Börtönsztori - 14. fejezet: Törékeny valóság

Olyan hajnali öt körül kelek fel Naruto oltalmazó karjaiban, amik már hasonlóan ölelnek körül, mint a hajón. Szívem megint eszeveszetten kalapál odabent, de valahogy most még a gyomrom is megugrik a közelségétől. Hozzá kell magamat szoktatnom, hogyha a közelében vagyok, akkor nem bírok magamnak parancsolni. Naruto annyira közel húzott magához, hogy minden egyes lélegzetvételénél az orrom hozzáér a mellkasához. Hallom, ahogyan egyenletes ritmusban ver a szíve a kezem alatt. Mély levegőt veszek, és kicsusszanok a bal karja alól.

A saját térfelem hideg, akárcsak a bátyám iránti érzéseim. Leülök a párnámra, lábamat magam alá húzom, s csak nézem a kacifántos ablakon át világító lámpa fényét. Az ablak, amit még lefekvés előtt bukóra nyitottam, kellemes, hűs levegőt enged be a szobába. A besüvítő szellő megborzongatja a bőrömet; libabőrös leszek. Sosem zavart a hideg, és most már tudom, hogy miért éreztem magamat annyira másnak. Hogy miért tudtam gondtalanul végigmenni a parázson, amikor a mester erősíteni akart, hogy miért mozdultak meg a tárgyak, ha hirtelen mozdulatokat tettem.

Naruto azonban összébb húzódik az ágyon. Felállok az ágyról, és ráterítem a saját takarómat, hogy ne fázzon meg. Én már úgysem alszom vissza. Inkább odasétálok az ablakhoz, és kinézek az egyik kacskaringós lyukon. Odakint már vannak, akik munkába indultak, és most aktatáskával a kezükben sietnek az utcán, vagy éppen tetőről tetőre ugrálva sietnek útjukra.

Valahogy olyan üresnek érzem magamat, ahogy csak állok, és nézek a semmibe. Csak régi épületeket látok, amikben itt-ott ég pár lámpa. Nem az, akinek gondoltam, hangzik egyre csak a fejemben. Valahányszor ez a kicsi hang megkondul bennem, olyan, mintha egy darabot kivágnának belőlem, mintha nem én lennék ott, hanem egy másik ember, aki idegenként néz vissza rám a tükörből. De valahányszor megérintem a tükröt, mindig a saját kezemet látom.

Így érezhetett Naruto, amikor mindent elvettek tőle, amiben hitt. Ürességet, egy hatalmas semmit a mellkasa közepén, ahol egykor az álmait dédelgette. Ő maga nyöszörögni kezd az ágyban, fejét a vállába fúrja. Odamegyek hozzá, s akárcsak egy kisgyereket, simogatni kezdem a fejét. Beletúrok azokba az aranyszőke fürtökbe, amik olyan selymesek, hogy már-már kifolynak az ujjaim közül. Felnyög, mint akiről egy tucatnyi terhet dobtak volna le, s mintha tudná, hogy itt vagyok, közelebb bújik hozzám.

Ahogy végigsimítom a kezemet a hajtincsek között, apró, pirosas hegeket látok megbújva a hajtöveknél. Egy szabálytalan ötszöget alkotnak a tarkója felé; a lépcsős baleset nyomai, akárcsak az a kis forradás, amit a homlokán láttam. Annyira törékeny, mégis milyen erős a jelleme. Mennyi mindent átélt már, mégis képes volt erősnek maradni, és kitartani a végsőkig, még akkor is megállta a helyét, amikor a bíróságon minden ellene szólt. Kíváncsi lennék… végül is, miért ne?

A kezemet Naruto homlokára teszem, beszívom a levegőt, és megpróbálkozom a látás képességemmel. Először nem érzek semmit, aztán a testem fokozatosan könnyűvé válik, mintha csak pihével lennék kitöltve. A világ pillanatok múlva ismét színesnek mutatkozik a szemhéjam mögött.

