Börtönsztori - 38. fejezet: Szemtől szembe

Az éjszaka mélységes sötétje megnyugvást rejt. De nem számomra. Életem legnehezebb döntésére szántam el magamat, és még abban sem vagyok biztos, hogy jól döntöttem-e, hogy nem siklottam-e el valami felett, ami talán esélyt nyithat nekem. Kételyeim egyre erősödnek, ahogy a völgy felé tartok.

Sehol egy nesz, amit talán egy állat ad ki, a baglyok nem huhognak a fákon, a rókák, farkasok finom lépteit sem hallom éles hallásommal. Mélységes néma csend honol minden bokor tövében, minden fa koronájában, mintha ők is éreznék a közelgő veszélyt. A hideg a csontomig hatol, még a vastag köpenyemen át is. A köpeny kámzsáját az arcomba húztam, mélyen elbújtam, hogy a Raikage és tanácsosai ne tudják ki venni, hogy ki érkezett hozzájuk.

Nesztelen léptekkel sétálok be a völgybe, ahol már érzem a fáklyák illatát, és hamarosan a négy oszlopot is megpillantom. Az oszlopok között lampionokat függesztettek ki, amik aranyló fénnyel borítják be a sötét éjszakát. Meghitt és otthonos környezet, ám a belső énem figyelmeztet, hogy túlságosan is átlátszó ez a trükk.

Meghitt hangulatba hozni az ellenfelet, hogy a figyelme lankadjon, és könnyű prédává váljon. Azonban ez a legátlátszóbb trükk, amit valaha láttam. Főleg akkor, amikor odaérek. Középen egy nagy kerek asztal helyezkedik el, melyre fehér abroszt terítettek, őr és tanácsos egy szál se, pezsgő áll az asztalon és két karcsú pezsgős pohár, valamint az asztal túl oldalán a Raikage ül ravaszdi mosollyal az arcán. Aprócska bajusza is mintha örülne, amiért végre eljöttem, és hamarosan lerendezheti ezt a kis semmiséget.

Viszont arra számít, hogy egy hajlott hátú öregember fog elé járulni, vagy valami tejfölös szájú siheder, akit könnyűszerrel átverhet, és megkaphatja, amit akar. Elvigyorodom a csuklyám alatt, de nem iszom előre a medve bőrére. A gyanú úgy lengi be ezt az egész helyet, mintha csak oxigén volna. Vigyázva a négy oszlop közelébe megyek, és megállok az első kettő között. A Raikage csillogó szemmel méreget, ahogy megpillant, de nem támad le azonnal a tárgyalás részleteivel, annak ellenére, hogy látom rajta a feszült várakozást.

-        Jó estét, kedves Főmágus Helyettes! – szólít meg nyájasan, mintha csak egy baráti összejövetelt tartanánk, ahol megiszunk egy-két pohár bort, és kivesézzük a világ rejtelmeit, a politikai helyzetet és a legújabb futball meccs mélységes bugyrait. A gyomrom is felfordul ettől az embertől. Megragadom a csuklya két oldalát, majd lassan hátra hajtom.

-        Jó estét, Raikage – mondom egy huncut mosoly kíséretében. A Raikage eltátja a száját, arcán pír jelenik meg, ahogy ledöbben. Egyáltalán nem számított egy nő megjelenésére. Tetőtől talpig végig mér, de csak a földig érő fekete köpenyemet látja. – Leülhetek? – kérdezem kedvesen, minden hátsó szándék nélkül.

-        Ö-öhm… persze – eszmél fel, és rögvest a helyre mutat, hogy üljek le. – Szóval… khm… nos… erre cseppet sem számítottam – nevetgél idegesen – de, mint tudja, igen fontos dolog miatt ültünk itt most össze. – Komoly hangjában érzem a gúnyt és a türelmetlen várakozást, hogy mikor kerül már sor a kérésére. De úgy teszek, mintha észre sem venném. Egyenes háttal ülök, kezemet az asztalon nyugtatom, ám a valójában a mágikus térben már bekészítettem azokat a kardokat, amiket a szükség esetén előránthatok. – Tudja, néhány hónapja ért egy támadást, ahol a tettes elkapták és el is ítélték, ám valahogy ennek a csodás országnak a határain belülre szökött. Gondolom, már találkozott vele. Uzumaki Narutónak hívják, és roppant… öhm… helyes, ha a lányok szemével nézzük. De bűnös, egy szökevény.

-        Az ön törvényei szerint – vetem a szemére egy pillanat alatt. Meghökken, de csak a szemei mutatják, hogy magában fortyog. – A Rejtett Holdi törvények szerint Naruto ártatlan, mivel nem bizonyított tárgyilagosan, hogy ő volt a tettes. Az, hogy ön azt állítja, hogy Uzumaki Naruto megtámadta magát, majd elmenekült, nem elég indok arra, hogy bíróság elé citálja. Szóval kérdem én, van önnek valami kézzel fogható bizonyítéka arra, hogy a vádlottja volt a tettes?

-        Több százan vallottak ellen – háborodik fel, ahogy a bizonyítékokat követelem tőle. – Mind azt állította, hogy ő volt, hogy mindig is ármánykodott és a gyilkolás a mániája.

Az egyik szemöldökömet cinikusan felemelem, arcom elárulja neki, hogy nem győzött meg veszettül. A Raikage arca halvány piros színben kezd játszani a lampionok fényében, és azonnal elkezdi sorolni a kihallgatottak összes – ezen még én is ámultam – vallomást, mintha csak bebiflázta volna őket, akárcsak egy kisiskolás a verseket. Vegyes érzelmekkel telve hallgatom, ahogy hadonászik, ahogy egyre több és több érvet hoz fel, ami miatt szerinte Naruto bűnös.

Persze azért engem se kell félteni. A törvények, amik érvényben vannak Rejtett Holdon, kívülről fújom. Valahány kivégzést bonyolítottam le, mindig felolvasták a bűnösnek, akárcsak a tárgyaláson. Viszont mivel Árnyként kezdtem a pályafutásomat, ezért kiváltképpen tudnom kellett, mikor nem követek el törvényszegést a gyilkolásommal. S valljuk be, több mint hatezer törvényt megjegyezni nem kis meló.

Hosszan hallgatom, ahogy a sérelmeit ecseteli, hogy milyen könyörtelen volt vele Naruto azon az éjszakán, hogy az emberei min mentek keresztül a gáztámadás után. Borzalmasabbnál borzalmasabb képeket fest le nekem, amik egyre inkább tűnnek valószínűtlennek, mintsem valósnak. Látom a Raikage mozgásán, hogy egyre jobban kétségbeesik. Nem tud meggyőzni, hiába hadonászik, hiába artikulál úgy, mintha süket-néma lennék.

-        Mit akar valójában? – szakítom félbe egyre képtelenebb állításait. Megáll, meredten néz rám, mint borjú az új kapura. Pislog néhányat, majd ostoba ábrázata és jó pofizása olyan hirtelen eltűnik, hogy még azon is elgondolkozom, hogy volt-e valaha. – Nem véletlenül támadta meg a Hokagét, valamint nem véletlenül rombolta le Silenzt, a kikötő várost – közelebb hajolok az asztal széléhez.

-        Uzumaki Naruto az én ügyem, és magának kötelessége átadni egy nemzetközileg körözött személyt – háborodik fel egy másodperc alatt. Szeme villámokat szór felém, keze fájdalmasan ökölbe szorul. – A Hokage hazudott nekem, amikor azt mondta, hogy a fiú már a börtönben van. Elszöktette ide, hogy aztán behálózhasson egy újabb áldozatot. Egyértelmű, hogy…

-        Hogy mi? – felemelem a hangomat. – Azt gondolja, hogy Minato-san a saját fiát orgyilkosnak akarja képezni? Hát nagyot téved. Naruto a börtönben volt, megközelítőleg egy napot. A börtönigazgató Rejtett Holdi és én is vele tartottam akkor. Vagy Yomodo ezt a rész kihagyta? Ahogy azt is, hogy neki kell fiú egy szelence kinyitásához, hogy a Shinobi Nemzetek ura legyen valamint Holdfölde egyedüli Főmágusa. Magának nem esett le gondolom.

Meghökkenve, fogát csikorgatva néz bele a szemembe. Ám hamar megváltozik gunyoros arca, és helyére egy öntelt és mindent eláruló arc lép a helyébe. Kiolvasom tekintetéből, hogy ő ezt tudta előre. Sejtette, hogy Yomodo mit tervez, és csak bepalizta, hogy elvezesse őt Narutóhoz. Tőrbe csalta mind a három fiút. Ethan, Jack és Yomodo is bedőlt ennek az ócska trükknek. Tényleg elhitték, hogy a Raikage majd megadja nekik azt, amire vágynak. A hatalmat, a tiszteletet és a szerelmet, amik után elkeseredetten vágyakoznak. Hiszen hiába a sármos arc, a csillogó tekintet, a kidolgozott test, a magas pozíció, vagy a hatalmas elismerés.

Az ember mindig is kapzsi volt. Ha egyszer belekóstol a tiltott gyümölcsbe, egyre több és több kell neki. Ez történt velük is. Ethannek nem volt elég, hogy csak barátok voltunk, neki a szerelmem kellett. Azonban, mikor én elutasítottam őt Tündelakban, a sértettsége és a féltékenysége erősebbnek bizonyult, mint gondoltam volna. Jack többre vágyott a mesebeli szép fiú szerepénél. Bálvány akart lenni, akiért bolondulnak a nők, akiről példát vehetnek az emberek. De lusta volt megdolgozni érte. Az egyszerűbb utat választotta.

Yomodo meg… nem bírta elviselni az ügyes feleségét, akinek egy egész klán volt a kezében, valamint engem nem bírt, akit megáldott a sors a képességeivel és egy vezetői pozícióval a klán élén. A Kozumaki klán örököse voltam – most már vezetője -, ami ő sosem lehetett. Hatalmat akart, tiszteletet és megbecsülést, hogy ne csak egy legyen a mágusok között, aki egy börtönt vezet, és kész.

De már nem tudok mit tenni ellene, csak azt, hogy helyre hozom azt, amit elszúrtak, és megvédem az országomat, ahogy csak tudom. Élesen beszívom a levegőt, kihúzom magamat, és előkészítem a szükséges fegyvereimet, valamint a harci ruhámat. Minden izmom feszülten figyel, mikor ugrik a nyakamnak.

-        Az a három félkegyelmű tényleg elhitte, hogy majd megadom nekik azt, amit akarnak. De, hogy őszinte legyek, nem fűlött a fogam ahhoz, hogy végre hajtsák azt, amit akarnak. Tönkre tették volna az élvezetet. – Gonosz vigyorától felfordul a gyomrom, és szívem szerint leköpném.

-        Maga… - morgom dühösen.

-        Ugyan, szivi, csak add át azt a kis taknyost, és véget vethetünk ennek az egész szócséplésnek. Én elmegyek, te meg élheted a kis életedet – mondja lekezelően és flegmán, mintha csak egy darab rongyról beszélnék. Felforr a vérem, testem könyörtelenül sikítozik, hogy fojtsam már meg, hiszen mindenkinek könnyebb lenne, ha ez a féreg nem élne.

-        És, ha nem adom át? – kérdezem meg teljes higgadtsággal.

Arcán sokatmondó vigyor jelenik meg, mintha csak erre várt volna. Kezét lassan visszahúzza az ölébe, és én is így teszek. Farkas szemet nézünk egymással, néma csendben ülünk a lampionok fényében, s azt várjuk, hogy valami történjen. Fülelek; apró, fémes kattanásokat hallok, majd egy nagyobbat, amikor a végső zár bekattan a helyére.

Egyenként behajlítom az ujjaimat, és már a kezemben érzem a kétélű kardom markolatát. A Raikage szeme ravaszul csillog, szinte már vicsorog, annyira felhergeli magát a harcra. Elég egyet pislognom, hogy cselekedjen. Az asztalra csap, ami menten szilánkjaira törik. Szerencsémre még időben hátra tudok ugrani. Magasra ugrom, és egy szaltó keretében magamra varázsolom harci egyenruhámat.

A fekete, fűzött nyakú zakó szorosan rám simul, fekete csőnadrágomat egy masszív és ruganyos bakancsba szuszakoltam. Kezemben felcsillan a kardom, ahogy a jobb lábamra helyezem a súlyt, támadó állásba helyezem a pengét, készen állva a következő csapásra. Szívem hevesen dobog a mellkasomban fejem tiszta, magabiztosan állok előtte.

„Élni szeretnék, látni, ahogy Bran felnő, ahogy Narutót mágussá avatják, ahogy Alana végre beilleszkedik, és még sok mindent, de ha az életem lesz az ára, hogy ezek megvalósuljanak, akkor lemondok az életemről. Sírva, kelletlenül, de lemondok róla, és holnapután, ha harcra kerül sor, akkor bátran fogok a Raikage elé állni, mert a szívemben ezek a gondolatok lesznek.”

Igen, ezt akarom. Tudni akarom, hogy élnek, hogy boldogok. Harcolnom kell, értük. Nem várok tovább. Üvöltve neki rontok. Kardom megcsendül a két hatalmas súlyon, amit a Raikage az alkarjára csatolt. A fém csengése pengeként vágja az éjszaka csöndjét, mégsem fogom vissza magamat. Intenzíven sorozom a kardommal, nem adom fel, még akkor sem, ha az utolsó csapásomnál hátrálnom kell egy bal egyenes miatt.

A bal egyenes célt téveszt, de megtántorodik egy kicsikét. Pár lépést hátrálok, hogy jól lássam, hogyan állunk. A két hatalmas súlyon rengeteg karcolást látok, ám ez nem elegendő, nem elég. A Raikage gunyorosan néz rám, mintha magában elkönyvelte volna, hogy ez csak egy aprócska kis lány, aki egy fogpiszkáló lóbálásán kívül semmit sem tud. Elönt a düh, de nem szólok egy szót se. Fejemet tisztán tartom, és kieszelek egy tervet, hogy minél előbb győzelmet arassak.

-        Figyelj! – szól Kurumi hangosan és megfontoltan. – Valamit tervez. Túlságosan is tartózkodó. Nem támad meg közvetlenül, éppen hogy csak súrol.

Kurumi jól rávilágít a dolgokra. Hosszú percekig, csak macska-egér játékot űz velem. Nem üt meg közvetlenül, épp csak súrolnak az ütések, kisebb horzsolásokat, vágásokat hagyva rajtam. A kardom többször megsebzi, de sosem sikerül rajta mélyet vágnom. Ám egy idő után rájövök, hogy mi célja. Minden egyes összeütközés végén úgy kényszerít hátrálásra, hogy a földbe üt egy krátert. Ahogy egy pillanatra sikerül a háta mögé lesni, rájövök, hogy valójában a városig akar engem csalogatni.

-        A város felé akar terelni! – szólok Kuruminak. – Azt hiszi, hogy ha a városba érünk, akkor egyszerűen leüt, és elviszi azt, ami neki jár.

-        Akkor hagy higgye azt - feleli Kurumi ravaszul. Magamban én is elmosolyodom, hiszen ekkora balfácánnal régen harcoltam már.

Hátraugrok a legújabb csapása elől, szaltózok egyet a levegőben, és kivételesen egy kicsit messzebb kerülök tőle. Szemén látom, hogy furcsállja a dolog, de nem fog gyanút. Óvatosan oldalra lépek, ő pedig utánoz, szép lassan elkezdek egy kört leírni. Mélyen a szemébe nézek, de nem teszek hirtelen mozdulatot. Finom, kecses léptekkel kezdem el megkerülni, akárcsak a macska a forró kását.

-        Itó! – szólítom meg az egyetlen embert, akinek most a hangját hallani akarom, talán utoljára.

-        Freya! Jól vagy? Mi…

-        A bunkerben vagytok? – szakítom félbe aggodalmaskodását. Érzem, hogy megdöbben hideg és sietős hangom hallatán, de tudja, hogy nem épp ez a megfelelő alkalom, hogy tyúkanyót játsszon.

-        Igen, már itt vagyunk. Mindenki a városból itt van. Kis kamerákon keresztül látjuk a várost, de eddig még semmi változás.

-        Vigyázz a többiekre! – utasítom, és megszakítom a kapcsolatot. Érzem, hogy még mondani akart volna nekem valamit, ám most nem ápolgathatom a lelkét, ha ennek vége lesz, lehet, hogy egyedül kell majd helyt állnia. Akkor kezdjünk bele az igazi játékba.

Elvigyorodom, amitől a Raikage hirtelen megtorpan. Követem a példáját, megállok. Kiegyenesedem görnyedt testtartásomból, kardom egy pillanat alatt eltűnik, hogy helyébe lépjen a kedvenc közelharci fegyverem. A könyökömtől kezdődik és az ujjbegyeimnél ér véget. Tömör krávicból készült. Ezt az ércet a Jeges földeken bányásszák. Ez az acélnak egy olyan fajtája, amit mínusz hatszáz fokon érlelte a föld. Tömör, jól formázható, de ha egyszer végleg lehűtik a kovácsolás után, akkor törhetetlen páncél lesz belőle.

Jelen pillanatban elég, ha csak a verekedő kesztyűmet használom most. Aztán ki tudja, hogy szükségem lesz-e egyáltalán magára a páncélra, vagy bármelyik páncélra is a sok közül. Felveszem a verekedéshez a megfelelő testtartást, és meg sem várom, hogy a Raikage egyáltalán felfogja, hogy mit csinálok.

