Börtönsztori - 33. fejezet: Mint két gálya

Három nap telt el. Három napja volt, hogy azt a levelet átadtam Narutónak, aki rendesen kiborult a tartalmán. Hinata levele mind a kettőnket felkavart, mégis Narutót a legjobban. Azon az éjszakán a nyakam szinte lángolt az érzelmeitől, amik átjöttek hozzám.

Ám másnapra Naruto olyan lett, akár egy érzelemmentes robot, akinek egyetlen célja van, hogy végezze a dolgát, amit kiosztanak rá. Úgy jött ki reggel a konyhába, mintha előző nap nem a szívét törték volna még apróbb darabkákra, hanem csak egy átlagos nap lett volna. Minden mosoly és kedvesség nélkül megreggelizett velünk, majd suliba és szerelni ment.

És ez így megy már harmadik napja. Felkel, reggelizik, felöltözik, elmegy a suliba, majd szerelni, vacsorára haza esik, és pontban kilenc órakor már az ágyat nyomja, felkiált, hogy jó éjszakát, és már beszélni sem lehet vele semmiről. Bran szomorú is, hogy Naruto ilyen lett a levél után.

Eddig mindig Itó olvasott fel Brannek még mielőtt az öcsém elaludt volna. Ám most, hogy én mesélek neki lefekvés előtt, már nem alszik olyan jól, sokat forgolódik, és ő is kezd visszaesni a szomorú állapotba, amiben eddig volt.

Elszomorodom én is, hogy a családom kezd megint a letargiába visszazuhanni a boldogságból, amit Naruto eddig olyan jól megteremtett. Igaz, próbálok én is vidítani, mókázni velük, de valahogy nem az igazi Itó nélkül, akinek közömbös arca kezd az idegeimre menni. Akárcsak a szótlansága és a flegmasága. Azt még megérteném, ha nem szólna egy szót sem – bár aggódnék érte – mégis az, hogy mindenre úgy reagál, mintha semmit sem tudna róla, vagy nem érdekelné, az kezd tüske lenni a körmöm alatt.

Valahányszor beszélni akarnék vele, valahányszor kérdezek tőle valamit, egyszavas válaszokat ad, vagy csak rám néz és megvonja a vállát. Ilyenkor majd felrobbanok a dühtől, ugyanakkor nagyon is elszomorít, hogy ennyire megviselte a levél. A szívem üvölti, szinte már majd kiugrik idegességében, annyira szeretne rajta segíteni, viszont az eszem azt mondja, hogy nem lehet.

Nem segíthetek neki, hiszen nem hajlandó meghallgatni, vagy ha meghallgat, akkor úgy csinál, mintha nem érdekelné, vagy nem hallotta volna, amit mondtam. Csendesen meghúzódik, és teljesen hidegen hagyja minden. Még az is, amikor főzés közben megvágta az ujját a késsel. Fel sem szisszent, csak megnézte, majd a szájába vette, hogy elállítsa a vérzést.

De nem ez az egyetlen ilyen eset. Mizumi sensei, Naruto osztályfőnöke, valamint Kanekiék is szóltak már nekem, hogy Naruto túlbuzgó lett. A sensei arra panaszkodott főleg, hogy Narutónál szép és jó, hogy ilyen okos és szorgalmas, viszont az már túlzás, hogy az egész könyvet, amiből tanulnak elolvasta, megtanulta és az összes feladatot megcsinálta belőle. Az órákon unatkozik, és csak figyel, semmit sem jegyzetel a füzetébe, ugyanakkor nem viheti az igazgatóhoz, mert ha rákérdez az anyagra, hibátlanul tudja.

Kanekiék persze csak annyi panaszuk volt – jó kis barátságot kötöttek egy ideje -, hogy Naruto hiába jelenik meg közös tanulásokon, hiába kezdenek bármit csinálni Naruto mindig öt perc alatt lerendezi a dolgokat, és ha beszélnek hozzá, alig figyel oda.

A szerelésnél is hasonló a helyzet. Oly’ annyira el volt foglalva a kapu megjavításával és tanulmányozásával, hogy a kapu a mai napra el is készült. A vendégeink persze megörültek, hogy végre hazamehetnek, és most is izgatottak, ahogy Naruto a szerkezet működési panelje előtt ülve nyomkodja a gombokat, karokat húzogat, és figyeli a mércéket, hogy a megfelelő értéket mutatják-e.

-        Még meg van az utolsó mentése a gépnek, így nem kell sokat keresni a világotokat – mondja Naruto közömbösen, majd meghúz egy kart. A kapu keretén belülre rakott kristályok szikrázni kezdenek, és egy fényvillanás keretében egy zselé állagú massza jelenik meg, kitöltve a kapu keretét. – Tessék, haza tudtok menni.

-        Köszönünk szépen mindent nektek – mondja Sakura könnyektől homályos szemmel.

-        Egy nap, ha újra találkozunk, megháláljuk, ígérjük. – A másik Naruto hálálkodva megragadja a kezemet, megszorítja, és egy barátságos mosolyt küld felém, majd családja és barátai felé fordulva elindul a kapu felé.

