Losing your memories...

Csillagos volt aznap az égbolt. A hold kifli formát öltött fel aznap este. Emberek tömkelege rohangált a lerombolt épületek között, sikoltozva és jajgatva. De mindez nem számított. Én akkor még csak csecsemőként éltem meg a dolgot. Nem fogtam fel, aznap mit is veszítek el, és

hogy mit kapok. Csak apám tartott a karjában, s figyeltem, amint anyám küzd a halál vaskarmai ellen. Kidőlt fák között nyűglődött, miközben szíve egyre lassabban vert, számomra a legszebb dallama kezdett felhagyni a játékkal.

Nem értettem semmit sem, nem értettem, mi történik körülöttem, csak átéltem az egészet. Meleg pólya font körbe apám szerető karjai között. Láncok csörögtek a csendesnek indult a tisztáson. Anya hátából álltak ki, hogy lefogják a világ kilencedik legveszélyesebb lényét, a Kyuubit.

Anya könnyeivel küszködve köszönte meg az eddigi életét, megköszönte, hogy mindig mellette állt, hogy mindig segítette őt, hogy ez a nap lehetett az én születésem napja, s még láthatott engem, amint világra jövök, és felsírok. Apa szemei könnybe lábadtak, s eleredtek a fájdalom sós patakjai. Nagy nehezen felállt, s engem fogva, elhatározta magát.

Szinte már suttogva tárta anyám elé tervét, vitát és nem tűrést nem várva. Anya hiába próbált ellenkezni apámmal, nem tehette. Letett a földre, majd kézpecséteket formálva megidézte a halálos jutsut. Kinyúlt a chakráért, s magába zárta a tömör energiát. Teste megremegett a hirtelen chakrától, de kiállta a próbáját.

A láncra vert lény kétszeresére csökkent, s a láncok, akár megannyi dísz, lógtak rajta. Apa oltárt idézett, és kibújtatott engem kellemes takarómból, majd ráhelyezett az oltári párnára. A szemem nyitva volt, érzékeltem a körülöttem történő dolgokat, de ez mit sem ért. Hiába láttam apám fájdalmas arcát, nem tehettem semmit tettei ellen, amikre készült.

Fészkelődni kezdtem, s pár pillanat múlva eleredtek a könnyeim. Bőgtem, hiszen még csak egy pár órája született gyerek voltam, mégis elég értelmes már ahhoz, hogy tudjam, valami rossz dolog történik körülöttem. Anya felém indult volna, de a hirtelen mozdulattól összeroskadt ültében. Hiába rohant apám a segítségére, már menthetetlen volt. Vért köhögött megkínzott testéből, fájdalmasan szorította már nem létező pecsétjére a kezét.

 A Kyuubi kihasználta a helyzetet, s végezni próbált velem. Szüleim észrevették, és elém ugorva őket szúrta át a rém tűhegyes karma. Néma csendben tűrték a fájdalmat, amit értem szenvedtek el. Épp időben állították meg a karmot, még mielőtt én lettem volna a következő. Könnyeim itt már elapadtak, s halkan hüppögve figyeltem anyám véres arcát.

Kettejük vére lassan csepegett rám, bár már így is én kezemhez tapadt a haláluk. Anya halkan, könnyeivel küszködve kezdett búcsúzni tőlem, s bár nem értettem szavainak értelmét, mégis mintha a végszavai a lelkem mélyére égtek volna akkor. Halkan folytak végig arcomon a könnyeim, mégsem hagyta el ordítás a számat. Fáztam a hideg októberi éjszakán, s egyre csak egy békés ágyra vágytam, ahol szüleim őrzik pici álmomat, de már minden eldőlt.

Apának lejárt az ideje, anya pedig egyre gyengült. Még egyszer utoljára felvettek, s karjaik között hallhattam tőlük először a legszebb szót, amit oly sokáig nem hallhattam senkitől sem: Szeretünk téged!

Kisdedként járt árt először a boldogság lágy szellője, és akkor már nem fáztam, mert édes szüleim szeretgető szavai átmelengették a testemet. Anya vértől mocskos arccal megpuszilt, s még egyszer elsuttogta a szavakat. Visszafektettek, s apa beteljesítette a jutsut. A Kyuubi eltűnt, s az én hasamon ott díszelgett a kacifántos pecsét, mely előre lefestette további életemet Konohában. Szüleim összeestek, de még utoljára hallhattam édesanyám egyre lassabban verő szívét, majd az is lehallgatott.

Nem tudom, mennyi ideig bőgicséltem a karjai között, mire egy öregember megtalált. Felvett, és magával vitt. Puha ágyba rakott, s idővel, mikor már hároméves lehettem, egy dadához kerültem. Teltek az évek, de senkinek nem beszéltem arról, amit én átéltem. Sosem voltam egy buta gyerek, hiszen éltem minden pillanatában, tisztában voltam a körülöttem lévő világgal. Még akkor is, amikor rádöbbentem, mi is vagyok én. Mi él testem legmélyebb részeiben.

Sosem állt szándékomban elmesélni senkinek, hogy én mit tudtam meg akkor. Saját gyerekeimnek, sőt még a jövendőbeli unokáimnak, dédunokáimnak se akarom elmesélni, pontosan hogyan haltak meg a nagyszüleik, dédszüleik, ük- szüleik. Még számomra is fájdalmas róla beszél, pedig én tudom a legjobban.

Szüleim halála óta már huszonhét év telt el, s még mindig sirattam őket. Életem végéig fogom magamat vádolni a halálukért. Most is azon a tisztáson álltam, ahol egykor hárman voltunk, mi együtt.

A szél lágyan meglebbentette narancs-fekete köpenyemet, melynek hátuljára a Roukudaime – azaz Hatodik szót hímezték fekete fonallal. Elmélyedve néztem a hideg márványból faragott sírkövet, amely alatt szüleim nyugodtak. Lassan megérintettem a kő fölött magasodó márványszobrot, s boldogtalanul érintettem az összeérő kezeket.

 Fehér és vörös rózsáim halkan zizegtek a sír vázáiban, míg én hátrálni kezdtem. Az arcomon folytak a könnyek, de hang nem hagyta el a számat. Hátat fordítottam az emlékműnek, hazafelé vettem az irányt, ahol a családom már tűkön ülve várta, hogy hazaérjek az aznapi Hokage munkámból, s együtt ünnepelhessük meg a huszonhetedik születésnapomat, melynek végén egész éjszaka eme síremlék előtt fogok állni, hogy szüleim odafönt is boldogok és büszkék legyenek, ugyanúgy, mint születésem legelső percében.

A dal, ami ihlette: