Szellem a házban
Vastag őszi csizmám hangosan kopogott a járdán, néha toccsanva, ha beleléptem egy pocsolyába. A sarkon megálltam egy percre, mert azt hittem, csörgött a telefonom. Sietve kivettem a kis készüléket, s egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Az utca túl oldalán egy fiú állt. Ruhája rongyos és piszkos, s valahogy nem illett az évszakhoz. Nem volt rajta se kabát, se csizma, se semmi, ami melegen tarthatta volna ebben a zord időjárásban. Mégis ott állt, szakadt ingben és hosszú nadrágban, engem bámulva.
Fejét oldalra billentette, de ez a mozdulat is olyan természetellenesnek tűnt. A szemei, azok a sár barna szemei, valahogy fénytelenül csillogtak, még akkor is, amikor a sarkon lévő lámpa villogni kezdett, s ő egy pillanat alatt semmivé lett.
Nem is kell, hogy mondjam, megijedtem egy pillanatra. Ijedtségemben majdnem eldobtam a telefonomat is, de szerencsére a készülék nem ismerkedett meg közelebbről a járdaszegéllyel. Megráztam a fejemet, és indultam tovább a sötét utcán.
Egyre jobban szedtem a lábamat, mert valahogy, annak a fiúnak látványa teljesen felzaklatott. Valahogy olyan ismerősnek tűnt számomra, mintha már láttam volna az előtt, és ha igen, akkor hol. Egyre csak hessegettem a gondolatokat, amik akaratlanul is felreppentek a fejemben.
Még akkor is ezen rágtam magamat, amikor megérkeztem a házunkhoz. A legfelső emeleti szoba, ahol anyám és apám aludt, égett. Akárcsak a nappaliban lévő lámpa. Beszaladtam a kapunkon, és a kezem már az ajtó gombon volt, amikor megint elöntött az a furcsa érzés. Mély levegőt vettem, és hátra lestem a vállam felett. A levegő belém szorult, szemei pedig kitágultak a meglepődöttségtől. Az a fiú, akit az előbb a sarkon láttam, ott állt a házunk előtt, és megint engem nézett. A szívem a bordáimon kalapált, a pulzusom az egekben volt.
Talán csak fázik, és segítségre van szüksége, futott át az agyamon egy pillanatra. De rögvest el is vetettem az ötletet, hiszen, a ruháin látszott, hogy már egy jó ideje kóborolhat kint az utcán.
- Nem akar be jönni? - tettem fel végül a kérdést, miután tisztáztam magamban, hogy nem vagyok őrült. Hiszen még mindig lejátszódott a szemem előtt, ahogy egy szem pillantás alatt eltűnt a sarokról. Csak állt, és nézett engem a kapuból. Aztán furcsán megrázta a fejét, én pedig egy laza intéssel, bementem a házba.
Odabent jó meleg volt, a kinti hűvös után. Mélyeket lélegeztem, hogy valamennyire megnyugtassam magamat. Nem, Gracie, nem, nem vagy őrült, nem láttál egy fiút a sarkon eltűnni, nem láttad ugyan azt a srácot a házatok előtt. Szinte magam sem akartam elhinni ezeket a szavakat, de valahogy mégis igaznak lehettek.
Feldobtam a kabátomat a fogasra, a csizmámat pedig a cipőtartóba. Anyámék a szobájukban beszélgettek halkan, az öcsém pedig, a maga tizenhat évével, egy videó játékkal játszott a nappali kellő közepén. Érdekes volt, hogy mennyit tud veszekedni vele, ahhoz képest, hogy csak egy játék.
Aznap este már nem igazán történt velem semmi... egészen hajnali kettőig, mikor is arra keltem fel, hogy valaki matat a folyosón. Felkeltem az ágyamból, és kimentem. Nem volt ott senki sem. Ekkor valami hatalmasat zuhant.