Felé ugrom, és egy hatalmasat ütök az egyik nehezékébe, amit még gyorsan maga elé kapott. A fém hangos nyikordulással behorpad, ám a Raikagének még ideje sem marad, hogy meglepődjön, már el is kezdem sorozni az ütéseimmel. Védekezésként maga elé kapja mind a két fémet, amik szép lassan behorpadnak, ahogy teljes erőből ütöm őket.

Egy pillanatra hátra ugrok, majd lendületet veszek, és már előtte is termek. Alulról rúgok bele a hasába, hogy minél magasabbra repüljön. Egy aprócska kiáltás szakad fel belőle, ám nem sokára egy sor szakadozik fel belőle, ahogy a levegőben kezdem el ütni-rúgni, ahol csak érem. Szemét erősen lehunyta, szája sarkából vér folyik, de nem állok le. A lendület, amivel felrúgtam a Raikagét, szép lassan elfogy, és már a város fő utcája felett zuhanunk lefelé. Nem várom meg, míg magától becsapódik. A mellkasára célzok, amit hamarosan zöld-lila foltok fognak tarkítani, majd páros lábbal a föld felé küldöm.

A Raikage hatalmas robajjal csapódik neki a főutca betonjának. Egy hatalmas kráter alakul ki körülötte, s ha nem tudnám, hogy épp egy harc közepén vagyunk, azt gondolnám, hogy csak megpihent egy kényelmes föld fotelben. Kótyagosan, egyre jobban dagadó szemmel néz rám a kis pihenőhelyéről, de nem szólal meg. Elnézem a tekintetét, és jobbnak látom magamra varázsolnom a páncélom szintén lila fénnyel csillogó sisakját.

A sisakot is ugyanabból az anyagból készítették, amiből a kesztyűket, ám az átlagos sisakokkal szemben az enyémet a gladiátorokéhoz hasonlóra formázták. A fejem tetejére egy kis taréj szerűséget készíttek, mindenféle toll vagy dísz nélkül, a sisak közre fogja az arcomat, lenyúlik egészen a nyakamig, ahol egy bőrpánt tartja egyben a tarkómnál. Egyetlen dolgot kértem, hogy hagyjanak ki, az pedig az orrhoz benyúló vékony sisakrész. Valahogy azt ki nem állhatom.

-        Te mocskos ribanc – köpi a szavakat és a vért a Raikage, ahogy feláll a „székéből”. Szemei lángolnak a dühtől, lábai remegnek egy kicsikét, de stabilan áll a lábán. Szívósabb, mint hittem. De üsse kő, megbirkózunk vele. – Ettől még nem nyűgöztél le. Te akkor is csak mocskos ribanc maradsz, akit élvezettel fogok magamévá tenni, már, ha túléled.

Arcán undorító, véres mosoly jelenik meg, ahogy belegondol. Úgy tűnik nagyon fejre ejthettem, mert már marhaságokat beszél. De nem baj, eddig is bolond volt, csak most még jobban. Felfordul a gyomrom, ahogy őrült módjára vigyorog, de nem ijedek meg, amikor megigazítja a horpadásos nehezékeit… ám ekkor eltűnik. Hirtelen átfut rajtam egy figyelmeztetés, s igazat is adok az ösztöneimnek.

Egyre csak agyalok azon, hogy mégis merről támadhat, de nem kell sokáig várnom. Hamar megérzem az öklét a hátamban. Ütése átrepít a városon. Fájdalmak közepette ütközök bele a földbe, hogy utána még öt métert csússzak, közel tíz centi mélyen felszántva a főutcát. A vállamról lejön a bőr, erősen vérezni kezd, akárcsak a fejem a sisak alatt. A bal fülemnél szakadt fel a bőr, ám alig érzem meg a fájdalmat. Azonnal talpra ugrok, bár szédülök egy kicsit.

Nem sokáig maradok talpon, mivel a következő ütése a bordáimnál ér. Kiszorul belőlem a levegő, ahogy többször gyomorszájon vág. Vért köhögök fel, megremegek, ahogy az ökléről ernyedten lelógok. Leküzdöm a fájdalmat, ám még mielőtt visszaüthetnék egy újabb ütéssel, méterekkel arrébb eldob. Többször beverem a fejemet, végig gurulok a földön. Minden porcikám sajog, ahogy nagy nehezen talpra vergődök. Ismét felveszem a harci állásomat, és tárt karokkal várom a Raikagét. A Raikage hátborzongató, véres mosolya egyre inkább emlékeztet egy őrült vigyorára, aki megszállottan üldözi a prédáját.

Egy villanással eltűnik előlem, ám ezúttal nem ver át. Tudom, hogy valahol egy sebezhetőbb pontomon fog támadni. És igazam is lesz. A jobb oldalamról próbál meg egy rúgást bevinni, sikertelenül. Elkapom a lábát; a rúgás ereje egy pillanatra hátrébb lök, de jól meg tudom markolni a bokáját. A Raikage felnyög, ahogy erősen megszorítom a bokacsontját, ami egy hangos reccsenéssel el is törik. Összeszorított fogakkal szitkozódik, de nem sokáig. Megpörgetem a tengelyem körül, majd elhajítom, akárcsak egy rossz követ. Utána ugrok, és egy széles rúgással a földbe döngölöm.

Hatalmas por kavarodik a nyomában, eltakarva előlem a megfelelő látási viszonyokat. Levegőidomítással fent maradok a légkörben, nem kockáztatom meg az esetleges gyors támadást. Így is vagy három bordám elrepedhetett, mivel nehezen veszem a levegőt, és a mellkasom is erősen szúr. Megvárom, míg elül a por, ám a Raikagét nem látom a kráterben, amit a földbe ütöttem. Aggódva körbetekintek, keresem a chakrámmal, hogy merre is mászhatott el. Ám nem találom… egy pillanat erejéig.

Egy éles fájdalom nyilall az oldalamba, amitől egy pillanatig nem is tudok megmoccanni a levegőben. Érzem, ahogy a forró vér lecsorog az oldalamon, a lábamon, mégsem érzek fájdalmat, csak tompa ürességet. Ajkaim mögül lassan előfolyik a vérpiros folyadék, és úgy önt el a sötétség, ahogy még soha. Elvesztem a kontrollt a levegőidomítás fölött, és lezuhanok a mélységbe, ám még megtámogatnak hátulról. Egy erőteljes rúgás a mélybe csap. Egy mély krátert képzek magam körül, ám ezek után még több száz ütés záporozik rám. Minden tagom pokolian fáj, több helyen elrepednek a csontjaim, ahogy a Raikage elpáhol. Képtelen vagyok megmozdulni, még akkor is, amikor legalább tíz házon keresztül repít.

A fejemből ömlik a vér, ahogy a számtalan sebből vérzek, amit a törmelékek okoztak rajtam. Nem bírok megszólalni, nem bírok megmozdulni, mégis meg kell tennem. Erős akarat kell hozzá, hogy talpra kászálódjak. Nagy nehezen kinyitom a szememet, és meglátom, micsoda pusztítást végzett az imént a Raikage. A fél környékből nem maradt más, csak rom és por. A házak többségének nincs meg a fele, vagy egyáltalán nincs is ott semmi. A lámpaoszlopokból olvasztott vasat csinált, ahogy a villámait szórta felém. A betonozott utcából pedig földutat csinált. Belém pedig egy kunai-t állított, amiből lassan csordogál a vér a földre.

A seb éget és tompán fáj, de muszáj tovább harcolnom. Felvillan előttem a családom képe, ahogy rám mosolyognak, és hívogatnak, hogy jöjjek már, hogy ne húzzam az időt. Összeszorítom a fogamat, kiegyenesedem, és páncélt cserélek. Ezúttal a Vestermos páncélt hívom elő. Páncél alatt mindenki azt a középkori, nehéz bádogot képzeli el, ám a valóságban sokkal többet rejt a szó magában, mint azt az ember gondolná. Egy páncél a mágusnál azt jelenti, hogy az ereje megtestesül, felerősíti fizikai mivoltát, támaszt nyújt a nehéz helyzetekben, hogy a mágus teljes egészében a varázslásnak szentelje megmaradt erejét. Ezt teszem én is.

A Vestermos páncél a kulcscsontom alatti részt védi egészen a derekaimig, ahol egy ruganyos, formázható kristályokból szőtt ruhaszerű anyag feszül, összekötve a nadrág résszel. A nadrág csendes és kényelmes mozgást biztosít, és az egész lábamat védi az ütésektől. De még mindig nem ez a legerősebb páncélzatom. A kardom három szintet feljebb lép – tisztára, mint valami videó játékban lennék - majd összekapcsoltam a szerón pengémmel és az izgenti pálcámmal, mintha csak egy „A” szintű démont akarnék megölni, nem egy pitiáner embert.

Támadó állásba helyezkedem, megigazítom a sisakot fejemen, és próbálok nem sikoltani, amikor az oldalamba belenyilall az égető fájdalom. Látásom kicsit homályos, ahogy a szemembe folyik a vérem, de nem nyúlok oda, hogy letöröljem. Hamarosan, ha megérzéseim nem csalnak, akkor hamarosan több vért fogok látni, mint azt gondolnám. Tudatom tiszta, még annak ellenére is, hogy talán egy kisebb fajta agyrázkódásom van.

Teszek egy fél lépést előre, de a Raikage egy pillanatra sem mozdul meg. Csak bámul rám, azokkal az őrült, vérben forgó szemeivel, és a hideg kiráz, ahogy egyre szélesebben vigyorog. Komolyan mondom, ha ennek vége, akkor beajánlom egy elmegyógyintézetbe, és csak remélni tudom, hogy ott is marad. Remélhetőleg egy életen át.

Kurumi elfintorodik, minden egyes szőrszála égnek mered a bundájában, és, ha tehetné, már rég elbújt volna a testem egy elrejtett zugába, ahol még a jó Isten se talál rá. Egyet kell, hogy értsek vele, és csak remélni tudom, hogy hamar megtehetem. Kurumi teljes erejét nekem adja, anélkül, hogy átváltoztatna. Feszülten figyelem a Raikage minden mozdulatát; megáll a levegő egy pillanatra körülöttünk.

Ekkor teszi meg az első lépést felém. Villámlépésekben kezd el cikázni körülöttem a megfelelő pillanatra várva, amikor lecsaphat rám. Szemem fürgén jár, próbálom követni minden mozdulatát, amit megtesz körülöttem. Meg-megáll, felvillantva vérfagyasztó arcát, melyről lassan csepeg a vér, mosolya mintha úgy maradt volna, abban a groteszk és undorító vicsorba, amint semmihez nem tudnék hasonlítani. Testéből fertelmes izzadság szag árad, amiben az alvadt vér szaga keveredik.

Támadó állásba helyezkedem, ujjaim szorosan markolják a bőr markolatot, ám egy pillanatra sem remeg meg a kezem. Éberen figyelem, mikor csap le rám. Ám csak cikázik és cikázik körülöttem, akár egy macska-egér játékot játszó kis gyerek. Megpróbálja elérni, hogy lankadjon a figyelmem, több-kevesebb sikerrel. Balszerencséjére, mivel én is jártas vagyok ebben a technikában könnyűszerrel követem a mozdulatait.

Végül nem teketóriázik tovább; támadásba lendül. Hátulról támad rám. A legaljasabb módon, ahogy szokás. Pechjére még időben észreveszem, és a levegőbe ugrom, hogy kikerülhessem a puszta kezes ütését. Ütése nyomán megreped a föld, öklének nyoma lenyomatot hagy. A háta mögött érek földet, s máris visszaállok a támadó-védekező pozícióba. Az oldalam vészesen sajog, ahogy lassan lefolyik a vér a páncélom alatt a lábfejemig. De hiába a fájdalom, muszáj nekem is támadnom. Egy gyors mozdulattal jobb oldalra térek, majd balra, míg fel nem gyorsulok annyira, hogy már csak apró villanásokat lehet látni belőlem. Ám a Raikage sem tétovázik, ő is villámsebességre kapcsol.

Így kezdünk egy cikázni egymás között. Csak a kardom és az ő horpad súlyai közötti csilingelést hallom, lábam alatt alig érzem meg a talajt, ahogy elrugaszkodom. Testemben száguld az adrenalin, és már nem tudom, hogy hányadán áll a harc. Látásom csak a közvetlen területemre szűkül, de még így is tudom, hogy micsoda pusztítást viszünk végre a városban, már ami megmaradt belőle.

Teljes házakat rombolunk le, ahogy a másikat átdobjuk a másik oldalra, a beton utakból kőtörmelék lesz, a lámpaoszlopok karókként merednek az ég felé, mintha megváltást várnának tőle. Körülöttünk minden romba dől, de nem állunk le. A sebek ellenére sem. Több száz vágást beszerzek, többségüket nem is érzem. De azt nagyon is, hogy több csontom is eltört. Az alkarom már fáj, a lábam több helyen megrándul, esetenként belenyilall a fájdalom, amikor egy bizonyos helyzetben állok. Légzésem egyre nehezebb a folyamatos villámlépéstől, de talán megrepedhetett egy-két bordám, talán el is törtek. Ám nem állok le, ahogy a Raikage sem. Másodpercnyi megszakításokkal szusszanunk egy keveset, de szinte semmire sem elég.

Ezekben a másodpercekben néha vért köhögök fel, néha meginog a lábam, de ezek ellenére hajt valami titokzatosnak nevezhető erő. Ámbár lehet, hogy az is segít ébernek maradnom, hogy tudom, Naruto talán néz engem. A kamerák aprócska gömbökként cikáznak körülöttünk, és minden egyes mozdulatunkat igyekeznek felvenni, hogy azt a bunkerben lévőknek minél részletesebben be tudják mutatni. Ezekben a másodpercekben összeszorul a gyomrom, és aggódom, hogy milyen hatással van ez Narutóra, aki bizonyára mind egyes porcikámat figyelmesen kémleli.

-        Te mocskos ribanc! – üvölti újra, elkínozva és szókincsben bővelkedve a Raikage, majd megtörve a gyors lépéseket egy óriásit csap a földbe. A másodperc töredéke alatt elér hozzám az ütés ereje, és egészen a Fehér Palotáig repít engem. A beton alattam élesen vágja már, amúgy is lila foltos hátamat, a gerincemben érzem minden egyes beton darab csipkézett szélét, s szinte biztos vagyok benne, hogy több csigolyám is elrepedt.

Sajgó tagokkal, véres fejjel nyitom ki a szememet, már amennyire képes vagyok. Kurumi egyre jobban kérlel, hogy használjam az ő megmaradt kis erejét, oldjam fel a pecsétemet, és engedjem szabadjára a hatalmamat, még ha ezzel az egész környéket le is rombolom. De nem tehetem, még nem. Vérző tenyeremre támaszkodva, megpróbálok felállni, ám a Raikage gyorsabb nálam.

Fájdalmasan elkapja a torkomat, időm se marad felnyögni, ahogy a magasba emel. A kardom az általam húzott gödör mellett csillog véresen és feketén, ám hiába koncentrálok, nem tudom magamhoz hívni. Körömmel igyekszem magamról lehámozni a Raikage ujjait, még mielőtt megfojtana, ám hiába. Egyre szorosabban és szorosabban fogja a torkomat, miközben egyre kevésbé kapok levegőt.

A pulzusom egyre élesebben lüktet a fülemben, ahogy a szívem kényszeresen nyomja a vért az ereimben. Egyre homályosabb a világ, egészen addig, míg a Raikage belém nem ereszt egy hatalmas villámcsapást. Az elektromosság végig cikázik a testemen, kihangsúlyozva minden porcikámat, ami még ép. Minden szervemet tisztán érzem a testemben, s már azon sem lepődök meg, amikor a saját húsom megperzselt szagát megérzem. Képtelen vagyok felsikítani, még akkor is, amikor ezernyi apró tűszúrásnak érzékelem a villámot. Testem megfeszülve próbálja elviselni az iszonyatos csapást, szívem pedig küzd az életben maradásom ért.

A kisülés után, megremegnek a tagjaim, patakokban folyni kezd a számból a vér, az égett hús szaga felkavarja amúgy is instabil gyomromat, a sebeim pedig kínzón lüktetni kezdenek, mintha már nem is hozzám tartoznának, hanem önálló életet élnének a testemen kívül. Kezem lehull a Raikage fojtogatós kezéről. Tagjaimat ólom nehéznek érzem, képtelen vagyok akár egy aprócska kis mozdulatot megtenni, amivel akár harcba is szállhatnék ezzel a félnótással.

-        Ennyit erről, utcalány! – suttogja a fülembe a Raikage. Vérszagú leheletétől felkavarodik a gyomrom, ám az undort hamar elmossa a hirtelen jövő pokoli fájdalom. A testem nem válaszol, képtelen akár egyetlen szót is elmondani nekem, mi is történt, csak ívben megfeszül egy pillanatra, majd elernyed. Szemem a kétszeresére tágul, ahogy végig cikázik rajtam az ismeretlen.

Látásom elmosódik, képtelen vagyok bármire is fókuszálni. A szorítás megszűnik a torkomnál, ismét kapok levegőt, ám rongybabaként hullok alá, mintha soha nem is éltem volna. Csak a fájdalmat érzem, ami aprócska pontokban kínoz és kínoz, akár egy gyilkos méreg. Képtelen vagyok megmozdulni. Az üres fájdalom megbénít, leszögez, s már nem vagyok képes érzékelni semmit. Kurumi hangja, mintha messziről jönne; a világ megszűnik létezni, és csak a Raikage reszelős és durva hangját hallom meg a fülemben.

-        Ahhoz képest, hogy mágus vagy, semmit sem tudtál mutatni nekem. Most már enyém a földed, a kis Narutód is, valamint az a drága kicsi húgocskád. El kell, hogy mondjam, remek kis falatocska.

Tőrként hasít belém a felismerés. Ő ártott Alanának. Kezem önként ökölbe szorul, a vér, tócsában gyűlik alattam, ahogy remegő tagokkal megpróbálok talpra evickélni, sikertelenül. Csukott szemmel visszahanyatlok a földre, akár egy mozgásra képtelen bábu. Sírni támad kedvem a keserves kíntól, de visszafojtom, s némán viselem minden egyes pillanatát. A Raikage ördögi és őrült nevetése gyomor forgatóan visszhangzik a fülemben.

Próbálok talpra állni, de képtelen vagyok. Az erő úgy szállt el belőlem, akár a testből a lélek a halál után. Ezernyi sebből vérzek, s egyre gyengébben érzem magamat. Látásom homályosodik; elönt a kétségbeesés. Ennyi lenne hát? Ennyire voltam képes, hogy nem használtam az elzárt chakrámat és Kurumit? Ennyire telt? A varázslat az egyetlen reményem, ami talán még megmenthet.

Felnyöszörgök, testem megremeg, ahogy elfojtom a sírást. Lelkem még küzd, még nem adta fel, annak ellenére, hogy a testemet nem tudom megmozdítani. Keserves kínszenvedés árán, sikerül elnyújtóznom a kardom markolatáig. Véres, sebes ujjaim erőtlenül megmarkolják a markolatot. Lassan magamhoz húzom, és megpróbálok felkelni a földről. Remegő ajkam lassan, de biztosan elkezdi formázni a szavakat, amik a varázslatomhoz tartoznak.  

A Raikage gunyoros nevetését hallom meg, nyilván engem néz, ahogy küszködök. Bizonyára megvárja, amíg kimúlok, hogy utána induljon neki Naruto keresésnek. Hörgök, ahogy a jobb tenyeremre támaszkodva kinyomom magamat, miközben mormolok folyamatosan. Ám még mielőtt feltérdelhetnék, a Raikage a talpával teljes erejéből lenyom.

A számtalan heg az arcomon egyként sikít fel, ahogy a durva talajhoz érnek, törött csontjaim égnek a bőröm alatt, ajkam remeg a tehetetlen dühtől, hogy még a kardomat sem tudom megemelni, hogy egy jól irányzott vágással elvágjam a térdénél a szalagokat. Fájdalmas ökölbe szorul a kezem, felkarom megremeg, ahogy megpróbálom megemelni a kardomat, ám nem sikerül. A mormolásom lassan csak halk suttogássá válik, amit emberfia meg nem hall.

-        Hé, Uzumaki! – ordítja el magát a Raikage. Tekintetét az egyik kamerának szegezi, ami meredten néz minket egy három méter távolságból, az egyik utca sarkánál. – Szép próbálkozás mondhatom, de kevés. Úgy látom nem vagy férfi, ha ezt a gyenge nőt küldted magad helyett. Huh, szánalmas.

Egy hatalmasat vág a hátamra, s tisztán hallom, ahogy az egyik csigolyám még jobban elreped. Arcomat a föld felé fordítom, lehunyom a szememet, és próbálom összeszedni magamat egy végső csapásra. Aprókat pihegek, lelkiekben felkészülök a halálra, ami rám vár. Egy könnycsepp gördül le az arcomon, ahogy képzeletben elbúcsúzom tőlük.

Elszántan megmarkolom a kardom markolatát, a pecsétem felé irányzom az energiáimat, és minden egyes zárat óvatosan felnyitok a varázslatom vége felé. Az elsőnél már érzem a hatását. A fájdalom hirtelen elszökik a testemből, mintha elvágták volna. A Raikage végre leveszi a lábát hátamról, de még mindig magyaráz valamit a kamerába. Nem értem tisztán a szavait, de annyit kiveszek belőle, hogy üres fenyegetés az egész, hogy kicsalja Narutót a rejtekéből.

Észre sem veszi, hogy épp a végső csapáson dolgozom. A második zárat is óvatosan felnyitom, s ekkor már tényleg érzem az erőt magamban. Kellemesen árad szét bennem, akárcsak egy forrócsoki a hideg téli napokon. Nem érezem már törött csontjaimat, sajgó sebeimet, csak az erőt, ami legyőzhetetlenül ölel körbe, akárcsak egy jól eső takaró. Légzésem egyenletessé válik, azonban a tudatom egy kicsikét elhomályosul, nem olyan tiszta, mint az elején.

Légies könnyedséggel állok fel a Raikage tudta nélkül. A harmadik zár is kellemesen enged, mintha mindig is erre várt volna. Nem tudom, hogy még embernek mondhatom-e magamat, de már egyre kevésbe érzem magamat annak. Egyre kevésbe tudom, hol a határ a valóság és másvilág között, de már nem is érdekel túlzottan. Az erőm, amit tizenkét pecséttel zártak a testembe, most természetesen ölel át, vonz magához, mintha mindig is ez lettem volna én, az igazi Freya.

Megforgatom a kardomat a kezembe, de már nem látom tisztán a világot. Az energia kéken izzik körülöttem, tekintetem démonivá válik, és szinte már meg sem lepődök, amikor a negyedik és egyben utolsó zár kinyitásakor elszabadul a pokol. Valami megmagyarázhatatlan robban ki belőlem, és már nem is tartóztatom fel.

A testem életre kel, elkezd a tudatom nélkül mozogni, akárcsak egy robot, amit a pusztításra programoztak be. Kardom forog és szikrázik, ahogy összecsap a Raikagével. A páncéljaim egymást követve cserélődnek, és már azt sem tudom, hogy merre áll a fejem. Teljes elvesztem az öntudatomat a valósággal, csak egy sötét vermen át tudom, hogy mi történik velem.

A legerősebb páncélt öltöm magamra, ami csak melleimet, az ágyéki és a váll részemet takarja el. Az alkaromat és a lábaimat finom fekete páncélszerű szövet borítja, lábamon ezüst csizma feszül, ami inkább hasonlít egy démon lábához, mintsem a sajátomhoz. Kezem egy karmos kesztyűben végződik, s akárcsak a páncél többi részét itt is vörös krizalt kristály szövi keresztül.

A kristály megvéd mindennemű támadástól, legyen az akár mágustól, akár ninjától vagy démontól. Testemen felélednek a rúnák, hogy egyként olvadjanak össze a mellkasomon egy rúnává, ami ezt az egész masinát, amit egy démontól kaptam, irányítani tudja. Nyakamat egy több szelvényből álló nyakék fogja körül, hogy a végén egy ékkőben összpontosuljon a szelvények ereje.

Elvesztem a kontrollt a testem felett, de nem bánom, hogy a szemeim csak egy fehéresen világító gödrökké válnak, hogy démoniassá válok, akárcsak az igaziak. Arcom közömbössé válik, és csak a gyilkolás és a határtalan gyűlölet marad, amit a Raikage és a valódi tettes iránt érzek. Kardom sebesen mozog; véd és támad, ahogy a Raikage felveszi velem a harcot. Habár, inkább csak megpróbálja felvenni velem a harcot.

Sebesen mozog ismét, de kevésnek bizonyul démonias alakomhoz. Villámként jár a lábam és a kezem, s valahogy már nem érzem, hogy akármit is tennék érte. A testemet az erősebb felem birtokolja, ami kegyetlen és hatalmas, valamint kész az élete árán is megvédeni a falut és a szeretteit. Hűvös és számító, minden lépést észlel akár egy másodperc alatt.

Ha jobban belegondolok, akkor ez az igazi alakom, ez vagyok én, akivé az élet tett. Ann és társai, akik összetörték a lelkemet és újra formálták egy új valóvá, ami ügyesebb, gyorsabb, számítóbb és hatalmasabb, mint bármi, amit eddig a mágus közösség látott. Plusz chakrám is kapóra jön, ahogy egyre magasabb és magasabb energiákat igényelő varázslatokat és csapásokat hajtok végre.

Rejtett Hold egyre lepusztultabbá válik, ahogy harcolok a Raikagével, ám szerencsére azok az épületek – például a Fehér Palota – védve van minden ártó varázslattól, legyen az démoni vagy sötét mágia. Bátran folytatom a kardoskodást, ám valahogy kezdem egyre rosszabbul érezni magamat, ahogy tizenkét pecsétemből az első kezd kiapadni, akárcsak az alap chakrám.

Nem tudom, milyen a második pecsét alatt az erőm, de anyám – Selena - szerint még nagyobb, mint az alap és az első pecsét együtt véve. Nem alkalmas a pillanat arra, hogy most kipróbáljam, igazat beszéltek-e, ezért egy mindent elintéző csapással válaszolok a Raikagének az egészre. Kardom éle megcsillan, az erő végig szánkázik a karomon, egészen a kard hegyig, és egy hatalmas kéken fénylő robbanás sugárban éri el a Raikagét.

Az erőm már csak pislákol, amikor leszáll a por, és felfedi nekem a Raikage mozdulatlan testét a földön. A Raikage barna bőrét hosszanti, mély vágások tarkítják, ruhájából nem maradtak még cafatok sem a harc után. Alakom még mindig fénylik körülöttem, de már jobban tudom irányítani magamat, mint az elején. Szabadon mozgok a Raikage felé, aki nyöszörögve próbál valamit kicsikarni magából.

Letérdelek elé, és a hajánál fogva felemelem a fejét, hogy még mindig fehéren világító gödreimbe belenézhessen. Meredten és élettelenül bámulom össze-visszaszabdalt arcát, de semmi szánalmat vagy könyörületességet nem tudok iránta mutatni. A Raikage örült tekintete már a múlté, s már csak a félelemtől reszkető vesztest látom a tekintetében.

-        Vesztes vagy, és az is maradsz addig, míg meg nem találod a helyes utat. Takarodj innen, s addig vissza se gyerek, ameddig rá nem jössz – morgom neki ismeretlen, démoni hangon, majd egy mozdulattal elengedem a fejét, és hagyom, hagy szenvedjen a sebeitől.

Némán megfordulok a tengelyem körül, és még mindig a démoni formámat fent tartva elindulok kifelé a városból. Nem érzékelem a távolságot, vagy akár a fájdalmat, ami egyre jobban kezd visszatérni a testembe, csak megyek előre, öntudatlanul. Fogalmam sincs, hogyan kerülök a bunker elé, vagy, hogy hogyan voltak képesek a város kamerái életben maradni a harcom után, de mindenesetre örülök neki, hogy sikerült.

Kaneki és Naruto aggódó és kicsit ijedt tekintettel néznek rám a bunker bejáratánál. Nem értem miért félnek tőlem, hiszen tudják jól, hogy nekik képtelen lennék ártani akár egy karmommal is. Lassan elindulok feléjük, s szép lassan feloldódik az első pecsétem hatása rólam. Lelkem elkínozva és fáradtan sóhajt fel, amikor szép lassan elkezdek visszaváltozni.

A páncélom eltűnik, szabadon lebegő hajam aláhull a hátamra, sebeim ismét vérezni kezdenek, hogy a szakadt harci egyenruhámat újra eláztassák. Kurumi is fáradtan esik össze a ketrecében, s én is hamarosan a fiúk karjaiba omlok, hogy utána a sötétség fájdalommentes mélysége nyugtasson meg, és rejtsen el egy időre.