Börtönsztori - 32. fejezet: A levél

Verőfényes napsütés köszönt be ezen a keserű októberi napon. A levelek zizegve szállnak le a fákról vagy járnak táncot a járdán. Nehéz szívvel sietek a munkába, fáradt tagjaim még mindig nem heverték ki a hétvégét. Az egész ház átalakult az óta. Csendesebb lett, még mindig nagy a gyász rajtunk. Próbálunk erőt venni magunkon, de ez csak ritkán és igen kicsi ideig megy. Próbálkozunk, de valahogy nem tudjuk tényleg fent tartani az állapotot még akkor sem, hogyha minden erőnket bevetjük.

Naruto igyekszik, és mindig kieszel valamit, hogy megnevettesse hol Alanát, hol Brant, de csak egy fukar mosolyt sikerül belőlük kicsavarni. Igaz, ez már több mint a semmi. De, ami a legjobban meglepett, hogy Naruto milyen dolgos, szorgos, valamint remekül főz. Ez volt az egyik olyan dolog, amivel két perc alatt levett a lábamról. Miután kikecmeregtem a szobámból másnap reggel – kisírt szemmel, kócos hajjal -, akkor láttam meg, hogy kötényben tesz-vesz a konyhában, és minden gond nélkül elkészítette a reggelit mindenkinek.

De a legmeglepőbb az volt, hogy mikor meglátott a konyhaajtóban állni, ellágyult a tekintete, és rám mosolygott. Minden tettetés, minden kín nélkül rám vigyorgott, és úgy tett, mintha nem történt volna semmi, épp csak egy kis baki, amit pillanatok alatt el lehet simítani. Csodálkozva néztem rá, amikor elkezdett beszélgetni a vendégekkel, nevetett velük, s szinte meg se kottyant neki.

Nagy nehezen legyűrtem aznap a reggelit, de valami motoszkált bennem. Valami már megint nem stimmelt. S ezúttal nem Kurumi piszkált, de nem is valami gedhes nátha, hanem inkább belső hangocskának mondanám, aki időnként megdorgál, ha butaságot csinálok, aki meghúzza a vészcsengőt, ha muszáj. De most csak morog magába. Morog, duzzog és fortyog, mint valami kutya, még most is, hogy kedd reggel van, és dolgozni kell menni.

De nem azért morog, mert Naruto nem képes együtt érezni velünk, nem! Azért ilyen házi sárkány, mert nem képes megállapítani, hogy ez mégis miért van. Valami nem hagyja nyugodni ezzel a bolond szőkével kapcsolatban. De engem se hagy békén. Legutóbb is ezt csinálta, amikor valami baj volt. Egyik nap még komoly volt és komor, másnap meg mintha kicserélték volna, és már vigyorgott és örült, nevetett.

Ez nekem egy kicsit magas. Lehetséges, hogy annyira gyakorlott lenne már ebben a feldolgozós dologban, hogy már egyik napról a másikra képes átrágni magát a tömérdek kérdésen, amik engem szüntelen ostromolnak? Meglehet. Végül is te hagytad magára! Jesszus.

-        Freya úrnő? – ijeszt meg Hobembach. Egy aprócskát ugorva ránézek. Tetőtől talpig hétköznapi ruhába bújt, egy darabka páncélzatot sem látok rajta. Észre sem vettem, hogy itt van, de azt sem, hogy már az irodámban csücsülök, és már percek óta egy papír tartok a kezemben, mereven bámulva azt. Szégyenemben elpirulok, de méltóságteljesen úrrá leszek magamon.

-        Elnézést, Hobembach. Kicsit szétszórt vagyok ma reggel – felelem szelíden és diszkréten, mintha nem érezném kínosnak, hogy az egyik kapitány rajta kapott, amint a gondolataimba merülök.

-        Ugyan – villant egy mosolyt felém, beszéd közben aprót rándít a vállán, amolyan „megesik az ilyen, még kedden” stílusban, és egy elefántcsont színű borítékot tesz le az asztalomra. – Ez a levél kora hajnalban érkezett, Konohából. A futárt elszállásoltuk a Fehér Palota legközelebbi szobájában.

-        Rendben – sóhajtom. – Menjen, Hobembach, később válaszolok a levélre. – Azzal tiszteletteljesen meghajol, és távozik.

Kelletlenül veszem a kezembe a levelet, elgondolkodva nézem a gyöngybetűket, amikkel a nevemet firkálták a borítékra. Nem akarom kinyitni, nem akarok beszélni vagy bármit csinálni. Vagyis… ha igaz akarok lenni magamhoz, akkor Narutóhoz akarok bújni egy bögre forrócsoki kíséretébe, és megnézni egy filmet, lehetőleg valami thrillert vagy horrort.

De addig is, amíg ez megvalósul, addig erőt veszek magamon, kinyitom a borítékot, és kihámozom belőle… a másik levelet? Homlokráncolva veszem kezembe a borítékból kivett másik levelet, amin Naruto neve áll. Megforgatom, hátha találok feladót rajta, de nem találok. Feltámad bennem a gonosz kíváncsiság, de ahelyett, hogy kibontanám a levelet, berakom a fiókomba. A nekem címzett levelet óvatosan kihajtogatom.

"Tisztelt Főmágus Helyettes!

Örömmel hallom, hogy levelem megnevettette Önt, valamint, hogy kész bármikor fogadni Rejtett Holdi irodájában. Boldogan hallom azt is, hogy Ön és én már találkoztunk egymással, még akkor is, ha én nem is emlékszem ilyenre, ha megbocsát.

Mindazonáltal nem ez a csevegés helye. Ezzel a levéllel szeretném az Ön valamint a Főmágus figyelmét felhívni, hogy érkezésem várhatóan október 20-a. Tartózkodásomat három naposra tervezem, ahol megbeszélhetjük a fontosabb dolgokat, amik a szövetség létrejöttét eredményezi.

Valamint eme levélben szeretném közölni, hogy nem egyedül jövök. Magammal hozom három legmegbízhatóbb ninjámat, Hatake Kakashit, Haruno Sakurát, Uchiha Sasukét, akik az ANBU-k mellett biztosítják védelmemet, valamint feleségem, Uzumaki Kushina és két lányom, Uzumaki Aika és Sansa védelmét.

Sajnálatos módon még két személlyel bővül a csapatom, ugyanis Konoha legbefolyásosabb klán vezetője két követét küldte el hozzám, hogy csatlakozzanak nemes célomhoz. Ők a Hyuuga klánból származó Hyuuga Hinata és Hyuuga Neji.

Előre is elnézést kérek a népes bagázsért, akik szerény személyemmel tartanak, valamint a kellemetlenségekért, amik előfordulhatnak.

Tisztelettel

Namikaze Minato, Konoha Negyedik Hokagéja

A levél végére köpni-nyelni nem tudok a meglepetéstől és a kiakadástól. Ledöbbenve és a székembe gyökerezve ülök, és próbálom kiborult aggyal felfogni, hogy most mégis mi ez. Nem csak az lényeges, hogy egyszerre kilencen támadnak meg egyetlen nap alatt, de az is lényeges, hogy mind Naruto múltjához tartoznak, ráadásul nem a kellemeshez.

Leejtem a kezemet, és vagy percekig nézek magam elé az órát hallgatva. Akkor eszmélek fel, amikor a hátam elgémberedett és már sajog, de akkor szinte robbanásszerűen. Felpattanok a helyemről, mintha megcsíptek volna, és klónokat gyártva eszeveszettül dolgozni kezdek, mint valami őrült.

Hat klónnal látok munkához – meglepő módon nyolc óra helyett négy óra alatt végzek –, és máris megkönnyebbülök egy pillanat alatt. Tökéletes feszültség levezetést. Igaz, ez nem olyan, mint amikor Tündelakban kieresztettem az erőmet, de ez annyiban segített, hogy a vérnyomásom ne a plafont nyomja. Még így is sebesen száguld szívem, és még mindig nem tértem magamhoz a sokktól… ami fogalmam sincs, hogy miért van.

Minato szavai megzavarták már amúgy is tönkre vágott elmémet, ráadásul elérték, hogy aggódnom kelljen. Aggódnom imádott szőkémért. Vérem forr, akár a teáskannában a víz, de még nem érte el azt a hőt, hogy sípoljon. Ez a síp csak akkor fog megszólalni, amikor végleg feladom, amikor padlót fogok, és még Naruto sem tud majd onnan felhúzni.

Kopp. Kopp.

A halk kopogás ijesztően hat a csendben, amit irodámban teremtettem, és puskagolyóként ugrom fel, ahogy a Főmágus benyit hozzám. Bozontos feje egy nagy plüss pamacsnak látszik, ahogy meglátom. Sietve magam elé helyezem a kezemet, készen a meghajlásra, ám még mielőtt megtehetném, meglátok valamit nála, amire én sem számítottam.

Egy tálcát rajta két gőzölgő bögrével. Kendo vigyorogva közelebb jön, meglepődött arcom jót kuncog, majd leteszi a tálcát az immáron papíroktól mentes asztalomra. Elveszi az egyik bögrét, és keresztbe tett lábakkal elhelyezkedik az egyik fotelben. Még mindig megdöbbenve pislogok egy keveset, majd letekintek a sajátomra.

Forró csokoládét hozott. Legalább ez a része teljesült a kívánságomnak. Elégedetten elmosolyodom, és követem Kendót a bögrével. Leülök a másik fotelbe, majd óvatosan belekortyolok az italba, ami kellemesen és selymesen csusszan le a torkomon. Különösen jól esik, s mintha egy kicsit lenyugtatott volna.

-        Pár órája csodálkoztam, amikor egy hatalmas robajjal elkezdtél dolgozni – jegyzi meg foghegyről, még mielőtt belekortyolna a csokijába. Elpirosodik a fülem szégyenemben, mivel én észre sem vettem, hogy ennyire hangos lettem volna. – De nem is azért jöttem, hogy ezért leszidjalak, sőt, inkább egy dicséretet kellene mondanom neked.

-        Miért? – kérdezem finoman előre hajolva, kíváncsisággal telve.

-        Mert eddig senkinek nem jutott eszébe, hogy klónokkal végeztesse a munkát. Mindenki meg akarta nekem mutatni, hogy ő mennyire ügyes és okos, hogy egyedül is el tudja végezni a munkát, nem kellenek klónok ide. Személy szerint én is klónokkal dolgozom. Annyi papír van így is, hogy nem csoda, ha elmerülök bennük – mondja kacagva, jó kedvűen. Kacaja felvidít engem is, akárcsak a forró italom. Egyre jobban megnyugszom, helyre áll a lelkem békéje, még akkor is, ha egy kis foltja sosem lesz már olyan, mint volt.

-        De, mi lenne az a fontos dolog, amit meg akart velem beszélni? – kérdem, miközben hátradőlök a székemben, vigyázva, hogy a forrócsoki a bögrémben maradjon, és ne a fehér farmeremen vagy a világoskék blúzomon kössön ki.

-        Oh, tényleg – tér végre észhez. Kiegyenesedik, rendezi arcvonásait. – Tudom, hogy a hétvégi dolgok megviseltek titeket, és nem szívesen hallasz róla, de csak figyelmeztetni akarlak. – Lelkem ismét fellángol, ahogy Kendo elrontja túl könnyen megszerzett békémet. Kíváncsiságom szertefoszlik, helyette a komorság és a bánat veszik vissza az irányítást. – Haza hívom Harut.

-        Haru? – Agytekervényeim mozgolódni kezdenek a név hallatán, s csak nehezen jut eszembe, hogy ki is ő. – A bátyámat? Honnan?

-        Haru Phonenben van, Abrammal, a negyedik osztag helyettes kapitányával. Ideje volt már úgy is, hogy újra hazajöjjön. Már vagy tíz éve mást sem csinál, csak utazgat.

-        Ő valamilyen követ? – puhatolózom Kendónál. Rám mereszti barna szemeit, amiben megcsillan a pajkosság és a jókedv, míg az én jég kék szemeimben csak az egyre feltámadó kíváncsiság kezd úrrá lenni.

-        Szeretnéd, ha mesélnék róla? – Határozottan bólintok, mire Kendo bele fog a meséjébe.

Kozumaki Haru három évvel előbb született, mint én Kozumaki Haku és Sophie első gyermekeként. Haku abban az időben sokkal kiszámíthatatlanabb lett, nem lehetett tudni, hogy mikor jön rá az öt perc és lesz bolond. Így Kendo és Sophie kitalálták, hogy Harut küldjék el tanulni.

Sophie nehezen, de beleegyezett, így kezdődött meg a bátyám utazgatása. Egyre többet utazott, de azért néha hazajött. Öt éves korom után küldetésekre küldték a már akkor is zseninek számító bátyámat, és egyre jobban elmaradozott otthonról. Remek diplomata és harcos, ám hóbortos és nagyon fontoskodó.

Abram, az útitársa tíz éve csatlakozott Haruhoz, amikor keleten tartózkodott, Hamaru városába egy kutatás végett. Azóta is kutatja, amit kiszemelt magának – ezt még Kendo sem tudja -, ugyanakkor küldetéseket vállal. Állandóan utazik, felfedezi a világot, de amennyi jelentést kapott eddig Kendo tőle, nem igen érdeklik a városok látványosságai. Sokkalta a tudást keresi, a könyveket, a feljegyzéseket, amik értékes adatokkal szolgálnak a számára.

Sosem néz körbe, csak ha a küldetés megkívánja. Egyszóval a bátyám szűk látókörű, csak a célja elérése érdekli. Ha azt kapja parancsnak, hogy öljön meg valakit, megfigyeli, körbekeríti és egyszerűen leszúrja vagy megmérgezi. Gyorsan és tisztán dolgozik, valamint sosem keveredik gyanúba.

Ahogy hallgatom, egyre jobban elmegy a kedvem attól, hogy Haru hazajöjjön. Így is komor idehaza a hangulat, nem biztos, hogy jót tesz a mostani helyzetnek, ha még ő is hazajön, hogy úgymond boldogítson minket. Időközben megiszom a csokoládémat, és immáron egy kicsit békésebben állok hozzá a dolgokhoz. Nem akarok senkit sem megölni vagy megkergetni, inkább aggaszt, amit Kendo mond.

-        Biztos, hogy jó ötlet volt hazahívni? – vetem fel aggodalmamat Kendónak. Arcára értetlenség ül ki; nem érti, hogy miért nem tartom olyan frappánsnak, hogy egy ilyen eszes és sokoldalú férfit hazánkban tudjunk. – Úgy értem, Haru tényleg okos és remek ember, de valahogy a helyzetünk most nem olyan, hogy szükségünk legyen rá.

-        Ezt hogy érted? – kérdezi tapintatosan, pedig látom rajta, hogy szíve szerint addig faggatna, míg bele nem gebedek. Véleményem szerint nagyon is kíváncsi azokra a kutatásokra a Főmágus, és úgy véli, ha Haru itthon van, akkor könnyebb kiszedni belőle.