„Most nem Konoha utcáin állok, hanem egy udvarban, amit magas fallal vettek körül, és egy körbe zárt tűz virít mindenhonnan. Ha jól tudom, ez a Hyuuga klán jele, és ha jól sejtem…

Hátrafordulok, és meglátom, amint Naruto kézen fogva jön Hinatával az oldalán. Sötét van; gondolom, egy randiról jönnek hazafelé. A kapuba megállnak, Naruto pedig lassan odahajol Hinatához. Szeretné megcsókolni, ám Hinata váratlanul a nyakába ugrik. Naruto arca csalódottságba fullad, s a lány felől valami halk bocsánatkérő mormogást hallok.

Tovább ugrom az emlékek láncában, s ha a naptárat jól látom Naruto szobájában, alig öt hét telt el, kereken egy hónap. A fiú épp egy rajzon dolgozik, amin ő és Hinata a Hokage emlékmű tetején állnak. Az asztalon ugyanott van a kép maga, bár a jobb sarka le van tépődve. Még csak a skicc van készen, de már jól kivehetőek a formák és a dolgok pontos helye.

A jobb karja be van fáslizva, de még így is gyorsan mozog a keze a papíron, ajkai alól pedig halk dudorászás szökik szárnyra. Halkan énekli a dalt, mégis olyan tisztán hallom, ahogyan a hangok tisztán csendülnek fel finom vonalú ajkai közül.

Nem tudod befejezni, míg meg sem próbáltad.
Nem tudsz élni, míg meg nem haltál.
Nem tudod megtanulni, hogy mondj igazat,
Míg meg nem tanulsz hazudni.

Ez a dal nagyon is rá vall. Tiszta, erős remény és hit az egész, még az is, akinek ez már múlt. Egy pillanatra elszakadok tőle, és körbenézek a szobában. Minden narancs, fekete és sötétkék árnyalatban pompázik a szobában, és mégis, az én szemem nem a mintás ágyon, a fali képeken vagy a falra festett freskón akad meg, hanem a gitáron, ami árván hever a komód mellett, a ruhásszobaajtó takarásában.

Ez a Naruto nem lát engem, de ha látna is, az én arcomon nagyobb lenne a meglepődöttség, mint az övén. Narutónak gyönyörű hangja van. Tiszta és dallamos, mégis férfias. Talán nem tud gitározni, hiszen a shinobik között nagyon ritka az olyan, aki tud hangszeren játszani. Legfeljebb pánsípon, szájharmonikán, furulyán tudnak játszani, ami meg tud teremteni egy kisebb fajta hangulatot.

De hogy valaki tudjon ezeken kívül máson is játszani, az nagyon ritka, legalábbis Rejtett Holdon kívül. Otthon a tehetségeket nagyon is gondozzák, bármilyen téren. Lehet, hogy ninjáknak születtünk, de attól még nekünk is lehet egyéniségünk, lehet hobbink az átlagos dolgok mellett, és Naruto rendelkezik a zene áldásával.

Az éneklés, a zene tudománya, a dalszerzés. Ezek mind lenyűgöző dolgok, azon felül, hogy a gitárján kívül egypár furcsa fegyver is lapul a sarokban, a ruhakupac alatt. Kezdetlegesek, mégis látok bennük jövőt. Egy szerkezet, amiből huzalok állnak ki, hogy egy gombnyomásra belekapaszkodjanak, fúródjanak a falba, átrepítve mindenen, egy kunai, ami magát lángoltatja fel, tűzpengévé válva.

Kár, hogy a huzalok el vannak szakadva, a háza darabokra esett, a kunai pedig nemigen volt képes elviselni a hőt, amit a tűz váltott ki. De van bennük valami, ami arra késztet, hogy kipróbáljam őket, még ha szét is porladnak a kezemben.

