Börtönsztori - 40. fejezet: Békésnek indult

Lassan telnek a napok. Talán túl lassan is, mint én azt érzem. Ám ez a pár nap, amit Naruto az ágyában töltött lábadozva, maga volt a pokol. Állandóan azon aggódtam, hogy egy percre félre nézek, és máris valami borzalom fog történni vele. Ma reggel viszont már sokkal boldogabban keltem fel, mivel ma már Naruto is velünk reggelizhet, igaz, még azzal a borzalmas lélegeztető csővel az orrában, amit ő sem szeret.

Ezen alkalomból a kedvencét készítem el neki ma reggelire. Energikusan jár a kezem alapanyagról alapanyagra, hogy mire a társaság kikecmereg az ágyából, addigra készen legyen a kávé és a tea, a pirítós, a sajtos-zöldséges omlett és egy kis amerikai palacsinta Brannek és Alanának. A vegyes illatok egy kicsit megrészegítenek, ahogy az édes illatok keverednek a fűszeressel, de mégis jól esik, hogy csinálhatom.

-        Hóka, hóka, csak lassan – hallok meg egy kicsit erőtlen, ugyanakkor álmos hangot a konyhaajtóban. – Még a végén megégeted magadat. – Futólag hátra pillantok, ám ennyi is elég ahhoz, hogy tudjam, Naruto kelt fel az ágyából.

-        Ne aggódj, nem vagyok annyira ügyetlen – nevetek fel, ahogy közelebb jön, majd átkarolja a derekamat sütés közben. Orromat betölti a főzés mellett Naruto kellemes illata. Szívem nagyot dobban a mellkasomban, s megszáll az érzés, hogy megforduljak, és finoman a nyakába harapjak. – Jó reggelt – suttogom neki kicsit bódultan, visszafogva kósza érzelmeimet. – Hogy érzed magad?

-        Most már jobban – felsóhajt, miközben fejét az enyémen nyugtatja. Elvigyorodom miközben kirakok egy újabb adag palacsintát a kikészített tányérra, hogy újabbat kezdjek el sütni.

-        Úgy érted, jobban érzed magadat lelkileg, hogy itt vagyok, vagy jobban érzed magad testileg, hogy már felkelhetsz? – jegyzem meg huncutul, magamban elégedetten kuncogva.

Naruto erre csak felnevet, de nem válaszol semmit, csak elenged, és nekilát az asztal megterítéséhez. Egy percre elszakadok a serpenyőtől, amiben már barnulni kezdtek a palacsinták, hogy Naruto után nézhessek. A rövid ujjú, hosszú nadrágos pizsamáját viseli, aminek sötétkék színe erősen elüt karamell színű bőrétől és aranyszőke hajától, mégis egy kívülállónak nem ezen akad meg először a szeme, hanem az oldalára erősített kis oxigénpalackon valamint a csövön, ami az orráig megy. Sokat mondóan hümmögök egyet, majd folytatom a munkát.

Miközben visszatérek a palacsinták sütéséhez eszembe jut a Kushinával való beszélgetésem azon az estén. A betegségéről, amin túlesett, valamint, hogy milyen őszintén beszélt nekem erről, a mindennapjairól, amiket akkor átélt. Azóta sokat gondolkoztam, hogy vajon, milyen lehetett Naruto élete akkor. Miket ehetett, hogy ment az akadémiára, és még sok más dolog is a fejembe ötlött, ám ezeket hamar elvetettem még mielőtt valami ostobaság szállja meg az agyamat.

A ház többi tagja is elkezd kiszállingózni a konyhába, hogy elfogyassza a reggelit, amit készítettem. A konohai vendégeink hamar kitalálnak, kivéve Aikát, aki minden bizonnyal a reggeli futását végzi valahol az erdőben. Mindenki kómás fejjel, kócos hajjal, köpenyben jön ki az asztalhoz, jó reggelt kívánva, majd leülve, hogy kényelmesen hozzálássunk a finom falatoknak.

Bekapcsolásra kerül az étkező sarkában álló rádió, s rögvest a kora reggeli hírek kezdenek el szólni a házban. A villák és kések csilingelése megnyugtatóan hat, hiszen ez jelzi, hogy mindenki jóízűen eszik az asztalnál, felfalva minden egyes morzsát, amit elkészítettem. Naruto is rendesen eszik, ami nagyon is nagy örömre ad nekem okot. Három napig egy falatot nem voltam képes belediktálni, most meg vidáman eszi az elé rakott omlettet. Szemmel láthatólag csak az előtte lévő tányérra koncentrál, ám jól tudom, hogy a fél szeme mindig rajtam és a két testvéremen van. Most is észreveszi, hogy őt nézem, és csak egy huncut pillantás erejéig néz a szemembe mielőtt egy újabb adag tojás tűnne el a szájában. Jó magam szégyellősen eszegetek, nem szólalok meg, mégis a mellkasomban ismét feltámad az a csomó, amit minden reggel érezni szoktam mióta Minatóék megérkeztek.

-        Ez finom volt – szólal meg Sasuke, mikor elkezdem leszedni az asztalt. – Az már biztos, hogy Freya-san főzésből ötös. – Erre a bókra egy kicsikét elpirulok, és egy félénk köszönömöt mormolok az orrom alatt.

-        Valóban az volt – mondja Minato, majd szemét lesütve belekortyol a kávéjába, amit kitöltött magának. Mindenki másnak ez egy természetes kijelentés lett volna, azonban én kihallom a hangjából azt a hangsúlyt, ami aggodalomra ad okot.

A mosogatóba rakom a koszos edényeket, s nekilátok a mosogatásnak, ám fél füllel még az étkezőben folyó diskurálásra figyelek. Hétköznapi témák, úgy, mint a suli, a tanulmányok, az időjárás, a hajózás és az ezekhez hasonló, ám valahogy érzem, hogy ez csak felszínes beszélgetés, ami alatt egy nagy hal rejtőzik. Narutón is érzem, valamint látom. Látom az apró eltéréseit, mint például szorosabban fogja a bögréjét, vagy éppen egy kicsit egyenesebben ül az asztalnál, mint szokott.

-        Tudom, hogy azt ígértem, hogy megvárjuk, míg teljesen felépülsz, de anyád és én szeretnénk tudni, hogy hogyan döntöttél? Hazajössz velünk vagy maradsz? – nyögi be hirtelen Minato, mire a szoba menten elcsendesedik, s csak a rádióból hangzó kellemes zene ad valami alaphangot.

Én magam kővé dermedek egy pillanat alatt. Ujjaim szorosan megmarkolják az egyetlen tárgyat – egy fehér teáscsészét -, ami a kezemben van, máskülönben itt helyben térdre rogynék, mint egy rongybaba. Légzésem elakad egy pillanatra, majd lassan leeresztem a csészét a vízbe, reszketegen kifújom a levegőt, s próbálok nem hisztériát csapni, amiért Naruto nem mondta el nekem ezt.

Elszámolok magamban tízig, mint mikor a kapu javítására vállalkozott, majd ismételten elkönyvelem magamban, hogy Naruto bolond és teljesen reális egyszerre. Tudta jól, hogy kibukok és ideges leszek, ha szóba hozza a három hét eseményeit, főként ezt. Azonban megemlíthette volna, hiszen ez kettőnk ügye is, nem csak az övé. Mélyeket lélegzem, próbálom megnyugtatni zakatoló szívemet, miközben a beállt csendet fürkészem válaszok után kutatva. Ám Naruto békésen szürcsölgeti tovább a kávéját, miközben két korty között ingatja a fejét, és sokatmondó pillantásokat vet szüleire. Az idegeim pattanásig feszülnek, és nagy energiámba telik, hogy ne törjem apró szilánkokra a porcelánedényeket.

A mosogatás menetébe igyekszem temetkezni, több-kevesebb sikerrel. Szivaccsal megsikálni, elől-hátul, hidegvízbe vele, majd a csöpögtetőre. Szivaccsal megsikálni, elől-hátul, majd hidegvízbe vele, majd a csöpögtetőre. S ez így megy egy jó darabig, míg az agyam teljesen rá nem áll, s kitudom zárni azt az idegőrlő csendet, ami keletkezett. Azonban a benső énem már körbe futotta vagy hatszor a pánik nevű fogalmat.

-        Még nem döntöttem – töri meg Naruto a hirtelen csendet, aminek következtében kicsúszik a kezeim közül az utolsó edény. A tányér szilánkosra törik a lábam előtt, én pedig egy aprócska sokkos káromkodást ejtek meg az orrom alatt, majd a seprűért és a lapátért indulok, hogy felseperjem a bénázásomat.

-        Még nem? – kérdezi Minato, mintha nem akarna hinni a fia szavának. Én viszont nagyon is szeretnék hinni neki.

-        Még nem, apa – mondja Naruto határozottan az apjára sem pillantva, majd felhörpinti a kávéja maradékát. – Még nem volt alkalmam megbeszélni ezt Freyjával.

-        Freyjával? – kérdezi Minato olyan hangnemben, mintha nem akarna hinni a fülének. Mélyeket lélegzem, s úgy teszek, mintha nem hallottam volna semmit a halk beszélgetésből. Csendben felseprem a szilánkokat, a szemetesbe dobom őket, majd zakatoló szívvel leengedem a vizet, hogy utána némaságba burkolózva a szobám felé vehessem az irányt.

Lépteim súlyosan hangzanak a házban, de nem érdekel. Próbálok nem hisztériát csapni, de valahogy érzem a bennem felgyülemlő feszültséget és bánatot, amit Minato mondatai okoztak. Nem tudom, mit tegyek, mit mondjak, hogyan álljak ehhez az egészhez. Egyszerűen lebénulok. Leülök az ágyam szélére, de egyszerűen képtelen vagyok a fenekemen maradni. Fel-alá kezdek járkálni, mint valami őrült, miközben az agyam lázasan gondolkozik. Talán pánikolok? Lehetséges. Hiszen Naruto annyira részemmé vált a hónapok folyamán, hogy egyszerűen úgy érzem, hogy most egy részemet akarják elvenni tőlem. A természetest, amit eddig megszoktam.

Nagyot nyelek, s tehetetlenségemben legszívesebben fognám magamat, és addig futnék, ameddig le nem nyugszom, ám képtelen vagyok rászánni magamat erre az üdítő gondolatra. Valami szól a bensőmben, valami gyötör a lelkem mélyén, de fogalmam sincs, hogy mi az, csak azt tudom, hogy menekülni akarok ellene, hogy nem akarom érezni. Nem akarom… nem akarom elengedni őt. Szeretem őt. Naruto a szívemnek egy kis csücske, egy kis része, ráadásul fontos része. Az óta, hogy… nos… a tizenhárom évesen átélt traumám után ő az első, aki tényleg vigaszt tudott adni háborgó és folyton menekülő lelkemnek. Védőn átkarolom magamat, majd lerogyok az ágyam szélére, tehetetlenül, zokogással küszködve.

Szemem kifejezéstelenül csillog, ahogy a koszos teás csészémet nézem az éjjeli szekrényemen. Emlékszem még, mikor behozta nekem tegnap este. Még gőzölgött a pici porcelán csészében a finom tea, amit a Téli varázs feliratú dobozból készített nekem. Hiszen nagyon jól tudja, hogy ez a kedvenc teám, azzal a jellegzetes és megnyugtató ízével. Még érzem az illatát, ahogy beleszimatoltam, valamint Naruto levendula illatát, ami mindig lenyugtatott. Valamint Naruto boldog mosolyára, hogy egy hét után végre ismét tud valamit tenni értem.

Ekkor hasít belém a felismerés, hogy miért olyan nehéz nekem ezt feldolgoznom. Közel engedtem magamhoz, túl közel. Beengedtem a szívem és a lelkem legmélyebb rejtekébe, ahol még soha, senki nem járt. Minden rezdülésemet ismeri, minden apró hangsúlyt, a mimikáimat, mindent, ami én vagyok, és én is ismerem az övét. Természetessé vált számomra akárcsak a lélegzés, s már el sem tudom képzelni nélküle az életemet. Mégis… ahogy ránézek… eszembe jut, mennyit láttam sírni a mosolya mögött. Hányszor hallottam éjszaka elfojtott hüppögését, hányszor láttam, amint összegömbölyödve fekszik, nekem háttal, miközben jól tudtam, hogy min elmélkedik, min tekereg az agya. Azonban valahányszor ránézek, látom a mosolyát, ami ragyogóan csillog felém felvidítva a napomat. Szívem fájdalmasan húzódik össze ezen gondolatok nyomán, ám az eszem haragosan korhol, hogy miken elmélkedek. Hisz Konohában született, ninjának… ott élt.

Élt. Talán nem a legmegfelelőbb kifejezés. Az élés fogalma relatív, hiszen az élet folyamatosan változik. Mindig mást látunk nap, mint nap, csak észre sem vesszük. Egy apró elmozdulás, egy kis szín a szürke felületen, a rohanó világban. Felnövünk, kirepülünk a családi fészekből. Néha ön akaratunkból, néha kényszerből. Naruto kényszerből hagyta el a szülőföldjét, ám most, hogy végre tisztázta a nevét, már nincs semmi akadálya annak, hogy haza menjen. Nincs? Vagy van? Már én sem tudom. Ez a négy hónap alatt volt szerencsém annyira megismerni, hogy tudjam, fontos számára a kötelessége, megteszi, amit meg kell. Azonban azt is tudom, hogy szíve közepe a családja. Itt pedig az a tét.

Bip. Bip.

Csendes mélázásomból a csipogóm hoz vissza, ami vörösen villogva jelzi, hogy lassan ideje lenne munkába indulnom, ha nem akarom lekésni az első megbeszélésemet. Kelletlenül felsóhajtok, majd kinyomom a kis készüléket, hogy a gardróbszobámba masírozzak lecserélni az eperkés pizsamámat. Kelletlenül húzom fel a zoknimat, veszem fel a melltartómat és a bugyimat, a kikészített ruhámat, mivel már előre tudom, hogy mi lesz majd a megbeszélés témája. A Tél Ünnepe, a renoválások, beruházások és más hasonlóan unalmas dolgok, amikhez annyi kedvem van, mint a kecskének a késhez. Az igazat megvallva, el szeretnék bújni egy lyukba, de úgy, hogy még saját magamat se találjam meg. Azonban ezt nem tudom megcsinálni bármennyire is nyomódott rám ez a hangulatomra, így reggel fél nyolckor. Bran és Alana már biztosan elmentek a suliba, Naruto biztos valahol a házban mászkál – vagy az emeleten vagy az alagsorban lévő könyvtárban -, a konohai vendégeim pedig jelen pillanatban hidegen hagynak.

Ám, ahogy kilépdelek a szobámból, megtörten, a teljes életkedvem hiányával, azt tapasztalom, hogy még mindenki a konyhában lebzsel, és valamin nagyon vitáznak. Megállok a folyosó közepén, s azon kezdek morfondírozni, hogy most mi a csudát csináljak. Menjek el előttük, ezzel megzavarva a vitát, vagy menjek a hátsó ajtón, és a kabátomat meg a bakancsomat varázsoljam-e magamhoz.

-        Apa, értsd már meg! – hallom meg Naruto éles hangját, amint vitázik. Megtorpanok a helyemen, szinte gyökeret eresztek a folyosó közepén, ahogy fülelni kezdek. – Freya… ő…

-        Ő mi? Ő egy lány, aki kihozott a börtönből, de ez nem jelenti azt, hogy egy életre hozzá kell kötnöd magadat. A te otthonod Konoha, nem ez a világ. Értem én, hogy jó itt és szép itt, de azt is meg kell értened, hogy Konoha a szülőfalud.

-        Apa! – rivall rá Naruto. Egy pillanatra megszeppenek, ahogy meghallom erős, férfias hangját, amit még soha nem hallottam. Halkan közelebb osonok a csúszós zoknimban, ám fedezékben maradok, hogy hallhassam a szavait. – Az Istenit! Hagyd, hogy végig mondjam – pár percnyi hatásszünet – Köszönöm – mondja már gyengédebben. – Az előbb azt akartam mondani, hogy Freya mellett nem érzem azt, amit Konohában. Ott folyamatosan az volt rajtam, hogy szörnyeteg vagyok. Freya elfogad annak, aki vagyok, és igen, tudja. – Apró suhogás hallatszik, ahogy a hasára teszi a kezét, ahol a pecsét rajzolódik.

-        De itt nem lehetsz önmagad – kockáztatja meg Minato halkan. – Itt idegennek számítasz.

-        Lehet – feleli suttogva. – De mindenki idegennek számít. Számomra már a konohaiak lennének idegenek, mivel eléggé elszoktam tőlük. Rejtett Hold… egy olyan hely, ahol nem az számít, hogy ki vagy. Itt az számít, mit teszel. Freya pedig… Freya pedig… hálás vagyok neki. És ezt ki akarom neki fejezni. Még akkor is, ha ő ezt nem akarja. Igenis, szeretném bebizonyítani, hogy érek valamint. Többet, mint ami most vagyok.

-        De ezt otthon is meg tudod tenni – jegyzi meg Minato olyan hangon, mint aki megnyerte ezt a vitát, ám valójában nem haladtak szemernyit sem előrébb.

Én viszont keserűen látom be, hogy nem tágít a céljából. Mindenáron haza szeretné vinni őt. Maga mellett akarja tudni. Ujjaim megszorulnak a táskám pántján, szememet a könnyek mardossák, de erőt veszek magamon, veszek egy mély levegőt, és kilépek a fénybe, hogy az előszobában leülve elkezdjem felhúzni a bakancsomat. Sebesen járnak az ujjaim fogantyúról fogantyúra, befűzve a bakancsomat, hogy mikor végzek, magamra rángassam a kabátomat. Naruto persze észrevesz, és közelebb merészkedik, kezében az ebédemmel, amiről elfeledkeztem. Magamban morgok egy sort a felelőtlenségemért, de már nem visszakozhatok. Gyorsan begombolom a kabátomat, magamra tekerem a sálat, fejemre húzom a sapkámat, majd egy pillanatra megáll a kezem, amikor el akarom venni az ebédemet a kezéből.

Kék szemei beleakadnak az én jég kékembe, s szinte szólítanak. Fél kézzel görcsösen kapaszkodik, mintha bármelyik pillanatban elveszthetné az egyensúlyát, pedig már rég túlesett ezen a korszakán. Látom finom remegését, szorosan összezáruló ajkait, s egyszeribe elfog a késztetés, hogy fellépjek hozzá, a karomba zárjam, s addig ringassam, ameddig ki nem száll belőle és belőlem is a bánat. Azonban a csipogóm türelmetlenül megszólal a táskámban. Szomorúan felvillantok egy mosoly félét, elveszem tőle az ebédemet, majd gyorsan a hátizsákomba tömöm.

-        Elmentem! – kiáltok hátra, miközben elindulok a munkába. Lábaim gyorsan mozognak, ám jól tudom, hogy nem a hideg miatt.

Szívem sajog, lelkem nyöszörög a testemben, ahogy az emberek elhaladnak mellett, élve a maguk életét, annak minden problémájával. Könnyeim az arcomra fagynak a jeges hidegben, ám nem fáradok azzal, hogy letöröljem. Úgyis kivörösödik az arcom, hiába akarnám eltitkolni bárki elől is, hogy valami bajom van. Más nem azt gondolják majd, hogy rettenetesen fázom.

Az irodába érve leveszem a kabátomat, sapkámat, sálamat, hogy a fogasra akasszam őket. Szerencsére egy hét teljesen elegendő volt már a Palotának, hogy a falak felmelegedjenek, így már nem esik nehezemre papírokat töltögetni és értekezletekre járkálni. Azonban a mai nap saját magam árnyéka vagyok. Testben mindenhol megjelenek, minden papírt átnyálazok, majd döntök felőlük, de valójában lelkem valahol egy elszigetelt kis szobában fekszik a plafont bámulva, válaszokat keresve.

De nem lel. Hiába nyálazom át az összes lehetőséget, hiába keresem a megoldást, nem találom meg. A nap pedig csak telik és telik, egyre közelebb hozva hozzám azt a pontot, amikor választanom kell, amikor döntenem kell. Visszatartsam, vagy engedjem el. Meglepő módón mind a kettőt akarom. De a legjobban csak egy dolgot akarok.

A papírhalmok fokozatosan tünedeznek el, ahogy Hobembach és két segítője széthordják teljesítésre, illetve újragondolásra a rendeleteket és határozatokat, amiket gépiesen kezelek. Ebédszünetben halvány árnyéka maradok saját magamnak, miközben elfogyasztom. Fülemben szól a zene, de szinte meg se hallom a zeneszöveget, csak a ritmust, ami egy kellemes tudatlanságba ringat.

Délután hazafelé bandukolva, kezemet zsebre vágva viaskodom önmagammal, miközben a jeges novemberi szél az arcomba vág, elfagyasztva az arcomat, jéggé dermesztve engem. Viszont a legmeglepőbb, hogy nem érdekel. Magamba fogadom, ami talán nagy hiba tőlem. Megfogadtam, hogy soha nem engedem szabadjára mágiám igazi mivoltát. Komolyan küzdöttem ellene az évek során, ám valahogy most annyira erőtlenné és sebezhető váltam, hogy már nem érdekel. Talán sosem érdekelt. Csak nem akartam elfogadni, hogy ez vagyok. Ám a csata és az utána következő folyamatos stressz ráébresztett arra, hogy muszáj felvállalnom, hogy igenis ez az én erőm.

Lépteim egyre lengébbek és könnyedebbek lesznek, ahogy fokozatosan elfogadom magamat. Lelkem egy kis csomója kioldódik; reszketegen és félve, talán a holnaptól, a távoli jövőtől. Azonban vele ellentétben én nem félek. Cseppnyi félelmet, bátortalanságot nem érzek. A házba lépve megcsap a kellemes meleg, és elfagyott végtagjaim feloldódnak a fagytól. Ám lelkem mélyén megmarad a hideg, mint valami éltető erő. A kabátom súlyosan nehezül a fogasra, akárcsak a sapkám és a sálam. Vagy csak én látom így? Meg lehet. Fáradtan felsóhajtok, ledobom a táskámat a konyhai kis székre, magamra kapom a kötényt, és nekilátok a vacsora elkészítéséhez.

Szerencsémre a konohai vendégek csak egy óra múlva érnek vissza, és nekem egy kis nyugtom lesz tőlük. Alana és Bran még suliban vannak; behozzák azt az egy hétnyi lemaradást, ami a készenléti miatt jött létre. Nem mondom, hogy örülök neki, hogy ilyen sokáig vannak bent a suliban, de valahol megértem a tanárok döntését is. Ha Naruto nem lenne még beteg, akkor most ő is bent lenne, hogy felzárkózzon.

Gondolataim egy pillanatra felé terelődnek, majd gyorsan vissza is térnek a rizsfőzéshez és a többi hozzávaló előkészítéséhez. Serényen jár a kezem, szinte minden figyelmemet a főzés köti le. A gépies és monoton mozdulatok egymásutánjába temetkezem, kizárva mindent, hogy egy pár pillanatig megnyugodhassak. Arcom kifejezéstelen, csak a feladatra koncentrálok, akárcsak az irodában.

-        Szia. – Egy futó pillanat erejéig pillantok hátra, de már vissza is fordulok a kolbászkák sütéséhez. Naruto erőtlenül áll a konyhaajtóban, fél kézzel az ajtófélfába kapaszkodva.

-        Szia – felelem közömbösen, miközben tálkára teszek egy újabb adag kolbászkát, hogy a salátához lássak hozzá. – Bevetted a gyógyszered? – kérdezem felületesen, miközben felszeletelem a hozzávalókat a görög salátához.

-        Igen, bevettem… még reggeli után. – Erőtlen hangjára felfigyelek, ám nem változtatok a testtartásomon munkaközben. Még akkor sem rezzenek meg, amikor a hatodik érzékem lágyan suttogni kezdi a fülembe, hogy nem az étellel kellene foglakoznom, hiába a létszükségem egyik alapja. Végül beadom a derekamat a kényelmetlen érzékeimnek.

-        Minden rendben? – kérdezem aprócska kíváncsisággal a hangomban. Fülelve kotrom bele a felkockázott paradicsomot a tálba, majd lassan és óvatosan összekeverem az alapanyagokat.

A kimondatlan szavak nyomasztóan és kellemetlenül állnak be közöttünk, én pedig egyre nagyobb késztetést érzek az iránt, hogy megforduljak, és a szemébe nézzek, bár tudom, hogy nem lennék rá hosszú ideig képes. Végül abbahagyom a kavargatást, és a vállam felett rálesek. Szomorúsága szinte körbelengi pizsamás alakját, tekintete egy züllött és nyugtalan állatra emlékeztet, azonban a megszokott csillogás egy kicsit kopottas.

Testtartása esetlen, bal kezét a hasán nyugtatja, s tisztán látom rajta, hogy valami nincs rendben. Lekapom a tűzről a kész tésztát, majd a fogókesztyűket az asztalra hajítva közelebb megyek hozzá. Így előtte állva látom meg rajta, hogy mennyire sápadt. Légzése hörgős és nehézkes, nyakán pedig csak úgy lüktetnek az erek.

-        Lázas vagy – mondom, miután a homlokára teszem a tenyerem. – Gyere. – Gyengéden megfordítom, és a szobája felé kezdem terelni a kicsikét dülöngélő Narutót. Teste szinte lángol a tenyerem alatt, ahogy beterelem a szobájába. Ám, amint átlépem a küszöböt, megcsap a hányás jellegzetes szaga. – Hányingered van még? – A nővér hirtelen kibújik belőlem, és máris száguldani kezd az agyam a további tünetek után kutatva.

-        Csak egy kicsi – feleli kicsit kábultan, ahogy leültetem az ágyára. – De nem vészes – szabadkozik azonnal. – Már nem maradt semmi, amit kiadhatnék magamból.

Ezek szerint már jó ideje tarthatott nála a dolog. Valószínűleg miután egyedül maradt a gyomorideg elkezdte kínozni, akárcsak engem a döntés hozatal súlya. Ám Naruto állapotában ez nagyon veszélyes. A szervezete még nem regenerálódott rendesen, valamint a tüdeje sincs még rendben. Morcosan összeszorítom a számat, ahogy Minatót még a világ végénél is messzebbre küldöm mérgemben. Hogy lehet egy apának ennyi esze, hogy pont olyan döntést bíz a fiára, ami kiválthat belőle egy ilyen reakciót? Értem én, hogy fontos lenne, mivel őt várják otthon a teendők, de Naruto még nem elég erős ahhoz, hogy egy hosszabb utazást kibírjon, és… Miket beszélek én itt? Most pont azt csinálom, amit nem kellene. Hisztériát játszom, aki folyamatosan szabadkozik, hogy miért nem kellene, hogy mit ne csináljon a másik. Naruto képes utazni, csak épp nagyobb orvosi ellenőrzés kell neki, valamint a hajóút után a yunóján, Erenen kell lovagolnia. Rendesen be kell öltöznie, szednie kell a gyógyszereket, és lehetőleg… pihenjen sokat mielőtt neki lát a ninja létnek.

-        Mióta? – kérdezem elnyomva elmém sipákoló hangját, mely egyre vörösebb riasztást ad nekem, miközben kiveszem a lázcsillapítót a gyógyszeres dobozból. Kinyomok a levélből egy pirulát, majd a közelben lévő vizeskancsóból félig töltöm a poharát.

-        Dél környékén jött rám a hányinger – vallja be a hasát dörzsölve, homlokát ráncolva, jelezve, hogy még mindig érzi azt a kellemetlen hasfájást, ami néha vele jár. Keserűen felrántom a szám szélét egy pillanatra, hiszen tudom, milyen érzés ilyen rosszul lenni. Azonban a tekintetemet nem kerüli el az sem, hogy mennyire remeg, valamint a hörgését, amit minden légzésnél hallok.

-        Fel kellett volna hívnod – szólok rá, miközben a kezébe adom a gyógyszert és a vizet. – Idd ki mind, muszáj pótolnod a folyadékot. – Naruto óvatosan felhajtja a gyógyszert és a vizet, majd lassú és remegő kézzel az éjjeli szekrényére rakja. Gyanakvóan nézem esetlen mozgását, és folyamatosan azon jár az agyam, hogy mégis milyen betegsége lehet, ami ilyen hirtelen megtámadta. Még akkor is, ha tudom, hogy ez szimplán az idegesség miatt van.

-        Volt nálam nagyobb gondod is – mondja, majd nyögve lehajtja a fejét. Szemmel láthatólag nagyon is küzd a hányingerrel, és talán az enyhe szédüléssel. – Nem akartalak zaklatni az irodában.

Szívem egy picikét meglágyul, ahogy a megtört és beteg Narutót látom, ám valahogy a lelkem egy kis darabja még érzi a kora reggeli nyomást. Ám valahogy ösztönösen letérdelek elé, hogy a szemünk egy magasságban legyen, két kezembe fogom az arcát, mire ő felnéz. Beteg tekintete mindent elárul róla, mégis Naruto szája felfelé kunkorodik.

-        Szédülsz? – kérdezem óvatosan, mikor látom rajta, hogy nehezen fókuszál rám. Lassan pislog egyet, majd gépiesen és kábán bólint. Finoman megsimogatom az arcát mindkét hüvelykujjammal, mire ő jólesően a jobb tenyerembe dönti a fejét. – Jobb lenne, ha befeküdnél az ágyba. Muszáj pihenned, talán egy infúziót is be kellene neked kötnöm. – Nehézkesen sóhajtok egyet, miközben betakargatom, és az asztal felé megyek, ahol egy dobozban várakoznak katonás sorba rendezve az infúziós tasakok.

Rutinosan kesztyűt húzok, kanült és tűt halászok elő egy zárt csomagból, majd a fertőtlenítős palackért nyúlok. Egy picikét megütögetem a karját, hogy jobban lássam a bőre alatt futó vérereket. Kritikus szemmel méregetem az ereket az alkarban, ám egyiket sem ítélem meg alkalmasnak a munkára, így a karhajlatában keresek egy olyat, ami megfelelő a célnak. Orvosi mércém mérgesen méregeti az ereket, azonban ő is kénytelen belátni, hogy csak az az egy ér alkalmas, amibe legutóbb is szúrtam. Megeresztek egy aprócska fintort, de nem nyavalygok, inkább lefertőtlenítem a területet, majd óvatosan beleszúrom az érbe. Gyorsan lefedem gézzel a kanült, és bedugom a csövet a kiálló részbe. Az infúziót rákötöm erre csőre, majd felakasztom az állványra.

-        Freya – szólal meg Naruto halkan és erőtlenül, én pedig ráfordítom a tekintetemet, amit eddig az asztalon álló gyógyszeres dobozok kötötték le. Belenézek égkék szemébe, s egy pillanatra magamat látom benne. Azt az énemet, amilyen én is voltam valaha. Törékeny és beteg.

-        Igen? – Letelepszem az ágya szélére, közelebb húzódom hozzá, hogy jobban halljam gyengécske hangját, ami lehet, hogy már megint el fog menni.

-        Nagyon haragszol rám, amiért nem mondtam el neked, hogy apám ajánlatot tett? – Megdöbbenek a kérdésen, de nem háborodom fel rajta. Gyermeki kérdés ugyan, de jogos, én mégsem tudok rá rendes választ adni. Elfordulok, hogy ne lássa a tekintetemet, amiben bizonytalanság csillan fel.

Ésszerű volt tőle, hogy nem mondta el, hiszen, ha megtette volna, akkor egy lavinát indított volna el, ami nem tudni, hol állt volna meg. Azonban ez kettőnk ügye, így ugyanúgy tartozik rám, mint rá. Hiszen velünk lakik, családtag, akiért tűzbe mennénk, mégis… ez valahol a személyes ügyeihez is tartozik. Nehéz és bonyolult meghatározni, hogy hogyan érzek most ezzel kapcsolatban. De talán van rá egy értelmes válaszom. Ismét a szemébe nézek, valamint megfogom az infúziós kezét.

-        Nem igazán tudom eldönteni, hogy mit éreztem akkor, amikor meghallottam apád szavait, de… haragot biztos, hogy nem érzetem. Annyit tudok, hogy azt szeretném, hogy boldog legyél. Ha pedig ezt Konohában találod meg, akkor… - nagyot sóhajtok, ám a szavak még így is marják a torkomat – akkor nem leszek ünneprontó. – Az arcomra kiülhetett valamilyen rejtett jel arra, hogy nem teljesen szeretném ezt. Valójában, ha igaz akarok lenni magamhoz valami kompromisszumot szeretnék, valami kettőst, amivel senki nem szenved komolyabb kárt.

-        De azt is szeretnéd, hogy maradjak itt veled, mert fontos vagyok neked – suttogja nekem, miközben bátorítóan megszorítja a kezemet. Összeszorítom az ajkaimat, nem nézek a szemébe, mégis érzem, hogy engem fürkész.

Lelkem kínzón lüktet a szívemnél, mégis csendben viseli a szavak súlyát, ami elhangzott a szobában. Az óra némán kattog, a kint hagyott klónom már rég elkészítette a vacsorát, amitől teljesen elment az étvágyam. Szemem ég, ahogy Naruto gyengéden cirógatni kezdi a kézfejemet a hüvelykujjával. Forró keze jólesően fonódik az enyém köré, ami hideg, akár a jég.

-        Gyere ide – mondja együtt érzően, majd ellentmondást nem tűrően magához von. Kényelmesen elhelyezkedem a vállánál. Jobb kezét, amibe az infúziót szúrtam, a csípőmre teszi, baljával pedig először betakargat minket, majd a takaró alatt megfogja a kezemet, és a szívére vonja. 

Ujjaim alatt a szíve ritmikusan lüktet, fülemben hallom is a hangját, ahogy pumpálja a vért az erekbe. Egy könnycsepp gördül le az arcomon a pizsama felsőjére, s hálát adok annak, hogy nem látta. Sosem szerettem mások előtt sírni, hiszen én vagyok a klán vezére, a család feje és a Főmágus helyettese. Nem illendő ilyen érzelmeket mutatnom, még akkor sem, ha természetesek. Keménynek, bölcsnek és rátermettnek kell mutatkoznom, még akkor is, ha legszívesebben zokogva omlanék össze a sarokban.

-        Nem döntöttem még – suttogja maga elé Naruto. Ujjai lágyan megszorulnak a kezem körül, s egyszerre érzem belőle a tehetetlen dühöt és a vívódás kényelmetlen vonalait. – Nem vagyok rá képes. Hiszen ide is tartozom, a véremben van a mágia, akárcsak a ninja lét. De… Konohában nőttem fel, ott töltöttem az életem nagy részét, viszont… te is itt vagy, akárcsak Bran és Alana. Ti is a családom része vagytok már, és így még nehezebb döntenem.

Szótlan maradok, nem tudok mit felelni szavaira. Tanácstalan vagyok én magam is. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes. Hiszen, mint mondtam, azt akarom, hogy boldog legyen, és legyen meg mindene, amire csak szüksége van. Néma csendben fekszünk egymás mellett, nem szólalunk meg többet, csak hallgatjuk, ahogy a vendégek hazaérnek, az infúzióban lassan csepeg a folyadék, ahogy a ház csövei pattognak és kopognak a falakban, a halk zümmögést, ahogy életre kelnek a radiátorok, hogy felmelegítsék a házat.

A nyüzsgő vendégek halk léptei, fojtott beszélgetése háttérbe szorul, ahogy Naruto szívverése a fülemben dobol, ahogy a kezem alatt emelkedik és süllyed a mellkasa, ahogy érzem testének melegét, s szinte kényszert érzek arra, hogy egy életre itt maradjak. De tudom, hogy nem helyes a gondolat, ami megfordul a fejemben. A meggyőzés terve.

Feljebb húzom a térdemet, miközben még jobban Naruto karhajlatába bújok. Lelkem egy darabkája elégedett sóhajt hallat, ezzel megnyugtatva egy kicsikét, hogy még itt van velem. Még fogja a kezemet, még átkarol, még érzem az orromban a levendula illatát, ami kellemesen lengi körbe. Megmozdul mellettem. Jobb karjával megmarkolja a pólóm szegélyét; közelebb húz magához, arcát egy mély lélegzet erejéig a hajamba fúrja, hogy utána szép lassan elaludjon mellettem.

Hosszú ideig hallgatom, ahogy alszik; mindig is szerettem elhallgatni, vagy nézni, ahogy az igazak álmát aludta. Mindig elcsodálkoztam rajta, hogy milyen nyugodt tud lenni még akkor is, ha üldözték, ha gondok gyötörték, vagy bármi más kár érte. Ő akkor is angyalként aludt, én pedig mindig megnyugodtam tőle. Ahogy most is. Lassan elernyednek az izmaim, szívverésem lelassul, légzésem mélyebbé válik, ahogy a meleg és a béke hatására lassan álomba merülök, szemem lecsukódik, ám a hatodik érzékem otrombán bejelez nekem, így csak félálomba merülök el.

-        Minato, az Istenit! – hallom meg Kushina fojtott hangját nem messze Naruto szobájától. – Mégis mit akarsz tenni? Megfenyegeted Narutót, hogy jöjjön haza, vagy mi a fene? Te mondtad, hogy neki kell döntenie, nem szólhatunk bele, hogy hol akar élni.

-        Kushina! Eddig te mondogattad, hogy milyen borzalmas ez a hely. Ez a rengeteg mágia, ez a furcsa nyelv meg miegyebek, és most te visszakozol? Megáll az eszem, komolyan!

-        Azóta beszélgettem Narutóval és Freyával is, és…

-        Freyával! – háborodik fel Minato egy pillanat alatt, mintha valami szentség törést mondott volna Kushina nem pedig a nevemet. Hallom Kushina ideges légzését, ahogy igyekszik zabolázni indulatait több-kevesebb sikerrel. Szinte látom magam előtt, ahogy az a vörös haj lobogni kezd a fenekénél, égkék szemében parázsként izzik a düh, állát büszkén felemeli, és rendíthetetlenül áll férje előtt.

-        Igen – mondja határozottan. – És bármennyire is tartom bizarrnak ennek a helynek a kultúráját, harcmodorát, attól még a tudat ott van, hogy Naruto ereiben mágus vér folyik. Itt pedig meg van a lehetősége, hogy talán magára talál. Egy új jövőt épít ki magának. – Kushina nagy levegőt vesz, majd folytatja. - Hiszen megbélyegezted. Azzal, hogy nem voltál férfi, és nem védted meg az egyetlen fiadat, hanem száműzted, elérted, hogy egész Konoha bűnözőként tekintsen rá, és Narutóban pedig egy maradandó nyomot hagyj.

Kushina szavai hidegen hatnak a ház meleg falai között, ám Minato lelkében még hidegebb telet okoz felesége iránt. Szinte hallom, ahogy Minato lelkében egy világ dől össze, ahogy felesége kioktatja. Mégis valahogy érzem mind a kettő aurájában, hogy ez már régóta így van. Nem bíznak már a másikban, megingott az egymásba fektetett bizalmuk. A folyamatos különlét, a sok álmatlan éjszaka, az aggodalmak felőrölték a házasságukat.

A folyosó megtelik feszültséggel, ahogy a két akarat egymásnak esik egy pillanatra, majd fokozatosan hátrálni kezdenek az egyik vendégszobába, ahol megszálltak. Le fogják rendezni a dolgokat egymás között, ha másképp nem, akkor vérrel, harccal. Halk mormogás üti meg a fülemet, ám a szavakat már képtelen vagyok felismerni, mert Naruto bal keze a szabadon maradt jobb fülemre vándorol, hogy elzárja a hangokat előlem. Résnyire nyílik a szemem, de csak Naruto sápatag karját látom, ami az egész látóteremet betölti. Lemondóan felsóhajtok, majd hagyom, hogy az álom lassan magával ragadjon, hogy egy hét után ismét békésen aludhassak egy szerető férfi karjaiban.

~~~

Hosszú órák múlva kezdek el ébredezni. Kábultan fekszem a bal oldalamon nyakig betakargatva, mint valami tekercs. A finom meleg lágyan hívogat, hogy aludjak még egy pár órát, hiszen még mindig kimerültnek érzem magamat. Jobb kezem – ami valamilyen csoda folytán lekerül combomról a hasamra – kinyúlt, hogy átkaroljam a mellettem fekvő Narutót, ám pechemre nem találom ott.

Kómásan felemelem a fejemet, résnyire nyitom a szememet, és meglepődésemre nem találom ott Narutót, ahol azt hittem, hogy van. A helye már hideg, vagyis már egy jó ideje egyedül fekszem itt. Az összes takaró és pokróc rám van terítve, a sötétítő be van húzva, a párna a fejem alatt nem rég lehetett felrázva a könnyedségét nézve.

Szemem az órára vándorol, és bosszúsan állapítom meg, hogy már másnap délután van, azaz majdnem huszonnégy órát aludtam egyhuzamban. Kipattanok az ágyból, de rögvest vissza is ülök rá, amint megszédülök egy kicsikét. Várok egy picit, míg kitisztul a világ, majd nekilódulok, hogy megkeressem a családomat és a vendégeimet.

Azonban hiába kutatom át a házat, egy teremtett lelket sem találok. Egymagamban vagyok, jövök rá, miközben a nappaliban ülök az egyik kényelmes fotelben. Felpillantok ismét az órára, mintha valami csodatévő lenne, aki egy másodperc alatt megmondja nekem, hogy hová lett mindenki itthonról. Ám nem jön válasz tőle. Csak az egyenletes kattogás, ami melankolikus hangulatot termet a csendes házban. Hosszas gondolkodás után inkább az egyszerűbb utat választom, hogy megtudjak bármit is a hollétük felöl. A konyhai kristály telefonhoz megyek, majd a kagylót lekapva elkezdem tárcsázni Adarlan Mason számát, aki köztudottan a város legjobban informált embere. Két csengésre felveszi a telefont.

-        Halló-halló! Itt az okos iroda! Miben segíthetek? – szól bele a kagylóba egy életvidám, mély férfias hang, ami már az első szavával megmelengeti az ember szívét.

-        Az okos iroda vezetőjét keresi egy igen nemes hölgy – szólok bele pajkosan, mintha még mindig gyerekek lennénk. – Nem tudja, hol találom?

-        Oh, drága hölgyem, tudom én azt bizony, hiszen én magam vagyok az! – Felnevet. – Na, de félretéve a tréfát, miben segíthetek neked, drága Freyám?

-        Az elmúlt nap eseményei érdekelnének, valamint az, hogy hova lett Naruto és a konohai vendégek.

-        Ja, igen – mondja, és szinte hallom a hangjából, hogy szélesen vigyorogva nekidől a falnak, majd dús barna hajába túr, ahogy gondolkozni kezd. – Naruto úgy egy órája ment el otthonról. Felhívott még előtte, hogy úgy alszol, mint egy újszülött, és hogy ne ijedj meg, hogy elmentek.

-        Elmentek? – kérdezem értetlenül. – Mégis hová?

-        Nos, a konohaiakat passzolom. Ők nem az én asztalom, nem sokat tudok róluk, de viszont annál többet tudok Narutóról. A kórházba ment, azt mondta, hogy nem érzi jól magát, de nem ezért megy be, hogy kikúrálja a balgaságát.

-        Nem mondta, hogy miért megy be? – kérdeztem kíváncsian, hiszen az emberek javarésze nem szokott csak úgy bemenni a kórházba, kivéve, ha nem viszik, vagy nem beteg. Naruto betegnek ugyan beteg, de nem annyira, hogy itthon ne lehessen kezelni a bajait, legalábbis egy bizonyos határig.

-        Nem, nem mondta, de azt mondta, hogy ha felhívsz és keresed, akkor mondjam meg neked, hogy gyere utána a kórházba. Valamint azt is mondta, hogy portásnál érdeklődj iránta, és majd elvezet.

-        Oké – mondom gyanakodva és bizalmatlanul, de azért elfogadom a tényt, hogy Naruto valamit el akar titkolni előlem, aminek bizarr szaga van.

Nem fecsérlem tovább a szót Mason-nel, elköszönünk egymástól, s máris öltözöm, hogy Naruto után vessem magamat. Az ajtón kilépve veszem csak észre, hogy borús felhők gyülekeznek az égen, lassan havazni fog. Még csak november közepe sincs, de már a hófelhők miatt kell aggódnunk. Korán jött idén a tél. Az egyre jegesebb szelek, már a telet hozzák felénk, magas havat, jégvirágos ablakokat és fűtés szezont ígérve.

Szaporán lépkedek az utcákon, hogy minél hamarabb a kórházhoz érjek. S ahogy belépek az ajtón, szinte orrba vág a fertőtlenítő szag. Orrom persze hamar hozzá szokik a szagokhoz, amik a folyosón uralkodnak, s máris kellemesebben érzem magamat. A folyosókon emberek, nővérek, orvosok rohangálnak kórteremből, műtőbe és fordítva, vagy csak a napi gyógyszer adagot szállítják a betegeknek. Céltudatosan a recepcióhoz megyek, ahol elméletileg megtudom, hogy hova a fészkes fenébe ment Naruto betegen. Szerencsémre senki más nincs a recepciónál.

-        Következő! – szól finoman a recepciós lány a nem létező sornak.

-        Helló! Uzumaki Narutót keresem. Azt mondta, hogy ha beérek, akkor itt érdeklődjek utána.

-        Oh, persze, Kozumaki doktornő – mosolyog rám kislány, miközben egy vörösre festett hajtincsével játszik, egyik hosszú körmével. – Az úr azt mondta, hogy a második emeleten, a C részlegen találja meg.

-        C szárnyba?! – akadok fent egy pillanatra, és szinte semmi ötletem nincs, hogy mit is kereshet Naruto egy olyan helyen, ahol semmi keresni valója nem lenne. – Azt nem mondta, hogy miért megy oda? – érdeklődöm kedvesen, de van egy olyan érzésem, hogy Naruto muris hangulatában volt, amikor üzent Mason-nek, hogy rángasson ide, ha felkeltem.

-        Nem, azt nem mondta. Csak annyit, hogy mindent személyesen el fog mondani magának.

-        Oh – felelem meglepődötten, de azért várhatóan. – Köszönöm… öhm…

-        Mizumi. Akashi Mizumi, doktornő.

-        Igen – felelem zavartan, mivel életemben nem láttam még ezt a lányt a recepción. Igaz, nem gyakran kérek útba igazítást, sőt szinte soha. – Köszönöm, Mizumi-chan.

Kicsit bizalmatlanul ellépek a recepciós pulttól, és egyenest a kórház „C” szárnyába megyek, aminek második emeletén találom a „kivizsgálót”. A részleg falait babarózsaszínre festették, a székek pasztellszínben pompáznak, szinte egybe olvadva a folyosó meghittségével. Itt mindig nyugalom van. A betegek nem randalíroznak, nem óbégatnak, mint valami öt éves, a várakozók pedig egymással pusmogva vagy magazinokat olvasva várják, hogy a doktor vagy doktornő behívja őket a vizsgálatra.

Tapasztalatból mondom, hogy itt szinte sosem volt még itt komolyabb baj, azonkívül, hogy az éppen meginduló szülésnél az anyukák gyakran cifrán kezdenek el beszélni, már amit képesek kinyögni abban a szent pillanatban, amikor a fájások megindulnak.

Azonban egy ilyen nyugodt helyen még is ritkaságnak hat, ha egy csoport civilbe öltözött ninja álldogál a folyosó közepén, egy nagy adag nyugtalansággal és türelmetlenséggel töltve. Homlok ráncolva közeledek hozzájuk, amit hamar meg is hallanak, bármennyire is vagyok csendes. A vidámságnak még a leghalványabb ötlete sem fordul meg a fejemben, inkább arra kezdek összpontosítani, hogy rájöjjek, hogy mi válthatta ki a társaságból ezt a heves reakciót. Végül, ha azt vesszük, hogy egy kivizsgáló osztályon vagyunk, van némi ok az aggodalomra. Azonban senkit nem látok a társaságból, aki hiányozna.

-        Szia – köszön nekem Naruto. Először nem veszem észre, aztán, mikor int egyet a kezével látom, hogy az egyik pasztell széken ül, a fekete téli kabátjában, aminek aljára még én varrtam a lángokat. Arca kipirult, szeme még mindig be van esve, és tisztán látszik rajta a betegség nyoma, igaz, már kisebb mértékben. – Ne nézz így! – szól rám vigyorogva, mikor már egy ideje fürkészem az arcát. Kijelentésére a plafonra emelem a tekintetemet egy pillanatra, majd mikor újra a szemébe nézek, és csípőre vágom a kezemet.

-        Ne haragudj! – mondom szelíden. – De nem a legjobb arra kelni, hogy az egész ház üres, és a betegem meglógott mellőlem úgy, hogy nem keltett fel.

-        Nos… - vigyorodik el zavartan. – Ez tényleg nem a legjobb, de… nem tudtam mit tenni.

-        Miről van szó? – térek rá a lényegre.

-        A miért és a pontos ok még vizsgálat alatt van, de a kérdés inkább a kiről. – A szemöldökömet ráncolom egy pillanatra, ám amint leesik a dolog idegesen a hajamba túrok, élesen beszívom a levegőt, és csak kicsi hiányzik hozzá, hogy berontsak a vizsgálóba, hogy lássam a húgomat.

Összeszorítom az ajkaimat, idegesen a hajamba túrok, de megállítom saját magamat még mielőtt tehetetlen járkálásba és kiabálásba kezdenék a kivizsgáló osztályon. Mélyeket lélegzem, szemem összevissza jár, keresve egy pontot, amibe talán belekapaszkodhatok, de nem találok. Próbálom nyugtatni magamat, de egyre csak jár az agyam, hogy mégis mi történhetet. A Raikage incidens majdnem egy hónapja volt, aminek részleteiről senki nem tud semmit. Az orvosi vizsgálat után a fizikai és lelki panaszok voltak csak. Azok is csak horzsolásokról, lilafoltokról, és nagymértékű sokkról szóltak. Semmi különös nem volt benne, csak a szokásos, amit egy elraboltnál lehet olvasni. Talán valami fertőzés. De mégis honnan? Az uszodát még nem adták át, így még nem volt úszás órájuk ebben a hónapban, a testnevelés órákon meg zárt ruhában vannak. Talán felfázott? Nem. Az iskola figyel arra, hogy a diákok ne a csupasz földön üljenek se testnevelés órákon, se a folyosón, ha be van zárva a terem.

-        Hé! – szól rám Naruto, amikor észreveszi, hogy a bütykeim elfehéredtek, szemem idegesen villan minden rezdülésre, ami talán nincs is ott. Rá nézek ismételten. – Nyugi. Nem hiszem, hogy valami komoly dolog. Minden rendben lesz.

-        Remélem – felelem egy nagy sóhaj keretében, és egy kicsit engedek feszült testtartásomból. – Csak aggódom – mondom neki, majd leengedem karba font kezeimet magam mellé.

-        Tudom – mondja nekem együtt érzően, és megfogja a kezemet vigasztalásként. Ellágyulok egy pillanatra, ám ekkor kinyílik az ajtó, és ezt az idilli jelentet egy másodperc alatt tönkre vágja.

Cortez Fuelco lép ki az ajtón. Orvosi egyenruhába bújt alakja megdermed, ahogy megpillantja társaságunkat az ajtó közelében, barna szemei egy pillanatra meglepetten elnyílnak, majd ellágyulnak, ahogy megérti a helyzetet. Tekintete azonnal rám szegeződik, akin tisztán látszik, hogy aggódik. Cortez doktor zsebre vágja a jobb kezét, baljával pedig becsukja az ajtót a kíváncsi szemek elől.

-        Bizonyára maga Kozumaki Alana kisasszony hozzátartozója – int felém, én pedig kihúzom magamat, és bólintok. Valahogy nem érzem magamat képesnek arra, hogy kimondja egy egyszerű szót is, annyira félek, hogy mi van a húgommal. Az orvos idegesen a füle mögé tűr egy szőkésbarna hajtincset, s szemmel látható rajta, hogy nehezére esik rájönni, hogy hogyan is közöljön velem valamit.

-        Mi van Alanával? – szólal meg helyettem Naruto. Már mellettem áll, átkarolja a vállamat, megszorítja, és magához von, arra az esetre, ha elájulnék. Mondanom se kell, hogy közel járok hozzá.

-        Nos, azt kell, hogy mondjam, hogy aki átvizsgálta a hölgyet a nagyjából egy hónappal ez előtti elrabláskor, vagy elfelejtette beleírni a kórlapjába, hogy megerőszakolták, vagy egyszerűen nem akarta biztonsági okokból kifolyólag.

Minden szín kifut az arcomból egy pillanat alatt, és szinte áldásként veszem, hogy Naruto erősen tart. Alsó ajkam erősen remegni kezd, szemem elfátyolosodik, ahogy szegény, ártatlan húgomra gondolok, aki odabent várja, hogy a doktor visszatérjen, és ellássa információval az állapotát illetően. Erősen megszorítom Naruto kezét, agyam pedig ismételten gondolkodásba fog, ahogy felidézem a kórlapot. Ki is volt a vizsgáló orvosa?

-        Mi van a húgommal? – szólalok meg nagy nehezen. Hangom remeg, hallatszódik benne az egyre közelítő összeomlás. Ez már túl sok, ezt már nem bírom ki. Vagy mégis? Doktor Cortez rám néz, nagyot sóhajt, majd egy pillanatra lehunyja a szemét, felkészülve az esetleges reagálásomra. Majd mikor újra kinyitja a szemét látom benne, hogy olyan hírt fog velem közölni, ami alapjaiban renget majd meg.

-        A húgát Linda doktornő vizsgálta, aki a maga osztályán helyettes fő doktornő. Úgy vélem, hogy a doktornő rosszul végezte a munkáját, ha képes volt egy ilyen fontos dolog mellett elsiklani.

-        De mi van Alanával? – kérdezi türelmetlenül Naruto, aki feszülő izmokkal áll a lábán mellettem, s szinte majd szétrobban, hogy megtudja, mégis mi van a húgommal.

-        A hölgy várandós.