Börtönsztori - 23. fejezet: Zakatoló szív

Hirtelen kapok levegő után, amikor Sophie visszavisz a saját testembe. Bele lihegek a sötétségbe, ahogy a hajnal még csak megérinti a látókört. Magam körül átizzadtam az ágyneműt, hátamra és az arcomra rátapadnak a hajtincseim, s egészen biztos vagyok benne, hogy vagy egy számot leizzadtam a pizsamámból.

Ahogy felkönyökölök az ágyon, belém nyilall a zsibbadás kellemetlen érzése, s enyhe szédülés környékez meg. Gyomrom felfordul egy pillanat erejére, majd hamar visszatér a normál kerékvágásba. Az óra reggel öt órát mutat; alig három órát feküdtem eszméletlenül, verítékezve.

Nehézkesen kikelek az ágyamból, gyorsan kinyitom az ablakot, hogy a hideg reggeli levegő felfrissítse a zilált szobámat és engem. Zakatoló szívverésem enyhül, légzésem már nem vágtáztatja a mellkasomat. Görcsösen markolom az ablak belső peremét, mintha az életem múlna rajta. Igyekszem felfogni azt, amit Sophie az imént mutatott nekem.

A tárgyalás… a gyerekkora… hihetetlen, és egyszerűen felfoghatatlan. Otthagytam, otthagytam! Még jobban fáj, még jobban emészt a bűntudat, hogy nem voltam mellette, amikor csakis rám lett volna szüksége. Nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy eltörjem a peremet, de sikerül megőriznem a lélekjelenlétem annyira, hogy ez ne következzék be.

Kikönyöklök az ablakpárkányra, s csak nézem, ahogy a Nap narancs-pirosra festi az ég alját. Álmosan megdörgölöm a szememet, de nem fekszem vissza, hogy még aludjak egy keveset. Még egy kis ideig csodálom a napfelkeltét, majd a ruhásszekrényembe megyek, és felveszek egy fekete farmert, egy fekete bakancsot és egy sötétkék rövid ujjút. Az éjszaka színeibe öltözve húzom elő az ágyam alatti dobozt.

A súlyos dobozt az ágyra teszem, majd egy ideig elgondolkodom rajta. Pontosan nem tudom, mi késztet arra, hogy most elővegyem és gyakoroljak rajta, de akármi is az, nagyon erős. Talán a védelmi reakcióm, ami arra ösztönöz, hogy gyengeségemen felülkerekedve védjem meg Narutót, még a legdurvább eszközökkel is, ha kell.

De talán az is oka lehet ennek a hirtelen fellángolásnak, hogy dühös vagyok magamra. Szívem ismételten felzakatol, pulzusom megugrik, ahogy kattan a doboz zárja, majd megnyikordulnak a zsanérok, a doboz pedig kinyílik. Megcsap az ismerős faillat, kezeim finoman megérintik az íj kemény markolatát, a lágy húrt, a sima íj felületet.

Egy nagyon régi íjam, amit félelemből nem mertem használni. Olyan hatalmas ereje van, hogy még a legkeményebb páncélt is képes lenne átszúrni, akár húsz méter távolságból. Nagyon nehéz meghúzni a húrt a szilárd és erős fa miatt, pluszba még a húr is annyira feszes és erős, hogy komoly fizikai erő igényeltetik, ha valaki lőni akar vele.

Annak idején Ezüst apó adta nekem ezt az íjat mivel tudta, hogy egy nap nagy szükségem lehet rá. Nagyon is igaza lett. Nem remeg meg a kezem, amikor a majdnem két kilós íjat kiemelem a dobozból. A hátamra erősítem, majd a szerón pengémet és más fegyvereket felmarkolva, kimegyek a szobámból.

Csendesek még a folyosók Tündelakban, még mindenki az igazak álmát alussza az ágyában, ám még mielőtt ezeken a csendes folyosókon végig cikáznék, belopódzok Naruto szobájába. Mindent a sötétség borít be, de nem is ez érdekel.

Szemeim Jinchuuriki szemekké válnak, amik foszforeszkálva világítani kezdenek a sötétségben. Lassan Naruto ágyához sétálok, majd föléje hajlok. Naruto a fal felé fordulva fekszik, nekem háttal, ám korántsem alszik. Légzése egyenletes, de szívverése olyan heves, hogy bárki, akinek olyan hallása van, mint nekem, rögvest leleplezné.

Ám ahelyett, hogy megijeszteném, kínzó lassúsággal a füléhez hajolok, bal kezemet letámasztom a háta közelében, hogy az ujjaim hegye hozzáérjen a hátához. Érzem, ahogy a hátán az izmok megmerevednek, kezei szorosabban markolják a feje alatt lévő párnát.

Légzését alig bírja kordában tartani, ahogy a jobb kezemmel beletúrok a hajába, hogy a fülét szabaddá tegyem. Mély levegőt veszek ezzel is fokozva a feszültséget benne és saját magamban. Lassan kifújom a levegőt, majd megszólalok.

-   Aludj tovább, mintha meg se hallottál volna engem, értetted? – Ujjai szorosabbra fogják a párna szélét, ahogy a hangom megérinti a fülét. Összerezzen fagyos hangom hallatán, majd egy aprót bólint, s mélyen bebújik a takaró alá.

Azzal megfordulok, fegyvereim csörögnek utánam, ahogy a bakancsom halkan megkoppan a padlón. Bensőm ég a tett vágytól és a harci kedvtől. Ethan éppen akkor nyitja ki a szobája ajtaját, amikor én elhaladok előtte. Észreveszi a különös fényt a szememben, s rögvest utánam akarna indulni. Ám még mielőtt kiléphetne a szobájából, egyetlen karmozdulatommal visszavarázsolom az ágyára, s hozzá szögezem.

A gyakorló pályára kiérve meglengeti a hajamat a gyönge szél, az íjat a hátamon megrezegteti, ahogy leemelem a hátamról, hogy lőjek vele. Beállok a céltáblákkal szemben, azonban nincs mivel lőnöm, így egyszerűen nincs sok értelme a fegyvernek.

Ezüst apó szerint hatalmas ereje van, de valahogy ez nem mutatkozik meg jelen pillanatban. Az ezüstborítást ugyan dob a szépségén, de nem sok hasznom van belőle. Tüzetesebben átnézem az íját, hátha valami alternatív célzási és lövési módszerrel rendelkezik.

Csakhamar meg is találom az eltérést a szokványok íjaktól, még pedig egy kereszt formájában. Lefelé tartom az íjat, a mutató és a középsőujjamat beakasztom a kereszt két oldalsó fokába, majd magam felé húzom. Azaz húznám, ha bírnám. A kereszt csak egy centire mozdul el a helyéről, de máris visszaugrik, ahogy megrándul a karom.

Nem vagyok képes felhúzni az íjat, ahogy azt máskor szoktam. Mellmagasságba emel a fegyvert, majd ismételten megpróbálkozok vele, ám nem sikerül. Ilyen nem létezhet, hogy ne legyek képes használni egy olyan fegyvert, amin már gyerekkorom óta gyakorlok.

Már hét éves korom óta íjászkodom, nem lehetséges, hogy hirtelen ne legyek képes megfeszíteni egy ilyen kis vackot, és lőni egy tisztességeset. Mérgemben chakrát viszek az ujjaimba, mire a kereszt rezegni kezd. Áh, szóval itt a trükköd. Csak akkor engeded magadat, ha egy kicsi erőt is beleviszek.

Ismételten megpróbálom, ám most is nagyon nehezen megy. A kereszt lassan szakad el a helyéről, az izmaim megfeszülnek a hátamon és a felkaromon, ahogy teljes erőből igyekszem felhúzni. Egyre több chakrát viszek bele, sőt mágikus erővel és mannával is megtoldom, hogy képes legyek elérni a húrhoz.

Ám még így is összeszorított fogakkal és szemmel sikerül felhúznom a keresztet annyira, hogy a húr az ujjaim alatt megfeszüljön. Nehezen kinyitom a jobb szememet, és eltátom a számat. A nyíl teljesen más, mint máskor. Az egész egy hatalmas kék energia nyíl, ami az én erőmből jött létre.

A nyíl még nem nyerte el a szabályos alakját, helyenként még elválik belőle egy-két darabka, de a látható formája meg van már. A kereszt pedig legnagyobb meglepetésemre a helyén maradt, hogy támaszt nyújtson a nyílnak.

Szóval valójában, amit húztam az a saját erőm volt, amit a kereszt átalakított és megformázott, hogy egy fegyvert alakítson ki. Azonban ez nagyon nagy erőt igényel, ráadásul nagyon nehéz megtartani ezt a formát, hogy használható legyen.

Az íjtartó ujjaim már remegnek a nyomástól, ami rájuk nehezedik, a jobb karom pedig kezd begörcsölni. Erőt véve magamon megfeszítem a karjaimat és hátamat, amennyire tudom, és elengedem a nyilat. Kék villanásként süvít végig, majd hatalma robajjal csapódik bele céltáblába, sőt még azon is túlmegy, és bele ütközik a falba, hatalmas krátert csinálva nyomába.

A lélegzetem is elakad egy pillanatra, amikor a füst felszáll, s megpillantom az előbb leírtakat. A kezeim még mindig remegnek, és erős fájdalmat is érzek bennük. Ernyedten leengedem őket, s ekkor érzem meg, hogy a jobb kezemen a mutató- és a középső ujjam között vérzek.

A húr annyira felsértette, hogy lenyúzta a bőrt a kezemről. Összeráncolom a szemöldökömet, de nem ijedek meg. Inkább még nagyobb elhatározás gyúlik bennem. Ha ez az ára annak, hogy megvédjem Narutót és a szeretteimet, akkor legyen. Nem hagyom, hogy Brandon martalékaivá váljanak.

Hiszen erről van szó igazából. Meg kell állítanunk Brandont, még mielőtt minden elpusztít ezen a világon, be kell teljesítenünk a jóslatot, amit Mito nekünk szánt, és legfőképpen… legfőképpen meg kell ismernünk egymást jobban, még annál is jobban, mint ahogy eddig tettük.

Mélyet sóhajtok, s leteszem az íjat a padra, ahol biztonságban lesz. Elállítom a vérzést az ujjam közül, majd bekötözöm. Eleget sajnáltattam magamat, itt az ideje, hogy egy kicsit bekeményítsek. Ha tényleg komolyan gondolom Naruto védelmét, akkor muszáj gyakorolnom a harci képességeimet.

Ereimet egy pillanat alatt elönti az adrenalin, ahogy belegondolok a vadtáncba, a pengék csengésére, ahogy a nyíl – a rendes fából készült- tompán belefúródik a táblába és a saját izmaim sikongatására. A nehéz fém illatát orromban, ahogy találkozik a másik karddal.

Ahogy leteszem az íjat a padra a szerón pengém mellé, úgy felhúzom a jobb karomra az ujjamat szabadon hagyó bőrkesztyű, és majd beleütök a bábuba. A fa megropog az ujjaim alatt, s még több százszor, ahogy elkezdem püfölni. Ütöm, rúgom, mindenféle stílusban. A bábu karjai forognak felém, a négy karjából kiálló kihegyezett tüskék egyre gyorsabban közelítenek felém, én pedig ezekhez mérten gyorsítom magamat.

Eszembe jut Naruto dühös arckifejezése, ahogy rávilágít a hibáimra, ahogy leszid, akárcsak egy neveletlen gyermeket. Mélyen betöröm a bábu mellkasát az öklömmel, a bütykeim felhorzsolódnak nyomában. Testem ismét válaszol a saját ön dühömre, amikor Naruto haragja elér hozzám. Belerúgok a jobb oldali karpárba, mire azok darabjaikra esnek szét.

Leteszem a lábamat egy pillanatra, hogy utána a tengelyem körül megfordulva, szilánkjaira törjem a bábufejét, és ugyanazzal a lendülettel a bábu mellkasát is ripityára törjem. A gyakorló eszközöm romokban hever a lábamnál, s még be sem melegedtem igazán a dologba. A testem szinte tüzel, ahogy elönt a saját magam iránt érzett mérgem.

Az arcom megkeményedik, szememből eltűnik minden érzelem, s csak a belsőmben tomboló indulatoknak engedelmeskedem. Fájós ujjaimat ökölbe szorítom, észre sem veszem, ahogy egy vékony vércsík elindul lefelé a kézfejemen. Felkapom, majd erősen megfogom a szerón pengémet a markolatánál.

Az üveg fémes hangot adva magából, előbújik a hüvelyéből, hogy az én kezemben életre keljen. A penge lapját magammal szembefordítom, hogy lássam, mennyire szoborszerűvé váltam. Sírni támadna kedvem, ha nem sírtam volna el már minden könnyemet.

Ledobom a padra a pengehüvelyt, és egy határozott suhintással meg is kezdem a kardforgatás művészetét. Lehunyom a szememet, veszek egy mély levegőt, és a varázserőmet a pengébe kezdem összpontosítani. A penge kéken kezd füstölögni és izzani mellettem, fogásom elfehéríti az ujjaimat. Lassan körbefordítom a fejemet, majd szép lassan kifújom a levegőt a tüdőmből.

Mellmagasságba emelem a kardot, heggyel a tehetetlen bábuk felé mutatva. Karomon megfeszülnek az izmok, ahogy a penge eggyé válik velem, mintha a karom meghosszabbítása lenne. S abban a pillanatban, ahogy az elmémben kattan a zár, az érzelmeim elöntenek, akár az ár.

Felpattannak a szemeim, és egy észrevételen mozdulattal befutok a körben felállított bábuk közé, s mintha mit sem sejtő áldozatok lennének, pár egyenes vágással lekaszabolom őket. Észre sem venni, ahogy végig cikázok közöttük, csak azt, hogy az egyiknek a feje, a másiknak a lába, vagy éppen darabjaira szétesve hull a porba.

Az ereimen végigszáguld az adrenalin, és már nincs megállás. Mikor végzek a bábuk elpusztításával, ideje, hogy a többi képességemet is latba vessem. A szerón penge sziszegve repül vissza tokjába. Én pedig felélesztem magamban az idomító képességeimet. A testem válaszol a kérésemre, s egy hosszú vízoszlopot kezdek el pörgetni az ujjam alatt. Az oszlop kanyarog, nyiklik-nyaklik, ahogy táncra perdülök vele, eltalálva a falra festett táblák közepét.  

Berepednek a táblák, s kétségeim támadnak, kibírják-e majd a szelet és a tüzet még. De csak egy másodpercnyi ideig foglalkozom vele, s máris csapódik a következő löket, ezúttal a tűzzel. Amilyen forrók a lángok a kezeim között, úgy lángolok fel lélekben én is. Egyre vadabbul, egyre hevesebben engedem szabadjára a bánatomat, csalódottságomat és a saját magam iránt érzett dühömet.

Izzadság csepp csordul le a homlokom, de nem veszem figyelembe, hanem egyből a jeges szélre váltok. Az orkánok és a viharok szelei örvénylenek az irányításom alatt. Erősen nekicsapódnak a falnak, mire az hangosan elreccsen, s még nem adtam bele mindent. Még nem tartok ott.

Épp a földet kezdeném el, amikor valaki megfogja a kezemet. Észre sem vettem, hogy egyáltalán bárki is kijött volna a pályára. Lankadt a figyelmem, miközben saját magammal voltam elfoglalva… ostoba! Ökölbe szorulnak a kezeim, majd lassan hátra fordulok.

A haragom és a vadságom egy pillanat alatt semmivé foszlik, amikor Ezüst apó kedvességet és nyugalmat árasztó szemeibe nézek. A testem ellazul, s ekkor nyilall bele igazán a fájdalom a befáslizott ujjaimba. Az ajkamba kell, harapjak, nehogy felkiáltsak fájdalmamban.

Ezüst apó felemeli a csoda íjat, majd elengedi a csuklómat. A karjaimba nyomja az íjat, majd maga után int, én pedig engedelmesen követem. Az összes fegyveremet magamhoz hívom, miközben befelé tartok. Igencsak szednem kell a lábaimat, ha nem akarok lemaradni túlságosan. Százhárom évét meghazudtolva is nagyon gyors.

Végig vonulunk a csendes folyósok, alig akadunk más tündékbe. A tükör folyosón végig haladva egyenesen lefelé nézek, nehogy meglássam a vérvörösben úszó arcomat. Teljesen elment az eszem. Talán akkor veszthettem el, amikor hagytam, hogy az érzelmeim annyira elöntsenek, hogy kezelhetetlenné váljak. A fenébe.

Kinyitja az irodája ajtaját egyetlen kézmozdulattal, majd mikor beérek, az ajtó magától visszacsukódik. Csendesen és nyugodtan, akárcsak egy lágy tavaszi szél. A mély barna falakhoz nagyon is passzol a fűzöld szőnyeg, rajta egy üvegasztalkával.

A fotelek és a kanapé is ízléses zöldek, igaz, egy pár árnyalattal halványabb színben pompáznak. Velük szemben egy tölgyfa asztal áll, mögötte egy bőrszékkel. A falakat faliszőnyeg borítja, amik egy-egy jelentős tündetörténelmi eseményt ábrázolnak. Egy hatalmas üvegablak van az ajtóval szemben, ami egy kis harminc-harminccentis részt kivéve a padlótól a plafonig ér. Az ablakot egy fehér és egy barna függöny keretezi.

A szoba sarkából egy cserépből kacskaringózik a falra egy inda, aminek a levelei még mindig zöldek. Az egész falat beterítik vele, s csak az ajtó magas, félköríves alakja gátolja meg az egész fal beborítását. Ebben a szobában mindig nyár van, s egyáltalán észre sem veszed, hogy odakint egyre hidegebb az időjárás, a fák lecsupaszodnak, és hó borít mindent.  

Ő szokásához híven leül az asztala mögé papírokkal keretezve, én pedig állok, mint valami rakás szerencsétlenség. Finoman int, hogy üljek le a hozzá legközelebbi fotelbe, én pedig vonakodva, de engedelmeskedem.

Régebben, amikor ebbe a szobába tévedtem, mindig Alice-nek éreztem magamat, aki Csoda országba érkezett, s várja a nyuszit az órával. Most viszont olyan kicsinek és elveszettnek érzem magamat, hogy talán egy fuvallat tova sodorna.

Felpillantok Ezüst apóra, de ő még mindig azzal a lágy tekintetével vizslat, ami nagyon is zavarba hoz. Fészkelődni kezdek a székemen, megálljt parancsolok magamnak, hogy felpattanjak. Nagyot nyelek, majd kihúzom magamat, s Ezüst apóra nézek, állom a tekintetét.

-   Nagyon ügyes vagy, Freya. Látom, nagyon sokat fejlődtél az évek alatt, mégis most úgy látom, nagyon nagy teher nyomja a válladat. – Nagy a késztetés, hogy lesüssem a szememet, beismerve, hogy igaza van, de e helyett csak aprót biccentek. – Naruto jóslata a fő bánatod forrása, nemde? – Olyan vörösre pirulok, hogy Kushina haja könyörögne a receptért. Itt már nem tudom megállni, hogy ne nézzek félre. Átkarolom magamat, mintha fáznék, pedig csak a szégyenlősség mutatkozik ki bennem.

-   Igen, Ezüst apó – nyögöm ki nagy nehezen.

-   Beleszerettél nem igaz, s most gyötrődik a lelked, hogy soha nem közelíthetsz hozzá annyira, amennyire szeretnél. – Még kisebbnek érzem magamat, ahogy rátapint a lényegre. Térdeim már majdnem a nyakamban vannak, szívem annyira összeszorul, hogy lélegzeni is alig tudok. Egész testemben remegek, nem létező könnyeim marják a szememet.

-   Így igaz – sóhajtom alig hallhatóan. – De ez nem azt jelenti, hogy – pattanok fel idegesen – nem védhetem meg. Muszáj lesz erősebbé válnom, hogy képes legyek őt megvédeni a rá fenyegető veszélytől. Ezért kell meg tanulnom ezzel az íjjal lőni – mutatok az ezüstborítású, chakra íjra. – Erősnek kell lennem, hogy meg tudjam majd menteni, ha kell. – Tüdőm sípol, ahogy abba hagyom a hadonászást. Ezüst apó mindeközben teljesen nyugodt marad, rezzéstelen arccal hallgatja végig, ahogy hangosan érvelek.

Lassan feláll, robosztus alakja kecsesen mozdul, egyenes az íjhoz megy. Hosszú ujjai ráfonódnak a markolatra, majd tüzetesebben vizsgálni, minden érzelem nélkül. Szívverésem normalizálódik, kiegyenesedem, ahogy Ezüst apó halványan mosolygó arcát kémlelem. Közelebb lépek hozzá, mire ő is tesz egy lépést, majd még egyet felém, áthidalva a távolságot közöttünk. 

A kezembe teszi az íjat, majd egy kézmozdulattal utasít, hogy vegyem fel a lövési pozíciót. A jobb lábamat előre nyújtom, a balt hátra teszem, a testemet pedig úgy fordítom, hogy a csípőm egybevágjon a jobb lábam síkjával. Megragadom a markolatot, de nem én fogom meg a keresztet, hanem Ezüst apó.

A szám is tátva marad, amikor ujjait beilleszti a kereszt két külső peckébe, s minden erőlködés nélkül a húrhoz húzza a nyilat. A nyíl tökéletes, rezzéstelen és teljesen olyan formája van, mint amilyennek lennie kell.

