Börtönsztori - 28. fejezet: Rejtett Hold

Az út, amit a húgommal teszek meg, nagyon hamar elröppen. Észrevétlenül eltelik két nap, ahogy Rejtett Hold felé sétálunk a falvakkal, erdőkkel, mezőkkel tarkított gyönyörű tájon. A hegyeket hamar magunk mögött hagyjuk, és csak a távolba meredünk, a délnyugati, nyugati határ felé. 

A poros úton menve kénytelenek vagyunk magunkra húzni a köpeny kapucniját, mivel túl sok ismerős arcba futunk bele. S ha lehetséges, akkor inkább titokban érnék Rejtett Holdba, nem pedig hatalmas tömeggel körbevéve. Persze, elmosolyodom, hogy egyes emberek, hogyan dicsérnek engem.

Soha nem éreztem azt, hogy én valami különlegest tennék a hazámért, vagy úgy egyáltalán bármi óriásit, amit kőbe kellene vésni. De azért nem tagadom, hogy jól esik, amikor dicsérnek. Persze, a húgom egyből elkezd kérdezősködni erről, hogy mégis miket vittem véghez, mióta ő és apa elmentek Holdföldről. Hosszas mesélek és Alana véget nem érő kérdezősködése egészen hazáig tart, de nem bánom.

S szinte hatalmas megkönnyebbülésként ér, amikor meglátom a messzeségből Rejtett Hold határait. A szépen díszített, japán stílusban épült házak rikítanak az októberi napfényben, engem mégis átmelengetnek, hogy tudom, hazaértem. Mellettem Alana elképedve bámulja az építményeket, ahol a klánok, családok laknak.

A szépen rendezett utcákon lámpák állnak, de nem közönséges közlámpák, amiket oly’ sok helyen látunk, hanem lampionokra emlékeztető, lógó gömbök, amikben kristályokat helyeztek, hogy az éjszakában világítást gyújtsanak.

Az emberek pedig nyüzsögnek az utcákon. Mindenki megy valahová, mindenkinek van valamilyen dolga. A felnőtt nők a piacon járnak-kelnek, hogy megvegyék a posztót, amiből ruhákat varrnak, vagy a fonalat, amiből kötnek, horgolnak, vagy éppen hímeznek majd valami szépen. A férfiak a szerszámokat, barkácsoláshoz szükséges hozzávalókat méregetik, hogy melyik érné meg jobban.

Azonban sokak a mágus boltokba, standokhoz látogatnak el, ahol különféle gyógyfüveket, italokat, bájoláshoz, vagy épp alkímiához szükséges dolgokat szerezhetnek be. Nekem pont ezek a helyek tetszettek mindig is. Ezeken a helyeken mindig találtam valami újat. Egy kis gyógyfüvet, amit eddig nem láttam még, vagy olyan szereket, amivel könnyebben ment a takarítás vagy más.

Alana persze belém kapaszkodva figyeli az embereket, akik között elhaladunk. A nőket, akik hol farmerban és pólóban, vagy éppen szoknyaruhákban, vagy otthonkában járnak. De, amit egyből megkérdez tőlem, hogy hol vannak az idősek.

Elkuncogom magamat erre a kérdésére, és függőben hagyom egy kicsit a kérdését, míg el nem érjük a házunkat. A földszintes japán házat hatalmas alapterületre építették, mégis csak egy kicsike látszik belőle. A házunkat és az előkertet kacskaringós mintázatú kerítés veszi körbe, a kapu pedig ívesen emelkedik három méter magasságban.

A hideg fém kilincset lenyomom, és a védő varázslat rögvest átenged minket. Mélyet szippantok a levegőből, és felkészülök az anyámmal és az öcsémmel való találkozásra. Alana viszont idegesen méregeti a japán stílusban épült házunkat. A szilárd ytongból épült és drijvitolt falak mögött – ez persze egy kicsit ellent mond a japán építészetnek - talán mumusokat sejt, akik a családtagjai.

Megnyugtatásként megszorítom a kezét, ő pedig nyel egy hatalmasat. Leveszem a kapucnimat, akárcsak a húgom, és elhúzom az ajtót. A meleg szinte megcsap, ahogy belépek a genkába (japán előszoba). Hirtelen érezni kezdem elfagyott lábaimat és kezemet, ahogy belépek az előszobába. Alan becsukja maga után az ajtót.

Bólintok neki, hogy nyugodtan vegye le a cipőjét, köpenyét, vékonyka kabátját, és tegye a cipőtartóra, valamint a falba süllyesztett szekrénybe, ahogyan én. Ám, ahogy veszem le a kabátomat, felfigyelek a sarokban álló szekrénykén lévő papirosra. Bran kisöcsém gyöngybetűit látom meg rajta, és egy rajzot, amit „Naru-niinek” címzett.

Elmosolyodom rajta, hogy három nap alatt Bran ennyire megkedvelte Narutót. Alana persze emiatt is rendesen feszeng. Útközben meg is jegyezte, hogy nagyon fél attól, hogy az öcsénk, hogy fog reagálni rá, és hogy az anyánk mit fog mondani majd neki.

Erre, csak annyit tudtam mondani, hogy meglátjuk majd. Alanára vetül a tekintetem. Átkarolta magát a fehér angóra pulóveremben, combjait összeszorította a kék farmeremben. Haja pedig még röviden is nagyon szépen göndörödik, jobban mondva hullámosodik.

Kézen ragadom, és fellépek a padlózatra. Szorosan markolja a kezemet, mégis bátran lépked befelé a nappaliba. Ahogy egyre közelebb érünk, halk dúdolásra leszek figyelmes. Bekukkantok, és meglátom anyámat a hatalmas szoba konyharészében. A sarokban áll; mosogat. Fülig érő, göndör haja, most laza copfba van kötve, kényelmes cicanadrágot és háromnegyedes ujjú kék pólót vett föl. Lábán egyszerű házi papucsot visel.

Alanával óvatosan megközelítjük az egyik boltívet, ami a konyhába vezet, és megállunk alatta. A húgom persze azonnal a hátam mögé bújik, akárcsak egy félős kiscica, mégis a vállam felett érdeklődve néz anyánkra.

-        Tadaima! – szólok anyához egyből. Ő persze ijedten hátrafordul, vizet fröcskölve a padlóra és saját magára. Kék szeme elérzékenyülve néz ránk, és azonnal visszadobja a vizes tányért, és felénk jön.

-        Freya, Alana! – Azzal ölelő karjaiba zár minket. Szeretettel telve átöleljük anyánkat, aki örömében örömkönnyeket hullat a vállunkra. – Ejha, hogy ti ketten mennyire hasonlítotok – mondja, amikor elenged minket és hátrébb megy.

-        Ez nem is igaz, anya! – vigyorodom el, és megborzolom a húgom haját. – Ez a kis hölgyemény egészen biztos szebb nálam.

-        N-nem is igaz – pirul vörösre Alana, mire játékosan belebokszol a vállamba. Anyám és én is kacagunk egy kicsit Alana szégyellőségét látva, de mi tagadás, tényleg nagyon szép a húgom.

Valóban sokkalta nőiesebb, kedvesebb és szebb nálam, mint én. A haja mindig fényesen csillog, bármit vesz fel jól áll neki, viszont nagyon félénk és körültekintő, nem igazán bízik rajtam kívül senkiben. Naruto szeme egészen biztos meg fog akadni rajta idővel. S talán az én szeleburdi, kapkodó és gyönyörű húgom fog életet adni Brandon célpontjának.

-        Bran, Naruto? – teszem fel anyámnak hirtelen a kérdést. Azonban anyám derűs arca komorba vált át. Az érzékeim pedig azonnal bekapcsolnak. Gyomromban görcs feszül, agyam már felkészült a lehetséges megoldások előállítására.

-        Előbb… előbb kezdődött a suli, mint gondoltuk.

-        Hogy?! – emelem fel a hangomat önkéntelenül.

-        A Főmágus egy hónappal előrébb hozta a tanévkezdést az egyetemen, és Naruto már két napja rendszeresen bejár az órákra.

Eláll a lélegzetem, a lábam megremeg a tehetetlenség hirtelen szelétől. Alana kapja el a karomat, még mielőtt megismerkedem a konyha padlóval közelebbről is. Előbb kezdte a Főmágus a tanévet? De mégis miért? Hiszen mindig november másodikán szokta megtartani a tanévnyitót, pontosan Halottak napja után.

Ez csak egy féléves tanév, nem pedig valami világmegváltó akadémiai tanév, ami szeptembertől június közepéig tart. Talán azért, mert Naruto is részt vesz rajta idén, vagy csak szimplán elégtétel akar rajtam venni, amiért visszautasítottam.

A piszokja! Ezért még megkapja a magáét az egyszer biztos, csak jussak az irodájába. Haragom szinte elönt, s alig bírom magamat fékezni. Tudom, hogy most nem a józan ész hajt, és muszáj lenyugodnom, különben nagyon nagy bajt csinálok, sokkalta nagyobbat, mint eddig van. Talán még Narutónak is ártanék vele, ha most elveszteném a fejemet.

Mélyeket lélegzek, miközben anyám és Alana a szemben lévő nappaliba vezetnek. Leülök a kék kanapé sarkába, homlokomat a tenyerembe ejtem, miközben könyöklöm. Nem vagyok képes elhinni, hogy képes volt ezt tenni.

Vajon a büszkesége hajtotta? Vagy csak az érzés, ami arra késztette, hogy megtanítsa nekem, ki is a főnök? Nem, nem hiszem. Ennyire azért nem aljas Mebuki Kendo Főmágus. Lehet, hogy több mint száz éves, de attól még nagyon is tiszta és uralt érzelmei vannak.

Sosem láttam kiborulni, nyavalyogni vagy bármi más gyerekes dolgot csinálni. Az viszont igaz, hogy a gyerekek kedvéért képes bolondos lenni, de akkor is képes rendesen viselkedni és nem elragadtatni magát. Akkor nem tudom, hogy mi az oka?

Mélyet sóhajtok, próbálom fékezni az indulataimat, amik hullámként borítanak el minden egyes pillanatban. Anyám mellém ül, simogatja a hátamat, hátha hamarabb lenyugszom. De sajna nem sikerül neki a dolog.

-        Na, kicsim, semmi baja nincs Narutónak a meglepettségen és a megszeppenésen kívül – próbálkozik anyám a vigasztalással, nulla sikerrel.

-        Nem is arról van szó, anya, hogy baja esik, hanem arról, hogy nem tud olyan sokat. Rajtunk ütött Yomodo meg a csürhéje és időm sem volt rendesen beavatni az egyetem dolgaiba, úgy egyáltalán a szokásokba nem tudtam neki elmondani.

-        Hát… az látszik egy kicsit…

Ezzel anyám csak azt érte el, hogy még jobban felbőszítettem magamat. A fene essen beléd Mebuki Kendo, hogy nem vagy képes… nem is tudom, mire nem vagy képes. Egyáltalán ennek az egész helyzetnek nincsen logikai alapja.  Nem találom az indokot, hogy előbb kezdje el a Főmágus az évet, pont akkor, amikor Naruto megérkezik.

Mintha csak rá várt volna, hogy elkapja. De ezt kötve hiszem, hiszen, ha ez lenne az indok, akkor ezzel engem akart volna megleckéztetni, nem pedig őt. De mivel én nem voltam itt, amikor Naruto megérkezett két nappal ez előtt, nem kellett volna összehozni a rögtönzött tanévnyitót.

De lehet, hogy már a kezdetektől fogva így tervezte. Lehet, hogy ő szólt Yomodónak, hogy hol lehetünk, hogy szétszakítson minket, de ez is ki van zárva, hiszen nem beszélt a két férfi már időtlen idők óta. A hivatalos beszélgetések voltak az egyetlenek, amik csak a jelentés körül zajlottak, semmi másról.

Dühösen beleütök a kanapé puha karfájába, és felpattanok ültőmből. Elkezdek fel-alá járkálni a puha padlószőnyegen, és próbálom megfejteni ezt a rejtélyt. Azonban hiába töröm a fejemet, semmi sem jut az eszembe, csak az, hogy ki akart velem szúrni.

De büszkeségből… oktondiság és felelőtlenség lenne részéről, hiszen rá van bízva az egész ország, amit nem lehet holmi becsületbeli ügynek titulált dolog miatt felborítani. Nem lehet, hogy egy ilyen idős, megfontolt és rangos személy képes legyen… nem!

Ajtókattanás üti meg a fülemet, és azonnal kimegyek az előszoba elé. Azonban nem Narutót pillantom meg, hanem az öcsémet, Brant. Barna, rövidre vágott haja összeborzolva mered minden felé, fürge ujjai leszedik magáról a nehéz hátizsákot.

S mintha egy kicsit nőtt is volna, mióta nem láttam. Még csak tíz éves, de már a mellemig ér. Leveszi a cipőjét, majd felkapja a táskáját, hogy bejöjjön. ekkor lát meg. Csodaszép, mélykék szemei nagyra nőnek a meglepődöttségtől, szája elnyílik, és a táskáját eldobva szalad felém.

-        Freya-nee! – ordítja, majd átöleli a hasamat, arca szinte elveszik a melleim között. – Üdv itthon! – Ellép tőlem egy kicsit, de még mindig nem enged el. A szeme mosolyog, ahogy engem lát, de az enyémek már inkább bosszúsak egy kicsikét.

-        Ejha, Bran, nagyot nőttél, mióta nem láttalak – mondom neki, és egy bizonytalan mosolyt villantok felé. – De nem csak én vagyok itt. – Azzal a sarok kanapén terpeszkedő Alana felé fordítom a kisöcsémet.

Alana persze zavarban van, ahogy az öcsénk kíváncsi szeme végig figyeli minden egyes porcikáját. A húgom arca vörös, akár egy paradicsom, Bran pedig kíváncsi és egy kicsit bizonytalan. Nyel egyet, majd felém néz.

-        Ő itt Alana nővéred. Egy évvel fiatalabb nálam. – Bran visszafordul Alana felé, aki nagy nehezen feláll a helyéről, és Bran elé megy. Most látszik meg igazán, hogy a húgom pár centivel alacsonyabb nálam, hiszen Bran jóval a melle fölé ér.

-        Sz-szia, Bran! – köszön félősen Alana, de a reakcióra még ő sem számít. Bran szája mosolyra nyílik, majd nevetve a húgom nyakába ugrik. Alana persze azonnal hátra esik, hiába próbálom elkapni.

-        Üdvözlet itthon neked is, Alana-neesan! – mondja, mikor feltenyerel és rámosolyog a húgomra.

Anyámból persze azonnal kitör a nevetés, ahogy ezt a jelent lefolyást látja, és én is megengedek magamnak egy kis kuncogást annak ellenére, hogy szívem szerint porrá zúznék mindent, ami az utamba kerül.

Ekkor viszont megszólal a csengő. Mind az ajtó felé kapjuk a fejünket, és ugyan az a kérdés fogalmazódik meg mindannyiunk fejében: ki lehet az. Gyanakodva lépkedek az ajtó felé, bal kezemet pedig folyamatosan az egyik fegyvertartó táskát fogják. Beakasztom a kezemet az elhúzóba, és egészen a biztonsági lánc feszüléséig kitárom az ajtót.

Terep mintás katonaruhában állnak előttem a hadtest erői. Hárman vannak csak, de elég egy pillantást rájuk vetnem, hogy tudjam, nem viccből vagy üdvözlésből jöttek el hozzám. Visszahúzom egy kicsit az ajtót, majd eltávolítom a láncot, hogy teljesen kitárhassam előttük az ajtót.

-        Freya parancsnok! – meghajol előttem – Elnézést kérünk a zavarásért, de üzenetet hoztunk Mebuki Kendo Főmágustól. – Ó, tényleg, nem mondjátok? Jegyzem meg magamban.

-        Mi az üzenet? – teszem fel komoran a kérdést.

-        A Főmágus arra kér, hogy azonnal jelenj meg a színe előtt Kozumaki Alana húgoddal együtt még a mai nap folyamán.

-        Értem, köszönöm, távozhattok.

-        Öhm… az a helyzet, hogy nekünk kell Önt elkísérni a Főmágushoz. – S most csak a jól neveltségem tart vissza attól, hogy nem képelem fel szegény katonát.

-        Legyen – mondom fog csikorgatva, de lenyelem a sértést. – Alana, öltözz! A Főmágus hívat minket. – Azzal gyorsan visszaveszem a kabátomat és a bakancsomat, ahogy Alana is, és máris elindulunk a Főmágus színe elé.

A három katona közre fog minket, de koránt sem érdekel, hogy néznek-e minket az utcán. Csak törtetek előre, s még az sem érdekel, hogy a katonáknak és Alanának szinte futnia kell utánam, hogy tartani tudják a lépést.

Fehér hajam lobog utánam, ahogy gyors tempómban haladok, lábaim port hánynak mögém. Senki nem áll az utamba, miután meglátják a tekintetemet. Szerencsére a városbeliek megtanulták, hogy ha ezt a tekintetet látják egy Kozumakitól, akkor jobb nem piszkálni.

De úgy látszik, Mebuki Kendo még nem látta és nem is tanulta meg, hogy milyen is tudok lenni, ha igazán bedühödök. Nem véletlen, hogy az erőm nyolcvan százaléka le van pecsételve a testemben több rétegű pecsétet használva. Kurumival együtt jelentősen magas szinte állok, még így is. De, ha kiengedném a hatalmamat, akkor a környékből nem maradna semmi sem.

Nem véletlen, hogy maga mellett akart tudni a Főmágus. Ha képes lett volna elérni nálam, hogy mellette dolgozzak, akkor egy tartalék fegyverként tartott volna maga mellett, amit kénye-kedve szerint elengedhet, ha akarja.

A díszes palotához közeledve meg sem rendülök az erőtől, ami a legbelsőbb szobából árad, a Főmágus irodájából. Szemrebbenés nélkül lépek be az épületbe, aminek fehér bordás szerkezete és a gyönyörű díszítése sem hat meg annyira, hogy megálljak a negyedik emeletig.

Számtalan festményekkel, falrajzokkal, kárpitokkal díszített ezerszínű teremek sem hatnak meg annyira sem, hogy lassítsak egy pillanatra is. A keményfa padló időnként megnyikordul alattam, ahogy az árkád folyosó felé haladok, majd balra, ahol egy ajtón keresztül menve, majd felmenve egy kis lépcsőn elérek egy vörös fenyőből készült boltíves ajtót.

Az ajtón mindenféle jel és faragás van, körbe pedig a mágia jelével díszített szimbólumok. Csak ekkor várom be a katonákat és a húgomat, akik lélekszakadva jöttek utánam. A három katona egy kicsit kifújja magát, míg Alana bosszúsan mered rám, mintha valami rosszat követtem volna el.

-        Nelson tiszt vagyok a hetes egységtől uram – mondja a legidősebb tiszt, miután kopogtatott. – Elhoztuk Freya hadnagyot és a húgát, Kozumaki Alana kisasszonyt.

-        Jöjjenek! – hallatszik belülről a parancs, majd kitárul az ajtó.

A három tiszt egy gyors mozdulatsorral az ajtószárnyak mögé surrannak, még mielőtt én beléphetnék az irodába. Kellemes melegség áraszt el, ahogy meglátom a Főmágus arany, fehér és vörös színekben pompázó irodáját.

Azonban hamar fellángol bennem a harag, amit jelen pillanatban érzek ez iránt a százötvenhét éves férfi iránt, aki azt hiszi, hogy olyan egyszerű velem kiszúrni. Alana persze azonnal megvizsgálja Mebuki Kendót, akinek barna haja még mindig kócosan mered a fején, barna szemei fürkészően vizslatnak minden pontot a környezetében.

Most például minket, ahogy belépünk a kör alakú irodába, ahol érdekes elhelyezésben állnak a fogadó fotelek és kanapék, valamint a hozzátartozó kis asztalok. Mind a Főmágus felé néz, ami az ajtóval szemben áll. Ezek a bútorok egyenlő távolságra vannak egymástól, és teljesen kitöltik azt a teret, amit még nem foglalt el a tömérdek könyves polc. A kanapék és fotelek között van egy kis folyosó, ahol egy kicsit vörösebb szőnyeget terítettek le.

