A meleg nap besüt az ablakomon, egyenesen a
szemembe. A hófehér, légies könnyedségű függönyöm szabadon engedi be a friss –
friss, ugyan már… vassal és acél illatával teli – levegőt. A lila takaróm alatt
összerezzenek, s szorosabban magamra húzom. Bevillan a tegnapi nap, amikor
tátott szájjal álltam Naruto ketrece előtt, s nem voltam képes elhinni, hogy
egy Uzumakival, egy klán testvéremmel állok szemben. Szívem szerint elmondtam
volna neki mindent, de nem tehettem. Amíg egy őr a vacsoráját hozta – már ha az
a valami vacsora volt – én sietve, a plafonon mászva kiiszkoltam, akárcsak egy
rémült kisegér a lyukba. Kinyitom a
szememet, s elgondolkozom azon, mi is lehet vele most. Jól aludt? Nem fázott?
Nem éhes? S ezekhez hasonló, aggódó tyúkanyó dolgok járnak a fejemben, míg meg
nem hallom giccses – ehhez a helyhez giccses – komornyik hangját.
Magas és fess ember, de nem épp egy börtön szagos
helyéhez való. Inkább egy jómódú házba, ahol szemrevaló úrhölgyeknek szolgálhat
fel teát és ízletes süteményeket, nem pedig egy börtönigazgató leányát, na meg
a főnökét szolgálja nap, mint nap egy olyan helyen, ahol az igazgatói lakrész
is egy alacsonyabb rendű étterem szintjén van. Sietve kipattanok az ágyból, és
a zárat kinyitva szembenézek vele.
Szmokingban, hátrafésült, zselézett hajjal tekint
rám koromfekete szemeivel. Elbűvölő mosolya szikrázik a nap fényében. Alig
huszonnyolc éves, és a nők szerintem bomlanának érte egy szalonban, mondjuk…
anyám szalonjában, otthon, Rejtett Holdban. Mosolyogva elmondom neki, mit
szeretnék enni reggeli gyanánt, s most – szándékosan – többet rendelek, mint
amit meg szoktam enni egy átlagos reggel. A komornyik, aki a Rupert névre
hallgat, alázatosan felírja a rendelésemet, és mélyen bókolva dolgára indul.
Magamra csukom az ajtót, még be is reteszelem, ha
netán Jacknek egy kis perverzkedésre állna a szája széle. A komódom melletti
ajtóhoz megyek, és belépek a ruhásszekrényembe. A tömérdek ruha közül – amik
között rengeteg szoknya, blúz, rövid- és hosszúnadrág, kosztüm, báli ruha és
rengeteg más ruhanemű – egy sötétkék rövid ujjút, egy fekete farmert és egy
bokánál összecsatolható balerina topánkát választok ki. Gyorsan magamra aggatom
a melltartóval együtt, és sebesen a fürdőmbe megyek. A hajam, akár egy
szénaboglya, égnek áll, ám egy kis varázslat mindent megold. A rakoncátlan
hófehér fürtök egy szempillantás alatt laza fonatban összesülnek a tarkómon.
Arcom két oldalán kihagyok egy-egy tincset, hogy keretet adjak a szemeimnek.
Időközben meghozza Rupert a reggelimet. Kedvesen
ajtót nyitok neki, és a kis gurulós kocsit behúzom magamhoz. A fémkocsin
megannyi finomság sorakozik előttem. Egy nagy kancsó narancslé, mini
szendvicsek, zöldségek és gyümölcsök felszeletelve, néhány süti és egy kis
kotyogónyi kávé, hozzá tej, cukor és kávétejszín. A szobámban elfogyasztom a
reggelimet, de még mielőtt megkezdeném, egy keveset – ez enyhe kifejezés –
félreteszek Narutónak is. A kocsit kirakva a bezárt ajtó elé egyenesen a
cellája felé veszem az irányt. A folyosón még mindig hideg van, a falak
nyirkosak, állott szag terjeng. A legtöbb embernek felfordult volna már a
kezdetekben a gyomra, ha ezt a szagot megérzi.
Az alagút végén meglátom őt. Meglátom, amint a
takaróját szorosabbra húzza magán, dideregve húzódik össze. A ketrec ajtajához
megyek, finoman megfogom, de már ettől a lágy érintéstől is kinyílik.
