Börtönsztori - 22. fejezet: Sophie

Már vagy hatodszorra fordulok át a baloldalamról a jobbra. Nem tudok elaludni azok után, ami ma történt. Van egy húgom, leordítottam Naruto fejét, elkezdtem felfejteni a jóslat darabkáit… ez túl sok nekem, most nagyon is.

Megmarkolom a párnámat, igyekszem lenyugtatni magamat, hogy elaludjak.

Vicces. Eddig az volt a baj, hogy majd elalszom állva, most meg egy pillanatnyit sem tudok szundítani, mert azon jár a fejem, hogy ez milyen hatással lesz ez a 

Naruto és a köztem lévő kapcsolatra. Eddig az összes veszekedésünkből békésen jöttünk ki, de most ez túlságosan mélyen érinti mind a kettőnket. Őt Sophie, a dédnagyanyja, a szülei… te jó ég!

Annyi minden nyomaszt, hogy azt se tudom, hogy fogom őket egyáltalán feldolgozni. Talán ilyen érzés lehet vezetőnek lenni. Ilyen, amikor a feladatok egyik pillanatról a másikra rád szakadnak, s mindre egy ésszerű megoldást kell találnod. Nem tudsz mindenkinek a kedvére tenni, de a legoptimálisabbat kell kihoznod a dolgokból, hogy a békét megőrizd.

Én most nem voltam jó vezető ezen a téren. Nem lett volna szabad hagynom, hogy a dolgok így feltoluljanak bennem, és egyszerre szabaduljanak ki arra az emberre, akit a legjobban szeretnék megkímélni. Milyen egy ostoba is vagyok én! S még szerelmesnek mondom magamat. Csak a hülyeséged nagy, Freya, nem a szerelmed, korhol a tudatalattim nagyban.

Ha valaki szerelmes nem hallgatja el a másik elől a fontos infókat, még akkor sem, ha azok fájnak neki. Én pedig pont ezt tettem. Elvesztettem a bizalmát, s most patthelyzet alakult ki. Ha a nép elveszti a hitét az uralkodójában, akkor az forradalomhoz, vagy trónbitorlók eljövetelét is hozhatja.

Jelen esetben csak attól tarthatok, hogy faképnél hagy. Azt pedig nem akarom. Körmeim belemélyednek a párna puha huzatába, s magamat kínozva képzelem el, ahogy közömbösen felém néz, elfordítja tőlem a fejét, s mindent hátra hagyva, Erent, tündelakot, a barátságunkat, s engem is, elmegy.

Bensőm majd felrobban, ahogy elképzelem ezt, s a tudatalattim visítozva futkorászik a kanapéja körül. Egyre csak azt üvölti nekem, hogy azonnal hozzam rendbe a dolgokat, s béküljek ki vele, különben megint egyedül maradok. Bár itt jön a mondás, hogy az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal. Mégis… olyan régóta vártam már azt, hogy valaki iránt így érezhessek, s tessék, most én szúrom el.

Az biztos, hogy szánalmas vagyok. Hogy voltam képes elhallgatni Naruto elől a legtöbb információ szálat, pedig azok egyértelműen fontosak lettek volna a számára? S még be is meséltem magamnak, hogy védem őt ezzel! Kivételesen elfogadom a bosszankodó ciccegés a tudatomból. Hallgatnom kellett volna az ösztöneimre, és azon nyomban cselekedni, még mielőtt a katasztrófa bekövetkezik. De nem! Megint mentem a magam feje után.

Hülye vagy, Freya, de nagyon is. Ha tényleg szerelmes lennél belé, akkor nem hagynád, hogy ez bekövetkezzen. Anyám… Rosszallva csóválom a fejemet, miközben felülök az ágyon, törökülésbe vergődöm magam, s a térdemen könyökölve nézek bele a sötétségbe.

Le kell higgadnom, abba kell hagynom az önvádat, s a tényadatokra kell koncentrálnom. Muszáj lesz felgöngyölítenem a szálakat, hogy mindenre megoldást találjak. Hogy is szokta anya mondani? Ja, igen. Minden balszerencsének vannak előzményei. Lehet, hogy nem mostanában okoztad a bajt, hanem régebben. Gondolkozz el az életed menetén, menj végig a múltadon, hogy megérthesd a jövődet, s rájöjj, hol is hibáztál. Milyen igaz is.

Mély levegőt veszek, és behunyt szemmel gondolkodni kezdek. De fogalmam sincs, honnan kezdjem a dolgokat. Kezdhetném onnan, hogy van egy húgom. Egy húgom, aki egy évvel fiatalabb nálam, és totálisan nem emlékszem rá, mivel még mindig hiányosak az emlékeim öt éves korom és az előttről.

Különleges Kozumaki, akinek zöld szeme, hófehér haja és zabolátlan viselkedése van. Viselkedésben szöges ellentétem, kinézetre pedig csak a szem különbözik. Kíváncsi lennék, hogy a harci erőnk milyen szinten van. Igaz, ez függ attól is, hogy hol nevelkedett, már ha egyáltalán még él.

De folytassuk tovább a kört, hiszen van még. Mito jóslata, aminek az első két hasonlata megfejtve. Az én családomban vagy Naruto családjában van benne az a lány, akiről Mito beszél. De az legalább tízezer lányt jelent! Ennyit lehetetlenség átfésülni, főleg nem úgy, hogy Naruto mindegyik jár egy hónapot vagy többet.

Nem is beszélve a sok szakításról, mérges kiabálásokról, szívösszetörésekről, mire kisikerül választani azt az egy lányt, aki majd gyereket szül neki, még pedig a legenda gyermekét. A legegyszerűbb az lenne, ha Narutóra hagynám… ami jelen pillanatba egyet jelent a szingliséggel.

Hinata aztán jól belegázolt a lelkébe, én pedig nem tehetek ellene semmit sem, hogy jobban legyen. Amint láthatjuk, mostanában csak rosszabbítani tudtam a helyzetet, mintsem javítani. Pedig tényleg nagyon szeretném, ha boldog lenne, de mégis, akárhogy próbálkozom, nem sikerül úgy, ahogy szeretném. Az elején még ment. Akkor még képes voltam pillanatok alatt mosolyt csalni az arcára, de most…

Azóta vagyok ilyen hebehurgya, mióta beismertem magamnak, hogy tetszik ez a szőke isten. Fáradtan eldőlök a párnámra, s csak nézem a baldachin tetejére húzott szövetet. Kacskaringós és kék, mint most minden annak látszik a sápadt Hold fényében.

Besüt az ablakomon, ott hagyva a padlón a keresztmintát, ami az ablaküvegen van. Közömbösen nézem egy darabig, míg az alvás el nem kezd a hatalmába keríteni. Fáradt vagyok, de nem tudok aludni… szuper. Holnap - az órámra pillantok, ami hajnali fél kettőt mutat, úgyhogy ma - olyan leszek, mint egy kifacsart rongy, amit a kutya szájából húztak ki.

Ez pedig senkinek nem fog kedvezni. Rosszabb vagyok fáradtan és álmosan, mint csak simán fáradtan. Ilyenkor képes vagyok bárkit egészben lenyelni, aki egy kicsit sem hagy békén. S szerintem Ethan lesz az első áldozat, akit felfalok a nap folyamán.

Nagyot sóhajtok, s magam sem tudom milyen okból, de felnézek. Egy pillanatra megfagy az ereimben a vér, de hamar elindul a vérkeringésem magától. Nem zakatol a szívem olyan hevesen, mint egy vonat, csak inkább, mint egy lassú ütem, dobban a mellkasomban. Viszont az agyam annál sebesebben kezd járni.

Sophie áll előttem, fehér ruhában, arca csupa nyugalom és derű, mintha még sosem történt volna vele semmi. Elkezdek lekúszni az ágyamról, mire félúton megrázza a fejét felém, hogy maradjak az ágyon. Visszahúzom a jobb lábamat az ágyra, de a nyugtalanság megmarad bennem.

Valami itt nem stimmel. Általában az álmaimban szokott előbukkanni, és a valóságban soha. De most itt áll előttem, és engem néz, ahogy bambán meredek szellemére. A levegő megfagy körülöttem és körülötte, tisztán érzem. A karomon libabőr fut végig, az apróbb hajszálaim bizseregni kezdenek a fejem tetején.

A szemhéjam elnehezül, s én pedig tehetetlenül zuhanok a párnámra. Puhán ugrom egyet, mikor eldőlök, akár egy darab fa. Még utoljára látom Sophie kezét, ahogy a homlokomra teszi a kezét, majd elnyel az álom.

Könnyűnek és sebezhetőnek érzem magamat, ahogy körülöttem eltűnik a világ, s talán a levegőben lebegek. Hirtelen érezni kezdem a körülöttem lévő környezetet. A hajam illatát, a saját illatomat, a szívem dobbanását, mindent, ami én lennék. Mégis, mintha valamit kivágtak volna belőlem. Egy rész, amit kétségbeesetten keres a lelkem.

Lassan elkezdem kinyitni a szememet, de rögvest vissza is csukom. Éles fény bántja a szememet, lágy szellő cirógatja az arcomat. Hirtelen meleg fuvallat csap meg, halovány levendula illatot hozva magával. A szívem nagyot dobban, ahogy eszembe villan Naruto szőke haja, kéklő szeme és az az angyali róka vigyora. Ám menten el is szorul a torkom, ahogy a veszekedésünkre, jobban mondva kitörésemre gondolok.

-   Freya! – szólít egy számomra nagyon is ismerős női hang. – Freya! – Egy hideg kéz érinti meg a vállamat. A szemeim azonnal kipattannak, és megpillantom Sophie-t. Szőke haja glóriaként lengi körbe szép arcát, s kiemeli zöld szemeit. Fölém hajolva nyújtja nekem a kezét, amit egy kis habozás után elfogadok. Furcsa egy köztes világban felébredni tudva, hogy az igazi tested mélyen alszik az ágyadban.

-   Sophie? Mégis mi ez az egész?

Ám ahelyett, hogy válaszolna kérdésemre, egy asztalka felé int. Minden fehér körülöttünk, csak a két kék szék és egy barna asztal ad valami színt a rikító patyolatba. A tekintetemet végig Sophie-n tartom, aki valamilyen oknál fogva végig vigyorog. Rendesen leülök az asztalhoz, és igyekszem nem ostobának tűnni előtte, ami valljuk be, elég nehezen megy, ha az ember arra gondol, néhány perce még a saját szobájában ült az ágyon, farkas szemet nézve vele.

-   Mi ez az egész? – nem lelem a hangomat. Olyan halkan kérdezem meg, hogy abban sem vagyok biztos, hogy meghallotta volna. Sőt abban sem, hogy egyáltalán megszólaltam. Lehet, hogy csak a fejemben kérdeztem meg.

-   Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kellett téged taszítanom, Freya. De nem volt más megoldás, hogy kapcsolatba lépjek veled.  – Szemei szomorúan csillognak felém, s valahogy engem is megcsap a bánatos érzés.

-   De… miért? – A választ persze sejtem, de meg akarok bizonyosodni, hogy tényleg egy rugóra jár-e az agyunk. Mindazonáltal meg kell, köszönjem, hogy segített elaludni. Lehet, hogy reggelig nem tudtam volna egy nagyot szundítani, ha ő nem altat el azzal a varázslattal.

-   Azért, mert jelen pillanatban nem tudok mozogni a valódi testemben és korlátozott a mágiám is. De nem is az a fontos, hogy miért nem tudok veletek személyesen kapcsolatot teremteni, hanem az, hogy mit akarok neked mondani Naruto emlékeivel.

-   Talán azt, hogy lássam, milyen is volt Naruto kicsiként, és hogy egy pár információt ki tudjak szedni az emberekből, amit rendesen nem tudnék? – szélesen elmosolyodik. Erre a válaszomra számíthatott, ugyanis amint kimondom három boríték jelenik meg az asztalon.

A tört fehér borítékokon címek vannak piros tollal rá firkálva. Az elsőn a jövő, a másodikon a múlt, és a harmadikon az igazság felirat van. A három dolog, amire nagyon is kíváncsi vagyok. Nem kell, sokat gondolkozzam, hogy rájöjjek, ezek lehetséges történetek csoportjai.

Nem lehet már sok mágikusereje Sophie-nak, ha kénytelen választás elé állítani, vagy csak nem szeretne mindent elmondani nekem, mert az gyökeresen megváltoztatná az én, de legfőképpen Naruto életét. Felpillantok rá, de ő csak biccent a fejével. „Válassz!”

A jövő változékony és instabil. Ha megnézném, mi van benne, akkor már tudnám a következő lépéseit Brandonnak vagy akár a titokzatos személynek, aki tud a tervéről, és összeboronált minket Narutóval. Azonban, ha tudnék mindet a jövővel kapcsolatban, akkor könnyedén meg tudnám változtatni azt. Egy komoly döntésnél, már tudnám a lehetséges következményét, és talán mást választanék, mint amit eredetileg. 

Az igazság sosem volt egy szép dolog, miért most lenne az? Mindazonáltal hasznos lenne. Ám, ha tudnám az igazat, értelmét veszítené a Brandon utáni hajtóvadászat jelen helyzete. S ha tudnánk az igazságot, akkor minden túlságosan egyszerű lenne. Hasznos, túlságosan is. S nem biztos, hogy előnyünkre válna, ha tudnánk, milyen beteges gondolatok szövik át Brandon fejét.

A jóslat is az igazságon alapul. A benne rejlő tényeket kódolva írták le, egy-egy elem egy tulajdonságot, talán egy szempontot jelképez a világban. A jóslat így elárulná, hogy kit is kell keresnem, azonban… azonban… azt nem biztos, hogy a legtöbb dolgot, amit Sophie mutatna nekem, az hasznunkra válna belőle.

Igaz, sok a megválaszolatlan kérdés, de azok nem az igazság borítékjában fognak fészket verni. A történteket leszűrve, minden a múltban kezdődött, minden akkortájt. Nem a jövőben vagy az igazságban kell keresnem a kérdésekre a választ, hanem az elmúlt idők mezejein. Ott kell keresnem a válaszokat.

Elhatározás gyúlik bennem, fényesen, akár a Nap. Egy mozdulattal felkapom a múlt feliratú borítékot, mire a másik kettő atomjaira esik szét. Felnézek Sophie-ra, arcán derűlátó mosoly csillog, mintha számított volna rá, hogy ezt a borítékot választom. Visszavigyorgok rá, és átnyújtom neki a borítékot.

-   Ne, ne nekem.

-   Hogy? – A borítékra nézek, majd vissza rá. Értetlenségem erősen kimutatkozik rajtam, még a megszokottnál is. Ha nem neki kell átadnom, akkor kinek kell?

-   Csak nyisd ki. A varázslatot már beletápláltam, csak ki kell nyitnod, és látni fogod, mi is rejtőzik a múltban. Mindazonáltal…

-   Mindazonáltal? – áll meg a kezem a boríték szájánál.

-   Mindazonáltal ez csak egy töredéke, amit mondani akarok neked. De előbb, nézd végig a dolgokat,.

Hálásan rábólintok, és kinyitom a levélborítékot. A belsejében egy pecsét kezd el fényleni, beterítve engem, eltűntetve a körülöttem lévő fehérséget és Sophie-t. A testem ismét a súlytalanság állapotába lép. A szememet bántja az éles fény; a kezemmel takarom el, de még így is hunyorognom kell.

A fény apadni kezd, és egy különös szobában találom magamat. Még mindig foltokat látok ugyan, de azért valamennyire felismerem a helyet. Egy kórházi szobában vagyok. Az ablakon kellemesen hűvös őszi levegő áramlik be, meglebegtetve a függönyöket. A levelek zizegve hullnak alá a földnek, a Nap hétágra süt odakint, mégis nem a táj köt le leginkább.

Hanem a nő, aki előttem fekszik az ágyon, nyakig betakarva. Vörös haja szétterül a párnáján, akár egy karmazsin folyam. Nyugodt arcán megszáradt izzadságcseppek virítanak. Kushina arca még sosem volt ilyen békés, mióta először láttam. Az évek még nem látszanak az arcán, még nem látni a sok aggodalmat és feszültséget.

Szorosabban összezárja a szemét, majd lassan kinyitja. Óvatosan felül az ágyban, csak mered előre. Látszólag nem vett észre engem, valószínűleg láthatatlan vagyok. S ez pillanatokon belül nyilvánvalóvá válik, amikor Minato lép be az ajtón, jobbján Aikával, karjában pedig… pedig Narutóval.

Kushina elmosolyodik, ahogy meglátja férjét, karjában az újszülöttel. Vágyakozón kinyújtja feléje a kezét, s Minato hatalmas mosoly közepette adja át a gyermeket az anyjának. Kushina talán most látja először a kicsit, miután elájult a szülés után.

Elkápráztatva cirógatja a kicsi arcát, aki halványan elmosolyodik édesanyja érintésére. Melegség önti el a testemet, ahogy őket látom, mégis Aika gorombán belerondít ebbe a képbe. Ő nem mosolyog, nem is örül annak, hogy megszületett az öccse. Csak áll ott, kifejezéstelen arccal, karba font kezekkel.

-   Aika, sosem volt oda, hogy kistestvérei születtek. Szereti őket, ahogy azt a nevelése valamennyire megkívánja, de ha csak egy kicsit is ártanának a falunak, vagy akár egy küldetés kimenetelének, habozás nélkül kardra hányná őket. – Hirtelen kapom a fejemet Sophie felé, aki olyan váratlanul jelent meg mellettem, hogy még időm sem volt felfogni, hogy itt van.

-   De… miért? – kérdezem meg. Testéből még mindig az a jéghideg áramlik, mint eddig, talán még jegesebben is. Beleborzongok az érzésbe, ahogy végig fut a hátamon a hideg.

-   Mert ő szerinte egyedül is képes megállni a helyét az apja oldalán. Lehet, hogy nem a legtökéletesebb, de arra éppen, hogy Minato után Hokage legyen.

Ebben én nem vagyok olyan biztos. Hokageként számtalan ember élete függ tőled a küldetéseken, és ugyanennyi dolgozik idehaza is körülötte. Egy ninjafalu arra épül, hogy egymásra számíthatunk, egymásra vagyunk utalva. Így a Hokage sem egymaga keresi meg a falu lakóinak a betevőjére való pénzt, pláne nem a felkéréseket.

Hiába tökéletes az ember fizikuma, ha szellemben, lélekben nem képes felfogni a rá nehezedő súly jelentőségét. Aika remek ninja, kiválóan tudja teljesíteni a küldetéseket, de vezetni még nem teljesen áll készen. Vagyis jó vezetésre még nem.