Ezen megyek végig, nyomomban a húgommal, majd határozottan megállok a Főmágus előtt. Vékony szája most is cinikus mosolyra áll, amitől még jobban felpaprikázódnak az idegeim, még akkor is, ha nem mutatom feléje. Számára csak a nyugodt és kellemes ábrázatomat mutatom, pedig legbelül már vagy hatszor elküldtem az Északi-sarkra jegesmedve kajának.

-        Isten hozott újra itt, Freya, Alana! – köszönt minket, anélkül, hogy felállna egy percre is. Ezzel is mutatja, hogy nem szándékozik hosszabb ideig velünk társalogni, csak egy bólintást vár, vagy valami beleegyezést. – Üljetek le! – Azzal két kárpitozott, fakeretes széket lebegtet a hátunk mögé. Kényszer mosolyomat megőrizve helyet foglalok.

-        Miért hivatott, Főmágus uram? – kérdezem kimérten és hidegen. Szemei felcsillannak, mosolya szélesebb lesz. Magában már egészen biztos, hogy ünnepel, amiért képes volt véghezvinni azt, ami a legmocskosabb dolog.

-        Csak tudatni akartam, hogy mennyire örvendek, hogy végre döntöttél a társadat illetően, Freya, mindazonáltal még mindig várom a válaszodat az ajánlatomra.

Egymásra tett kezeim megszorulnak az ölemben, hátam húrként feszül. Ez az ember azt hiszi, hogy játszhat velem. Azt hiszi, csak mert idehívatott engem és a húgomat, sakkban tartja Narutót és anyámat attól megszeppenek? Hát, ezt benézte. Ha kell, addig harcolok, ameddig ki nem purcanok, de egy dekányit nem engedek a szeretteimből.

Hitetlenkedve elmosolyodom, csóválom a fejemet, majd egy velőtrázó kacagásban török ki. Szerencsém, hogy az őrök azonnal elsunnyogtak, ahogy az íróasztal elé álltam, így nem hallhatják, amint kinevetem eme butaságot.

-        Maga aztán tényleg egy bolond, Főmágus uram! – mondom, és hátradőlök a székemen. – Maga komolyan azt hitte, hogy attól, mert hirtelen satuba fogott, bepánikolok, és engedek a maga két szép szemének? – Hosszan beszívja a levegőt és kihúzza magát, hogy mentse még megmaradt büszkeségét, azonban barna szemei már koránt sem mosolyognak úgy, ahogy előtte.

-        Nem értem, mire céloz – szegi magasabbra a fejét.

-        Ó, tényleg? – felállok, és a székem támlájába kapaszkodom. – Akkor hagy világosítsam fel egy kicsit. Előbbre hozta a tanév kezdetét, pedig anyámnak azt mondta, hogy még van egy hónapom felkészíteni Narutót az egyetemre, és valahogy hajszálpontosan tudta, hogy mikor lépem át a határt Alkhelmnél. Valamint idehívat, hogy gratuláljon nekem a visszatérésemért, pedig az tekintete egyértelműen azt sugallja, hogy meghunyászkodást vár tőlem, hogy majd ott hagyom azt, akit választottam, és magánál keresem meg a társat.

Állkapcsát szorosan tartja, meredten néz rám, ahogy a szemében nézek, de nem szólal meg. Csendesen ül, és aprókat lélegzik, mintha minden levegővétel fájna a szervezetének. Helyes, megérdemli.

-        Azt hitte, hogy majd úgy táncolok, ahogy maga fütyül?

-        Az ajánlatom… – pattan fel a helyéről, mint akit fenékbe csíptek.

-        Csak egy ajánlat, amit elfogadhatok. És magának kötelessége elfogadni, ha másképp döntök. Nem pedig gyerekesen viselkedni, ahogy maga teszi. Egy ország van a kezében, nem pedig egy játék, ahol, ha összeomlik minden, megnyomjuk az újraindító gombot. Naruto és Alana csak két ártatlan ember, akik az életemhez tartoznak. Narutót választottam társamul, mert úgy láttam helyesnek. Ami pedig az ajánlatát illeti, kedves Öntől, de nem kívánok kalitkában élni, és várni, hogy szükség legyen rám. Hiszen az ember a tapasztalatok által lesz bölcsebb és okosabb, nem pedig attól, hogy naphosszat iratokat rendez és tanácskozik arról, amiből egy szót sem ért.

-        Magát szántam a következő Főmágusnak, erre hogy merészel így beszélni velem?

-        Úgy, ahogy maga merészelt velem bánni. A politikában nincsenek kedves szavak, csak csúnyák szép palástba csomagolva. Hát én nem köntörfalaztam, kimondtam, ami a szívemet nyomja. Ezt még maga tanította nekem, mikor elhelyezett az első hadtest hadnagyaként. „Sose hagyd, hogy az embereid azt lássák, hogy bizonytalan vagy, inkább mondd ki azt, amit gondolsz, és könnyebben elismernek majd.”

Élesen beszívja a levegőt, visszahuppan a helyére. Arcát a tenyerébe temeti, én pedig várom, hogy mit fog felelni a kifakadásomra. Mélyeket lélegzik hosszú perceken át, és kezdem azt hinni, hogy elaludt a saját tenyerében. Ám hirtelen felemeli a fejét, Alana még jobban belesüpped a székébe, és meghúzza magát, akár egy nyúl az üregében.

A Főmágus ismételten rám néz, arcán az összeszedettség árnyalatai mutatkoznak meg, míg az enyémen az elhatározottság vonásai. Egy centit sem adok a kijelentésemből, még akkor sem, ha ez az állásomba kerül.

Ám ahelyett, hogy ismételten leteremtene, helyette feláll az asztalától, és az egyik irattartó komódhoz megy. Kihúzza a legfelsőt, és kotorászik benne egy keveset, majd a következőhöz nyúl, s végül a negyedikben megtalálja azt a dokumentumot, amit keresett.  Öles léptekkel visszajön, fekete csizmája szinte döng, ahogy lép.    

Megáll előttem, és átnyújtja a piszok sárga mappát. Barna nadrágja és fehér inge suhog, ahogy visszaül a helyére, és int, hogy üljek le én is. Vonakodva, de helyet foglalok. Bámulom a kezembe adott mappát, majd felpillantok a Főmágusra. Állát összekulcsolt kezein pihenteti, majd ismételten int a jobb kezével, hogy kezdjem el olvasni, tanulmányozni a dokumentumot.

Szememet le sem véve a Főmágusról, kinyitom a mappát, majd letekintve, elkezdem olvasni a papírokat.

