Börtönsztori - 19. fejezet : A könyvtár

Még mindig a fürdőben történteken rágódom. Sophie arcképét láttam magam előtt a tükörben, az már biztos. De ha ő meghalt, akkor mégis hogyan? S mi lehet az, amit nekem meg akar mutatni azzal, hogy a múltba kalauzol el. Hiába töröm a fejemet, rendre az jut eszembe, ahogyan az a nő a kórházi ágyon fekve kileheli a lelkét, és eltávozik. A szívem összefacsarodik, ha arra gondolok, Naruto ezt egyszer megtudja.

Sophie konkrétan az anyja helyett anyja volt egy életen át, s most talán… talán sosem láthatja még egyszer. Sosem ölelheti át, hogy vigaszt találjon, hogy hallhassa a szíve dobogását. Lehunyom a szememet, próbálok elaludni. Mellettem Naruto – végül csak elaludt, mire kiértem a zuhany alól – már mélyen alszik, ficamos lábát egy párnán pihenteti. De nem is az a bajom, hogy Legolnidas az éjjel bármit is tehet vele vagy velem, mert védővarázslatot, sőt még egy pecsétet is raktam az ajtóra, ha talán szórakozni támadt kedve.

Naruto mindenegyes lélegzetvétele megnyugtat, főleg az, hogy mikor közelebb bújok hozzá, átkarol. A jobb keze a vállamon pihen, a feje pedig az enyémen. Szemmel láthatóan ő sem nyugodt, s erről a pecsétje is kezeskedik nekem. Így a vállára hajtom a fejemet, mélyen beszívom a levendula illatát, elmerülök a szíve dobbanásában, a testmelege jól eső érzést hord végig bennem, s perceken belül alszom is.

Érzem, ahogy az idegrendszerem, akárcsak egy áramkör, rácsatlakozik Sophiéra, ahogy a szívverésem lelassul, ahogy légzésem eggyé válik az övével, és a sajátom az alvás fázisába lép. Egy bizsergős vonal kúszik fel a lábamtól a fejem búbjáig, amint a testemből kilépek, magával ragad a valós álom.

Sophi testében ébredek fel a másik világban. Még nem olyan éles a fény a szobában, hogy hunyorognom kelljen, de elég rá néznem az órára, hogy ki kelljek az ágyból. A számlap reggel nyolc órát mutat, s valahogy az az érzésem van, hogy valami ma történni fog, valami, ami megváltoztat mindent. De mégis micsoda?

Ekkor ugrik eszembe, hogy én azt mondtam nekik, még múltkor, hogy menjenek csak el arra a kétéves tréningre. Kipattanok az ágyamból, és egyenesen a fürdő felé veszem az irányt. Lezuhanyozok, felveszek egy fekete pólót és egy farmert, és máris elkezdem magamat felkészíteni Minato és Kushina dühkitörésére. Két napja mentek el – ugrik be –, és Naruto szüleinek már biztos feltűnt, hogy a fiuk sehol sincsen.

S ahogy sejtettem, a csengőm pontosan kilenc órakor cseng. Szerencsém, hogy 

Sophi alakjában a képességeim többsége működik, így a Jinchuuriki orrom is. Minato férfias tusfürdője és Kushina édes parfümje kellemetlen szagként kevernek el a levegőbe. Bele se kell néznem a kukucskálóba, hogy tudjam, mind a ketten nagyon pipák. A kilincsre teszem a kezemet, és felkészülök a jobb egyenesre, amire Minato nagyon is készül.

Kinyitom az ajtót, és egy pillanat alatt elkapom a Hokage öklét. Tehetetlenül próbálja kiszabadítani az öklét az enyémből, végül Kushina szedi ki az ujjaim közül férje öklét. Tajtékzó férjét próbálja nyugtatni, miközben az ő idegei is pattanásig feszülnek, mégis Kushinától lep meg jobban ez a nyugodtas viselkedés. Talán innen ered ez a visszahúzódása és fegyelmezettsége, amit már a börtönben is láttam tőle.

-   Kérem, fáradjanak be – utat engedek nekik a házba. Bejönnek, de Minato szeme folyton engem koslat. Azok a tengerkék szemek nemcsak dühtől, hanem csalódottságtól is izzanak, akárcsak Kushina halovány kék íriszei. – Tudok valamiben segíteni önöknek? – kérdem az egyik fűzöld fotelben elhelyezkedve.

-   Nagyon is tud! – hangja ingerült és félelmet keltő, mégis én szálfaegyenes háttal, határozott tekintettel nézek feléjük, amint a kanapén ülnek. – Hová lett a fiam!? Mit csinált vele?!

-   Először is, Hokage-sama, ne ordibáljon, nem vagyok süket. Másodszor, nem csináltam semmit sem a fiával.

-   Akkor hol van? – kérdi Kushina aggódóan a férje karjára téve a kezét. – Hová lett a kisfiam? – Nagy levegőt veszek, igyekszem összeszedni a kósza gondolataimat, hogy azért ne legyen sértő, de ne is gondolják az, hogy felelőtlen vagyok a fiukkal szemben.

-   Naruto tegnap előtt eljött hozzám. Elmesélt minden Jirayával kapcsolatban, és úgy döntöttem, hogy én elengedem. – Minato már szólásra, vagy inkább kiabálásra nyitná a száját, de beléfojtom a szót. – Még mielőtt bármit is akarna mondani, Hokage-sama hallgassa meg, hogy miért döntöttem így.

Minato kétkedve néz rám, nem hisz nekem. Mégis a tekintetében kíváncsiság villan fel. Eszébe villan, hogy mi lehet, az az érv, ami megdöntheti az övét. Érdekli, hogy mi lehet az én indokom, amiért még a legfelsőbb felettesemnek is képes vagyok ellent mondani, pláne az ő fiával kapcsolatban. Konkrétan végig van sértve, hogy hogyan merészeltem ilyet tenni, de a kíváncsiság és a remény, hogy megbüntethet ezért a dologért, jobban érdekli, mint a saját büszkesége.

-   Hokage-sama, Kushina-san, a fiuk nagyon is jó eszű, okos, még, ha nem is használja túl gyakran. Magam tanítottam meg a ninja lét egy pár alappillérére, és teljesen tisztában vagyok vele, milyen a természete. Nagyon bátor, ravasz és cseles, ugyanakkor makacs és önfejű. Előbb vagy utóbb szabad akaratából elindult volna Jirayával. Igaz, akkor elvesztette volna magukat, így viszont hozzám bármikor visszajöhet, amikor csak akar. Narutónak nagyon is jót fog tenni, hogy kiszabadulhat egy jó időre a konohai mindennapokból, világot láthat a keresztapjával és fejlődhet.

-   De mi van, ha…

-   Semmi baja nem lesz, Kushina-san. Adtam neki tartalék pénzt, teljesen felszereltem az elsősegély dobozát, elláttam jó tanácsokkal, sőt még egy segélyhívót is adtam a kezébe. Semmi gond nem lesz vele. De, ha mégis bármi baja esik, magam vállalom a felelősséget.

Minato arca kőkeményre dermed, ahogy az utolsó mondatot is kimondom. Felelősség. Nem kérdőjelezi meg az érvemet, sőt még megbüntetni sem akar majd, mert ezzel ő is nagyon tisztában van. Kezdi átlátni, hogy én sokkal nagyobb felelősséget vagyok képes vállalni a fiáért, mint ő maga. De valahogy olyan sejtelmesen és csalókán viselkedik velem szemben, hogy végül arra a következtetésre jutok, valami nagyobb ok rejtőzik a dolgok mögött.

Ha az elméletemet nézzük, miszerint Sophie azért küldött ide, hogy a jövőben lévő szálakat könnyedén, felgöngyölítsem, akkor ez a beszélgetés sem lehet egy fölösleges nézőpont. Minato dühe mögött már pislákol a jövendőbeli mesterkedés, ami Narutót majd eljuttatja hozzám. Mégis aggaszt egy csöppet, hogy ilyen korán kezdődik ez az egész balhé. 

-   Talán van valami gond azzal, Hokage-sama, hogy ilyen nagy és hosszú utazásra engedtem el a fiát? Talán valami nagyobb hatalom a Jinchuurikinkre akarja tenni a kezét? – Próbálom óvatosan rávezetni a vallomásra, mégis az az érzésem, ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Még akkor is, ha most valamennyit el is mond, sok mindent el fog előlem hallhatni. Élesen beszívja a levegőt, álkapcsán az izmok megfeszülnek. Beletaláltam a közepébe, még hozzá nem is akárhogy. Becsukja a nyitott ablakokat, ellenőrzi a szobákat, idegenek után kutatva. Mikor egyet sem talál, visszaül, és nagyon is komoly arccal rám néz. Ez lesz talán a nagy pillanat.

-   Néhány hete, különös dolgok történnek a Shinobi Nemzetek államaiban. A volt Jinchuurikik családtagjai eltűnnek, és gyakran holtan találnak rájuk. Mindnek egy figyelmeztető cetlit hagynak a mellkasán. „Adjátok át a bijuukat!” Az a sejtésünk, hogy ismét össze akarják állítani a Tízfarkút.

Brandon. Már ekkor elkezdte a hadjáratát a bijuuk ellen. Megfélemlíti az országokat, hogy utána önként átadják a Jinchuurikiket, persze ezzel a vezetők azt hinnék, hogy győztek, elmúlt a fenyegetés, de valójában aláírnák a saját halálos ítéletüket. Nem nyugodna addig, míg az összes Jinchuuriki leszármazott meg nem halna. Minato elmélete nem olyan rossz, és talán még igaz is lenne, ha nem tudnám, hogy Brandon nagyon is gyűlöli a bijuukat.

Meg akar tőlük szabadulni egyszer s mindenkorra, Alexért. Egy komplett háborút akar megvívni, az orkokkal, gnómokkal és sok más kitaszított néppel az oldalán, ellenünk. Az a világ, ahol eddig éltünk, nagy veszélyben van, már ebben az időben. Nem vagyunk még olyan messze, attól, ahol most vagyunk. Brandon gyorsan és határozottan akar fellépni, még akkor is, ha ez világméretű katasztrófát okoz.

-   Nem hinném, Hokage-sama. – Úgy kell tennem, mintha nem tudnék mindent. Mégis, minden idegszálam visítozik, hogy figyelmeztessem őket a veszélyre. – Ha tényleg össze akarnák rakni megint a Tízfarkút, akkor nem csinálnák ilyen feltűnően. S nem a Jichuurikik családtagjait rabolnák el, hanem magát a Jinchuurikit. Ez most vagy egy pszichopata, aki csak ijesztgetni akarja a jó népet, vagy egy ostoba bolond, aki hatalomra akar törni. De mivel nem pont ez volt a témánk, hanem Naruto, ezért úgy látom, még mindig, nem lett volna helyes itt tartani.

-   Dehogynem! – pattan fel Minato haragosan a kanapéról. Tekintete izzik, akár a parázs a lángok nyomán, teste görcsösen görnyed felém. Rezzéstelen arccal nézek vissza rá. – Ha itt van a közelünkben, akkor biztonságban van velünk, és akkor nem vihetik el tőlünk, így viszont…

-   Így viszont csalóka tükröt tartunk a támadók elé. – Én is felállok, hogy egyenesen a pofájába mondhassam. Kezeimet gondosan összeérintem magam előtt, kihúzom magamat, és aprócskát felszegem az államat. – Ha azt látják, hogy Naruto vidáman elsétál egy nagy erejű sanninnal, más felügyelet nélkül, akkor biztosan tudják, valaki követi fogja őket, mivel maga sem bolond. Nem fogják megközelíteni, mert félnek, hogy kiket küld utánuk. Azon felül, Naruto sem egy védtelen bárányka. Felelőtlen és butuska a drága, de ereje az bőven van.

-   Ez nem igaz! – Kushina kékes szemeit dülleszti felém, mintha a világ legnagyobb hazugságát zúdítottam volna rájuk. – A fiam nem elég erős, hogy végig vigye Jiraya edzését, miért pont egy rakás jouninnal tudna egyes egy maga megküzdeni?

-   Azért – hangom nyugodt, tekintetem hideg marad, ám a szívem már most ellágyul eme anyai féltés láttán – mert hiába bukott meg a chunnin vizsgán, hiába nem volt a legjobb tanuló az akadémián, a fiában van spiritusz, van erő, de legfőképpen, van akarata.  Erősebb és bátrabb a legtöbb ninjánál, igaz, még tapasztalatlan és bohókás, de én hiszem, hogy egy nap még olyan férfi válik belőle, amilyet még nem láttak. Többre lesz képes, mint azt maguk hinnék.

-   Nem! – Minato hangja már morgásba fullad, ami egy pillanatra megrémiszt. A szívem zakatolni kezd, de megőrzöm a tartásomat, még akkor is, ha a vérem a saját fülemben játszik dobjátékot. – A fiam sosem lesz olyan, mint amilyennek én akartam. Egy gyáva nyúl, aki még a saját árnyékától is megijedne, ha…

-   Ha csak a saját vérét képes szidni, Hokage-sama, akkor legyen oly’ szíves, távozzanak a kedves feleségével.

Fortyog belülről. Szinte érzem, ahogy a haragja megcsap, és villámként terjeng a testemben szét, akár a méreg. Emelt fővel elindulnak kifelé az ajtón, de még mielőtt kiérnének, Minato rám néz, végig mér, és csak egy ennyit mond:

-   Ha bármi baja esik a fiamnak, akkor a maga fejét fogom karóba tűzetni, a támadója előtt. – Rezzéstelen arccal nézek a tekintetébe, nem kapom el a fejemet egy pillanatra sem.

-   Akkor számoljon majd el a fia előtt is, ha ezt megteszi. – Tágra nyílnak a szemei, állkapcsát fájdalmasan összeszorítja, s szinte kivágódik az ajtón.

Kivágtatnak a telkemről, egyenesen az utcára. Minato dúl-fúl, hogy ennyire önfejűen döntöttem, de egy nap, még köszönetet fog mondani nekem, hogy megtettem ezt a fiáért. De most nem is a haragos szülők az érdekesek, hanem az infó, amit önkéntelenül is átszivárogtatnak nekem. Sophie testében sokkal többet tudhatok meg, mintha Freyaként nyomoznék Minato és a többi konohai körül.

Mindazonáltal Brandon nem kapkodhatja el a dolgokat, ha már négy évvel a Narutóval való találkozásom előtt elkezdett mesterkedni a dolgokon. Az oszd meg, és uralkodj elvet alkalmazni nagyon is meg tanulhatott, ha még csak most kezdte el a tervét. Nagyon egyszerű a terve, de úgy látszik arra ő is rájött, ezt nem tudja pár hónap alatt lerendezni.

Brandon alapos munkát akar végezni, de ehhez nagyon sok időre van szüksége. Jól kell időzítenie a dolgokat, ha tényleg a Jinchuurikik kiirtása a célja. Nem végezhet egy ugyanazon a napon minden faluban lévő családtaggal, mert az már nagyon is gyanússá válna.

Mindazonáltal, valami nem stimmel a tervvel. Még nem tudom, mi az, de valahogy nem olyan, amilyennek elképzeltem. Ha én lennék a helyében – Isten mentsem meg tőle -, akkor nem így kezdtem volna el. Nem egyből a családtagokkal kezdtem volna el, hanem a Jinchuurikik megsebzésével. Megtámadtam volna őket, amolyan hetykén, s utána kezdtem volna el nyomatékosítani őket a családtagjaikon keresztül. De így, hogy Brandon a családtagokkal kezdte egyből arra enged következtetni, hogy fel akarja őket bosszantani.

El akarja érni, hogy a Jinchuurikik összefogjanak egymással, hogy egyszerre támadják meg őt. Ravasznak ravasz, de nem túl okos módszer. Ha mind egyszerre támadják meg, akkor Brandonnak nagyon hatalmas erejű fegyverre, vagy varázslatra van szüksége, hogy legyűrje őket. Ehhez viszont évekig tartó gyakorlás kellene. Na, meg persze egy elég erős pártfogó, aki képes lenne pénzzel ellátni Brandon elképesztően drága tréningjeit.

Jiraya is… Minatónak fogalma sincs, hogy mitől akarta Narutót távol tartani. Narutónak pont ez a nagy lehetőség, hogy fejlődhessen. Még akkor is, ha Brandon vadászik rá, már most. Lehet, hogy valami baja esik az út során, de azt elfelejti, hogy Naruto talpra esett gyerek, és… és… um…

Miket hordok én itt össze? Túlságosan haragszom Minatóra, hogy logikusan tudjak gondolkodni e felől. Előbb inkább törökülésbe leülök az ágy közepére, az ablak függönyöket behúzom, és meditálni kezdek.  Szükségem van egy kis szellemi nyugalomra, hogy át tudjam gondolni a dolgokat, még mielőtt óriási marhaságot csinálok.

Lássuk csak a dolgokat. Minato fenyegető üzenetet kapott valakitől, aki a bijuukat akarja, azonban Narutót semmilyen támadás nem érte az elmúlt napokban. A családtagokat célozta meg, de ugyanakkor a bijuuk kellenek neki. Ebből azt vonhatom le, hogy Brandon vár. Vár valamire, vagy valakire. Eddig is vadászott ránk, akkor, mi lehet a háttérben? Ha csak… hacsak nincs valami olyan oka rá, ami talán a győzelméhez vezethet. Valamit forgat a fejében, valamit, ami nekünk nem fog kedvezni, egyáltalán nem.

Valami olyasmit akar megakadályozni, amihez Naruto és én kellünk. De mégis mit? Utána kell járnom a könyvtárban, hogy rájöjjek. Brandon talán egy legendát, vagy egy jóslatot követ, amiben nagyon is bízik. Ez csakis velünk lehet kapcsolatban, vagy talán azzal, hogy lemészárol mindenkit. Egy vérpecsétes mágia, vagy egy nagyhatalmú fegyver lehet az ok.

Ha vérpecsét mágia van a dologban, akkor nem a családtagokat kellene leölnie, hanem a bijuukat, akik elég dühösek lesznek, mire a szeretteiket leöli, viszont a varázslat egyik alapköve, hogy az áldozatok egy mágia körben haljanak meg, hogy a dolog teljes legyen. Na, mármost, egy feldühödött bikát, hogyan tudsz egyhelyben tartani a varázslat végéig? Sehogy.

Ezek szerint csak egy nagyhatalmú fegyver állhat a dolgok hátterében. Akkor egy olyan legenda lehet, ami egy olyan fegyver létezését írja le, amivel egy életre le tudja győzni a bijuukat és azok leszármazottait. De ki tudna egy ilyen barbár fegyvert készíteni, ami képes embereket megölni pusztán azért, mert sérti a szemét a farkas démonok látványa?

Lehetséges, hogy ez egy olyan dolog, ami még nincs ezen a világon. Igen, csak is ez lehet, amiért Brandon ilyen lassan mozog a tervében. E fegyver még nincsen a markában, sőt senkiében sincs. Még nem lehetséges megkaparintani azt a dolgot, amivel később emberek milliárdjait lehet majd elpusztítani.

Brandon nagyon is vár, vár, hogy elkaphassa azt a valamit, vagy ellopja azt a valamit, amivel térdre kényszeríthet bármit és bárkit, akár erőszakkal. Nem vagy olyan ostoba, mint azt gondoltam volna, Brandon. Értesz ám a tervekhez, csak azt felejtetted el, hogy kettőnk közül, nekem nagyobb a hatalmam, még azok ellenére is, hogy milyen törékenynek látszom.

Számára egyértelmű célpontok vagyunk, és mások is pontos célok. Célok, amiket egyetlen puskagolyóval kifektet, miután megkínzott. Egy valami viszont nem világos. Ez, amit ő most csinál, már nem Alexért van. Ez már sokkal inkább egy számára nagyon is fontos szerette elvesztését szimbolizálná, mintsem egy barátot, akivel jóban volt. Egy barátért elég lenne a bijuukat, de… itt már egy egész társadalomról van szó.

Valami megzördül a nappaliban. Felpattannak a szemeim, fülelni kezdek. Bárki is jött, az ablakon át lépett be. Amennyire csak tudja, halkan csukja be, és zárja vissza a reteszt. A kanapé feletti ablakon jött be, hogy minél később halljam meg, apró lépteinek hangját. Nem túl magas és nem is túl súlyos az illető.

Lassan megy, mindenhonnan figyel. Akárki is az, nagyon is tapasztalt és okos ahhoz, hogy tudja, nem szabad velem packázni. Azonban nagyon is kiszámítható. 

Ha tényleg be akart volna törni, akkor nem csukta volna be a menekülési útvonalat. A padló felett lógatom a lábamat; elkezdem a levegőt kevergetni a talpam alatt. Én hallom a lépteit, de ő nem az enyémet. Felém tart. Elbújok az ajtó mögött, kezemben egy rúddal. A bal lábamra nehezítem a súlyt, hogy minél könnyebben tudjak elrugaszkodni. Szorosan megmarkolom a farúdat, készen a belépőjére.

Óvatosan nyitja ki az ajtót, a csuklópántok megnyikordulnak. Ám ahelyett, hogy egy kérges, munkától megkínzott ujjakat látnék, egy nagyon is ápolt, szép, hófehér kezet pillantok meg az ajtó szélén. Ekkor érzem meg az illatát. Halovány levendula és a rózsa illata keveredik a levegőben.

Elakad a lélegzetem, amikor meglátom Sansát. Milyen kár, hogy Naruto nem színes ceruzával rajzol, hanem csak fekete-fehérben. Sansa gyönyörű hullámos vörös hajkoronája elkápráztat. Na, meg azok a mélykék szemek, akárcsak a bátyja szemei. A gyerek nem lehet több nyolc évesnél, de máris olyan rátermett és gyönyörű, hogy szavakba sem tudom önteni.

Olyan, mintha Minatót és Kushinát összeötvözték volna, csak az a szerencse, hogy nem olyan lett az összhatás, mint… mint mondjuk Aika. Sansa egy gyönyörű teremtés, akiről idővel, puskával kell majd elmarasztalni a fiúkat, vagy talán már most is kell. Angyali arcán megdöbbenés fut végig, mégis felsikolt, amikor meglát a kezemben a rúddal, amit már leeresztettem.

-   Sansa, hát te meg?

-   S-sophie néni, szia. – Szégyellősen lesüti a szemét, kezeit egymásra teszi a hasa előtt. Amolyan udvarias mozdulat egy nálad jóval magasabb rangú személy felé. Még jó, hogy én ezt sosem akarództam betartani. Nem vagyok én dáma vagy mi a csuda.

-   Mi járatban erre, kicsi lány? – lehajolok hozzá, hogy szemmagasságba kerüljünk.

-   Én csak… - elpirul – azon tűnődtem… nem tanítanál meg engem az orvoslásra? – Hát ez meg hogyan jött ilyen hirtelen. Ha csak nem…

-   Sansa, minek szeretnéd megtanulni, hogyan kell embereket meggyógyítani? Még nagyon kicsi vagy hozzá, és még nem vagy elég idős, hogy megtudj egy-két dolgot az emberi testről.

-   Nem számít! – tekintete kihívóvá válik, olyanná, amilyet Narutónál láttam, mikor megvívtuk a szabadságát. Narutót mintázza. Ebben a pillanatban csak erre tudok gondolni. Naruto számára nem csak egy báty, hanem egy követendő minta, amit a végsőkig követ.  – Segíteni akarok a nii-sannak, hogy ha valamikor megsérül, akkor meggyógyíthassam. Tudom, hogy elment keresztapával, de nekem most van időm rá, hogy kitanuljam. Meg akarom lepni vele. Azt akarom, hogy meglepődjön, milyen sokat fejlődtem, hogy büszke lehessen rám.

Ebben a pillanatban az érzéseim az egekbe szöknek. Egyszerre érzek büszkeséget és meghatódottságot, amiért Narutónak ilyen húga van, és egyszerre érzek fájdalmat és keserűséget, amiért tudom, nemsokára ez a gyerek óriásit fog csalódni a bátyjában, hála az apjának. Mindenesetre rábólintok, és megbeszélek vele egy időpontot, amikor elkezdjük a tanulást.

Arca ugyanúgy ragyog, akárcsak Narutóé, mikor valami örömteli hírrel szolgálok neki. Ez a két gyerek annyira hasonlít egymásra, hogy meg se kérdőjelezem a testvéri viszonyt közöttük, de ahogy végig gondolom, miken fognak még keresztülmenni, összeszorul a szívem. Naruto mindent meg fog érte tenni, hogy Sansa szemében egy olyan ember lehessen, hogy sose csalódjon benne, ám, ehhez elég az apja is.

Nem sokkal ez után nyitom ki a szememet a saját testemben. Még nagyon korán van, alig múlt reggel hat óra. Naruto még mindig alszik mellettem; igyekszem minél kevesebb feltűnés nélkül kimenni a karja alól. Enyhén nyöszörög, de visszaalszik.

Lenézek rá, s lágyan végig simítom az arcát. Mélyet sóhajt, s szeretne elveszni a tenyerem biztonságában. Ám még mielőtt kikelek mellőle, lefirkantok egy kis üzenetet, amiben bocsánatot kérek tőle, amiért ismét magára hagyom, de nem bírok magammal mit kezdeni. Sietősen felveszem a kék testhez simuló, v kivágású pólómat.

Alája egy fehér csőfarmert és egy türkizkék csipkés topánkát veszek fel. A fehéres bőrömön a kék valahogy ridegnek hat. Beismerem, nem mindig a legjobb választás, hogy ilyen ruhákban járkáljak, de valahogy nem érdekel. A lelkem mélye egyre jobban ilyenné válik.

Halkan kiosonok a hálóból, ki a folyosóra. Még alig hallani valamit a csarnokba érve. Néhol hallani ugyan, hogy a szolgák, akarom mondani, a szakácsok és a konyhakukták ténykednek, de azon kívül semmit sem hallani. Lassan elindulok a könyvtár felé. Hajam szórakozottan csiklandoz, hiába tűztem fel és rendeztem csigákba, a rakoncátlan tincseim minden alkalmat megragadnak.

A könyvtárhoz érve megcsodálom a régen nem látott tölgyajtót, amire a tudás atyjainak nevét faragták, valamint egy csomó díszes iniciálét, ami a könyvtár szót adja ki magából. A tündék képzelőerejének semmi sem szabhat határt csak a csillagos ég. Benyomom az ajtót, s hirtelen megcsap a helység kellemes illata. 

A régi könyvek és az újak keveréke, a tinta és a bútorok illata, ami elképeszti az ember, na, meg a csend, ami itt folyton uralkodik. A hatalmas barlangszerű helységben legalább nyolc emeleten keresztül ívelnek fel a könyvek. Elképesztően magas, félköríves ez a hely, nem is beszélve milyen szépen összehangolták a természettel a könyvespolcokat, bútorokat.

A földszinten tárolókban elhelyezett tőrök, bibliák, kódexek, relikviák helyezkednek el, csábítva minden szemet. A fa és a fehér szín virít mindenhonnan, kivéve a parázsló kandallóból. Gyerekként mindig imádtam itt lenni, akárcsak a kuckómban. Itt minden rendesnek és barátságosnak tűnik a kinti világhoz képest. Mégis, néha jó érzés elvegyülni a veszélyes helyeken, hogy az ember egy kicsit megnövelje az adrenalin szintjét.

Mégis egy jó olvasmány feldobhatja a napodat, vagy előre vihet egy fontos ügyben. Épp ezért veszem egyből az utamat a családfák és a legendák sora felé. A nyugati tünde rezidencián azért érdemes a legjobban megszállni, mert az ember itt juthat hozzá egy csomó értékes infóhoz, amit más helyeken, alig tud megkapni, hacsak nem fizet érte busásan.

A magas polcon megannyi színben virítanak a könyvgerincek, amikre gondosan felírták a könyvtári számát és a címét. Jelenleg a Kozumaki klán feljegyzéseit keresem valamit azok legendáit. Ha jól emlékszem a világoskék könyv volt a legendák könyve, akárcsak a Kozumakik szíve abban az időben, aki írták. Akkor a családfa könyv se lehet más milyen színű, mint kék.

Faun legendák, tünde legendák, ork legendák, Uzumakik legendái… hoppá! Hirtelen megállok könyv előtt. Nem gondoltam volna, hogy a tündék tartanak ilyet is. Tudtommal az én klánom volt az egyedüli, aki a legendáit, a családfáját és a feljegyzéseinek egy részét rájuk bízta – persze ezek csak másolatok, az eredeti példányok és a többi tekercs, kódex stb. a klán főnöknél vannak -, de ezek szerint a klán testvéreim is így tettek. Gyengéden kezembe fogom a vörös bőrkötéses könyvet, és elgondolkozva kinyitom.

A belsejében egyből az Uzumakik jele, az örvény piroslik előttem a lapon, alján egy nagyon egyszerű szöveggel: Uzumaki Mito tollából. Mito? Kurama első Jinchuurikije. Ezek szerint az öreglány halála előtt még lefirkantotta az Uzumakik legendáit. Igen, az Uzumakik ősidőktől eredő legendáit, amikhez már soha többet nem fognak újat adni.

Még nagyobb megtiszteltetésként lapozok tovább. Volt olyan gondos, hogy még tartalomjegyzéket is készített a feljegyzett történetekről, amiket várhatóan elolvasok később. Legalábbis egy másodperc erejéig így gondolom. Ahogy a szemem végig fut a sorokon, észreveszek egy nagyon is ígéretes sztori címet. A bijuuk gyermeke.

Gondolom egy Jinchuurikiről lesz szó, aki még a születése előtt lett azzá. De az valahogy lehetetlen. A bijuuk csak úgy tudnak szaporodni, ha egymással érintkeznek. Egy anyán keresztül nem képesek beültetni a gyerekbe a bijuut. Vagy talán arról írhatott, hogy hogyan született meg az első bijuu, plusz bijuu kombinációból létrejött farkas démon gyerekek.

Hajt a kíváncsiság, de sokkal inkább a megérzés, hogy ez nem egy hétköznapi történet, amiben boldogan élnek, amíg meg nem van. A századik oldalon van maga a legenda. Már az is gyanús, hogy mese számmal indítunk. A száz gyakran a hosszú időt, a várakozást, és a hatalmas történések előtti időt jelenti. Az oldal díszes, akárcsak a többi, mégis, a cím olyan természetesen és egyszerűen van felírva, hogy senki nem gondolná, hogy ez egy kódexnek készült. Belefogok a történetbe.

„Te, ki ezt a könyvet a kezedben tartod, nem lehetsz más, mint egy hű társam, aki vér vagy a véremből, vagy egy olyan ember, aki ismer minket. Akárki is vagy, figyelmesen hallgasd történetemet, mert lehet, te vagy, kivel megtörténik eme legenda.

Nálunk, Uzumakiknál megszokott már, hogy nagy terheket viselünk, hogy erősek és bátrak vagyunk, mégis – nálam senki sem tudhatja jobban – néha meglepődünk azon, mit adhat még nekünk az élet. Nekem megadatott az, hogy egy nagyszerű lánynak adhattam életet, aki a Sasami nevet kapta.” Sasami?

Az én kicsi drágám napról, napra szebb és erősebb, akárcsak egy letéphetetlen virág, tündököl a maga szépségével. Kicsit hangos, kicsit szeleburdi, félénk, kicsit butuska a kincsem, de valahogy megbűvöli az embert. A kicsi lányom, egyszer csak felnőtt, én pedig megöregedtem. S megszületett az unokám, Kushina. Ó, az a kislány. Olyan, akár az anyja. Bájos és szép, akárcsak egy virágszál, s még mindig hebehurgya.

Fölöttem eljár az idő, s hamarosan új Jinchuuriki kell majd Kuramának. Egy új, aki felügyel rá, aki nem hagyja, hogy ez a démon róka kiszabaduljon. Kushina lenne rá a legalkalmasabb, ő, akiben olyan chakra rejtőzik, ami képes lenne olyan erővel visszatartani Kuramát, hogy sose legyen rá akadály, legalábbis az elkövetkezendő években.

De arra nem számítottam, hogy Kushina másodszorra is terhes lesz. Nem számítottam rá, hogy ez a kicsi csillag megajándékoz engem még egy dédunokával, ráadásul egy fiúval. Míg Kushina terhes, nem tehetjük őt Jinchuurikivé, sőt utána is legalább egy év kell, mire képes lesz befogadni. Annyi időm nekem már nincsen.

De nem is beszéltem még neked, kedves olvasó, milyen tündéri kisfiú lett. Aranyszőke hajjal született, kék szemecskékkel, hófehér bőrrel, és három angyali vágással az arca két oldalán. S különleges energia áradt belőle. Olyan, amilyet már évek óta nem láttam. Abban a pillanatban, ahogy a karjaimba fogtam a csöppséget, éreztem a benne tomboló chakrát, a mannát, és a sokféle erőt.

Egy parányi testbe erőszakolt hatalom, amit még senki sem látott. Abban a pillanatban tudtam, hogy ő lesz az, ő lesz az a gyermek, aki a legendát valóra fogja váltani. Gondolom, erre vártál, kedves olvasóm, hogy megtudd, mit is akarok neked elregélni.

Régen, sőt még most is nagyon érdekel minket, hogy lehetséges-e a bijuuk szaporodása a Jinchuurikikben. S ennek nyomán született meg eme legenda, amit mondani fogok neked. Ez a mondát inkább egy nagyon furcsa szóbeszédnek fordítanám le, avagy mondókának. Alig pár sor, de nagyon is megfogja az embert a jelentése.

Kettőből egy születik, így lesznek hárman, de néha, ha a Hold és a Nap kedvezőn áll, a Tűz hatalmas vadsággal ég, a Víz gyengéden lebegtet, a Föld termékenyen érint meg, a Szél lágyan simít végig, és ha az Igazság és a Szeretet, lángja hatalmasan ível felfelé, a kettőből három lesz, de a háromból lehet négy is.

Egy nagyon furcsa monda, mégis többféleképpen értelmezheted te, ki eme könyvet forgatod kezedben. Éveken át gondolkoztam rajta, mire rájöttem, mire céloz. De csak egy részét mondhatom el neked, kedves olvasóm. Az, amire rájöttem, nagyon egyszerű, mégis jelentős. Két emberből születik egy gyermek, de ha ez a gyermek bijuuval együtt születik lesznek négyen.

Arra még nem tudtam rájönni, hogy hogyan lehetséges ez, de, mint már mondtam, mikor a kezembe fogtam ezt a gyermeket, azt gondoltam, ha van valaki, aki valóra válthatná eme butuska legendát, akkor ő az. Ez a csöppség, akinek a szívében igaz szeretet lakozik, még az álnok nővérével szemben is. S milyen furcsa nevet adott neki az én drága unokám, Kushina. Látszik, hogy mennyire szeretik a férjével a rament. S büszkén mondhatom nektek, ilyen csodás gyermeket még nem áldottak meg azzal a névvel, hogy Naruto.” 

A könyv halkan koppan az asztalon, ahogy a kezem enged a feszült tartásából. Hátradőlök a puha széken, tekintetem semmibe néző. Mito te… te tudtad, hogy ez fog történni. Tudnod kellett, hogy valaki meg fogja találni a könyvet, és tudni fogja, hogy ki a dédunokád. Tudtad, hogy Naruto lesz a legenda egyik darabja, de… akkor ki a másik. Kettőből egy születik, de hogyha megvannak hozzá a megfelelők, akkor a kettőből négy is lehet. De mégis… hogyan? Hogyan éred el, hogy kettőből, ne három legyen egyszerre, hanem négy?

Ikrek? Talán akad egy olyan nő, aki rendelkezik két recesszív génnel, két Jinchuurikit is említő családból, aki ikreket hoz majd a világra, és az egyik ezek közül bijuu génekkel lesz megáldva? Mito… te tudod a válaszokat, tudod, hogy mi a megfejtése a legendának, mégis eltitkoltad. Okos egy nő voltál, viszont azt elfelejtetted, hogy még te magad sem tudod, hogyan fog ez a jóslat valóra válni.

S az a gond, hogy én magam sem tudom, hogy miként lehetne ezt megvalósítani.  De legalább egy valamit már tudok. Brandon azért akarja Naruto halálát, mert ő az egyik eleme a legendának. Az a titkos személy pedig azért küldött engem oda, hogy kihozzam őt, és megmentsem a jóslatot, és ezzel a saját fajomat, a Jinchuurikiket. Vagy talán meg akarja kaparintani azt a gyermeket, akit a monda ír? Meg akarja szerezni a hatalmát?

De akárhogy is van, meg kell fejtenem a rejtvény, hogy megtudjam, kit kell keresnem. Lehet, hogy ez a gyerek – vagy gyerekek – lehet az utolsó remény a sötétségben. Magam is le tudom ugyan győzni Brandont, de ahhoz, hogy biztosra mehessek, és ne kelljen fölösleges kockázatot felvállalnom tudnom kéne, kit kell, hogy megvédjek Narutón kívül.

Tudnom kéne, hogy milyen ez a nő, mikor lesz ennek a gyermeknek a fogantatása, hiszen ez a legenda egy időpontot ad meg. Egy időpontot, amit nem tudok rendesen megfejteni. De csak apránként kezdjünk bele, nemde?