Halványlila gőzöm sincs, hogy miként
kerülök a szobámba éjféltájban, csak arra emlékszem részletekben, hogy leveszem
a szobámban a ruhámat, lezuhanyozom még egyszer, és kábán rádőlök az ágyamra. A
levendula illat és a kellemes puhaság mámorában fürdőzve úgy elalszom, hogy egy
rezesbanda se lenne képes felkelteni engem.
Ami ugyan hazugság a részemről, de csakis egy dolog miatt. Nem tudom, hogy mennyit mutathat az óra, amikor léptek zaja üti meg a fülemet, még félálomból is. A párnámról képtelen vagyok felemelkedni, ahogy a szememet sem vagyok képes kinyitni, hogy megnézzem a jövevényt, aki pillanatok alatt betoppan a szobám falai közé. Azonban megérzem a lelki zavartságot, meghallom a zakatoló szívet, ami kétségbeesetten keres engem és a nyugalmat, és belélegzem a levendula illatot, amit az illető jellegzetes tusfürdője párosít.
Egy pillanat sem kell, hogy érzékeim azonnal életre keljenek. Naruto amilyen halkan csak tud, bemászik arra a helyre, ahol az ünnep előtt aludt, és felém fordulva átöleli a párnáját. Sikerül mozgásra bírnom a jobb karomat, ami szabadon helyezkedik el, és egyetlen hanyag mozdulattal átkarolom az oldalát. Kellemes érzésekkel nyugtázza, hogy jelzem jelenlétemet, és közelebb húzódik, nehogy elzsibbadjon a kezem.
Leveszi magáról a kezemet, és a sajátjába fogja az enyémet. Egy ideig fürdőzöm a kellemes érzésben, hogy a kezemet fogja, de az álmosság és a kimerültség győzedelmeskedik a testem felett, és ismételten elalszom.
Álmaimban megint Konohában járkálok Sophie
testében, jobbomon a gyermek Narutóval. Vidáman csörtetnünk az utcákon a fényes
napsütésben, amikor hirtelen besötétedik az ég, a szél őrült erővel kezd
süvíteni a fülem mellett. Hajamat tépi a szél, jobb kezemet már a tizenhat éves
Naruto fogja egy ideig-óráig, ám csalódott képpel elengedi.
Ugyanaz a zöld felső és kék nadrág van rajta, mint amikor lemértem a méreteit a szobájában. Elhátrál tőlem egy-két lépést, bosszús szemekkel vizslat engem, én pedig nem értem, hogy mit akar nekem mondani vele. A szél egyszer csak abbamarad.
- Hazudtál nekem! – vágja a képembe. – Hazudtál nekem! – mondja minden magyarázat nélkül.
Meg akarok szólalni, de nem vagyok képes hangokat képezni. Csak az üres levegő áramlik az ajkaim között, Naruto pedig haragos képpel mered rám, mintha a választ várná tőlem. Azonban valami furcsa történik, amire még én sem számítok.
Naruto alakja és a borús Konoha is elmosódik a szemem elől, és egy komor helyen találom magamat a saját testemben. A padló zöldesen fluoreszkál a talpam alatt, a falakon helyenként megtelepedett a zöld és fekete moha. Kezeimet szorosan megláncolták és a magasba emelték. Ruhám cafatosan lóg rólam, mintha már hónapok óta nem láttam volna se fürdőt, se tiszta ruhát, de ahogy a falakat elnézem, talán még friss levegőt se szimatoltam.
Rángatom a láncokat, hogy szabadulhassak innen, és elmondhassam Narutónak, hogy nem értem, mire értette a hazugságomat. Ám ekkor nyílik az ajtó, és Brandon életnagyságú alakja lép be a cellába. Hófehér rövidre nyír haja most is kócosan áll a fején, kék szemeibe beköltözött a gonoszság, és szinte teljesen felemésztették a hajdan élt kedvesség legapróbb szikráját.
Vicsorgok rá, mintha nem tudnám, hogy ezt csak álmodom. A lelkemben fellángolnak az érzések, és minden idegszálam követeli, hogy tépjem ki a láncokat a falból, hogy utána jól szájba vághassam őt. De fékezem magamat, amennyire csak tudom, azonban ez a fékezés se ér sokat, ha Brandon izmos karjai és kezei között egy izzó billog vasat tart.
Ereimben meghűl a vér, ahogy meglátom, hogy valami különös jelent akar a testemre égetni. Még erősebben rángatom a láncokat, amik nem akarják megadni magukat az akaratomnak. Brandon azonban vészesen közelít, és én nem tudom megállni, hogy ne sikítsak fel, amikor a forró vas a bőrömhöz ér.
Abban a pillanatban, ahogy álmomban megérzem a forró vasat, felpattannak a szemeim, és a bal karomra támaszkodom. Hevesen lélegzem, szinte kapkodom a levegőt. Izzadság cseppek csöppennek le az arcomról, a tenyerem síkos tőlük. Remegek ijedtségemben, és csupán az a szerencsém, hogy nem adtam ki a sikításomat a valóságban és Naruto még alszik mellettem.
Lassan visszaereszkedem a helyemre ugyanúgy, ahogy egész éjszaka feküdtem. Azonban az álom nem jön a vissza a szememre. Ez az álom egy kész kavalkád, már olyan szempontból is, hogy nincs összefüggés közöttük.
Sophie mit hazudhatott volna Narutónak? Sophie olyan Narutónak, mintha a második anyja lenne, és mint tudjuk, hogy Sophie erre képtelen lenne, még akkor is, ha ezzel megkímélte volna valamitől Narutót. Azonban itt is felvethetem, hogy ez csak egy szimbolika. Szimbolika arra nézve, hogy a bensőséges anya-fia kapcsolatot Sophie és Naruto testesíti meg.
Egek! Már megint fejtegethetem a keszekusza szálakat szét. De kezdjünk is neki az agytrösztözésnek. Szóval, ha azt nézzük, hogy az álmok hasonlatosak egy jóslathoz, aminek csak a részleteit ismerjük, akkor arra kell következtetnem, hogy Naruto egy kisgyermeket alakít, aki közel áll hozzám és Sophiehoz szintén.
Brandon pedig egyértelműen megtestesíti a gonosz szerepét, ami tökéletesen ráillik az amúgyis ijesztő arcára, amit láttam. Azonban azt a billogot semmivel nem tudom párosítani. Talán valamivel megjelöl, vagy talál, megtámad, és elvesztem azt a képességemet, hogy gyermeket…
Megszakad egy pillanatra a gondolatmenetem, ahogy elgondolkozom a tényen, hogy talán elveheti a képességemet a gyermekszülésre. Azonban… azonban azt a tényt is felveti, hogy mi van akkor, ha a gyermekemre fog a foga fájni. Nem láttam tisztán a billogot, csak a vörös izzást láttam, hallottam a sistergést, ahogy hozzáért a bőrömhöz, hogy belém marja a jelet.
Az arcomat a párnámba fordítom, bal kezemet ökölbe szorítom tehetetlenségemben. Kacifántosak a rejtvények, amiket Mito és most ez az álom is elém tárt. Minden rejtvény, ami kapcsolódik az ügyünkhöz új kiskapukat, lehetőségeket nyit meg, akárcsak most. Ugyanakkor kétségeket is ébreszt az emberben.
Mito jóslatából kivadásztam, hogy a klánom egy tagja lesz az, aki majd életet ad majd Naruto gyermekének. Másrészt Narutónak én nem jelentek többet, mint egy barát, akire támaszkodhat, aki mellette van, még akkor is, ha nagyon nagy a zűr.
Azonban ez valamilyen szinte kizárja, hogy én legyek az anyja azoknak a gyermekeknek, másrészt felveti a kérdést, hogy mi ezen kívül az akadály. A magam részéről nem találok semmi kifogást a dolog ellen, talán csak azt az egy apró dolgot, hogy ne a holnapi vagy az azutáni napon történjék meg a fogantatás.
Naruto részéről viszont nem tudok mit mondani. Nem látok a fejébe, nem tudom, hogy mit érez azok után, hogy Hinata úgy elbánt vele a tárgyaló teremben, de egyetlen dolgot tudok. Hatalmas a szíve, és ha ő egyszer szeretni fog valakit, akkor annyira, hogy az élete árán is védelmezné.
Meleg érzés önti el a mellkasomat, ahogy arra gondolok, hogy talán én is esélyes lehetek a szerelmére. Már attól vérpiros leszek, ha csak elképzelem, miként csókolna meg. Bután megrázom a fejemet, és lehunyom a szememet, hogy még egy kicsit szundikáljak.
Egészen addig alszom, ameddig Naruto egy kicsikét meg nem mozdul mellettem. Nyöszörögve befordítja az arcát a párnájába, erősebben megszorítja a kezemet. A lábát a mellkasához húzza, az orromat pillanatokon belül megcsapja az izzadság jellegzetes illata, majd a vad zilálás is felhangzik a hajnal csendjében.
Lustán kinyitom a szememet, és egyből meglátom, hogy milyen mélységesen kínozza őt a rémálma. Felemelkedem a fekvésből, és anélkül, hogy elvenném a kezemet az övéből, közelebb megyek hozzá. A homlokomat az övének vetem egy pillanat erejéig, hogy utána egy puszit leheljek rá.
Szíve dübörög a mellkasában, légzése egy vonat sebességével vetekedhetne, de csak addig, amíg el nem kezdem simogatni a bal kezemmel a haját. A fejem felett mozdul a kezem fel-le, ahogy az ujjaim lágyan mászkálnak a szőke hajtincsek között.
Egy idő után csökken benne az idegesség, a félelem, és szorosan hozzám bújik. Kicsúszik simogató kezem alól, elengedi a kezemet, és befészkeli magát a bal vállam és a nyakam hajlatába. Az orra hozzá ér a nyakam és kulcscsontom közötti részhez, karjaival átkarolja a törzsemet, térdei az enyémekhez érnek.
Mondanom sem kell, hogy olyan rák vörös leszek, hogy Kushina haja könyörögne a receptért. Most az én légzésem és szívverésem ugrik meg egy kicsikét, ahogy elgondolom, hogy miként nézhetünk ki kívülről. Sietve intek az ajtó felé, mire az aláveti magát az akaratomnak és bezárul. A függönyöknek úgyszintén intek, hogy azonnal takarják el a hajnal első napsugarait, még mielőtt valamelyik kedves kisgyerek az én ablakomon kívánna bekukkantani.
Egy kicsit enyhül bennem a szorongás, hogy valaki megláthat minket így, s először ugyan vonakodva, de utána már bátran és szeretettel töltve szorítom magamhoz. Ő persze nagyot sóhajtva bújik még jobban hozzám. Így sikerül végre teljesen elaludnom, hogy már csak a tizenegy órát jelző ébresztőre kelek fel.
Kómásan kinyitom a szemem, de egyből valami furcsára leszek figyelmes. A karjaim lomhán pihennek előttem a matracon, és Naruto édes illata halványult. Egy-két másodpercbe beletelik, mire felfogom, hogy Naruto eltűnt mellőlem, és teljesen egyedül fekszem az ágyamban.
Hirtelen felülök, hajam átbukdácsol a vállamon, szemeim azonnal az ő alakját kezdik el keresni, ám nem találom. A szobámban vagyok, egyes-egyedül, és az a fiú, aki képes dobbanásra bírni a szívemet, eltűnt mellőlem, és sehol sem érzem a lélekenergiáját, a chakráját, vagy a mágikus erejét.
Azonnal kipattanok az ágyamból, és úgy, ahogy vagyok, mezítláb kilakatolom az ajtómat, és rohanni kezdek a még csendes folyosókon. A lábaim tapicskolnak, ahogy végig rohanok a hideg padlón, tüdőm issza a levegőt, ahogy lélegzem, az agyam pedig igyekszik elnyomni a növekvő pánikot a testemben, több-kevesebb sikerrel.
A torkom kapar, ahogy visszafojtom a kiáltásomat, ami az ő nevét sikítozná. Nem ordibálhatok az ünnep után, hiszen a legtöbb tünde még vagy egy óráig alszik az ágyában. Ekkor ötlik a fejembe, hogy az én órám miért csörrent meg ilyen korán. Délre állítottam az órát, nem pedig tizenegyre. Ezek szerint valaki átállította az órát, hogy előbb felébredjek.
S mivel be volt zárva az ajtó, amit csak belülről lehet kinyitni, csak Naruto lehetett, aki átállította az órát. De miért tette volna ezt? Mi vezethette arra, hogy átállítsa az órát, hogy előbb keljek fel, mint bárki más Tündelakban? Az éjjel egy pillanat erejéig szomorúságot és kétségbeesettséget éreztem, de annyira fáradt voltam, hogy alig tudta az agyam felfogni a dolgokat.
A lelkemmel és az érzékeimmel keresgélem Narutót, ahogy csak lehetséges, de nem érzékelem sehol sem. Időközben magamra varázsolok egy kék testhez tapadó pulóvert, fekete farmert és bakancsot, na, meg persze a fehérneműket. Hajamat egy lenge mozdulattal francia fonatba varázsolom, amibe a hópehely csatokat, hajgumit rakom.
Rohanok, ahogy csak a lábam bírja, és minden egyes apró szösszenetet megvizsgálok, hátha megérzem, azt a meleg érzést, amit mindig ő kelt, ha velem van. Azonban a lelkének melegénél többet találok. Chi-chit, a kis rókaboingot. A kis fehérbundájú rókaboing egy tölgyfa tövében üldögél, és egyre csak mereszti fel hatalmas gomb szemeit a fára.
Nagy füleit hegyezi, hogy minden neszre egy picikét megrezdül, vékony farka ide-oda járkálgat, míg rövid, fürge ujjai a földet gyúrják maga előtt. Mikor odaérek, egy pillanatra rám néz, majd megint égnek emeli a fejét a fa koronája felé.
Megállok barna-fehér foltos alakja mellett, és én magam is feltekintek a fa tetejére. A lombozat nagy része még fent van az ágakon, s minden apró sárgás- zöldes-barnás levél zizegve hull alá a földnek, amikor a szél megszólal.
- Onii-san – hallom meg alig egy pár centire. Körbetekintgetek az udvaron, ahol a kopár bokrokon, a tar virágágyásokon és a köves járdán kívül nem látok semmit sem. Egy árva lelket sem érzékelek, akik a közelben lennének, mégis valaki szólt. A hang még egyszer megszólal vékonyka kislányos hangján, én pedig csak kapkodom a fejemet.
- Ki vagy, és merre vagy? – szólalok meg. Ekkor Chi-Chi felnéz rám, oldalra billenti a fejét, és gomb szemeivel engem fürkész, akár egy bolondot.
- Kihez beszélsz, Freya onee-san? – Egy pillanatra sokként ér, ahogy Chi-Chi megszólal, de aztán egy pillanat alatt leesik, hogy Naruto simán varázsolhatott neki egy képességet, amivel képes kommunikálni másokkal, persze, csak az elméjükben.
- Chi-Chi. Hol van Naruto? Nem láttad esetleg? – kérdezem meg tőle az elmém segítségével.
- Ott van – mutat a lombkoronára – fönt. Egy fél órája mászhatott fel oda. De… én nem tudok utána menni.
- Miért nem? Hiszen a rókaboingok nagyon is jól tudnak fára mászni.
- Igen – válaszol szomorúan. – De én még túl kicsi vagyok, még egy éves se vagyok.
Most azonban ténylegesen meglepődök. Chi-Chi még egy éves sincs? Akkor hogy kerülhetett az utcára Medve városban? Hiszen a rókaboing anya nem engedi el a csemetéit, míg azok nem lesznek képesek fára mászni, a saját élelmüket beszerezni. Hol lehet Chi-Chi édesanyja? Hacsak nem fogságban született, akkor viszont nagyon is szívtelen gazdája lehet, ha csak így kidobta.
Egyszer csak megborzong, apró kezecskéit kezdi dörzsölgetni magán. Felismerem, hogy fázik azért a hideg októberi reggelen, és én pedig azért nem érzem, mert még mindig ki vagyok melegedve a futástól. Szelíden a karjaimba kapom, hogy ne fázzon annyira. Megindulok a fa felé, azonban Chi-Chi megállít.
- Ne, Freya onee-san! Arra kért, hogy maradjak idelent, és ne zavarjam. Nem szabad most zavarni. Kérlek – kérlel angyali hangon, miközben belekapaszkodik a felsőmbe. Aggodalmas arcot vágok; felnézek a lombkoronára.
- Rendben van… de csak egy órát hagyom magára. Talán nem esik baja, ha idekint van.
- K-köszönöm – válaszol dideregve. Szorosabban magamhoz ölelem, és visszarohanok Tündelak meleg falai közé, időnként hátrapillantva, hátha meglátom, akárcsak Narutónak egy apró darabját a lombkorona mögött.
A meleg lakban egy pillanat alatt eltűnik a libabőrözésem, akárcsak Chi-Chi. didergése. Még mindig alig vannak fent, hiszen mindenki igyekszik kihasználni a lustálkodás értékes perceit. Így teljes nyugalomban mehetek vissza a szobámba, és helyezhetem magamat kényelembe a kanapém párnái között.
Chi-Chi letelepszik az ölembe, és a
hasamnak dőlve nézegeti a farkának végén a szőrszálakat. Nem telik el öt perc,
amikor halk nyöszörgést fedezek fel. Lenézek a kis rókaboingra – azaz lemurra -,
aki lekonyult fülekkel, lógó orral, búslakodik.
- Aggódom, onee-san. Naruto onii-san mostanában elég zavart. Nagyon sokat forgolódik éjjel, rémálmai vannak, és gyakran néz ki az ablakon csak úgy. Valahányszor megkérdezem tőle, hogy mi a baja, akkor azt mondja, hogy semmi, csak elgondolkozott. Folyton mosolyog, pedig látom rajta, hogy valami van vele. Nagyon sokszor csendben van, és nem szól egy szót sem, pedig látom rajta, hogy jár az agya valamin. De nem tudom, hogy min.
- Hagynunk kell neki időt, Chi-Chi. Nem könnyű azért ez az út, amit a nyakába vett. Lehet, hogy te úgy látod, hogy mostanában egy kicsit zavart, de ez mind azért van, mert most keresi az útját, amit majd később bejárhat, veled és velem. Valamint én se vagyok nagyon nyugodt az elmúlt időszakban. Túlságosan sok minden szakad a nyakunkba, és nem mindig sikerül ezt feldolgoznunk azonnal.
- De… de ő más miatt aggódhat. Sokszor hallom, hogy azt suttogja maga elé, hogy „Sansa”, „anya”, „nagymama”. Néha ezekre riad fel, de olyankor úszik az ágy az izzadságában. Félek, hogy valami baja lesz.
Ahogy kimondja, hogy miket szokott éjjel álmában mondani Naruto rögvest megértem, hogy mi a baja. A saját lelkiismerete zaklatja fel. Sansa felnézett rá, és most Naruto úgy érzi, hogy cserbenhagyta. Pedig nem ő tehet arról, hogy az apja és a Raikage ilyen döntést hozott vele szemben.
Félti az édesanyját, hogy mégis mihez fog kezdeni a saját önvádjával, ami talán felléphet nála. Hiszen egy anyának sokszor nagy teher, ha a gyermeke ilyen helyzetbe kerül, még akkor is, ha tudja, hogy ártatlan. Sasami nagyi pedig… pedig nagyon fontos személy lehet Naruto életében, akárcsak Sophie.
Elszomorít a gondolat, hogy ennyi minden nyomja a lelkét, és én nem tudok segíteni neki, hogy könnyebben átvészelje a dolgokat. A közelemben igyekszik erős lenni, mosolyogni, hogy azt lássam, hogy semmi baja nincsen. Pedig legbelül pokolian fáj neki.
Búskomoran hallgatom, ahogy az óra kattog; Chi-Chi pedig körbe pásztázza a szoba minden egyes zugát, majd megállapodik az ágyam azon felénél, ahol Naruto aludt. Farok csóválva körbe járja a helyet, majd összegömbölyödve elfekszik.
Jó érzés látni, hogy legalább van valaki rajtam kívül, akinek még fontos, hogy Naruto hogyan van. Elmosolyodom, de csak egy pillanatra, mert valaki kopogtat az ajtómon. Ethan chakrája szinte fejbe vág, ahogy közelebb megyek az ajtóhoz.
Bosszúsan csóvalom a fejem, de nincs mit tennem, kinyitom az ajtót, és rámeredek Ethanre. Szokásához híven fekete pólót és farmert vett fel bakanccsal. Fekete tincsei kócosan meredeznek a szélrózsa minden irányába, hogy még csábítóbbnak hasson az arca. Ám rám nagyon kevés hatása van.
Arrébb megyek, hogy beengedjem a szobámba. Ethan kecses léptekkel belibeg a szobámba, és egyből szemet szúr neki az ágyon kuporgó Chi-Chi. Kérdőn rám mered, de nem szól semmit sem, csak az egyik halványlila fotelhez sétál. Kényelmesen elhelyezkedik az ülőalkalmatosságon, majd előre dől, ujjait összekulcsolja, könyökét a térdeire támasztja. Fekete szemei folyamatosan engem pásztáznak, keresnek rajtam valamit.
Folyamatosan a szemébe nézve leülök a kanapém közepére, lábaimat keresztbe rakom, összekulcsolt ujjaimat pedig a térdemre helyezem. Összefogott hajamból egy-két tincs kóborol az arcomba, mégsem fogom meg őket és helyezem vissza a fejemre.
- Freya, én… nos… - kezd bele elhalkuló hangon – én… bocsánatot szeretnék kérni azért, amit tegnap csináltam. Nem akartam erőszakos lenni, vagy valami, csak… csak egy kicsit rosszul esett, hogy Narutót előbbre helyezed, mint a mi hosszú ideje tartó barátságunkat. Abban reménykedtem, hogy legalább a bálon egy… egy párt… vagy mi a csudát alkothatunk. – Vallomása őszinte és alaposan átgondolt, mégis valami érződik benne, ami nekem nem tetszik. A féltékenység, csap meg a felismerés.
- Ethan, ez tényleg egy nagyon őszinte bocsánatkérés volt, és én meg is bocsátok neked, de egy-két dolgot nem árt, ha tudsz.
- Még pedig?
- Nos, gondolom te is tudod, hogy lassan két hónapja… - S így kezdek bele a hosszadalmas mesélésbe, amikor is elmondok neki mindent.
Elmondom neki, hogy Narutót igazságtalanul ítélték el, hogy miként szabadítottam ki a börtönből, és miként ismertem fel, hogy valójában ő az a kisgyermek, akihez annyiszor átmentem, akár hetekre. Szóba hozom, hogy mi is van valójában Brandonnal, persze, azt azért nem mondom el neki, hogy mégis mi lehet a terve, vagy a látomásaimat, de tömören összefoglalok neki róla.
Elmesélem neki, hogy mi történt Medve városban, még azt is, hogyan talált rá Naruto Chi-Chire, aki a mesélésem alatt felkelt, és hegyező fülekkel hallgatja, ahogy ő nevezi a „kalandjainkat”. Ethanbe is belefagyhatott a szó, mivel egész idő alatt meg se mukkan, csak néz rám, és hallgatja, ahogy elmesélem neki, amit csak tudok. Igaz, az agyam helyenként kihagyott, de szerencsémre Kurumi lelkesen tesz megjegyzéseket, amiket belefűzök a történetembe.
Mesém végén mind a hárman hallgatunk, egyikőnk sem akar megszólalni egy pillanatra sem. Ethan csak mered rám, bizonyára emészti a hallottakat, Chi-Chi pedig lenyűgözve ül a fenekén, tátott szájjal. Fekete szemei csillognak, akárcsak a drága kövek.
Kattan az óra; dél van. Az óra kattanására felpattanok, mire Ethan is felébred a kábulatából. Utánam néz, ahogy bemegyek a ruhás szobámba, előveszem a köpenyemet és persze Narutóét is, majd az ajtó felé veszem az irányt.
Ethan utánam jön, akárcsak Chi-Chi, de tudomást sem veszek róluk. Kimért léptekkel megyek el a zárt ajtók előtt, amik mögül hallani az ébresztő órák hangos csörgését, majd a bosszús ébredezők hangját. Fél fülel hallom ezeket a dolgokat, mert a fejem javarészt Narutón jár. Meg persze azon, hogy mégis miért vonult el.
Ethan idővel lemaradozik, valamilyen oknál fogva, de nem is nagyon izgat. Chi-Chi végig velem marad, ameddig el nem érem a fa törzsét, persze, azért kint bebújik a köpenyem alá, hogy ne fázzon. Fél kézzel felkapaszkodom a fatörzsére, és hamar felmászok a lombkoronába.
Idefent még hűvösebb van, mint odalent, mégis Naruto egy szál felsőben, hosszú nadrágban és bakancsban ül a tágas lombkorona egyik ágán. Haját lágyan borzolja a szél, karja libabőrös, s talán még a szája is kék lehet. Csendesen mögéje megyek, és ráterítem a köpenyt.
Ijedtében ugrik egyet, és felém kapja a fejét. Szemei meglepődöttségtől és hálától csillognak, én pedig rámosolyodom, majd melléje telepszem. Chi-Chi azonnal kibújik a köpenyem alól, és Naruto köpenye alá bújik be, hogy minél közelebb lehessen hozzá.
- Minden rendben? – teszem fel a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztat. Naruto szórakozottan rám pillant, majd visszafordul a kopaszodó táj felé.
- Nem tudom… talán – Hangja bizonytalan és halk, mégis érzem benne az elhatározottság szelét.
- Tudod, hogy bármi van, nekem szólhatsz róla. Legyen akár kínos, akár undorító vagy kellemes, én bármikor itt leszek. – Valami csillan a szemében, és rám mered, mint valami szoborra. Én csak mosolygok rá, halvány pírral az arcomon, várom, hogy valamit mondjon. Végül lehajtja a fejét, s maga elé meredve mondani kezdi.
- Áh… öhm… nos… csak… csak azon járt az agyam, hogy mégis, mihez kezdjek ezek után. Hiszen, az volt az álmom, hogy Hokage legyek. De… mivel ez teljesen lehetetlené vált, fogalmam sincs, hogy mégis mihez kezdjek magammal. Az odáig rendben van, hogy felfejlesztem a bennem lakozó erőket, hogy még erősebb legyek, de… mégis milyen célból. Fogalmam sincs, hogy mégis, mi lehetnék, mi válhatna belőlem, ha egyszerűen mindent elbuktam.
- Nem – rám villan a tekintete –, nem buktál el. Egyszerűen a sorsod nem az volt, hogy Hokage legyél. A sorsot tudod befolyásolni, viszont mások is. Lehet, hogy Hokage, már nem lehetsz, de más viszont igen. Rejtett Holdban rengeteg tiszteletre méltó poszt van, amihez nagyon is alkalmas vagy és persze, lehetsz is. Csak tanulnod kell hozzá.
Elképedve néz rám, szája tátva marad, és sűrűn pislogni kezd, ahogy elmondom neki a bíztatásomat, amit teljesen komolyan gondolok. Hiszek benne, hogy képes lehet, akár Főmágussá, a legmagasabb emberré válni a faluban.
A posztok azonban tényleg nagyon változatosak. Vannak a tanoncok, akik az akadémián tanulnak ninja fortélyokat és mágiát. Egyik akadémiai tanulót sem különböztetik meg, hogy varázslónak, vagy ninjának tanul. Persze azért annyi van, hogy aki tud varázsolni, az nem vesz rész olyan órákon, amiken a varázsolni nem tudók.
Ez olyan, mint a nyelveknél. Aki franciául tud, az francia szakra megy, aki meg angolul, az angol szakra, de azért részt vesz a közösben. Így a gyerekek tanulnak a ninják történelméről, a varázslók bájitalairól és miegyebekről, hogy azért mind a két csoportnak legyen fogalma arról, hogy mi a másik.
Utánuk vannak az geninek, akik tizenkét éves korukban lesznek azok. Ilyenkor a kisvarázslók elkezdik az apróbb feladatokat ellátni, valamint a ninják is a küldetéseket. Ilyenkor állnak fel a csapatok, amik három ember – nem gyakran négyet – tartalmaznak, azok közül is legalább egy varázsló.
Utánuk vannak az egyetemisták, akik már komolyabban gondolják a dolgokat. Vagyis ők már a felsőbb rangra igyekeznek. Nagyon sokan mennek el ide, ha más nem azért, hogy a hadseregben különleges posztot foglaljanak el, még akkor is, ha nem egy ezredesi, vagy parancsnoki, vagy kapitányi rangra jutnak végül.
A kapitányi rang egy kettős poszt, sok esetben. Gyakran választják meg a kapitányokat a Főmágus helyettes segédjének. De ez csak akkor fordul elő, ha a helyettes úgy látja, hogy érdemes arra. Ha viszont nem, akkor a helyettes választ magának egy társat – mint Naruto és az én esetemben is társak vagyunk -, vele együtt látják el a feladatokat.
A Főmágus helyettesnek és – ha van, mert nem kötelező – segédjének az a feladata, hogy ellássa azokat a munkákat, amiket a Főmágus nem tud ellátni teljességgel. Ezek változó feladatok. Akadnak közte nemzetközi, országos, falubeli, lakosságbeli ügyek is. Gyakran a helyettes követként megy el valamelyik országba a Főmágus nevében, mivel az épp egy másik helyre hivatalos.
A helyettes egy szinten van a Főmágussal rangban, viszont valamilyen szinte korlátozva van, és a Főmágus alatt szerepel a ranglistán. A segéd pedig segít a helyettesnek elvégezni a munkákat, amiért ugyanazt a fizetést és megtiszteltetést kapja, mint a helyettes.
A Főmágus pedig hasonlatos egy királyhoz, Rejtett Hold pedig egy fővároshoz hasonlítható. Valójában azt a helyet, ahol élek Holdföldnek hívják, és csak egy részét érinti Rejtett Hold. Az évszázadok során teljesen átvette a felsőbb vezetésünk a hatalmat az ország felett, így a Főmágus „uralkodik” úgymond.
Persze itt nincsen parlament, ahol összeülve megbeszélhetnék a törvényeket, vagy épp megszavazhatnák az adókat. Mindent a Főmágus intéz. Ő dönti a bevételek és kiadások alapján, hogy mennyi adót kell beszednie, a törvényeket is ő hozza, és, ha valaki netalántán, változtatni szeretne, vagy javaslatot szeretne tenni, akkor minden egyes polgármesteri hivatalnál leadhat egy nyilatkozatot, amit minden hónap végén elszállítanak a Főmágushoz.
Ezeket az iratokat pedig mind ő kezeli, még akkor is, ha inkább a fenekét törölné ki vele, nem pedig beiktatná. Persze, szortíroz és selejtezi a felesleget, de így is van, aminek semmi értelme, de be van iktatva.
- De hogyan különböztetem meg, hogy melyik az ezredes, a parancsnok, melyik a helyettes, vagy a helyettes segédje? – kérdezi Naruto, mikor befészkeltük magunkat a kanapén egy-egy bögreforró csokival a kezünkben.
- A ruhájuk alapján. A haderő irányítói, a Főmágus helyettese és annak segédje is más-más színű ruhákat viselnek. A parancsnok például skarlát pirosat visel, a helyettes segédje pedig feketét, akárcsak a kapitány. Ha azonban a kapitány és a segéd nem azon személy, akkor a jelvények szokták megkülönböztetni.
- Jelvények?
Mindenkinek meg van a maga jelvénye, amit viselni szokott. A Főmágus az egyedüli ember, aki egy vékony ezüst koronapántot szokott a fején viselni, benne egy zafírkék kővel, ami a hatalmát jelenti, és Főmágusról Főmágusra száll.
Ebbe a kőbe sokszor energiát szoktak áramoltatni, hogy a következő Főmágus vagy akár egy csata során legyen honnan erőt merítenie az illetőnek. De kezdjük a legelején, hogy megértsétek.
Az akadémiai tanulók egy pajzsba rakott – a jelvények többsége ez – lúdtollat ábrázol, a geninekében vagy pálca van, vagy kunai, az egyetemisták a választott szakuk szerint kapják a jelvényüket, ami rengeteg féle lehet. A haderőt képviselő emberek pedig a pálca és kunai kereszteződését viselik magukon. A haderő irányítói már más kérdések.
Sajna, mivel ezek a posztok is szét vannak nagyon tagolódva, akárcsak a haderő összeállítása, így nagyon sokféle van. A pálca-kunai kombó persze az összes „katonán” rajta van, de ezek között is akadnak másféle feladatot ellátók.
Hosszú a lista, mi? Gondolhatjátok, hogy
milyen az, amikor ezt mind be kell biflázni, mert kérdezik az írásbeli vizsgán,
vagy a szóbelin. Igaz, erről még nem is meséltem, de ezt majd egy másik alkalommal,
amikor majd odaérünk.
- Jézus atyám! – mondja Naruto, majd belekortyol a forró csokijába. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen rendszerbe szedett a falutok. Akarom mondani, országotok.
- Hát, igen. Nem egy egyszerű dolog, de nagyon hatásos. Szerinted Rejtett Hold, vagyis Holdfölde miért maradt ki mind a három Ninja háborúból?
- Hmm… talán azért, mert a megfelelő diplomáciája és rendszere nem adott okot senkinek sem a támadásra, sőt, megijesztette őket, hogy talán a hadsereg is olyan összetartó.
- Kisötös meg van – viccelem el a dolgokat.
De tényleg igaza van. Megijedtek, mert a hadseregünk tényleg olyan összetartó és rendezett, mint a rendszerünk. Mégis nálunk is vannak zendülések, mint mindenhol, de igyekszünk minden békésen megoldani.
- De nem válaszoltál az eredeti kérdésemre – szólítom fel rá Narutót, hogy még mindig lóg pár válasszal. – Mi az igazi baj? Mert ez csak az egyik, nemde? – Naruto azonnal kővé dermed, amint megérzi a hangomon, hogy választ követelek. Nem kérek, hanem követelek. Morcosan pillant Chi-Chi felé, aki elvigyorodik bocsánatkérésül, majd eliszkol.
- Na, jó – sóhajt fel Naruto. – Azaz igazság, hogy aggódóm a családom miatt. Nem is konkrétan apáért vagy Aikáért, hanem Sansáért, anyáért és a nagymamámért. Sansa még alig tizenegy éves, és szüksége van vagy volt rám, hogy valaki támogassa a terveit. Főorvos akar lenni, falu főorvosa, de apa nem igazán repes a dologért, mivel Sansa nagyon erős ninja még geninekhez képest is. Anya pedig… nos… a veszekedésekben mindig én védtem meg, vagy világítottam rá dolgokra. Amolyan béke fent tartó voltam otthon. Mindig sikerült valahogy elsimítanom a dolgokat anya és apa között. A nagyi pedig… az állapota miatt.
- Mi baja van? – kérdezem tőle, mikor közelebb húzódom hozzá. Naruto automatikusan leveszi a lábát a kanapéról, hogy melléje mehessek, és egymásnak dőlhessünk egy kicsikét.
- Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy súlyos és nem gyógyítható. Gyakran járt be a kórházba kezelésekre, de nem sokat használtak, így a doki felfüggesztette a dolgot, és már csak gyógyszereket szed otthon. De akkor is… - erősen megszorítja a bögrét, ami panaszosan nyikordul egyet – szerettem volna mellette lenni, amikor… amikor… - elfúl a hangja, állkapcsát összeszorítja, és nem fejezi be a mondatot, de nem is kell. Amikor eljön az ideje a távozásra.
Neki döntöm a fejemet a vállának, ő pedig mély sóhajtással köszöni meg, hogy mellette vagyok. Lassan kortyolgatjuk a csokinkat, ami a beszélgetés közben megmaradt a reggelinkből, majd mikor az óra fél kettőt mutat, mind a ketten kelletlenül állunk fel a kanapéról.
Narutónak ma van az utolsó órája a vizsga előtt, nekem pedig van egy-két elintézni valóm Ezüst apónál. Felpakoljuk a kiskocsira a koszos tányérokat és a poharakat, majd kitolom a folyosóra. Narutóval beágyazunk, és rendet rakunk egy kicsit nálam, majd mind a ketten elindulunk az ajtó felé.
Megállnak a kezeink a kilincsen; egymásra nézünk. Mélyen egymás szemébe nézünk, és a világ egy pillanatra eltűnik. Úgy érzem, mintha már szavak nélkül is érteném, mit akar mondani nekem, s talán így is van.
Nem akar menni, mint ahogy én sem. Itt akarok maradni, be akarom magamat fészkelni a kanapéra, mellé bújni, és egész nap beszélgetni mindenféléről, ami csak az eszembe jut, s azt kívánni, hogy soha ne érjen véget ez a nap.
A szívem dübörög a mellkasomban, akár egy kalitkába zárt madár, az agyam ködös lesz, mintha letakarták volna. Mozdulni sem merek, vele ellentétben. Ő töri meg az idilli pillanatot azzal, hogy átölel.
Szorosan magához von, hogy a nyakamba fúrhassa az arcát, és megnyugvást találjon nálam. Pár tétova pillanat múlva az ujjaimat a hajába túrom, arcomat a vállába temetem.
Mélyen beszívom az illatát, hogy semmi mást ne érezzek csak őt. Lágyan ringat, akárcsak tegnap, hogy a szívem ne vágtázzon annyira, mintha most akarna kiugrani a helyéről.
- Köszönöm – suttogja a fülembe, amitől az arcomon kigyúlnak a pír rózsák.
- Bármikor – válaszolom kábán, majd elengedjük egymást.
Ő is és én is lesütjük a szemünket, mint egy fiatal pár, akiket rajta kaptak. Majd elsőként Naruto ragadja meg a kilincset, és int, hogy menjek csak előre. Bólintok, majd magabiztos léptekkel elindulok balra, míg ő jobbra indul a könyvtár felé.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése