Börtönsztori - 30. fejezet: A szerelő

Dobol a vér fülemben, mint valami dobszóló egy visszhangos területen. Lélegzetem szapora, akárcsak egy kiadós futás után. Egyre jobban szorongatom Naruto karját, s nemcsak azért, mert a bal lábam egyre jobban sajog, hanem azért is, mert nem akarom felfogni, amit a robbanó gömbök fényében látok. Ajkam megremeg a hidegtől, végigfut a libabőr rajtam.

Mellettem Naruto tátott szájjal mered rájuk, ám tekintetében már nem jelenik meg a meglepődöttség, inkább a kíváncsiság uralkodik rajta. Oldalra fordítja a fejét, pislog néhányat, majd egy aprócska ördögfényt gyújt a tenyerében. A kis fénygömb kristályként kezd szikrázni a hidegben és a vaksötétségben.

Ám a vakító fény hirtelen darabjaira hullik, és ezernyi szentjánosbogárként kezd csillogni körülöttünk, mint a csillagok az égen. Lenyűgöz, hogy Naruto már ilyesmire képes, szinte el is feledteti velem, hogy kik is állnak előttünk. Szinte, mivel amikor le akarnék guggolni, hogy jobban szemügyre vehessem az egyiket, éles fájdalom nyilall a jobb vádlimba. Felnyögök, mire azonnal észreveszi.

-        Freya, mi… - Elakad a szava, ahogy meglátja a lábamból kiálló dobócsillagot, akárcsak én. Nagyot nyelek, de nem esem pánikba.

-        A táskámban van elsősegély doboz – mondom rekedten, mire ő azonnal segít leülni az egyik fa tövébe. Leveszi a hátamról a táskámat, és kiveszi belőle a fehér elsősegély dobozt.

Leteszi mellém, és kotorászni kezd benne, miközben én azon gondolkozom, hogy hogyan tudnám úgy felhúzni a lábamat, hogy minél kevésbé fájjon a sebből eltávolítani a csillagot, kitisztítani a sebet, és úgy megfoltozni, hogy ne maradjon nyoma. Egyre csak mustrálom a fegyvert, de valahogy nem jut eszembe. Talán azért, mert a fejem úgy zúg, hogy majd szétrobban.

A halántékomhoz kapok, és akkor látom, hogy a tenyerem tiszta vér lett a nyomán. Nem emlékszem, hogy mikor vertem be a fejemet, de még a fájdalomra sem. Ám Naruto nagyon is felfigyelt a sebre a fejemen, és azonnal elkezdi elállítani a vérzést.

Tenyerét halványkék aura veszi körbe, ami enyhén vibrálva juttatja el hozzám a gyógyító chakráját, amivel hamarosan megállítja a vérzést. Óvatosan bekeni fertőtlenítő kenőccsel, majd egy sebtapaszt nyom a homlokomra. De ez idáig nem is lenne furcsa, ha nem tűzne még a hajamba egy hópelyhes csatot is, amivel hátrahúzza az elkószált tincseimet.

A lábamat nézi, amiből lassan csordogál a vér, s még mielőtt megszólalhatnék, az ölébe veszi, és lassan egy vibráló gyógygömb segítségével elkezdi kihúzni a csillagot. A fogaimat összeszorítom, még mielőtt felsikolthatnék, amikor a csillag kikerül belőlem.  Naruto ott tartja a gömböt a lábamnál, ameddig a seb annyira össze nem forr, hogy a fertőzésveszély elháruljon.

Ez mind idáig szép és jó, ám ahogy azt a tekintetet látom, menten elkezdek pirulni a nyakamtól kezdve. Szerencsére alig láthatóan, így nem lesz különösebben kínos, amikor lefertőtleníti, majd bekötözi a vádlimat. Óvatosan leteszi, majd elkezd pakolni a dobozba.

-        Készen is vagy – mondja mosolyogva, ám mikor visszamosolygok rá, megérzem a jövevényeink energiáit. A három csapattag chakrája szinte rezeg a levegőben, szinte csontomig hatol az energiájuk. Tekintetemet elszakítom tőlük, csak egy pillanatra, hogy Naruto arcát megpillanthassam. Gondolkodó és óvatos arca mindenegyes centije azt igazolja, hogy bármikor készen áll támadásba lendülni, hogy megvédjen.

-        Kapun túliak – suttogom neki, mire felém pillant egy futó másodpercig. – Van egy kapu a Fehér Palotában, ami gyakran idéz meg olyan kapukat, amiken átjöhetnek, akaratlanul is.

-        Értem – mondja hangosan. – Azonban azt nem értem – mondja már haragosabban, kérdőre vonóan -, miért kell megtámadni egy olyan embert, aki csak hazafelé igyekszik?!

A kapun túli személyek közül az egyik férfi farkasszemet néz vele, mire a szívem egy ütemet kihagy. Kék szemei dermesztően merednek rá, szinte érzem a benne áramló plusz személyt. Szőke haja egészen rövidre nyírva, termete legalább húsz centivel meghaladja Itó magasságát. Ám a lelke túl üres. Bölcs és vidám, ám üres. Valami hiányzik az életéből, vagy nem tud teljesíteni valamit, ami kötelessége lenne.

Hideg és felnőtt lelke ijesztő számomra, mégis belenézek azokban a kék szemekbe, amik Itónál még élettől csillognak. Egy másik Naruto mered ránk a kőketrecből, aki látszólag házas, méghozzá Hinatával, valamint két csemetéjük van. Életemben először látom meg Hyuuga Hinatát, még akkor is, ha az a kapun túli mása.

Ibolyaszemei aggódóan merednek Itóra, akinek összeszalad a szemöldöke, homloka ráncos lesz, mikor kérdőre vonja őket, miért támadtak meg. Rövid, padlizsán lila haja a nyakát verdesi, ruhája egyszerű, házi asszonyra emlékeztető. Bár, ahogy a férjét elnézem, szerintem az is.

Mellettük Sasuke áll, hosszú haja a szemébe hull, hogy eltakartja a bal szemét, hosszú fekete köpenyt visel, eltakarva fekete ingét és szürke nadrágját, s szinte egy ostoba gúlát készít az egész testéből. Arca komor és határozott, ám a chakrája megszakad a bal karjánál. Nincs bal karja. Kellemetlen felismerés, de nincs mit tenni ellene.

Tekintetem Sakurára vándorol, akin az első dolog, amit észreveszek, hogy rövid a haja. Kitágulnak a szemeim meglepődöttségemben, és sűrűn kell pislognom, hogy tényleg igaz-e, amit látok. Hát, igaz. Kelletlenül, de igaz. Ruhája sokban hasonlít a helyi Sakura ruházatához, kivéve a fehér farmer nadrágot.

A három gyerek közül kettő egyidős, azaz tizenkét éves, míg a harmadik olyan hat év körüli lehet. A fiún tisztán látszik, hogy Uzumaki gyerek, apró róka vágásairól, bozontos hajáról, valamint, hogy arcmimikája pont olyan, mint Itónak. A legkisebb lányka is viseli a vágásokat, ám ő anyja padlizsán lila haját örökölte és aranyos arcocskáját. A másik lány pedig tiszta Uchiha-Haruno gyerek fekete hajjal és szemekkel, Sakura arcával és Sasuke tekintetével.  

-        Hagyjuk! – mondom, miközben talpra vergődöm magamat, annak ellenére, hogy még szörnyen fáj a lábam. Mélyet lélegzem, összeszorítom a fogamat, nehogy felsikítsak a fájdalomtól. Teszek néhány lépést, majd Itó vállába kapaszkodva meredek rájuk.

-        Nincs mit mondanunk nektek! – feleli a kapun túli Naruto, akinek hangja mély és erőteljes, akár egy hirtelen támadt vihar. Kék szemei haragot és tigris ösztönöket tanúsítanak. Igazi apai védelem, mégis oktondi, akár egy gyermek.

-        Lehet, de arra nem gondolsz, hogy talán mi nyújthatjuk az utolsó esélyt haza? – Azonnal beáll náluk a felismerés szele, s máris csökken az aurájuk ingerültsége. – Titeket kerestünk. Haza tudunk juttatni titeket, csak előbb egy szerelőt kell találnunk, aki megjavítja a gépezetet.

-        Értem, akkor ezt megtárgyaltuk, mehetünk is – mondja Itó közömbösen, és már menne is hazafele, mire azonnal megragadom a kabátja gallérját. Morcosan rám néz, mire azonnal meghunyászkodik, amikor rosszalló szemeimet meglátja. Tudja, hogy mire gondolok, de nem akarja megtenni nekem ezt a szívességet.

Az ujjaim kicsúsznak a gallérjából, ahogy elém áll, ölbe tett kézzel, olyan arcot vágva, mint aki azt mondja, „ezt nem mondhatod komolyan”. Én viszont komolyan gondolom. Felveszem a testtartását, s ugyan fel kell rá néznem a magassága miatt, de nem szakítom meg a szemezést. Mélyeket lélegzünk, ahogy egymást fürkésszük, de nem adom fel.

Nem hagyhatjuk itt őket csak azért, mert nem bízunk bennük. Ő sem bízott bennem, amikor találkoztunk a börtönben. Miért lenne más most a felállás? Mert hasonlít rá, mert emlékezteti őt a veszteségekre, mert nem változtathat a múltján? Kifogások, csakis azok.

-        Nem – mondja határozottan. – Előbb dolgoztatsz halálra, mintsem engedjek ebből. – Nagyot sóhajtok, rosszallóan megcsóválom a fejemet. Makacs, akár egy ösztövér, de nincs mit tenni.

-        De akkor sem hagyhatjuk őket itt – vetem fel, mire azonnal az égre tekint. Bizonyára rájött, hogy én sem engedek az elképzelésemből, miszerint velünk jönnek.

-        És, ha… - A penge megcsillan az apró fényecskék halvány fényében, ahogy előrántom a mágikus térből. Egy elefántcsont nyelű tőr, aminek acélját éveken át edzették, hogy megfelelhessen céljának, a gyilkolásnak. A penge görbeívű, kétélű, így tökéletes arra, hogy valaki hátába mélyesszem, vagy épp elhallgattassak vele egy engedetlen tanítványt.

-        Még mindig én vagyok a mester, te pedig a tanonc. Ez egy felsőbb utasítás volt, nem pedig egy baráti. – Szaggatottan beszívja a levegőt, de különösebben nem reagál a penge jelenlétére. Egyetlen ujj mozdulattal, eltünteti a rácsokat, valamint a robbantó gömböket.

-        Helyettes – mondja gunyoros tisztelettel, mire azonnal érzem az epét a torkomban. Szívem szerint képen vágnám, amiért a tiszteletet elfejeltette. Visszavarázsolom a tőrt a mágikus térbe, majd csípőre vágom a kezemet. Haragosan nézek rá, de meg se hatja.

-        Nem szeretek tanítványokat oktatni – mondom, és a reakcióját meg sem várva, intek a jövevényeknek, hogy kövessenek.

Azért még hallok annyit, hogy morog az orra alatt, és szerintem most megkergetne, ha nem lennék egy kicsit lesérülve. Hamar beér, hogy mellettem jöhessen, és kifejezze a jövevényeknek, hogy eszükbe se jusson támadni. Fokozottan érzem, ahogy az aggódás, a félelem, a harag árad belőle felém. Megmelenget, ahogy aggódik értem, de egyúttal aggaszt is.

Egy nap talán hátrány lesz számomra, hogy Naruto ennyire aggódik értem. Ám akár a hasznomra is fordíthatom azzal, hogy ezt tűzöm ki célul neki. Légy erősebb, hogy megvédhesd azokat, akiket szeretsz. Persze, ezt ki kell terjesztenem Alanára, Branre és anyámra.

-        Belehaltál? – kérdezem, miközben csípőn billentem, és belekarolok. Futólag rám pillant, és nyelvet ölt nekem. Visszanyelvelek, de nem felelek neki egy szót sem. – Te most direkt nem akarsz megszólalni?

Elvigyorodik, kihúzza a karomat az övéből, és előrébb siet, hogy utána hátrafelé sétálva pimasz mosollyal az arcán, engem kémleljen. Felhúzom a szemöldökömet, elmosolyodom, és alig bírom megállni, nehogy nevessek. Oldalra billentem a fejemet; ő is úgy tesz. Nyelvet nyújtok rá, mire utánoz. Fel akar bosszantani, de, amikor elvigyorodom, hirtelen kicsúszik a lába alól a talaj. Hátulról apró kuncogás hallatszik.

Ugyanis Itó figyelmetlensége és az oktalan provokációja közben elfelejtette, hogy nem mutattam meg magamból mindent még. A következő edzésünk témája nem más, mint a gyorsaság. Így, hogy érzékeltessem vele az erőt, egy villámlépéssel a háta mögé kerülök, és egy jól irányzott guggoló rúgással kilendítem a lábát saját maga alól. Mindez az emberi szem által láthatatlan módon.

Nem nagy ördöngösség, de ezt inkább az edzésen fejtem majd ki, amikor odaérünk.  De a lényege az, hogy szinte észre sem veszi, hogy másodperc töredék alatt, a háta mögött termek, míg ő a földön fekve néz utánam. Ámde… engem egy pillanatra megérint valami felőle.

Ismerős, mégis furcsa. A mágikus energiája… megváltozott. Lassan beszívom a levegőt, és lehunyt szemmel sétálva koncentrálni kezdek Naruto energiáira. A sötétségben hirtelen felvillannak a hálózatok. Az éltető kék, ami a chakráját jelöli, teljesen szimbiózisban van a testével. Úgy látszik nem igazán használta az elmúlt hónapok alatt. Viszont a mágikus energia hálózata, ami teljesen átellenben folyik a chakrájával, valamint vörös színű, eléggé zavaros.

Ez akkor szokott bekövetkezni, amikor a túl sokat csatlakozik a chakrához, illetve túl nagy mennyiségben keveredik. Kezdőknél, akik még csak most tanulják, hogyan kell használniuk a chakra és mágia kombinációját, azoknál elő szokott fordulni, ámde, Naruto képzett ninja. A chakrájával kevert mágikus erő pedig a lappangás miatt csak fokozatosan tud a szervezetébe áramlani, míg a chakrája és a mágikus hálózat között egyfajta egyensúly alakul ki. Ezért van az, ha valaki elzárja a chakra pontjainkat, még akkor is tudunk támadni.

Ilyenkor a mágikus hálózat átveszi a pontok közötti chakrát, hogy felerősítve azt, képesek legyünk jutsukat kialakítani, vagy épp egy jól irányzott mágiát bevetni. Azonban… ez, amit Narutónál látok nem normális. Túl gyors, túlságosan is. Valamint a mannája sem az igazi. Szakadozik, elakad, és újra indul. Ez a rózsaszín folyam behálózza az egész testet, de nem csatlakozik egyetlen másik folyamhoz sem.

Ugyanis a manna nem más, mint a lélek saját energiája. A mágikus erővel és a chakrával szinte teljesen egy folyamban úszik. Mindazonáltal, ha nem ébresztik fel, akkor csak egy aprócska porszem a gépben, ami nem okoz gondot. Ha viszont, felébresztik, és beindul, egyenletesen kell folynia.

Ez a két rendellenesség nála azt bizonyítja, hogy titokban edz, a felügyeletem nélkül. A testem azonnal remegni kezd a gondolatra, hogy milyen technikákat hajthat végre anélkül, hogy tudná értelmezni a hálózat folyását. Közel járok ahhoz, hogy egyszerűen megálljak, és szinte kibelezzem. De inkább visszafogom magamat. Mégsem ölhetem meg első és egyetlen tanítványomat a jövevények előtt, majd a büntetés helyre rázza.

-        Itó! – dörrenek rá hátra sem nézve, mire összeugrik a hátam mögött.

-        I-igen? – szólal meg félszegen. A pecsét pedig közli velem, hogy zavart, sejtető. Tudja, hogy valamit felfedeztem, de nem tudja, mi az, és csak reménykedik, hogy nem az ő kis titkát fedeztem fel.

-        Holnap nincs edzés – közlöm vele készen és nyersen. Rosszalja és nem érti, hogy jön ez hirtelen ide, de valahogy elengedi a füle mellett.

Túlságosan nyilván valóvá válik számomra, hogy az a bizsergés, ami felém árad nem más, mint az, hogy az érzelmei ráhangolódna a kis tervére, amit már napok óta alkalmaz. A fogamat csikorgatva ragadom meg a kilincset, és lépek be a házunk hátsó kertjébe.

Ilyenkor ősszel minden barnás-sárgás szokott lenni nálunk is, de valahogy a kerti tavacska, a lugas, a sportpálya és a lefedett medence mindig valahogy más színeket is kölcsönöz a kikövezett fehér járdának, ami a hátsó ajtóhoz vezet, a rózsabokroknak, a lugasra felfutó futórózsa zöldes tüskéinek, valamint a kopár ágyásoknak, ahol nyáron a virágok és a zöldségek szoktak virítani.

A sakura fa, ami most kopaszon áll, mindig szépen szokta hullatni szirmait, mikor megérik az ideje, akárcsak a gyümölcsfáink és bokraik a gyümölcsöket. Ám most ezen a kihaltnak látszó fakóságon szinte átvágtatok annak ellenére, hogy Itó folyamatosan a nevemen szólít, és kérlel, hogy álljak meg. A jövevények is szinte futnak utánam, ahogy felrántom az ajtót, ledobom a csizmámat, és… és menten szembe találom magamat a Főmágussal, valamint kíséretével.

-        Freya, az istenedet… Főmágus uram? – ér be Naruto lihegve és haragosan. Azonban neki is feltűnik, hogy a Főmágus aurája és jelleme valahogy most teljesen más, mint szokott. Komorabb és feszültebb, főleg, amikor a jövevények a nyomunkban belépnek a házba. A legkisebb lány azonnal az anyja háta mögé iszkol, míg a másik két gyerek farkasszemet néz a Főmágussal.

-        Főmágus uram! – hajolok meg enyhén felé, míg Naruto csak a hátam mögé sasszézik. Ő még nem tudja a protokollt, és nem is igazán nyugtalanít a dolog, hanem inkább az, hogy miért koslat minket úgy, mint valami vágóhídra valót? – Miben lehetek szolgálatára? – kérdem alázatosan, mire halványan elmosolyodik.

-        Te semmiben, drága helyettesem, de a mögötted lévő szerelő annál inkább. – Bennem reked a levegő, testem szinte merev szoborként áll a Főmágus előtt, ahogy a lelkem szinte kiszakad a helyéről. Naruto a szerelő? De… ez…

-        Ezt mégis honnan tudja? – találom meg a hangomat és saját magamat, s egyúttal Naruto és a mágus közé állok. Nem adom olyan könnyen a szőkémet, még akkor sem, ha halálla fenyegetnének. – Valami bizonyítékot akarok látni, még mielőtt csak úgy elvinnék. – Kendo mélyet lélegzik, láthatólag nem számított ellenállásra tőlem. Gúnyos mosolyától felfordul a gyomrom, de tartom magamat az állásomhoz. Nem engedem át csak úgy.

-        A csuklóját nézd meg. – Hátra pillanatok Narutóra, aki készségesen felfedi előttem a csuklóit. Mind a kettőt megforgatom, de semmit sem találok rajta.

-        Semmi – felelem Kendónak, mire olyan kétségbeesett arcot vág, mintha az élete múlna rajta. Megindul, és szinte félre lök Naruto elől. Tüzetesebben megnézi Naruto csuklóit, de semmit sem talál ő sem. Dühös arca azt sugallja, hogy nem erre számított.

-        Elnézést – feleli készségesen. – Mindazonáltal, szeretnélek kikérdezni Naruto, négyszemközt. Valamint – tekintete a jövevényekre terelődik – a kapun átjöttek közül el kell vinnünk a felnőtteket.

A másik Naruto, Sakura és Sasuke persze azonnal védelmi alakzatba állnak, hogy ha kell, megküzdenek a szabadságukért. Felemelem a kezemet eléjük, hogy eszük se jusson. Nincs esélyük a mágus ellen, még akkor sem, ha mindent bevetnek. A másik Sakura megérti, de a tekintetében látom, hogy nem akarja. Nem akar menni, és magára hagyni a lányát, még akkor sem, ha ezzel neki tesz jót.

-        Csak annyi ideig lesztek elzárva, ameddig meg nem találjuk a szerelőt, aki haza tud titeket juttatni.

-        És a gyerekek? – kérdezi Hinata aggódva, miközben kislánya mellett guggolva annak fejét simogatja, aki időközben elpityeredett.

-        Ők itt maradnak – mondom határozottan. – Velem, és én felügyelek rájuk. – A Főmágus szemébe nézek, aki láthatólag is bosszús, hogy így döntöttem.  De nem szól semmit, csak int az őreinek, hogy fogják el őket. Az őrök azonnal megindulnak, kezükben pengeéles kardjukkal.

Elfordítom a tekintetem, és csak hallgatom, ahogy sikítanak a gyerekek, amikor elválasztják őket a szüleiktől. A felnőttek ígérnek nekik mindenfélét. Hogy minden rendben lesz, hogy semmi baj nincs, de még ők maguk sem tudják, hogy igazat mondanak-e. Tekintetem Narutóra vándorol, aki szintén lesüti a szemét.

Belekarolok, ő pedig nekem dől. Érzem, ahogy remeg, ahogy a sírás határán van. Arcomat a vállába fúrom, nem eresztem el. Keze megtalálja az enyémet, és szorosan megmarkolja. A lelkében fellángolnak a szavak, az események, amikor a családjától elszakadt. Hasonló a helyzet, csak itt ő a külső szemlélő, aki végig nézi a kitaszítottak elvitelét. Nagyot nyel, hogy eltüntesse a könnyeit.

Az én szívem is vágtázni kezd, amikor eszembe villan, hogy ott kellett volna lennem mellette, hogy nem lett volna szabad elengednem. Ez egy örök trauma lesz neki is és nekem is. Mégis meg kell tanulnunk tovább lépni. Össze kell szorítanunk a fogunkat, fel kell kötnünk a gatyánkat, tovább menni, még akkor is, ha közben gyomorszájon rúgnak.

-        Freya – szólít meg Kendo, mire azonnal felnézek. Szememben könnyek csillognak, testem elgyötört és fáradt, de még mennem kell tovább. Kendo Naruto felé int.

-        Menj – súgom neki, mire erőtlenül bólint, és elindul Kendóval. Átkarolom magamat, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék, s erőtlenül nézek utána. Még visszatekint rám. Kék szemei aggodalmat tükröznek és kelletlenséget, hogy szívesebben bújna most hozzám, és aludna el a karjaimban, mintsem ostoba kérdésekre válaszolgasson. Fáradtan rámosolygok, de nem viszonozza.

-        Gyere utánam! Ne hagyj magamra velük!

Meglep a kérése, de hihetetlen módon huncut mosolyra húzódik a szám. A kapu csukódása jelzi nekem, hogy indulhatok. Anyám megérinti a vállamat. Feléje kapom a fejemet, s ugyanaz a sokatmondó arc tekint rám. Egyik szemöldökét felhúzta, amolyan kérdésként, mintha azt mondaná „Ezt most komolyan gondoltad?”. Kihívóan elvigyorodom, majd kicsusszanva a keze alól, elrohanok a hátsó ajtó felé.

Gyorsan magamra kapom a cipőmet, amit helyenként vér pettyek tarkítanak, de nem érdekel. Csak az érdekel, hogy minél előbb utolérjem őket. Így szinte kivágódom az ajtón, hogy újult erővel vágjak neki ennek a borzalmas éjszakának.

Lábaimat gyorsan szedve ugrálok a tetőkön, közben pedig magamra öltöm az éjjeli vadász ruhámat. Fekete nadrág, hangtalan bakanccsal, a fűzős nyakú tunika kabátom, valamint egy különálló, sálra emlékeztető kapucni. Hasznos tud lenni, ha nem akarok teljes köpenyt felvenni.

Kiélesítem a Kurumi adta képességeim, miszerint a pupillám keskenyé válik, hallásom még a legkisebb neszt is meghallja, szaglásom pedig olyan éles és precíz, hogy kis híján elterülök az egyik tetőn, amikor megérzem a másik világból jöttek tömény illatát. Olyan keverék. Mintha az állott szagot összevegyíteném a föld illatával.

Szaglásomat visszafogva, tovább settenkedek tetőről tetőre, míg el nem érjük a Fehér Palotát. A legközelebbi ház tetején megállok, és tüzetesebben megnézem a társaságot. A négy fogolyra csuklyás köpenyt húztak, csuklójukra chakra elszorító bilincset csatoltak, aminek kék fénye csak úgy virít a sötétben. Megborzongok a hideg és a tudat hatására, hogy valaha is egy ilyen legyen Narutón vagy rajtam.

Őket hat őr veszi körbe, nehogy még a szökés gondolata is felmerüljön bennük. Előttük menetel Naruto, aki szál egyenes háttal, közömbös tekintettel figyeli az előtte haladó Főmágust. Érzelmei gyöngédek és megfontoltak, még akkor is, ha ostobán hangzik. Kontrollálja a haragját, a félelmét és aggodalmát, aminek eredménye a tiszta gondolkodása. Mégis a mesteri büszkeségemet felülmúlja a baráti kétségem, hogy… nem-e fog megfázni ebben a vékony fekete kabátban. De most komolyan. Elég hideg van.

-        Vigyék a foglyokat a tizenhetes katakombába – utasítja az őreit Kendo, aki furcsa mód ideges. Mozdulatai kapkodóak, ahogy siettető mozdulattal, hátra sem nézve int a katakomba irányába. Csapzott hajába rendszeresen beletúr, barna szemei pedig folyamatosan kilesnek oldalra. Homlokomat ráncolva figyelem, ahogy áthaladnak a kapun.

Naruto csak ekkor tekint jobbra, amerre a foglyokat viszik. Követem a szemét, és meglátom, ahogy a másik Naruto a csuklya homályából néz rá. Nem tudnám megmondani, hogy mégis milyen kérés fogalmazód meg benne, de annyi biztos, hogy Itó kristály tisztán értette, mert csak biccent egyet, és máris megy tovább.

-        Menj utánuk! – A csuklya takarása alatt eltátom a számat, szemei kidüllednek a meglepetéstől.

-        De hát… - kezdeném az ellenkezést, miszerint ez őrültség, ám belém fojtja a szót.

-        Nagyobb szükségük van rád. Azonnal szólok, ha valami nem stimmel itt. Ne aggódj! Rendben leszek. – Szinte magam előtt látom, ahogy a szája halvány mosolyra húzódik, még jobban kihúzza magát, ahogy a Főmágus mögött lépked. Kezeim ökölbe szorulnak, és szívem szerint most felképelném, de úgy, hogy az arca egyik fele egy görögdinnyére hasonlítson. Morgok egy sort magamban, de nincs belekötni valóm.

-        Ha nagy bajt hozol a fejedre, imádkozhatsz, hogy ne kerülj a kezeim közé – fenyegetem meg, megszakítva a telepátiát, hogy még pont betudjak slisszanni a becsukódó vaskapun.

Odabent fáklyák égnek, gyér fénnyel borítva a sejtelmes folyosót. Óvatos léptekkel a foglyok után sietek, vigyázva nehogy az őrök meghalljanak. A sarkokon belesve cellák sorakoznak, legtöbbjük három- négy rabbal tömve. Előttük pedig ritkán elsétál egy-egy őr, akik karjukat szorosan a testük mellett tartva járkálgatnak vörös színű, csapás díszítéses kabátban, fekete nadrágba és csizmában.

Legtöbbjük még újonc, de javarészük már veterán. Van itt már háromszáz évesnél is idősebb öregúr, aki még anno egy pitiáner bűnéért issza a levet. Sajna, a hosszú élet miatt, gyakran elég hosszú időre rács mögé dughatnak. Meg se érzed, hogy mi történik körülötted, hiszen egy nap szinte észrevétlenül telik el. De, ha ezt a négy kapun túlit bezárják ide, míg a szerelőt megtaláljuk, ők nagyon is megérzik az idő múlását. Az ő életük véges, nem úgy, mint a miénk.

A három gyereké még nem olyan vészes, hiszen, ha kapnak kiképzést, és megkapják a pecsétünket, akkor megmenekültek, de a szüleiket menthetetlenül elvesztik. Összeszorul a szívem, ha csak arra gondolok, hogy milyen lehet elveszteni egy szülőt, csak mert az idő megkoptatta a csontjait, megöregítette, és végül elvette, ahogy az a természetre jellemző. Mert ez a természetes. Elveszted, mert ez az élet rendje.

Tulajdonképpen a mágusok annak ellenére, hogy mindenben a természet javára, a természettel dolgoznak, piszkosul áthágják a legalapvetőbb szabályokat a rúnákkal, a pecsétekkel, vagy épp a főzetekkel. Vele is, meg nem is. Elég érdekes egy paradoxon, de ez így van rendjén. Legalábbis az én nézeteim szerint.

Míg én itt fecsegek, mint valami öregasszony, addig a foglyok megérkeznek a cellájukhoz, ahová az egyik őr szinte betaszítja őket. Elzárt részen vannak. A környéken egyetlen rab sem ólálkodik, de még őr sem. Nem is csoda, hogy nem figyelnek rájuk eléggé. A bilincs épp eléggé elvágja a chakrájuk útját.

Míg a hat őr hangos, kopogó léptekkel elmegy, addig én egy közeli sarkon lapulva várok. Lassú légzésem alig hallatszódik a fáklyák lobogásában, vagy akár a nyöszörgő rab kérlelésében. Az őrültekről már nem is beszélve. Mikor elhaladnak előttem, hátrafelé lépdelve bemegyek oda, ahol cella van.

Egy pillanat alatt megcsap a hideg. Libabőrössé válok, ahogy lemegyek a lépcsőn, és megérzem a jeges hideget. Deja vu érzésem támad. Mintha már átéltem volna ezt a helyzetet, csak ott nem volt lépcső, csak egy nyomoronc kőgomb. Lesietvén egy terembe jutok, ahol alig van öt méter az ajtótól a rácsokig. Itt is plafontól padlóig érnek a rácsok, és itt is egy pinduri ablak figyel a bal felső sarokból.

Sablon terv, gondolom. Vagy csak szimplán hasonlítgatok és borzongok, akárcsak egy hülye. Szerencsére őket nem verték a falhoz egy alig három méteres láncra, hogy harminc centi maradjon a rab és a rácsok között. Ha ezt megtették volna, követeltem volna az azonnali átrendezést, de tüstént.

Ám annyi különbséget mégis találok, hogy vastag futont kaptak és két fáklya ég a tartókban. Legalább ők kaptak alapból ennyit nem úgy, ahogy Itó kapott alig három hónapja. Még ma is fellángol a dühöm, ha arra gondolok, hogy milyen körülmények között tartották volna őt.

-        Ki vagy? – kérdezi Sasuke gyanakvóan.  Leveszem a csuklyámat, és közelebb megyek a rácsokhoz.

-        Itó, vagyis Naruto mondta, hogy jöjjek utánatok.

-        Ki tudsz minket jutatni innen? – kérdezi Hinata reménykedve, ám bánatára megrázom a fejemet. Nem szabadíthatom ki őket, hiszen, akkor még nagyobb bajba sodrom őket, nem is beszélve arról, hogy ezzel Narutót és magamat is bajba keverném.

-        Nem tehetem, de megpróbálok tenni az ügy érdekében, viszont megválaszolhatom a kérdéseiteket. Tudom, hogy ez most édeskevés, de jelen helyzetben csak ennyit tudok értetek tenni.

Bánatos arcukat látva elszorul a szívem. Nem lehet egyszerű, hogy el kellett szakadniuk a gyerekeiktől. Hiszen a legkisebb is alig hat éves. Nagyot sóhajtok. Tekintetem a bilincsekre villan, és hirtelen beugrik, hogy mit tehetek értük. A sarkamra ülök, két tenyeremet egymással szembefordítva magam elé hozom, és egy aprócska kék gömböt készítek.

A kék gömböt enyhítőnek hívják, és nagyon is jól ismert cimborám. Gyakorta van rá szükségem, de ez egy másik sztori, későbbre. A lényege ennek az aprócska foszforeszkáló és kék port szóró gömbnek, hogy a gyógyításban használatos, és segít csökkenteni az energiák túltengését a testben. Valamint nyugtató hatással van a testre, így stressz oldónak is szokták használni.

Rájuk pillantok a gömb felett, amit ők tágra nyílt szemmel figyelnek. Ismerős ez az arckifejezés. Emlékszem Naruto is így nézett rám, amikor először varázsoltam előtte. Szemei zafírként csillogtak, aurája olyan fényes és kíváncsi volt, hogy majdnem kiszúrta a szememet. Élénk gyermekiséggel figyelte, amint egy egyszerű mozdulattal rendbe tettem a szobámat és bepakoltam a táskámba.

Ám most nekik adom ezt a gömböt, ami meglazítja a bilincseket annyira, hogyha védekezniük kellene az őrök támadásai ellen, akkor meg tudják védeni magukat. Csekély segítség, de ez is több, mintha magukra hagynám őket ebben a hideg kalitkában. A bilincsek csilingelve lazulnak egy kicsit, de nem eléggé, hogy a rácsok áttöréséhez alkalmas chakrát tudjanak felszabadítani.

-        Köszönjük, egy kicsit már jobb – mondja Sakura elismerően, és a nyugodtságát kezdi furcsállni, ami hirtelen megszállta mindannyiukat. -  Te most elbűvöltél minket? – kérdezi bizonytalanul, mire felkuncogok. Szám elé kapva a kezemet fojtom el a hangomat, majd felpillantok rájuk.

-        Varázslatnak hívják, Sakura-san. És nem szándékosan tettem. A varázslat, amit az előbb láttatok egy gyógyításban is használt enyhítő gömb, ami csökkenti a testben áramló energiák magas koncentrációját, valamint nyugtató hatása is van a szervezetre.

-        Akkor te most… - döbben meg a másik Naruto. – Itt mindenki tud ilyet?

-        Nem – rázom meg a fejemet. – Vannak olyan emberek is, akik nem rendelkeznek a mágia képességével. De a ninják chakrájával igen. Itt mindenki tanul ninjának és mágusnak is. Van egyetem is, ahol a képességeiket fejleszthetik is.

-        Más szóval – kezdi Sasuke -, ha csak chakrával rendelkezel, akkor ninjának tanulsz, de, ha rendelkezel azokkal a bizonyos energiákkal is, akkor mágusnak tanulsz. Ha jól értem.

-        Majdnem – mosolyodom el a gyors felfogásán. – Akár van mannád és mágikus erőd, akár nincs, ugyanúgy tanulsz mágus dolgokat, mint ninja dolgokat.

-        Nem ez a fontos – szólal meg Hinata hátul -, hanem az, hogy miért kerültünk ide, és mi ez az egész. – Aggódó tekintetét látva bennem is megfordul a kérdés.

Az egésznek igazából semmi értelme nincs. A gép hatszáz éven át remekül szolgált, mindenféle hiba nélkül, s pont akkor, amikor az alvilág eseményei – Brandon és társai – elkezdenek mozgolódni, akkor adja be a kulcsot, és szakajt a nyakunkban hét embert egy másik világból.

Eddig is tönkre mehetett volna, eddig is felbukkanhatott volna a szerelő, akire mindig is vártunk, de nem, most kellett beadnia az unalmast. Lehet, hogy túl sokat láttam már és éltem meg, de ennek nagyon is gyanús szaga van. Jelentése kell, hogy legyen, de legkevesebb, hogy célja annak, hogy őket idehozta az a kapu.

Ha mélyebbre ások, akkor az lenne a tippem, hogy Narutót és engem akar tesztelni a sors. Azt akarja, hogy elfogadjuk a helyzetünket, képesek legyünk túllépni a múlton, és hogy megérthessük, hogy mit is rontottunk el annak idején. Köztük azt is, hogy Hinata miért olyan, amilyen.

Ha kiengedik, talán lehetőségem nyílik arra, hogy jobban megismerhessem Hinatát, és össze tudjam hasonlítani azzal a lánnyal, akitől egy tenger és háromnapnyi járás választ el. Egy nap mindenképpen találkozni fogok és akarok vele. Meg akarom ismerni azt a lányt, akiért Naruto szíve dobogott, és talán a mai napi dobog valamilyen szinte.  

Mondhatni az itteni világban élő Hyuuga Hinata az én Anonymusom. Tudom, hogy létezik, van egy képem róla, egy elképzelésem, de a mélyebb rétegekbe nem láthatok bele, csak a felszínt látom. Olyan, akár egy könyv a könyvtárban. Látom a címét, a borítóját, de a tartalma nem lebeg a szemem előtt.

Csigázza a fantáziámat, de uralkodok magamon, hogy a másik világból érkezett Hinatát töviről hegyire kikérdezzem. Pedig Isten látja lelkemet, nagyon akarom. Apropó kérdezés és válaszadás. Ha netán arról kérdeznének, hogy Itó mit keres itt ahelyett, hogy Konohában lebzselne, titkot kell tartanom.

Itó nem venné jó néven, ha elmesélném nekik, hogyan került ide, milyen sors adatott neki, annak ellenére, hogy a családja körében nevelkedett, hogy szerették az emberek. Nem szabad elárulnom neki a legféltettebb titkát, amit úgy őriz mindenki elől, hogy még a legelszántabb vallató sem szedné ki belőle.

-        Nem tudom – felelem végül. – Ez egy rejtély még számomra is. A kapu hatszáz éven át remekül szolgált. De biztos van oka annak, hogy titeket áthozott ide, majd tönkrement. Ami pedig az elzárásotokat illeti, annak biztonsági okai vannak. Mint láthattátok két Naruto is van ebben a világban, ahogy két Sakura, Sasuke és Hinata. Ti négyen vagytok azok a személyek, akik ebben a világban is léteztek, úgymond. A gyerekek viszont nem.

-        De hisz láttam magamat – szólal meg a másik Naruto. - Ha létezik, akkor a gyerekeknek is létezniük kell, de legalább Borutónak – méltatlankodik tovább. Kifújom a levegőt, mélyen beszívom. Próbálok higgadt maradni, amennyire csak lehet. Itónak igaza volt. Nagyon nagy szükségük van rám, hogy megértsék a helyzetüket.

-        Érdekesen lenne, ha egy tizenhat éves fiúnak, tizenkét éves, vagy fiatalabb gyermeke lenne. – Elképednek a hallottakon, majd kíváncsian közelebb jönnek a rácsokhoz. – Naruto még csak ma töltötte be a tizenhatodik életévét, ahogy a Konohában élő Sakura, Sasuke és Hinata is. A gyerekek még meg sem születtek. Sőt… attól tartok, hogy a két Uzumaki csemete nem is számíthat arra, hogy valaha is ebben a világban megszületik. De ez már Itó, azaz Naruto története egy lánnyal, aki… nos… kétes a szememben. És az sem biztos, hogy az Uchiha gyerek is lány lesz. Vagy, hogy egyáltalán Sasuke és Sakura összejön. Ez egy másik világ. Itt bármi megeshet, és még messze vagyunk attól, ahol ti már tartotok.

-        Azt akarod mondani – kezdi bizonytalanul Sakura -, hogy itt még semmi sem biztos? Nem biztos, hogy Sarada megszületik, hogy egyáltalán Sasuke és én összeházasodunk, vagy az, hogy Naruto és Hinata házasok lesznek, és Himawari és Borutó megszületik? - hangja egyre kétségbeesettebbé válik, reszketni kezd, ahogy tisztul előtte a kép.

-        Sajnos itt… semmi sincs még bebiztosítva. Minden más, mint nálatok. Nem Konohában vagyunk, hanem Rejtett Holdban, én nem is biztos, hogy létezek a ti világotokban, de Naruto… ő… huh. Nem mondhatom el, hogy ő miért van itt, de a lényeg, hogy már itt él, és próbál fejlődni, és… nem biztosak a dolgok. Még minden kezdetleges. Tizenhat éves fejjel nem tudom megmondani, hogy Hinata és Naruto… ez… sajnálom – mondom csüggedten és nyomottan. A mellkasom elkezd szorítani, ahogy arra gondolok, hogy Naruto találkozik Hinatával, valamint kibékülnek.

