Börtönsztori - 11. fejezet: A szökés napja

Izzadva, oldalamra fordulva ébredek fel az ágyamban. A tüdőm szúr, a torkomban mintha gombóc nőtt volna az éjszaka alatt. Hajam a halántékomhoz tapad, akárcsak a hátamhoz. Minden csontom sajog a fájdalomtól, de azért is felülök az ágyamban. Körülöttem az ágynemű olyan, mintha egy vödörnyi vizet öntöttem volna rá, én meg meghemperegtem volna benne. A fejem is úgy lüktet, mintha a szívem felköltözött volna oda a mellkasomból, de a legrosszabb az, hogy az egész szám olyan, mintha egy sivatag költözött volna a nyelvem és a fogaim helyére. Egyszóval, ne szépítsük a helyzetet, pocsékul vagyok, de nagyon.

Amint sikerül egy kis életet lehelnem a csontjaimban, rögvest felhajtok egy félkancsónyi vizet, majd még egyszer lezuhanyozom, hajat mosok. Kimászok a fürdőből, és meglepődve tapasztalom, hogy még van egy teljes órám, mielőtt Narutónak kelnie kellene. Apropó, Naruto, ő vajon hogy van? Csendesen lopakodva az ajtóhoz lépdelek, benyitok. Nyakig betakarózva, párnája csücskét szorongatva fekszik az oldalán, aludva az igazak álmát. Jó látni, hogy a mostani éjszakát végigaludta, és nem csak forgolódott az éjszaka folyamán.

Sietve becsukom az ajtót, nehogy felkeljen még idő előtt. Ám én sem tétlenkedem ez alatt az egy óra alatt. Ellenőrzöm, hogy minden, ami kellhet az út során, megvan-e. Szerencsére minden készen áll az indulásra… vagyis majdnem. Én még mindig itt állok egy szál törülközőben, Éva kosztümben. Sietősen keresgélni kezdek a ruháim között, hogy mégis melyik lenne jó mostanra, de egyik sem olyan, ami megfelelne. Már a teljes ruhatáramat az ágyra dobom, amikor észreveszek egy kocka alakú foltot a süllyesztett szekrény hátuljában.

Kíváncsian felfeszítem a foltot. Alatta egy üreget találok, amiben egy nejlon zacskóba csomagolt valami van. Kiveszem a csomagot, és egy ismerős ruhanemű akad a kezembe. A bátyám utolsó felfedezős ruhája, amit még viselni szeretett volna, de idejött. A nejlonból kivéve nemcsak egy gyűjtemény tárul elém, hanem egy másik is, ám női mintára szabva.

Egy fekete szatén anyagból varrt ujjatlan kardigán rejtett cipzárral és egy fekete nadrág. A cipzár alatt egy pár, csuklótól a könyékig kimerevített kesztyű a tenyér és a felső ujjperceknél kihagyva, és egy bőrszíj, amit az egyik vállon átvetve kardtegezként szolgál. A nadrág övtartójába egy tárolókkal teleaggatott övet helyeztek. A női ruha valamivel másabb. Könyékig érő fekete – mert mi másba is bújhatnának egy éjszaka lopakodó vadászok? – kabátszerű póló fűzőszerű nyakkal. Itt is rejtett cipzár van, és ez alatt is egy pár tenyérnél és a felső ujjpercnél kihagyott kesztyű van, merevítés nélkül. A nadrágrész pedig ugyanaz.

Az üregben találok még egy csomagot, amiben súlyos – komolyan, más szín nincs a felderítőknél – fekete – a fene vigye el – kapucnis köpenyek rejlenek. A hátukra a családunk vonyító yunóját hímezték ezüstfonallal. Nem habozok sokat, felveszem a női egyenruhát egy fűzős magas szárú csizmával. A másik ruhát vállfára akasztom, és egy férfi lovaglóbakanccsal berakom Naruto szobájába. Már alig negyed óra van ébresztésig, de még mindig nem tudom, mit kezdjek a hajammal. Kontyba nem akarom rakni, lófarokba se, a fonat meg nem tetszik most. Talán francia fonatba rakhatnám, de azt meg nem tudom. Már vagy egy fél órája vesződök a tükör előtt, amikor egy kéz simít végig a hajamon. A kesztyűt látva Naruto az.

Gyengéden a kezébe veszi a hajamat és a hajkefét, és elkezdi fésülni. Lassanként folyékony ezüstként kezd csillogni minden hajfürtöm, és ő elkezdi befonni a hajamat. Ujjai fürgén mozognak, ahogy francia fonatba fonja hajamat. Ráadásul nem sima fonatba, hanem a nyakszirtemtől a vállamra. Varázslattal kinyitja a kis dobozkát az asztalon, és kis, hópehely díszítésű hajcsatokat, hajgyűrűt vesz ki belőle. A kiálló hajszálakat rendbe szedi a hajcsatokkal, és fölül meg a fonat alján egy-egy hajgyűrűvel biztosítja.

-   Jó reggelt! – suttogja a fülembe. Forró lehelete szinte felperzseli a fülkagylómat, ahogy végigsöpör rajta. Egy kicsit libabőrös is leszek tőle, de tartom magamat annyira, hogy ezt ne lássa. – Remélem, tetszik.

-   Nagyon is – mondom, miközben megérintem a selymesre kefélt hajfonatot. – Gyönyörű lett. Hol tanultad? – nézek rá. Időközben már kiegyenesedett, én pedig, hogy könnyebben beszélgethessek vele, felállok.

-   Sansának csináltam gyakran ezt a hajfonatot – válaszolja szomorúan. Ujjait kezdi birizgálni a kesztyűben.

Én viszont akaratlanul is végigmérem az egyenruhában, amit becsempésztem hozzá. Az ujjatlan póló, amit magára vett, erősen hangsúlyozza kocka hasát és mellizmait. A nadrág is erősen szemet vonzó, ahogy a combizmai is egyre domborodnak, akárcsak a homokdűnék. A magas szárú zorija pedig egyáltalán nem bumszli a lábán, inkább beleolvad, mintha csak ráöntötték volna, de amint látom, ő is a maga csintalan módján végigmér engem. A kabátszerű póló nem kicsit tapad rám, akárcsak a csőnadrág és a zori. Azok a tengerkék szemek pajkosan csillannak, ahogy felpillant rám, s már-már összetévesztem a szerelmes pillantásokkal.

Szerelmes pillantások? Ch. Nem, nem. Csak barátok vagyunk, és semmi több, bár… egy ilyen Adoniszt elfogadnék persze, de nem… verd ki a fejedből, Freya. Még ha te úgy is éreznél iránta, ő biztos, hogy nem. De hess, hess, kósza gondolatok, vissza a jelenbe. Jelen pillanatban arra kell összpontosítanom, hogy kijussunk innen. Felkapom az egyik köpenyt, és Naruto kezébe nyomom.

-   Menj, hozd a cuccodat, lassanként indulnunk kell – mondom neki minden érzelem nélkül, kerülve a tekintetét. Én is készenlétbe helyezem a dolgaimat, lekapcsolom a fésülködő asztal lámpáját. Ahogy lenyomom a kapcsolót, észreveszek egy utolsó hópihés hajcsatot a dobozban. Az én hajamban már minden hajtincs a helyén van, de akkor mit csináljak ezzel az eggyel? Hm… megvan. – Naruto! – szólítom meg, amikor kihozza a holmiját. Meg se várom, hogy megkapjam az engedélyt, egyszerűen beletűzöm a hajába a csatot. – Hogy te is ragyogj.

