Börtönsztori 5. fejezet: Igazság és rejtély

Egy kalapács. Igen, csak ez az egy hasonlat van arra, ami most a fejemben tombol. Eléggé bevertem a fejemet ahhoz, hogy másnap reggelre úgy fájjon, hogy majd bereped. Kómásan, fejemet fogva ülök fel az ágyban. Az erkélyajtó tárva-nyitva engedi be a szelet, meglengetve a függönyöket. A korlátnál Naruto támaszkodik; nézi a felkelő napfelkeltét. Az emlékek, amiket álmomban láttam, még mindig elevenen élnek bennem. Lassan felkelek; enyhül a kezdetleges fejfájás. Megtámaszkodom az éjjeliszekrényben, majd óvatosan az étkezőasztal felé veszem az irányt. Az akta ott hever rajta. Kutakodni kezdek az iratok között, és csakhamar megtalálom azt a padlizsán lila hajú lányt, akit láttam. Ahogy sejtettem.

A lány neve Hyuuga Hinata, és ő volt Naruto barátnője. Ő vallott ellene a tárgyaláson, amikor is kihallgatták és elítélték Narutót. A másik lány, akit Naruto nővérének gondolok, csakugyan az, akinek gondolom. A lányt Uzumaki Aikának hívják, és most tizenkilenc éves. Magas szintű jouninná nyilvánították az esetet követően egy héttel. S van képe ilyen szépen vigyorogni a képen, amit a kartonlapjára készítettek.

„Uzumaki Aika. Tizenkilenc éves, kiváló jounin, magas értelmi hányadossal, kiváló akadémiai és küldetési eredményekkel. A csapatmunkája kiváló, akárcsak chakra és fegyverhasználati képessége. A kilencven százaléknál nincs alacsonyabb mérési adata.”

Tökéletes shinobi, mi? Ahogy látom az irathoz csatolt képet, nem látok tökéletes shinobit, csak egy lányt, aki tökélyre fejlesztette a fizikai képességeit, de nem képes igazán érezni. Semmire sem lesz képes a jövőben, legfőképpen arra nem, hogy az apja helyébe lépjen. Hiszen ki mást nevezne ki a konohai bizottság Hokagénak, mint egy ilyen „okos és jellemében tökéletes” lányt? Narutóra nézek; még mindig a tájat nézi, s gondolom, a tegnapi kijelentésem jár a fejében. Mellé sántikálok, igaz, még bizonytalan lábon.

Látom rajta az elszántságot, hogy még jobban teljesítsen a mai nap. Micsoda tekintet, micsoda vakmerőség. De amit ma tanítok neki, ahhoz több kell, mint egy határozott arc vagy egy elszánt tekintet. A mágia sosem volt és soha nem is lesz a gyerekjátékok közé sorolható dolog. Rám siklik pillantása.

-   Jó reggelt, Freya! Hogy érzed magadat?

-   Köszönöm a kérdést, viszonylag jól. – Sajnos van egy olyan szokásom, hogy nem tudok hazudni. Amint kimondom, a szavakat, megingok a lábamon, és a korlátba kell kapaszkodnom, nehogy megismerkedjek közelebbről a padlóm szövésével. Még mindig lüktet a fejem, mintha az összes ér, ami a testemben fut, összegyűlt volna a fejemben, és most ki akarna onnan törni. Naruto még időben elkap, még mielőtt a túlvilágot akarnám boldogítani a halálommal, és igyekszik engem visszaterelni az ágyamhoz, több-kevesebb sikerrel.

Már majdnem az ágyamnál vagyok, amikor a legrosszabb pillanatban a lábaim bemondják az unalmast, és nem hajlandók tovább menni. Naruto kap el a hónomnál fogva, még mielőtt lefejelem az éjjeliszekrény élét. Rettenetesen szédülök. Mögöttem motyog valami olyasmit, hogy egy darabig ne keljek fel, mert tegnap este egy kisebb agyrázkódást kaphattam. Kicsúszok a kezei közül, a puha ágyon érek földet. Ismét a karjaiba kap, és visszafektet a helyemre. Gyengéden simogatni kezdi a homlokomat, a hajamat.