-   Ez az íj nem annak engedelmeskedik, akinek a legnagyobb az ereje, akinek hatalmas a hatalma, vagy akár bármilyen fizikai ereje. Ez az íj csak annak engedelmeskedik, akinek a szíve, a lelke és a teste is erős. Freya, a te tested már elé erős, akárcsak a lelked, de a szíved nagyon is gyönge. S nem azért gyenge, mert nem tudsz megbirkózni a bánattal, amit az elmúlt napokban rád zúdítottak, hanem azért, mert nem tudod, hogyan fordítsd ezt a javadra.

-   Tessék? Ezt nem értem. – Hogyan fordíthatnám a saját fájdalmamat a javamra? A fájdalom ugyan erősebbé teszi az embereket, de szinte lehetetlenség, hogy ezt a javamra fordíthassam.

-   Tudod, Freya, az ember nem csak a harchoz, az elhatározásához tudja felhasználni az érzelmeit, hanem például, ha mondjuk, összetörik a szíved, akkor a Naruto iránt érzett szeretettedet, szerelmedet felhasználhatod arra, hogy erős maradj mellette. Hogy akkor is mosolyogj, hogy akkor is tudatodnál maradj, amikor legbelül majd összeroppant a fájdalom, hogy nem teheted azt, amire a szíved vágyik. Ez igen nehéz dolog, de ha arra gondol az ember, hogy a másikat ezzel mennyire megkíméli, akkor nagyon is megéri.

Ahogy ezt végig mondja, teljesen megvilágosodom. Belegondolok, hogyha az eddig felgyülemlett bánatomat arra használtam volna, hogy a szeretettemet és a biztonságban tudásomat fokozzam, akkor mennyi mindent elkerülhettünk volna. Mekkora egy ostoba vagyok én! Képes voltam leüvölteni a fejét, megijeszteni, csak mert saját magammal viaskodtam. Teljesen elszégyellem magamat, ahogy belegondolok a dolgokba.

Tehetetlenül lerogyok a székbe, s csak nézek az íjra, ami immár teljesen biztonságos állapotban hever a kezemben. Lesütöm a szememet, és nagyban kerülöm Ezüst apó tekintetét. Nem kellett volna úgy viselkednem, ahogy viselkedtem, mégis megtettem. Megszorongatom a kezemben az íjat, ami tiltakozásul nyikordul egyet, de nyoma sem marad, hogy bármit is tettem vele.

-   Védd meg a szívét, Freya! Vigyázz rá, szeresd, ahogy csak tőled telik, és soha ne hagyd egyedül. Hidd el nekem, egy nap még meg fogod köszönni nekem, hogy ezt tanácsoltam neked. – Bártortalanul felnézek rá, szemei kedvesen csillognak felém, ahogy lassan elmosolyodom. Bensőm megnyugszik valamennyire, ahogy elér hozzám a szívéből áradó melegség.

Helyeslően bólintok, mire ő teli szájjal el kezd vigyorogni, oly’ annyira, hogy rám is ráragasztja a vigyorgást. Csak hamar jókedvem kerekedik, mire az óra eléri a nyolcat. A szívem már nem remeg annyira, valahányszor a kesernyés jövőmre gondolok Narutóval. Ekkor pedig ismételten meghallom, ahogy a fejemben kattan a zár.

-   Mikorra tervezed Naruto nyelvvizsgáját? – teszem fel neki váratlanul a kérdést. Ezüst apó oldalra billenti a fejét, gondolkodó arcot vág, miközben a szakálla alját pödri egy kevésbé széles mosoly kíséretében.

-   Hm… - mondja a fejét bólogatva. – Nos, amilyen tempóban halad, két nap múlva meg is tarthatjuk.

-   Remek.

Reggel még izgultam volna a vizsga miatt, de, amikor tegnap hallottam, milyen jól megy neki a dolog, már jobban érzem magamat egy kicsivel, most pedig kiváltképpen büszkeséggel tölt el. Megnyugtat, hogy ilyen fogékony a témára, s az is, hogy mennyire önként kezdett el olvasni tündenyelven írt regényeket. De nem csak a vizsga miatt kattant a záram.

-   A másik pedig az, hogy a könyvtárban találtam egy érdekes könyvet.

-   Oh, valóban? Ezt örömmel hallom – feleli mosolyogva, én azonban nem mosolyodom el. Gyanakvóvá válik az arca, a bőr megnyikordul, ahogy előre hajol a székében. – Talán, valami baj van vele?

-   Csak meglepett a címe az Uzumakik legendáiról szól. Úgy tudtam, hogy csak mi raktározunk nálatok legendákat, iratokat és ezekhez hasonló dolgokat.

-   S ezzel mi a gond? – hangja tapogatózó. Nem is válaszaim érdeklik, hanem a szándékok, amik a kérdéseim és az állításaim mögött megbújnak.

-   Te tudod, hogy hol vannak az Uzumakik, nemde? – Hátradől a székében, haja glóriaként terül szét mögötte. Szemei fájdalmasak, ujjai megfeszülnek a karfán.

-   Igen, de nem mondhatom el neked, hogy merre találod őket. Esküt tettem Mitónak, hogy sosem fedem fel más előtt népe rejtekhelyét – hangja komoly, s szinte teljesen eltűnt belőle az a kedves öregapó figura.

-   Még akkor sem, ha ezzel segíthetnél megmenteni az egész világot? S még akkor sem, ha maga Mito dédunokája állna előtted?

Élesen beszívja a levegőt, szemei tágra nyílnak az új tudástól. Feláll, és a mellettem lévő kanapéra ül, egészen a közel hozzám. Feléje dőlök, rátámaszkodom a fotel karfájára, s mesélni kezdek. Elmondom neki, hogy Brandon mit tervez, hogy az elmúlt egy hónap alatt mire jöttünk rá, és hogy Naruto valójában Mito dédunokája.

Issza a szavaimat, mintha minden, amit a számon kiejtek, arannyá változna előtte. Meglepődik, de inkább még jobban elhűl a hallottakon. Ő ugyan csak hallásból ismerte Brandont, mivel őt sosem engedték be ide, csak engem. Magában talán még hálát is ad, hogy sosem ment bele a beengedésébe. Ám az is megdöbbenti, hogy Naruto Mito leszármazottja, hiszen eddig a jóslatnak csak a rám eső felét tudta, meg hogy valami közöm van a beteljesüléséhez, és nem szabad Narutóhoz közelítenem.

-   Értem, Freya – fáradtan hátradől a kanapén, haja szétterül a vállán, akár egy fátyol. – Sok mindenen mentetek keresztül az elmúlt egy hónapban, s meg kell, hogy mondjam, ez az egész… Brandon, Mito, a jóslat, a titokzatos idegen, aki összehozott benneteket… hihetetlen.

-   Ezért kellene az Uzumakik tartózkodási helye, hogy maguktól, az Uzumakiktól kérdezhessem meg a legenda értelmét. – Összeráncolja a homlokát, lehunyja szemeit egy pillanatra. Talán felidézi a pillanatot, amikor Mitótól átvette a könyvet és megígérte, hogy sosem mondja el népe helyét.

-   Nem mindig tartózkodnak egy helyen. De általában a Konoha körüli területeken vannak. Az alfájuk jelenleg is ott tartózkodik Konohában, és mindig közel vannak hozzá.

-   A Tűz országának területén vannak, szétszórtan, ugye? – rábólint a kérdésemre. – Nagyon szépen köszönöm, Ezüst apó.

-   Nem kell megköszönnöd – suttogja maga elé. – Azt már tudod, hol vannak, de nem tudod őket megtalálni egy csapatban. Egy-egy embert tudsz csak megtalálni a falvakban vagy Konoha környékén. Én egyszer kerestem őket, még nagyon régen, de nem találtam rájuk egy népként. Mito figyelmeztetett, hogy az ő szokásaik ugyan hasonlítanak az emberekére, de teljesen mások.

-   Ezt meg hogy…

-   Én sem értem! – csattan fel, és ugrik talpra. Szaporán veszi a levegőt, 

 homlokáról izzadság csepp csordul le, szemei kétségbeesetnek, látszanak. – Csak annyit mondott, hogy ne keressem őket, mert csak nagy időkben, amikor az alfa szólítja őket, akkor jönnek elő. Ők olyanok, mint egy falka. Nem törzsfő van vagy Kage, hanem alfa, a legfőbb ember. Annyit bogoztam már, hogy belezavarodtam. Nem fogod őket megtalálni – kezeit összekulcsolja a háta mögött, és lehajtott fejjel elindul a széke felé.

Lehuppan a székébe, ami panaszosan felnyikordul. Csak nézem a megtört öregembert, s csak most látom meg rajta, mennyire megmutatkoznak az évek rajta. A tündék is hosszú életűek, de rajtuk egy bizonyos idő után az érzelmeik teszik lehetővé a koruk látszódását. Ilyenkor veszem észre az összes ráncot rajta, a beesett szemeket, amik alatt táskák bizonyítják alvás gondjait.

Ezüst apó felnéz a gondolkodásából, s egy intéssel kér, hagyjam most magára. Felállok, meghajolok előtte, és csendben kimegyek a szobából. A folyosón haladva azonban felidézem a szavait. Egy falkaként viselkedő népcsoport, akik nem egyként élnek egy faluban, hanem szétszórtan az alfa parancsára várva, aki elméletileg Konohában tartózkodik.

Két Uzumakiról tudok, aki ott tartózkodik, mégpedig Kushináról és Sasamiról, akik Naruto közvetlen ősei. Ha jól nézzük a dolgokat, akkor Kushina még nem lehet alfa, mivel az anyja még él, habár kórházban van. Akkor Kushina is lehet az alfa ebben az esetben.

Róluk tudok eddig, aztán az is megeshet, hogy csak férfiak örökölhetik ezt a címet náluk, amolyan hímsoviniszta módra. De addig is a feltevésem megmarad. Talán erről akar nekem anya beszélni az írásában. Ethan azt mondta, hogy Narutóval kapcsolatos dolog. Talán pont azt az infót küldte el nekem, amire most szükségem van.

Megszaporázom a lépteimet a szobám felé, szinte már futok. Végig söprök a folyosókon röpke üdvözléseket intve a velem szembe jövőkkel. Megkönnyebbülök, amikor végre elérem az ajtómat, és bent lehetek a saját zugomban. Gyorsan elteszem a fegyvereimet, és azonnal a komódomhoz sietek, aminek a legfelső fiókjába elrejtettem a nagy borítékot.

Ott is van, ahol hagytam. Az egyik zokni tároló alatt rejtettem el, ugyanis senki nem merne hozzányúlni a holmimhoz, főleg úgy, hogy talán repül egyet. Kezemben a borítékkal leülök az ágyamra. Felbontom a boríték tetején lévő pecsétet, s legalább nyolc tele írt papírt találok benne. Ebből az első fél oldal csak a magyarázkodás és az elnézéskérés, amiért belekontárkodik a dolgomba.

A többi viszont nagyon is hasznos lehet, mikor meg kell vizsgálnom a fizikai állapotát Narutónak. Az összes adata itt van, amit az akadémián feljegyeztek róla, a kórlapja, és az összes betegsége, ami valaha volt neki.

A leírás szerint volt tüdőbeteg is, amit kikezeltek nála. Az erei nem voltak megfelelőek. Gyakran kitágultak, bevéreztek, így vért köhögött fel gyakran, s légzési nehézségeket okozott nála. Emellett gyakran volt tüdőgyulladása és arcüreggyulladása is. Beteges kisgyerek volt, nem csoda, hogy Minatóék miért óvták ennyire még a széltől is.

Hosszasan olvasom a tanulmányi eredményeit, az összes küldetésének vázlatos jelentéseit, és végül elérkezek ahhoz a részhez, amiben reménykedtem. Anyám felkutatta Kushina és Sasami eredetét is. Sasami Mito harmadik lánya volt, emellett van neki egy bátyja is. Hasonló az eset Kushinánál is, csak neki három bátyja van és egy kishúga. De nem is ez a fontos, hanem a legvégén lévő tíz sor.

Anyám szerint Sasami és Kushina… kopognak az ajtómon. Gyorsan elrejtem a papírokat komódom a fiókjába, és máris az ajtóhoz sietek. Mögötte Ethan áll, komor arckifejezése nem jelenthet jót. Egy mosollyal köszöntöm, és beljebb engedem. Az aurája baljós és komor, akárcsak az ég a vihar előtt. Valami itt nem stimmel.

Már a tegnapi vacsoránál is észrevettem, hogy valami teljesen megváltozott a tekintetében, akárcsak az enyémben ma reggel. Lehetséges, hogy ő is áldozatául esett annak az őrületnek, ami nem régiben engem is rabul ejtett? Lehetséges, de akkor kit védelmezhet ennyire? Engem nem igazán tud, hiszen sosem szerettem, ha nagyon apáskodik felettem.

-   Miden rendben van, Ethan? – kérdezem tőle, mikor beljebb lépdel a szobámba, majd lehuppan a kanapé kényelmes párnái közé.

-   Nem igazán. Nagyon is aggódom érted. – Meglep az őszinte, mégis komor válasza, amit ad nekem. Ritkaság nála, hogy ilyen mélabússá fokozódjon a kedve, de olyankor tényleg komoly bajnak kell lennie.

-   Mégis miért? – kérdezem tőle szelíden.

-   Ma reggel, amikor visszalöktél a szobámba, valami ijesztőt láttam a szemedben, valami szokatlanul ijesztőt. Aggódom, hogy talán…

-   Oh, nem, nem, Ethan. Nem a pszichopataság volt az nyugalom. Csak… csak tudod, kicsit elveszettnek és haszontalannak éreztem magamat, mindenféle butaságot bebeszéltem magamnak, és harccal vezettem le. Hála az égnek, Ezüst apó még idejében felvilágosított még mielőtt szétvertem volna a gyakorló pályát. – Hirtelen elsápad, szemébe a meglepődöttség és a félelem egy apró szikrája költözik. Természetes reakciónak veszem, hiszen ő még nem is látta soha, hogy milyen hatalmas erőket bitorlok. Halványan elpirulok, de nem azért mert zavarba jöttem.

Pirulásom oka, egy régi emlék, amit még az akadémia alatt éltem át. Akkor láttam életemben először, ahogy Ethan harcol mással, és ő is akkor látott először engem harcolni élő közönség előtt. Előtte mindig a hegyekben edzettem, teljesen egyedül, vagy néha anyám, vagy a mesterem eljött velem, hogy gyakoroljak.

Emlékszem, akkor Ethan csillogó szemekkel figyelte minden egyes mozdulatomat, s hogy én mennyire vörös voltam, amikor azt mondta, hogy gyönyörűen harcoltam az ellenfelemmel. Annyira le volt nyűgözve, hogy felpaprikázta magát, amikor az ellenfelem azt mondta, hogy csak szerencsém volt. Persze mindig elvertem azt a srácot, s utána, már nem mert velem packázni, de mégis most valahogy ez az érzés, amit akkor éreztem, most nagyon is nyomasztó.

-   Na, szóval csak ez volt a bajom – hazudja rutinosan. Persze úgy teszek, mint aki észre sem vette volna, hogy az alsó szemhéja egy aprót rándult, amikor a szavak elhagyták a száját.  – Jut eszembe, elolvastad már azt, amit hoztam.

-   Persze.

-   Mi állt benne? – Szóval akkor is hazudott, amikor átadta nekem a borítékot. Akkor azt hazudta, hogy tudja, mi van benne, most mégis a tartalmáról kérdez. Huncutul elmosolyodom, mire ő még kínosabban érzi magát.

-   Csak orvosi leletek, semmi komolyabb dolog.

-   Áh, értem. – Újabb hazugság. Szemmel látható, hogy többet várt volna, egy semleges válasznál. Gondolom azt hitte, hogy majd megosztom vele azokat a dolgokat, amiket anyám leírt a levélben nekem. Reménykedni én is tudok ám. Felállok vele együtt, amikor halk kopogás hallatszódik, majd a kilincs nyikordulása. Naruto dugja be a fejét az ajtón, s megdöbbenve látja párosunkat. Ádámcsutkája láthatóan mozdul, amikor nyel egyet.

-   Megzavartam valamit? – kérdezi tapintatosan. De nem is modora lep meg, hanem a hangja. Rekedtes, mint akinek hamarosan el fog menni a hangja. Ahogy tüzetesebben végig mérem, észreveszem, hogy a szeme alatt halovány karikák mutatkoznak, a lábai egy kicsit remegnek, a szemei pedig fáradtan csillognak. Kezd idegileg kimerülni.

-   Nem – rázom meg a fejemet –, nem zavartál meg semmit, Naruto. Ethan épp csak beugrott hozzám.

-   Értem – feleli halkan. – Visszahoztam neked a könyvet, amit adtál. – Azzal felém nyújtja az Uzumakik legendáit. Ethan pedig kisétál az ajtón, ám még mindig ott áll az ajtóm előtt. Hallgatózik.

Amikor meglátom a könyvet, egy pillanatra görcse rándul a gyomrom, de eszembe villannak Ezüst apó szavai, amivel visszatérített a talajra, és máris csak egy könyvként tekintek rá, nem pedig arra dologként, amiben meg van pecsételve a sorsunk. Naruto elé állok, majd kedvesen mosolyogva átveszem tőle a könyvet.

-   A könyvtárból vettem ki. Lenne kedved elkísérni, hogy visszavigyem? – Magamhoz szorítom a könyvet, majd kedvesen belenézek a szemébe. Zavarba jön, arcán értetlenség tükröződik. Szemmel láthatóan nem érti, hogy mégis mi van velem.

-   Nos… hát… - vakargatja idegesen a tartóját, miközben az arcára pír rózsácskák költöznek – szívesen elkísérlek, úgyis még egy óra, mire elkezdődik az első órám, ami a könyvtárban lesz.

-   Jó, akkor gyere – mondom, amikor karon ragadom. Kisétálunk a szobámból, amit stikibe bezárok varázslattal, még mielőtt Ethan úgy dönt, hogy egy kis magán akcióba fog.

A folyosók és nagytermek már zsongnak a tündéktől, akik egymás hegyén-hátán igyekeznek elvégezni a dolgukat, s rendre megakad a szemük rajtunk. Kicsúsztatom a kezemet Narutóéból, s a továbbiakban csak a könyvet szorongatom a mellkasomhoz. Ugyanazzal a lábbal lépkedünk, ugyanazon tempóban. Elmosolyodom, és egy kicsit felkuncogok, amikor ezt észreveszem.

-   M-mi olyan vicces? – kérdezi Naruto zavart képpel. Felnézek rá, mire rájövök, hogy azt hiszi, rajta nevetek.

-   Csak az, hogy mennyire egyszerre lépünk, meg mozgunk. Azonkívül pedig semmi mulatságosat nem láttam.

-   Oh, ezt már én is észrevettem – mondja mosolyogva. Egy ideig csak nézünk egymásra, mire én lesütöm a szememet.

-   Naruto… a tegnapival kapcsolatban… nos… én…

-   Igen? – hangja még jobban érezteti velem, hogy tényleg nem kellett volna leordítanom tegnap. Annyira kedves és barátságos. Észreveszi rajtam, hogy mennyire összehúztam magamat, és finoman megérinti a vállamat. – Mi van vele?

-   Bocsánat.

-   Tessék? – kérdezi meglepődötten.

-   Nem kellett volna leordítanom fejedet, hiszen te nem tehettél róla, csak… túl nagy a nyomás, és egy kicsit nehezen vagyok képes elfogadni a dolgokat. Meg a ma reggeliért is elnézést, nem akartam rád a frászt hozni kora reggel. Csak… nem igazán megy nekem ez a… ez a… nem is tudom, mit is mondjak rá. Szóval… - nézek fel egyenesen a szemeibe - sajnálom.

-   

    Tátott szájjal áll előttem, az én szívem pedig úgy zakatol, hogy majd kiugrik a helyről. Naruto arcát elöntötte a pír, s gondolom, az én arcom sem lehet kevésbé pirosabb. Lesütöm a szememet, majd valamit habogok, s elrohanok a könyvtár felé. 

A könyvtárba belépve, igyekszem minél csendesebben feljutni az emeletre, nehogy valaki észrevegyen. Lehajtott fejjel és surranó léptekkel felosonok arra az eldugott helyre, ahol néhány napja voltam. Bevackolom magamat abba a lyukba, a könyvet pedig az asztalra csúsztatom.

A szívem a fülemben dobol, alig kapok levegőt, ahogy visszagondolok az arcára. Az érzései átjöttek a pecsétjén keresztül hozzám, de magam sem tudnám megmondani, hogy mik voltak azok. De annyi biztos, hogy annyira felkavarta bennem a szerelem érzését, hogy már azt sem tudom, hogy hova legyek.

Behunyom a szememet egy pillanatra, tétován a hajamba túrok, szétbarmolva a copfomat, amit reggel készítettem, de nem érdekel. Alig bírom felfogni, hogy Ezüst apó tanácsa ennyire hatásos lett volna. Csak a könyvtár tart vissza attól, hogy egy hatalmasat sikítsak örömömben.

Helyette csak kinyitom a szememet, az ajkamba harapok, s sebesen visszateszem az Uzumaki legendákat a polcra. S elvonulok egy másik sorba, ahol felkutatom a kedvenc regényemet, amit oly’ régen olvastam.