Ezt még én is tanulom bőségesen, s meg kell, mondjam, nem egy egyszerű, pár év alatt betanulható dolog, pláne nem ilyen felfogással nem valósítható meg ez a terv. Elszomorít a tudat, hogy ez a kislány, aki még alig három éves már most ilyen. Ha jobban belegondolok, nem is volt igazán gyerek sosem. Vajon, milyen lehetett neki végignézni, ahogy az öccse teljes gyermekkort élt… részben?

Nem lehetett egyszerű, még akkor sem, ha ő maga nem tudja, milyen is az. Az idilli kép eltűnik a szemem elől, felváltja egy ház nappalija. A meleg hangulatú szobába világos barna fotelek, egy krémszínű kanapé és szőnyeg szólítgatja a pihenni kívánókat. A szőnyeg bolyhos a talpam alatt, odakintről szinte ömlik befelé a fény a helységbe. Ekkor nyílik ki a bejárati ajtó, amin Naruto lép be és… és… én.

Sietve ledobáljuk a cipőinket, és máris rohanunk fel az emeletre, egyenesen Naruto szobájába. Futva követem őket fel. Sophie csak mosolyog rajtam, ahogy meglát belépni – jobban mondva átmegyek az ajtón – a szobába.

A padlón ülünk, és Naruto kirakósával foglalkozunk a földön hasalva. Az ajtóval szemben készítjük el a delfines puzzle-t, és közben nagyokat nevetünk a mai nap eseményein. A szívem elfacsarodik, ahogy látom magamat kívülről. Ilyennek kellett volna maradnom, ott kellett volna lennem mellette mindig.

Szememben könnyek gyűlnek, majd hangtalanul folynak le az arcomon. Valahányszor visszatévedek egy pillanatra a múltba, eszembe jut, hogy mit kellett volna tennem. Nem lett volna szabad hagynom, hogy valaha is egyedül maradjon. Leguggolok eléjük, szorosan markolom a pizsamám szélét, s elkeseredve csóválom a fejem. Persze ők nem látnak engem. Mégis, meg szeretném simogatni Naruto arcát, és azt mondani neki, hogy sajnálom, sajnálom, hogy maradhatok mindig melletted.

-   Nagyon szeret téged, Freya. – felnézek rá. Szemei szomorúan csillognak felém, szája keserű mosolyra húzódik. – Hiába teltek el az évek, minden egyes nyáron, mindig ugyanazon a napon kiment a kapuhoz, hátha meglát titeket jönni. Sokszor emlegetett téged, mikor nálam volt. Emlékszem, átjött, hogy vigaszt nyerjen tőlem, s egyszer csak azt mondta:

-   Szeretném újra látni Itát. – Sophie olyan gyorsan váltott emlékképet, hogy időm sem volt felfogni, hogy már nem a kicsi Naruto szobájában vagyok, hanem Sophie lakásán. Itt Naruto nem lehet több tíz évesnél. Szemecskéi már vörösek a sok sírástól, orra megállás nélkül folyik. Egész testében remeg a zokogástól.– Szeretném, ha megint itt lenne velem. Akkor nem érezném magam olyan egyedül nap, mint nap. Persze nem veled van a gond, Sophie, csak Itá valahogy… valahogy más velem.

-   Meg ő veled egykorú, nemde?

-   Igen, meg… ő… ő sosem ítélne el engem azért, mert más vagyok, mint a többi gyerek.

Még jobban fáj a mellkasom legbelül. Olyan, mintha valaki megmarkolta volna a tüdőmet és a szívemet, s össze akarná roppantani a tetemes bűntudat nevében. Nem tudom megállítani a könnyeimet, egyre csak sírok. A vállam beesik, átkarolom magamat, mint aki a széteséstől fél. Kezemet a szám elé kapom, nem akarok hangsan zokogni. Alig bírok megállni a lábaimon, pedig még csak az elején vagyunk.

Sophie-ra nézek; komoly arcáról nem tudok semmit sem kiolvasni, csak egyetlen dolgot. A következőre nagyon figyeljek. Odakint a Nap, őrjítő sebességgel kezd kelni-nyugodni, a naptár pedig sistergő hangon fordulgat. Eltelik majd hat év. Este van, tizenegy óra tájékán járhatunk, amikor egy halk kattanás töri meg az éjszaka csendjét.

Naruto szobája felé kapom a fejemet, átmegyek az ajtón. Ledöbbenek; Naruto az ágyon térdel szájában a zorija cipzárjait szorongatja, és igyekszik minél halkabban lelépni az ágyáról. Balszerencséjére a talpa alatt megnyikordul a padló. Ijedten visszaugrik, szájából kiesnek a cipzárak. Elhúzza a száját, és sietve felkapja őket.

Nyikordul az ajtó zsanérjai is, Naruto pedig kőbálvánnyá merevedik az ágyvégében. Sophie támasztja meg az ajtófélfát fürdőköpenybe bújtatott karjával. Fejét a vállára hajtja, úgy mosolyog Narutóra. Itó hátranéz a válla felett, idegesen elvigyorodik. Sophie visszavigyorog rá, s repesve zárja karjaiba a feléje száguldó fiút.

-   Sophie, ez az út egyszerűen csodálatos volt. – Áradozik Naruto késő este a konyha asztalnál ülve egy pohár tea mellett. – Sosem láttam még ennyi féle helyet egyszerre. A városok káprázatosak voltak, ahogy az étel, a szállás és a táj is. Gyönyörű és nagyszerű volt minden, akárcsak az edzés. Nagyon élveztem, még akkor is, ha… - A vidám, lelkes arca, hirtelen vált szomorkás, bűntudatos arckifejezésbe. – ha apám megfenyegetett téged.

-   Ezt te honnan tudod? – kérdezi Sophie a hajába túrva, idegesen figyelve Naruto minden mozdulatát. Agytekervényei még ezen a késői órán is gyorsan kattognak, bögréjét pedig roppanásig fogja.

-   Apa… apa levelet küldött Ero-sanninnak, hogy azonnal hozzon engem vissza, haladéktalanul. Persze, megmakacsoltuk magunkat, és nem fogadtunk szót neki, de… akkor is ott díszelgett a papíron a neved és a fenyegetés is.

-   Oh, hogy az a… - Olyan cifrát még nem hallottam senkit káromkodni, mint amit Sophie lelejtettet nekem a konyhaasztaltól felpattanva. Kezébe kapka a bögre kávéját, amibe néha dühös fortyogással belekortyol. Neki támaszkodik a konyhapultnak, s csak mered maga elé.

Ekkor kezd el derengeni nekem, hogy Naruto miért nem fogott sosem gyanút. Mert Sophie és én szinte ugyanúgy viselkedünk. Mind a kettőnknek Naruto az első, logikusan gondolkodunk, és tudjuk, milyen is valójában az élet kegyetlen fele. Sophie is pont úgy néz ki, mint amikor én elmélkedek dolgokon. Lehorgasztott fejjel mered maga elé, felemelve a bögrét, homlokát ráncolva töri a fejét, a hasát pedig átkarolja.

Naruto csak néz rá, időnként gyengéden végigsimítja bögréje oldalát, amolyan nyugtatószerű kényszermozdulatként. Mikor már egy ideje néma csend van, megszólal a csengő. Itó ijedtében ugrik egyet, kilöttyintve némi teát. Sophie felnéz, smaragd szemei villámokat szórnak.

Az én idegszálaim is visítoznak, ahogy megérzem Minato chakráját a túloldalon. Van egy sejtésem, miszerint hatalmas veszekedés és csetepatét lesz az emlékben. A kezem ökölbe szorul, körmeim élesen vájódnak bele a tenyerembe. Sophie hasonlóképpen cselekszik, de ő a biztonság kedvéért lerakja a bögrét, nehogy az szilánkosra törjön a kezében.

Határozott léptekkel megy az ajtóhoz, és felrántja azt. Minato haragos tekintete nem éppen meggyőző, főleg, ha az ember kék csíkos pizsamában, gyapjú kabátban és zoriban áll az ember ajtajában. Ezúttal Kushinát otthon hagyta. Minato erőszakosan benyomul a lakásba, szinte feldöntve Sophie-t.

A dühös férfi egyenesen a harckészenlétben álló Naruto felé veszi az irányt. Minato megáll a fia előtt két lépéssel. A mind a ketten farkas szemet néznek a másikkal, s egyik sem fordítja el egy másodperc erejéig sem a tekintetét. Forr a vérük, a szobában szinte áramlik a feszültség. Ekkor lendül meg Minato keze, ám még az utolsó pillanatba Sophie megállítja a férfi kezét.

-   Eressz el, Izubure Sophie! A felettesed vagyok, és mint Hokage, megparancsolom, hogy ne avatkozz bele az ügyeimbe.

-   Ha neked az ügy, hogy a fiad a saját álmait akarja követni, de te megtagadod tőle, akkor ne is számíts rá. Nem engedem, hogy bántsd. – Minato kirántja a csuklóját Sophie kezéből, és dühtől szikrázó tekintettel figyeli a nőt. Sophie szál egyenes háttal, szigorú tekintettel Naruto elé áll, kezeit vállmagasságban kinyújtja. – Ha bántani akarod, akkor előbb rajtam kell átverekedned magadat. S csak, hogy tudd, nem vagyok egy sírós kis csaj, aki megfutamodik, csak mert a felettese az állása elvesztésével vagy halállal fenyegeti. Több kell ide, mint az üres szavak.

-   Azt hiszed, csak blöffölök? – Minato hangja ijesztően halk, testtartása fenyegető. Hatalmas kezein kidagadnak az erek, ahogy ujjai ökölbe szorulnak. – Azon fáradozom, hogy Naruto biztonságban legyen, hogy ne kelljen semmitől se félnie, de te lépten-nyomon az utamba állsz.

-   Úgy látom – leengedi a karjait, arca megkeményedik – neked már semmit sem jelent sem én, sem a fiad. – Minato szeme elkerekedik, mintha arcon ütötték volna. – Régebben a szerelmed voltam, a legjobb barátod, ezért bíztátok rám Narutót kicsiként. Az már nem rajtam múlt, hogy a fiad megkedvelt engem, de nem is az én vétkem, hogy ilyen az akarata. Ha egy kicsit is jelentenénk neked valamit, akkor hagynád, hogy Naruto szabad legyen, hagynád, hogy olyan legyen, amilyen a természete! Te már csak a saját érdekeidet nézed, meg a faluét, s a családodét, a fiadét pedig semmibe veszed! – Sophie már szinte ordít elfojtott mérgében. – Takarodj a házamból, Namikaze Minato, és soha többet ne lépd át ennek a háznak a küszöbét!

Még bennem is megfagy a vér, ahogy Sophie kiereszti a tüdejét, egyenesen Minatóra. A férfi hátratántorodik a kirohanástól, de állja a nő tekintetét. Hangosan veszi a levegőt, ijedtséget és megdöbbenést hoz felém a chakrája. Minato élesen beszívja a levegőt, kihúzza magát. Az érzései még erősebbé válnak, csak most az elhatározottság teng magas szinten.

-   Igenis, jelentetek számomra valamit- sziszegi a fogai között. – Sophie, nős ember vagyok, és a fiam ott áll a hátad mögött. Ő nem a mi közös gyerekünk, hanem Kushina a szülőanyja. Nem veheted át a helyét. Ami pedig az egymásra való jelentést illeti, számomra egy kedves személy vagy, aki valaha egy nagyon kellemes helyet töltött meg a szívemben, de mára már csak barátok övezetben van.

-   Akkor is takarodj. – Sophie nem adja magát könnyen, továbbra is az a vasszigor árad belőle, mint eddig.

-   Gyere, Naruto, menjünk. – Nyúlna már Itóért, amikor ő egyszerűen átöleli Sophie-t, és az arcát beletemeti a hátába. Sophie tekintete megenyhül, és kifordul, hogy magához szoríthassa Narutót. – Fiam! – rivall rá Minato. – Itt az ideje hazamennünk! – Mérge egyre feljebb kúszik, hogy már szinte attól kell tartani, hogy egy érintéstől a levegőbe röpül az egész ház kerttel együtt.

-   Nem! – kiabál rá Naruto rekedtes, sírós hangon. – Nem akarok hazamenni, még nem! Nem véletlenül jöttem először ide – mondja, és még szorosabban odabújik Sophie vállához.

Az emlék elhalványul, s már csak egy nagy masszát látok belőle. A szellem Sophie itt áll mellettem, kezeit görcsösen ökölbe szorulva tarja az oldalán. Az emlék őt is ugyanúgy megviseli, mint engem. Nehezemre esik felfogni, hogy Minato ilyet lett volna képes tenni a fiával, csak mert követte az álmait, hogy minél nagyobb és erősebb lehessen.

Szinte elönt a harag, ha arra gondolok, Narutót egy kalitkába zárták volna, hogy élete végéig őrizzék, mint valami féltett kincset. Jinchuuriki, akinek a lelke mélyén fájdalom és szenvedés lakozik, nem pedig szeretet és boldogság, ahogy lennie kellene.

-   Minato sosem volt képes megérteni, hogy a fia mit érez. Csak nevelte egy ideál szerint, ami neki tetszett, és sosem vette észre, hogy Naruto eltávolodik tőlük, és nálam, vagyis nálunk keres menedéket. Csak azért, mert őt kicsiként a saját apja is semmibe vette, neki nem kellene a tulajdon gyermekével is ezt tennie.

-   Már nem tehetünk ellene semmit sem, Sophie – teszem a vállára a kezemet. Csalódottan rám néz, majd vissza maga elé.

-   Még egy dolog van, ami meg akarok most mutatni neked. De ehhez a testemben kell lenned, mint az előző estéken.

-   Rendben.

Ez nem okozhat gondot, hisz vagy egy tucat alkalommal csináltam, valahányszor elaludtam. Mély levegőt veszek, és ismét érzem a testemben végig futó ezernyi ingert, amit Sophie teste kivált. Mikor kinyitom a szememet, egy teremben találom magamat.  A padokat félkörívben helyezték el, csak egy korláttal szegélyezett kőtalapzat áll a bírói magaslattól majd egy három méterre. 

Mindenki itt van, akit a beidézési papíron és Naruto aktájában láttam. Személy szerint nem mindegyiket ismerem fel, de jó párat igen. De legfőképpen Hinatát, aki fekete blézerben és mini szoknyában, fehér blúzban jelent meg, mögötte az apja, Hizasin magasodik a maga szigorú tekintetével. Öltözéke nagyon is ellentmond a viselkedésével.

A fehérről mindenki azt mondaná, hogy vidám, örömteli szín, még akkor is, ha egyes kultúrákban ez a gyász színe. Mindene fehér, ami csak arra ad okot, hogy nagyon is boldog, hogy Naruto már nincs a lánya közelében. Jobban megnézem magamnak Hinatát, és egy fehérarany gyűrűt veszek észre a kezén. Csinos darab, apró gyémántkövekkel kirakva. A kis ékszert inkább egy esküvőre képzelném el, mint eljegyzési gyűrűnek, s amint látom, nem is akármilyen jegyese lehet, ha egy ilyen tehetősebb darabra futotta.

Kondulnak a bírói harangok, kezdődik a tárgyalás. A szívem a torkomban dobog, a szám hirtelen kiszárad, s igyekeznem kell, nehogy sikítsak, mikor Narutót láb és kéz bilincsben vezetik be, hosszú láncon vezetve. Leszegett, megalázott fejjel viseli a történteket, még akkor is, ha legszívesebben kiordítaná a dolgot. 

Mérgemben ökölbe szorítom a jobb kezemet, a körmeim élesen a tenyerembe vájnak, de segítenek megőrizni a higgadtságomat, amikor egyedül csak Narutót hagyják állva, abban a kis elkorlátolt területen.

Minato elkezdi a kihallgatást, de az eredménye ugyan az. Egyik esküdtszéki tag sem hisz neki, hiszen maga a Raikage látta, amint megtámadták, és ő maga hárította el a támadást, azon az éjszakán. Maga a Raikage sétál be fehéres hajával, pindurka bajuszával és olyan öltözékben, ami inkább egy konditerembe illene, vagy egy bokszmérkőzésre, de nem egy tárgyalásra, amit ő, ismétlem nagyon is hangsúlyosan, ő kezdeményezett.

Jeges tekintete, szinte mindent megfagyaszt a szobában, akárcsak a terem sarkában lévő szőke, Kleopátra frizurás nő, szürke blézerben, szoknyában, ingben és magas sarkúban. Tisztára, mint egy egér. De, ha ő az egér, akkor a Raikage Tom, a rajzfilmből, vagy ő a kísérleti patkány, akit egy nap kibelezek? 

Akárhogy is nézem a dolgokat, Tom is mindig megkapja a maga beosztását Jerrytől, de valahogy a második verzió jobban tetszik. Elevenen kibelezni a rohadékját, csak mert egyetlen szót is kimerészel mondani, azon a semmilyen száján.

A hangja parancsolóan rekedtes, mégis minden szavát tisztán értem. Amikor Minato hatodszorra veti el a halálbüntetéses ötletét, durván az asztalra csap, de úgy hogy nem csak a szegény asztal reccsen egy nagyot, hanem még a terem padozata is megremeg. Az ereje fergeteges, de annyi esze van, mint egy lónak. Mindenki haragosnak, dühödtnek mondja, aki a villámok fia.

Na, ez talált. Tényleg egy villám fia… idióta, hirtelen lecsapó és csak akkor jajong, amikor már az egész veteményesbe belegázolt. De furcsa, hogy az alkalmazottai meg se nyikkannak, csak hallgatnak, mint szar a fűben. Okos. De én a helyükben egy fadeszkával fejbe vágnám úgy egy-két órára, hátha visszatér az a csöppnyi esze… már, ha volt olyan.

-   Elég, Raikage-sama – utasítja Minato némi éllel a hangjában. Mélyet sóhajt, mintha maga a baj még csak most kezdődne. Nekem is, valahogy azaz érzésem támadt, és csakhamar gyomorszájba is vág vele. – Kezdjük a tanúvallomásokkal. 

A gyomrom azonnal görcsbe rándul, a torkomban gombóc nő, akárcsak a mellem ülő személyeknek. Ezek szerint mindenki érzi a szavai súlyát. Mellettem, ha jól emlékszem, Ino ül a Yamanaka családból és, ahogy elnézem az arcát, nagyon is szorong, hogy mi lesz. Kezében egy medált szorongat – legalábbis ahogy a kilógó láncot elnézem – de annyira, hogy idáig érzem a fémillatát, amit az izzadság kiváltott az ékszerből. A szívem vadul ütlegeli a bordáimat, a kezem pedig izzadni kezd. Igaz, nem tudom, minek.

Hiszen, akármit mondok itt, túl sokan vannak még előttem, akiknek parancsba adták a hazugságot. De egy dologban már halál biztos vagyok. Ha visszajutok a valódi időmbe, a Raikage számíthat egy kis fejbe „kólintásra”, amiért ilyen csúnyákat merészel mondani egy ártatlanra. De legeslegelőször Minato fejére fogok egy orbitálist szidni, amiért ilyen hülye, és még enged is ennek a fajankónak.

Az önuralmam nem sokat fog érni, ha oda kerülök, ahova most Nara Shikamarut kihívták. Amiket ez idáig láttam, na, meg azok a dolgok, amiket Minato a börtönben mondott nekem, verik a pálmát. Minato tényleg nem tudja, mi lenne a legjobb döntés a tulajdon gyermekének. Az már más kérdés, hogy a falunak mi lenne a legjobb. Ha engem kérdeztek személy szerint egy kicsit – enyhe kifejezés hölgyeim és uraim – megváltoztatnám a rendszert. Kezdve ennek a Raikagének a végig kergetésével a teljes Shinobi Nemzetek területén.  

-   Van még valamilyen a számunkra Nara Shikamaru-kun, ami esetleg előre vihetné a tárgyalást? – A fiú idegesen megrázza a fejét, halántékán izzadság csepp csordul végig. Elbocsátják, és mikor lehuppan a balomra egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a száját.

Minato tudja, hogy nem hozott fel a fiú semmi újat, de ürügynek felveti, hogy utána engem ültessen oda. Minden egyes kihallgatás, ami ez után következik, ezzel a kérdéssel zárul. Utolsó előttinek jövök, utánam még Hinata van, aki este fele találkozott vele, így biztos tudhatta volna, mire készül, legalábbis szerintük.

Amikor a Raikage kimondja a teljes nevemet, megkeményítem az arcomat és az idegeimet. Csak centik választanak el, hogy ne ugorjak a nyakának és kitörjem. Érdektelen arccal leülök a székre, ami szinte már parázslik, annyian ültek előttem itt. Ténylegesen fél Konoha itt ült. Tekintetem először Narutóra vándorol, aki a haja alól néz engem. Halványan rámosolygok, ám mikor megszólal az a vadbarom, komoran feléje fordítom a fejemet.

A Raikage tetőtől talpig végigmér, ahogy a helyemen ülök. Szemmel láthatóan tetszik neki, amit lát. Na, majd adok én neked bámészkodni. Lesz egy szép kis betört orrod, meg egy pár törött csontod. Akkor lássuk meg, mennyire lesz kedved akár egyetlen nő után is így lebegtetni a szemeidet.

-   Sophie kisasszony, a tanúvallomások alapján a vádlott…

-   Naruto – szakítom meg a monológját, amit perverz mosollyal társít.

-   Tessék? – kérdi idétlenül, mint akinek annyi esze sincs, hogy felfogjon egy nevet.

-   Naruto. Narutónak hívják, nem pedig vádlottnak. Ennyit azért tegyen meg. – Azzal huncutnak látszó mosolyt küldök feléje, mintha tetszene, ahogy kihúzza magát, mint egy lovag, aki kész teljesíteni a kérésemet az udvarlás kedvéért.

-   Naruto – folytatja már büszkébb testtartással, ami kihangsúlyozza meztelen mellkasát – magánál járt még mielőtt találkozott volna Nara Shikamaruval. Korábban hallhattuk Uzumaki Kushinától, Naruto édesanyjától, hogy ön és a fiú között igen szoros kapcsolat van. Mit kell ez alatt értenünk? – Oh, hogy rajzolódna a meteor árnyéka körülötted, és még pattan is lábköröm a levesedbe.

-   Nos, mikor Naruto hat éves volt, akkor a Hokage-sama és Kushina-san a lányukkal elmentek egy, amolyan tréningre, ahová nem vihették magukkal. Ezért Naruto három évig nálam volt, és ez idő tájt egy bensőséges, már-már anyai kapcsolat jött létre kettőnk között.

-   Értem – bólogat hevesen. Úgy tűnik, tetszenek neki az anyai ösztönök, és a gyerekekhez való készségeim. Vadbarom. – Azt is tudjuk – belepillant a papírjaiba – hogy Naruto sokszor átjárt magához. Miért?

-   Bármikor fordulhat hozzám. Akár segítség kell, akár csak ott akar aludni nálam, akárcsak egy szimpla látogatás. Sokszor azonban a veszekedések miatt jött át, vagy tanácskérés szerelem ügyben. – Huncutul Naruto felé mosolygok, aki igyekszik visszafojtani a mosolyát és a pír rózsáit.

-   Szerelem? – szólal meg a Raikage mellett a szürke egér. – Ön szerint mennyire volt szerelem Uzumaki Naruto és Hyuuga Hinata között?

-   Hm… fogós kérdés. Szerelem Hinata és Naruto között? Bocsánat, hogy ezt kell, mondjam, de szerintem nem a legigazibb. Valahogy hiányzott belőle a teljes bizalom, és az igazi forró szerelem érzése.  Hiszen még addig se jutottak el, hogy csók meg hasonlók. Megnyugodhat Hizasin-san, a lánya még teljesen eredeti példány – vetek nyugtató, ugyanakkor lekezelő pillantást rájuk.

Hizasin feje egy pillanat alatt lilává változik a szégyentől, Hinata pedig az ájulás szélére kerül pirulásával, nem is beszélve Narutótól, aki remeg az elfojtott röhögéstől. Különösebben nem zavar, hogy kiengedhetem a csipkedős kedvemet, ami már egy ideje halmozódik bennem. De van valami a levegőben, ami kiváltképpen zavar engem. Ha körbenézek a teremben, nem kárörvendő, szomorú vagy elhatározott tekinteteket látok, hanem az utolsó reménysugarat látom az emberek arcán, amit belém vetettek.

A kérdések nagy részét már feltették az előttem lévő tanúknak, ugyanazokat a válaszokat hallották vagy tucatszor, mégis nekem teljesen más kérdéseket tesznek fel. Ha jobban belegondolok, azoknak, akik nagyon közel álltak Narutóhoz, teljesen más kérdéseket is feltettek. Személyesebbeket, amik nem is Narutóhoz vagy az egész támadáshoz tartoznak.

-   Sophie kisasszony! – szólít meg a Raikage egyre kéjsóvárabb tekintettel – Hol volt ön az incidenst megelőző éjszakán? – Az előtte való éjszakán? Ha jól emlékszem, akkor egy ismételt összetűzésem volt Minatoval az irodában, amikor lehurrogta Narutót a küldetésen való helytelennek vélt viselkedése miatt.

-   Az irodában voltam este tízig, utána hazamentem.

-   Nem ment el utána sehova? Naruto sem ment át magához? Bármiért is, akárcsak egy kicsit?

Az eddig dédelgetett sejtésem nagyon is kezd kirajzolódni, sőt már ki is rajzolódott a tárgyaló terem Nap sárga falain. Ez az egész már nem arról szól, hogy eldöntsék Naruto sorsát, arról már döntöttek. Most már a cinkosait keresik, és az egyik gyanúsított én vagyok, azaz Sophie. Azt figyelik, mikor fogok félrebeszélni, és bevallani, hogy én is segédkeztem az általuk vélt bűncselekményben.

Az igazság itt már semmit sem ér, senki szájából sem. Hiába fogom én váltig állítani, hogy Naruto ártatlan, és semmi köze a gyilkolási kísérlethez, Minato elítéli. Magammal is vívom a csatát. Az egyik részem azt akarja, hogy megmentsem és visszaadjam az álmát a Hokageségről, de a másik felem hazudni, csalni akar, hogy magam mellett tudhassa, ahol talán jobb helye lenne, mint itt.

Szorosan összekulcsolom az ujjaimat az ölemben, de az idegesség ellenére kihúzom magamat, és szembe nézek a két viperával, akik azt hiszik, fölényes győzelmet arattak. De még nincs vége, még nincs, nem ameddig a valódi nevem Kozumaki Freya.

-   Maguk már meghozták az ítéletet, igaz? – Félelem és meglepődöttség fut végig az arcukon, Minato írisze gomb méretűre megy össze döbbenetében. Látom, ahogy még szorosabban összekulcsolja az ujjait, homlokán veríték csordul le az álláig.

-   Itt mi kérdezünk, kisasszony – dörmögi a Raikage, miután magához tér a kábulatából. – Válaszoljon a kérdésünkre!

-   Fölösleges. – Határozottságom és nyugodt hangnemem megrendíti őket, máris inogni kezdett a talaj a lábuk alatt. – Maguk akkor is el fogják ítélni, még ha én elmondom önöknek a válaszomat. Csak a csatlósait keresik, akik talán részt vettek a dologban – ingerülten felállok, a szék feldől mögöttem. – Ebben nem kívánok részt venni. Előbb ugrom le a Hokage emlékműről, mintsem egy ilyen ármánykodó népséggel vitázzak.

-   Sophie! – rivall rám Minato – Üljön vissza arra csinos kis fenekére, és válaszoljon a kérdéseinkre, vagy kénytelen leszek magát is a gyanúsítottak közé venni!

-   Bánom is én. Legalább elmondhatja, hogy megszabadult egy tehertől a sokból, de előre szólok, Minato. A lelkiismereted örökre bánni fogja, hogyha most elítéled a fiadat. Vagy ha még lelked sincs, akkor majd más megteszi, hogy örökre bánd a tettedet.

Hátat fordítok a tanácsnak, hajam fátyolként lebeg utánam. A frufrum eltakarja a szememet, mely üvegessé vált a ki nem eresztett könnyektől. Sajog a szívem, hogy ezt kell tennem, de nem hagynak más választást. Ha tovább játszottam volna velük, ha győzködni próbáltam volna őket, akkor sem értem volna el semmit sem. Eldöntötték már a sorsát, csak meg akarták őrizni a jogszerűséget. A polgárok között nagy lázadás tört volna ki, ha csak úgy elítélik.

Odasétálok Narutóhoz. Lehajtott fejjel mered maga elé, szemébe hullt haja árnyékot vet a szemére. Én voltam az utolsó reménye, aki talán még kimenthette volna őt. De így lesz a legjobb neki, így esélye van egy új életre, egy tiszta lapra. A vállára teszem a kezemet, erősen megszorítom.

-   Ne félj. Nézz szembe a sorssal, nevess az arcába, és küzdj tovább. Ezt a csatát a szabadságodért elvesztettük, de van még remény. Újra szabad leszel, és egy új világ fog előtted kinyílni – rám néz a szeme sarkából, egyenesen a bíztató tekintetembe. – Nem leszel sosem egyedül. Ott leszek veled, másként nem is, a szívedben, kicsi csillagom. Sok nehézségen kell még átverekednek magadat, hogy elérd a célodat, de egyik se legyen túl nagy akadály számodra. Remélem, megtalálod, amit keresel. Emlékszel még?

Naruto ökölbe szorítja a kezét, a bilincs megcsikordul. Emlékszik. Kicsiként, mikor nálam volt, álmodozgattunk a jövőéről. Nagy Hokage akart lenni, akit mindenki szeret és elismer, egy csodás családot szeretett volna, ahol sosincs veszekedés, s a szeretet túlcsordul. De felvetettem a kérdést: mi van, ha nem sikerül? Ha nem lesz belőle Hokage?

-   Akkor világot fogok látni. Felkapom a holmimat, és bejárom a Shinobi nemzeteket, hogy lássam, hol is élek. Meg akarom keresni a sorsomat.

-   Milyen sorsodat? – kérdezem elmélyülten a nyári fűben hasalva, Konoha egyik kellemes lankáján.

-   Még nem tudom, ezért akarom megkeresni.

Könnyeivel küszködve bólint, én pedig egy puszit nyomok a homlokára, hagy lássa mindenki, igenis, van még szeretet és büszkeség bennem. Nekem nem számít, hogy mit tett, vagy miként tette. Ő Naruto marad, akit mindig is szeretni fogok. Azzal a kijárat felé veszem az irányt, lazán hátra intek Minatónak, meg annak a fafejű Raikagének, s csak ennyit mondok:

-   Nem sokára találkozunk, kicsi csillagom! – azzal kimegyek a teremből.