-   N-Naruto!

-   Tessék, Freya? – Csintalan mosolyra húzom a számat, és közelebb húzom magamhoz.

-   Nem lesz edzés, ha csak ilyen módon elfektetsz az ágyon. – Hát, ha a cékla vörös, akkor Naruto képe nem tudom, mi lett ebben a pillanatban.

 Az, hogy vízszintesbe helyezett, egyből elfújta a fájdalmat, mintha ott sem lett volna. Úgy tűnik, hogy a vér, ami a fejembe áramlik, vissza nem éppen a legjobb, ha állok, ráadásul a fülemben lévő egyensúlyi idegek valószínűleg nem tolerálták az esti esésemet. Jaj, jaj. Így nem sok kardforgatási technikát tudok megtanítani Narutónak. Hát, nincs nagy választék a lehetőségek listájában.

A károgó holló, amely Solemb nagyi tornyából figyeli a lehetséges konohai ANBU-kat, visszhangoztatja hangját a Vörös vár terrakotta falain. A nap már felkelt, de aranyló ragyogását, mint mindig, borús felhők ölelik körbe, mintha csak egy anya akarná maga köré gyűjteni gyermekeit. Mellettem Naruto gubbaszt, mint egy zsák krumpli, s egy pillanatra sem téveszt szem elől. Szemeim előtt felrévednek a tegnap estei álom képei. A megtört gyermek, aki a végsőkig kitart egy olyan világban, ahol nem becsülik, lenézik és kitaszítják a sorok közül, csak mert fekete a bundája, nem pedig fehér. Mellettem ölbe tett kézzel bámul kifelé a fejéből; biztosan fáradt. Feje a falat támasztja, szemei lassan járkálnak fel-le. Kicsit pirulva a szégyentől, de rá kell kérdeznem.

-   Naruto. – A hátamon feküdve a fal felé fordítom a fejemet, nehogy meglássa, mennyire kínosan érzem magamat.

-   Hm? Tessék?

-   Az éjjel… nos… nagyon nem bírtam magammal? – Ég az arcom, szabályosan ég. Szinte látom magam előtt, ahogy elborzad az arca, ahogy visszaemlékezik az éjszakára. Vajon mi az ördögöt csinálhattam? Lássuk csak, ha az ember kisebb agyrázkódáson megy át, lehetséges, hogy olyan legyen, mint aki beszed valamilyen erősebb nyugtatót és megtébolyul, mint valami részeg ember? Ha igen, akkor gáz van. Ugyanis ha jó a memóriám, Rejtett Holdban a legjobb barátnőm, Linda apja volt ilyen. Igaz, ő a nyugtatós verziót csinálta végig, de nem volt szép látvány.

Járkált összevissza, hetet-havat összehordott a családjának, ráadásul így fogant meg az egyik gyerekük is. Legalábbis Linda így mesélte, bár én nem tudom nagyon összeilleszteni a kisöccse születését a részegségi időponttal. De mindegy, jelen pillanatban nem ez a lényeg. Hanem az, hogy mit csináltam én az éjszaka leple alatt. Nos, találgassunk egy kicsit. Nem beszélhettem félre, mert akkor Naruto biztos feltett volna egy-két kérdést, vagy nem rágódna annyit a tegnapi kijelentésemen, miszerint ha így haladunk tanulás ügyben, hamar eltűnhetünk innen.

Lássuk csak. Vegyünk néhány filmes effektet. Lehet, hogy olyan voltam, mint egy részeg, csak nem dumáltam annyit. De a részegek… ne… végül is. Végignézek magamon, és kis híján sikoltok egyet. Nem az a ruhám van rajtam, ami tegnap. Pedig én nem emlékszem arra, hogy fürödtem, vagy pizsamát húztam volna. Olyannyira éghet az arcom a kínosság mértékétől, hogy szerintem Naruto perceken belül hozhatja a poroltót. Ezek szerint ez egy lehetséges tétel, miszerint… miszerint… lefeküdtem vele.