Ijedtemben hátra ugrottam egy lépést, s igyekeztem minden bátorságomat összeszedni. Ismét kidugtam a fejemet a folyosóra, s a lélegzetem elakadt. Köpni-nyelni nem tudtam a meglepődöttségtől, ugyanis a lépcső feljárónál ott állt a fiú. Most már biztosra vettem, hogy csavargó... addig a pillanatig, amíg át nem ment az asztalon az egész testével.
Egy szellem, gondoltam, de mit akarhat a lakásunkon. Időközben anyám és apám is kikelt, hogy megnézze ezt a furcsa zajt. Együtt indultunk le a lépcsőn. A szívem a torkomban dobogott, ahogy megálltam a nappali bejáratánál. Belestünk; ott volt. Ott állt a kandalló előtt, és a családi képet nézte.
Apám ordítva rohant feléje, kezében a baseball ütőjével. A fiú meg se moccant, hagyta, hogy az ütő átmenjen rajta. Apa a kéményen lógót képet találta el, ami egy ronda virágos képet ábrázolt, a nagyitól kaptuk még ajándékba. Apu ijedten elhátrált hozzánk, a kanapé mögé. Anya szinte reszketett a félelemtől, akárcsak apám.
De én láttam benne valamit, amitől nem tudtam reszketni. Egyszer csak ez a fiú megfordult, és ránk nézett. Megint félre billentette a fejét; szólásra nyitotta a száját. Ám szavak helyett egy velőt rázó sikoly hallatszódott a házban, s a fiú pillanatokon belül a régi csilláron lógott. A karjai lefelé lógtak, a lábát pedig kis terpeszben felkötötték. Szinte kettéhasították az ágyékánál, egészen a csípőcsontjáig. Alatta nem létező vértócsa volt. De nem csak a hasa volt felvágva, hanem a torka és a szája is hosszú sebet hagyott rajta.
Rémületemben nem tudtam sikítani sem, annyira a torkomra fagytak a hangok. Anyám bezzeg egy másodperc alatt a padlón terült el, ahogy meglátta a saját halálát eljátszó fiút. Ez így ment, éjszakáról éjszakára. Bármikor, amikor jöttem hazafelé a sötétben, érzetem magamon a tekintetemet. Éreztem az a jeges fuvallatot, amit maga után hagyott mindig. Aztán egyik délután, mikor otthon voltam egyes egyedül, a padláson kutattam. Szerencsére a padláson függönytelen ablakok voltak, így jó világosságot biztosítottal a nyílt térben.
Anya azt mondta indulásuk előtt, hogy rakjak rendet a padláson lévő dobozok között. A sok poros doboz még Marie nénikém után maradt ránk, mikor az öregasszony meghalt, és nem volt senki sem, aki átvegye a dolgait.
Ahogy már egy órája pakolászgatok, végig fut egy pillanat alatt a hátamon a hideg. Az egyik dobozt, ami a kezemben volt, elejtem, s visszatartott lélegzettel fordulok hátra. Ott állt a padlás feljárónál, félrebillentett fejjel. Nem voltam képes levenni a szememet róla. Nem azért, mert olyan fess volt, vagy csak mert felidéződött bennem a rémkép, hanem mert valami emlékeztetett rá, valami megmagyarázhatatlan.
- Mit szeretnél? - találom meg a hangomat. - Miért vagy nálunk folyton, és csinálsz rendbontást? Miért követsz mindig, amikor hazafelé jövök a sötétben?
- Mert nem akarom, hogy bajod essen, Gracie. - Hangja szinte vágta a levegőt. S bár suttogva beszélt, mégis olyan határozottság csengett a hangjában, amilyennel még nem találkoztam. - Nem akarom, hogy bárki is bántson téged. Ami pedig az itt létemet illeti, én mindig is itt voltam. Itt laktam veletek.
- De miért? - tártam szét a karomat. Ez az egész érthetetlen számomra. A sok kérdés, ami felmerült bennem, egyre csak nőt és nőt.
- A dobozokban megtalálod a választ. A régi, poros albumok és naplók megadják neked a választ. - Azzal eltűnik a szemem elől.
Sietve a dobozokhoz fordultam, de megálltam egy pillanatra. Csak néztem a dobozokat, és azon gondolkoztam, melyik is adhatja meg a választ a kérdéseimre. A dobozokon lévő feliratok, nem mondtak semmit sem. Konyha, régi könyvek, használati utasítások. Ekkor akadt meg a szemem egy lappangó dobozon. A tetőgerendára rakták fel, hogy senkinek ne szúrjon igazán szemet. Lekaptam, és felbontottam.
A legfelső albumban, tömérdek kép volt, de furcsa módon sok képen, egy idegen srác is van rajtuk. Az utolsó albumra az írták rá,Ballagás 1997.
Az albumban megpillantom azt a fiút, aki már hetek óta nálunk kísértett, anya és apa társaságában. Anya karjában pedig én vagyok még csak négy évesen. Szóval ez volt a helyzet magaslata. Nekem volt egy bátyám, akit meggyilkoltak, és én meg nem is emlékeztem rá. Talán akkora sokk ért, hogy mindent elfelejtettem, ami a múltamban volt.
Megint megéreztem a hűvös szellőt a hátamon; megint a feljárónál állt. Felálltam, s alig egy pár lépésnyire álltam meg előtte. Alig lehetett tizenhat éves, akárcsak az öcsém. Szomorú szemekkel nézetem bele a szemeibe, amik már mosolyogva és csillogva tekintettek rám.
- Hogyan haltál meg? - tettem fel a kérdést, amire már biztosan számított.
- Egy banda a sulinkból, kicsit pedofilabb volt a kelleténél. Az egyik pacáknak- aki tulajdonképpen a legjobb haverom volt - megtetszettél, és meg akart erőszakolni. Mikor megláttam megpróbáltam megakadályozni, de csak annyit értem el vele, hogy ilyen brutális módon végzett velem. Szerencsére anyáék még időben hazaértek, de engem már holtan találtak a csilláron lógva. Az egészet láttad, csak nem emlékszel rá.
- De miért nem mentél el? Miért nem pihensz le, és nyugszik meg a lelked? - az ujjaimat birizgáltam már.
- Mert még mindig valami nem hagy nyugodni. Magam sem tudom, hogy micsoda, de az nagyon is kellene már.
- Hát akárhogy is... köszönöm, hogy megmentettél ezenfelül. - Egyre rendezettebb és szebb lett a ruhája, a haja is ápolttá vált. Fényleni kezdett az árnyékban, mosolyogni kezdett. Meglepődtem ugyan, de tudtam, hogy itt a végső búcsú ideje a bátyámtól. A nyakamba ugrott. Már melegnek éreztem a bőrét, kellemesnek hatott az ölelése.
- Viszlát, Gracie, vigyázz magadra - suttogta a fülembe.
- Te is vigyázz magadra odaát... Stephen. - Még erősebben megszorított, ahogy kimondtam a nevét, s egy pillanat múlva, eltűnt a semmibe.
Anyáénak sosem szóltam a dologról. Még akkor sem, amikor megszületett az első gyermekem, és a Stephen nevet adtam neki. Anyámék mindig is kérdezték, miért lett ez a gyerek neve, én pedig mindig azt mondtam nekik:
- Azért, mert egyszer szellem volt a házban.
Basszus... le a kalappal. Én nem tudtam volna így megoldani. Az elején féltem, a végén meg majdnem elbőgtem magam. Nagyon jó lett. Üdvözlettel: Egy régi barát.:)
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm, régi barátom :D De a tieid is nagyszerűek :) Örülök, hogy ennyire tetszett.
TörlésKöszönöm.:D
TörlésHúú, nagyon jó lett!!
VálaszTörlés