Börtönsztori - 39. fejezet: Emlékőr

A sötétség kellemes meleggel burkol be. A fájdalom tompán nyilall törött, zúzott tagjaimba, de mégis valahogy ezt egy jó pontnak ítélem meg. Legalább tudom, hogy élek.  Azonban az, hogy nem tudom, mégis hol vagyok, az felettébb frusztrál. Sokáig nem vagyok tudatomnál, talán csak fél, nagy ritkán egy percig, ám ekkor is csak tompa hangokat hallok. Suttogásokat, gépek csipogását, kórházi eszközök csilingelő hangját, ahogy felveszik vagy leteszik őket a tálcára.

Mindenki olyan csendes körülöttem, mintha attól tartanának, hogy már a hangokkal is ártanak nekem, nemhogy még hozzám nyúljanak. Mély álom ölel körbe folyamatosan, de szinte egyikre sem emlékszem, közvetlen az után, hogy megszakadnak. Testemet hullámokban árasztja el a fájdalom, de hamar meg is szűnik, ahogy valamilyen szert nyomnak a bal kezembe szúrt kanült egyik lyukacsos gombjába.

Minden alkalommal tisztán érzem az injekciós tűt, ahogy belém mélyesztik, majd eresztik a folyadékot, amitől hamar lenyugszik a testem, s kevésbé érzem magamat Kurumi ketrecében egy leláncolt hölgynek, aki a szeretőjére vár, hogy kiszabadítsa. Azonban valahányszor ezt a szert belém nyomják, a láncaim abban a percben megfeszülnek a hátamon, és kegyetlen erővel húzódnak belém vissza, hogy lezárják a tizenkettedik pecsétemet.

Most is fájdalmasan megfeszülnek az izmaim, ahogy a láncok könyörtelenül mennek egyre mélyebbre és mélyebbre a testembe. Fejemet hátra hajtva egy botra harapok, hogy elfojtsam fájdalmas sikítozásaimat, több-kevesebb sikerrel. Reszketek, szememet szorosan lehunyva tartom, s közben azért imádkozom, hogy minél előbb vége legyen ennek az egésznek, ám hosszú órák telnek el, mire az egyik láncom végre a testemben lel nyugalomra.

Asztrál testem erőtlenül lóg a láthatatlan tartókról, fejem zsong, alig észlelek bármit is, ami talán a kinti világból érkezik. Tompán hallom, ahogy pusmognak felettem – vagy mellettem? -, valami olyasmiről hadoválnak, hogy talán még alva kellene tartani, még egy hétig legalább, hogy a sebeim begyógyuljanak. Aggodalmukat nem értem, hiszen én már csak a hátamat érzem, mást nem.

Fáradtan sóhajtozom, fejemet ide-oda kapkodom, mintha keresnék valamit, s talán tényleg keresek is, egészen addig, míg megint belém nem nyomatják azt a folyadékot, ami valószínűleg elég erős altató. Hányinger kezd kerülgetni a szédüléssel együtt, de az a szerencsém, hogy fekvő helyzetben van a testem, nem pedig állóba.

-        Ez kezd egy kicsit sok lenni neki, Linda – hallom meg józanságom egy kósza pillanatában. – Már három hete tartod így – mondja a panaszos hang, akinek tulajdonosát nem vagyok képes archoz vagy névhez csatolni. Annyira fáj a fejem, szinte szétrobban.

-        Nem, pont jó ez így. Addig is biztonságban van – feleli Linda hűvösen és kimérten, ami tőle nagyon is szokatlan. Próbálom megőrizni a tudatomat, hogy halljam a további beszélgetést, ám nagyon hamar elvesztem, és képtelen vagyok visszatalálni egy ideig.

Folyamatosan forog a világ velem, feszül a hátam, és sikítozni lenne kedvem, annyira rosszul érzem magamat. Azonban a kimerültség erősebb még az akaratomnál is. Képtelen vagyok mozdulni, vagy akár hangot kiadni, és ez reménytelenül bosszant. A gondolataim össze-vissza csaponganak, alig bírok egy értelmes mondatot kipréselni a tudatomban, hogy valamibe kapaszkodni tudjak.

Az idő jelentéktelen tényezővé válik, s szinte egybefolyik az éjszaka a nappallal. Csak a szavak maradnak, ám azok is értelmetlenül függnek a szemem előtt, akár az ingaóra. Seb. Fájdalom. Alvás. Naruto. Alana. Raikage. Harc. Igazság. Emlékek. Védelem. Család. Pecsét. Csupa olyan szó, aminek tudom a jelentését, érzem a jelentőségét, de képtelen vagyok megragadni őket, s csak remegő szemmel meredek rájuk a sötétben. 

Mélyeket lélegzem az áporodott levegőből, szívem összeszorul, ám képtelen vagyok felfogni, miért is. Erőltetem az agyamat, ám képtelen vagyok még mindig valami értelmeset kinyögni. Az alvásban találom meg csak a nyugalmat és a békét, amire annyira vágytam. Ugyanakkor néha feltámad bennem a kétely, hogy biztos jól van-e minden, ahogy van.

Kimerült elmém folyton azt válaszolja, hogy igen, és aludjak nyugodtan tovább, viszont a lelkiismeretem folyamatosan ostromol, hogy nem, igenis keljek fel, és menjek utamra. De hol van az út? Merre is kellene mennem? Ezekben a pillanatokban mindig felemelem a fejemet, és elnézek egy kicsit a sötétségbe. Kábán fókuszálok, de mindig csak egy homályos foltot látok messze bent. Vágyom oda. Oda akarok menni minden alkalommal, de nem tudok.

Láncokhoz kötve, vágyakozó szívvel meredek arra a homályos pontra, amiről még azt sem tudom, hogy micsoda. De tudom, hogy jó, tudom, hogy szüksége van rám és nekem is ő rá. Csak sajnos, mindig a kimerültség győz. Frusztráltan engedelmeskedem minden egyes alkalommal.

-        Linda! – kiáltja el magát valaki a közelemben. Elmém szokatlanul tisztább, mint volt, testemet sem érzem ólom nehéznek, ahogy kisebb lábgörcsökkel felállok az állványról, minden ok nélkül. Semmitmondó tekintetemet a lassan a plafonra fordítom, fülemet rókamódjára hegyezni kezdem. – Ebből most már elég legyen! – Ismerős a hang. De kié lehet? Lassan előrébb botorkálok, s csodálkozva veszem észre, hogy nincs semmi, ami meggátolna az elindulásban. Hátra tekintek, s boldogan konstatálom, hogy a láncaim már visszahúzódtak a testembe. De mikor? Észre sem vettem.

-        Nem! – jön a tompa és haragos válasz Lindától. – Meg kell óvnunk őt, Kaneki! – Kaneki? Kaneki! Emlékszem. Ő az én egyik barátom, aki oly’ régen ismer, aki annyit segített nekem, hogy egy élet nem lenne elég, hogy megháláljam neki.

Izgatottan elindulok a sötét folyosón, amin már régen végig akartam menni. Vágyakozva nézem a homályos foltot a végén, miközben egyszerű, fehér ruhámba kapaszkodva kicsit esetlenül lépdelek előre.  Hajam szabadon lebeg mögöttem, ahogy megyek, s furcsa nyugalom kezd megszállni.

-        Mitől? – Rövid hallgatás. – Ó, értem már – mondja Kaneki megvilágosodva. Tényleg érted? Akkor magyarázd, hapsikám, mert én nem! Szórakozottan ráncolom a homlokomat, miközben egy huncut félmosoly kúszik az arcomra. – Attól tartasz, hogy Naruto jelenléte ártani fog neki. – Naruto? Hm… ismerős név. Lássuk csak, mi is jut róla az eszembe.

Ami elsőre eszembe jut, az egy hatalmas gyönyörű mosoly, amit felém küld. Egy út, yunók, sok-sok kaland és egy különös érzés, amit nem tudok hova tenni. Bizseregni kezd tőle a hasam, valahányszor kiejtem ezt a nevet az ajkaimon, kellemes meleg érzés járja át a mellkasomat, s minden alkalommal eszembe jut ez a megnyugtató mosoly.

Egyre közeledek a homályos folthoz a folyosó végén, s egyre tisztább a tudatom. Egyre jobban értem a szavakat, amik folyamatosan a szemem előtt lebegtek. Egy nagy seb volt az oldalamon, ami nagyon fájt, és amit a Raikage ütött rajtam. Harcoltam a Raikagéval, nem is olyan rég… vagy de? Bran az öcsém, akit Narutóra bíztam. Alanát még nem igazán tudom hova tenni, ő még homályos, akárcsak az igazság és a harc. Miért is harcoltam én? Talán a védelemért. De akkor mit vagy kit kellett nekem megvédenem?

Emlékek. Vajon mit akarhatnak? Emlékszem a nevemre, a múltamra… még akkor is, ha kicsit homályosak. Valami van velük, de mi. Az emlékek a múltamból vannak, ők a jelző fények jellemem minden sugarára. De, akkor miért lényegesek? Feledés és emlékezés. Van erre egy gép is. Hogy is hívják? Azt tudom, hogy az emlékkel kapcsolatos, mert akkor nem lenne köze hozzájuk. De mi a pontos neve… hm… emlékapa? Nem, az nagyon hülyén hangzik. Emléktiszt? Juj, még viccnek is rossz. Mindegy, majd eszembe jut.

-        Nem hiszem, hanem tudom! – kiabálja vissza Linda dühösen és ridegen Kanekinek, aki szerintem meg se rezzen tőle. – Naruto régen is sok gondot okozott neki. Folyton aggódott miatta. Nem emlékszel? – Most, hogy így kérdezed, nem. – Folyton azon rágódott, hogy minden rendben van-e vele, hogy nincs-e szüksége segítségre. Értsd meg Kaneki, jobb neki, ha nem tudja, hogy Naruto az emlékőrt használja.

-        S miért kellene ezt hinnem? Mert te azt mondtad? Naruto a barátom, még akkor is, ha csak másfél hónapja ismerem. Freya pedig régebb óta. Fontosak egymásnak, ezt nem vitathatod.

Aggódik amiatt, hogy Naruto árt nekem, de egyben ő az, aki segít nekem? Ez egy egymásnak ellenmondásos történet, egy paradoxon. Valamint én nem érzem úgy, hogy Naruto ártó szándékkal közeledne felém, hiszen, ha rá gondolok, akkor kellemes meleg érzés árad szét a testembe, kellemes emlékek kezdenek el körvonalazódni a tudatomban, s szinte boldogan ugrándozva megyek az egyre élesebb folthoz, ami a folyosó végén vár rám.

Lábam egyre gyorsabban szedem, szinte már futok a folt felé, ami a valóságot kínálja nekem, én pedig örömmel ugrom bele… egészen addig, míg a valódi testem elgémberedését meg nem érzem egy szempillantás alatt. A karom és lábam elzsibbadt a hosszas fekvéstől, a derekamba mintha egy nyilat állítottak volna, ami minden egyes mozdulatomnál belém döf egyet, a fejem pedig még mindig zsong, akár egy méhkas.

Látásom hamar kitisztul, s van alkalmam felmérni a helyzetet. Linda és Kaneki az ágyam mellett néz farkas szemet egymással, miközben rólam tudomást sem vesznek. Linda kezébe pillantva meglátom az injekciós tűt, ám orvosi tapasztalataim alapján, az altató folyadék nem szokott aranysárga színt felvenni. Valami mást is kevert bele, ami szerintem nekem, csak árthat.

Az agyam azon nyomban járni kezd, ahogy összeáll a kép. Linda folyamatosan nyomta belém a szert, hogy ne ébredjek fel, még akkor se, ha már a sebem begyógyult és semmi bajom nincsen, mert nem akarja, hogy Naruto közelébe menjek, vagy akár fordítva. Gyanakodva felpillantok barátnőmre, aki jelenleg a hátát mutatja nekem, ám kitalálom, hogy haragos tekintetét Kanekinek szegezve nem én leszek a legnagyobb problémája.

Egy pillanat alatt felmérem a helyzetemet. Be vagyok katéterezve – ó, hogy az büdösét neki -, infúzió áll ki a bal karhajlatomból – eléggé lila a környéke -, egy pulzus mérőt csíptettek szintén a bal hüvelykemre – hajaj, idő mire elmúlik a nyoma -, orromba pedig azt a hülye lélegeztető csövet tolták, mivel tudják, hogy rühellem a maszkot, nem mintha ez egy kellemesebb lenne.