„Közhatósági nyilatkozat, mely folyó év augusztus hatodikán kelt, Rejtett Hold városában. Ezen dokumentum szerint én, Mebuki Kendo, a tizenhetedik Főmágus a mai naptól felmentem szolgálata alól Ishigara Toshirót, a kétszáztíz éve szolgáló Főmágus helyettest, és ezúton is nyugdíjba vonultatom.
Ishigara Toshiro harminc éves kora óta szolgálja rendünket, és támasztja alá…”

Ezek után csak rövid összefoglaló következik Toshiro-san szolgálatairól, bérezéséről, véghezvitt tetteiről és leltár jegyzékeiről, valamint azok az adatok, amikkel annak idején a hadnagyságból emelték helyettesi rangra. Rengeteg adat, amik engem nem kellene, hogy érdekeljenek, mégis az eszem azonnal megérti, hogy mit akar a Főmágus.

A papírok végig olvasása után – szándékosan lassan olvastam, hagy izguljon egy kicsikét – feltekintek a Főmágusra, leteszem eléje a mappát, majd hátradőlök a széken, karba font kezekkel.

-        Nos, mit szólsz hozzá? – kérdezi a Főmágus csillogó és reménykedő szemekkel. – Gondolom, tudod, hogy mégis mi a feladata egy helyettesnek, és hogy milyen a beosztása?

Persze, hogy tudom. A helyettes végzi el azokat az ügyeket, ami már túl sok lenne a Főmágus így is sűrű napirendjéhez. Egyenrangú lennék vele, ugyanakkor valamilyen szinten engedelmességgel tatoznék neki. A munkaidőmet pedig úgy osztom be, ahogy nekem tetszik, ameddig nem küld el követként, képviselőként vagy épp helyettesítőként valamilyen távoli országban, ahová ő nem jutna el.

A helyettesnek nagyon nagy hatalma van, valamint hozzáférhetnék olyan iratokhoz, amiket a családommal kapcsolatosak, valamint Brandon ügyeihez. Minden egyes irat, könyv és jegyzék, amik hasznosak lehetnek, hogy ha kutatásra szorulnék, akkor megtaláljam a megfelelő forrásokat.

Valamint rengeteg tudománnyal, mágiával és technikával kapcsolatos könyvet, tekercset és jegyzetet tárolnak a Fehér Palotában, vagyis itt. A könyvtár, amit itt tartanak fenn sokkalta nagyobb, mint a Központi Könyvtár több mint egymilliárd kötetes könyvtára. Bele se merek gondolni, hogy mégis mennyi lehet itt, rejtett ajtók és tömörítő varázslatok mögé rejtve, vagy talán másik helyszínre, alternatív dimenzióba raktározva.

Ajkamba harapok, a szívem meglódul velem, hogy szinte már forog velem a szoba, annyi vér száll a fejembe hirtelen, de megőrzöm a nyugodtságomat. Persze, a Főmágus szélesen mosolyog, de most őszintén és kedvesen, ahogy mindig is szokta.

-        Egy feltétellel – szólalok meg, mire ő is és én is egy kicsit közelebb hajolunk -, ha én taníthatom Alanát és Narutót, amikor úgy látom.

-        Alanát? – vetül a pillantása a húgomra.

-        Én… én még sosem tanultam mágiát, uram – mondja megszeppenve, szégyellősen.

-        Ó – lepődik meg a Főmágus, és röviden vázolom neki a történteket. – Értem, szóval így állunk. Ez esetben beleegyezem, amennyiben te elvállalod, hogy a helyettesem leszel.

-        Elvállalom – mondom mosolyogva, majd felállok, és kezet rázok vele. Szorosan megmarkolja a kezemet, mégis a kedvesség szinte sugárzik belőle.

-        Akkor már csak a kishölgy adatait kell felvennünk, és máris megvagyunk. – Azzal előkap egy nyomtatványt és egy tollat, majd a húgomat kezdi faggatni.

Miközben a Főmágus felveszi a húgom adatait a nyilvántartásba és elküldi egy őrrel a népesség és statisztikai kutatókhoz, azon jár az eszem, hogy mégis mennyire fogja ez az új munka megváltoztatni az életemet.

Nagyban. Nagyon nagyban. A helyettesnek több ezer papírral kell szembe néznie mindennap, intézni a követeket, a kéréseket, a számlákat, a beszámolókat átvizsgálni, még mielőtt a Főmágushoz kerülnek, valamint részt venni helyette az ünnepségeket, díszvacsorákon, ha nem ér rá.

Olyan leszek, mint valami mini Főmágus, akinek ugyanazok a jogok és nevezések járnak, mint neki, mégis csak egy vagyok a katonái közül, semmi több. Mélyet sóhajtok, és hirtelen Naruto jut az eszembe, aki talán már hazaért az egyetemről, és már vár ránk otthon. Elmosolyodom a gondolatra, hogy neki is mennyit segítettem azzal, hogy elvállaltam ezt a munkát.

-        Meg is volnánk – zökkent vissza Kendo a valóságba. Ismét ránézek, és valahogy már nem érzem azt a haragot és csalódottságot, amivel idejöttem. – A húgod hivatalosan is Holdföldi polgár lett, mégpedig tiszt.

-        Pompás – felelem mosolyogva, majd a Főmágussal együtt felállok a helyemről.

-        Akkor holnap szeretném, ha bejönne Freya, hogy megmutathassam Önnek az irodáját. Ami pedig Narutót illeti, előre szólok, hogy kicsit később…

-        Főmágus uram! – tör be szinte az őr. – Elnézést kérek Öntől, hogy megzavarom lelki nyugalmát, de Izamu sensei kér azonnali igazságszolgáltatást a mágus egyetemről.

Izamu sensei? Ha jól emlékszem, akkor ő az egyetem lektora már jó pár éve. Azonnal gombóc nő a torkomban, és amikor megérzem Naruto chakráját, akkor azonnal el fog megint a méreg. A Főmágus persze azonnal meglátja rajtam, és a vállamra teszi a kezét, hogy semmi baj, ettől még én jó ember maradok.

Persze, az maradok, de egy olyan társsal, akit legszívesebben megnyúznék. Hangos trappolások és egy ismeretlen ember tiltakozó hangja hallatszódik a folyosóról, majd megjelenik Izamu sensei robosztus alakja, markáns arca, amit enyhén fakuló barna haj keretez.

Jég kék szemei villámokat szórnak, vastag ajkai morcosan lekonyulnak, szögletes álla még jobban megfeszül, ahogy Narutót és egy számomra idegen srácot a fülüknél fogva húz maga után. Az idegen srác hangja szinte fülsértő, ahogy tiltakozik.

-        Eresszen már el! Nem hallja?! Eresszen! – üvölti, majd elkezd rángatózni, hátha ki tudja szabadítani a fülét, sikertelenül.

-        Fogd be a szádat, Kenji! – mondja Izamu sensei, és mind a kettejüket az íróasztal felé löki.