-        Alana és Bran most még egy kicsit padlón van, komorak és bánatosak, hiszen nekik Selena volt az anyjuk, akire felnéztek és reményt vártak. Haru, ahogy elmondta nekem, túlságosan merev, elméleti ember, aki a kész tényekre, az elméletre specializálódott. Nem hiszem, hogy két komor ember mellé megfelelő lenne egy ilyen ember. Bennem is Naruto tartotta a lelket, miután összeesett minden körülöttem. Valamint Naruto nem biztos, hogy kijönne vele, mivel Naruto… nos, ő nagyon is életvidám, fantáziadús fiú, aki képes megnevetetni egy kicsikét a gyerekeket. Családcentrikus, remekül bánik az emberekkel és az elméleteket tudja párosítani a gyakorlattal, valamint figyeli az emberek érzéseit is.

-        Hm… értem - feleli elgondolkozva és bólogatva Kendo.

Szemmel láthatólag megingattam a dolgában, és kezdi ő is átlátni, hogy ugyan Haru egy nagyon is vonzó személyiség, mint tudós, de mint családtag nem igazán lenne egy főnyeremény. Főleg, ha ő és Naruto találkoznak. Véleményem szerint pillanatok alatt összevesznének, vagy Naruto agyvize az egekbe szökne Haru flegmaságától, vagy engem vinne el a mentő a kórházba, mert Haru két perc alatt kikészít a klán főnök így klán főnök úgy hablatyaival.

Másrészt, most nagyon is összegyűltek a dolgok. Naruto elrontott szülinapja, a váratlan jövevények, a rossz kapu, a Negyedik Hokage, anyám elvesztése, a klán vezetése teljesen a nyakamba szakadt… nem biztos, hogy hiányzik nekem még egy probléma a sok közé. Egy kis nyugalmat szeretnék, elrendezni a gondolataimat, és megszabadulni az örökös aggodalomtól, hogy épp melyik családtagomnak esik majd baja.

-        Tényleg, nem volt a legjobb ötlet haza hívni, de mindenesetre igyekszem majd lefoglalni Harut – feleli Kendo kicsit zavartan. Csak jót akart, tudom én azt jól, csak megint előbb cselekedett, mintsem gondolkodott volna. Olyan néha, mint valami húsz éves fiatal, aki nagy hévvel ront a házba. Sajna ez az átka annak, ha az embert az örök élet kecsegteti. Nagyon nehezen nő be az ember feje lágya. – Körülbelül egy három hét múlva érkezik meg Phonenből.

-        Értem, akkor számítunk rá. Amúgy semmi baj, majd… valahogy elviseljük, és tudom, hogy csak jót akart nekünk – felelem már őszintébben mosolyogva, mint pár órája. Kendo feláll, mire követem.

-        Nos, gondolom mára végzett. – Bólintok. – Akkor… nos… - zavarában a hajába túr, tekintete félre siklik.

-        Lenne még valami? – teszem fel a tapintatos, puhatolózó kérdést, mire ő összerezzen.

-        A helyettes segéd… nos… Naruto-kun… esetleg elvállalná?

Gondterheltté válik az arcom ennek hallatán. Az a helyzet, hogy mivel Naruto a társam, jog szerint ő a helyettes segédem is, aki velem egyenrangú, de mégis én vagyok a főnöke. Ez ugyanolyan, mint a Főmágus és Helyettes közötti viszony, viszont sokkal bensőségesebb és meghittebb, mint bármelyik más munkakör.

A gond nem ott adódik itt, hogy nem akarnám, hanem ott, hogy nem szeretném, ha belecsöppenne addig, míg le nem tette a vizsgát. Valamint, hogy nem akarom leterhelni. Már így is van bőven a nyakán minden. A szerelés megoldása, a suli, a családban fenntartani a hangulatot, hogy ne élőhalottaknak látszódjunk. Minden az ő nyakába szakadt pár nap alatt, és nem szeretném még fokozni a dolgot.

-        Megbeszélem vele – mondom egy nagy sóhaj után. – De számítson arra, hogy, ha elvállalja, kevesebb munkát fogok a nyakába rakni, mint az szokás. Elég neki a suli és a szerelés.

-        Jut eszembe, hogy halad?

-        Öhm… nos… fogalmam sincs. De utána nézek, hogy halad.

Szerencsémre Kendo megelégszik felületes válaszommal, majd távozik az üres bögrékkel és a tálcával. Kicsit kínos lett volna elmondanom neki, hogy az utóbbi napokban nem igazán figyeltem Narutóra, és azt se tudom, hogy most hogy áll a szereléssel. De azt tudom, hogy Kendo szabad bejárást adott neki a könyvtárba, ahol a létező összes iratot elolvashatja a kapuról, és annyit lehet lent, amennyit csak akar. Rögvest lesietek az egyik irodámbeli ajtón át a földalatti könyvtárba.

Az ördögfénnyel megvilágított folyosón félhomály uralkodik, csizmám kopogása pedig élesen hallatszódik minden egyes lépcsőfok után. Két nap óta most száll meg a kíváncsiság, és ismét gyereknek érzem magamat. A legfurcsább, hogy nem tudom, miért. Gyerekként sosem voltam az a csintalan és pimasz kislány. Inkább szót fogadtam és jó voltam. Persze én is tudtam rossz lenni, mégis most, mintha egy eldugott énem készülne feltörni belőlem, és szinte élvezem, ahogy végig csiklandozza az érzékeimet.

Leérve a könyvtárba sziporkázó fény kápráztat, orromat betölti a könyvek édes illata, meztelen karom máris melegséggel töltődik fel. Kellemes dolog nézni, ahogy a plafon felé nyúló magas csokoládébarna könyvespolcok roskadoznak a könyvektől a szivárvány ezer meg ezer színeiben. A plafonon kanyargó, egymásba fonódó indák tekergőznek ontva a fényt a terembe. Csizmám alatt puha padlószőnyeg terül el kéken, akár az ég.

Beljebb menve kis asztalokat látok székekkel, de sok helyen zöld babzsák foteleket, piros puffokat, tölgybarna heverőket is találni, sőt az én személyes kedvencem a könyvespolcokba épített kiskuckó. Azonban hiába keresem az egész könyvtárban, Narutot sehol sem találom. A gépészeti könyveknél, vagy akár a kapuról található feljegyzéseknél sem. Szertenézve a könyvtárban senki olyat nem találok, aki egy kicsit is tudna segíteni. Lehetséges, hogy már végzett, és már a suliban van.

Az irodámba visszatérve eszembe jut, hogy Minato levelére válaszolnom kell, és vissza kell küldenem. Kelletlenül sóhajtok egyet, elhelyezkedem az asztalomnál, majd tollat és papírt ragadva lefirkantom levelemet.

„Tisztelt Negyedik Hokage!

Köszönöm, hogy ilyen hamar válaszolt levelemre, melyet Önnek írtam. Az Ön érkezését feltétlenül közölni fogom a Főmágussal, hogy megfelelő módon fogadhassuk Önt és kíséretét. Igazán nem probléma, hogy ilyen soka jönnek, hiszen megértjük, hogy a belső béke és a hivatalosság is fontos.

Szeretettel és odaadással várjuk Önöket október 20-án.

Tisztelettel

A Főmágus Helyettes”

Rövidke levelemet egy borítékba zárom, megcímzem, és kikiabálok az egyik őrnek. Az őr persze készségesen teljesíti a kérésemet, és máris elviszi a levelet a futárnak. Nyakamat dörzsölve a kabátomért nyúlok, ám amikor lehajolok, hogy behúzzam a cipzárt, szembeötlik a fiók, benne a Narutónak szánt levéllel. Kiveszem a levelet a fiókból. Ismét feltámad bennem a kíváncsiság, hogy mégis kiírhatta neki ezt a levelet.

Ám, ahogy egyre gondolkodok, arra jutok, hogy fölösleges aggódnom. Naruto úgyis csak addig fogja olvasni, ameddig az szükséges, és ha olyantól jött a levél, akitől nem akar egy betűt sem olvasni, úgy is elpusztítja. Azonban, ahogy beteszem a levelet a hátitáskámba, mintha ólom nyomná a gerincemet. Ahogy hazafelé veszem az irányt, egyre jobban kezd gyötörni a kétely, hogy biztos jó ötlet-e elvinni a levelet Narutónak.

Nem tudom, hogy kiírta, de felbontani nem bonthatom. Lehet, hogy egy olyan személy írta, akinek a szavát talán még meghallja, viszont az ellentéte is lehet. Végigpörgetem az összes létező emberen az esélyeket, de egyikre sem illik rá. Annyit sikerül elérnem, hogy Naruto családja és közeli baráti köre marad meg. És azok… azok mind jönnek húszadikán. Szinte késként ér a felismerés. Csak olyan személy rakhatta bele a levelet a másikba, aki jön, és el akar mondani Narutónak valamit, amit személyesen nem biztos, hogy el tud mondani.

A lehetséges személyek, Kushina, Sansa, Aika, Minato, Sasuke, Sakura, Kakashi, Neji és… Hinata. Te szentséges anyám! Csak add, hogy ne Hinata legyen az, aki írta. Naruto nem bírná el, semmiképp. Kis hangocskám, aki eddig csak morgott, most visítozva követeli, hogy azonnal bontsam fel a levelet, olvassam el, és ha kell, semmisítsem meg, minél előbb. Azonban az eszem és szívem is nagyon jól tudja, ha most megteszem, akkor azzal megszegem az ígéretem, miszerint nem vájkálok Naruto múltjában.

Igaz, Sophie megmutatta nekem, mi minden történt Narutóval kicsiként. De én nem akarom bemocskolni magamat azzal, hogy megnézek egy olyan borítékot, aminek tartalma nem nekem szól. Mégis, ha jobban belegondolok, talán meg kellene tennem. Nem hagyhatom, hogy talán egy Hinata által írt levelet kapjon kézhez.

Hamar hazaérek, de valahogy most nem örülök neki. Besétálok a házba, ahol már Naruto ténykedik a konyhában az ebéd körül. Meglep vele, nem is kicsit. Azt hittem délutános a suliban a gépészet miatt. Szívemben még jobban megnő a félelem és a kétely, ahogy dudorászó alakját látom. Szorgoskodik, tesz-vesz, mintha mi sem történne körülötte. Vendégeink segítenek a ház körül, de javarészt, inkább békén hagyjuk őket. Nagyon keveset beszélnek, kivéve, amikor Boruto elkezd úgy viselkedni, mint valami hisztis.

-        Oh, Freya – vesz észre Naruto. – Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan végzel ma.

-        Ma kevesebb volt – hazudom neki szemrebbenés nélkül. Fel sem pillantva rá, leveszem a kabátomat, a cipőmet, viszont a táskám a kezemben marad. Képtelen vagyok elereszteni, mintha bármelyik pillanatban kiröppenhetne a levél belőle, hogy Narutóhoz menjen.

-        Valami baj van? – áll elém Naruto. – Nem nézel ki valami jól. Lázas vagy? – Tenyerét a homlokomra csúsztatja, nekem pedig eláll a lélegzetem, ahogy közelebb hajol hozzám. – Nem, nincs. – Homlok ráncolva mered rám, de én csak az egér utat lesem, hol tudnék a szobámba slisszolni. De sehol egy árva út sincs. Nincs mit tennem, oda kell adnom neki.

-        Leveled jött – nyögöm ki nagy nehezen, majd előhalászom. - Nem tudom, ki írta, egy másik levélben volt benne, amit nekem címeztek.

-        Egy levél? – Azzal átveszi, de szemmel láthatólag ő sem lett okosabb azzal, hogy meglátta a kézírást. Rám néz, majd leveszi magáról a kötényt, mintha nem lenne mindegy, hogy kötényben, vagy anélkül bontja fel és olvassa el. – Ezért voltál annyira ki? – kérdezi kíváncsian tőlem.

-        Nem pont a levél a bajom – mondom, és a farzsebembe vágom a kezemet. Nem nézek a szemébe, de érzem, ahogy lüktet benne a kérdések hada. – Egy hivatalos levélben volt benne, ami… ami Konohából jött. Ez a másik, amit el akartam neked mondani később. – Egy kicsit megnyomom az utolsó szót, hogy érzékeltessem vele, nem akarok mindent egyszerre elmondani neki, bár szeretném.

-        Rendben van. De ez csak egy levél – kuncog fel. – Lehet, hogy anya vagy Sansa írta. – Azzal már ki is bontja a levelet.

Felkapom a fejemet, tekintetem követi a szemét, amíg olvas, izmaim készen állnak, mintha csatába indulnék, pedig csak egy levélről van szó. Ujjaim kiszabadulnak a farzsebemből, de szorosan a testem mellett maradnak. Nem merek mozdulni. Gyorsan olvas, amikor megakad a szeme valamin. Szeme sötétbe borul, arca elkomorul. Pecsétje ingerültséget, bánatot és szomorúságot hoz felém, arca komor és szomorú, teste majd megpattan. Tovább olvassa a sorokat, de minden egyes sor után elveszti a kedvét, meg-megáll, de tovább olvassa.

Szaporán kezdi venni a levegőt, remegni kezd az alsó ajka, és… egy könnycsepp csordul ki a szeméből. Ekkor hagyja abba. Reszketően veszi a levegőt, fogát összeszorította, mintha a fájdalmát akarná ezzel visszanyomni, pedig én kristálytisztán érzem minden egyes lökés hullámát. Állkapcsa megfeszül, ahogy szemeit a tenyerébe temeti, elfedve előttem az arcát. Mélyen beszívja a levegőt, majd idegesen kifújja. A testem ráhangolódik az érzékeire, így már az én mellkasom is hullámzani kezd, homlokom veríték üt ki, izmaim pedig fájdalmasan megfeszülnek.

-        Olvasd el – löki felém a levelet. Vonakodva, de átveszem tőle a levelet, de nem kezdem el azonnal olvasni.

Naruto zaklatottságát és hirtelen megállása arra enged következtetni, hogy a rossz oldal következett be nem a jó. Olyan írta, akinek nem kellett volna. Naruto most próbálja nyugtatni magát, sikertelenül. Nagy levegőt veszek, és belekezdek a levél olvasásába.

„Drága Naruto!

Ezen sorokat tiszta szívvel és reményekkel telve írom neked. Tudom, nem helyes, hogy egy levélbe bújtatva teszem meg azt, amit személyesen kellene, amihez a hang és a szavak kellenek, hogy lásd az arcomat, amikor kimondom a szavakat, melyeket most papírra vetek.

De hol is kezdjem mondandómat? Talán az elején, minden kezdet kezdetén, mikor kicsik voltunk. Gyerekként mindig nagyon zajos voltál, mindig hencegtél, hogy Hokage leszel, és mindig csak a bajt okoztad, de engem sosem zavart. Aztán egy nap, megláttam melletted azt a kislányt.

Mai napig nem tudom a nevét, vagy, hogy hová ment, de emlékszem, hogy mindig kerested, mindig mondtad, hogy majd ő helyre tesz minket, majd tőle megkapjuk, ami jár nekünk. Akkoriban féltékeny voltam rá, hogy ő milyen különleges lehet, én pedig nem vagyok az.

Aztán, ahogy elkezdtünk felnőni, úgy egyre jobban magadba temetted a dolgot, és ez elszomorított. Elszomorodtam, mert ez a lány lehet a te fő boldogságod, hiszen ő neki volt bátorsága, hogy odamenjen hozzád, beszéljen veled és a barátod legyen. Én túl gyáva voltam, mindig is az voltam.

Még akkor is, amikor szükséged lett volna rám. Mikor a tárgyaláson nem mondtam ki az igazságot. Ki kellett volna mondanom, hogy velem voltál aznap, tény. Ichirakunál ebédeltünk, és hogy milyen udvarias voltál velem, annak ellenére, hogy én szinte semmit sem adtam neked az alatt a három hónap alatt.

Ki kellett volna mondanom, hogy hazugság az egész tárgyalás, hogy nincs értelme ennek, és hogy engedjenek szabadon, de nem mondhattam. Meg volt kötve a kezem, sőt, most is. Egy gyűrű feszül a jobb kezem gyűrűsujján, menyasszony vagyok, már hónapok óta.

Apám akarata volt, hogy mondjam azt, amit, pedig legbelül ordítottam. Fájt minden egyes szó, amivel megsebeztelek, fájt, mikor elvittek téged, mint valami rabszolgát, pedig többet érdemeltél volna, sokkal jobbat, mint egy mocskos cella, a hideg rács és a vékony ágy.

Hallottam a Hokagétól. Nekem elmesélte, apámnak nem. Elmesélte, milyen volt az utad a börtön felé, milyen cellát kaptál, hogy viselted. Valamint mesélt nekem a lányról, Freyáról is. Ahogy elmesélte, roppant hősies egy lány lehet, akit nem kell félteni.

Mondta, hogy megszöktetett, és hogy képez, edz téged. Tudod, mikor ezt meghallottam, egyszerre voltam boldog és szomorú is. Boldog voltam, mert új életet kezdhettél, újra szabad vagy, azonban szomorú vagyok, mert én nem tehettem semmit, és nem… nem Konohába jössz vissza, hanem elmész azzal a lánnyal, és soha többet nem lesz már olyan, mint régen.

Sosem fogsz köszönni a többieknek az utcán, Ichiraku többet nem készít neked rament, nem halljuk többet a hangodat, amikor a közelben jársz. Mindenkinek hiányzol idehaza, hidd el. Senki nem akarta az, hogy elmenj. A Raikage igazságot követelt, de ha megadtuk volna neki, akkor háború tört volna ki a két falu között.

Igaz, a te életedet nem kellett volna ezért tönkre tennünk, de nem volt más választás. Vagy te, vagy milliók. De nem is ez levelem lényege. Nem a falu, nem a tárgyalás oka, hanem kettőnk. Kettőnk szívügye, amiben mind a ketten belevesztünk. Te szerettél, én pedig viszont.

Ám apám máshogy döntött, és egy nap mindenképpen el kellett volna szakadnod tőlem. Ezért nem akartalak megcsókolni, ezért nem akartalak intimebb helyzetbe vinni magammal, bármennyire szerettem volna. A szívem és a lelkem, sőt a testem is készen állt rá, hogy mindenemet odaadjam neked, amim csak van, és idővel talán sokkal több is lehetett volna közöttünk, mint párkapcsolat.

Rosszul esett valahányszor megbántottalak, valahányszor azt hazudtam, hogy nem állok még készen, még nem megy. Felfordulok magamtól, ha csak visszagondolok rá. De az csodálattal tölt el, hogy mennyire kitartottál, hogy mennyire nem bántad, hogy elnézted nekem, betudtad annak, hogy nagyon félénk vagyok.

Sajnálom. Nem tudok jobbat mondani, nem tudok ígérni, hogy minden helyre jön, 

hogy jobb lesz majd. Nem tudok semmit sem adni, már megint, csak az üres szavakat, amik neked már nem érnek annyit, mint előtte. Nem tudok tenni semmit, nem lehetek melletted, nem adhatok neked családot, nem lehetek a feleséged, nem lehetek számodra már semmi.

Egy senki lettem a te szívedben, egy régi emlék az emlékezetedben, és egy meg sem történt eset az életedben. Nagyon sajnálok mindent, nagyon bánom minden szavamat, szidom a saját gyávaságomat, a saját esetlen fejemet, amiért nem vagyok képes ellentmondani, amiért nem vagyok elég bátor, akárcsak Freya.

Lehet, hogy ezt nekem nem kell mondanom, de, maradj mellette. Maradj mindig mellette. Szeresd őt, védd őt, adj meg neki mindent, ha cserébe ő is vigyáz rád. Támogasd úgy, ahogy engem, vigyázz rá úgy, ahogy rám, tarts ki mellette úgy, ahogy mellettem mindig kitartottál, nem is, jobban.

Kezdj új életet, és légy boldog, ahogy mellettem nem lehettél. Találj társat – akár Freyát -, akit jobban szerethetsz nálam, akiért az életedet áldoznád, aki megért és úgy szeret, ahogy vagy. Találj barátokat, de jobbat, mint Sasuke vagy Sakura, vagy akár bárki más Konohából.

Élj, éld az életedet, ahogy én nem tehettem meg soha, mosolyogj, ahogy csak bírsz, még akkor is, ha fáj, mosolyogj Freyára, mosolyogj a világra, mutasd meg nekik, hogy te igenis több vagy, mint egy feláldozható shinobi.

Élj, csak… élj! És bocsásd meg, hogy azt a rengeteg ígéretet, melyeket egymásnak fogadtunk meg a fotó készülte kor – borítékban -, sosem tarthatom be, nem tehetem meg őket veled együtt. Sajnálom, remélem, megbocsátasz nekem, hogy nem haragszol rám, hogy semmi bajod nincs.

Sajnálok mindent.

Hinata”  

A levél végére érve teljesen megmerevedek, akár egy szobor. Hinata elengedte Naruto kezét, s csak az a kérése, hogy éljen és mosolyogjon, maradjon mellettem, és legyen boldog. Könnyek gyűlnek a szememben, de azokat a könnyeket Naruto sírja el helyettem is. Míg én olvastam, ő sírni kezdett.

Hinata összetörte a szíve, de nem szándékosan, és most… bocsánatot kért, könyörög Narutónak, hogy engedje őt el, hagyja őt menni a maga útján, amit helyette rendeztek el, ne álljon az útjába, ő veszett ügy, menjen, fusson, és maradjon ott, ahol most van, biztonságban tőle és az apjától.

Naruto egész testében remeg, ajkába harapva szipog, szeméből ömlenek a könnyek. Kezével palástolja tekintetét, mégis tudom, hogy hitetlenkedő, kérlelő és haragos tekintet lapul a tenyere alatt. A levelet szorongatva, keresem a szavakat, ám még mielőtt kimondhatnám őket, Naruto sarkon fordul, és szobájába menekül.

-        Mi történt? – kérdezi Naruto-san. Feléje tekintek, és… elmélázok rajta és Hinata-sanon. Itó és Hinata is ilyenek lettek volna, ha a sors nem avatkozik közbe, és nem választja szét őket. Ha az élet hagyja, hogy ők ketten egymáséi legyenek. Férj és feleség lettek volna, családdal és barátokkal. Szememet a borítékra fókuszálom, ahonnan egy kép színes csíkja lóg ki.

Ujjaim közé csíptetem a képet, és finoman kihúzom. A képen Naruto és Hinata van, talán egy parkban. Naruto Hinata vállát átkarolva, fejét a lány fejének döntve vigyorog a kamerába, míg Hinata félénken, halvány pírral az arcán mosolyog. Szelíd és aranyos kép, mégis fájdalmas múlt.

-        Összetörte – fordítom feléjük a képet. – Hinata összetörte a szívét, úgy három hónapja, most pedig… bocsánatot kért, és Hinata… elengedte. Neki pedig fáj… mert neki… még nem ment – mondom a könnyimmel küzdve. A képet és a levelet is, visszateszem a borítékba, majd lezárom, és egy mozdulattal a mágia térbe viszem. – De így nem lesz ebédünk, ha csak sírok, nemde? – mondom félig mosolyogva, félig sírva. – Ugyan nekem nem megy olyan jól a „mosolygok, mikor fáj” dolog, de főzni azt tudok – mondom, és kötényt magamra kapva, belevetem magamat a főzésbe, ahol senki nem zavar meg.

Sőt, ha belegondolok, egész délután senki nem zavar meg a munkában. Mindenki készséggel segít nekem, és csak nagyon keveset beszélünk egymással. Alana és Bran is szinte azonnal megérzik, hogy jobb, ha most egy kicsi csendben maradnak, még akkor is, ha már javarészt túltették magukat a gyászon, amit Selena hiánya okozott nekik.

Naruto sem az ebédhez, sem a vacsorához nem jött ki a szobájából, de valahányszor elmentem az ajtaja előtt, nem hallottam semmit sem. Néma csend volt a szobájában, és egy pisszenést sem hallottam. Biztos álomba sírta magát, vagy a fürdőjébe menekült. Alanának és Brannek egy szót sem szóltam, ahogy a három lurkónak sem. Egyedül a négy felnőtt és én tudok róla, hogy Naruto miért borult ki, miért nem jön enni, vagy, hogy miért zárkózott a szobájába. Én viszont tisztán érzem minden érzését. Érzem a lüktetést a nyakamban, ahogy Narutóban áramlanak az érzelmek.

A boldogság, hogy Hinata viszont szerette, hogy még mindig szereti. A bánat, hogy soha nem lehetnek egymáséi, hogy soha nem lehet már más közöttük. A tisztelet, hogy a lány képes volt megfogalmazni a levelet, és bár sejtette, hogy talán a levél nem kerül címzettjéhez, elküldte, valamint a bátorság iránti tisztelet, amit évek óta rejtetett magában Hinata. De a bánat az erősebb, valamint a benne megbújó harag. A harag, mely a lány hazugságát átkozza. Hónapok hazugságát, ami szétszakította őket, ami miatt sosem teljesülhetett volna be semmi.