Letérdelek az ütött-kopott futonhoz, és egyszerűen nem tudok betelni a
látvánnyal. Akár egy baba, úgy fekszik előttem Naruto. Sosem hittem volna, hogy
egy rab, akit alig egy napja hoztak ide, így meg tudja dobogtatni a már régen
jégbe fagyasztott érzéseimet, mint például a boldogság és a remény. Óvatosan
feléje nyúlok, ám abban a pillanatban, ahogy a vállához érek, a szemközti
sarokba szökken. Rémült tekintete mindent elárul. Azt hitte, ellenség jött a
cellájába, hogy bántsa, vagy elvigye magával. Egy természetes ninjaösztön, ami
még a rácsokon belül sem lankad.
Felállok, mélyen a szemébe nézek. A kék íriszek
között a félelem, ám a védekezési elszántság is ott lebzsel. Rámosolygok, s még
én is meglepődök rajta, hogy visszamosolyog rám. Kicsit még el is pirul. Lassan
lesiklik a falról, de nem közelít meg, hanem nekitámaszkodik a saroknak, mintha
csak büntetésben csücsülne. Én indulok meg feléje szép lassan, nehogy
támadásnak vegye. Valami csilingel a lábam alatt. Összerezzen, szemeiben ismét
fellángol a kétely. Mit sem sejtve lehajolok a futon sarkához, amely egy
mesterien csiszolt zöld medált rejt maga alatt. A medál egy fekete selyemláncon
függ, s két gyöngy fogja közre. Mesteri munka. Kék szemeim Narutóra sandítanak.
Kezei ökölbe szorulnak a falnál, látszik rajta, hogy bármelyik pillanatban
nekem esne, ha a nyakláncot magamnak akarnám. Szerencse, hogy ilyesmiről szó
sincs.
Leküzdöm azt a pár lépést, ami elválaszt minket,
és a nyakába akasztom a meseláncot. Megdöbben, vörösre pirul. A szemét a
mellette lévő falra süti, nehogy az enyémbe kelljen néznie. Én is lesütöm a
tekintetemet, de a látvány, amit észlelek, nem igazán tetszik. Naruto mellkasát
sebek és lila véraláfutások borítják. A memóriám szerint a nercpólója tegnap
még egészben volt, és nem cafatokban lógott róla. A térdemre támaszkodva
hajolok le a hasához, mire megmozdul. Kicsit félreérthető ez a testhelyzet, de
jelenleg csöppet sem érdekel.
Az egyik seb, amely a combtőtől a köldök felé halad,
elég mély. Bár a seb már összeforrt, még így is látszik a szélén, hogy egy
kisebb méretű tőr okozta a sérülést, s ezután jelentős heg marad. Egy másik
viszont a hónaljtól kezdődik, és fokozatosan halad Naruto bal oldala felé,
miközben elhalad a jobb melle előtt. A véraláfutások és a számtalan horzsolás,
ami a teste egész felszínén megjelent, nagyon valószínű, hogy a fal durva
felülete okozta. Kivéve a jobb lábszárat, ahol tisztán kirajzolódik egy erős
férfi ökle.
-
Micsoda érdekes pozitúra, Fayt. – Jack is tudja,
mikor kell a legrosszabbkor jönni. Unottan felállok és ránézek. Rögvest szemet
üt, hogy a jobb karja biztonsági gipszben van. Ezt általában akkor szokták itt
alkalmazni, amikor valakinek megreped valamelyik csontja, viszont… én nem
emlékszem, hogy Jack valamikor is verekedett volna, vagy csak hallottam volna
ilyen pletykamadarat. Narutóra sandítok, akiből szinte sugárzik a düh, a
bosszúvágy. Ekkor veszem észre az apró repedést a szája szélén és a kevéske
vérnyomot az állán. A sebeket és az egész testét megnézve itt-ott látok rajta
vérnyomokat. Jack is eléggé ramaty állapotban járult ide. A pólóján át is látom
a kötések rögzítését és a fáslit. Kettejük között szinte vibrál a feszültség.
Itt van a kutya elásva. Szóval Jack tegnap látta – nem csak hallotta - a kis
műsoromat a bejáratnál Narutóval, és féltékeny lett. Sejtettem, hogy az a
tegnapi körbevezetés több volt, mint egy egyszerű segítség. Ki akart billenteni
a segítségadásomból, hogy kénye-kedve szerint játszhasson Narutóval. Jellemző,
hogy a nyúl mindig akkor támad a rókára, amikor az a legsebezhetőbb és a
legvédtelenebb. Bár ezt csak a gyávák használják, akik tudják, normál körülmények
között esélyük sincs.
-
Mondod te, gipszes. – Összerándul az arca a gipsz
hallatán, úgy tűnik, érzékeny pontot tapintottam ki Jack védelmi vonalán. Talán
azt hitte, hogy csak egy szimpla balesetnek fogom nézni a sérüléseit. Ez a pasi
tényleg ostoba libának nézi a lányokat. – Tudod, Jack, én nem vagyok amolyan
szende kislány, mint te. És tudod – az ételt Naruto kezébe nyomom, és kisétálok
a cellából –, nekem nem szokásom bosszúból megverni rabokat, csak mert elvették
tőlem a játékszeremet, mint valami bőgőmasinától. – Előhalászom zsebemből a
kulcsot, és bezárom a cellát. Jack felé fordulok, s amennyire csak lehet, a
legfagyasztóbb tekintetemet öltöm az arcomra. Nem szívesen teszem, de most
kimutatom neki a fogam fehérjét. – Szégyen vagy, Jack. Egy söpredék, ami még az
ember nevet sem érdemli meg. Éveken át voltál a legjobb barátom, egy ideig
többet is éreztem irántad, mint csak egy egyszerű barátság, de… most, ahogy rád
nézek, nem vagy más, csak egy elkényeztetett apuci pici fia, aki azt hiszi,
mindent megkaphat. Nőket, pénz, hírnevet, kúriákat. De közlöm veled, én nem
vagyok egy ostoba liba, akit az ujjaid köré csavarhatsz, s pláne nem arra a
semmitmondó farkad köré nem. S ha jól tudom – felvillantom a kulcsot –, csak
egy kulcs van minden cellához. Azt javaslom, hagyd őt békén, és talán én is
megenyhülök egy kicsit, és talán megint Faytnek szólíthatsz. – Naruto felé
fordulok, aki még mindig megdöbbenve néz felém. – A sajátomból tettem el neked.
Remélem, nem gond. – Még egy utolsó mosolyt küldök feléje, és a gyertyát égve,
hagyva, Jackkel a nyomomban, kimegyek a zárt helyiségből.
Most talán egy kicsit morbid lehettem, de nagy
ívben nem érdekel. Jack megszegte nálam az első számú szabályt. Soha ne cselekedj
bosszúból. Az embert mindig az esze és a szíve kell, hogy irányítsa. Azért van
ez a két dolog, hogy egymást támogassa, nem pedig azért, hogy, mondjuk, a szív
minden esztelen ürügyre hivatkozva cselekedjen. Hihetetlen, hogy Jack holmi
féltékenykedésből képes volt sebesre verni Narutót. Ch. Szánalmas. Ez is
mutatja, mennyire birtoklási fóbiában szenved szegénykém, és nem ezen a helyen
lenne a helye, hanem egy elmegyógyintézet egyik osztályán, ahol talán egy bögyös
maca kielégítené. Kimért, határozott léptekkel megyek a lakosztályok felé. Már
majdnem a börtön központjánál tartunk, amikor a karomat megragadva a falhoz
nyom. Beverem a fejemet a falba, ő pedig az ágyékomnak nyomja a sajátját.
Kéjesen belenyal fedetlen nyakamba, s közben ide-oda mozgatja a csípőjét.
-
Tudod, Fayt – mondja, mikor kibújik a melleim
közül –, engem nem érdekel, mennyire beszélsz velem lekezelően, mennyire vagy
velem utálatos, egyszer az enyém leszel, mindenestül, és ebben még az a hitvány
kis rabocskád sem akadályozhat meg. – A pólóm alá nyúlna be, ám én egy lépéssel
megelőzöm. A körmeimet gipszes karjába mélyesztem, - az orvosok biztos
elfelejtették, hogy talán a börtön területén lehet, nos… néhány borotva éles
körömmel rendelkező jinchuuriki. - mire ő egy hatalmasat ordít fájdalmában.
Körmeimet végig is húzom a karján, amitől csak még jobban ordít, bezengve az
egész börtön amúgy is sivár acélját.
Kihúzom a körmeimet karjából, és ahogy csak lábam
bírja, futásnak eredek. Rohanok, miközben ez a fajankó szitkozódva rohan
utánam. Lábszáram már ég hat emelet megmászása után, amit a központi torony
felé teszek. Mindjárt a tetején vagyok, ő pedig egyre csak röhög, hogy
zsákutcába futok. Hiszi ő. Én viszont gyerekkoromban rengeteget rohangáltam ezen
a helyen, amit Jack csak térkép alapján sem volt képes teljesen megjegyezni.
Nem őrültem meg, tudom, hogy fent, a központi
toronyban van egy lehetőségem elmenekülni. A torony legtetején ugyanis egy régi
rab lakik. Az én drága Kozumaki Solemb nagyim, akit apám zártatott be még a
tizedik születésnapomon. Véleménye szerint a nagyi valami értékeset lopott el
tőle, és mivel a nagyi el… hogy is fogalmazott… hm… ja, igen, elherdálta a
tulajdonát, személyi jogokat sértett és blablabla. Sok szédelgés. De a hangsúly
jelen pillanatban nem a sületlenségeken van, hanem a tornyon. Ugyanis a nagyi nem
teljesen rab. Van egy alagútrendszer a börtön alatt, amelynek sok lejárata már
nem létezik. Ám az egyik pont a nagyi szobájában van. Berontok nagyi szobájába,
s minden köszönés nélkül berohanok a titkos alagútba. Magamra csukom az ajtót,
s csendben várom, amíg elül a vész.
Jack elég hevesen veszekszik Solemb nagyival,
mégis, elég hamar elmegy. Kinézek a nagyihoz; még mindig békésen hintázik a
székében, kötését készítve. A rádióból a kedvenc adója adja le az aznapi
híreket. Beköszönök neki.
-
Kicsi Freyám. Ha időd engedi, még ma gyere vissza
hozzám. Beszélni szeretnék veled. – Hangja magabiztos és tiszta, mégis, van
valami a szavaiban, amik arra engednek figyelmeztetni, hogy valami rendkívülit
akar velem közölni. Eltökélten bólintok, majd útnak indulok.
A hosszú folyosó lefelé visz kacskaringós
lépcsőin. A mély alagút végül levisz arra a szintre, ahol egykor apámat
figyeltem meg, miközben ő a fontos emberekkel tárgyalt, majd elfogyasztott
velük egy csésze kávét. Különös tárgyalások voltak ezek, vérrel és
gyilkossággal fűszerezve. Nem voltak ezek többek, mintha egy nagyobb hatalom
felbérelne egy bérgyilkost, hogy miután lépre csalja a bűnöst vagy bűnbakot, ő
leszúrja és öngyilkosságnak állítsa be az egészet. Hihetetlenül nagy pénzekben
és embermennyiségben voltak képesek tárgyalni, amiket gyerekfüllel hallgatni
nem volt egyszerű.
Egy-egy ilyen tárgyalás után gyakran voltak
rémálmaim, de nem érdekelt. Egy jó vezető halad, begyűjt és lesújt az
árnyakból, s dolga végeztével vissza is húzódik. Apa egy nagyon meggondolatlan
férfi, aki nem figyel eléggé a hangszigetelésre. De nem is fontos. Most is
ahhoz a lyukhoz tartok, ahol gyerekkoromban oly sokat ücsörögtem, és hallgattam
a haditechnikákat, harcászati eszközök számtalan példáját és cselek ezrét. A
lyuk még mindig ott van, ahol volt, s még mindig hallom azokat a sokat érő
hangokat.
-
Hogy halad a munkájával, Yomodo? – Egy férfi kisfiúsan csengő hangja csapja
meg a fülemet. Kilesek a lyukon, s meg is látom a saját szememmel. Magas,
negyvenes férfi. Aranyszőke haja az égnek mered, tengerkék szeme nem sokkal
halványabb, mint Narutóé. S most, hogy belegondolok, ez a férfi valamelyest
hasonlít is rá. Csak nem…
-
Köszönöm a kérdést, Hokage-sama, remekül haladok.
A fia, remekül kiállja a próbát, bár…
-
Bár? – Apám teljes testével elfordul az ablaktól,
sötét haja úgy lebben, akár a fátyol.
-
Bár a lányom, Freya erősen pártolja és védelmezi.