Nem várom meg, míg megszólal, felkapom a holmim, és már el is indulok a tetőkön át a központi toronyba. Naruto is szélsebesen ráeszmél, és egyből utánam ered. Persze nem kiabálhat utánam, nehogy felkeltsük az őrséget a hangunkkal. A központi toronyban Solemb nagyi éberen vár minket fehér hálóruhában, kibontott hajjal. Ujjait a mellkasa előtt összefonja, aggódó, mégis magabiztos tekintete fürkész minket. Vállunkra és hátunkra vetett holmikkal megállunk előtte, s ő szinte lenyűgözve figyel minket, mintha most láthatnánk őt utoljára.

-   Sok sikert!

-   Köszönjük, nagyi! Vigyázz magadra!

-   Ti is, kicsi szentem. – Azzal szorosan magához ölel, és pedig viszonzom a gyengéd gesztust. Elenged, és odamegy Narutóhoz. Erősen megszorítja a kezét, és arra kéri, adja majd át Sasaminak a jókívánságait. Naruto kicsit zavartan, de beleegyezik, hogy eleget tesz Solemb nagyi kérésének. Belevetjük magunkat a fal mögötti ajtón túli sötétségbe, s ördögfény világít előttünk, ahogy a csúszós, nyirkos lépcsőkön lépdelünk lefelé.

Yué és Eren a lépcső aljában várnak ránk, felnyergelve. Felpakoljuk rájuk azt a keveset, amit magunkkal hoztunk, és már el is indulunk az alagútban. A falak a szokásosnál sokkal nyálkásabbak és nyirkosabbak a közelgő ősz miatt. Ilyenkor ez a hely kész ocsmányság. A falak és a padló olyan lesz, mintha egy elefánt tüsszentett volna ide, és a taknya végigment volna egész Börtön Sziget alatt.

A terv egyszerűsége is ebben nyilvánul meg – persze nem a takonyban –, hogy az alagútrendszer végig a föld alatt ível, és csak a barlangnyílások adnak kijáratot. A teljes rendszert ismerem, így tudom, hogy egy óra múlva elérjük a kikötőt, ahol már vár ránk egy hajó. A hajó egészen a Foltos-félszigetig visz minket, ahol Medve városban szállunk partra. Körülbelül három napig utazunk a Foltos-félszigetig, és onnantól már gyerekjáték lesz az eljutás Rejtett Holdig.

Alig várom már, hogy újra lássam a hegyek között megbújó falut, a füves fennsíkokat, ahol bárányok és birkák hallatják hangjukat, a friss levegőt, ahol nem csak az acél és a vas szaga érződik a levegőben. Az állandó napsütés és a kellemes meleg, ami még télen is érződik egy kicsikét. A yunó kiképző pályát, az acélok vad pengését, ahogy az akadémián tanítják az újoncokat, és kellemes hangulatú házunkat, ahol anya vár ránk mosolyogva.

Hátrasandítok Narutóra, aki teljes magabiztossággal ül a nyergében. Fejét lehorgasztotta, mintha fáradt lenne. Szívesen melléje hátrálnék, de az alagút nem elég széles – itt még nem elég széles – két yunónak. Így csak hátrahajolok a nyeregben, hogy minél közelebb legyek hozzá. Épp megszólalnék, amikor kutyavonítás hallok meg. Azonnal kiegyenesedem; fülelünk mind a ketten. Yué és Eren megállnak, ők is lélegzet-visszafojtva figyelnek. Halk morajt hallok visszhangozni a járatban.

-   Erre kell lenniük. Az az Uzumaki nem szökhet meg a lányommal! – Yomodo. Valahogy megtudta, hogy szökni készülünk. De honnan tudhatta meg, hogy szökünk. Hacsak nem… Hádész, a keselyű. Biztos figyelt minket azzal a kopasz fejével, mikor átmentünk a központi toronyba. A fene essen abba az átkozott madárba.

-   Uram, a kutyák szimatot fogtak. – S igaza is lett. A kutyák csakhamar ugatni kezdenek, egyenesen a hátunk mögül.

Megtérdeljük a yunókat, és eszeveszett menekülő vágtába kezdünk az alagút mélyén. Mögülünk kutyák százai csaholnak, őrök hada fut utánunk, az élükön pedig Yomodo rohan. Minden egyes fegyveres őr egy kunait ránt elő a táskájából. Ki kell találnom valamit, hogy kimeneküljünk innen, mert ha elkapnak, akkor Narutót biztos a szelence várja, engem pedig a kegyetlen halál, amit biztos nem úszok meg, ha elkap. HA tudja, hogy szökünk, akkor azt is tudhatja, hogy már tudom az igazat.

Mi haszna lenne megtartania egy engedetlen lányt, aki már tudja az igazat? Nem tudna úgy irányítani, mint azt szeretné. Engem valami ürüggyel nyakszirten vágatna vagy megmérgezne, és kiképezné Brant, hogy idővel ő legyen a feje ennek az átkozott helynek, s talán ő lenne Yomodo után a világ ura, na persze Yomodo elképzeléseivel.

Az út egyre szélesedik, így mind a ketten elférünk egymás mellett. Az alagút egyre szerteágazóbb lesz, amint kiérünk a börtön alól… ez az! Ha szerteágazik, akkor le tudjuk rázni ezeket a nyavalyás kutyákat. Hiába érzik a yunók szagát, attól még a szaglásuk meg tud zavarodni, ha szétválunk. Több felé viszi őket a szag, főleg ha kereszteződésekben találkozunk is. Rendben van, menekülési terv kész.

-   Naruto! – szólok hozzá telepatikusan. – Húzd a fejedre a csuklyát, és a következő elágazásnál menj balra. Én jobbra megyek. Eren ismeri a járást az alagútrendszerben, és tudja, hogy hova megyünk.

-   Rendben van. De ha sarokba szorítanak minket, akkor mi lesz?

-   Hm… jogos kérdés. De semmi ok az aggodalomra. Ahol igazán sarokba tudnak minket szorítani, az a Vízválasztó perem, de pont ez a cél.

-   Hogy sarokba szorítsanak?!

-   Ne izgulj, csak bízz bennem, sikerülni fog a szökés, csak bízd rám a dolgokat – Hosszú hallgatás.

-   Jó, rendben van. Bízom a tervedben.

Az elágazás pont előttünk van, mi pedig kettéválunk. Yomodo parancsba adja, hogy a szakasz egyik fele, utánam, a másik Naruto után iramodjon. Ő Naruto után megy, míg utánam Eric, a jobb keze iramodik. Úgy tűnik, nagyon is átláttam a tervén. Utánam Ericet küldi, Jackkel az oldalán, hogyha elkapnak, akkor egy az egyből Jacknek és az apjának ad amolyan rabszolgaként, anyámnak meg beadja, hogy szerelmes lettem és férjhez mentem. A valóságban pedig a szex rabszolgája leszek, és alkalmanként szülök egy-egy gyereket.

Mármint, ha elkapnak. Ám ahhoz korábban kell felkelniük, hogy engem és Yuét elkapjanak. A terv, amit kidolgoztam, teljesen biztos. Az egész szigetet és az egész alagútrendszert úgy ismerem, mint a tenyeremet. Legalább egy év kellene ahhoz, hogy képesek legyenek csak utolérni, nem hogy még el is kapni. Narutóval pedig ott van Eren, aki a legjobb futó, közvetlenül Yuéval együtt. Egy kereszteződés közelébe érek, ahonnan pont Naruto jön. Ráhasalok a nyeregre, és egy váratlan pillanatban átugrunk felettük. Naruto és Eren vágtatnak a saját tempójukban, míg én egy kicsit lelassítom Yuét, hogy még több levegőhöz jusson.

Az őrök és a két Manson vészesen közel férkőznek hozzám, ám nem véletlenül lassítottam le. Yué egy nagyot szív az áporodott levegőből és egy hatalmas bömbölésben engedi ki. Akár egy sárkány és egy oroszlán velőtrázó kiáltása egybe vegyítve. Ha a hangnak éle lenne, akkor itt a világ legélesebb pengéje visszhangzódott volna, megölve a mögöttem lévő embereket. Mikor Yué megsüketítette az ellenséget, meggyorsítja a vágtáját, és szinte száguldunk az alagútban.

A következő kereszteződésben találkozom Narutóval, ám ezúttal egymás mellett rohanunk az alagútban. Eren és Yué is hangosan fújtatva rohan, de még bőven bírják a tempót. Hatalmasat bömbölnek, elijesztve a kutyákat. Hamarosan elérjük a barlang nyílását. A tiszta levegő úgy hat ránk, mint valami koffein adag korán reggel. Fejünkről ledobjuk a csuklyát. Yomodo úgy tűnik, tényleg nagyon átlátszó lett az utóbbi években. Tudtam, hogy egy tartalék őrséget állít a barlang melletti apró dombra, hogy a Vízválasztó peremhez tereljenek minket.

Bolond egy férfi, az egyszer biztos. A terve kiszámítható és könnyen kiigazítható. A dombos vidéket átszelve rohanunk át a vidéken, Yomodo reményei szerint egyenesen a csapdájukba. Ám én tudok valamit, amit ők nem. Pontosan oda érünk, ahová ők azt remélik. Megfordítjuk a yunókat, és egyenesen szembenézünk az őrséggel. Egytől egyik páncélba öltözve, felfegyverkezve várják, hogy Yomodo kiadja a lerohanó parancsot, hogy utána kettéválasszanak minket.

-   És most? – hallom meg Naruto hangját a fejemben.

-   Mennyire vagy bátor?

-   Ha az ugrásra gondolsz, akkor nagyon is. Mindig is szerettem volna egy fejest ugrani a jeges vízbe, bár sosem gondoltam volna, hogy egy yunó hátán fogok belecsobbanni.

-   Rendben van, de nem a vízbe ugrunk. Alattunk közel húsz méterre van egy ösvény, ami egyenesen levisz a partra. Rajtam kívül senki sem tud róla, hogy van ilyen. Eren és Yué is képesek megtámaszkodni a falon, így nem zuhanunk egyből az ösvényre.

-   Oh. Ügyes kis terv. Elhitetni, hogy elkaptak, de valójában van egérutunk.

-   Pontosan.

-   Freya! – szólít meg Yomodo. Fekete szeme szikrákat szór, mégis, arcára egy barátságos mosolyt erőltet, hátha ezzel sikerül a markába kaparintania minket. – Mégis, mire véljem ezt, lányom? Csak úgy megszöktök. El se köszönsz a te jó apádtól?

-   Oh, bocsánat, de tudod… – hátrarántjuk a gyeplőket, mire mind a két yunó felkészül a hátraugrásra –… kicsit sietünk. – Azzal a mélybe vetjük magunkat.

Yué és Eren kieresztett karmokkal csúsznak le az ösvényre, és máris talpon vagyunk. Az ösvény jól elbújik a perem alatt, így könnyen elslisszolhatunk előlük. Amikor már elcsendesednek a zajok odafent, megkönnyebbülten nézünk egymásra Narutóval. A yunók egy kicsit kifújják magukat, majd újabb vágtába fogunk. Sietünk a hajóhoz, ami velünk indul a fedélzetén. Magunk után port kavarva vetjük magunkat az erdő legmélyébe, ahonnan már csak egy köpésnyire van a kikötő. Az erdőből kilépve megpillantjuk Yomodót és a csapatát a magas szirt tetején. Kiáltva rohannak lefelé, ám mi gyorsan végigrohanunk a mólón és felpattanunk a hajóra.

Víz elemet használva egy jól irányzott mozdulattal ellökjük magunkat a mólótól, úgy, hogy senki se tudjon átugrani. Naruto a bontott vitorlába fúj némi levegőt – ne olyan pici kis fújásra gondoljatok –, és elindulunk a nyílt víz felé. A csapat, amely eddig üldözött minket, bosszúsan áll meg a mólón.

-   Kozumaki Freya! Ezért még nagy büntetést kapsz!

-   Aki nem az apám, ne parancsolgasson nekem! – ordítom vissza neki teli torokból. Az arcára megdöbbenés ül ki, kezei dühödten ökölbe szorulnak. Dühében és tehetetlenségében fület leszárító káromkodásokkal halmoz el minket.

Nem tud utánunk jönni, mivel a legközelebbi hajó, ami Chama városából hozza és viszi az embereket, csak három nap múlva érkezik meg. Minatóék hajója is már vagy két órája elindult – fél hét múlt –, így még pótötletnek sem tudta volna beiktatni. Így a peches bagázs csak ordibálni, szitkozódni tud a parton, miközben mi leszállunk a nyeregből, és sajgó tagokkal heveredünk le a fedélzeten. Ami pedig minket illet, teljesen jól elleszünk ez alatt a három nap alatt. A hajót felpakoltam élelmiszerrel és vízzel is bőségesen, így éhen halni sem fogunk.

Szórakozásnak pedig a bátyám és apám jegyzeteit és könyveit hoztam, amit feltétlenül át kell néznünk, még mielőtt partot, érünk. Az időjárás pedig természetesen nyugalmas, viharmentes lesz, legalábbis ez alatt a három nap alatt. A hajót varázslat vezérli, így nekünk alig kell valamit csinálnunk, legfeljebb csak azt, hogy naponta megújítom a rúnát, amit a hajó árbocrúdjába véstem. Fáradtan megetetem Yuét és Erent, majd ismét lerogyok Naruto mellé.

-   Nem mondom… nem volt semmi ez a szökés – mondja fáradtan lihegve. Fejét az én fejemnek dönti.

-   Ja, de ne feledd, hogy volt egy besúgónk. Azaz ostoba keselyű.

-   Freya!

-   Igen? – Fejét elveszi az enyém mellől, szembefordulunk egymással.

-   Ki volt az álarcos fekete csuklyás alak apád… azaz, Yomodo mellett? – Csuklyás alak? Ha jól belegondolok, tényleg volt egy alak Yomodo mellett, de fogalmam sincs, hogy ki lehetett az. Yomodónak nincsenek amolyan kémei, mármint emberi kémei.

Általában Hádész, a keselyű és Káró, a sólyom szokta neki közvetíteni a híreket, de emberi besúgói nincsenek. Hacsak nem az a férfi volt, aki beköpött minket és iramodott utánunk. Yomodo sosem tudta, hogy van egy alagútrendszer a vár alatt, úgy alapjába véve a szigetet is alig ismeri. Akkor ebből az következik, hogy az a fickó ismeri a szigetet és az alagutat, de nem ismerhette a titkos ösvényt. Olyasvalaki lehet, aki Brandon állítólagos halála után szivároghatott be hozzánk, ugyanis akkor vettem észre az ösvényt, amikor a vár falain kívül lovagoltam. A csuklya hosszát nézve olyan magas lehet, mint én, és a mozgását figyelve lány.

De senki sem szivárgott be úgy hozzánk, hogy akár velünk jött volna valamikor is Vér várba. Hm… akkor még van egy másik lehetőség is, hogy a lány esetleg Minatóék hajóján érkezett titokban, és csak az egyik klónját hagyta itt, hogy segítsen Yomodónak fülön csípnie és ott tartania minket. Valami azt sejteti, hogy olyasvalakivel állunk szembe, aki nagyon nem akarta, hogy elhagyjuk a szigetet. Valaki, akinek minden szándéka az volt, hogy Naruto és én a szigeten maradjunk, akárcsak két kalitkába zárt madárka.