-        Semmi… sem… biztos – huppan oldalra a másik Naruto. Hátát a falnak dönti, fejét hátrahajtja. – Ezek szerint belecsöppentünk egy olyan világba, aminek nem ismerjük az menetét és a végét, csak azt tudjuk, hogy mi is létezünk ebben a világban, valamilyen formában, és majd csak lesz valahogy.

-        Sajnálom, de ennél jobban nem tudom megfogalmazni – mentegetőzöm, de már látom, hogy újabb kérdések kezdenek fogalmazódni bennük.

-        És, Naruto mégis miért van itt, vagy, ahogy te hívod, Itó? – kérdezi Sasuke informálódásként. Elpirulok a fáklyák fényében, ami szerencsére nem látszik annyira. Elhúzom a számat a kérdésre, de nem mondhatom azt, hogy rám tartozik, mert még a végén félreértik a helyzetet. Még a végén azt hinnék, hogy együtt vagyok vele… ami a szívem vágya lenni, mi tagadás, de ha nem igaz, akkor nem igaz.

-        Tanul. Mágikus képességei vannak, és én is tanítom, valamint az egyetemen…

Trap. Trap.

Valaki erre felé lépdel. Azonnal felpattanok a helyemről, magamra aggatom a csuklyát, és megbújok az egyik árnyékos sarokban. Ujjaim megfeszülnek, ahogy a pórusaimból előtör a mágia, és a mágikus térből két kétélű pengét varázsolok elő. Mind a kettő koromfeketére van festve, markolatuk őzbőrrel van borítva, keresztvasából pedig két-két aprócska penge áll ki a hirtelen csapások könnyed védéséért.

Légzésem alig hallhatóan felgyorsul, ahogy egyre hangosabbá válnak a léptek a lépcsőn. Hamar meglátom az ördög fény pislogását, amint az illető kezében lebeg. A négy fogoly is hátrább csúszik a cellájában felkészülve az esetleges fenyegetésre. Ám még mielőtt leérne a jövevény, hirtelen megszólal.

-        Freya? Itt vagy lent? – kérdezi suttogva Naruto, mire vagy egy mázsás kő esik le a szívemről. Pengéimet eltüntetem a térbe, leveszem a fejemről a csuklyát, és halk léptekkel a lépcsőhöz menetelek. Fellesek, és megpillantom Itót, kezében egy ördög fénnyel. Arcára félig árnyék vetül, ahogy maga előtt tartja a fényt.

-        Itt – felelem mosolyogva, és pedig ő lesiet a lépcsőn. Arcán derűs mosoly sugárzik, azonban az aurája egyszerre nyugtalan és vidám. Mintha… - Minden rendben ment? – kérdezem tőle, ahogy leér a cellához.

-        I-igen – felei reszketve a hidegtől. – Cs-csak volt egy kis vitánk, ennyi. Viszont – belenyúlt a kabát zsebébe, és csörögve előhalászik egy kulcscsomót – sikerült elérnem, hogy ne a börtönben kelljen lenniük.

-        De… mi… - tátom el a számat.

-        A bilincs ugyan nem lesz összekötve rajtuk, de viselniük kell, valamint egy kinézet elrejtő varázslatot fognak kapni holnap – feleli mosolyogva.

Tátott szájjal nézem, ahogy elengedi az ördög fényt, és pár laza mozdulattal kinyitja a cellát. A négy fogoly döbbent képpel jön ki, és figyeli, ahogy kioldja a bilincsek között a láncot. Csodálat és büszkeség fut végig rajtam. Büszkén nézem, ahogy az én drága szülinaposom másokon segít, annak ellenére, hogy először mennyire nem akart segíteni nekik.

-        Naruto – szólítom meg. – Most túltettél magadon.

-        Ööö, hogy micsoda? – kérdezi értetlenkedve. Felkuncogok, és megrázom a fejemet. Ő persze nem érti, hogy mire célzok, de szerintem nem is bánja. Talán még azt is mondja magában, hogy hagyjuk a magasabb beosztásúakra. Talán ők jobban tudják. – Mindegy… legalább… vége mára.

-        Minden rendben? – kérdezem aggódva, ahogy szótagokban kezd beszélni. Felhúzom az egyik szemöldökömet, csípőre vágom a kezemet, s szinte követelem a választ.

-        I-igen… - tüsszent – csak… egy feltétellel egyezett bele… öhm… de szerintem menjünk haza előbb.

Még mielőtt elkaphatnám a kabátja gallérját, felfut a lépcsőn, onnan szól le, hogy menjünk a hidegről. Rosszallva nézek fel a lépcsőre, majd utána rohanok. Nyomomban a jövevényekkel futok utána, ám ő nem válaszol nekem, annak ellenére sem, hogy folyamatosan szólongatom.

-        Naruto! Állj már meg! - kiabálom utána, amikor végre felérünk a börtönből a kinti estébe. Az ég elborult, a hideg egyre csípősebbé válik körülöttem. Leheletem apró felhőként gomolyog előttem, és tűnik el a semmibe, ahogy keresztülmegyek rajta.

Kinyújtom ujjatlan kesztyűs kezemet Naruto karjáért, mégis mikor épp megfognám a karját, egy villanás ledönt a lábamról. Egyszerre elvesztem az egyensúlyomat, torkomból kiszökik a hang, akárcsak a tüdőmből a levegő. Hideg ölel körbe akárcsak egy hű szerető, végtagjaim esetlenné válnak, nem bírok még megkapaszkodni sem semmiben.

Érzem, hogy esem, hogy a talaj egyre közelít, de nem látom, hogy mennyi van még az ütközésig. A fejem lüktetni kezd, akárcsak a testem minden egyes tagja, gyomrom bukfencet hány a testemben, ahogy a rosszullét eluralkodik rajtam.

Ismerős érzés fut végig rajtam, s már tudom is, hogy miért. Felrepedt a pecsétem. A testemet azonnal elönti a túltengő energia, s csak az akaratom tart vissza attól, hogy kirobbanjon a testemből a chakra, a manna vagy a mágikus energia.

Naruto karjai elkapják szinte átfagyott testemet, de ellököm magamtól. Szédülni kezdek, és még mindig csak a fényt látom a szemem előtt. A fejemet fogva próbálok talpon maradni, de nem sikerül. Valamit motyogok, de nem hallom a saját szavaimat.

-        Freya. Kicsi kincsem. Gyere, mutatok neked valamit. – Lágy női hang cirógat, kábít, ahogy a testem megadja magát a fájdalomnak, és összeesem.

***

Következőnek egy puha matracot tapintok a kezem alatt, halvány rózsa illat csapja meg az orromat. Testem lüktet a túltengő energiától, torkomat marja a tűz, gerincemet a jég fagyasztja, a levegő súrolja légcsövemet és orromat, a gravitáció szinte húz. De e négy elem közül a jég, a hideg fagyaszt a legjobban.

Minden izmom sikít, ahogy a pecsétem elkezd lassan tovább repedni. Szemeim felpattannak, hurutosan felköhögök. Szaggatottan veszem a levegőt, torkom szinte minden levegővételnél ég. Hörgök, ahogy lassan elfordítom a fejemet. A szobámban vagyok, anyám fékező rúnáival és védőburok gyertyáival körbevéve. A jobb felső sarokban lévő ágyamon fekszem, már kitudja, hogy mióta. Lassan balra fordítom a fejemet, annak ellenére, hogy a fejem is hasogat.

Reggel hat óra van. Ezek szerint egész éjszaka így feküdtem, ahogy leraktak. Az éjjeli szekrényemre anyám kikészített egy pohár vizet, fejfájáscsillapítóval. A pohár és a gyógyszer mögötti lámpám pedig még mindig ég. Ezek szerint valaki bent volt a szobámban.

Ezt még az átellenben lévő székem is igazolja, ami az íróasztalom előtt áll, felém fordítva. Az asztalomon minden rendben van, a balszélén lévő irattartómban a lapok és akták szépen állnak, a toll- és papírtartóm úgyszintén. Akárcsak a jobb szélén lévő lámpám. A fiókokat pedig senki nem húzogatta ki. Egyetlen dolog változott, az pedig egy rajzlap és egy toll.

Naruto ülhetett ott, ameddig el nem fáradt. Rajzolhatott, s várta, hogy felkeljek. Időközben elfáradhatott, és kinyitotta a nem is messze lévő ablakomat. Beülhetett a párnázott részbe, miután lelépett a ládámról. Csak résnyire hagyta nyitva, nehogy elfújja egy kis szél a gyertyákat. Elbóbiskolhatott, mert a feje nyoma ott maradt az üvegen.

Azután mehetett át a saját szobájába aludni. Szaggatottan sóhajtok egyet, mire a mellkasomban a fájás egyre jobban kezd szorítani. Az izmaim még mindig fájnak, és a testem sem épp a legerősebb. De muszáj megerősítenem a pecsétet, különben a testem szétszakadhat a túlságosan gyorsan jövő és erős energiáktól.

Megmarkolom az ágyam szélét a takarón át, és annak ellenére, hogy minden ízületemben belemarkol a fájdalom, ülő helyzetbe húzom magamat. Hörögve lihegek, látásom el-elhomályosul, ahogy remegve felhúzom a lábamat – majdnem orra is bukom -, és a sarkamra ülök. Két tenyeremre támaszkodom, karjaim alig tartanak meg, kapar a torkom, mintha fűrészporral hintették volna fel.

Szerencsém van, hogy anyámnak volt annyi ideje, hogy levegye rólam a kabátomat, a pulóveremet és felsőmet, valamint a nadrágomat, és átöltöztetett az eperkés trikómba és térdig érő nadrágomba. Ezért hálát adok az égnek, hogy ilyen anyával áldott meg, aki azzal is foglalkozik, hogy megfelelő öltözékben ordítozzak a fájdalomtól, míg helyre hozom a pecsétet a mágusi pecsétem alatt.

Előre nyújtózkodom, lehajtott fejjel. Kicsit megnyújtóztatom a hátamat, hogy a beállt izmaimat felkészítsem a hosszú fájdalomra, ami rám vár. Szinte rutin lesz számomra, de akkor is utálom. Utálom, hogy ilyennel születtem, hogy mindig is félnem kell attól, hogy egy rossz mozdulat, és a pecsét szétszaggatja a testemet.

Hörögve beszívom a levegőt; kattan a szobám ajtaja. Naruto lép be, energiái aggodalmat és félelmet sugároznak. Aggódik értem, és fél, hogy elveszít. Keserűen elmosolyodom nyújtózásom alatt, de nem szólalok meg, csak lassan keresztbe teszem a mellkasomon a karomat, légzésem szaggatottá válik, ahogy megszorítom a vállamat.

-        Menj ki – suttogom lágyan. – Nem lesz egy szép látvány. – Ekkor csap le az első fájdalom hullám. Összeszorítom a fogaimat, ahogy megérzem a láncok első kiindulását. A hátam bizseregni kezd, és a láncok kicsapnak, leszögezve az ágyamhoz. Az alkarjaim a homlokom alá jönnek, míg én hasra esek. Próbálok nem ordítani, de az elfojtott nyögések, így is elhagyják az ajkaimat.

-        Mi ez az egész? – kérdezi elhűlve az ajtóból. Vicsorítva kezdem el elkészíteni a megmaradt energiáiból a foltot, amit lassan a megrepedt pecséthez illesztek. Ám mindig csak egy kicsike darabot tudok elkészíteni, így nagyon lassan megy a helyreállítás, valamint nagyon igénybe veszi a testemet.

-        Energiatúltengéssel született, Naruto – válaszol helyettem anyám, aki egy tálca reggelivel jön be, ami még forró, tekintve arra, hogy még el fog tartani egy darabig, mire meg tudom majd enni. – Ejnye, Freya! – mordul rám anyám. – Nem vetted be a fájdalomcsillapítódat. Tudod, hogy… - Ekkor ordítok fel egy nagyot. Rekedt hangom, groteszk ordítást produkál, amitől Naruto hátrahőköl. Zilálok, ahogy lassan elkezd összeforrni a repedés a pecséten.

A hullámok egyre csak terjednek a testemben, morgok, mint valami állát, miközben a láncok, amik a hátamból állnak ki, stabilan tartanak, valamint nem engedik, hogy vergődjek a francia ágyamon. Mélyeket lélegzem, lassan forrasztom, hogy minél kevésbé fájjon. Fogamat összeszorítva nyögdécselek, hörgök és morgok.

-        Nem… fogsz… elkésni? – kérdezem sziszegve Narutótól, amikor egy pillanatra meglátom az asztalomon álló kis órát, ami hét tizenötöt mutat. Szorosan markolom a takarómat, miközben lassan felnézek rá. Hevesen ver a szívem, alig kapok levegőt. – Menj… még… a végén… elkésel… a suliból!

-        De te…

-        Majd… délután… elmondom… Csak… menj… suliba… oké? – A szemébe nézek. Azok a kék íriszek, amik mindig is élettől csillognak, most egy felnőtt érzéseivel megtelve néznek rám. Elmosolyodom két hullám között, s némán kérlelem, hogy menjen, nem lesz bajom.

-        Menj – mondja anyám kérlelően. Naruto még egy utolsó pillantást vet rám, amint vergődve gyógyítom a saját bajomat, majd lassan kihátrál a szobámból.

Anyám homlok ráncolva figyeli a jelenetét, de nem szól semmit sem, csak leül az íróasztalomhoz, keresztbe teszi a lábát, majd elkezdi mustrálni Naruto rajzát. Engem pedig lassan a fájdalom álomba ringat, mint ahogy szokta, s végül engedek is neki.