Aprócska kis villanásokként eltűnnek a kapuban, és a másik oldalán feltűnnek, mint valami tükörkép. Mozdulatlanul állok a kapu előtt, aminek másik oldalán integetnek nekünk a gyerekek. Halványan mosolyogva visszaintegetek, majd a kapu ugyanúgy, ahogy megnyílt, bezárul. A bezárulási szél hátra söpri a hajamat, és egyúttal ürességet is teremt bennem.

Eddig a másik világból érkezett emberek adták meg azt a hangulatot, amitől a ház nem laposodott el. A mindennapi beszélgetés velük, miután Itót letámadta a letargia, szinte egy megváltás volt számomra. Sokat meséltek a világukról, és én is a magaméról, s azzal, hogy most elmentek hirtelen egy űr kezdett el tátongni a lelkemben.  Ezt nem csak a hirtelen elmenésük okozza, hanem az is, hogy már napok óta Itó miatt aggódom. Itó hiányzik arról a helyről, amit a vendégeink ki tudtak egy kicsikét tölteni, és nem éreztem egyedül magamat. Ám most, hogy már ők sincsenek, hirtelen nagyon is érezhetővé vált, hogy Naruto milyen állapotban van.

Nagyot nyelve hátrafordulok Narutóhoz, ám már nincs a panel előtt, ahol az előbb volt. Szerszámcsörgés hívja fel a figyelmemet arra, hogy bevonult a szerelő műhelyébe. A műhelye egy külön kis szoba, ami a kaputeremből nyílik. Odabent minden tele van szerszámokkal, gépalkatrészekkel, géptöredékekkel, amik egy U alakú asztalon helyezkednek el.

Az ajtófélfának dőlve figyelem, ahogy Itó az egyik asztal előtt ül, és egy hatalmas fekete szerkezetet buherál, ami tele van csövekkel, vezetékekkel, csavarokkal, különböző tartályokkal és olyan szerkezetekkel, amiknek még az általános nevét sem tudom, nemhogy a szerelői nevét.

Ám nem is a szerkezet érdekel igazán, hanem az arc, amit vág hozzá. Közömbös, élettelen arcmimika. Egyenes vonalba vágott száj, csillogásmentes szemek, szinte másnak sem látszanak, mint kék sötétkék pontnak Naruto arcában. Barnás bőréről eltűnt a pír, ami kisfiús színezetet adott arcának, s egyre sápadtabbá válik, mint akiből elviszik a színt és az életet.

Lemegy az apró lépcsőn hozzá, és megállok mellette. Keresztbefonom a mellkasomon a karomat, mindenhova nézek, csak rá nem, végül csak vizslatni kezdem, ahogy dolgozik. Csak állok mellette csendben, türelmesen, mint mindig, de valahogy nagy a kényszer, hogy megforduljak és elmenjek innen.

-        Mit szeretnél? – kérdezi fel sem nézve rám, folytatva a munkát, amibe belekezdett. Fájón szíven szúr, hogy még velem sem képes kedves lenni, hogy még velem sem tud őszinte lenni, amikor kéne. Megharapom az ajkamat egy pillanatra, hogy a csípős és haragos megjegyzésemet megtartsam magamban.

-        Beszélnünk kéne, de most már tényleg. Mint ember az emberrel, mint társ a társsal, mint mágus a mágussal, de legfőképpen, mint barát a baráttal.

-        Nem tudom, miről kellene beszélnünk – mondja, miközben feláll az asztaltó, megtörli a kezét, és végre a szemembe néz. Azok az élettelen szemei szinte megfagyasztják bennem a vért, inába száll a bátorságom tőle, s szinte már rohannék is a kijárat felé. De tudom, hogy nem hagyhatom ennyiben a dolgot.

-        Naruto nézd, három napja mást sem látok csak egy agyhalott személyt, aki úgy viselkedik, mint egy robot, és… kezdek aggódni miattad. Nem mutatsz érzelmeket, a tanulásba és a munkába menekülsz, pedig Brannek és Alanának szüksége van rád… és nekem is szükségem van rád. – Szívem vadul ver a mellkasomban, szinte őrjöng, hogy folytassam tovább, amit mondani akarok neki, de előbb a reakciójára kell várnom. Nem szól semmit sem, csak bámul rám, akár egy bábura. Az egyik asztalnak támaszkodva figyel engem, ujjai az asztal szélébe kapaszkodnak.  - A pecsét elég erősen áthozza hozzám az érzéseidet, és tudom, hogy most is vívódsz velük. Dühös vagy, ideges és türelmetlen. Alig várod, hogy végre elmenjek, és egyedül lehess a műhelyben, hogy addig dolgozhass, ameddig csak jól esik. De ez nem megoldás, Naruto. Az, hogy úgy viselkedsz, mintha nem érdekelne semmit, mintha semmi sem történt volna az elmúlt napokban nem megoldás a problémára, ami érint. És nem csak téged, hanem engem is. Egy család vagyunk valamint társak is. Legalább hagy segítsek neked.

-        Ez az én ügyem, Freya. Az én múltamról van szó, az én érzéseimről, és rólam. Nem kell, hogy foglalkozz vele.

-        Akkor minek adtad oda a levelet, miután elolvastad? – szegezem neki a nagykérdőjeles kérdést. Ha nem akarta, hogy foglalkozzak a dologgal, akkor nem kellett volna odaadni a levelet nekem. – Tudom, mi állt benne, és tudom, hogy mélyen érint, de ez nem indok arra, hogy eltaszítsd magadtól azokat, akik teljes szívükből szeretnek és aggódnak érted.

Néma csend áll be a szobában, ahogy elmondom, ami már napok óta nyomja a szívemet, de nem válaszol sem a kérdésre, sem a kijelentésemre. Csak áll az asztalnál, néz rám, mint borjú az új kapura, és nem szól egy szót sem. Az érzelmeknek nyoma sincs az arcán, bennem pedig egyre jobban meg föl az ideg.

Megremeg az ajkam az elfojtott üvöltés miatt, de nem adhatom fel. Nem fogom. Naruto a társam, a barátom és egyike a megmaradt mindenségemnek, mióta Selena elment. Megígértem magamnak, hogy többet nem hagyom magára Naruto, sem senki mást, aki a szívemhez közel áll.

Ám, ahogy telnek a percek, egyre jobban megremeg a lelkem. A magabiztosságom egyre jobban szertefoszlik, mígnem csak a tömény csalódottság marad helyette. A mellkasomon összefont karom kienged, és csak lógatom a kezemet magam mellett.

Ebben a pillanatban úgy érzem magamat, mintha egy idegennel beszéltem volna. Mintha nem Naruto lenne az, aki velem szemben áll, akihez rohanhattam, ha szükségem volt rá. Mosolygott, nevetetett és viccelődött velem, mintha az élet csak egy mókás játék lenne, ez Naruto. Ám, aki most itt áll előttem, az egy megkeseredett, túl korán felnőtt fiú, akinek milliárdnyi darabra tört a szíve.

Lehunyom a szemem egy pillanatra, majd mikor kinyitom, már látom, hogy itt nincs már mentség. Nem tudom visszahozni, még akkor sem, ha szemére vetem a nyilvánvalót. Nem hagy más választást, mint hogy színt valljak, hogy igazat mondjak. Itt már csak az igazmondás győz, ha kimondom azt, ami miatt tényleg meg tudom érteni az érzéseit.

-        Azt kérdezed, hogy miről kellene beszélnünk? – Csodák csodájára rábólint. – Hát arról, hogy nem bírom nézni, ahogy harcolsz magaddal. Ahogy olyan miatt ostromlod magadat, amit már régóta lezártak. Hinata szeretett és most is talán szeret, de nem tehetett mást. Hiashi akarata erősebb volt, mint azt Hinata hitte. Előbb vagy utóbb eltűntetett volna, de azzal, hogy valaki más bemocskolt téged, már csak az öröm marad számára, hogy más elvégzi helyette a munkát.

-        Honnan is tudhatnád, hogy Hiashi mit akart, milyen volt. Egy levél nem mond neked se…

-        Sophie szemével láttam – vágok közbe. Három nap óta most először látok parányi érzelmet megcsillanni a szemében. Az élettelen sötétkék pontok életre kelnek, ahogy kimondom azt, amit soha nem akartam.  -  Mikor utaztunk folyton kiragadt a testemből, hogy emlékeket mutasson nekem. Nem mindig az én emlékezésemet szolgálta ez. Gyakran hét, nyolc éves néha idősebb korodból is mutatott nekem pillanatokat. – Ujjaim ökölbe szorulnak, tekintetem lesütöm szégyenemben. Ég az arcom, hogy ki kell, mondjam ezeket a szavakat, de nincs más választásom. Muszáj, ráébresszem arra, hogy nem ő az egyedüli, aki szenved a múlttól. – Sok mindent láttam, de a legtöbbször azt, hogy szenvedsz, hogy szükséged lenne rám, de nem vagyok ott. Láttam a tárgyalást, láttam, amit látnom kellett. De elmondhatom neked, hogy nem volt egy leányálom számomra. Ugyanis…

Ujjaim kilazulnak az ökölből, testem megfeszült izmai most elengednek, mintha csakis erre az egy pillanatra vártak volna. Szívem hevesen ver, majd kiugrik félelmében a helyéről, ám az eszem hamar a helyére inti, hogy azonnal fejezze be ezt a nevetséges viselkedést. Ezt kell tennem, meg kell tennem.

-        Ugyanis – találom meg a hangomat hirtelen – bűntudatom támadt mindenegyes képkocka láttán. S nem csak azért, mert megszegtem az ígéretet, amit neked tettem, hanem attól is, hogy magadra hagytalak. Hogy miattam ment füstbe minden, amit az életre terveztél. Hiszen… gondolj csak bele. Ha ott maradtam volna veled, akkor más lett volna az életed az akadémián, másként néztek volna rád az emberek, hamarabb szerződést kötött volna Rejtett Hold és Konoha, és akkor beleszólhattam volna Hiashi terveibe, hogy kihez adja Hinatát, és… akkor talán bebizonyíthattam volna neki, hogy érdemes vagy Hinata szerelmére. 

Könnyeim lassan elerednek, ahogy beszélek, kihúzom magamat, átkarolom magamat, mintha bármelyik pillanatban széteshetnék, de nem nézek rá, végig lehajtott fejjel, hangosan mondom mondandómat, mintha csak gyónnék a papnak. Mert valójában gyónok is. Gyónom neki, hogy bűnös vagyok.

-        De nem tehettem – felelem egyre gyengébben. – Elvették az emlékeimet, amit megakadályozhattam volna, ha nem vagyok óvatlan, ha nem vagyok annyira naiv. Nem segíthettem neked, nem lehettem ott, amikor kellettem, pedig legbelül éreztem, hogy valami nem stimmel, hogy valami hiányzik. De nem figyeltem rá. Éltem az életemet, pedig valahol szükség lett volna rám. – Sírásom zokogásba kezd fordulni. – S most, hogy láttam, hogy mennyi hibát követtem el csupán azzal, hogy nem figyeltem az árulkodó jelekre, a bűntudat egyre mardos. Ezért nem értem, hogy miért nem akarod elmondani, mi bajod van. Az én terhem is, akárcsak neked. Az én hibám is, hogy Hinata arra kényszerült, hogy el kelljen, engedjen téged, pedig nem akar. A bűntudatomat, amit eddig szedtem össze, sosem mosom le magamról, sosem fogok tudni úgy a szemedbe nézni, hogy ne tudnám, hogy mit tettem.

Remegő ajkakkal próbálom megfékezni, hogy a zokogásom kitörjön belőlem, de a könnyeim megállíthatatlanul folynak le az arcomon, görcsösen markolom az oldalamat, mintha azzal megvédhetném magamat a szomorúság cseppjeitől. Lábaim remegnek, könyörögnek, hogy rohanjak, ahogy csak tudok, mégsem megy. Egész testemben remegek, mégsem félek.

-        Eljátszottam a bizalmad, tudom, de… már nem bírom nézni, ahogy szenvedsz, ahogy elfojtod az érzéseidet, amiket nagyon is érzek. Inkább vállalom, hogy haragudni fogsz rám, hogy nem bízol meg bennem, de legalább tudni fogod, hogy azzal, hogy hallgatsz, hogy gyűlölsz, nem tudsz elérni semmit sem. Nem tudsz már jobban büntetni. Mindennap megfizetek a saját balgaságomért – keserűen felnevetek. – Hiszen elég, ha arra gondolok, hogy kerültél mellém, hogy mi várhatott volna rád, ha én sosem jelenek meg az életedben.

Elcsendesedem, várom a válaszát, ám csak a csend kezd átölelni, fagyosan és ijesztően, akárcsak a halál. Óvatosan felpillantok, és lehidalok, amit látok. Naruto ledöbbent, iszonyodó arcát, amiről süt, hogy ezt nem várta tőlem. Rángatózó szeme és szemöldöke mindent elmond arról, hogyan érzi magát. Csalódott bennem, letaglóztam, hogy igazat mondtam neki.

Tudom, hogy azzal, hogy ezt elmondtam neki az ő vállára is rátettem ezt a terhet. Hogy minden szavával bántani tud, de a hallgatásával is. Ám kifejeztem számára azt is, hogy nem érdekel. Nem fogom lemosni magamról a bűnt, hogy magára hagytam, hogy cserbenhagytam. Míg élek, míg a szívem érte dobban, míg a fejemben egymást érik a Sophie által mutatott fájdalmas emlékek, addig mindig is vezekelni fogok.

Ezért nem tartom magamat érdemesnek a szerelemére, hogy én hordjam ki a gyermekét, akinek majd különleges feladata lesz a világban. Még akkor sem gondolnám azt, hogy én vagyok a kiválasztott lány, ha minden pont rám mutatna. Naruto jobbat érdemel nálam, sokkal jobbat.

Naruto arcát látva megbizonyosodom róla, hogy már sosem lesz minden olyan, mint volt. Szakadék támadt köztünk, olyanok lettünk, mint a gályák, melyek eddig közös úton jártak, s most elsodorja őket az ár más-más utakra.

Naruto sorsa az, hogy megmentse a világot, hogy példát mutasson az embereknek, és megmutassa, hogy padlóról is van út a csúcshoz. Az én sorsom pedig az, hogy egyengessem az útját, vezekeljek a bűnömért, és hogy addig vigyázzak rá, ameddig csak erőmből kitelik, s ezt halálig értem.

Mikor az óra tizenegyet üt, végleg megadom magamat a keserűségnek és a véglegességnek. Naruto ledöbbent arca mindent elmondott nekem ez alatt az idő alatt. Elfojtom a zokogásomat, szipogva törlöm meg az orromat, és se szó, se beszéd, sarkon fordulok, és egyedül hagyom a műhelyében. Többet nem szólok neki, hogy komor és közömbös, nincs jogom rá. Ott gondoskodok róla, ahol tudok, de hagyom, hogy a maga útját járja.

Ahogy becsukódik mögöttem az ajtó, még hallom a szerszámok csörgését, amit leesnek az asztalról. Hátrapillantok a vállam felett, de csak a csukott ajtót látom magam mögött, akárcsak az agyam egy kis szegletében, ám arra az van írva, hogy szerelem.

Fanyarul elmosolyodom, és a titkos ajtón szedve a fokokat, vágva a folyosókat megyek az irodámba, ahol a székembe hanyatlok, mintha nem is tizenegy óra lenne, hanem már este nyolc, és átdolgoztam volna a napomat. Pedig a fekete leves még csak most jön.

A plafonra nézek, mintha felsőbb segítséget várnék, valami természetfelettit, ami egy nagy kézként segít nekem megoldani minden problémámat, ám mivel ez elmarad, nagyot sóhajtok, és neki ugrom a hatalmas papírhalomnak, ami rám vár már reggel óta.

Egy klónt gyártva kezdek neki, és már megvagyunk a felével, amikor a szemem a mellettem lévő asztalra vetül. Jég kék szemeim megállapodnak az élettelen tárgyon, és eszembe jut, amit a Főmágus mondott. Jog szerint Naruto lenne a Helyettes Segédem, de most, hogy színt vallottam neki, nem vagyok benne biztos, hogy akarna velem dolgozni. Egész nap összezárva azzal az emberrel, aki megszegte az ígéretét… nem hangzik valami paradicsominak.

A klónom is az asztalt nézi, ám mind a ketten hamar megrázzuk a fejünket, hiszen értelmetlen azon gondolkodni, hogy talán elvállalná. Úgy is tudjuk, hogy nem fogja. Sebesen pergetve a papírokat végezzük a munkát, majd miután ezzel végzek, a klónt eltűntetve tárgyalásra megyek, végzem a dolgomat.

Lépten-nyomon bele-beleütközök egy-egy emlékbe, ami Narutóhoz vagy a múlthoz kapcsolódik, mégis valahogy nyugodtabban és reálisabban látom, mint előtte. Olyan, mintha lerántották volna a leplet, és végre jól látnám a valóságot, nem úgy, mint előtte. Talán a felnőtté válás ezt is jelenti. Ahogy kezd benőni a fejünk lágya egyre tisztábban látjuk a dolgokat.

Most visszagondolva a múlt emlékeire még most is elborzadok, amikor eszembe jut egy-egy kínos helyzet. Ilyenkor a fejemet fogva vigyorgok, mint valami idióta, és nem értem, hogy miért csináltam, csak az érzés maradt meg, hogy milyen bolond voltam.

Mosolyogva pillantok vissza, ugyanakkor eszembe jut az is, amit Selena is mondott nekem régebben. Akkor még nem értettem, hogy, amikor azt mondta, „az ember a saját szenvedéseivel védheti meg mások érzéseit”, nem arra célzott, hogy nekem csak szenvednem kell, hanem arra, hogy mikor már tudom, milyen az, amikor szenvedek, akkor mást már meg tudok kímélni ezzel a tapasztalattal a hátam mögött.

Gondolatmenetemből a kilenc órát ütő nagyóra riaszt fel. Észre sem vettem, hogy így elszaladt az idő, hogy már nem a nap világítja meg az asztalomat, hanem az asztalomon álló kristálylámpa fehéren virító fénye. Hátra dőlök a székemben, és szinte belenyilall a hátamba a fájdalom, olyan sokáig görnyedtem a papírok fölé. Nagyot sóhajtva, nyakamat dörzsölve tápászkodom fel az asztalomtól, hogy magamra kapjam a kabátomat, felvegyem a táskámat, és elinduljak hazafelé.

Későre jár már, alig látni már embereket az utcán, ahogy végig megyek rajtuk. Egyre közelebb érek a házunkhoz, ám, mikor odaérek, furcsán tapasztalom, hogy ég a villany a nappaliban. Kíváncsian lépek be a házba, majd a nappaliba, hogy mégis ki maradt fent, hogy megvárjon engem.

A nappali sarkában lévő állólámpa ég fényesen, a tévé épp egy állatos műsort sugároz, a konyhában az elmosogatott tányérok száradnak éppen, valamint az egész ház a tisztaságtól csillog, de nem is ez a legfurcsább dolog most, hanem az illető, aki megvárt engem. Naruto.

Csodálkozva állok a nappaliban, és csak nézem, amint fejét a két személyes kanapé – a nagy kanapé mellett van két kisebb és két fotel is a nappaliban – karfájára dőlve, feje alatt egy párnával alszik. Magzat pózba görnyedve aludt el, pizsamában. Talán azt gondolta, hogy a tévé majd ébren tartja, leköti a figyelmét addig, míg haza nem érek a munkából.

De úgy látszik a fáradtság győzött. Ám, amilyen mélyen alszik csak az vonható le, hogy nem nagyon aludt jól az elmúlt napokban. Meghatódva és keserűséggel a számban megyek a nagykanapé sarkába rakott takaróért. Betakargatom, nehogy megfázzon nekem, majd kikapcsolom a tévét, leoltom a lámpát, és magam is elindulok, hogy lefeküdjek aludni.

Kényelmesen lezuhanyozok, felveszem a pizsamámat, és nekiállok, hogy a frissen mosott és szárított hajamat kikeféljem a szépítkező asztalomnál ülve. Kicsit hercegnősnek tűnik, ahogy a szépítkező asztalnál ülve ülök, és a hajamat fésülöm, akárcsak egy gyermekeknek szánt mesében. Felkuncogok, ahogy eszembe jut ez.

Nagy nehezen kifésülöm a hajamat, ám ahogy lerakom a hajkefémet, valami megcsillan az egyik doboz résnyire nyitott teteje alatt. Kíváncsian felnyitom a tetejét az ékszeres dobozomnak, és az egyik hópihés hajcsatomat találom meg.

Ismét egy nosztalgikus tárgy kerül az utamba, mintha odafent valaki emlékeztetni akarni ezekre. Az asztalra könyöklöm, tenyeremben nyugtatom az arcomat, és jobb kezemben forgatva a csatot, eszembe jut, amikor Naruto a szökésünk előtt franciafonatba fogta a hajamat, és ezekkel díszítette a remekművét. Felkuncogok megint, ahogy eszembe jut, és egyúttal el is szomorodom halvány mosolyom alatt.

Nem is volt az olyan régen. Augusztusban találkoztunk a börtönben, és rá három napra már meg is szöktünk onnan. Szememből egy könny csordul ki, ahogy eszembe jut, mennyit nevettünk az út alatt, ám mögötte megbújik a szomorúság is, amikor is Sophie elvitt oda, ahová nem kellett volna.

Ekkor jut eszembe anyám – vagyis Selena – egyik dala, amit annak idején még kicsiként gyakran dúdolgatott nekem. Azt mondta, hogy apámra emlékezteti őt. Mindig az elválásukat juttatta eszébe. Amikor apám elmondása szerint elment, és soha többet nem jött haza. Mint egy emlékként halkan énekelni kezdem.

„Szívünkben érzés, meg erő, de van, mit meg nem old.
Erős a hit bennünk, látod, minket fel nem old.
Vártunk tán csodát, ám de már nincs miért.
Közös út, ha volt is egykor, véget ért.

Fáradt gályák éjnek tengerén,
de a célunk már más, arra mész te, s erre én.
Kicsit összesodort az ár,
de a sors az elválaszt már,
és nincs kiút, és nincs már több remény.”

Kellemes kis dalocskának van folytatása is, tudom, de anyám mindig csak a „női” illetve a refrént énekelte mindig, még akkor is, ha nem sok értelme volt.  Sosem mondta el, hogy ennek a duettnek – mert ezt azért elárulta – hogy hangzik a férfi vokálja. Arra emlékszem, hogy mindig bánatosan, szomorú szemmel énekelte nekem, akárcsak egy altatót, s később, valahányszor meghallottam, tudtam, hogy szomorú. Azt sem mondta el nekem, hogy melyik darabból van a dal. Mindig kérdeztem, de sose mondta el nekem. Újra belekezdek a dalba, újra és újra, ám, amikor negyedszer kezdek bele a dalba a második versszak után egy másik hang zendül fel.

„Ha mindig túl nagyra törsz,
úgy az keveset se ér.”

Megáll a kezemben a hajcsat, már nem forgatom jobbra-balra, csak elveszek egy másodpercre Naruto hangjában, ahogy az ajtómban állva elénekli nekem ezt a két sort. Beleremeg a lelkem egy pillanatra, ahogy meghallom a hangját, de nem tétovázom sokat, tovább éneklem a dalt.

„Tán te vagy kishitű.”

„Egymásra jól vigyáznunk,
csak az legyen a cél.”

„Milyen roppant egyszerű.”

Felelgetésünk apró szikrákat gyújt a lelkemben, amitől ismét kisgyereknek érzem magamat, és szinte már érzem is, hogy anyám miért énekelte ezt a dal valahányszor megszállta a magány. Eszébe jutatta apámat, s talán a fejében elképzelte, ahogy apám felelget az ő hangjára. De a duett refrénje és csúcsa adja az igazi érzést.

„Próbáld meg egyszer, és az én szememmel láss.
Akkor tán érthetnénk mégis majd egymást.

Fáradt gályák éjnek tengerén,
de a célunk már más, arra mész te, s erre én.
Kicsit összesodort az ár, de a sors az elválaszt már.
Mond mért sápadt így el bennünk a fény?”

A szívem szinte bukfencet hány, ahogy a duett egyre mélyebb fordulatot vesz, és szinte már vigaszként beszél hozzánk, mintsem egy egyszerű dalként. Ahogy a férfi kérleli a nőt, hogy ne menjen, hogy ne tegye ezt vele, szinte eszembe jutatja anyámat, ahogy a nő szerepében rendíthetetlenül állja a helyét, és nem hagyja el a posztját, nem teszi azt, amit apám, hogy elmegy.

Vicces, hogy a dal pont a fordítottját állítja. A nő megy el, a férfi marad. Habár, ha Sophie, azaz a vérszerinti anyám helyzetét nézzük, tökéletesen passzol a dal hozzá és apámhoz. Talán Selena mindig az ő szerelmüket énekelte, ami talán neki sosem adatott meg igazán.

Hátra sem kell pillantanom, elég csak a tükörbe vetnem egy pillantást, hogy Naruto arcát meglássam. Szeme csillog megint, akár a zafír, mégis már fakóbb és még nem elég eleven. Még rántja vissza a letargia, a bánat, ami megszállta, de már elég boldog ahhoz, hogy ezt a picike kis csillogást megengedhesse magának.

-        Sajnálom, hogy felkeltettelek – mondom szórakozottan, a hajcsattal játszva. – Csak eszembe jutott anyám egyik gyakran dúdolt musical dala.  

-        Nem keltettél fel. Már egy ideje fent voltam. – Hangja bársonyosan cirógat, s kedvességének melege felengedi megdermedt lelkemet. Nagyot sóhajtva az órára pillantok. Féltizenegyre kattog az óramutató, mintha türelmetlenkedne. Toporog, hogy mikor lesz már sötét, hogy ő is nyugodtan ketyeghessen az éjszakába.

-        Későre jár – mondom, és felállok a pipere asztalomtól. Leoltom a kislámpát a tükör mellett, hogy csak az ágyam melletti lámpa maradjon árván égve. – Neked is aludnod kellene már. Holnap fáradt leszel, mikor suliba kell menned. – Ránézek, és hirtelen egy tétovázó és bizonytalan fiú képe ugrik be nekem.

Kezeit a kék pizsamanadrágja zsebébe süllyesztette, vállai előre görnyedtek egy kicsikét, mintha valami hatalmas málhát cipelne a hátán. Tekintetét nekem szegezi, de nem tudok semmit sem kiolvasni belőlük. Picit felhúzom a szám sarkát, hogy a mosolyomnak csak egy halvány árnyéka legyen az arcomon.

Nyugodt és finom léptekkel elindulok az ágyam felé, ám még mielőtt elmehetnék mellette, kirántja a jobb kezét a zsebéből, és megragadja a felkaromat. Nem szorítja meg, egyáltalán nem erőszakos, mint ahogy első másodpercemben hittem. Gyöngéd és kérlelően fogja a karomat, mintha azt szeretné, hogy maradjak önszántamból, hallgassam meg, és ne tegyem ezt vele.

-        Mit szeretnél? – fordulok feléje és kérdem tőle gyengéden és kedvesen, mintha a mai nap nem kerültük volna egymást, mint az egér a mérgezett almát. Komolyan fürkészi az arcomat, próbálja leolvasni róla, amit csak tud.

-        Miért nem… érsz hozzám? – Meglep, hogy kérdésre kérdéssel felel, ráadásul ellentétes kérdéssel, de legjobban a lényege ejt ámulatba.

Mikor látja, hogy megfogott a kérdéssel, lecsúsztatta ujjait a karomon egészen az ujjaimig, hogy a saját kezébe fogja és ölelje őket. Finoman megszorítja a kezemet, folyamatosan a szemembe néz, és eléri, hogy egész testemben érezni kezdem a melegséget és a hidegséget egyszerre.

-        Már akkor is ébren voltam valamennyire, amikor betakargattál, és… nem… nem adtál puszit a homlokomra, nem értél hozzám sehogy sem, amikor a takarót rám terítetted. Nézd, én… - fejét rázva sóhajt egyet, majd ismét a szemembe néz – lehet, hogy ez most ostobán fog hangzani tőlem, de szeretnék veled beszélni. Jobban mondva befejezni a beszélgetésünket.

Nagyokat pislogva feléje fordulok egész testemmel, kíváncsi szemekkel fürkészem zavart mutató arcát, kezemben érzem vére lüktetését, mintha a szívével fogta volna meg a kezemet, nem pedig a kezével. Heves és könyörgő. Szívem felveszi a ritmusát, arcomon halvány pír üt ki.

-        Tudom, hogy az elmúlt napokban nem voltam önmagam, de nem csak Hinata levele volt az egyetlen oka. Az a levél rávilágított arra, hogy nem vagyok még elég erős. Nem vagyok elég erős, hogy megvédjelek titeket, ahogy ígértem neked. Rávilágított, hogy, ha a múltam nem tudtam megvédeni, akkor hogy akarom azokat megvédeni, akik a jövőmet adták nekem, akik a jövőmet képezik. Igaz, akkor naiv voltam és bolond, hiszen azt hittem, hogy soha nem lehet semmi bajom, ha úgy élek, hogy senkinek ne legyek szálka a szemében. De tévedtem. Amikor beállat a káosz, el sem akartam hinni, hogy ez megtörténhet velem.

Lesüti a szemét, megszakítva a szemkontaktust velem, mégis a testem még mindig a pillantásának hatása alatt van. Kezének melege életre kelt, mintha hosszú álomból ébrednék, és szinte beindítja az agyamat is, hogy megértsem, mit akar nekem mondani. Ujjaim lassan Naruto kezére fonódnak, s szinte megváltásként érzem a közelségét.

-        Mikor rám találtál, akkor nem hittem volna, hogy valaki még hinni fog bennem, hogy megmutatja, hogy többre vagyok képes, sokkal többre, mint azt valaha elképzeltem. Reményt adtál, hitet adtál, hogy megteremthetem magamnak azt a világot, amit elzártak előlem, amiről mindig is álmodoztam, de… közben nem vettem észre, hogy miközben támaszt adsz nekem, addig én nem eléggé. Mert… féltem. És most is félek.

Keserűen felnevet, hirtelen kiszakítja a kezét a kezemből. Ujjaim könyörögnek, hogy ismét fogjam meg a kezét, hogy tudjam, hogy velem van. Ám mégsem nyúlok utána, csak figyelem, ahogy néhány lépést megy az ajtó felé, majd vissza. Járkálgat a szobában, idegességét vezetve le ezzel.

-        Amikor… elmondtad, hogy Sophie megmutatta a múltamnak pár szomorú részét, nem attól kezdtem félni, hogy mit gondolsz rólam, hogy milyennek látsz valójában azok után, hanem, hogy magadra veszed, hogy azt fogod gondolni, hogy ez a te hibád. Nem akartam, hogy a saját hibádnak tekintsd azt, amit én is provokáltam. Mindig azt mondtam a többieknek, hogy majd jössz, és akkor mindenért megfizetnek majd. Ám az évek során észrevettem, hogy a szám mondja, amit, de a szívem már rég tudja, hogy nem jössz. Mégis – megáll egy pillanatra, kezét csípőre teszi, és keserűen nevetve lehajtja a fejét – volt, hogy esténként azzal a gondolattal mentem aludni, hogy majd holnap. Majd holnap jön, és akkor minden rendben lesz – rám néz, tekintete szinte átdöf, ahogy ismét a közelembe jön, és csak egy féllépésnyi helyet hagy közöttünk. – Könyörgés lett, kívánság, hogy gyere vissza – lesüti a szemét, az ujjait kezdi birizgálni. – Persze, tudtam, hogy nem így lesz, de bíztató volt ezt gondolni.

Megrendít, hogy ezt mondja. Egyre csak nézem őt, de hiába próbálom, nem vagyok képes elképzelni, hogy egy kicsi, csöpp fiúcska alvás előtt ilyen gondolatokkal térjen nyugovóra, annak tudatában, hogy sosem válik valóra a kívánsága. Egy fohász voltam neki, egy reménysugár, ami még akkor is fényesen ragyogott, amikor már a szívében tudta, nem fogok jönni már hozzá, többé már nem. Elakad a lélegzetem, szinte fojtogat a fájdalom, ahogy belegondolok ebbe.

-        Amikor elmondtad, hogy űrt éreztél utánam, az jól esett – folytatja lehajtott fejjel, az ujjait birizgálva. – Még így tizenegy év távlatából is. Jó érzés, hogy nem feledtél el annyira, hogy a lelked és a szíved se hiányoljon engem. Sophie pedig… nos… ő egy külön eset. Ő látta azt, amit látott, de sosem látta, hogy, amit szerinte görcsösen akartam, azt valójában kívántam. Tény, eleinte tényleg görcsösen akartam, hogy gyere, és segíts rajtam, de amikor már tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni, olyan lettél számomra, mint egy tündér. Mindig kívántam egyet, aztán elképzeltem, hogy teljesíted a kívánságomat. A szavaidat annál nehezebb volt elképzelni, előhívni.

Arcán könnyek kezdenek peregni, ahogy egyre jobban átérzi a vallomásaink erejét. Színt vallunk egymásnak. A lelkünk mélyéről beszélünk, ahová senki más nem lát be, csak az, akinek elmondjuk, mi is rejtőzik a legmélyén. Kezeimet a szívemre teszem; erősen szorítom, mintha bármelyik pillanatban el kellene kapnom dobogásom adóját. Mélyeket lélegzek; egyszerre vele.

-        Ami pedig Hinatát illeti… gyanús volt. Sejtettem, hogy titkol valamit előlem, de álmomban nem gondoltam volna, hogy eljegyezték valaki mással. De ezt hagyjuk is. Ez már lerágott csont, már úgy se tehetek ellene semmit sem. – S ekkor felnéz rám, kék szemeiben már a régi fényt látom, s szinte magával ragad. – Nem akarom, hogy büntesd magadat azért, amit nem te okoztál. Az emlékeidet elvették, és nincs már értelme azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha. Mi lett volna, ha nem látod az emlékeimet? Talán nem jutottunk volna közelebb ahhoz, hogy megértsük egymást, hogy megérts engem, és hogy én téged.

-        Miért? – dadogom erőtlenül. Oldalra billentett fejjel néz rám, szemem követi az övét. – Miért mondod ezt most el nekem?

-        Mert… olyat adtál nekem, amit régen alig-alig vagy nem úgy kaptam, ahogy kellett volna. A szeretetet. Már nagyon régen nem éreztem azt, hogy valakinek ennyire fontos vagyok, aki vigyázni akar rám, akit érdekel, hogy élek-e vagy halok. És, akinek önzetlenül és minden kötöttség nélkül viszonozhatok.

Egész testemben remegve lehajtom a fejemet, reszkető lábaimat fürkészve szorul el a torkom ezek hallatán. Naruto mindig is arra vágyott, hogy valaki szeresse minden kötöttség vagy kényszer nélkül. Ez hiányzott neki igazán. Hogy valaki önmagáért szeresse, és ne azért, mert a csapattársa vagy a fia, rokona.

A délelőtt elfojtott zokogásom ismét előtör belőlem, ám most sem engedem szabadjára. Tartom magamat annyira, hogy csak a könnyeim mutassák, mennyire értem miről beszél. A szívem fáj, ahogy arra visszagondolok azokra az emlékekre. Hirtelen minden értelmet nyer. S ekkor már nem bírom tartani.

Sokkos állapotba kerülve, átölelem Narutót, mellkasába fúrom az arcomat, s egyre csak egy zokogom a pólójába, hogy sajnálom. Sajnálok mindent, minden egyes évet, minden pillanatot, amikor szüksége lett volna rám, de nem voltam, és minden kívánságot, amit nem teljesíthettem. Naruto magához szorít, arcát a hajamba fúrja. Úgy sírunk együtt, mint a gyerekek, akik a sűrű, sötét erdőben, az ijedtségtől remegve megtalálták egymást.