Az emléket csak az zavarja meg, hogy egy csapat ANBU szállja meg a szobát. Mindent felforgatnak, Narutót pedig bilincsben elviszik, hiába kiabálja, hogy ártatlan. Néhány nap múlva sorra kerül a tárgyalás, és Hinata végleg belegázol Naruto lelkébe.”

Szomorúan térek vissza a jelenbe, s érzem meg magamon a hűvös levegőt, ami odakintről fúj be a kerge szél. Naruto még mindig alszik, én pedig csak nézek kifelé a fejemből, egyenesen a folyosóra, ahol Yué és Eren alszanak. A folyosó sötét és hideg, misztérikus feketesége megbűvöli az embert, ha sokáig nézi.

Kopp. Kopp.

A kopogás halk ugyan, de ebben a csendben szinte vágja a levegőt. Kimászok az ágyból, és gyanakodva, szerón pengével a kezemben sétálok az ajtó felé. A kinti lámpa fényénél megcsillan a lángcsóva alakú, üvegszerű, fehér penge a kezemben, és rajta az összes rúna és jel, amit belevéstek a démonok ellen. Yué és Eren is hegyezett füllel figyelnek, ahogyan lassú léptekkel végigsétálok a vörös futószőnyegen.

Kopp. Kopp. Kopp. Kopp.

Úgy tűnik, türelmetlen a drága, de ha így folytatja, a vesztébe fog kerülni. Két kezembe veszem a pengét, és döfésre készítve, vállmagasságba emelem. Halkan megsuttogom a penge nevét, és varázslattal elfordítom az ajtógombot. Lassan magam felé húzom az ajtót, már intézem is a támadást.

-   Várj, várj, én vagyok az! – ugrik hátra és emeli magasba mind a két kezét Bree. A penge éppen a torka előtt áll meg, mikor ráeszmélek, ki is kopogtatott. Kifújom az eddig bent tartott levegőt, és visszahúzom a pengét magam mellé. Moderálom szapora légzésemet és rúgkapáló szívemet, ahogyan Bree is megnyugszik. – Majdnem megöltél, cicalány – teszi szívére a kezét.

-   Bocs, Bree, de hajnali fél hatkor senki sem szokott csak úgy kopogtatni, pláne, hogy ott a csengő – mutatok a kis, kerek tárgyra az ajtó mellett.

-   Sajnálom, de gondoltam, erre szükségetek lesz az út során. – Azzal átnyújt nekem egy okiratot, amiben felhatalmaznak, hogy bárhol és bármikor hajót béreljek, vagy utazzak bármelyik tengeren. Hálásan nézek Bree-re, aki csak megvonja a vállát, és további jó utat kíván. – Köszönöm, Bree. A nyomozást és ezt is.

-   Ugyan, nincs mit, cicalány – villantja rám fekete macskaszemét és söpri hátra fekete haját. – De azt ne feledd, hogy ez a fiú nagy veszélyben van. A bátyád tegnap este nálam járt, hogy tájékoztatódjon róla. Természetesen nem adtam ki neki semmit sem, különben már rég a bátyád karmaiban lennétek.

-   Értem. Mást is kérdezett? – vezetem be a kis konyhába. Leül az egyik székre, én pedig nekitámaszkodom a fehér pultnak. Körmeimet belevájom a márványba, hogy az ujjaim elfehéredjenek.

-   Sok mindent kérdezett, de legfőképpen rólad, a bijuukról, apátokról. – A szó hallatán átrepesztem a pult alját, és már a tömör márványba eresztem a körmeimet. Ezek szerint apa közelébe akar jutni. Mindent meg akar tudni a bijuukról, hogy a leggyengébb pontjukon támadja meg őket. Szánalmas.

-   Értem. Bree – nézek bele a szemébe –, ha Brandon még egyszer meglátogat téged, akkor vezesd félre. Mondd azt neki, hogy a Jeges földek felé tartunk Észak-Északnyugatnak, a kristályszerzetesek szent helye felé.

-   Rendben van. Most is klónokat kellett használnom, hogy eltereljem a kémjei figyelmét.

Brandon kémkedik Bree után, mert tudja, hogy hazudik, de a legfontosabb, Naruto után szaglászgat. Egyet megtanultam róla az évek során, ha megígér valamit – ráadásul bosszúból, reményvesztetten –, akkor biztos megtartja. Alex halála nagyon megviselhette, és a nyomok szerint arra készül, hogy kiírt minden Jinchuurikit és bijuut a világon.

Bree szerint Brandon beszámolt neki, hogy szüksége lenne néhány könyvre, ami a bijuuk szaporodását taglalja, és a saját jegyzeteire is, amiket Rejtett Holdban hagyott. Ehhez egy kis segítséget kért tőle. Csak egypár darab embert, aki képesek elterelni a figyelmet, amíg ő kihozza a megfelelő iratokat.

Bree sietve távozik, igyekszik fél hat előtt hazaérni, ugyanis Brandon hét órakor már a lakásán lesz. Visszamegyek a hálóba, de ahelyett, hogy leülnék és figyelmesen átolvasnám újra Brandon nyomozási dokumentumát, idegesen járkálok fel-alá az ágy előtt.

Feldúltságom eredményeként felveszem magamra barna lovaglónadrágomat, fekete trikómat és föléje pedig tunika kabátomat, aminek a nyaka egy fűzőhöz hasonlítható. Egyre csak jár az agyam, és képtelen vagyok napirendre térni felette, hogy a bátyám, a tulajdon bátyám képes lenne embereket legyilkolni, családok mészárosává válni, csak mert ki akarja irtani a fajt, ami annyi éve olyan békésen élt az emberek mellett a Jinchuurikik által.

-   Nyugodj meg, Freya! Nyugalom! Ne fesd le rögvest a legrosszabbat, hanem próbálj meg gondolkodni, összpontosítani, hogy minden a legnagyobb rendben legyen.

-   Nem megy, Kurumi, egyszerűen nem! – ordítom barátnőmnek a fejemben. – Egyre csak az jár a fejemben, ha Brandon kézhez kaparintja a könyvet, akkor az összes Jinchuuriki családját kiirtja, sőt több ezer emberrel végez, mert bijuu tárolók véréből származnak. De legjobban – Megállok, és csak nézem Narutót, aki oly’ békésen alszik a takaró alatt, mintha idekint nem egy merényletet szerveznének ellene. Aztán hirtelen magam elé ugrik, amint élettelen szemekkel néz rám, a saját vérében fürödve, karddal a mellkasában. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, el kell, hogy veszítsem őt.  – Narutót féltem a legjobban.

-   Te magad…

-   Nem érdekel, Kurumi. Eddig sem érdekelt, hogy velem mi van, nem most fogom magamat sajnálni, hogy van esély a halálomra. – Kezeim ökölbe szorulnak, csak nem tudok megnyugodni. Végső tehetetlenségemben visszamegyek a konyhába, és készítek magamnak egy jó erős kávét. Tejszín, cukor egyenesen a fekete löttybe, ami remélhetőleg segít egy kicsit felébredni és tisztán gondolkodni.

A pultnak támaszkodom, és belekortyolok az italomba. Végigfut a számon és a torkomon a koffein, és egy kicsivel jobban érzem magamat. Szívem ugyan még mindig szaporán verdes a helyén, de már rendesen tudom venni a levegőt. Tehetetlenül lerakom magam mellé a fehér bögrét, és csak nézem a fehér csempét.

Brandon meg akarja ölni Narutót, aztán pedig Kurumit veszi célba. Csak ő nem tudja, hogy bennem van. Egy személyben vagyok a kincse és az átka. Vajon mit tenne, ha megtudná, hogy nálam van az ellensége? Hogy engem is meg kell öljön? Talán az én életemet meghagyná, azzal a kifejezéssel, hogy én mégiscsak én vagyok, csak azt a vadállatot magamban zárjam jó mélyre, hogy soha ne ártson nekem.

De az is lehet, hogy megöl, miszerint jobb nekem így, ne érezzem a fájdalmat. Nem tudom. Kétségeim támadnak, ha csak a bátyám arcát magam elé képzelem. Mindig is más volt, mint mi, mindig máson járt az esze. De soha nem gondoltam volna, hogy egy nap arra kell rádöbbennem, hogy bármikor, amikor Kurumi neve felvetül, Brandon belsőjében ezernyi szikra lobban lángra. A gyűlölet szikrái.

A kávém már rég kihűlt, melegíthetem meg, vagy tölthetek újat. De helyette eszembe jut valami. Apám könyvei, amiket Solemb nagyi adott még nekünk. Talán azokban benne van a válasz pár kérdésemre, amik segíthetnek tisztázni Brandon dolgait. Mi lehet olyan eget verő, hogy a bátyámnak ennyire kellenek apám régi jegyzetei? Fájdalmasan elengedem a pultot, és a nyeregtáskámban kezdek kutatni. Meg is találom a könyveket és a jegyzeteket.

-   Úrnőd szól – suttogom neki. – Nőj. – Azzal a kiskönyv teljes nagyságra fejlődik a kezemben. A könyv ropogós bőrkötése lágyan siklik a kezemben, ahogy a címmel felfelé fordítom. A Nagy Fehér könyv. Leülök a konyhaasztalhoz, és magam elé rakom a könyvet.

A könyv címe aranylóan fénylik a lámpánál, ahogyan megemelem a borítót. A borító belső felén tünde szavakkal egy mondatot írtak elegáns, kacskaringós betűkkel. Aí varden breoal gata vanta! Utat a család nagymesterének! Vágyakozva húzom végig a kezemet az aranyszín szövegen, és csakhamar tovább lapozok a könyvben.

A Jinchuurikik nagy könyve van előttem, amit maga az apám állított össze még a születésem előtt. A rengeteg illusztráció, amit hozzácsatolt, a rengeteg tünde legenda, ami elsőre megbabonázza az embert. Az egyik legenda kiváltképpen megragad bennem.

A legenda két testvérről szól, akik együtt nőttek fel egy erdő közepén. Szinte elválaszthatatlanok voltak, mígnem az egyik meg nem halt. A másik bánatában megfogadta, hogy elpusztítja azt, aki megölte a testvérét. Rengeteget dolgozott, mire kiagyalt egy tervet, amivel megbosszulhatná. A testvér már nem olyan volt, mint régen. Gonosz lett, alávaló és sunyi. Bárkit és bármit elsöpör, hogy megvalósítsa a tervét.

Alex meghalt, Brandon pedig megfogadta, hogy megöli Kurumit. Talán arra kell neki a könyv, hogy megtalálja rá a választ. Megtalálja Kurumi megölésének a titkát, hogy a legsebezhetőbb ponton találja el. Megrázom a fejemet, hogy egy kicsit kitisztuljon kábult agyam, és lapozok egyet a könyvben. Egy lap esik ki, ahogy átfordítom a lapokat. Sietve felkapom a földről, és alaposan megnézem.

Egy fotó, amin két lány van rajta és egy fiú.  A képen a nagyobbik lány a kezében tartja a kisebbik lányt, aki olyan három év körül lehet. A fiú – talán ötéves – átkarolja a vele egykorú lányt, és vidáman mosolyog a kislányra. A kislány vidáman mosolyog, ahogy a bátyja megfogja kicsi kezét. A nagylány pedig oltalmazóan védi a picit.

Megfordítom a képet, és a következő szöveget olvasom le a hátuljáról: Brandon, Alana és Freya, az én szeretett gyerekeim. Alana? De nekem csak… hagyom, hogy a kép kihulljon a kezemből az asztalra. A levegő is belém szorul, ahogy belém csap a felismerés. Nem csak egy bátyám volt. Volt egy nővérem, akit Kozumaki Alanának hívtak. Reszkető kézzel és égő szemmel veszem ismét kezembe a képet, hogy megnézzem az életkorokat a nevek alatt. Brandon nyolc, Alana tizenegy, én pedig három éves voltam.

Egyre jobban égetik a szememet a könnyek, és remélem, Naruto nem fog idő előtt felkelni. Lapozok a könyvben, és egy levelet találok, rajta a nevemmel. Gyanakodva veszem a kezembe a levelet, de még nem bontom ki. A betűk ismerősen kanyarintják a nevemet, bizonyosan apa írhatta nekem még régen. Mély levegőt veszek, és felbontom a pecsétet.

A boríték régi könyv illatát árasztja magából, akárcsak a könyv sárgás lapjai. A levélpapír azonban hófehér, és férfi kölni enyhe aromáját árasztja magából. Kihajtogatom a levelet, és ismét azok az ismerős betűk tekeregnek előttem, amik a borítékon is. Már nem bírom visszatartani a könnyeimet, hangtalanul sírok, mintha nem fájna, mintha nem érezném.

„Drága kincsem!

Gondolom, megtaláltad a képet rólad és a testvéreidről. Alana, a nővéred angyali teremtés volt. Mindenki szerette, akárcsak Brandont, de valahogy Alana nem volt annyira különleges a szemükben, mint a bátyád. Brandon teljesen más tőletek is és tőlünk is. Másképpen látja a világot, érzékenyebb rá. Könnyen összetört, amikor a barátja meghalt, és még jobban, amikor Alana eltűnt.
A nővéred nem ok nélkül tűnt el. Sajnálatos módon én vagyok az okozója. Aznap este kiabáltam vele, hogy miért nem viselkedik úgy, ahogy shinobihoz illene, és talán ezért ment el. Utánamentem, hogy megkeressem, de csak a ruháit találtam meg az erdőben. A záró jelentésben is ez áll.
A másik dolog, amire gondolom, kíváncsi vagy, hogy miért mentem el én. Alana halála megviselt, de túltettem magamat rajta. Kicsiként szinte rajtam csüngtél. Állandóan mellettem voltál, és figyelted, amit csinálok. Alana után ráeszméltem egy-két dologra.
Jinchuuriki vagy, és… és… én tettelek azzá, ami vagy, még baba korodba. Mikor végrehajtottam a pecsét technikát, akkor még nem gondoltam bele, de akkor eszembe jutott, hogy te idővel meg is gyűlölhetsz, amit tettem veled. Hiszen ez számodra egy örök teher lesz. A démon mindig benned lesz, és nélküle már nem is élhetsz soha.
Annyira elszégyelltem magamat, de inkább féltem, hogy téged is elveszítelek, hogy mindent hátrahagyva elmenekültem előletek. Féltem, és most is félek, hogy haragszol rám, hogy gyűlölsz, ahogy Alana is gyűlölt, amikor elment.
Inkább eljöttem, mintsem ártsak nektek újra, és hogy éreznem kelljen a haragodat. Gyáván elfutottam, de mindent érted tettem.
Sajnálom, Freya, amin át kellett menned, és amin átfogsz Brandon miatt.

Teljes szívéből szeret: Apád.”

A könnyeim a levél felénél elapadnak, és már csak komor tekintettel olvasom a sorokat. A levél alján már reszket az egész testem az elfojtott, újból kitörni készülő könnyektől, de inkább visszatartom. Lassan leteszem a könyvre a levelet, mély levegőket veszek, de sehogy sem nyugszom meg.

Néha megfordul a fejemben, hogy hogyan vagyok képes én ezt a rengeteg traumát elszenvedni, mikor mindegyiknek nagy a súlya. Ez a levél is legalább egy tonnával érne fel a szívemben. Apa azért ment el, mert félt, hogy meggyűlölöm. Pedig nem tettem volna, pláne nem vele. Kurumi számomra olyan, mintha a húgom, az ikertestvérem lenne, aki bennem él. Sosem tudtam volna a saját szülőmet meggyűlölni, csak mert akaratom ellenére olyat adott nekem, ami felbecsülhetetlen.

Minél előbb meg kell keresnem apát, ha békét akarok magam körül. Apa rengeteg mindent tud, és nekem szükségem van a tudására, még mielőtt Brandon előbb találja meg. Meg kell tudnom, hogy miért lettem az, aki vagyok. Miért Naruto és én vagyok a híd a szellemek világa között?

Nonomi, a tudatalattim, egy másik alkalomkor – a hajós után – már értesített, hogy bár több ember van, aki hasonló képességek birtokában van, mint mi, nem jelenti azt, hogy el is tudják érni azt, amire mi vagyunk képesek. Nonomi szerint Narutóval együttvéve olyan veszedelmes párost alkotnánk a máguskörökben, hogy azt elmondani se lehet.

De még nem vagyunk olyan szinten – legalábbis Naruto tanulása még alacsonyan áll –, hogy képesek legyünk együttes erővel varázsolni, harcolni, vagy akár bármit is csinálni. A mai nap folyamán továbbállunk Délnyugatnak, és elkezdem komolyabb mértékben tanítani. Eddig azt gondoltam, hogy még bőségesen van időnk tanulni, van időnk kideríteni, kik juttattak minket ilyen sorsra.

De úgy tűnik, az idő sürget. Bree azt is elárulta, Brandon egy és fél év múlva be akarja váltani az ígéretét. Egy és fél évem maradt, hogy kipofozzam Narutót a legjobb mágussá, amit csak ki tudok hozni belőle. Az időnk kevés, és rengeteg mindent kell neki megtanítanom.

A tanítást, vagyis hogy kik taníthatják az újoncokat a mágia tudományára, szabályzat írja elő. Mint minden más rendnek, nekünk is van törvénykönyvünk, amit követnünk kell. S csak azért taníthatom meg Narutót erre a mesterségre, mert már elértem a Guanti, azaz organdi nyelven a kapitányi rangot. Mint minden rendnek, nekünk is van seregünk, méghozzá mágusseregünk, akik közel és távol harcban is remekelnek. Még csak alkapitány vagyok, de ha kitartóan gyakorlok, tanulok, akkor hamarosan én leszek a hadsereg kapitánya.

Naruto szerepét is megvizsgáltam. A Nagy Mágus könyv szerint a még be nem avatott mágus tanoncok, a Gerendélek, akik ugyan rendelkeznek a varázslás, a mágia képességével és még sok más egyébbel, még nem rendelkeznek egy főmágus által kapott beavató rúnával. (A kezdő rúnát, amivel uralhat vagy irányíthat valamit, azt én is rárajzolhatom.)

Naruto nagyon is kivételes helyzetben van. Ugyanis még ha nincs is rajta rúna, attól még a képességei magasan fent vannak a ranglétrán. Ösztönösen összerándul a gyomrom, ha arra gondolok, ahogyan Naruto és én besétálunk a rejtett város egyikébe, a főmágusok városába, amit halandó shinobi még sosem látott. Rejtett Hold mágusainak – vagyis majdnem a teljes falunak – természetes volt, ha egy vérfarkas vagy egy boszorkánymester elsétál melletted, vagy éjszaka találkozol egy vámpírral – nyugalom, állati vér a kedvencük –, aki egy laza „sziát” dob neked.

Meseszép város, ezernyi fénnyel, emberrel és mágiával, ami behálózza az egész világot. Annyira szeretném már oda elvinni, igaz, az még nagyon messze van innen. Ahhoz előbb ki kell pofoznom belőle a félénk shinobit, hogy utána egy erős shinobi mágus vegye át az egykori helyét.