Térdre esnek, de Narutónak van annyi szerencséje, hogy még azelőtt meg tud támaszkodni, mielőtt lefejeli a széket, ami Kenjinek nagyon is sikerül. Kenji persze fel akarna pattanni, mint akit besóztak, de Izamu sarkukra ülteti mind a kettejüket, és ekkor van alkalmam megfigyelni Naruto arcát.

Sápadt, akár a Fehér Palota köve, szemei megszeppenést mutatnak semmi többet. Ezek szerint nem fél Izamu senseitől, csak attól, hogy mekkora büntetést fog kapni azért, amit elkövetett, vagy belemártották.

Mélyeket lélegzik, igyekszik úrrá lenni magán, és ezt nagyon is tisztán érzem a pecsétjén át. Úgy látszik, hogy az a kevés is, amit tanítottam neki kardforgatásból, most nagyon is hasznára válik. Azonban büszkeség helyett aggodalom és bosszúság tölt el.

-        Ez a kettő verekedett az iskolában, és egyikőjük sem hajlandó beismerni, hogy ő kezdte.

-        De hát mondom, hogy… - kezdené Kenji, de Izamu azonnal beléfolytja a szót egyetlen pillantásával. Nem hiába nevezték ki az egyetem rakoncátlan diákjainak őrzésére.

-        Értem, akkor lássuk csak. Rád bízhatom ezt, Freya? – kérdezi a Főmágus mázos hangon, mire sokatmondón felé fordulok.

-        Ó, ezer örömmel segédkezem – felelem ugyanolyan hangon, mire Alana hátán végig fut a hideg. Nem is csoda. Nekem is végig futna, ha látnám a nővéremet dühösnek, de még az előzőnél is dühösebbnek.

-        Akkor hagy mutassam meg az irodádat most, és máris intézheted az első ügyedet. – Azzal megkerüli az asztalt, int Izamunak, hogy hozza a két rosszcsontot utánunk.

Határozottan lépkedek a Főmágus sarkában, ahogy levisz minket két emelettel lejjebb a díszes folyosókon, mögöttem Alana szorongatja a kezemet, és némán kér, hogy türtőztessem magamat egy kicsikét, mert baj lesz belőle.

Próbálkozom vele, de csak az jár a fejemben, hogy mégis mi a szöszt történt már a második napon, ami miatt Naruto a lektortól egészen a Főmágusig jusson, nagy bosszúságomra. A szívem persze azonnal aggodalmasan körbejárkálja, de az eszem azt mondja, hogy büntetést érdemel, amivel egyet is fogok érteni, ha ténylegesen ő kezdte a verekedést.

A Főmágus végig vezet minket a régi idők krónikás fala mellett, amikre hatalmas ablakok vetítenek fényt fehér függönyükön át. Láthatom, hogyan jött létre a mágusok rendje és kezdett el szimbiózisban élni a ninják nemzetségével. Láthatom, ahogy az első mágus felemelkedik, és ő lesz az első Főmágus, ahogy a klánom belép Holdföldére, és gyarapodik, sokasodik.

Egy kész történelem tankönyv elevenedik meg mellettem, ahogy elérkezek az irodám ajtajához. Kendo kinyitja az ajtót, és megcsap az könyvek jól eső illata, valamint a friss virágoké, amiket még utolsónak szedtek le a kertekből.

Beljebb lépve az irodában máris otthon érzem magamat. Az ajtóval szemben egy hatalmas könyvespolc sor húzódik, egészen a jobb oldali ablak előtt álló íróasztalig, amin már kikészítették a tollakat, irattartókat, nyomdákat valamint friss levélpapírokat az íróstokban.

Tovább haladva az íróasztaltól az ajtóig látok három világos barna, széles irattartó komódot körbevéve még több polccal, amiknek íve elmegy az ajtó íve felett és folytatódik végig a szobán, kivéve az író asztallal szemben lévő falat, ahol egy kandalló kelleti magát felette egy fali kárpittal, hogy utána három szekrényi könyv sorakozzon a következő ablakig, és visszaérjünk az ajtóval szembeni pozícióba. Persze helyenként azért hagytak helyet a festményeknek, ereklyéknek és apróbb asztalkáknak, amikre virágvázákat raktak.

A többi bútor elhelyezkedése pedig nagyon is érdekes, ugyanis nem csak a helyettesi asztal felé fordulnak a kanapék és fotelek, hanem helyettesi asztal mellett foglaló segéd asztala felé is. Ugyanolyan mély barna, minden ugyanúgy van elrendezve, ahogy az én asztalomon. Mégis, az a bőrszék, ami mögötte áll, még nagyon sokára lesz használatba véve.

A festék szaga is érezhető még, ahogy lefestették a falfoltokat narancssárgára, valamint érezni a mosószer és az öblítő szagát, amivel kimosták a fehér valamint a sötétkék függönyöket, amik most a falhoz vannak kötve.

-        Ez lenne az. Tetszik? – kérdezi tőlem a Főmágus őszinte érdeklődéssel. Valószínűleg valami aprócska meglepetést szánt nekem holnapra, hiszen ez az iroda már jó rég óta készen áll új tulajdonosára.

-        Lenyűgöz – mondom őszintén, miközben leveszem a kabátomat, és felakasztom a fogasra. – De jelen pillanatban másért vagyunk itt. – A tekintetem a senseire és a két srácra villan, akik még mindig az ajtóban állnak. – Izamu sensei, kérem, ültesse le a fiúkat arra a kanapéra – mutatok a legközelebbi sötétkék kárpittal bevont kanapéra.

-        Akkor, hagylak is dolgozni, Freya. Reggel találkozunk. – Azzal eliszkol.

Izamu sensei levágja a két fiút az asztalommal szemben álló kanapéra. Mind a ketten a két karfához közel ülnek le, miközben a sensei a bútor háta mögött felügyel rájuk. Én pedig kényelmesen elfoglalom a helyemet a székemben. Mély levegőt veszek, és megvizsgálom egy szempillantás alatt a másik srác arcát.

Kenji egy száznyolcvan magas, festett vörös hajú srác, szemöldök piercinggel, azonban rendkívül jó diákos megjelenéssel. Szürke kardigánt és nadrágot visel, fehér pólóval és fekete csizmával. Arca azonban folyamatosan haragos és komor.

Szöges ellentéte Narutónak, aki fekete pólót vett fel, sötétkék prémmel bélelt kardigánnal, fekete farmerrel és bakanccsal. Azonban az arca árulkodik arról, hogy mennyire nem érzi jól magát. Nem néz rám, és érzem felőle a szégyenérzetet, valamint a természetes félelmet, amit a Főmágus ereje és most én gyakorlok rá. Talán tőlem egy kicsit jobban is tart most, mint mástól.

-        Izamu sensei, kérem, vázolja fel nekem a helyzetet – kérem Izamu senseit, aki kihúzza magát állva.

-        Mizumi sensei, a fiúk osztályfőnöke és az akkor ügyeletes tanár hozta elém őket. A pontos kezdetét nem tudom, de Mizumi sensei állítása szerint a két ifjú először összeszólalkozott, majd valamelyikük elkezdte.