Nem tunyult el, ne értse félre. Kitartóan küzd a nap huszonnégy órájában. Még a
jobb kezem fia, Jack sem volt képes megtörni az ellenállását. Küzd, és vissza
is vág, ha van rá alkalma. Erős fia van, Yondaime. – A… a Yondaime… Hokage. De
hiszen ez azt jelenti, hogy Naruto a Konohai Hokage fia. De melyik apa zártatja
a fiát egy börtönbe, miközben a fiú ártatlan? Furcsa egy férfi, meg kell
hagyni. A szemei aggodalmat tükröznek, míg a testbeszéde csupa ridegség és
kegyetlenség, mintha nem a saját fiáról, hanem egy közveszélyes bűnözőről lenne
szó, akit több mint húsz éven keresztül gyilkolt nőket, köztük a feleségét. Ám
a legborzasztóbb az, hogy ez nem így van, sőt a sztoriban még a Hokage felesége
is benne van. S amint látom a vörös hajat és kék szemet… Uzumaki. Komolyan
mondom, az emberek megőrültek körülöttem. Jack magáénak akar, apa bedilizett, a
Hokage meg a felesége szó nélkül hagyja, hogy a saját fiúkat egy ilyen
borzadályos helyen tartsák fogva mindenféle idióta okkal. A banda simán
indulhatna a „a megbolondultam, segíts észhez térnem” show-ban. Az első
a Yondaime lenne, akit először laposra vernék, amiért hagyja, hogy Narutót bántsák,
a második a felesége. Az utolsó meg apa lenne, de ő kapná a legkevesebb
kegyelmet. Juj. Kezdek magamtól is megijedni.
-
Köszönöm a bókot, de… tudja, nem azért jöttem ide,
hogy erről fecserésszek. Hogy halad a szelence kinyitása?
-
Oh – apám sunyi mosolyt villant, háta meggörbül,
hangja pedig a legvérfagyasztóbb oktávot éri el –, remekül haladunk. Az évek
során ezernél is több rabot áldoztunk fel. A maga fiában megvan a szükséges
chakra, amivel ki tudjuk nyitni a Vérbörtönt és vele együtt a négy kutyadémont.
– A szívem egy ritmikumot kihagy, amikor meghallom apám tervének egy darabját.
A Vérbörtön és a négy kutyadémon. Beleborzongok, ha csak arra kell emlékeznem,
amikor a bátyámat dobta oda chakrakajának. A gyomrom is felfordul. Bran, a
bátyám, alig volt tizenhat – mint most én –, mikor apa megbízta ezzel a
feladattal, de nem tért vissza. Apa maga volt, aki véghezvitte az átvitelt, de
a szelence magát Brant is elnyelte. Tízéves szemmel végignéztem, de most nem
fogok ölbe tett kézzel állni és megvárni, míg Narutót is áldozati báránnyá
változtatják. Oh, nem. Kozumaki becsületszavamra mondom, hogy apa nem fogja rátenni
a kezét Narutóra. A Yondaimét pedig laposra fogom verni, ha ezzel végeztünk.
Hiába ő Konoha Sárga Villanása, én viszont Rejtett Hold Ezüst Hercegnője
vagyok, és senki nem állhat a tervem útjába.
-
Remek, Yomodo, remek. Mikor esedékes az átvitel?
-
Holnap délután akarom elvégezni. Minél előbb, hogy
Freya ne gyanítson semmit. Délutánonként úgyis a kertben szokott játszani a
kutyájával és a cicájával. Addig, amíg ő odakint pihen, idebent a dolgok nagyon
is zajlani fognak. Elszakítom ezt a szálat, és vérbeli vezért faragok belőle. A
fia egy kissé lágyszívűbbé tette Freyát.
-
Azért csak kíméletesen – szólal meg a vörös hajú
Uzumaki. Lenge nyári ruhája ezüstösen csillog, amint tesz egy lépést apám felé.
Szemében felvillan az anyai aggodalom, ám a Sárga Villanás szúrós tőre még ezt
az érzést is hamar visszafojtja. Apám és a Yondaime megegyeznek, és a konohaiak
elhagyják az irodát. A léptek sebességét és jellegét nézve a lakosztályukba
mennek. Szuper, végre megismerhetem azt a férfit, akit egyszer majd a lábaimnál
fogok látni, lila foltokkal.