Jaj, ne. Most lehet, hogy teherbe estem. Apa és anya ki fognak nyírni, és utána búcsút mondhatok a… egy pillanat. Ha lefeküdtem volna vele, akkor nem lenne rajtam még pizsama sem.  Meztelennek kellene lennem és Narutónak is. Oké, vész elhárítva, pánik a kalitkájában. Már a frász jött rám, hogy esetleg… terhes legyek. Bár tőle szívesen lennék, de nem ebben a pillanatban. Kíváncsi vagyok, milyen, ha… elég, ne álmodozz tizennyolcas karika felett. Lényeg a lényeg, nem vagyok szűztelen. Rendben van. De akkor mi az anyám történhetett tegnap éjjel, hogy Naruto majd elalszik mellettem?

-   Nos – rávillantom a tekintetemet, mintha csak egy sértést kezdett volna el, nem pedig egy kommunikációt –, igazából te nem csináltál semmit. – Mi?! Uh, oké. Gördülnek a kövek a szívemről. – De… az a helyzet, hogy nem emiatt vagyok fáradt.

-   Hanem?

-   Mert egész éjjel azt figyeltem, nem jön-e egy ANBU tag. – Oh, itt van a csont elásva. Úgy tűnik, neki is szemet szúrt az ANBU jelenléte. Úgy tűnik, bármennyire is próbálnak észrevétlenek maradni, mindig sikerül valakinek meglátnia őket. Először a nagyi, most meg Naruto. Konoha egy kicsit jobban is figyelhetne a kiképzésükre. – Féltem, hogy míg te eszméletlenül fekszel, kihasználják az alkalmat, és megtámadnak. – Zavaromban pirultan – komolyan mondom, ma még nem is csináltam mást, csak pirultam –, lesütöm a szememet. Tényleg hihetetlen, mire nem képes, csak azért, mert én nem vagyok magamnál. Tényleg komolyan gondolja ezt a testőr dolgot.

-   Köszönöm, Naruto.

-   Ööö… nincs mit, ez magától értetődő. – Elfordítja a fejét, de így érzem, hogy kicsit zavarba hoztam a kijelentésemmel. Nagyon kedves és segítőkész.

Pár napja még azt sem gondoltam volna, hogy egy klán testvéremmel fogok valaha is beszélni, erre tessék. Most itt ül mellettem, és zavartan nézi a pipere asztalomon lévő holmikat. Klán testvéreimet általában a vörös haj, mély tengerkék szemek és márvány fehér bőr jellemzi. De ő teljesen más. Szőke haj, égkék – jóval sötétebb – szemek, napbarnított bőr és azok az angyali róka vágások, amiktől nem tudok elszakadni.

Ám hirtelen elszomorodok. Eszembe jut a szelence. A fekete, ólommal borított szelence, melynek oldalát négy kutyafej díszíti. Belül a vér mocska valószínűleg világegyetemként áramlik benne, mintha csak egyetlen különálló világként akarna mozogni a semmiben. Ezrek élete és vére kering benne. Narutót ettől a rémségtől csak ideiglenesen tudtam megvédeni ezzel a jobb kéz dologgal. Nem tudom, meddig lehet ezt elhitettetni apámmal és a Yondaimével. De nem akarom, hogy neki baja essen. Ez az egész dolog, a tervem, a kiképzés, mind csak az álca és védelem része. Ha csak magam mellett tartanám, mint valami ügyefogyott szolgát, előbb vagy utóbb apám kezére kerülne. Így viszont, hogy a jobb kezem, a testőröm és a pecsétem is rajta van, apám kezétől mentes. Ám… ám ott van Naruto apja. Ő bármikor bele tud köpni a levesembe, főleg ha sokat időzünk még itt. De terveim szerint nem maradunk, csupán egy hétig. Túl veszélyes egy olyan helyen tanítani, ahol figyelő szemek száma meghaladja a kettőt.

Erőt kell magamon vennem, különben nem jutunk egyről a kettőre. Alkarra támaszkodom, és akármennyire sajog is a fejem, felülök. Rögvest megszédülök, és érzem a hátamon Naruto támogató kezét. Szememre tapasztom a kezemet, a jobbal pedig ridegen ellököm Naruto kezét a hátamról. Minden nehéz és fájdalmas gondolatomat összeszedem bátorításként, hogy talpra tudjak állni. Amikor egy orkkal vívtam meg a Grand szakadéknál, a fél oldalamat csaknem otthagytam. Hónapokig voltam kórházban, és mindez idő tájt majd belebolondultam a fájdalomba, amin még a fájdalomcsillapító se segített. Úgyhogy szedd össze magadat, Kozumaki Freya. Te vagy Rejtett Hold Ezüst Hercegnője. Ne okozz csalódást. Nehezen, de talpra verekedem magamat. Kócos hajam a szemembe lóg, de túlzottan nem érdekel.

-   Freya…

-   Jól figyelj arra, amit most mondani fogok neked, Naruto. – Hangomat szándékosan veszem halkabbra, kimértebbre. A pecsét megdöbbenést, de határozott engedelmességet közvetít felém. – Téged nem csak fogolynak hoztak ide. Van benned valami, jobban mondva valaki, akinek az ereje megváltoztathat mindent. Ezért – feléje fordulok, s azokba a szemekbe nézek, melyek kisfiús baba szüzességét szándékozzák elvenni – az egyik legalapvetőbb szabály, hogy sose add fel. Magad mögött kell mindent hagynod. A régi énedet is. Meg kell tanulnod, hogy mellettem nincs helye nyálaskodásnak, de legfőképpen nem a gyengeségnek. Lehet az ember gyengéd, de ez nem egyenlő azzal, hogy egy nyúlszívű ember. Kösd fel a gatyádat, mert nem lesz egy egyszerű menet.

Hosszú percekig csak nézünk egymás szemébe. Valószínűleg azon töri az agyát, hogy ezt most elmerázkódásom következtében vagy teljesen őszintén mondtam-e. Elfordítja a tekintetét az enyémtől, mellkasán összefonja karjait. Maga elé mered, mintha csak egy élet-halál harcot kellene megvívnia egy pillanat alatt. Szinte hallom, ahogyan az agyában kattognak a fogaskerekek, megoldást keresve, a helyes döntés megfelelő válaszát kutatva. Egyetlen határozott mozdulattal felkel; még mindig maga elé mered. Hirtelen villantja rám a szemeit, amikből egyáltalán nem tudom kiolvasni, hogy mit sugároznak felém.

-   Más szóval azt kéred tőlem, hogy végre nőjek fel a feladatokhoz, amiket rám szándékozol bízni. Nem lehetek örökké az a nyámnyila konohai shinobi, akit mindig alázott a nővére, csak mert genin tizenhat éves létére. Megértettem. Nem leszek többet az a szelíd és naiv ember, aki voltam. De ezen felül meglep, hogy tudsz… nos… - Hasára teszi a kezét, mintha csak ott rejtette volna el a legendás kincset, amit valamelyik neves kalóz tűntetett el.

-   Rejtsd el a szavakat, melyek ebben a szobában hangzanak. – Kezem fényleni kezd, és egy rövid, vékonyka kis csík, mely szebben izzik bármelyik csillag fényénél, körbe járja a szobát. Mindent egy pillanatra fehér izzás jár át, majd elül a fény, és ismét az eredeti színében pompázik minden. Naruto egy pillanatra nem ért semmit, ám mikor rám néz, eszébe jutnak szavaim. Nyugalmat erőltet az arcára, mintha csak megfenyítettem volna, mert nem a jó helyre rakta a piszkos zokniját.

-   Ez mi volt?

-   Mágia. Most már nyugodtan beszélgethetünk, senki nem fogja hallani őket. – Az asztalhoz sétálok, és a kancsóból egy pohár teát töltök magamnak. A szédülésem enyhül, de még mindig kettős látásom van. – Többek között ez az egyik dolog, amit meg akarok neked tanítani. Persze ehhez idő kell és szabadság. De tudod, egy szerencsénk van. Mind a kettőből van bőven. Először néhány alapszót, kifejezést mutatok neked, de sajnos nem fogod megúszni a könyvek áttanulmányozását és olvasását. Sok mindent csak a könyvek tudnak adni. Egyszerűekkel kezdünk, úgy haladunk egyre följebb a létrán. A kardozásban kevés újat kell mutatnom neked, de az íjászkodást, a lovaglást és még sok mást a rajtkockáról kell kezdenünk. Hajlandó vagy rá, hogy kövess a végsőkig? –Ismét ránézek, és már kristálytisztán ki tudom olvasni a tekintetéből, hogy hajlandó akár a végsőkig is eljönni velem. Helyes.

Kezdetnek a pecsétje felmérésével kezdem. Hanyatt fekszik az ágyon, én pedig láthatóvá teszem a pecsétjét. Nagyon erős pecséttel zárták belé a démont. De mindent kizárólag Uzumaki pecsételő módszer van a dologban. A pecsét közepén az örvény és az azt körülvevő motívumok arra engednek következtetni, hogy aki végezte, biztos akart lenni a dolgában, mikor lezárta. Naruto elmondja, hogy mikor megszületett, akkor zárták belé. Még alig volt néhány órás, amikor az apja egyik embere, aki nagyon is jártas volt a pecsételésben, belé zárta.

Az anyja is tároló lett volna, mikor kislány volt, de az akkori egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy Jinchuurikivé váljon. A nővére pedig egyenesen elutasította, hogy belőle egy ilyen szörnyeteget csináljanak. Így mikor elszabadult a szörnyeteg, belé zárták el. Ez még számomra is megmagyarázhatatlan. Ha a vének tanácsa úgy látja, hogy a jelölt személy alkalmas a démon tárolására, miért hunynak szemet, ha az illető csak úgy visszautasítja. Ebben biztos, hogy a Hokage keze van benne.

Az egész ügy zavaros, akárcsak mikor a macska kezébe kerül a gombolyag. A szálak összekuszálódnak, és nehéz őket megfejteni. Ehhez jobban ismernem kéne a körülményeket, az ítélet pontos megfogalmazását, személyek leírását, a pontos időpontokat, de legfőképpen egy alanyra lenne szükségem. Erre Konoha méhkirálynője lenne a legmegfelelőbb.

-   Naruto, ki Konoha legbefolyásosabb lánya és fiúja?

-   Öhm… nos… lássuk csak. A legbefolyásosabb lány és fiú… - érzem a pecsét szomorú pulzálását, azonban az arcán nem látok ilyen jeleket –, Hyuuga Hinata és Hyuuga Neji. Ők ketten a legbefolyásosabb klán tagjai, így nekik van a legnagyobb hatalmuk közvetlenül a Hokage után.

Hm… szóval az a tervlehetőség, miszerint a legbefolyásosabbakból húzzuk ki, ugrott. Naruto nem lenne hajlandó újból flörtölni Hinatával, így viszont én sem tudnám ezt a Neji gyereket lefoglalni. Más megoldást kell keresnem, hogy kihúzzam a szükséges infókat az emberekből. Narutóból nem húzhatok ki sokat, hacsak nem csalom körbe. Az viszont hosszadalmasabb, mintha csak simán elmondanák, amit akarok. Nem lesz egyszerű, de el fogom érni a céljaimat. Először is Narutót meg kell, tanítsam az alapokra, alig egy hét alatt. Másodszorra el kell vinnem innen, nehogy szelencekaja legyen belőle. Ez csak egy ideiglenes megoldás, hiszen a végtelenségig nem tudom megvédeni Narutót a szelencétől.

A harmadik dolog viszont egy nehézkesebb dolog. Az infókat be kell szereznünk valahol, és erre a legalkalmasabb, ha utazgatni kezdünk az országok között. Mivel egy kis szigeten vagyunk, ezért a hajóút legalább egy hetet vesz igénybe. És akkor is csak a mediterrán szigetországok egyikének szélén érünk partot. A hátas nem gond, de a lovaglás már igen. Tudtommal a konohai ninják a saját két lábukon teszik meg a kilométereket, hátast egyáltalán nem használnak, kivéve, ha nagy rakománnyal kell a falvak között járkálniuk.

A mágiát kardozás közben is le tudom neki diktálni, az íjazás pedig egy olyan dolog, amit az ember öt-hat óra alatt – mármint tanóra alatt – képes olyan szintre fejleszteni, hogy a hibázás kevés esély felé hajlik. Idő bőven áll rendelkezésünkre gyakorlás és tanulás szempontjából, ám az ügy, ami Narutót érinti… nos… azt kell, hogy mondjam rá, alig van egy évünk, hogy kiderítsük, ki volt az igazi tettes. De van egy olyan érzésem, sőt biztos vagyok benne, hogy az elkövetőnek köze van a szelencéhez, a Yondaiméhez és apámhoz. Nem kizárt annak a lehetősége sem, hogy kettejük közül volt valamelyik, aki beledobta Narutót a mélyvízbe.

Jack is lehetséges elkövető lenne, de biztos alibije van. Ő nem apám parancsára verte meg Narutót, hanem puszta bosszúból. Még ha tudna is a szelencéről, akkor is megverte volna, ha apám megfegyelmezi őt. A saját feje után megy, és már egy ellentervet is kieszelt volna, amivel Narutót örökre eltávolíthatja, még akkor is, ha túléli a szertartást. Nem kizárt az sem, hogy valaki Konohából irányította a szálakat, ami alapján a Yondaime kieszelt egy tervet, és magára öltötte a gonosz apa szerepet. Ezzel megerősítve Narutót és elindítva a tervei lavináját. Talán ezért mondta tegnap este, hogy „miért kellett neked beleütnöd az orrodat a tervembe?”. Ez megmagyarázna mindent, ami eddig történt, de ez csak egy feltételezés.

-   Varázslat, halld szavam, tűnj el most azonnal. – Újból felfénylik a szoba, és a varázslat csillogva eltűnik a szemünk elől. Mélyen beszívom a levegőt, majd hosszan kifújom. Nehéz fába vágtam a fejszémet, nem biztos, hogy át tudom vágni, de van egy olyan érzésem, hogy nem lesz egyszerű helyzetünk. – Naruto!

-   Tessék! – Sebtében felül, és tettre készen figyel rám, amint mellette térdelek az ágyon.

-   Hol van a Yondaime? – Arca egy pillanat alatt eltorzul, látszik rajta – én még érzem is –, hogy haragszik az apjára. Nem is csodálom.

-   A Yondaime a szobájában van, a fel… Kushina-sannal. Az állapota stabil, mindenre emlékszik a tegnapival kapcsolatban.

-   Értem, akkor egy kis látogatást teszünk nála. – Narutónak ideje sem marad, hogy vitába szálljon az ötletemmel, mert varázslattal rendbe hozom magamat (ruha, haj stb.), és gyors léptekkel, Naruto lépteit magam után vonzva, a Yondaime lakosztálya felé veszem az irányt.

 A kopott padló visszhangozza fekete lovaglócsizmám kopogó lépteit. A személyzet nem tud mit tenni, félreáll, ahogyan végigfutok a folyosókon. Utánam Naruto a maga ujjatlan fehér trikójában, fekete bőrdzsekijében és fekete farmerjában csak úgy suhog fekete zorijában. Kész csoda, hogy nem hord szegecses nyakörvet és karkötőt motoros kesztyűvel. De ő tudja, én nem ellenzem, csak legyen olyan kedves és edzéskor levegye a nem szükséges holmikat.

A Yondaime ajtaja előtt két jounin áll vigyázzállásban. Mind a kettőjüket felismerem a vallomásos igazolványok alapján. Az egyik Haruno Sakura, a másik Uchiha Sasuke. Mind a ketten csapattársai voltak Narutónak. Gondolom, egy kis kínzásnak tartogatta a fia számára, ám ez füstbe ment ötlet lett. Naruto figyelemre sem méltatja őket, mindaddig, ameddig az Uchiha megálljt nem parancsol. Azok az ébenfekete fürtök és szemek gyémántként csillognak felém. Az érzelmek álcázása igen jól megy a konohaiaknak, ha ennyire át tudják verni az emberek érzékeit. Olyan, mintha azt akarná mondani: „Egy pillanat, kisasszony, csak ne olyan hevesen.” Negédes pillantás ez, egy csali, hogy bemehetek.

-   Sajnálom, hölgyem, de nem mehet be. – A rózsaszín hajú csaj szólal meg. Ez a kamaszos, vékony női hang nagyon is passzol a rózsaszín fürtökhöz és a zöld szemekhez. A lány tisztára úgy néz ki, mintha csak egy modellügynökség heti címlapjáról szedték volna a képét, és nem egy ninja faluból érkezett volna. Mögöttem Naruto sziklaszilárdsággal áll, tekintete a kétszárnyú ajtó mély barna színén időzik.

-   Azt ajánlom, ne tartóztassátok fel, Freyát. Ha mégis húzni akarjátok a drága időt… – Öklei ropognak a hátam mögött, jelezvén, hogy nem fél támadni. Elindulok előre, mire az Uchiha telibe találja a mellkasomat, ezzel a melleimet is.

-   Sajnálom, de… - Ideje sincs befejezni a mondatot, mikor Naruto mellém ugrik. Erősen megszorítja Sasuke csuklóját. A csontok szinte ropognak a keze alatt, mi alatt a fiú jobb kezét a falhoz csapja. A fekete hajú srác arca eltorzul a fájdalomtól.

-   Ne… - kezdené el, de Naruto jéghideg tekintete beléfagyasztja a szót. A rózsaszín arcán megdöbbenés és rémület árad szét. Óvatosan visszahátrál, kezeit a háta mögé rejti. Már-már egy meghunyászkodó kutyára hasonlít a testtartása, mikor Naruto felemeli a fejét, kihangsúlyozva, hogy most ő a falka vezetője.

-   Azt akartad mondani, hogy bemehet, ugye? – kérdi Naruto, mire Sakura hevesen bólogat.

-   Naruto! Te maradj idekint – utasítom –, és gondoskodj róla, hogy az apám vagy bárki más ne zavarja meg a beszélgetésemet a Yondaiméval. – Elengedi az Uchiha csuklóját, mire az kétségbeesetten mellkasához szorítja a fájdalmas testrészt. Naruto engedelmesen szembeáll az ajtóval, kis terpeszbe helyezkedik, kezeit hátrakulcsolja. Meredten néz előre, s még egy huncut féloldalas mosolyt is megenged magának. – Ha lehet, légy jó fiú, és ne ölj meg senkit. Csontot törhetsz, de ha lehet, csendben, még fáj a fejem. – Csintalan mosolyra húzom a számat. Már nem is fáj a fejem.

-   Értettem. – Arca ördögi kifejezést ölt, de látszik rajta, hogy tudja, egy ilyen jellem kell a megfékezéshez. Kopogás nélkül tárom fel az ajtókat, és jó hangosan becsapom magam után.

A Yondaime szobája igen takaros. Egy baldachinos ágy bordó ágyneművel, mozaikos csempével kirakott padló, rajta rengeteg drága szőnyeg. A barnás árnyalatú falakon rengeteg kép, az íróasztal mellett egy térkép lóg a falon. A szobából nyílik egy ajtó a fürdőbe és egy a ruhatárba. Az íróasztal mögött egy hatalmas ablak terül el, ami mögül árad a fény. Előtte ül a Hokage, puha bársony borítású székében, előtte egy halom papír, de tolla érintetlenül pihen az asztalán. Előredőlve egy stressz labdát szorongat a jobb kezében. Kushina chakráját sehol sem érzem a lakosztály területén, csak a Yondaime és én. Ideges tekintettel méreget. Úgy tűnik, hogy egy nagy foltot okoztam a pici lelkén. Oh, bocsi.

-   Kopp. Kopp – mondom, mikor az ajtók hangosan összeérnek a hátam mögött. Ellépek az ajtótól, és kimérten sétálok végig a bordó futószőnyegen, szoros csőfarmeremben és csíkos blúzomban. Az ujjakat már rég felgomboltam a könyökhajlatomba, hajamat szabadon lóbáltam végig a folyosón. Minato ideges, bosszúszomjas tekintetét látva csak az íróasztal előtt felállított székig megyek.

-   Mit akarsz, te cafka?

-   Oh, ugyan, semmi különöset. – Negédes hangomból cseng a cinizmus. – Csak annyit, hogy válaszoljon néhány kérdésemre.

-   Minek? Már olyan mindegy, mit mondok neked. A tervem a szemétben hever gombóccá gyűrve és elégetve, hála neked. – Lassan feláll, mintha azt akarná, hogy megijedjek. Rosszul hitte, mert hiába próbálja bizonygatni, hogy fölém magasodik az ereje, nem arat sikert. – Mit akarsz még tudni?

-   Rejtsd el a szavakat, melyek ebben a szobában hangzanak. – A varázsalt megismétlődik, és ismét magunk vagyunk. A Yondaime arca meg se rebben a mágia láttán. Ezek szerint jól értesített a lelkem. Én is kiegyenesedem könyöklésből, és szigorú arccal belenézek azokba a szemekbe, amik akár Narutóé is lehetnének. – Mi volt a terve, Yondaime? – Hátralépek egyet, és járkálgatni kezdek a szobában. – Talán az volt a cseles kis terve, hogy a fiát idehozza, és kinyittatja apámmal a szelencét, majd bezsebeli a jutalmat érte? – Felnézek a teázó hölgyeket ábrázoló festményre, majd újból a rá. – Vagy talán az, hogy kideríti, hogy apám mit akar a szelencével, és kimenti a fiát, mikor az a förtelem kinyílt? – Az egyik vázában lévő virág szirmait kezdem el tépkedni, majd a Yondaimével szemben leülök a kényelmes székbe. Lábaimat keresztbe teszem, és ravasz tekintettel meredek a megkövült férfi felé. Erőtlenül leül, fejét fogva könyököl az asztalon.

Van egy olyan érzésem, hogy beletaláltam a közepébe. A Yondaime nem csalinak használta a fiát, hanem valami megváltószerű valaminek akarta alkalmazni. Hosszú percekig néma csendben ül az asztalnál. Egyre ziháló hangját hallom, amint visszaverődik az asztallapról. A férfi körmei belemélyednek szőke hajába, majd bőrébe. Ujjai elfehérednek, arca sokkal sápadtabb árnyalatot ölt.

Csendben várom, hogy elmondjon nekem mindent, akárcsak egy kismadár az ágon dalolva. De miközben az égi szavakra várok, én sem tétlenkedem. Agytekervényeim szorgosan járkálnak. Ha kiderülne, hogy az utóbbi dolog, miszerint kideríti, hogy apám mit akar a szelencével, majd megpattan Narutóval, akkor jogosan fogom róla állítani, hogy egy szerető apa, aki csak egy rosszul elgondolt tervet igyekezett behajtani. Viszont ha az első, akkor már a holnapi napon kereket oldok Narutóval, és nem fog érdekelni, hogy apám mennyit fog utánam szitkozódni vagy büntetést róni. Sóhajtva felemeli a fejét, hátradől a széken.

-   Tudod, Freya, az Isten sokszor túl okos emberekkel áldja meg a világot, hogy ezek az emberek megakadályozzanak valamit.

-   Ez jelen pillanatban egy rossz terv volt. – Előrehajolok, hogy a még mélyebben szemébe nézhessek. – A terv, miszerint kinyílik a szelence és meglép a fiával, lehetetlen lett volna. A pecsét, amit apám a rabokra rak, halálos. Ha Naruto azzal a pecséttel megpróbált volna innen kimenni öt méteren belül, szénné égett volna.

A Yondaime a homlokát ráncolja, számára érthetetlen adatot mondtam. Aha. Apa félrevezette a Yondaimét, hogy az véghezvihesse a tervét. Viszont ezzel kapcsolatban felmerül a kérdésem: ki akarhatja ennyire, hogy Naruto eltűnjön a föld színéről, még akkor is, ha ez azt jelentené, hogy a világra szabadít egy olyan lényt, ami nem képes másra, csak a színtiszta pusztításra? Ez a lény elsöpörheti az egész világot, ha úgy tartja kedve. Ki lehet olyan elvetemült, hogy egy fiú elpusztításán fáradozik, kiszolgáltatja az ellenségnek, aki a világ vesztét akarja, csak hogy egy apró gondot, amit késsel is elintézhetne, ekkora feneket kerít? De ami a legfontosabb: mit akar elérni azzal, hogy megöli, úgy, hogy a világ elporlad?