Börtönsztori- 1. fejezet: Láncraverés

A kocsiból nézve minden szép. A virágos rétek, a havas csúcsú hegyek, a meseszép tölgyerdők. Ám ez egy pillanat alatt megváltozik, amint átlépjük a kapukat. A tömör acélkapu vagy húsz centi vastag, s előtte még vasrácsok is nehezítik a kijutást ebből a börtönből. Apa vezeti ezt a kegyetlen helyet, ahová most engem is behurcol, mint valami rabot. Pedig nem is azért vagyok itt, hogy büntetést töltsék le, hanem azért, mert apának feltett szándéka, hogy egy nap én vigyem tovább ennek a helynek a vezetését.

Nekem nincs ínyemre az egész dolog. Főleg nem az a kegyetlen bánásmód, ahogyan itt bánnak az emberekkel. Lehet, hogy foglyok, akiket vasmarokkal kell fegyelmezni, hogy itt maradjanak, és ne csináljanak rendbontást, de az, amit apa végez, már felér egy emberkínzással. Mindig is gyűlöltem, amikor valaki csak azért bántott valakit, hogy egy jelképes példát statuáljon a többi szerencsétlennek. Nem elég nekik ez a nyavalyás jutsu, ami a mellkasukon és a hátukon fut végig, és megöli őket, ha öt méternél távolabb merészkednek a börtöntől?

Egy fehér ingben, bőrmellényben és bőrnadrágban érkezek meg apával, aki szokásához híven kidíszítette magát, akár egy karácsonyfa. Aranyhímzéses köpeny, a családunk címerével ellátott díszegyenruha és ugyanolyan lovaglócsizma, mint rajtam, igaz, rajta férfi méretben és stílusban. Amint leszállok a kocsiról, hirtelen elfog az undor, már csak a hely látványától is. Minden hideg acél, nehéz fa és réz. A nagy ablakokat is, amik annyira szeretik beengedni azt a kevés napfényt is, ami itt oly ritka, vasrudakkal erősítették meg. A legalább huszonöt méter magas fal tetején szögesdrót csillog. Minden hideg és rideg, mégis, apa itt érzi jó magát. Hát legyen, nem bánom, de tőlem ugyan ne várja, hogy dalolva és kacagva élvezzem az ittlétemet.

Rabokat hoznak a Vörös várba. A kocsit biztonságos helyre visz a holminkkal együtt. Tizenkét rabot állítanak a kapu elé, ami hatalmas csattanással bezárul mögöttük, mintha azt mondaná: nem menekülhetsz a sorsod elől. Mindre feltették már azt jutsu, és mind megkeseredett arccal nézi és várja a büntetését. Vannak itt gyilkosok, erőszaktevők, szököttek, S-osztályúak, és vannak itt olyanok is, akik csak rosszkor voltak rossz helyen, vagy egyszerűen csak rájuk kenték a dolgot. Sok kegyetlenség van ebben a világban, amit senki nem tud szabályozni, akárhogy is szeretnénk.

Egy rabon kiváltképpen megakad a szemem. Lepecsételt faketrecben, megláncolva hozzák be és engedik ki. Aranyszőke hajával, róka vágásaival és ragyogó kék szemével egyáltalán nem tudnék róla semmilyen gonosz dolgot elképzelni. Talán az utóbbi két lehetséges eset egyik áldozata lehet. A szívem mélyén átérzem a fiú szenvedését és kínját, amit abban a ketrecben töltött el az utóbbi két napban.

Durván betaszigálják a kijelölt körök egyikébe, ahonnan mérges szemmel tekint apám felé. Én szándékosan hátrébb állok meg. Nem akarok részt venni a dolog sűrűjében, főleg ilyenkor nem. Ha jól tudom, ilyenkor a legtöbb rab még nagyon is ellenáll a besorozásnak, és gyakran támadnak.

-    Üdv, fegyenc kutyák. Mind tudjátok, miért vagytok itt. Bűnt követetek el a társadalom ellen – mondja apa fel-alá járkálva. – Éppen ezért kerültetek ide. Remélem, tetszik az új otthonotok, mert egy jó darabig nem juttok ki innen. Tömör vas erődítmény, szilaj ajtókkal, rácsokkal és szögesdrótokkal. Innen nincs menekvés.

-    Még meglátjuk – suttogja az egyik fegyenc. Apa ezt nagyon is hallotta, és - talán csak szórakozás és amolyan leckeképpen - beveri az orrát. A pasasnak vér patakzik az orrából. Egyre csak fröcsög a vörös folyadék a betonra, mire az orvosi csapat elviszi és ellátja az orrvérzést. Nem ez az első eset, hogy apa ilyen durván bánt a fegyencekkel. Egyszer hallottam anyámtól, hogy az egyik rab annyira felbosszantotta apát, hogy az őrségnek kellett leállítania, különben a srácból csak véres, mocskos cafatok maradtak volna.

Ugye, milyen szép esti meséim voltak? Vér, halál, bűz, börtönök lucskos mocska apám cipőjén. Komolyan, én nem az a kedves kisgyerek voltam, aki pónikkal meg csiricsáré babákkal játszott otthon. Nem, én apám fegyenc történeteit hallgattam és anyám orvosi sztorijait, amik néha nem voltak éppen gyerekfülnek valók. Nem undorodom a gusztustalanságoktól, mert maga a családom foglalkozása is ez. Mármint nem szó szerint kell ezt venni. Mindenféle ilyesmivel foglalkozik a családom nagy része. Anya főorvos, naponta több embert nyit fel, mint egy oroszlán egy gnút a szavannán, apa, mint láthatjátok, börtön- és egyben klán főnök, én pedig egyszerű shinobinak indultam egy rejtett faluban. Rejtet Hold falujában nevelkedtem és éltem, egészen a mai napig, mikor is apa elkezdi az okításomat, hogyan legyek kemény a bűnözőkkel. Hát… eddig nem volt számomra nyerő, sőt szinte megbuktam az első vizsgán. „Legyél határozott és kemény, ne mutass szánalmat senki iránt!” Puff, be a karó a naplóba.

Apa lenyomja a szokásos monológját, és távozásra készül. Még utoljára végigfuttatja a tekintetét a soron, és távozik, amikor a szőke srác ráüvölt.

-    Mégis miből gondolja, hogy hagyni fogjuk a betörést? – Tekintete határozott, látszik, hogy nem viccelt a kérdéssel. Tényleg komolyon gondolja, hogy beszól apának és feszegeti a határokat.

-    Kölyök, jól figyelj rám – mondja olyan hangnemben, amitől feláll a szőr a hátamon –, a hátam mögött áll a leendő örökösöm, és erre a kérdésedre csak egy válaszom van. Nincs más választásod. – Jaj, ne, kinyújtja a kezét. – Vagy megszokod – aktiválja a jutsut –, vagy megdöglesz.

 A srác felüvölt, térdre rogy a fájdalomtól. Rekedt üvöltése zeng az acélon, fájdalmában magzatpózba görnyed, a hátát markolássza. Nagyot nyelek, de nem félek megszólalni.

-    Elég, apa! – Megragadom a csuklóját, és erővel leengedem.

Ő meredten néz a megkínzott fegyenc felé, aki megkönnyebbülten liheg a lábamnál. Ülésbe verekedi magát. Kezemet nyújtom feléje, hogy felsegítsem. Úgy tűnik, én vagyok az egyetlen, akibe még szorult emberség. Rám néz. Csodálkozó szemei nem tudják mire vélni a segítségnyújtásomat. Tétovázva ugyan, de elfogadja, én pedig talpra állítom.

-    Ch… – veti meg apa a cselekedetemet.

-    Lehet, hogy nem vagyok olyan, mint te, apa, de ne feledd el. Ők is csak emberek, mint te vagy én. Függetlenül attól, mit tettek, megérdemlik, hogy valami tiszteletet kapjanak – vágok vissza apámnak.

Az őrök körülöttem mind röhögni kezdenek rajtam és a beszólásomon. Durcásan kihúzom magamat, megerősítve a véleményemet. Egy dekát nem adok belőle, az egyszer biztos. Ezek az emberek a bűntettük előtt normális emberek voltak. Ők is megszülettek és nevelkedtek, mint bárki más. Mérgemben óriásit csapok a földre, mire megremeg a talaj a lábuk alatt. Pillanatok alatta torkukba fagy a röhögés, és ijedten kiáltoznak. Gyáva nyulak. Abbahagyom a talaj rázását, és dúlva a szobám felé veszem az irányt. Voltam én itt már előtte is, így tudom, hogy át a cellák során, be a hátsó részbe, fel a negyedik emeletre egészen a főnök lakrészéig, és balra a harmadik ajtó, a folyosó végén.

Mikor felérek, dühödten vágom magamra az ajtót. Elvágódok az ágyon, és a párnámat markolászva morgok az orrom alatt. Hihetetlen, hogy csak így kinevetnek, csak mert ésszerűen gondolkodom a világról, és számomra nem csak abból áll, hogy fenyítek. Ch. Beképzelt férfiak itt mind. Csak mert szerintük különleges csoda van a lábuk között, nem úgy, mint a többi pasinak.
Kopognak a bereteszelt ajtómon, de én nem vagyok hajlandó ajtót nyitni senkinek sem, senkinek! Nem érdekel, ha hisztisnek gondolnak majd ezután, tojok rá, de nem fogok a tenyerükből enni, mint valami pincsi.

-    Fayt, nyisd ki az ajtót! – Azt a jó hétszázát, csak egy ember hív Faytnek.

-    Jack – ugrok a nyakába, amint kitárul az ajtó.

-    Hohó, nyugalom, kislány.

Utoljára három éve láttam Jack Mansont. Gyerekkorunk óta a legjobb haverok vagyunk ő meg én. Amolyan „nem kérdez semmit, csak segít” fajta barátságban vagyunk. Tetőtől talpig végignézek rajta, és meg kell, hogy mondjam, jót tett neki az idő. Rövidre nyírt haj, dagadó izmok, de még mindig az a bárgyú vigyor az arcán, amivel az ujja köré csavarja a lányokat. Ez úgy látszik, nem változott semmit. Fogadok a nagymamámtól kapott szívmedálomban, hogy ez a srác még mindig egy tucat csaj nevét tartja a névjegyzékében. Szoknyavadász képességéből senki nem gondolná, hogy ő apám jobb kezének, Eric Mansonnak a fia.

-    Fayt! Annyira örülök, hogy újra itt vagy. – Még szélesebb mosoly terül el az arcán, és én sem bíróm megállni, hogy ne vigyorogjak.

-    Én is örülök neked, Jack, de nem a legjobbkor találtál meg.

-    Hallottam róla, még az ebédlőben is lehetett hallani a kacajukat. – A fene. Akkor már az első napomon sikerült leégetnem magamat. De nem baj, messze van még a hajnali három óra húsz. – Fayt, lenne kedve körbenézni a börtönben? Sok minden változott az évek során.

Ez most egy hirtelen randikérés, vagy tényleg csak velem akar lógni? Hm… fogós. Jack sosem volt és szerintem nem is lesz híres a romantikájáról, így simán kinézem belőle, hogy idehoz egy lányt első randi gyanánt. De ez esetben nem kizárt, hogy csak lógni akar. Egy ismerős helyen, ahol három éve jártam. Szép emlékidézés, nevetés a tömör acél falak között, ahol csak nyögések, szitkozódások és trágár, mocskos dolgok történnek. Miért ne? Csak barátok vagyunk.

Beleegyezem a dologba. Jack tényleg csak körbevezet a börtönön, a kantinon, és elvezetett a fegyencek fürdőjéig, de oda én be nem teszem a lábamat, de még a nőibe sem. Nem szeretek olyan helyekre bemenni, ahol mindenki lemosta magáról azt a szennyet, amit itt szedett fel. Apa nem nagyon szereti takarítani a börtön lakrészt. Szerinte a raboknak megfelel ez a fajta bánásmód. Ez megint ütközik az elveimmel, de ezt most hagyjuk.

Éppen az újonnan épített üveges boltívben sétálok, amikor észreveszek egy hatalmas placcot.  A terep körbe kerítve, tetejükön szöges dróttal. Belül a fegyencek csákányokkal a kezükben ütlegelik a betonra helyezett hatalmas köveket, mintha csak a kőfejtőben dolgoznának. Ekkor látom meg a fiút, akit nemrégiben láttam a bejáratnál. Abban a ruhában, amiben jött, teljes erőből ütlegel láncra verten egy sziklát.

Ledöbbenésemben megállok, és csak nézem, ahogyan izzad a napon. Narancsszínű melegítő felsőjét már levette, és csak nerc pólója van a felsőtestén. Jack megáll mellettem, és ő is csatlakozik merev bambulásomhoz.

-    Idekerülnek azok, akik apád szerint valami szabálysértést követtek el. Fayt, tudok arról a rabról, akinek ma reggel segítettél. – kezét a vállamra helyezi, szinte éreztem teste súlyát. – Fayt, nem helyes, hogy segítesz nekik. Nem számít, hogy melyiken segítesz, meggyengíted a hatalmunkat azzal, hogy gyengének látszunk.

Hihetetlenkedve ránézek, mintha még sosem láttam volna barna bőrét ezelőtt. Meg kell, hogy kapaszkodjak az üvegbe erősített korlátban, nehogy elessek. Szívem a torkomban dobog, légzésem nehézkessé válik, tenyerem eszeveszetten izzad, de mégis belefúrom a tekintetemet az övébe. A kezem bőre ég a vágytól, hogy felképeljem Jacket ezért az arcátlan beszólásért. Kezét még mindig a vállamon tartja, barna szemeit még mindig rám szegezi. Szemeiben megértést és kérlelést vélek felfedezni, de tudom, hogy valójában parancsolni akar nekem. Ismerem az embereket, és bizton állítom, hogy ilyen esetekben az emberek nem kérni szoktak, hanem parancsolni, főleg ha az ember lánya egy börtönben van, még ha csak vendégként is. Ledobom a kezét a vállamról, arcomra a legmegvetőbb kifejezést öltöm.

-    Nem vagyok Fayt. A nevem Kozumaki Freya, és megmondom neked, Jack, nem érdekel a tekintélyünk. A rabokat lehet fegyelmezni erőszak nélkül is. Ha te csak az apám utasításait vagy képes követni, akár egy kis szaros csivava, többet ne kerülj a szemem elé. – Azzal otthagyom.

Nem érdekel, hogy mit mond apának a viselkedésemről. Magasról teszek rá, hogy milyen formában adja majd elő a kirohanásomat. Mérgesen újból becsapom az ajtómat, és ráreteszelem magamra. Most már tényleg nem akarok senkit sem látni. Legyen az családtag, vagy régi ismerős, magasról teszek rá.

„Minden rendben, Freya?” – kérdezi a belsőmből Kurumi, a rókadémon.

Kurumit még gyermekkoromban zárták belém, apám tudta nélkül. Anyám a világ második legnagyobb pecsételő klánjába született bele. A Kozumaki klán annak idején még az Uzumakiktól tanulta a pecsételések művészetét, de még jóval a shinobi nemzetek megalakulása előtt, Rikudou sannin idejében szétváltak. Jóban maradtak egymással, sosem voltak ellenségei a másiknak.

Ám az Uzumakik elkövették azt a hibát, hogy védtelenül hagytak egy fontos pontot Örvényország határán a Második Nagy Shinobi Háború idején. S bár Rejtett Örvény Konoha legnagyobb szövetségese volt, mégis vereséget szenvedtek. A mi klánunk jóval messzebb élt Konohától. Mi Rejtett Holdhoz voltunk a legközelebb, így mikor a támadás indult a klán testvérünk felől, menedéket kértünk Hold rejtektől, aki el is fogadta jó pecsételő képességinket.

Azóta vagyunk Rejtett Hold klánja. Nagyapám mesélte, hogy Rejtett Örvényben volt egy barátja, akivel szívesen játszott és beszélgetett. A háború után két héttel megszakadt minden kapcsolat a Tűz országába menekült testvér klánunkkal. Bár tudjuk, hogy még élnek Uzumakik a Tűz országában, csak ők nem tudják, hogy mi túléltük a háborút.

De eltértem az eredeti témától. Kurumi. Kurumi a kilenc rókadémon közül a nyolcadik leghatalmasabb. A Kozumakik feladata volt mindig is, hogy őrizzék őt, ugyanúgy, mint az Uzumakiknak a kilencfarkú rókát, aki Rikudou tízfarkújából született. Kurumi évekig egy pecsét urnában élt, ameddig én meg nem születtem a magam furcsaságára. Anya a klán vezérének lánya, és mivel az ő unokája vagyok, rám ruházták a feladatot. Kurumi számomra mindig is természetes tényező volt és lesz. Mondhatjuk, hogy örök barátok vagyunk.

„Nem! Elegem van már most az egészből, Kurumi. Senki nem támasztja alá a nézeteimet, csak azért, mert azt gondolják, hogy egy nő ne gondolkozzon, csak végezze a dolgát. Az Istenit. Én vagyok az örököse ennek a poros kócerájnak, csak van annyi jogom, hogy rendelkezzek itt.”

„Freya. Nem attól leszel érdemes egy posztra, hogy el tudod végezni. Ki kell mutatnod, hogy igenis képes vagy érvényesíteni a nézeteidet, jelen esetben az emberségeddel, mások akarata ellenére.”

Kuruminak igaza van. Ha valóban én akarok itt lenni a főnök, érvényesítenem kell a saját szabályaimat. Nem tudom, apa hogy képzelte a háborút kunai nélkül. Gyorsan felpattanok az ágyamról és átöltözök. Felveszek egy fehér toppot, egy fekete rövidnadrágot, egy bőrdzsekit és egy fehér, térdig érő magas sarkú zorit. Hosszú, derékig érő, hold fehér hajamat, ami a Kozumakikra a legjellemzőbb vonás, lófarokba kötöm. Kitárom az udvarra néző ajtót, és a korlátról elrugaszkodva, tetőről tetőre ugrálva a börtöncellák felé veszem az irányt.

Szándékosan megyek a tetőkön át. Nem akarok apával vagy akár Jackkel összefutni valamelyik folyosón. Az egyik keleti szárny felé vezető ablakon beugrok, és gyors léptekkel veszem az utat a nyolcadik és egyben legfelső cella folyosón. A rabok kiáltoznak, nyúlkálnak utánam, hogy egyre növekvő vágyukat kielégíthessék.

Már vagy egy órája futkorászok a folyosókon, de sehol sem látom a fiút, aki annyira megfogott. Dudorászásra és páncélcsörgésre leszek figyelmes. Egy őr. Sietve elbújok egy beugróban, de pechemre megáll az egyik őrhelynél, és egy tapodtat sem mozdul. Szuper!

A beugró, ahova elbújtam, egy zárt rész egy kiálló kővel. S meg kell, mondjam, hideg is. Találomra megnyomom a követ, ami engedelmesen belefúródik a falba, és kinyílik egy titkos ajtó. Tétován, de elindulok a folyosón. Semmi világítás nincs az alagútban, viszont nyirkosak voltak a falak. Tehát ez egy titkos pince lehetett valamikor a börtön épülésekor. Aktiválom a róka szemképességemet, amivel hatszor jobban látok a sötétben, mint a többi ember. Egy másik szempár pillantok meg az alagút végén. Sietve rohanok oda.

Egy tágas szobába érkezek. A folyosóval szemben faltól falig rácsok húzódnak vasból és fából is. A rács és a velem szemben lévő fal között legalább másfél méter szabad terület van. Egy illemhely, persze elkerítetlenül, és egy összehajtogatott vékony futon van csak a szobában, na, meg egy szekrény. Rettenetesen hideg van itt, nem is értem, miért nem adtak neki vastagabb takarót és ágyat.

-    Ki van itt? – kérdezi egy nagyon ismerős hang a ketrecen belül. Halvány körvonalait látom meg, amint a rácshoz lép, engem keresvén. Megtalálom a gyertyát, és meggyújtom. A kis gyertya bevilágítja a szobát. Óvatosan a rácsok felé közelítek vele, és meglátom a keresett személyt.

Szőke haja koszosan lóg a szemébe, ruhája már itt-ott szakadt a sok csákányozástól. Fáradt szemei meredten néznek rám, mellkasa idegesen jár fel-le. Most van alkalmam jobban szemügyre venni. Erős, kidolgozott test, nem látszik rajta, hogy bármilyen alattomos munkát végzett volna élete során. Kezein látszik, hogy sokszor fogott a kezében kunait, dobócsillagot, shurikent és ezekhez hasonló fegyvereket. Lábai erősek és izmosak a sok ugrálástól és futástól. Ám csuklóit leláncolták a falhoz. A lánc csak annyira volt hosszú, hogy a rácsoktól harminc centire ki tudjon jönni. Összeszorul a torkom, ahogyan a nehéz körülményeket látom, a poros padlót, az ablaktalan szobát. Így nem lehet élni.

-    Hé, válaszolj! – ébreszt fel kábulatomból. – Ki vagy, és mit akarsz? – Kihívóan rám néz, szemében csak a haragot és a megvetést látok. Nem is csodálom, hogy ennyire ellenséges mindenkivel azok után, amit tettek vele.

-    A nevem Kozumaki Freya. Én segítettem neked ma reggel. – Tekintete megenyhül, arca békésebb alakot ölt fel. Már-már azt hiszem, mosolyogni fog.

-    Oh, b-bocs. Nem ismertelek fel – hátrál a cellájában, de szemeit továbbra is rajtam tartja.

-    Nagyon megfogott a bátorságod ma reggel. A nevedet szeretném csak megtudni.

-    Ahhoz semmi közöd, hogy hogyan hívnak. Ahonnan jöttem, már úgy is elfelejtették. – Lerogy a futonjára. – Vagy talán soha meg sem jegyezték.

-    Értem. – Letérdelek vele szemben, a gyertyát magam mellé rakom. – De én nem szeretném elfelejteni a nevedet.

-    Persze. Te a börtön dili lánya vagy, az örököse. Te is ugyanolyan vagy, mint az apád, fogadjunk – mondja már emelkedett hangnemben, ami még engem is meglep.

Sejtettem, hogy ellenkezni fog a kérésem ellen, de azt nem vártam volna, hogy ennyire kihívóan és vakmerően fog velem viselkedni. Mély levegőt veszek, és a közeli szekrényből, amiben a váltás futon és a toalett kellékek vannak, előveszek egy vastagabb takarót. Nem érti, hogy mégis mit csinálok. A pamut takarót az ételadón át bedobom neki a ketrecbe. Értetlenül néz a takaróra, majd rám.

-    Melegebb takaró. Itt elég hideg van. Nem lenne jó, ha megfáznál.

-    Miért segítesz nekem? – teszi fel a kulcskérdést, amire már nagyon régóta fogalmazom a választ.

-    Mert látok benned valamit, ami megváltoztathatja ennek a börtönnek a megszokott, morbid mindennapjait.

Azzal a folyosó felé veszem az irányt. Lépteim vizesen cuppognak a talpam alatt, az áporodott levegőtől a rosszullét környékez. Már a folyosóban vagyok, mikor utánam szól.

-    Várj! – Feléje fordulok. Ismét a rácsoktól harminc centire áll, és egyenesen felém tekintett. Égszínkék szemeiben az elkínzottság mellett reményt és boldogságot vélek felfedezni. – Köszönöm, Freya-chan. A ma reggelit… és a mostanit.

-    Nincs mit. Te is emberből vagy, akárcsak én.

-    Cserébe megmondom a nevemet. Ez a legkevesebb, amit adhatok – Elmosolyodik a kijelentésén, mintha a világ legszegényesebben hangzó kínos szövegét kellett volna nekem elmesélnie. – A nevem Naruto. Uzumaki Naruto.

Ekkor esik le az állam, de úgy, hogy szerintem még az apám irodájában is hallani lehet.
Egy Uzumaki?!