De mi haszna származott volna abból, hogy ott tart minket? Talán az, hogy a nagyobb terveihez nem lennénk az útjában, vagy az, hogy figyelni tudott volna minket, hogyha a talán szökni készülnénk, akkor még időben tudjon tenni ellene, hogy ne sikerüljön? Vagy… nos, ez egy kicsit furcsa, de talán az, hogy figyelhette volna az edzéseinket, hogy ő majd a kétszeresét tudja maga mögött, így könnyen le tud minket győzni, ha arra kerül a sor?

Érthetetlen ez az egész. Valaki, aki mindenáron vissza akar tartani minket – esetleg megfigyelés alatt tartani –, hogy utána, képes legyen minket legyőzni, vagy esetleg véghez tudja vinni a tervét, ami a mi végzetünket pecsételné meg. Túl sok a vagy, és túl kevés a biztos információ. Nehéz egy rejtélyt megoldani, ha nincsenek nyomok, bizonyítékok és nincsenek elvarratlan szálak, amiket felgöngyölítve már képes az ember megoldani.

Kezdjük a szökésünk elejével: a központi toronyba való menet. Elenyésző mennyiségű chakramozgást érzékeltem, ami egy keselyűnek ugye nincs. Akkor az álarcos akkor küldhette az üzenetet Yomodónak, hogy mozgásba lendültünk. Valószínűleg az árnyékokban megbújva követett minket Solemb nagyihoz, így megfigyelhette, hogy hol van a bejárat.

Mikor Yomodo már mozgósította az előre bekészített csapatát, két részre szedte őket. Az egyik várt ránk a domboknál, felaljazott számszeríjakkal, a másik fele pedig, Solemb nagyit figyelmen kívül hagyva – remélem, azért jól van –, bevetette magát az alagútrendszerbe. Mi akkor már az út negyedénél jártuk, tehát húsz perccel később már ott voltak a lépcső alján. Csak azt nem sejtették, hogy mi meghalljuk őket az alagútban, és vágtába kezdünk. Azt hitték, hogy csak a csövek rakoncátlan mozgásának tudjuk be, és sétálunk tovább, míg ők elkapnak, így csak biztosítéknak kellett volna a dombőrség.

Szóval az álarcos lány egy olyan személy lehet, aki Minatóék hajóján surrant be a várba, sosem járt itt, jól ki tudja használni a nagykönyvtárat a várban – térkép és alaprajz kutatás szempontjából – és nagyon is biztosra veszi a dolgát. Ráadásul ha Minatóék hajóján jött, azzal is ment vissza. Más szóval, ha egy klónt hagyott ott, az már javában értesítette a gazdáját, hogy felsült a terv és megszöktünk Narutóval. De sem ő, sem Yomodo nem tudja, hogy hova megyünk.

Mikor Solemb nagyival bizalmasan beszélgettünk, felhúztam egy védővarázslatot, amivel senki sem hallhatta, hogy mit beszélünk. Fürge pedig nagyon is ravasz ahhoz, hogy ne vegyen észre egy hallgatózót. Bonyolódik a helyzet, és egyre csak gyűlnek a kérdések és a rejtélyek, amiket alig lehet megfejteni. Most is ez az álarcos lány esete… egy pillanat. Ha a lány Minatóék hajóján érkezett, akkor egy olyan személy lehet, aki nagyon is közel áll a Hokage informátoraihoz, vagyis tudta, hogy a Hokage mikor indul útnak és még előtte becsempészte magát a hajó rakterébe.

Egyszóval, egy olyan ember, aki nagyon is közel áll a Yondaiméhez. De kicsoda? Mellettem Naruto időközben elszundikált. Szája tátva, halkan horkolászik. Yué és Eren is elaludtak mellettem.  Elmosolyodom rajtuk, és az igazat megvallva engem is kikészített egy picit ez a hajsza. Fáradtan Narutónak dőlök, védő és elrejtő varázslatot bocsátok a hajó köré, és Narutónak dőlve elszunnyadok.