Elgémberedett jobbomat munkára fogom, és elsőként kiszedem az orromból a lélegeztető csövet. A gép még mindig egyenletesen nyomja a levegőt, de már csak a vak világba, nem pedig az én tüdőmbe. Szemezgetek egy kicsikét az infúziómmal és a kanülttel a karomban, de úgy vagyok már vele, hogy leszarom, és gyakorlott mozdulatokkal kioperálom magamból a picike, hajlékony tűt. Persze a vér azonnal folyni kezd az aprócska lyukból.

Mit van, mit tenni, a kórházi takarómat használom, hogy felfogja a véremet, miközben a katéterrel szemezgetek eszelősen. Iszonytató kényelmetlen, és nem szívesen húzom ki a húgyvezetékemből, de mégsem mászkálhatok egy pisivel teli zacskóval a városban. Veszek egy mély levegőt, és finoman elkezdem kihúzni a csövet, ami nem kis kellemetlenséggel jár.

Egy kis akrobata mutatvány után kioperálom a vékonyka csövet magamból, s csak ekkor esik le, hogy ezek ketten mellettem még annyira sem figyelnek rám, mint gondoltam. A pulzusmérő gép az ébrenlétem állapotát jelzi, nem pedig az alvásomét, azonban egyiknek sem tűnik fel. Felszalad az egyik szemöldököm a homlokomra, s szinte csak röhögök rajtunk magamban. Ezek ketten egymásnak teremtődtek, ami a természetüket illeti. Egyik kutya, másik eb. Rosszallva megcsóválom a fejemet, és szinte áldom – vagy átkozom? – az eget, hogy két ilyen jó madarat adott mellém.

A pulzusmérőmmel szemezek egy darabig, de rájöttem, hogy, ha én most leveszem ezt a bizgentyűt a hüvelyujjamról, akkor ezek észreveszik, hogy felkeltem. Márpedig én azt nem akarom. Elegem van az atyáskodásukból, főleg Lindáéból. Így egy aprócska varázslattal magamra húzom a kedvenc zöld felsőmet, egy kényelmes fekete farmert egy fekete, tiszta talpú csizmával, és lassan elkezdek lecsúszni az ágyról.

-        De, ha megbocsátasz, be kell adnom az injekciót Freyának – mondja Linda kimérten, nekem pedig égnek áll egy pillanat az összes szőr a testemen.

Linda nagy lendülettel megfordul, és… szinte képtelen vagyok leírni az arcát, mikor meglát. Linda megdermed, akár egy szobor, de szinte a helyébe tudom képzelni magamat. Nem lehet semmi látvány, ahogy az eddig békésen alvó páciens, már páros lábbal a földön áll, és az ágyra hasalva próbálja a pulzusmérő zsinórját hosszabbra húzni, hogy leguggolhasson.

Bután elvigyorodom, hátha a kínos szituációt enyhíthetem, de nem sikerül sehogy sem, mivel Kaneki és Linda is olyan képet vágnak, mintha szellemet látnának. Na, ezt jól elbaltáztam… de mikor is sikerült nekem úgy meglépnem a kórházból, hogy ne kerültem volna kínos helyzetbe? Szinte soha.

Azonban arra nem számítok, hogy Linda egy gyors mozdulattal felém vetül, és megpróbálja a még kinyújtott karomba beleszúrni a tűt. Elkerekedik a tekintetem, s nem sok időm marad kiszabadítani magamat a pulzusmérőből, és felegyenesedni. De ekkor még mindig nem adja fel. Minden áron a karomba akarj juttatni az altatót. Kaneki a háttérben kezd el vele üvöltözni, de a tű miatt nem mer közelebb jönni Lindához vagy hozzám.

Linda lendületet vesz a másik oldalról az első húzása után, és fellépve az ágyra megpróbálja az egyik nyaki artériámba döfni a tűt. Elkapom mind a két csuklóját, ám csak annyit érek el vele, hogy egymásnak feszülünk, akárcsak két szarvasbika párzás idején. Barátnőm aranybarna szemébe nézek bele, ami könyörögve kér, hogy hagyjam, hagy tegye, amit szerinte tennie kell. Ám több eszem van, mintsem ne lássak át a látszaton. Itt akar tartani, hogy felügyelhessen akár egy gyereket. Hát, kösz, de ebből nem kérek.

-        Csak az álmaidban – mondom, és egy hirtelen mozdulattal jobbra vetődöm, kikapom a kezéből a tűt, s kegyetlenül pontosan a nyaki artériájába nyomom a tű tartalmát. Linda azonnal felnyög, ahogy a szer végigcsorog az ereiben, s ő pedig azonnal mély álomba merül.

Barátnőm ernyedt teste félig lelóg az ágyról, én pedig cseppnyi megbánást sem érzek, hogy ilyen ormótlanul elbántam vele. Szomorúan felsóhajtok, majd az üres tűt egy közeli gyógyszeres szemetesbe dobom. Kaneki megszeppenve néz rám –látszólag teljesen lenyűgözte a gyorsaságom, vagy csak nem fogta még fel a történteket; az utóbbira tippelnék -, kiszedem a kabátomat a szekrényből, majd se szó, se pá, elhagyom a kórtermet.

Utam során a nővérek döbbent pillantásával találkozom, akik szentül meg voltak róla győződve, hogy alszom. Azonban az ámulat csak egy pár pillanatig tart, amíg fel nem fogják, hogy milyen gyorsan gyógyulok, és hogy szinte megállíthatatlan vagyok. A kijáratnál egy laza mozdulattal felkapom a kabátomat, és máris kint vagyok a jegesen hideg novemberben. Az ég már hamuszürkébe borult, a szél egyre erősebben fúj a házak között, s a levegőben már érződik a tél jellegzetes füstös illata. Fejemre húzom a bélelt kabátom kapucniját, kezeimet zsebre vágom, s így indulok neki nyugtalanságom forrása felé.

Már bent is éreztem, ahogy felkeltem. Egy aprócska kis csomó a mellkasomban, ami egyre jobban piszkál és piszkál, ameddig meg nem őrülök. Valami nem hagy nyugodni, valami történt, míg aludtam, csak nem tudom, hogy mi. A kietlen utcákat járva kutatok a forrás után, de nem lelem meg. Az idő pedig csak telik. Még csak délután hármat mutatott az óra, mikor kiléptem a kórház falai közül, ám mostanra már hét óra is van, ha nem több.

Az orrom és az arcom már meggypiros lett a sok mászkálástól, a lábfejem már jégcsappá vált a csizmámban. Szipogok egy keveset, majd a Fehér Palota felé veszem az irányt, hátha ott találok választ. Meglepetésemre senkit sem találok az épületben, aki sürögne-forogna a sok teendő alatt. Egy-egy takarítónővel ugyan találkozom, de őket hiába kérdezem, egyik sem tud semmit, csak annyit, hogy készenléti állapotot hirdetett ki Kendo úgy egy hete.

Homlokomat ráncolom ennek hallatán, de azért köszönetet mondok a takarítóknak, és már megyek is fel a Főmágus irodájába, hogy válaszokat kapjak. A hosszú lépcsősort könnyedén veszem felfelé, ahogy a sok történelmi motívumos folyosót is, aminek eddig nyitott boltíveibe most vastag üvegeket raktak a hideg fagyok ellen. Idebent a palotában már melegebb van, de még mindig nem annyira, hogy levehessem a kabátomat.

Úgy látszik, hogy ameddig aludtam átléptünk az átmeneti időszakba, amikor már nagyobbak a fagyok, csúszósabbak az utak, és a palota fűtőrendszere még nem tudta felmelegíteni a falakat, amikből árad a hideg. Az üvegek köré még nem rakták fel a hőszigetelőt, ami nem engedi, hogy kiszökjön az apró kis réseken a meleg. Gondolom, a készenléti állapot miatt.

-        Hogy van? Szállítható állapotban van már? – hallom meg Kendo aggodalmas hangját a résnyire nyitott ajtón át. Óvatosan lopakodni kezdek az ajtóhoz, fókuszálni kezdek a szobában lévő emberek chakrájára. Tizenhárom embert érzékelek a szobában Kendót is beleértve. Finoman megérintem az ajtót, elrejtem a chakrámat a kíváncsi érzékelőktől, s bekukucskálok a résen.

Több évnyi szakmai tapasztalat áll a hátam mögött, mint Árnyék, így nem lepődöm meg túlságosan, amikor a Raikage tolókocsis alakját látom meg az egyik csukott ablaknál, mögötte az ezüsthajú fiúval, akinek a neve most nem jut eszembe, csak az, hogy a hajó oldalán beszélgetett egy másik társával. A másik társa is a szobában áll, nem messze a Raikage kiegyenesített és begipszelt lábától.

Fegyelmezetten állnak, szemük se rebben, még akkor sem, amikor Kendo lecsapja a kristály telefont, és bosszúsan lerogy a székébe. Ujjait keresztbe fonja az orra előtt, s onnan kémleli a társaságot, akit nem látok, ám nagyon is érzek. Minato, Kushina, Sansa, Aika, Sasuke, Sakura, Kakashi, Hinata és Neji pihennek a kanapékon és foteleken, s mintha várnának valamire.

-        Még nincs jól – mondja száraz hangon Kendo. – Még mindig az ébredőben van, és képtelenek rájönni, hogy mégis miért eszméletlen még mindig. Valamint Lindát kiütötték.

-        Kiütötték? – kérdezi Neji szenvtelen hangon. – Mégis ki?

-        Freya, mint mindig – mondja Kendo azzal a hangsúllyal, amit csakis nálam szokott használni. Az a „na, már megint az Ezüst Hercegnő” féle hangsúly. Sokatmondóan ingatom a fejemet, hiszen igaza van. Nem vagyok egy könnyű eset főleg, ha ilyen dolgokról van szó, mint a kórházból való lelécelés.

-        Ez azért túlzás – szólalok meg végszóként, mire mindenki az ajtóra tapasztja a szemét. – Nem ütöttem ki, csak elaludt – mondom, miközben jobb kezemet a csípőmön pihentetve kinyitom az ajtót, akárcsak Megara a Herkulesben, csak ő becsukta az ajtót a jobb kezével.

Kendo rám se bagózik, csak felemeli a szemöldökét, fáradtan sóhajt, miközben megcsóválja a fejét, hogy már megint milyen bugyuta vagyok. Összeborzolt hajamba túrok, és egy vállrándítással keretezve elvigyorodom, akár egy igazi tinédzser. Mindenki elképedve néz rám, mintha szellemet látnának, ám ügyet se vetek rájuk, és egyenes átvágok a szobán a kandallóhoz, ahol vidáman pattog a tűz, a gyér fűtés ellenére is.

Egy másodperc se kell, hogy törökülésbe vágódjak a kandalló előtt, és elfagyott kezeimet a tűz melege felé tartsam. Élvezem, ahogy a meleg kellemesen masszírozza hideg ujjaimat, amiket időként egymáshoz dörzsölök, hogy minél előbb használhatóak legyenek. Figyelmemet azonban nem kerüli el a hirtelen beállt csend, ami a megérkezésem óta tart.

-        Gondolom Kendo, azaz a Főmágus uram elfelejtette megemlíteni, hogy gyorsan gyógyulok, és csak nagyon erős szerekkel lehet altatásban tartani – mondom úgy mellékesen, miközben szemem a tűz vidáman felcsapódó lángjait figyeli, amik vörösen, barnásan és kékesen lobbannak fel egy-egy pillanatra.

-        Nos… - szólal meg a Raikage mögöttem kicsit rekedtes hangon. – Ezt nem említette.

-        Hm – jön tőlem a „bő” válasz a kijelentésre.

Megint beáll a csend a szobában, amit senki sem akar megtörni, még én sem. Élvezem a némaságot, hiszen ilyenkor olyan dolgokat is észreveszek, amit normál esetben nem. Például azt, hogy Kushinának ugyanúgy levendula illata van, akárcsak a fiának, hogy Kendo kivételesen a katonai ruhájába bújt bele, nem pedig a fehér ingébe, barna mellényébe és nadrágjába, amit megszoktam tőle. Persze ilyen időben azért biztosan kapna magára egy vastag kabátot, akárcsak én.

Sasuke nagyon erősen hajzselézett ma reggel, és nagyon látni lehet ezt a tarkóján. Sakura nem aludt sokat az éjjel; karikásak a szemei, akárcsak Minatónak és Aikának. Sansa pedig nyugtalanul forgatja fejét a szobában lévőkön, mintha azt várná, hogy valaki majd tesz valamit, és ő pedig érdeklődve figyelheti kecses mozgását, vagy éppen hallgathatja emelkedett hangját, amint érvel.

Azonban vagy félóráig senki meg se nyikkan, csak vár. Vár és vár, de fogalmam sincs, hogy mire. Csak annyit tehetek, hogy türelmesen várok, amíg nem történik valami. S ez a valami a kristály telefon csörgése. A kis régi telefon kagylója megrezeg, ahogy alatta a szerkezet csörögni kezd. Kendo azonnal érte nyúl, és felveszi, s csak némán hallgatja a telefon másik felé lévő félt.

-        Sikerült az állapotát stabilizálni, Főmágus uram – hallom meg kihegyezett füleimmel Mitsukit, aki orvos tanoncként dolgozik és tanul is egyben azon az egyetemen, ahol Naruto. – De továbbra is eszméletlen. Nem reagál semmilyen felélesztő technikára vagy akár a hagyományos hideg vízre sem. Szállítható állapotba került, és…

-        Vigyék a Főmágus Helyettesi lakásra! – adom ki az utasítást, mintha az én fülemen lenne a kagyló. A kandallóba nézve alaposan átveszem a tudásomat az emlékőr okozta mellékhatásokról, és máris tudom, hogy mire van szükségem. – Hozzanak kanült, infúziós csövet, állványt és tasakokat lehetőleg az ásványi anyagokban gazdagokból. Egy katéter csövet és egy kis doboz hozzávaló zacskót, puha lekötöző vásznat, a legerősebbet, valamint a legerősebb fájdalomcsillapítót. Szárított gyógyfüvek is megteszik. A többi van otthon. Bugyolálják be alaposan. Az csak ront az állapotán, ha megfázik ebben a hidegben.

-        Hallotta, Mitsuki? – kérdezi színtelen hangon Kendo a vonal másik végében gondosan jegyzetelő fiút.

-        Tisztán és érthetően. Azonnal összeszedem a kért dolgokat, és máris visszük haza.

Mitsuki megszakítja a vonalat, majd Kendo is a helyére teszi a kagylót. Én pedig még mindig a tüzet nézem magam előtt, s furcsa mód nem vagyok kiakadva, de még mérges sem vagyok, amiért Naruto az emlékőrt használta, hogy igazolja magát a Raikage előtt. Igaz, valószínűleg egy hét azért eltelt tárgyalásokkal. Ezért is volt a készenléti ezen a héten. Nagyon sóhajtok magam elé.

-        Kinek az ötlete volt? – kérdezem minden körítés vagy akár udvariassági szabály alkalmazása nélkül. Egyenes háttal, közömbös tekintettel nézem a lángokat előttem, s még egyszer végigfutok az emlékőrösök gyógyításán.

-        Az övé – mondja Kendo halkan, szinte már suttogva. – Azt mondta, hogy megtiltottad neki, hogy alkalmazza magán, de nem volt más választása. Bevallom, én se láttam más megoldást – teszi hozzá sietve. Kelletlenül ráncolom a szemöldökömet, lehunyom a szememet egy pillanatra, s elkönyvelem magamban, hogy ebben most igazuk van. Sehogy nem lehetett volna hatásosabban meggyőzni a Raikagét Naruto ártatlanságáról, minthogy megmutatják neki az emlékképeket.

-        A bolondja – hajtom le a fejemet egy sóhaj keretében. – Jó hosszú éjszakája lesz – mondom, és feltápászkodom a kellemes meleget árasztó kandalló elől.

Szembe fordulok a társasággal, akik engem néznek meredten, mintha még életükben nem láttak volna. Felhúzom a cipzárt a fehér kabátomon, a fejemre húzom a kapucnit, s se szó, se beszéd, elindulok az ajtó felé, tudván, hogy mindenre kérdésemre megkaptam a választ. Megragadom a kilincset, ám még mielőtt kitárnám az ajtót – amit valaki becsukott utánam -, még visszafordulok egy kicsit hozzájuk.

-        Ha akarnak, akkor jöhetnek, de nem lesz egy kellemes műsor, amit le fog rendezni – mondom a szoba kellemes meleg levegőjébe a hűvös szavakat.

-        E-ezt hogy érted? – kérdezi Hinata aggódva és érdeklődve, ami nem kerüli el az én és Neji figyelmét. Féloldalas mosolyra rándul a szám, majd elengedem a kilincset, hogy teljesen feléjük fordulhassak.

-        Mert helyre kell raknom az emlékeit a fejében, ami nem épp fájdalommentes. Ezért van szükség a lekötöző vászonra. Az egész teste bele fog fájdulni a kíntól, amit a fejében érez fog. Ordítani fog, de helyre jön. Legalább egy hétig ki lesz ütve, de utána szép lassan minden helyre áll benne. Ezért jobb lenne, ha egy kicsit később jönnének, amikor már a vége felé járok. Akkor talán nem fog már ordítozni. A meghívás pedig önre is vonatkozik, Raikage-sama – szegezem neki a tekintetemet.

-        Öhm… nos… - kezdené zavartan, aprócskát elpirulva, de én elvigyorodom, akár egy óvodás.

-        Ameddig nem támadja meg az országomat, addig semmi komolyabb gondom nincs magával. – A Raikage eltátja a száját, de rögvest be is csukja, amint felfogja, hogy nem az a bajom vele, hogy itt van, azzal volt a bajom, hogy támadott. Magyarán, ameddig ártatlan bárányka marad, addig semmi gond. – Jut eszembe – szólok hirtelen Kendóhoz –, hol van Alana és Bran?

-        Otthon – jön a szűkszavú válasz Kendótól, akin látszik, hogy nagyon is kényelmetlenül érzi magát a székében.

A fejemet ingatom, ahogy elismerem a logikus választ, de a benső énem nagyon is emlékszik. A Raikage tett valamit a húgommal – próbálok nem rosszra gondolni -, és őket kiváltképpen őrzik. De nem fecsérelem tovább az időmet, hanem sarkon fordulok, és az otthonom felé veszem az irányt.

A csípős novemberi levegő ismét az arcomba vág, de már nem annyira kellemetlenül, mint egy pár órával ez előtt. Könnyed léptekkel járok a kihalt utcákon; cseppet sem zavar, hogy senki nem köszön rám, nem kérdez ki, hogy hogyan vagyok. Kellemes és mértékletes magány hullik a nyakamba, miközben átvágok az utcák sokaságán. A házak függönyei időnként megrezdülnek, ahogy a kíváncsi bámészkodók hátrahőkölnek az ablaktól.

A kutyák vadul ugatnak a pincékben, a macskákat pedig nem érdekli, hogy én végigmegyek az utcán vagy, hogy készenléti állapot van, ők csak egy kényelmes és meleg zugot keresnek, ahol az estét átaludhatják, átadva magukat a lustaságuknak. Irigylem őket jelen pillanatban. Egy pára felhőcske hagyja el a számat, s miközben áthaladok rajta, magamban bosszankodom a helyzet miatt.

Három hetet aludtam – vagy altattak – át. S mialatt engem a kínok között hagytak vergődni, addig tárgyaltak az épp lábadozó Raikagével, akinek még feltett szándéka volt a támadás. Újjá építették a lerombolt városrészeket – jobban is néznek ki, mint régen -, s lassan itt van a Tél Ünnepe is, amikor az időjárás még elfogadhatónak mondható, hogy utána pár nappal később leszakadjon az első hó.

A puha porhó, ami néhány órával később gyúrhatóvá válik. Szinte látom magam előtt, ahogy a kicsi családom hóembereket és bunkert gyúr a kertben, hogy utána egymást dobálják hógolyóval, amitől tiszta víz lesz a sáljuk, sapkájuk és a hajuk. Hallom a nevetésüket is, ahogy leszánkóznak a domboldalon, én pedig mosolyogva figyelem gyermeteg énjük virágzását a hideg télben.

Ezen gondolatokkal játszadozva lépek be a házunk udvarába, ahol az ajtónk előtt ketten őrt állnak. Fekete egyenruhájuk szomorúan mutat a kihalt előkertben, arcukon látszik, hogy nagyon is vágynak már egy forró fürdőre és egy jó melegágyra, ahol elgémberedett tagjaikat életre kelthetik.

-        Főmágus Helyettes Hölgyem – lepődik meg a jobb szélső, akiben hirtelen megismerem Hobembach-ot. A hatalmas bélelt sisak a fél arcát eltakarta. – De azt hittem, maga kómában van! – mondja hatalmasakat gesztikulálva, amivel majdnem elsodorja a társát.

-        Úgy volt – felelem lazán, zsebre vágott kézzel -, de elegem lett, hogy altatóztak. De nem azért jöttem haza, hogy ezt közöljem magával. Felmentem magukat a szolgálat alól, innentől átveszem.

Ügyet sem vetek a pampogásukkal, amivel megállítani próbálnak, és nemes egyszerűséggel belépek a saját otthonomba, miközben folyamatosan azt mondom nekik, hogy menjenek nyugodtan haza, nem lesz semmi baj, ám addig-addig rágják a fülemet, amíg bele nem egyezek egy gyors vizitbe. Lemondóan felsóhajtok, és csak ledobálom a holmimat az előszobában.

Érzem a testvéreim chakráját a szobájukban, de még nem érzem idejét annak, hogy bekukkantsak hozzájuk. Inkább a pincébe visz az első utam, ahol a vegyes tüzelésű kazánban felszítom a lomha tüzet. Több hasábot pakolok rá, összegyűrt papírgalacsinokat hajigálok bele, hogy a tűz minél erősebben lángoljon, s minél kellemesebb meleget csináljon odafent.

Hamar lángra kapnak a tűztérben a dolgok, én pedig elégedetten becsukom az ajtaját, és felmegyek, hogy Naruto szobájában is előkészítsek mindet. A nagy francia ágyról – amin látszik, hogy szinte érintetlen egy jó pár napja – lehúzom a vastag téli takarót valamint a párnákat, hogy a hófehér lepedőre egy kék fóliát húzzak, majd arra egy újabb gumis lepedőt. Erre azért van szükség, mivel Naruto nem kicsit fog izzadni, miközben az emlékeit a helyükre rakom.

Igaz, miután végeztünk az emlékek helyretételével, úgyis le kell mosdatnom, be kell katétereznem és infúzióznom, ám az nem mindegy, hogy az egész ágyát kell áthúznom utána, vagy csak egy lepedőt és egy védőfóliát kell leszednem valamint egy másik párnával együtt. A vastag takaróját gondosan a komódjára helyezem a párnákkal és pokrócokkal együtt. Gyorsan végzek az ágy átrendezésével, s már csak Mitsukira várok, aki Narutót és a kért eszközöket hozza.

-        Az ágy átrendezve, a fűtés felvéve… mi kell még? – töprengek hangosan, amikor félénken kinyílik az ajtó, és két kicsi szem bámul rám résen keresztül. Elmosolyodom, ahogy az öcsém félszegen mered rám, és alig meri elhinni, hogy én vagyok az.

-        Szia, kicsi majmom – köszöntöm vidáman, miután leguggolok az ő szintjére. Kék szemeiben boldogság csillan, s máris arrébb tolja az ajtót, hogy a nyakamba ugorjon. – Juj! – kiáltom nevetve, ahogy felborít, de örülök neki, hogy ismét a karjaim között tarthatom.

Szorosan magamhoz ölelem, miközben ő a Selenától tanult tündenyelven hálát ad az isteneknek, hogy semmi bajom nem esett. Ellágyulok, ahogy meghallom az ismerős mantrát, és boldogan válaszolok neki tündenyelven. Látom rajta a megkönnyebbülést és az örömöt, s hirtelen el is feledteti velem – igaz, csak egy pillanatra –, hogy Narutóval mit kell tennem.

-        Helyettes Hölgyem!  - ijeszt meg egy pillanat alatt Mitsuki, aki mögött ott várnak a hordágyasok. Nagyot nyelek, és csak az ágyra mutatok, hogy tegyék le oda.

Régebben is láttam már Mitsukit, de most van igazán alkalmam jobban megfigyelni őt. Fekete hajába vörös csíkokat festettek, fekete egyenruhája szorosan rátapad, szinte már fojtogatja a száznyolcvan centis kék bőrű fiatalembert. Szürke szeme pedig nem néz másfelé, csak a munkája alanyára. 

A hordágyasok óvatosan bánnak Naruto bábszerűen bebugyolált testével, én pedig egy másodperc alatt holt sápadttá válok, ahogy meglátom. Naruto arcán patakokban folyik az izzadság, arcát a hófehér falhoz hasonlítanám, annyira kiszökött belőle a vér. Kibontom a vastag takarókból – amiket visszaadok Mitsukinak -, s már nem is lepődöm meg, hogy a végtagjai olyan hidegek, akár a jég. Fejemet csóválom, majd köszönetet mondok Mitsukinak, amiért ennyit segített.

-        Örömest – mondja szűkszavúan, majd olyan gyorsan megfordul a tengelye körül, hogy csak egy kék csíkot látok belőle valamint a két hordágyasból és a Hobembach-ékból.

Magamra maradok Narutóval és Brannel, akinek halványlila gőze sincs arról, hogy Naruto min ment keresztül, hogy az ártatlanságát bebizonyítsa. Fáradtan és gondterhelten lehámozom Itóról az átizzadt ruhákat – csak az alsónadrágot hagyom rajta, bár az is elég vizes -, és egy vizes szivaccsal átmosom. Épp csak nekilátok, amikor csöngetnek a bejárati ajtónál. Bran szinte puskagolyóként ugrik, mikor megkérem, hogy nyisson ajtót.

A kis tökmag hamar visszatér, kicsit nagy pizsamáját maga után húzva a tiszta padlón, nyomában ismerős arcokkal. Kelletlenül meredek a konohai vendégekre és a Raikage különítményre, akik bátran bejönnek Naruto szobájába. Szomorú mosolyba rándul a szám, s folytatom ott, ahol elkezdtem. Felületesen lemosom a végtagjait, a mellkasát és az arcát, majd a lekötöző vászonért nyúlok.

Először a karjait kötözöm az ágyszéléhez, majd a két lábfejét az ágy alsó oszlopaihoz. A mellkasánál és a combjainál is lekötözöm, mivel tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor a páciens nagyon is ugrálni kezd a folyamatos fájdalomtól. Kelletlenül csomózom meg a darabokra vágott vászonok végét, majd meredek Narutóra. Itó apró fejmozgással, hunyorgó szemmozdulatokkal jelzi, hogy valamennyire tudatánál van.

Nagyot sóhajtok, majd egy röpke varázslattal egy rövidnadrágba és egy trikóba bújok. Hajamat lomha kontyba tűzöm – úgy is szét fog jönni, és a szemembe fog lógni -, majd megindulok az ágy felé. Megvizsgálom Naruto pulzusát – egyenletes és rendben van -, légzése egyenletes és normális. Vérnyomása pedig az átlagosat mutatja. Akkor minden rendben van.

-        Hogy fogsz hozzá férni a fejéhez? – kérdezi Sakura a kis helyre mutatva Naruto feje fölött. Ráfordítom a tekintetemet, majd féloldalas mosollyal ajándékozom meg szanitéc kollégámat.

-        A mellkasára kell ülnöm, vagyis… khm… inkább az ágyéki rész közelébe. – Sakura a füléig elvörösödik, ahogy pajzánabb dolgok jutnak az eszébe. Én pedig csak vigyorgok rá. – Naruto nagyon is hánykódni fog, így azzal, hogy ráülök, még jobban lefogom. A rövid cuccok pedig azért kellenek, hogy a gyógyítás után ne egy két lábon járó szivacs legyek – mondom nevetve, majd felmászok Naruto ágyára, és tényleg ráülök.

Hallom, ahogy körülöttem a férfiak nagyot nyelnek, ahogy belegondolnak a pozitúrámba. Mélyeket lélegzem, ahogy az ujjaimat kiropogtatva átveszem magamban a folyamatot. Először be kell hatolnom a fejébe, hogy az emlékekhez hozzáférjek. Meg kell állapítanom, hogy mettől meddig keverték meg az emlékeket. Ilyenkor adok hálát az anyatermészetnek, hogy évekre és hónapokra pontosan felcímkéz mindent. Utána jön a feketeleves. Mivel több száz, több ezer emléket kell egyszerre átnéznem, és a megfelelő helyre raknom. Akárcsak egy kirakós. Minden darabnak meg van a maga helye, s én vagyok az, akinek az összekevert kupacból ki kell raknia a képet. Lehetőleg értelmes képet.

Ez mind szépnek és jónak hangzik, ám koránt sem az. A páciens számára korántsem. Az emberi agy fejlett és precíz rendszer, ami nem nagyon szereti, ha belepiszkálnak. Néha csak egy kicsike fájdalommal jelzi, hogy nem tetszik neki, de néha orbitális kínokat tud okozni a betegnek, aki persze tiltakozik ellene. De nem csépelem itt tovább a szót, vár a munka.

Két tenyeremet egymásra helyezem a varázslathoz, amit alkalmazni fogok. Tündenyelven kezdek el mormogni az orrom alatt, mint valami kuruzsló, s szinte azonnal érzem, amint az energia fonalként gyűlni kezd az alsó tenyeremben. Aprócska szél támad a szobában, ahogy a kéken izzó gömböcske kialakul a kezemben. Lehunyt szemem ellenére is tudom, hogy a gömb nem nagyobb az öklömnél, mégis annyi energia és gyógyítás szorult belé, mint egy ország összes kórházába.

Lassan kinyitom a szememet, s még utoljára lenézek a békés Narutóra. Magam előtt látom, ahogy mosolyog, ahogy kiejti a nevemet, amikor haza ér, és egyszeribe elfog a félelem, hiszen tudom, mi vár rá, mit kell majd átélnie, míg meggyógyítom. Fájdalmat kell okoznom neki, de az ő érdekében. Nagy levegőt veszek, majd elkezdek közelíteni a homlokához a gömbbel.

-        Ne haragudj! – suttogom neki, majd egy határozott mozdulattal behatolok a fejébe. Háta ívben megfeszül, elfojt egy nyögést. Kifújom az eddig bent tartott levegőt, s nyugodtan elkezdem mormogni a varázslatot, amivel a fejében megtalálhatom az emlékek szalagját.

Mormogásom alatt érzem, ahogy a mellkasát jobbra-balra forgatja, mintha menekülni akarna előlem, de nem tud. Nyöszörögni kezd alattam, s a tenyerem alatt érzem az izzadságát, ami nem épp kellemes. A fejét is megpróbálja mozgatni, ám azt biztosan a párnába nyomom.

Ahogy telnek a percek, remegni kezd, egyre jobban mocorog alattam, mellkasát meg-megemeli, karjai és lábai feszítik a lekötöző vásznat, ami reményeim szerint nagyon is erősen tartja majd az elkövetkezendő négy-öt órában. Egyre jobban nyöszörög, nyivákol, ahogy megtalálom az emlék szalagját.

Szép széles szalagot találok, aminek rendezett tárolóiban gondosan elhelyezték az emlékeket a babakorától. A szalag nagy része ép – hála az égnek – ám a tizennégyediktől a tizenhatodik tárolóig igencsak felbolygatták az emlékeket. Magamban szitkokat szórva látok neki tüzetesen átnézni minden egyes képszerű momentumot, amit Naruto fontosnak tartott, hogy eltegyen.

Ekkor hallom meg először az üvöltését. Erőteljes és férfias ordítása beteríti az egész szobát. Csengeni kezd a fülem, de nem hagyhatom abba a varázslat kántálását, még akkor sem, ha a szívem szakad meg, hogy fájdalmat kell okoznom, annak, aki szeretek. Vergődése egyre erősebbé válik, ahogy a sikoltozása is rendszeressé válik.

Ugrálni kezd alattam, a fülembe üvölti, hogy hagyjam békén, könyörög, hogy ne csináljam. Ám most bármennyire is abba akarom hagyni, muszáj folytatnom. Hangom egyre erősebbé válik, ujjaim Naruto hajába markolnak, hogy minél jobban a párnában tudjam tartani a fejét.

Emlékei kesze-kuszán egymásba gabalyodtak, több emlékkép zavarossá mosódott a fejében, ahogy újra és újra megnézték a gépen. Próbálok minél óvatosabban kutakodni, hogy ne fájjon annyira neki, ám sajnos ez szinte lehetetlen. Megbolygattam az agya kényes nyugalmát, ami már elkezdte helyre állítani magát, igaz, rosszul.

Összefolynak a szavak, amik elhagyják a számat, az idő szinte felesleges tényezőkét lebeg az orrom előtt, hiszen most csak azok az évszámok és hónapok számítanak, amik az emlékképeken szerepelnek. Naruto egyre jobban izzad a kezem és a combom alatt, ahogy közeledek a tizenötödik életévéhez, sikolyai rekedtessé kezdenek válni, ám továbbra is kitartóan üvölti visszatarthatatlan fájdalmát.

Megpróbálom kizárni a tudatomból, telepátián keresztül nyugtatni, hogy nincs semmi baj, jobban leszel, ám elméje lázadóan ellenáll nekem, s csak azt hagyja, hogy kínok között, de rendbe tegyem a tartalmát. Mélyeket lélegzem, próbálok nem leesni róla, ahogy egyre jobban ugrál. Érzékelem ugyan, hogy hangom erősebbé és hangosabbá válik, mintha Narutót akarnám túlkiabálni, de valójában csak magamat próbálom nyugtatni.

Reszketek én magam is, ahogy a folyamat tart, s valahol a közepe felé járhatunk. Ujjaim alatt Naruto verítéke patakokban folyik a párnára és a második lepedőre, combjaim erősebben fogják a csípőjét, kezem egyre jobban nyomja bele a fejét a párnába. Elvesztem minden érzékemet a külvilággal, s már azt sem tudom, hol járok a varázslatban, csak a monoton kántálás marad.

Hosszú idő telik el, mire enyhülni kezdenek a fájdalmak Naruto testében. Túlejtem a tizenötödik életévén, s a tizenhatodikon pedig könnyebben átesik, mind az eddigieken. Egyrészt, mert sokkal közelebbi eseményeken alapul, kevésbé bolydul meg az emlékfolyam, mint a régebbieknél, másrészt, nincs belőlük annyi. Azonban ez nem gátolja meg vergődésben és tombolásban, hogy szabaduljon tőlem.

Már nincs sok hátra, mantrázom magamban. S igazam is lesz. Szép lassan az utolsó emléket is a helyére tudom rakni, ami Naruto múltját alkotja, s a fájdalmak fokozatosan csökkennek. Naruto hangja visszahalkul keserves nyöszörgéssé, s én is mormogásba fulladok.

S egyszer csak abba marad. Minden csendes lesz. Nem hallom sem a sajátom, sem Naruto, sem más hangját. Testem könyörtelenül fáj a folyamatos egyensúlyozástól, a szívem pedig úgy zakatol a fülemben, mintha három maratont futottam volna le egymás után. Alig bírom kinyitni a szememet, s megnézni, hogyan is állunk jelenleg.

Naruto fáradtan liheg alattam, mellkasa szakadozva jár fel-le, teste ragad az izzadságtól, akárcsak az én ujjaim, amiket elgémberedve veszek le a fejéről. Combjaim cuppogva válnak el Naruto csípőjétől, annyira odaragadtam. A felállás sem egy egyszerű dolog, mivel elzsibbadt lábszáram megbicsaklik a hirtelen áramló vértől.

Érzékelésem is lassan visszatér, ahogy Naruto íróasztalának szélét fogom. Üres az szobája, kettesben vagyunk. S a legrosszabb az egészben, hogy nem emlékszem mikor maradtam vele egyedül. Talán a komolyabb ordítozásoknál. Testem és elmém kimerült, ám tudom, hogy még van dolgom, mielőtt aludhatnék egy keveset.

Suta léptekkel Naruto fürdőjébe vetem magamat, ahol egy kis hideg vizet locsolok izzadt és forró arcomra. Hátrafogom a hajamat, s ismét munkához látok. Tekintetem szomorúan a kimerült és még mindig rémképektől forgolódó Narutót kémleli, s hirtelen örülni kezdek, hogy én csináltam, és nem más.

Végignézni ezerszer rosszabb, mintha te magad csinálnád. Ha te csinálod, akkor legalább transzba esel, nem látod a szenvedő arcát, s csak a sikolyai és az emlékei lebegnek a szemed előtt, míg, ha kívülről nézed, akkor tehetetlenül beleivódik az agyadba a jelenet, a füled folyamatosan csengeni fog a páciens ordítozásától, s legalább egy hónapig nem bírsz normálisan aludni, mert folyton rágondolsz.

Így, hogy orvosként, majd nővérként lemosdatom, lehúzom alóla az átáztatott lepedőt, párnát és alsógatyát, majd hozzálátok bekatéterezni és infúziózni, egy kicsit sikerül elterelnem a figyelmemet. Ujjaim folyamatosan járnak egyik teendőről a másikra, s az eszem valahol a koponyám egy eldugott zugában próbálja feldolgozni a történteket. Azonban még az én kimerült agyam is megrémül, amikor kopogtatnak az ajtón.

Ijedtemben felsikkantok, eldobom a kezemből az átázott holmikat tartalmazó kosarat, s közben csak Kushina és Minato áll az ajtóban. Kezemet a szívemre teszem, ami majdnem háromszázzal száguldozik bennem. Intek nekik, hogy végeztem, nem kell ódzkodni. Halk léptekkel bejönnek, s megállnak Naruto ágya mellett. Csendesen kislisszolok az ajtón, hogy a pince egy másik szobájába – a mosókonyhába – vigyem a szennyest.

A gép beindítása után magam is lefürdök a saját fürdőmben, és szinte hálát adok az égnek, hogy végeztem, remélhetőleg. Az órára pillantok, és kelletlenül állapítom, meg hogy már hajnali fél négy van. Több volt, mint hat óra, mondom szakmailag. Nem először csináltam már szakmai karrierem során, ám eddig még nem akart betegem, aki öt óránál tovább nyüstölt volna.

-        Szerinted, Minato? – hallom meg Kushina félénk hangját Naruto szobájából.

-        Nem tudom, Kushina. Ez Naruto döntése – feleli Minato diplomatikusan, ám valójában szerintem ő maga sem tudja biztosra. De mit is? Kíváncsiságom feltámad bennem, hogy kihallgassam, miről is diskurálnak ezek ketten, de tudom, hogy előbb vagy utóbb úgy is megtudom. Minden előjel nélkül kinyitom az ajtót.

Kushina időközben Naruto ágya szélére telepedett, Minato pedig vigasztalóan fogja a vállát. A meghitt jelenet meglágyítja a szívemet, és szinte már betolakodónak érzem magamat, hogy belépek a szobába. Ám orvosi ismereteim felülkerekednek érzékeny szívemen. Orvosi énem már most is korhol, hogy az ajtóban állok, ahelyett, hogy ellenőrizném, nincs-e láza.

Végül erőt veszek magamon, és átsétálok a szobán. Azonban szemmel láthatólag a házaspárt egyáltalán nem zavarja, hogy én beléptem a szobába, majd megmérem Naruto testhőmérsékletét, ami egyre magasabbra szökik. Lázas lesz, állapítom meg keserűen. Orvosi énem már fejben előkotorászta és már be is injekciózta Naruto testébe a lázcsillapítót, ám a kimerült énem még egy kicsikét elmélázik azon, hogy milyen békésen tud aludni még egy ilyen megterhelő gyógyítás után is.

-        Mi lesz vele? – riaszt fel Kushina mélázásomból. Feléje kapom a fejemet, kicsikét megrázom a fejemet, hogy kitisztítsam kába elmémet, és jól tudjak válaszolni egy aggódó szülőnek.

-        Főként aludni fog. Néha fel fog ébredni, de akkor sem lesz igazán magánál. Félhomályban fogom tartani, hogy a szemét ne kelljen erőltetnie, és valószínűleg lázas lesz hamarosan, de felépül, semmi baja nem lesz.

-        Hála az égnek – suttogja maga elé Minato, aki már egy kicsikét szerintem már transzba esett. Beesett szemén látom, hogy napok, talán hetek óta nem aludt, Kushinával együtt.

Féltik, szögezi le bensőm érzékeny és szintén féltő fele, aki ugyanúgy végig aggódta az egész gyógyítást, akárcsak ők. Finoman elmosolyodom, és már kicsit sem érzem pofátlannak, hogy ott vagyok. Sőt, inkább részeseként érzem magamat. Fáradtan leoltom a villanyt, s egy lilás-kékes ördögfényt hozok létre a szobában. Az átlag ördögfényekkel ellentétben, ez a kisgömb kellemes félhomályt tart a szobában, ahogy ide-oda lebeg a plafon közelében. Melankolikus és romantikus hangulatot teremt a szobában kicsike gömb, engem pedig szép lassan álomba kezd ringatni.

-        Kimenjünk? – kérdezi Kushina érdeklődve, amikor megállok Minato közelében, s majd összeesek, annyira fáradt vagyok.

-        Vigyázni fogok rá, még alvás közben is – mondom kábán, miközben átmegyek az ágy másik oldalára, hogy beadjam Narutónak a lázcsillapítót. – Tudom, hogy nem legbiztatóbb, de hiába van maguk között is egy szanitéc, ezt magam szeretném csinálni a varázslat mellékhatásai miatt.

-        Rendben van – egyezik bele Kushina némi hezitálás után. Az asszony fáradtan felsóhajt, megsimogatja a fia kezét, majd kelletlenül feláll, és férjével együtt elhagyja a szobát.

Az ajtó finoman becsukódik mögöttem, én pedig óvatos mozdulatokkal Naruto mellé mászom. Egy pokrócba csavarom magamat, majd a pokróc alatt megfogom Naruto bal kezét. Már meleg, mondom magamnak boldogan. Most már csak a mellékhatásokat kell átvészelnie, és jobban lesz. Kimerülten figyelem békés arcát, egyenletesen emelkedő mellkasát, s közben azon jár az agyam, hogy mégis mit szeretek én ezen a bolondon, aki a tiltásom ellenére alávetette magát az emlékőrnek. Elvigyorodom a félhomályban, majd a párnára hajtom a fejemet, és elnyel engem is az álom.

~~~

Naruto nyöszörgésére ébredek olyan dél környékén. Kicsit kábán felülök, megdörzsölöm a szememet, hogy tisztábban lássak, és egyből észreveszem, hogy magasra szökött a láza, amíg aludtam mellette. Homlokán fényesen csillog az izzadság, amit egy másodperc alatt felszív a hideg vizes kendő, amit a fejére teszek. Egy megkönnyebbülő sóhaj hagyja el Naruto cserepesedő ajkait, miközben a csuklójára és a bokájára is teszek a hideg borogatásból.

Értelmetlenül motyog az orra alatt valamit, amit nem értek, ám ez is hamar abba marad, főleg a lázcsillapító után, amit beadok neki. Gyorsan visszaalszik, s megint elkezd édesen szuszogni, ahogy azt már megszokhattam. Ellenőrzöm az infúzióját – ki is cserélem neki -, a katéterét – még maradhat -, majd azon kezdek gondolkozni, hogy kimenjek-e ebédet főzni, vagy már késő ötletnek hat.

Az órára pillantva, majd a levegőbe szagolva azonnal elvetem az ötletet. Helyette inkább egy különleges kenőcsöt kenek az egyik tiszta vászonra, majd lazán körbetekerem Naruto nyakán. Egy ideig még nézek magam elé, hallgatom, ahogy lélegzik, és vagy hatszor hálát adok az égnek, hogy sikerült végigcsinálnom a gyógyítást – még akkor is, ha folyamatosan bocsánatot kértem közben Narutótól -, és most itt lehetek mellette. Azonban az álmosság kezd győzedelmeskedni felettem, így visszabújok a helyemre, és ismét elveszek az álmatlan alvásban.

~~~

Fél négy környékén riadok fel. Először magam sem tudom, hogy mitől ébredtem fel úgy, mintha az ébresztőórám zörögne mellettem, aztán rájövök. Naruto folyamatos mozgolódása és forrósága keltett fel álmatlan alvásomból. Kezem a még mindig hideg borogatás alá vándorol, azonban szinte rögvest elveszem onnan az ujjaimat. A homloka szinte lángol a borogatás alatt.

Homlokráncolva kelek fel mellőle, és egyre csak azon jár az agyam, hogy mégis miért nem hatott a lázcsillapító. A legerősebbet adtam neki, amit az ilyen típusú betegeknél alkalmazni szoktam. A lázmérő is majdnem kiakad, amikor kiveszem a hónalja alól; negyvenegy fok. Felszisszenek, de azonnal a tettek mezejére lépek.

Fürgén a konyhába megyek, ahol az alsó mélyhűtőből kiveszem az összes jégakkut, valamint a szekrényből néhány konyharuhát, amibe az akkukat be tudom csomagolni. Visszafelé menet találkozom Sasukével és Sakurával, akik egy röpke sétára indulnak. Gyorsan köszönök neki, és máris bevágódom Naruto szobájába, ahol a kis csomagokat a fontosabb területekre – mondjuk csukló, boka, nyak stb. – helyezem. Villámgyorsan infúziót és borogatás cserélek, valamint egy kicsit kinyitom az ágya fölött lévő ablakot.

A jeges hideg beáramlik az ablakon, egyenesen Narutóra, aki egyre jobban mozgatja a száját, mintha mondani akarna valamit. Gyorsan magamra kapok egy vastag pulóvert és egy melegítő nadrágot, majd közelebb mászom hozzá, de már nem alszom vissza. Ilyen magas lázat folyamatosan figyelni kell, egészen addig, míg le nem megy harminchét fok környékére.

-        Hol vagyok? – nyitja résnyire a szemét Naruto, majd szólal meg rekedtes hangján. – Miért van ilyen sötét?

-        A szobádban vagy – suttogom neki gyengéden. – Be vannak húzva a függönyeid, és alkonyodik odakint. – Naruto a fejét kezdi forgatni, keresi a hang forrását, de képtelen megtalálni, hogy merről szólhattam hozzá. Tétován megfogom a kezét, megszorítom, mire felém fordul, amennyire csak tud.

-        Miért van ilyen meleg? – nyöszörgi, miközben az infúziós kezével megpróbálja lelökni magáról a pokrócot, amit a vastag takaró helyett terítettem rá.

-        Lázas vagy – válaszolom neki, miközben megfogom a kezét, és leteszem melléje. – Ne takarózz ki jobban, mert megfázol.

-        Freya… Freya, mérges lesz – dadogja immár csukott szemmel. – Ellentmondtam neki… Freya… kómában van… én… - Egyre jobban kezdi elveszteni a tudatát. Szomorkásan ráncolom a homlokomat, majd egy apró csókot nyomok a halántékára.

-        Nem lesz dühös, ne aggódj – suttogom neki édesen. – Csak aludj. Szükséged van a pihenésre, hogy felépülj. Ha jobban leszel, mindent megbeszélhetsz vele, rendben?

-        Hm… én… ne… én… - Hangja egyre gyengébb lesz, majd ismét elveszti az eszméletét. Továbbra is fogom a kezét, ami már számomra is megnyugtatóvá válik.

Így ülök mellette hosszú órákig, folyamatosan ellenőrizve a lázát, - ami szép lassan lemegy, és az ablakot is becsukhatom végre -, valamint az infúzióját és a katéterét is. Hallgatom, ahogy felnyöszörög vagy felsóhajt időnként, néha megsimogatom kipirult arcát, ami szépen visszanyerte a színét a láztól és a pihenéstől. Időnként áttörlöm egy vizes ronggyal, bekenem a száját szőlőzsírral, valamint a torkán kicserélem a kenőcsös vásznat. Ám az idő javarészében csak várok. Hallgatom a kintiek sertepertélést, ahogy a mindennapos teendőiket végzik, míg én csak ülök a helyemen, és várom, hogy felébredjen, hogy adjon magáról valamilyen életjelet. 

-        Egy kis reggelit? – kukkant be hozzám Sakura egy nagy tálca reggelivel másnap reggel. – Tegnap nem ettél semmit – mondja, majd leteszi elém az ételt. Hideg reggeli meleg teával.

-        Úgy látom tekintettel vagy Naruto szaglására – vigyorodom el, mire ő is csak mosolyog.

-        Igen, bár lehet, hogy attól felkelne – kuncog magában, én pedig egy kicsit felvidulok, hogy vannak még emberek, akik még ilyen időkben is mosolyt tudnak csalni az arcomra.

-        Nem, sajna nem – mondom lehangoltan. – Tegnap délután beszélt egy kicsit, de hamar elvesztette az eszméletét.

-        Hm, értem – feleli csüggedten. Bizonyára jobb hírekre számított. – Olyan hűvös van itt – dörzsöli meg meztelen karját.

-        Igen – mondom, és szorosabbra húzom magamon a takarót, amit a pulóver fölé húztam. – Még lázas, és a lázcsillapító nem igazán használ nála.

-        Nos, az igazat megvallva sosem használt nála semmilyen gyógyszer – vallja be lesütött szemmel. Rápillantok a szemem sarkából, ám semmi mást nem árul el az arca, csak a zavart, hogy nem mondta el ezt nekem előbb. – Naruto mindig is immunis volt a gyógyszerekre. A fájdalomcsillapító is olyan hamar kiürült a szervezetéből, mintha nem is adtunk volna neki.

Hát, igen, a Jinchuurikik nem csak leitathatatlanok, de még gyógyszer ellenesek is. Sajnos nagyon is jól tudom, de azért annyira mi sem vagyunk különlegesek. A gyógyszerek ugyan hamar kiürülnek a szervezetünkből, de van hatásuk, nem is kevés. Én például az altatótól csak álmos leszek, a fájdalomcsillapítók enyhítik egy kicsit a fájdalmaimat, és sokkal jobban érzem magamat egy nyugtató után, ha ideges vagyok.

Azonban Naruto esetében tényleg más a helyzet. Az ő szervezete nem reagál úgy a hatóanyagokra, mint az enyém, igaz, ahány ember, annyiféle hatás, de az, hogy a legerősebb lázcsillapító is csak fél fokot képes lefaragni lázából, az már durva. Talán az is közre játszhat az immunisságában, hogy ő és Kurama nem pentapecsétesek.

A pentapecsét talán képes lenne egy kicsit szabályozni a felszívódást, kicsit hasonlatosabb lenne a szervezete egy átlagos emberekéhez, akárcsak az enyém. Azonban Kurama erről hallani sem akar. Emlékszem, amikor először felvetettem neki az ötletet. Az volt a szerencsénk Narutóval, hogy a ketrecben volt, mert máskülönben cafatokra tépett volna minket.

Még hogy én, egy taknyos kölyökkel osztozzak az erőmön! Huh, bolond ember! Büszke, gőgös rókadémon! De nem volt mit tenni, el kellett fogadnunk, hogy hajthatatlan, még akkor is, ha ezzel szabadabban mozoghatott volna bizonyos mértékig. De, ha neki jó ott bent, akkor legyen, nekem aztán olyan mindegy. Igaz, Narutónak már kevésbé.

-        Akkor, én most… magadra hagylak – iszkol el gyorsan Sakura, miután rájött, hogy nem fogok már megszólalni. Némán bólintok, Sakura pedig se perc alatt kisurran az ajtón, anélkül, hogy feltűnést keltene. Némán elfogyasztom a hideg reggelimet, tekintetemet folyton Narutón tartva, aki békésen alszik előttem.

~~~

Az ebédemet már nem Sakura hozta be, hanem meglepetésemre Neji. A tálcára ezúttal rizst és egy kis levest tettek, mivel a reggelimet sem ettem meg teljességgel. Sakurával ellentétben Neji leteszi mellém a tálcát, majd megáll az ágy mellett, és faszentként nézi Narutót, minden megjegyzés nélkül. Én egy kicsit ráncolom a homlokom miatt, de inkább korgó hasamat teszem előre. Békésen falatozni kezdek, és legközelebb, mikor odanézek, már csak hűlt helyét találom. Mikor mehetett el?

-        Felfuvalkodott tökfej! – jegyzi meg Kurumi morcosan, majd ismét a virágával kezd bíbelődni, amit a ketrece rétjéről szedett össze. – Sajnálom Hinatát, hogy egy ilyen pipogyához kényszerítik – jegyzi meg csípősen Kurumi. – Szerinted?

-        Szerintem sem egy jó party Hinata számára – mondom két falat között. – De nem tudhatjuk, hogy Hinata apjának milyen tervei vannak. Sejtheted, hogy Nejit nem a bő beszéde miatt választották ki.

-        Hanem mert klán tag – ingatja a fejét Kurumi, ám látom a szemében, hogy valamin jár az agya. – De Naruto is klán tag. Az Uzumaki klán tagja. Valamint, ha jól tudom, az Uzumakik jóval korábban ott voltak Konohában, mint a Hyuugák.

-        Egyszerre jöttek – javítom ki. – De sosem éltek teljesen békében. A Hyuugák mindig azt mondták az Uzumakikról, hogy bizarr nép. Azt ugyan sose magyarázták meg, hogy miért, de ez már az ő gondjuk.

-        Butaság – mondja végül, majd csendben maradunk.

A kiürített tálakat és a tálcát az ajtó elé rakom, majd visszamegyek, és ellenőrzöm a katéteres zacskót, amit már cserélni kell. A dobozból kiveszek egy üres tasakot, és felcsatolom a csővégére, majd visszamegyek a helyemre. Lázat mérek – szerencsére már csak harminc hét -, de azért egy kicsit kinyitom az ablakot, hogy friss levegő áramolhasson be a szobába. Jobban betakargatom Narutót, nehogy megfázzon nekem, s ekkor megmozdul felém.

Bal kezének ujjaival tapogatózni kezd a matracon, akárcsak egy vak a falon. Többször végigsimít a kék lepedőn, mintha keresne valamit félálomban. Kicsit összébb húzom magamat a pulóveremben, és azon gondolkozom, hogy odategyem-e a kezemet, hátha azt keresi. Gondolataimat a nyöszörgése szakítja meg.

Felpillantok rá, és boldogan tapasztalom, hogy félig nyitva van a szeme. Boldogság árad szét bennem, még akkor is, ha látom a tekintetében a kábaságot és az erőlködést, hogy ébren maradjon. Jobb karját is igyekszik mozgatni, de a karhajlatába szúrt kanült miatt kicsit csípős a mozgatás. Aprót kuncogok, amire felfigyel. Szembogara felém mozdul, cserepes ajkai – a szőlőzsír nem mindig használ - szavakat próbálnak formálni.

Próbaként felkapom magam mellől a vizes üveget, és egy műanyag pohárba töltöm, hogy könnyebben a szájához emelhessem. A háta alá nyúlok, és egy kicsit megemelem, majd a szájához emelem a poharat. Lassan kortyolgatja vizet, de tudom, hogy nagyon hálás minden csepp vízért. A pohár hamar ki is ürül.

-        Gondolom, kérsz még – mondom, majd varázslattal újból töltök a vizes üvegemből a pohárba. Ismét a szájához emelem a poharat. Óvatosan kezd el megint inni, én pedig egyáltalán nem kezdek el panaszkodni, hogy zsibbad a jobb karom.

-        Kösz – suttogja, mikor a harmadik teli poharat is felhajtja. Finoman visszaeresztem a párnájára, majd félreteszem az üveget és a poharat arra az esetre, ha még inni akarna.

-        Nem vagy éhes? – kérdezem tőle gyengéden, de mintha meg se hallotta volna, hogy szóltam. Közelebb hajolok hozzá, és újból megkérdezem, de ekkor is csak pislog rám, mint valami süket. Meglóbálom az arca előtt a kezemet; ekkor pedig elmosolyodik.

-        Bocs, még kába vagyok egy kicsit – mondja rekedtesen és halkan. – Nem, de azért köszi. Nem vagyok éhes.

-        Rendben. Aludj csak nyugodtan. Én itt maradok, és vigyázok rád. – Naruto arcán fáradt mosoly jelenik meg, bal kezét pedig az enyémre kulcsolja. Visszavigyorgok rá, majd egy puszit nyomok a homlokára. – Nem haragszom rád – suttogom neki, még mielőtt lecsukódna a szeme, és ismét elaludna.

~~~

A vacsorát kihagyom – nincs étvágyam -, helyette ellátom azt a minimális teendőt, ami Naruto körül van. Ismét adok neki egy kisebb dózisú lázcsillapítót – már megint harminckilenc fok felé közelít a láza -, infúziót cserélek,  majd bebújok a helyemre, hogy aludjak egy keveset.

Jól betakarom Narutót és magamat is, majd az ujjaimat az övébe fonom. Közel bújok hozzá, hogy érezhessem finom levendula illatát, még akkor is, ha egy kicsit fertőtlenítős. A hüvelykujjammal simogatni kezdem a kéz fejét, mintha ébren lenne és le akarnám csitítani. Azonban most nyugodtan szuszog, igaz, még lázas, de legalább nem nyugtalankodik.

Arcomat a vállába fúrom, s egy pillanatra elveszek a semmiben. Nem akarok semmire sem gondolni, csak itt feküdni, és várni, hogy felébredjen, és mindent kitárgyalhassunk, ami az elmúlt három hétben történt. Tudni akarom, hogy min ment keresztül, hogy mi történt, amíg én kómában voltam – vagy tartottak -, hiszen talán rám is hatással lehet. Igaz, segédemként el tudott intézni minden szükséges dolgot, ami a helyzetek megkívántak.

Aggodalmam attól még megmarad, hogy vakon bízom benne. Az igazság az, hogy rettentően féltem. Amikor elmentem megküzdeni a Raikagével, végig ott lebegett a szemem előtt, hogy mi lesz, ha magára marad a halálom után. Minato és Kushina biztosan elkezdték volna rágni a fülét, hogy menjen haza – vagy talán rágták is mindenek ellenére -, de őt ide kötötte volna a kötelesség és a tudat, hogy itt elfogadják. Támasz nélkül maradt volna, egyedül maradt volna az érzéseivel. Az érzés borzalmas volt. Ott állni, küzdeni a Raikage ellen, és közben azon morfondírozni, hogy „mi lesz, ha”. De mégis megtettem, s ez a legfontosabb.

-        O-nee? – szólít meg valaki. Felülök az ágyban, és meglátom az öcsémet, amint szégyellősen bámul ránk az ágy mellett.

-        Bran! Mi a baj? – kérdezem, miközben kiülök az ágyszélére hozzá. Kicsi nyolcéves kezei megfogják az enyémet.

-        Tudom, hogy nagy kérés, de… alhatok veletek? – kérdi szégyellősen tőlem, miközben az ujjaimat szorongatja. – Tudom, hogy már nagyfiú vagyok, de…

-        Na, gyere ide, te kis majmocska. – Azzal már fel is kapom, megfordulok vele, és a karjaimba zárom az egyetlen öcsémet. – Akárhány éves vagy, mindig aludhatsz velem, ha a helyzet engedi. Nézd meg Narutót. Ő már tizenhat is elmúlt, de még mindig átszokott jönni hozzám, hogy velem aludjon.

-        Ne nagyon mondj neki ilyeneket, mert a végén még rászokik. – Ijedtemben majdnem leköltözök az ágyról Brannel a kezemben.

-        Naru-nii. Ez csúnya volt – mondja Bran mosolyogva, miközben Naruto csak kuncog azon, hogy mennyire megijesztett. – Jól vagy már? – kérdezi gyengéden és aggódóan, mintha nem is a „testvéreként” tekintene Narutóra, hanem az apjaként.

-        Jobban – mondja Naruto halkan, miközben megemeli a bal kezét, és megsimogatja Bran arcát. – Nem vagy már beteg?

-        Beteg? – akadok fent egy pillanat alatt. Bran beteg lett volna? Ez megmagyarázná miért rohangált tegnap előtt pizsamában.

-        Nem – feleli édesen az öcsém. – Már nem vagyok az. A Nina néni azt mondta, hogy már jobban vagyok, és nem kell már azt a rossz ízű bogyót bevennem, de azért öltözzek fel rendesen.

-        Jól van – feleli Naruto fáradtan és megkönnyebbülten. – Kis bátor katona – mondja vigyorogva, majd felém fordítja a fejét, amennyire csak tudja.  – Veled?

-        Jól vagyok, de most nem is ez a fontos. Inkább te gyógyulgass egy kicsit még – puszit nyomok a halántékára -, most magad miatt kellene egy kicsit aggódnod. – Kijelentésemre felkuncog, majd egy kicsit feljebb tornássza magát a bal kezével.

-        Lehet. De ti is fontosak vagytok nekem. Ezt ne felejtsd – mondja, majd szemhéjai lejjebb ereszkednek, ahogy kezdi elveszteni az eszméletét. – El fogok megint aludni. A francba is!

-        Jó éjt, Naru-nii! – mondja Bran, s mintha mi sem történt volna Naruto mellkasára fekszik, akárcsak egy kisbaba. Felkuncogok, és én is letelepszem Naruto mellé, akinek egy kicsit már lement a láza.

Naruto még félálomban jó éjt kíván, majd ismételten elnyeli az álmatlan alvás. Jobb kezét Bran hátán pihenteti, mintha még álmában is védeni akarná. Még egy ideig cirógatom Bran haját, aki villámgyorsan elaludt – talán még mindig él nála a szívverés szükség -, majd eszembe jut, hogy Alanát már jó ideje nem láttam. Utoljára a kórházban láttam, miután megtalálta Haru.

Óvatosan kimászom az ágyból, papucsba bújtatom a lábam, majd köntöst húzok magamra. A fűtés igencsak lemehetett, de rajtam kívül nem biztos, hogy más is kezelni tudja a kazánt. Szuper! Ez a munka is rám vár. Halkan kimegyek a folyosóra, ahol még mindig kávé illat terjeng. Vagy most fő? Kíváncsiságom felkel lusta álmából, és a konyha felé veszem az irányt.

Ahogy haladok, egyre jobban érzem a kávé illatát, majd egy gyertya romantikus fényét a padlón. Kikukucskálok a sarokról, azonban a konyhában csak Kushinát találom, amint egy csésze feketét kortyolgat a pultnak dőlve. Kérdőn nézek rá, ám megfordul a fejemben, hogy talán nem tud aludni, és unalmában egy kis kávéval próbálja elütni az időt. Régi, de jól bevált szokás. Csak valaki teázik, valaki pedig kávézik.

Hirtelen pillant fel rám, és egy másodperc töredékéig tisztára a fiát látom. Azok a kíváncsian pislogó szemek, amik mindent elárulnak, a finoman ívelt ajakak, amik ügyesen és jól formálják a szavakat, még az álluk formája is szinte megegyezik. Kivéve a szemszínüket. Kushina végül nyugtázza, hogy csak én vagyok, és egy apró, de őszinte mosolyt küld felém.

-        Nem akartam megzavarni – mentegetőzöm, s már mennék is, ám nem hagyja.

-        Nem, dehogy is, Freya! Hiszen te vagy itthon, nem pedig én. Már az is elég szokatlan, hogy vendégként én iszom a kávédat – mutatja fel a kis porcelán csészét, amiben már alig van.

Int, hogy jöjjek mellé, tartsak vele egy kis feketére, hiszen már két napja Naruto mellett rostokolok, és rám fér egy kis szieszta. Szerényen lesütöm a szememet, próbálom magamat kihúzni, hogy nem kérek kávét, így is elég éber vagyok. 

Azonban, ahogy győzköd, egyre jobban veszem észre rajta, hogy mást is akar, nem csak azt, hogy megigyak egy csészével. Egy pillanatra feltámad bennem a kétely, de valahogy a kíváncsiságom győzedelmeskedik felettem, nem pedig az óvatosság. Vonakodva ugyan, de elfogadom az ajánlatot, csak épp én kávé helyett egy kis citromos teát készítek magamnak, mint frissítőt, ami nagyon is rám fér.

-        Szóval… - szólal meg Kushina hosszas hallgatás után. – Naruto… tényleg jól érzi itt magát?

-        Nos, amennyit eddig itt töltött, nagyon is jól. Összebarátkozott pár sráccal, a lányok is már legyeskednek körülötte, a tanárai imádják, bár túlbuzgónak tartják. Valamint Brant egyszerűen imádja. Úgy aggódik érte, mintha a saját öccse lenne – felelem vigyorogva, ahogy belegondolok, hogy ezek ketten mennyit játszottak és nevettek együtt, míg Narutónak volt egy kis szabadideje.

-        Tudsz arról, hogy Naruto micsoda? – teszi fel az óvatos kérdést Kushina, mire rápillantok a szemem sarkából. Kushina lehorgasztott fejjel mered - az Isten tudja hányadik csésze kávéjába -, szemei búskomoran csillognak.

-        Tudom, de nem érdekel – Kushina felkapja a fejét. – Attól, mert az, még nem jelenti azt, hogy ő is a benne lévő egyéntől függ. Ha Jinchuuriki hát akkor az, és kész – mondom, és egy apró kortyolok a teámból.

-        Értem… de…

-        Fél attól, hogy elveszti? – kérdezek rá minden köntörfalazás nélkül. Kushina sötétkék szemei rám villannak, elképedés szinte lerí az arcáról.

Finoman elmosolyodom, de nem szólok egy szót se. Inkább elkortyolgatom a teámat, ameddig a válaszon gondolkozik. Azonban én már tudom, hogy a válasz igen lesz. Amikor Kushinát megismertem a börtönben, már akkor tudtam, hogy a fia a mindene a lányaival együtt. Anyai ösztönei foggal-körömmel ragaszkodnak mind a három csemetéjéhez, s pont a középsőt, Narutót a legnehezebb elengednie.

Valamilyen szinte meg tudom érteni a félelmeit. Bran ugyan még csak nyolc éves, de amikor a nyakamba szakadt a Kozumaki klán vezetése, valamint a kis háztartásunk ellátása, komolyabban elkezdtem gondolkozni a jövője felől. Szintúgy Alana és Naruto jövendőbeli életéről.  Hármójukról kell gondoskodnom. Ez pedig majdnem olyan, mintha a gyerekeimről gondoskodnék.

Igaz, Naruto derekasan besegít a pénzkeresésbe, az ellátásunkba, de jelen pillanatban a tanulást helyeztem ki neki fő feladatául. A háztartás vezetése pedig legyen az én gondom. Persze, amikor ezt kijelentettem, akkor azonnal megvétózta, hogy ő márpedig nem lesz hajlandó nézni, ahogy én holtra dolgozom magamat. Mindenképpen az egyenlő munkamegosztást követelte.

Akkor kinevettem, amiért ilyen makacsul ragaszkodott ehhez a munkamegosztásos dologhoz. Aztán rájöttem, hogy miért akarta annyira. Hálából. Rengetegszer elmondtam neki, hogy nem kérek semmit sem azért, hogy kihoztam a börtönből, hogy magam mellé fogadtam. De ez neki volt elég. Világéletében teherként érezte magát, s mikor lehetősége nyílt arra, hogy viszonozza valakinek a szívessége, meg is tette.

-        Nem attól félek, hogy elvesztem – zökkent ki Kushina a gondolatmenetemből. – Attól félek, hogy a fiam már nem lesz ugyanaz az ember, akit felneveltem. Hiszen itt minden olyan más, és… itt a mágia olyan…

-        Olyan természetes – mondom, és belekortyolok a teámba. – De mi is használunk chakrát. Nem vagyunk teljesen tudatlanok a ninja létről, csak kevesebbet használjuk, mint mondjuk az Öt Nagy Shinobi Nemzet területén. Minden nemzetnek és országnak meg vannak a maga hagyományai és szokásai, amiken nem tudunk változtatni. Holdfölde mágus ország, a Tűz országa pedig ninja ország. A fia pedig amúgy is remek mágus. Rengeteget tanul, és az osztály legjobbjaként tartják számon. Igaz, mondta, hogy az akadémián bűn lusta volt.

-        Igen – nevetgél Kushina a kellemes vagy kellemetlen emlékeken. – Naruto sosem volt egy zseni. Mindig a nővére árnyékában élt. Talán emiatt is volt annyira lusta. Meg talán azért is, mert Aika verte őt. – Fenn akad a tekintetem egy pillanatra a konyha oszlopán, majd lassan Kushina felé fordulok értetlen tekintettel. Ő azonnal észreveszi, hogy milyen tekintettel nézek rá, s meg se kell szólalnom, már válaszol is. – Igen, tudtam róla, hogy a chuunin választás után lelökte a lépcsőn, meg hogy a kórházban is megverte utána.

-        De akkor…

-        Nem voltam olyan állapotban, Freya-san. Akkoriban – mondja a csészéjének – sok vizsgálaton estem át. De jobb, ha az elején kezdem, hogy hogyan jutottunk idáig.

Sansa születése után történt. Már legalább egy hónapja otthon voltam vele, amikor észrevettem magamon, hogy rohamosan fogyok. Fél évvel Sansa születése után már nem értem el az ötven kilót. Ekkor fordultam Tsunade-sama-hoz, aki azonnal kezelésbe vett. Kiderült, hogy méhnyak rákom van, jobban mondva volt. Rettenetesen megijedtem, nem akartam elhinni, hiszen Sansa fél éve született, és akkor még semmi bajom nem volt.

Kiderült, hogy a szülés váltotta ki belőlem, és a sok stressz, ami… Minato miatt volt. Sokat dolgozott, alig járt haza, alig látta a gyerekeket, akiknek nagyon is szükségük lett volna rá. Én pedig aggódtam érte. De mos a lényeg az, hogy méhnyak rákom volt, és kezelni kezdtek. Minatónak nem szóltam róla. Elég volt neki az irodában az a rengeteg munka. Nem akartam a terhére lenni.

Egy szó, mint száz, átestem rajtuk, de a folyamatos kezelés miatt nem jutott időm arra, hogy a gyerekekre figyeljek, hogy törődjek a fiam lelkiállapotával, hogy Aika egyre távolabb kerül tőlünk. Képtelen voltam rájuk figyelni. A kezelésektől eltűntek az ősz hajszálaim, azóta se jött egy se. Viszont fáradékonyabb lettem. Sansára maradt erőm, hogy megfőzzek, takarítsak egy kicsit, utána kidőltem. Képtelen voltam bármit csinálni.

Kikezeltek, szerencsére. Azonban mikor Sansa olyan nyolc éves volt, Naruto tizenkettő, Aika pedig tizenöt kiderült, hogy áttétes lettem. A petefészkemet támadta meg. A bal oldalit. Menthetetlen volt, így el kellett távolítani. Ekkor készültem ki teljesen. Akkor úgy éreztem, hogy elvesztem, hogy ezt nem tudom végigcsinálni. Akkor tájt folyamatosan azon járt az agyam, hogy mi lesz így a negyedik gyerekkel, akit terveztünk.

Egy petefészekkel nagyon nehéz lesz ismét teherbe esnem… aztán… fordult a kocka. Emlékszem, éppen mostam, amikor meghallottam. Naruto volt az. Először nem is tudtam, hogy honnan hallom, majd eszembe jutott a szellőző rendszer. Odakúsztam, és meghallottam, ahogy a tetőtéri játszó szobájában sírdogál. Tizenhárom környékén lehetett már akkor.

Akkor, abban a pillanatban döbbentem rá, hogy ez nem mehet így tovább. Mikor kezeltek, akkor költöztünk, ami önmagában egy trauma volt neki, Minato alig volt otthon, nem tudott vele foglalkozni, én pedig a folyamatos kezelések miatt, valamint azok utóhatása miatt nem voltam beszámítható. Soha nem tudhattam, mikor alszom el, mikor ájulok el, vagy mikor fog el a hányinger.

Ám amikor meghallottam, hogy sír, hogy milyen magányos, lelkiismeret furdalásom támadt. Akkor kezdtem el foglalkozni komolyabban velük. Aikával komolyabban elbeszélgettem, mindent bevallott, amiről tudtam ugyan, de az okokat is megtudtam. Kikérdeztem Sansát is, akiről tudtam, hogy a nővére orvosos könyveit bújja, ő is mindent elmondott.

Azonban… azonban a fiamból semmit nem tudtam kihúzni. Naruto hallgatott, mélyen és makacsul. Valahányszor rákérdeztem, hogy miért sírt, hogy mi a baja, hogy miben tudnék segíteni, mindig hárított. Egyedül Sophie-nak nyílt meg. S csak akkor értettem meg, hogy miért, amikor elment Jirayával két és fél évre.

Azt a lányt jutatta eszébe, akivel gyerekként annyit játszott. Ő utána vágyakozott mindig, mert tudta, hogy ő talán megértheti. Valamint el akart egy kicsit menni, hogy gondolkozhasson, hogy átértékelhesse az eddigi életét és helyzetét. És ez sikerült is neki. Amikor hazajött azonnal a karjaimba zártam, és szinte megkönnyebbülésként ért, hogy otthon láthatom. Rá egy fél évre összejött Hinatával, járni kezdtek, egyre jobban elismerték a faluban a küldetései során, egyre okosabb és jobb lett, és én… büszke voltam rá, akárcsak Minato. Igaz, Minato ennek nem nagyon tudott hangot adni a folyamatos papírmunkák miatt, de nekem elmondta.

Ám… amikor elvitték, majd amikor te elvitted… egyszerűen lebénultam. Olyan jól ment minden. Naruto, Sansa és Aika boldogok voltak, megértették egymást, és egyik pillanatról a másikra összeomlott minden. Aika utálkozva nézett az öccsére, Sansa magába zárkózott. Mintha az a pár hónap nem is létezett volna, csak az én álmaimban.

-        S most, hogy itt látom az egyetlen fiamat, azon jár egyre az agyam, hogy itt jó helyen van-e. Hogy itt tényleg megtalálhatja-e azt a boldogságot, amit egy szempillantás alatt elvesztett Konohában – fejezi be végül Kushina erőtlenül, könnyeivel küszködve.

-        Neki kell eldöntenie Kushina-san. Én is azt szeretném, ha boldog lenne, de legfőképpen szabad – mondom, és egy zsebkendőt nyújtok át neki.

-        Ez az emlékőr dolog is… azt hittem belehalok, amikor megláttam, hogy abban a kapszulában mennyire szenved.

-        Freya-nee! – hallom meg Bran ijedt hangját a folyosóról. Azonnal a mosogatóba rakom a félig üres csészémet, s már rohanok is elé. – Naru-nii. Vért köhög. – Ekkor látom meg az öcsémet. A világoskék pizsamájának a nyaka, valamint az öcsém arcát vér áztatja, akárcsak aprócska kis kezét, amivel a vért próbálta letörölni.

Egy pillanat sem kell hozzá, máris szaladni kezdek, mint valami őrült, Naruto szobájába. Talpam többször megcsúszik a padlón, ahogy végigszaladok a házon, nyomomban Kushinával. Az ajtón belépve azonnal a már ülőhelyzetbe kászálódott Narutóhoz rohanok. Elborzaszt a látvány, ahogy meglátom, hogy a takaróját már vér áztatja, ő maga pedig próbálja visszatartani az ujjai közül csöpögő vért.

-        A francba – suttogom magam elé. – Kushina – san! – szólítom meg a nőt, aki az ágy végében reszket. Egy másodperc alatt felfigyel rám, s már készen is áll arra, hogy segítsen nekem. – Tessék, itt a kulcs az orvosi szobához. Nyissa ki! Máris viszem Narutót.

Kushina azzal kirohan az ajtón, én pedig neki állok a csövek eltávolításának. Az infúziót könnyen eltávolítom, ám a katéter már más. Most nincs időd prüdériázni, korholom magamat, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül felhajtom a takarót, és finom mozdulatokkal eltávolítom a csövet Narutóból.

Nem is figyelem elkínzott és vörösre pirult arcát, amikor a lábánál fogva az ágy szélére rángatom, majd a hátamra kapom. Ezek után viszont pár percig összefolynak a momentumok. Az orvosi szoba fertőtlenítős szaga összekeveredett Naruto vérének szagával. Az orvos kellékeim csilingelés egybe folyt Naruto keserves nyöszörgéseivel a vizsgálóasztalomon, a folyton kérdő szavakkal, amik lepattantak rólam.  

Kizártam Kushinát, akárcsak a többieket. Hallom a hangjukat, ahogy az ajtó előtt tolonganak, hogy mégis mi történt. Naruto nyöszörgése egyre keservesebb és gyötrelmesebb. Tekintetével egyre arra kér, hogy tegyek valamit, csak maradjon abba a fájdalom. Ne érezze a szúrást vagy nyomást. Mellé lépek, s ismét egy varázslatot kezdek mormogni az orrom alatt, ám ezúttal más célból.

Ujjaim átlátszóvá válnak, majd a kézfejem, a csuklóm, majd az alkarom. Csontjaim, húsom egybe olvad, s nem marad más, csak a varázslat. Óvatosan közelíteni kezdek Naruto mellkasa felé, reménykedve, hogy nem okozok nagy fájdalmat neki. Azonban, ahogy átlátszó ujjperceim belemélyednek a mellkasába, felordít.

Dicséretére legyen mondva, nem a karomat ragadja meg, hanem a vizsgálóasztal szélét. Háta ívben feszül, karján és a nyakán kidagadnak az izmok, ahogy erőlködik a kezem alatt. Ujjaim egyre mélyebbre hatolnak a testében, áthatolva a szöveteken, egyre nagyobb fájdalmat okozva neki.

Ordítását igyekszik visszafogni, több-kevesebb sikerrel. Ajkába harapva nyöszörög, lábai tehetetlenül remegnek a fém felületen, testén izzadság gyöngyök ütköznek ki, ahogy tűri a fájdalmat. Kezem már teljesen a mellkasában van, és végre elérem a tüdejét. Az igazi fájdalom csak most jön, emlékeztetem magamat. Energiámat kivezetem az ujjvégeimen, mint valami fonalat, s elkezdem keresni a vérzés forrását. Finoman mozogva a mellkasában kutatok a tüdeje felületén, mire megtalálom a vérző területet, a légcső közelében.

Csak egy aprócska seb az egyik tüdőhólyagon, mégis folyamatosan összehúzódik, ahogy ontja magából a vért, akár egy pumpa. Kecses mozdulatokkal mozgatom az ujjaimat, hogy minél gyorsabban végzek a seb begyógyításával, ám a jelentős mennyiségű vért, ki kell szívnom belőle. A lassú gyógyítás után, amennyire gyorsan csak lehet, összegyűjtöm a tüdejében a már alvadásnak indult vért, majd azt a tenyerembe fogva átlátszóvá teszem. Óvatosan mozogva elkezdem kihúzni a kezemet a mellkasából, majd az alvadt vért azonnal az egyik vizsgáló tálkámba rakom.

-        Jól van, jól van – mondom neki, mikor már képes vagyok rendesen megfogni a tárgyakat. – Szívd be, mélyen. – Azzal felültetem, és egy maszkot nyomok az arcába. – Úgy, jó… csak lassan, nyugodtan.  

Szakadozva, remegve szívja be az oxigént, amit adok neki, ujjait az enyémbe fonja a maszkon, közben lehunyt szemén keresztül hálát ad a gyorsaságomnak. Idővel enyhül a reszketése, ám látom rajta, hogy még mindig sokkos állapotban van. Erőtlenül tekintget körbe, megpróbálja megjegyezni a szoba vonalait. Ám, amikor át akarom rakni az asztalról, tiltakozás nélkül hagyja, hogy a karomba kapjam, majd az egyik hátradönthető székbe tegyem.

Gyengén pislog rám, amikor a maszkot rögzítem az arcán, hogy ne kelljen fognia folyamatosan. Sietve az egyik speciális hűtőhöz megyek, és kiveszek egy tasakkal a vércsoportjából, hogy minél előbb jobban legyen. Kezembe veszem a bal karját, gumikesztyűt húzok, lefertőtlenítem az alkarját, hogy egy elég vastag tűt nyomjak az egyik vénájába, ahová a vér beáramolhat. Leragasztom a tű helyét, majd szép lassan elkezd belefolyni a vér a testébe, én pedig szép fokozatosan lenyugszom.

A szívem elkezd a normális ütemben verni, nem pedig úgy, mint valami megijedt paripa a pusztába, kifújom az eddig bent tartott levegőt, lerogyok az egyik kis székre, az arcomat pedig a tenyerembe temetem. Remegek, állapítom meg, majd mély levegőket veszek, hasztalanul. Érzéseim kavarognak, s legszívesebben elbújnék, de úgy, hogy senki se találjon meg, még én magamat se. Végül – mivel semmi sem használ - leengedem a kezemet, és felpillantok rá.

Gyengén pislog rám, ernyedten fekszik a székben, tehetetlenül és kimerülten a hirtelen fájdalomtól. Arca sápadt, szemei beestek egy kicsikét, mintha beteg lenne. Ám mindenek ellenére aprócska mosoly ül az arcán, amit felém küld. Orvosi énem elképed, hogy hogyan kezeli a helyzetét, ám én magam valójában üresnek érzem magamat. Képtelen vagyok megszólalni, nem tudok mit mondani egyszerűen.

Esetlenül felállok, majd közelebb megyek hozzá. Megállok a szék mellett, amit egy kicsit hátradöntöttem, hogy enyhén fekvő helyzetben legyen. Reszketegen veszem a levegőt, érzem, hogy az alsó ajkam elég erősen remeg. A sírás kerülget, ahogy korholom magamat legbelül. Ott hagytam, pedig megígértem neki, hogy vigyázok rá, és nem megyek el mellőle. Ráadásul nem is oda mentem, ahová terveztem. 

Hanyagul végigsimítok jobb karján, amolyan biztosításként, hogy nem álmodom.

Lehunyom a szememet egy pillanatra, próbálom elfojtani a sírást, de nem sikerül. Az első könnyek a szemhéjam alatt buggyannak ki. Tenyeremet azonnal a számra tapasztom, de még így is egy kicsikét hüppögök. Mellkasom rázkódik az erőlködéstől, túlteng bennem a sokk. Kinyitom a szememet, és felpillantok az arcára.

Még mindig rám néz, halványan mosolyogva, ártatlanul, mintha nem is történt volna semmi. Én pedig nem bírom tovább. Tenyerembe temetem az arcomat, lábam megrogy alattam. Visszafogom a hangomat, csak mellkasom rándul meg alkalmanként, ahogy keserves zokogásomat visszapróbálom fogni. Könnyeim megállíthatatlanul folynak le az arcomon, le a combomra, halk cseppekként.

Egy apró érintés érzek meg a homlokomon. Tudom, hogy ő az, de nem bírok felnézni rá. Dacosan megrázom a fejemet, ám ő nem tágít. Erőlködve megragadja a kisujjamat, majd rángatni kezdi, hogy nézzek fel, hogy jöjjek közelebb hozzá. Viszont nekem nem megy. Majdnem megöltem. Majdnem. Ha Bran nem alszik a mellkasán, akkor elvérzik anélkül, hogy tudnék róla. Már talán csak a halál beálltát tudtam volna megállapítani, megmenteni meg már egyáltalán nem. Kisujjam kicsúszik a kezéből, ahogy lehajolok az ölembe. Képtelen vagyok abbahagyni. De nem tudom, miért.

-        Semmi… baj… Freya – nyögi halkan a székben. – Jól vagyok.

-        De! Van baj! – találom meg a hangomat. – Megígértem, hogy nem hagylak egyedül – folytatom már halkabban. – Erre én mégis elmentem mellőled. Majdnem…

-        Nincs majdnem – fojtja belém a szót még mielőtt vészmadarat játszhatnék. – Megmentettél, attól függetlenül, hogy nem voltál mellettem. Kijavítottad a hibádat… ez a lényeg. – Hangja rekedtesen cseng a kis szobában, mégis számomra életmentőnek hat. – Gyere ide, Itá!

Már végképp nem tudok mit kezdeni magammal. Váratlan erőforrásból felpattanok a hideg padlóról, majd átkarolom a nyakát, miközben egyre csak azt hajtogatom: „Ne haragudj!”. Testemen lassan fut végig a megkönnyebbülés, hogy életben van, hogy érzem a szívverését a kezem alatt, mint valami altatót.

-        Sss. Semmi baj, Itá, semmi baj. Itt vagyok – suttogja a fülembe.

-        Attól még aggódhatok és sírhatok érted, nem? – kontrázok rá, és észre sem veszem, hogy valahogyan az ölébe ültetett, valamint a mellkasán fekszem.

-        Boldog vagyok, hogy valakinek ennyire számítok, még akkor is, ha félek, hogy folyton megríkatom – mondja, miközben a hátamat simogatja, amitől lassan elcsendesedek. – Emlékszem, gyerekként olyan voltál, mint valami tyúkanyó. Folyton láttam a szemedben, hogy félsz, nehogy leesek a fáról, nehogy rám essen valami súlyos a legfelső polcról, mikor a sütit próbáltam elérni. De jól esett. Sosem estél túlzásba, de jól esett, hogy ennyire számítok neked. Most viszont…

-        Viszont? – kérdezem kíváncsian, mikor nem szólal meg egy ideig.

-        Most viszont, mikor elbúcsúztál tőlem, és megköszönted, hogy vagyok neked, akkor döbbentem rá, hogy te mindig is komolyan gondoltad. „Amíg velem vagy, senki sem bánthat téged olyan dolgok miatt, amiről nem te tehetsz. Nem érdekel, hogy kicsoda az illető, ha kell, megölöm.” Te pedig betartottad.

-        Be – ismerem el kelletlenül. – Egy nap te is képes leszel rá – keze megáll a hátamon, egy pillanatig bent tartja a levegőt, mielőtt folytatnám. – Meg fogsz tudni védeni minket, nem csak az érzelmeinket, ahogy azt eddig tetted, hanem úgy egészében minket. Én pedig itt leszek, hogy segítsek ebben.

Az este további részében csendben maradunk. Nem szólalunk meg, csak egy táblát varázsolunk az orvosi szobára, hogy minden rendben van, megfigyelésen tartom Narutót. Ám valójában lekapcsolt villany mellett hallgattuk egymás légzését és szívverését, mintha csak emlékezetünkbe akarnánk vésni minden mozdulatot a másikból.

Egyikünk sem aludt. Mindkettőnknek a szavak jártak a fejében, amik elhangzottak, s mind a ketten azon agyaltunk, hogy hogyan lehet ilyen a másik. Aztán rájöttünk. Azért, mert ismerjük a másikat. Akaratlanul is felismerjük a másik rezdülését, tudjuk, mire gondol. De hogy miért tudjuk ezt, arra nem jöttünk rá.