-        Mit? A verekedést? Mert én egyetlen horzsolást vagy zúzódást nem látok rajtuk.

-        A tanterem eszközeit és bútorait kezdték el egymás felé hajigálni. – A vér is meghűl az ereimben. A helyzet még súlyosabb, mint gondoltam. Ezek szerint kár is keletkezett, ami egyenlő a súlyosabb büntetéssel. Egy pillanatra a két fiúra szegezem a tekintetemet, és feltűnik, hogy Kenji nagyon is mustrálja Narutót, mintha a további kivetni valót keresné benne.

-        Miért csináltátok ezt, fiúk?

-        Én nem csináltam semmit sem! – kel ki magából Kenji, mire hirtelen felismerem a hovatartozását. Egyszerűen csak elő kellett bukkannia a vörös fürtök mögül a kicsit hegyes fülkagylónak.

-        Komamura Kenji, ha nem tévedek. – Bólint. – Jó. Akkor kérdezlek téged, Komamura Kenji, hogy mégis mi történt.

-        Az történt, hogy ez a szerencsétlen dilinyós nekem esett egy székkel. Hozzám vágta, én pedig visszavágtam neki. Mizumi sensei pedig elkapott minket, ahogy egymást kergetjük, és a dili elé citált, majd magukhoz. Ennyi lenne – mondja, majd sértődötten hanyatt vágja magát a kanapén.

Élesen beszívom a levegőt, ahogy Izamu sensei is, majd lassan kifújom. Pimaszság és jó modor a köbön mondhatom, pedig egy Komamurától, akiknek már a vezetője is Komamura Shizuku is egy igen kedves és demokratikus ember, elvárná, hogy legalább a klánja egyes tagjai legyenek olyanok.

Szemeim Narutót vizslatják, aki meg sem rezdül, csak bámulja az ölébe ejtett kezét, hátát a támlán támasztja, ujjai pedig a kardigánja cipzárjával játszanak. Aurája zaklatottságot és megbántódást tükröz felém, míg Kenjié, csak a sértődöttséget, hogy mégis hogy merészeltem így bánni vele.

-        Naruto – szólok hozzá, mire abbahagyja a játszadozást a cipzár kocsijával, összerezzen. – Mondd el te, hogy mégis mi történt. – Nyel egy nagyot, futólag Kenjire pillant, de rám nem.

-        Véget ért az utolsó óránk, és én az óra kezdete előtt behoztam a kabátomat, hogy ne kelljen felmásznom a negyedikre érte. Az óra végén viszont nem találtam a székem támláján, ahova raktam. A következő percben pedig egy bélés labda repült az arcomba – mondja kicsit félve, és beletúr a hajába bélés darabokat keresve. – Kenji szétszaggatta a kabátomat, én pedig mérges lettem. Nem akartam először megdobni a székkel, ameddig el nem kezdett gúnyolni, olyan dolgok miatt, amikről nem tehetek.

-        Mint például? – kérdezem szelíden, mire ő egy kicsit feloldódik. Kihúzza magát, de még mindig maga elé néz.

-        A rókavágásaim – érinti meg az arca két oldalán húzódó három vágást. – Ekkor vágtam hozzá a széket.

-        Ch. Hazug.

-        Hallgass! – rivallok rá, mire azonnal belekapaszkodik a karfába. – Mikor kérdeztelek, akkor mélyen hallgattál, hát akkor tartsd is magadban a dolgokat. Szóval? – fordulok ismét Naruto felé.

-        Kinevetett, kergetőztünk, Mizumi sensei elkapott minket, és Izamu sensei elé vitt minket. Onnan meg ide. Ennyi történt összesen. De esküszöm, hogy nem akartam semmi bajt okozni, csak…

-        Értem – vágok a szavába, mire ő hirtelen felnéz rám. Tengerkék szemei szinte belém kapaszkodnak, remélve, hogy tényleg értem. Látom rajta, hogy nagy akaraterőre van szüksége, nehogy elbőgje magát. Fél, hogy csalódást okozott nekem, ami persze oktalan. Ettől még nem lett kisebb a szememben az értéke.

Pár percig néma csendben ülünk, míg átgondolom teljesen a dolgokat. Kenji azt állítja, hogy Naruto minden ok nélkül támadta meg, azonban nem tért ki a részletekre. Nem mondta el az eset körülményeit, nem vázolta fel azokat a lényeges dolgokat, amiket Naruto igen.

S valóban Naruto szája eléggé kék ahhoz, hogy elhiggyem neki a sztorit, és Kenjiét azonnal elvessem. Még pedig egy nagyon fontos ok miatt. Kenji nem tanúsít semmilyen megbánást vagy alázatot, amivel kihúzhatná magát az eset alól, míg Naruto igen.

Tehát az én drága szőkém tudja, hogy rosszat tett, és jobb lett volna, ha homokba dugja a fejét, míg ez a festett vörös Komamura egyértelműen fel van háborodva azon, hogy most őt büntetéssel fenyegetik.

-        Komamura Kenji.

-        Igen, helyettes hölgyem – feleli cinikusan.

-        Az édesapád a klán vezetője. – Jelentem ki, mire nyel egyet, majd bólint. Kezdi kapiskálni, hogy mi lesz. – Akkor gondolom, nem baj, ha erről őt is értesítem.

-        De…

-        Attól, mert egy felsővezető gyermeke vagy attól még ugyanazok a jogok illetnek meg, mint a melletted ülőt. Nem vagy magasabban, vagy alacsonyabban attól, hogy Komamura vagy. Én is egy vezető gyermeke vagyok, sőt már magam vagyok majdnem a klánom vezetője, mégis megadom azt a tiszteletet a környezetemben élőknek és a nálam magasabb rangú személyeknek, amit te most nem adtál meg nekem, pedig tudod, hogy ki vagyok. Édesapád egy művelt, előkelő és nagyon is jó modorú férfi, aki egészen biztos, hogy nem arra tanított, hogy a szájízlésednek nem megfelelő személyeket piszkáld.

-        De nézzen már rá, helyettes hölgyem! – mutat Narutóra, mire a szemeim résnyire szűkülnek. – Ön szerint normális az, hogy elvonul, de közben úgy magyaráz órán, mintha ő lenne az Isten töke? – Izamu sensei keze már lendülne a pimasz kijelentésért, de megállítom.

-        Szerintem az a normális, ha az emberben van egy csöppnyi bizalmatlanság első alkalommal, amikor új közösségbe kerül. Naruto Konohából jött, ahol merően eltérő szokások vannak, így nincs hozzászokva, hogy ilyen a rendszer. De abban viszont ő is bűnös, hogy így kikelt magából, és nem mert annyira barátkozni.

-        Gome… - suttogja felém a bocsánatkérést, amit csak fél füllel hallok meg.