Amennyire csak lehet, visszaosonok a központi
toronyba a nagyihoz. Ebédig még van legalább három órám. Addig van időm
meghallgatni Solemb nagyi mondandóját, és még a saját tervemet is ki tudom
dolgozni. Mindenképpen meg kell szöktetnem Narutót, vagy valahogy az
irányításom alá vonni. A legbiztatóbb az lenne, ha a pecsétem lenne rajta. A
Kozumaki pecsét, amely összeköti a pecsételőt a lepecsételttel. Érezném Naruto
chakráját, és ő is az enyémet. Biztonságban lenne, és nem egy átkozott szelence
egyik fogása.
Gyerekkorom óta átkozom azt a szelencét. A
Vérbörtön szelence egy mágikus doboz, amely mágiából és vörös gránitkőből
készült, míg a Vörös vár épült. Írmagja sem volt még a Yondaiménak, sőt még a
Shodai Hokage – első Hokage – sem létezett. A szelence már akkor szedte az
áldozatait. Igaz, akkor még csak vallási célzattal. A vér fivérei voltak az
elsők, akik istenükként kezdték tisztelni. Ők úgy, hívták Chi no Kami, azaz
Véristen. Gyermekeket és szüzeket áldoztak az oltárán, mire rájöttek, hogy ez
nem isten, hanem egy szelence, amit ha megtelítenek chakrával, olyan hatalmat
adhat, amivel akár a világot is uralhatják. Egyszer nyitották ki, de rögvest be
is zárták. Nem bírtak vele. A szelence kiforgatta a szavaikat és az ellentétét
csinálta, amit kértek.
A négy démonkutya pedig belülről őrzi ezt a
szelencét. Ők is feltűnnek, amint a szelence kinyílik. A legenda szerint, aki
kinyitja a szelencét és megálljt parancsol neki, elnyeri a négy démonkutyát és
az örök életet, a kívánsága pedig teljesül. Ezt nem fogom hagyni. Nem hagyom,
hogy kinyissák.
Míg a szelencén és a tervemen gondolkozom, felérek
a központi torony legtetejére, ahol a nagyi még mindig kötöget. A sál, ami már
félig készen van, színes szivárványként omlik alá a térdének. Ezüst haja pedig
kontyban és hajhálóban tornyosodik a tarkóján. Ráncai halványak, szinte alig
észrevehetőek. A testalkata sem olyan, mint az egyes filmekben megszokott
hajlott hátú, súlyos nagymamáknak. Még mindig karcsú és hajlékony, akárcsak
fiatal korában. S bár szemüveget hord, rögvest észreveszi, hogy a szobájában
vagyok. Angyali mosoly jelenik meg az arcán, ám azokban a jégkék íriszekben
látom, amit mondani akar, cseppet sem lesz egy kedves kis gyermekmese, amit a
nagyi a fejéből pattint ki.
Az ajtót becsukva magam után szépen helyet
foglalok mellette. Az toronyba vezető főajtóra sandítok; a kulcs az ajtóba
ütött szögre van akasztva. Ezek szerint nem akarja, hogy bárki is megzavarj
mondandóját, bezárta az ajtót. Az ablakban pedig Fürge, a holló csillogtatja
koromfekete tollait. Ennyire fontos lenne, amit Solemb nagyi el akar nekem
mondani?
-
Gyermekem – szólal meg hirtelen –, örülök, hogy
eljöttél hozzám ismét. – A hangja egyáltalán nem rikácsoló vagy rekedtes,
inkább olyan fiatalos, mintha még mindig a húszas éveit nyomná, nem pedig
lassan a nyolcvanat.
-
Mi az, amit el akarsz nekem mondani, Solemb nagyi?
-
Gondolom, hallottad apád beszélgetését a
Yondaiméval. Nincs igazam? – Arcomon halvány pír jelenik meg, de készségesen
rábólintok, hogy telibe találta a dolgot. – Akkor tudod, hogy a kis barátodra
micsoda veszély vár. Amit el akarok neked mondani, azt csak én és anyád tudtuk
eddig. Most ideje, hogy átruházzam rád is ezt a tudást.
-
M-mégis mit, nagyi? – Kíváncsian előrehajolok,
szívem a torkomban dobog. Egy olyan tudás, amit eddig a nagyi és az anyám, a
legnagyobb szanitéc Rejtett Holdban tudott csak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése