Börtönsztori - 16. fejezet: Az időportál

Túl csendes itthon minden.  A régi falióra lustán ketyeg a falon, ahogy csizmám kopogása felzavarja az eddigi nyugalmat a házban. Yué és Eren felém pillantanak, és valahogy görcsbe rándul a gyomrom. Nem tudom, miért, de egy röpke pillanatra elfog a félelem. Idegesen beletúrok a hajamba, és megrázom a fejemet, hogy ez alaptalan. Naruto már biztos felkelt, és olvas valamit az ágyon. De akkor miért nem hallom a papír hangját, ahogy átfordítják?

Szinte betörök az ajtón. A szoba üres, ahogy a többi helység is. Sehol nem találom Itót, ami nagyon is aggaszt. Azt sejtettem, hogy ébren lesz, mire én visszajövök az edzésemnek álcázott kémkedésemből, de arra nem számítottam, hogy egy üres lakásba térek vissza, ahol az egyetlen nyom, hogy valaki volt itt, a mosogató melletti tiszta edények és a zuhanyzóból áradó férfi tusfürdő mámorító illata. Idegesen dőlök neki az asztalnak.

Hova mehetett? Amikor idefelé jöttünk, egy írószerbolt mellett haladunk el. Talán elfogyott egy-két dolog a készletéből, vagy csak újak után ment nézni. Egy könyvesbolt is az utunkba akadt, meg egy lemezbolt is. Ezen a három helyen lehet, de mielőtt elindulnék, még egyszer körülnézek, hátha hagyott valamilyen nyomot maga után a tusfürdőn és a tányérokon kívül.

A hálószobában szépen beágyazott ágy fogad, rendbe szedett pizsama a barna párnákon. Az éjjeliszekrényen csak a saját irományomat találom meg, mellette egy koszos bögrével. Még viszonylag friss benne a kávé nyoma. A táskája felé nyúlok; egy pillanatra megdermedek. Nem kutathatok a cuccai között, hiszen ezek a saját holmijai. Ez olyan lenne, mintha ő belenyúlna a fehérneműs fiókomba, hogy megtalálja a titkos naplómat, benne az összes titkommal és vágyammal.

Nagyon aggódom érte, és meg kell találnom, de akkor sem kutathatom át a dolgait. Bizonytalanul megérintem a táska pántját, és az lezúg a földre. Igen, a tárgyak bosszúja. Nem engedik, hogy belenézzek… vagy mégis? A táska nyitott szájából kilóg a rajzfüzete és a tolltartója. Leguggolok és felveszem a tolltartót. A kis parafa tolltartóban csak egy ceruza, egy fekete tűfilc és kontúrfilc, valamint egy radír van. A rajztömböt felvéve tényleg csak fekete-fehérben rajzol, bár látok néhány lapon színeket nagyon szépen kidolgozva.

Mégis, minden rajza a sötét és a fehér nagyon eltérő mennyei összhangja. Az árnyékok sejtelmesre mázolva, hogy a világosak szinte kiugorjanak a lapból, egyenesen a művet bámuló arcába. Az első lap egy korlátnak támaszkodó lányt ábrázol. Egy hídon áll, és nézi a lemenő nap fényét, akárcsak a következőn, csak itt már szemből elkészítve. A rajzon egyből felismerem Hinatát. Ahogy azokkal a szemekkel néz, ahogy belekap a hajába azzal a kislányos mozdulattal. Naruto tökéletesen elkapta minden egyes mozdulatát a pillanatnak, de főleg az érzést.

Itt még nagyon is látszik, hogy szerelmes volt, nagyon is. Minden egyes hajlatot és formát megörökített, ami körülötte volt, akárcsak a többi rajzon. Csendéletek, tájképek és emberekről alkotott műalkotások. Szinte magam előtt látom, ahogy kezében a ceruzával elkészíti a rajzot a Konohai Hokage emlékműről. Lustán lapozok még egyet, és egy kislány aprócska alakját látom meg.

A kislány nem lehet több nyolcévesnél. Karcsú alakján tündéri fodros ruha van, hátát pedig lágyan borítja be a hullámos hajkorona. Ajka halvány mosolyra húzódik, szemei pedig gyémántként csillognak Naruto felé. Kicsi virág díszíti a haját, akárcsak Kushinának a csatja. Oldalt fordulva néz a bátyjára, ha jól látom, talán a nappaliba. Sansa arca kerekded, akárcsak az anyjáé, de az arcában valahogy Minato határozottságát és örök gyermeki vonásait vélem felfedezni. A szeme, az orra, meg ez a haloványka mosoly… tiszta Minato.

Mindig azt szokták mondani, hogy a lányok az anyjukra, míg a fiúk az apjukra hasonlítanak. Aika arcán valahogy alig láttam valamelyik szülő vonásait, viszont Naruto és Sansa arca egytől egyik tükrözi Minatót és Kushinát. A következő rajzon egy csoportképet látok. Ez az egyetlen színes kép, ami a mappában van. A képen Sasuke és Naruto acsarkodó pillantást vetnek egymásra, míg Sakura kislányosan belemosolyog a kamerába, és Kakashi a két fiú fejét fogja. A lap aljára csak annyit írtak: Régi idők, már elmúltak, de jó visszaemlékezni rájuk. És egy négyes a sarokba firkantva.

Ezután már a hajón készült jön, majd egy kép éjjel a városról. De a legjobban az utolsó rajz lep meg. Ezen én vagyok rajta egy meg nem történt eseményen. Hosszú, bokáig érő, világos, spagetti pántos ruhában vagyok a kertben. Egy könyv van a kezemben, és az ölemben a gyermek Naruto ül, és kíváncsian figyeli, ahogy a szöveg halad. A hajamat szél fújja, enyhén belekap a szoknyámba. A sarokba pedig csak annyi van írva: Sophie, hiányzol!

Sophie? De ezen a képen… én vagyok rajta. Közelebb hajolok, és meglátom a nyakában a nyakláncot. Az én nyakláncomat. Elgondolkodtató a kép. Lehetséges, hogy valamikor visszamegyek az időben, hogy vele legyek és felvidítsam, vagy lehetséges, hogy volt egy nő, akit Sophie-nak hívtak, és valamikor olvasott neki. A könyv borítóján a Micimackó aranyos jele bontakozik ki, alatta virágokkal, akárcsak körülöttünk. A füzet itt nagyon is megtörik, akárcsak Hinata aranyos rajzán, vagy a csapattársaknál, vagy Sansa rajzánál.

Ezeket az oldalakat forgatja a leggyakrabban. Hiányoznak neki a régi idők. Hiányzik neki Sansa, a hetes csapat, és bánkódik, mert Hinata elhagyta. Visszateszem a füzetet, és csak nézek magam elé. Tudom, hogy még mindig epekedik egy kicsit utána. Látom rajta, hogy mikor szóba jön Konoha, vagy akárcsak a múltja, egy pillanatra mindig bevillannak neki az ibolya-lila szemek. Szerelmes volt, most már csak a megmaradt érzések táplálják a lelkét.

Már nem fáj neki annyira, de még el kell telnie egy kis időnek, mire eléri, hogy gondtalanul tudjon róla mesélni, amikor már csak egy szép emlék lesz csupán, és nem a közeli múlt. De ez még messze van, és hosszú az út odáig. Jobban érdekelne ez a Sophie, aki mellette volt. Közvetlenül nem kérdezhetek rá, rá kell vegyem, hogy maga mondja el, vagy maga mutassa meg a rajzokat, amiket szerinte még nem láttam.

Visszaállítom a táskát az eredeti helyére, és indulok, hogy megkeressem. Házról házra ugrom, figyelem az utcákat. Rengeteg a járókelő, de én mégis kiszúrom őt a tömegben. Egyedül rajta látok narancs-fekete kombót. Ujjatlan narancs felső fekete farmerral és zorival. A kezében pedig egy szatyrot cipel, benne étellel. Váratlanul megáll egy sikátornál. Odamegy a sikátorban lévő konténerhez, elkerget néhány macskát.

Mintha valamit hívogatna, de az nem akar odajönni. Elővesz a szatyorból egy gyümölcsöt, és az a valami vonakodva bár, de elfogadja. Átugrom a másik oldalra, hogy halljam, mit mond neki. Lelesek a háztömb tetejéről, és egy aprócska lemurt látok meg barackot enni. A kis állat barna bundája és fekete csíkjai elbűvölően hatnak nagy, fekete szemeihez. Aranyos, nagyon is. A kisállat, miután elfogyasztotta a gyümölcsöt, óvatosan, Narutót vizslatva közelebb megy, és hozzádörgölődzik a kezéhez.

Itó kedvesen megvakarja a füle tövét; a lemur felszalad a vállára. Együtt indulnak el vissza a lakásra, ahonnan nemrég eljöttem. Elindulok hazafelé, ám amikor meglátom, hogy Naruto elmegy a ház mellett, megtorpanok a háztetőn. Naruto továbbsétál az utcán, egyenesen a főtér felé. Utána iramodnék, de észreveszek egy apró, szinte alig észrevehető mozgást a szemem sarkából. Óvatosan arra fordítom a fejem, és még épp időben elkapom, ahogy Brandon egyik zsernyákja leugrik a másik oldalon lévő tetőről és eltűnik egy koszos sikátorban.

Nem mehetek utána, hiszen csak Narutót vették észre, engem nem. Ha most utána eredek, akkor magamat is veszélybe sodrom, és ezzel az esélyét is annak, hogy megszökjünk Medve városból. Most Naruto után kell erednem, hogy minél előbb hazavigyem és eltűnhessünk innen.

Leugrálok a magaslatról – más néven cserepes háztető –, és futni kezdek a nyílt utcán ez után a dinka után. Szólnom kellett volna neki még tegnap, hogy vigyázzon az utcán, mert bárhol lehetnek kémek, akik beköphetnek minket bárkinek. Nem vagyunk olyan csendesek, hogy kényünkre-kedvünkre mászkáljunk. Nekem még semmi gondom vele, hiszen bárki megtámad, megállom a talpamat a harcban. De Naruto még nem elég harcképzett. Nem tudja, hogyan védjen ki egy chi harcost, aki a chi pontokat célozva bénít meg.

Talán még egy közelharcost vagy egy taijutsu ninját legyőzne, bár az utóbbi egy kicsit necces. De mivel még fegyvert se vitt magával… komolyan el kell vele beszélgetnem erről. Habár lehetséges, hogy ez nem beszélgetés lesz, hanem egy hatalmas leszidás, amiért ennyire felelőtlenül kószálgat egy idegen városban. Akár városnézés, akár nem, akkor is. Legalább egy kis kunaitartót vitt volna magával, vagy a fegyverövét, amiben gázpatronok, füstbombák és hasonló eszközök vannak.

Könnyebb elrejtőzni a füstben, vagy megbénítani őket gázzal, mint elfogatni magunkat, csak mert idióták voltunk. Huh. De ez valamilyen szinte az én hibám is. Ha hajnalban nem mentem volna el gyakorolni, akkor talán tudnám, hogy miért bóklászik egyedül a városban. Viszont az is benne van a pakliban, hogyha nem megyek el, akkor nem tudom meg, hogy Brandon nem az, akinek gondoltam.

Jaj, a fenébe is. Miért ilyen keszekusza az életem, az életünk? De kár rágódni rajta. Inkább megkeresem ezt a butust meg a lemurját, és elhúzunk innen olyan gyorsan, amennyire csak lehetséges. Egy pillanatra még látom narancs ujjatlanját, ám hirtelen szem elől tévesztem őket. Hiába állok lábujjhegyre, hiába ugrálok, nem látom sehol sem. Az egyik épület tetejére felugorva nem látok mást, csak egy hatalmas emberáradatot, amiben se perc alatt el lehet veszni.

A piac ma nagyon is megtelt, pedig nem szokott, ha csak… teljesen elvesztettem az időérzékemet ez alatt a három hét alatt. Nem csak akkor, mikor Vérvárba utaztam, de a hajón is. Észre sem vettem, hogy három hét eltelt, mióta elhagytam az otthonomat, és megkezdődött ez az egész.

~~~Öt órával később~~~

Óh, hogy kentaurok rúgják szét Naruto formás fenekét. Bejártam már egész Medve várost, de sehol nem akadtam a nyomára. A jó egét neki. Céltalanul leülök a konyhában, és homlokomat a kezembe temetve nézem az ölemet. Lágy szellő kap bele csintalanul a hajamba, és egy papírkát veszek észre a földön. Az aranysárga lapot a kezembe véve egy nagyon rövid, de annál idegtépőbb szöveget olvasok rajta.

„Freya!
Elmentem vásárolni és körbenézni a városban. Van egy-két dolog, amire szükségem van. Kaja a hűtőben, délre itthon vagyok.
Puszi: Naruto
Ui. Reggel kilenckor mentem el.”

Az órára pillantva még jobban megerősítem a fenékbe rúgásos kérésemet. Délután három óra van. Azaz tíz környékén láttam meg és még öt órán keresztül kergettem eredménytelenül. Mérgemben összegyűrném a lapot, de e helyett inkább a kis asztalra helyezem az előszobában. Van egy olyan érzésem, hogy Naruto csak késő este akar hazatalálni, amikor szerinte már javában alszom.

Beoson, mintha semmi sem történt volna, és reméli, hogy holnapra már nem leszek annyira mérges rá, amiért nem volt délre itthon. Hm. Az ötlet nem is lenne rossz, ha nem lennék annyira, ha nem is haragtartó, de hogy is mondjam… célratörő, vagy hogy is van. Tény, nem leszek olyan mérges másnapra, de attól még ugyanúgy kiosztom, sőt még jobban is, mert addigra már elpárolog a mérgem, és jobban átgondolom a dolgokat.

Sejtelmesen, már-már filmbe illően végighúzom ujjamat az asztalka kerek szélén, a karosszék puha szövetén. Mutatóujjam céltalanul pöccen le a karfáról és állapodik meg az ölemben, ahogy egymásba fonom a karomat. A csend hatalmas súlyként nehezedik rám, mintha egy hívatlan vendég lenne mindig idebent.

Hosszú percek telnek el, eldőlök az ágyon, és észre sem veszem, de elalszom. Úgy, ahogy vagyok, elnyel az álmok tengere, és ismeretlen emlékek villannak fel a szemhéjam alatt. Olyan képek, amelyek valóságáról még magam sem tudom biztosra, igazak-e.

„Egy kávézóban vagyok, egy háromszemélyes asztalnál ülve. Valaki ül előttem, és hevesen magyaráz nekem, de szavai elmosódnak, nem értem tisztán őket. A harmadik székre téved homályos tekintetem, de ezt az alakot könnyen ki tudom venni. Naruto alakja, amint kanállal a szájában, a fagyija fölé hajolva engem mérlegel.

Kék szeme lopva pillant felém, mintha bármelyik pillanatban valami olyasmit csinálnék, ami nem fog neki tetszeni. A kép egyre tisztul, és végül mindent rendesen látok. Kiegyenesedek – gondolom, ezt teszem –, és az előttem lévő nőre téved a szemem. A hölgy már javában az ötvenes éveiben járhat, de mégis a homlokát díszítő kristály arról árulkodik, fiatalítja magát.

Szavai még mindig homályosak, vagy legalábbis olyanok, mintha egy tejesüvegből beszélne hozzám. Nagyon értelmesen nézhetek ki, ahogy bámulok rá, kezeim között egy csésze jegeskávéval. A nő hátradől, hogy amúgy is térdig érő haját egy copfba fogja a tarkóján. Szívem az egekben, akárcsak a légzésem.

Idegesen hátradőlök, és végigmérem magamat. Térdig érő, piros, bő szoknya van rajtam fehér blúzzal és egy baglyos nyaklánccal. A hajamat szabadon engedtem, csak két elülső tincset csatoztam hátra. A csészéért nyúlok, és ekkor szinte fejbe vág a nő éles hangja, amivel hozzám beszél.

-   Szóval nem értem, hogy Kushinát mi lelte, hogy ilyen feladattal látott el téged. – A kávéját kevergeti maga előtt, s mintha megpróbálná megfejteni, hogy a habnak miért van olyan érdekes, felhőre hasonlítható formája. – Szegénykém – mondja már halkabban –, nem lehet könnyű neki. – Követem a tekintetét. Narutót nézi, aki már a kávézó másik végében lévő tévét bambulja. Fagylaltos kelyhe üresen áll előtte, kinyalva. Arca kedvetlen, semmitmondó. Pedig most, ahogy megismertem, kivételesen vidám és élettel teli, most viszont olyan, mintha kivették volna belőle az életet, hogy kifényezzék.

-   Bizony – helyeselek, bár a mondandója felét nem értettem.

-   Kushina és Minato – közelebb hajolok, hogy értsem a suttogását– teljesen kifordult magából. Aikát nagyobbra tartják, mint őt, ráadásul még az a kislány is, hogy is hívják… Freya alig tud jönni. Annyira magányos, Sophie.

Sophie? Akkor jól láttam a rajzot. De én mit keresnék… az időportál. Valamikor idekerülök, hogy segítsek Narutón, de mégis, mikor? Ha csak… ha csak nem most. Akkor ezért nem találtam meg Narutót Medve városban, mert én átléptem a portálon, és ott megállt az idő, ő pedig eltűnt. Így szokott lenni. Aki átlép a portálon, nem találja meg azt a személyt, akivel kapcsolatban átlép az időn.

Valószínűleg valahogy én is átkerültem ide, és ezért látom most Narutót kicsiként, és ezt a hölgyet olyan valódinak. Vagyis… azért vagyok én most évekkel előbb benne Naruto életében. Belekerültem, és én vagyok Sophie. Sophie, aki évekkel később nagyon is hiányozni fog Narutónak. De miért?

-   Elmehetek üdítőért? – szólal meg aranycsengő hangon Naruto. Feléje nézek, és egyenesen azokba a tengerkék szemekbe pillantok bele.

-   Persze. – Ösztönösen előhúzok némi pénzt, ő pedig már szalad a pulthoz, ahol inni vesz magának.

-   Sophie – szólal meg a nő –, ez nem normális viselkedés.

-   Hogy érted ezt? Szerintem most nagyon is rendesen viselkedik.

-   Persze – mondja foghegyről –, mert te itt vagy. De a suliban ő az osztály bohóca. A jegyei kettes és hármas között mozognak. A szája, mint a bécsi kapu, a modora meg… azt hagyjuk. Még mindig Tsunade-baachan vagyok – legyint egyet, de ez a mozdulat is olyan ingerült és dühös, hogy nem is nagyon figyelek rá.

Szemem inkább a visszafelé jövő Narutón akad meg, aki kék rövidnadrágban és narancs felsőben, egy pohár narancslevet szorongatva jön. Ahogy leül, felhörpintek egy keveset a kávémból, majd magamban megfogalmazok egy kedves mondatot, amivel oldom a köztünk lévő feszültséget, ami már kezdetben megvan. Leteszem a csészét az aljára.

-   Minden rendben van, Naruto? – Felnéz rám, szívószála kiesik a szájából. Szemmel láthatólag megleptem a kérdéssel. Kiegyenesedik ültében, belenéz a szemembe, mintha a hamisságot keresné bennem.

-   Köszönöm – hangja olyan halk, hogy alig hallom –, jól vagyok, Izubure-san.

-   Izubure-san? – nézek rá furcsán. – Sophie a nevem, Naruto. Hívhatsz a nevemen is.

-   Hm… anya azt mondta, hogy ne, mert te vele vagy egyenlő három évig. – Meglep a határozottsága, de az is, hogy három évre az én háztartásomra bízták rá ezt a csöppséget.

-   Akkor is Sophie vagyok, és nem Izubure-san. – Egy kicsit behúzza a nyakát, de rögvest egy puszit nyomok a homlokára. Halványan elpirul, ahogy az ajkaim elhagyják a homlokát, szemei csillognak, mintha még sosem kapott volna puszit egy felnőtt nőtől.

-   Mázlista vagy, Sophie – nézek Tsunadére –, neked csak három évig kell vigyáznod rá, nekem meg Minato a nyakamba sózta az összes Hokage feladatot.

-   Ha kell segítség, szólj, Tsunade – mondom egy kedves mosoly keretében. – Egy segédtől már kitelik ennyi.

Békésen távozunk a kávéházból. Tsunade fortyogva indul el, én pedig valamilyen különös érzéstől vezérelve elindulok az egyik utcán. Naruto szorosan fogja a kisujjamat, mintha bármelyik pillanatban otthagynám, ahol van. A kis piros táskámból kihalászom a lakáskulcsot, ami pontosan úgy néz ki, mint a Rejtett Holdi.

Talán a portál az oka, de tisztán emlékszem az összes utasításra, amit Minato és Kushina ma délután rám bíztak. Minden hónapban utalják a fizetésemet és azt a pénzt, amiből Narutót el kell tartanom, és minden hónap végén le kell írjam, hogy mi volt pluszba. Ezen felül nekem kell elindítanom az iskolába, nekem kell bemennem a szülőikre, meg persze amikor az osztályfőnök, Iruka-sensei behívat, mert rosszat csinált, vagy szükség van rám.

Izubure Sophie a nevem, és a Hokage segédje vagyok már Minato címkezdése óta. Én látom el tanácsokkal, én kezelem az iratait és a többi és a többi. Egyszóval: Minato legbennfentesebb embere vagyok, annyira, hogy három évre rám meri bízni az egyetlen fiát. Aki mellesleg az óta nem jött ki a szobájából, amióta hazajöttünk.

Végigmegyek a barnára tapétázott folyosón, és bekopogok hozzá. Mivel nem jön válasz, óvatosan benyitok. Naruto szobáját próbáltam – legalábbis az agyam azt mondja – minél kellemesebbé és hasonlóvá tenni, mint az igazi, de sokban eltér tőle. A szoba fala almazöld, az ágyát pedig kék huzat borítja a narancssárga helyett. A szoba is jóval kisebb, de mindez nem lehet ok arra, hogy halkan sírdogáljon a szoba sarkában gubbasztva.

-   Naruto – térdelek eléje. – Naruto, mi a baj? – Elkezdem simogatni kicsi fejét, mire ő felemeli annyira, hogy lássam, ahogy a könnyei hatalmas cseppekben folynak le az ölébe. Előkaparok egy zsebkendőt a szoknyám egyik zsebéből, óvatosan felemelem a fejét.

-   Ne! – Ellöki a kezemet, amikor megpróbálom letörölni a könnyeit. Tenyerét a szemeire szorítja.  – Nem kell, hogy segíts! Úgy is csak egy púp vagyok a hátadon, akárcsak anyáéknak. Te is csak azért vagy velem kedves, mert a Hokage fia vagyok, de azon kívül utálsz!

Ezek után már csak tombol, hadonászik és motyog értelmetlen szavakat. De a lényeget kiveszem belőle. Kívülállónak tekintik, senki sem szereti az osztályából, és most még a családja is itt hagyja. Fél, hogy már nekik is púp a hátukon, csak Aika fontos nekik, mert ő szép, okos és ügyes. Ő pedig egyik sem.

A szemeit vörösre sírja, az arca felpuffad, ahogy szokott a kisgyerekeknél. A kinézetét és hangját nézve hatéves lehet. Egy ilyen kisgyereknek, mint ő, ez egy nagyon nagy trauma, ha úgy érzi, nincs senki, aki igazán szeretné, akihez odabújhatna, akivel igazán gyereknek érezhetné magát.

Mikor befejezi a padló és a combja csapkodását, letérdelek eléje, és megkérem, hogy térdeljen elém. Egész testében látom, hogy remeg. A rémület hullámként járja át pici kis testét, s bár vonakodva, de elém térdepel. Nem néz rám, csak a saját térdére. Arra számít talán, hogy most fel fogom pofozni, amiért ilyeneket mond. Ám e helyett gyengéden átölelem.

-   Ne mondj ilyeneket, jó? Nem igaz, hogy senki sem szeret – Lazítok az ölelésen, hogy a szemébe nézhessek. – Lehet, hogy sokan azt mondják, szörny vagy, de én tudod, mit látok? – Kisöprök egy izzadt tincset a homlokából.

-   Mit? – kérdi még szipogva, miközben a könnyei maradékát törlöm le kipirosodott arcáról.

-   Én egy aranyos és nagyon is érzelmes kisfiút látok, akit vétek nem szeretni. Szeretlek, te kis butuska. Nem utállak. Ha utálnálak, akkor nem lennék most itt, nem vigasztalnálak, de most itt vagyok. Hozzám bármikor jöhetsz, bármi bajod van. És ezt halál komolyan mondom. Na, semmi baj. – Azzal ismét magamhoz ölelem.

Kicsi kezei tétován belekapaszkodnak a blúzomba, arcát pedig a mellkasomba fúrja. Simogatni kezdem a hátát, mert még mindig összerándul a heves lélegzetvételektől. Ringatom, csitítgatom addig-addig, míg elalszik a karomban. Délután három óra van, éppen ideje az alvásnak lecke előtt.

Befektetem az ágyba, lehámozom magamról a kezeit, és csak nézem, ahogy ez a parányi kisgyerek elveszik a hatalmas takaró alatt. Felhúzom a matracra a vastag takarót – már eléggé hidegek a délutánok, esték –, és nyakig betakarom vele. Félhomályt teremtek a szobában, hogy minél tovább ragadhasson egy olyan világban, ahol senki sem bánthatja. Lábujjhegyen elindulok kifelé.

Ám ahogy kiteszem a lábamat a szobából, trappolást hallok meg bentről. Bekukucskálok az ajtón hagyott résen, és Narutót a táskájánál pillantom meg. Szép sorban kipakolja a könyveket, füzeteket, amiket gondosan becsomagoltak és felcímkéztek. A hatalmas kupacot az asztalra rakja, olyan zajjal, hogy fintorba vágódik az arca. Bizonyára azért tettette magát alvó emberkének, hogy tanulhasson.

A kiabálásából, amit nemrég levágott, azt is kivettem, hogy nem a legjobb tanuló, de nagyon is igyekszik, hogy legalább a négyest megüsse. De bárhogy próbálkozik, nem sikerül, és folyton hármasokat hoz, aminek az a következménye, hogy Aika folyton leszidja, hogy nem képes megütni, amit kell. Jobban mondva, ahogy egy Uzumakinak kellene.

Megmozdítom a kezemet, a levegő pedig megmozdítja a kicsomagolatlan bőröndből kilógó nadrágot. A tüzet is kipróbálom a tenyeremen, és nagyon is működik. Ezek szerint, bár új testbe kerültem ideiglenesen, az erőm megmaradt. De nem használhatom sokat, hiszen itt Izubure Sophie vagyok, a Hokage gyerekkori barátja és segédje. Nekem nincsenek különleges képességeim, csak a nagyon éles nyelvem és a szanitéc tudományom.

De most egy kis Freya-varázst vetek be. Óvatosan, csukló mozdulattal befújom az ajtót, és a kézfejeimet körkörösen mozgatom egymás felett, hogy a lábam alatt szélörvényt keltsek. Megemelkedem a talajtól, éppen annyira, hogy az alig észrevehető legyen. Beosonok a szobába, ahol a kis szőke feje serényen remeg, akárcsak a toll a kezében. Megállok a háta mögött; észre sem vesz.

-   Ajaj. Ez nem, nem így van. Iruka-sensei azt mondta, ha két gyök alatt gyökös művelet van, akkor a két műveletet összevonhatjuk, hiszen zárójelet is helyettesít a gyökjel, de csak akkor, ha szorzás van benne… de itt, négyzetre is van emelve… oh. – A papírra ejti a tollát, aminek ez idáig suttogott. Ujjait a hajába fúrja, és lassan átcsúsztatja a tarkójára, lefejelve a füzetet. – Sose leszek Hokage, ha még egy általános matekfeladatot se tudok megoldani.

Óvatosan átnyúlok a válla felett; már nem lebegek a föld felett. A ceruzát a kezembe veszem, és lefirkantok neki egy nevezetes azonosságot, és hogy hogyan kell gyökjeles műveleteknél alkalmazni. A ceruza zizegése felé fordítja a fejét, és elképedve fordul hátra hozzám. Leteszem a ceruzáját, és ránézek. Tekintete meglepődöttséget, de egyben értetlenséget tükröz. Úgy tűnik, nem szokott hozzá, hogy segítenek neki a matekban, vagy bármiben is.

A kupacra nézek a sarokban; egy füzetet a kezembe kapok. A történelmet kaptam fel, és bár csak most kezdődött a tanéve második fele, meglepően sok minden van benne. A ninják történetétől egészen az első Kagéig, de még nem tartanak az első ninja háborúnál sem. Naruto gyöngybetűs kézírása nagyon is jól mutat a lapon.

-   Na, ide figyelj, fiatalúr. – Ledobom a füzetet a könyvek tetejére, és lehajolok hozzá, hogy egy szinten legyen az arcunk. – Ha valamit nem értesz, vagy segítség kell a leckében vagy projektben, fordulj hozzám, oké? Jegyezd meg, otthon vagy. De – nyomom meg a szót erősen – nem abban a rémálomban, ahol ott van Aika. Nyugodtan jöhetsz hozzám bármivel, hangsúlyozom, bármivel. Legyen az lecke, suli gondok, tanár gondok, iskolai, családi, bármi! Ide még azután is visszajöhetsz, miután letelt a három év, és a szüleid visszajönnek.

-   S-Sophie? – Egy pillanatra megijedek, hogy talán várni kellett volna ezzel egy keveset, még mielőtt elmondom neki, de furcsa módon nem azért kezd el sírni, mert ráhoztam a pirulifrászt, hanem azért, mert hálás. Szinte magához ránt, ahogy belebújik a hasamba. – Köszönöm szépen.

Elmélyülten suttog a hasamba, hogy nagyon szépen köszöni, hogy ilyen rendes vagyok vele, és hogy én nem olyan vagyok, amilyennek ő elképzelte az apja barátait. Mikor elenged, pajkosan felkapom a könyveit – nem kis súlyuk van, nem mondom –, és a babzsákok között lévő asztalkára rakom. Lehuppan a zöldbe, én a pirosba, és elkezdem neki felsorolni az itteni szabályokat.

Időben itthon kell lennie suli után, mert vacsora este hatkor van. A leckének késznek kell lennie, és másnapra legyen bepakolva. Mindenféle gonddal fordulhat hozzám, igaz, jobb lenne, ha baráti kapcsolatokat alakítana ki, nem pedig teljességgel velem. A szobájában rend legyen, lustaságnak nincsen helye. A többit pedig majd útközben elmondom neki. De most inkább lássunk hozzá ahhoz a fránya matekhoz… meg a többihez, amit nem ért.