-        Mindazonáltal neked is nagy a felelősséged, mert kikezdtél vele, nem pedig megpróbáltad bevonni a társaságba. 

Kenji köpni-nyelni nem tud a meglepődöttségtől, míg Naruto elképedve néz, hogy milyen gyorsan ki tudtam elemezni a helyzetet, és levonni a következtetéseket. Izamu sensei azonban ráncolja a szemöldökét, méregeti a két srácot, mintha azt akarná eldönteni, hogy most melyik fog nagyobb büntetést kapni.

-        Ami pedig a büntetéseteket illeti, írok Shizuku-sannak, hogy milyen volt a fia, és hogy miként viselkedett a társaival.

-        És ez a féreg? – kérdezi elhűlt hangon. – Ő nem kap semmit?

-        Ő majd elszámol velem otthon. De mivel az is iskolának okoztatok kárt, ami ugyan viszonylag helyre javult a javító varázslatoknak hála, de így is büntetést fogtok kapni, amit Izamu sensei fog meghatározni, és egyenlő arányban kapjátok majd meg ezt.

Kenji csak tátog, akár egy megnémult papagáj, még akkor is, amikor Izamu sensei elismerően felém bólint, mire viszonzom. Narutóra nézek, ő pedig azonnal lesüti a szemét, minden tiszteletet megadva nekem, amit meg tud.

-        Nos, úgy látom, végeztünk – mondom, ám Kenji nem hagyja ennyiben. Észre sem veszem, de felém veti magát. Azonban arra ő sem számít, hogy Narutónak jobbak a reflexei, mint neki.

Nem tudom, hogy honnan tanulta meg a mágiatér használatát, de most nagyon is hasznos a számára. A kard, amit még Tündelakban adtam neki, váratlanul kerül a kezébe, s egyenesen Kenji torkának szegezi, aki megkövülten áll előtte.

Sötét barna szemeiben hitetlenkedés és meglepődöttség tündököl, akár a kristály. Naruto nekem háttal áll, azonban érzem felőle, hogy Kenji egyetlen rossz mozdulatára megsuhogtatja a kardját, még akkor is, ha ezzel lerepül a srác feje. Izamu sensei is döbbenten áll a kanapé mögött, ám látom rajta, hogy elismerően díjazza, hogy Naruto igenis a sarkára tud állni, főleg, ha a védelmemről van szó.

-        Idefigyelj, Kenji – hallom meg hűvös és határozott hangját. – Nem érdekel, hogy engem hogy gúnyolsz, miket vágsz hozzám, vagy mit teszel tönkre a holmim közül, de egyet jegyezz meg: ha hozzányúlsz egy ujjal is a Főmágus Helyetteshez, akkor nem érdekel, hogy mi lesz a következménye, nem éred meg a holnapot, vagy akár a következő percet!

-        J-jó! – Azzal Kenji erőtlenül huppan vissza a kanapéra. Naruto pedig egy villanással eltűnteti a kezéből a kardot, majd a válla felett rám néz. Kék szemei kérdőn néznek, mire én bólintok.

-        Izamu sensei, Kenji, kérlek titeket, távozzatok. Naruto. Te maradj még egy kicsit.

Kenjinek nem kell kétszer szólnom, azonnal felpattan, és Izamu sensei-jel együtt elhagyja az irodámat. Végre magunk maradunk, s valamennyire Alana is feloldódik. Egész idáig a székem háttámlája mögött kuksolt, és elő se mert jönni.

Ám most, hogy a számára veszélyesnek ítélt úr eltűnt, elő mer jönni, és megállni mellettem. Naruto is egy kicsit feloldódik, hogy magunk maradtunk, persze, azért érzem belőle a rangom iránti tiszteletet, de e mögött ott bujkál az öröm is, hogy végre hazajöttem.

-        Gome. Már megint nagy kalamajkát kavartam… - mondja szeretett szőkém a tarkóját vakarva.

-        Hát, nem örülök neki – felelem minden köntörfalazás nélkül. – Több eszed is lehetett volna, mint leállsz egy ilyen bolonddal. De, most már eső után köpönyeg, nem tudok mit tenni. De a büntetést nem kerülöd el.

-        Ajaj! – hőköl hátra egy pillanatra.

-        Ez nem más, mint a bővített edzés. Alana és te az én pártfogásom alatt fogtok tanulni és edzeni. Alana jövő héten kezd az egyetemen, a másik osztályban. Azonban a szabad időtök egy részét velem fogjátok tölteni, hogy te meg tanulj rendesen mágiát használni, míg Alana a mágia alapjait fogja tanulni.

-        Értettem! – vágja magát azonnal haptákba, de közben nyel egy nagyot mégis, milyen lehet az a bővített edzés. – Alana pedig?

-        A húga – szólal meg mellettem Alana. – A húga vagyok. Alkhelmnél találkoztunk.

-        Ó.

Alanának persze már előtte volt ideje megvizsgálni Narutót, azonban szőkémnek csak most van ideje jobban megfigyelni azt a lányt, akivel pártfogolva fog edzeni reggeltől délig vagy déltől estig. Látom, ahogy a tengerkék szempár fel-le jár a húgomon, minden részletét megjegyezve.

Ugyanakkor a húgom zöld szemei is alaposan megfigyelik Narutót. Persze, ebből a pár pillanatból nem tudnám megmondani, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz, de azt tudom, hogy Naruto semleges érzéseket közvetít.

Nem érdekli túlzottan, hogy Alana a húgom, vagy, hogy szép-e. Csak örül, hogy van még egy ember, akit a barátai és a „családi körében” tudhat. Kedvesen rámosolyog, üdvözli a köreiben, bemutatkozik, és reméli, hogy a jövőben jól tudnak majd dolgozni.

-        Na, jó – szólalok meg végül. – Ideje hazamenni. Gondolom, már mind éhesek vagyunk.

-        Hát, eléggé. De a táskám… áh.

-        Ilyenkor mindig haza viszi valaki hozzánk. Gondolom, Mizumi sensei már elvitte hozzánk, és otthon vár, hogy megírd a leckédet – mondom hátborzongatóra véve a figurát, mire azonnal kitör belőlünk a röhögés.

-        Freya – szólít meg Naruto. – Szabad? – Először nem értem, hogy mégis mit akar, ám amikor elé állok, akkor leesik a papírtantusz, és bólintok. Pillanatokon belül Naruto ölelő karjai közt találom magamat, s persze viszonzom az ölelést. Kedvesen ringunk jobbra-balra. – Örülök, hogy nem esett bajod.

-        Szintúgy.

Azzal elindulunk haza, méghozzá szélsebesen, még mielőtt Naruto jégcsappá fagyna az utcán. Ám akárhogy is alakult ez a nap, remélem, hogy Naruto képes lesz beilleszkedni, s végre megtalálja a boldogságát, úgy, ahogy hozzá illik.