Börtönsztori - 42. fejezet: Egyedül

Melegem van. Ez az első gondolatom, amikor ébredezni kezdek az ágyamban. A fejem kegyetlenül fáj, alattam a lepedő nedves az izzadságomtól. Szemhéjamon a napfény és a rémálmaim fénye táncol élénken, akár egy drágakő. Nyöszörgök, összegömbölyödöm, majd ismételten kinyújtózkodom, lerúgva magamról a takarót. Az eszem összefüggéseket kezd keresni a meleggel és a rémálmokkal, ám csak annyira jut, hogy le kellene venni a fűtést, mert nagyon magasan járhat.

Ekkor esem le az ágyról. A fejem koppan a padlón, és egy apró aggódó vakkantást hallok magam mellől, majd nyüszítést, és egy vizes orr kezdi el piszkálni a fülemet. Morogva nyomom fel magamat ülésbe, s egy pillanatra azt se tudom, hogy hol vagyok. A fejem még jobban lüktet, mint előtte, valamint a vizes orr gazdája az ölembe jön, hogy utána két mancsát a vállamra rakva, nyalogatni kezdje az államat.

Kinyitom a szememet, és kábán körbetekintek a szobán, ahol vagyok. Agyam alig fogja fel a látottakat, valamint azt sem, hogy egy kutyus próbál vigasztalni keserű rémálmaim után. Kidörzsölöm az álmot a szememből – már amennyire tudom -, és az engem vidáman köszöntő westi felé fordulok. Félix, jut eszembe a neve, nyelvét nyújtva csóválja a farkát felém, én pedig bambán nézem őt.

Ébredezésem nem megy könnyen, ahogy a felfogásom sem. Feltápászkodom a padlóról, billegek egy kicsikét, ahogy a vér visszatér a lábamba, ezzel kitisztítva a fejemet a kábaságból. Nagyot sóhajtok, ahogy eszembe jut minden, s már meg sem lepődök, amikor Félix a pórázát hozza felém, hogy menjünk sétálni. A kutya várakozóan lerakja elém a pórázát, én pedig elmosolyodom, hogy milyen előzékeny és aranyos. Leguggolok hozzá, megvakarom a fülét.

-        Felöltözöm, és már mehetünk is, oké? – mondom neki kedvesen és barátságosan, és egy vakkantást kapok jutalmul. Felkuncogok egy kicsikét, majd a szekrény felé veszem az irányt, ahol a ruháimat tárolom.

Kitárom a szekrény ajtaját, s menten megcsap a rózsaillat, ami a ruhákból árad. A kellemes illat az orromba szökik, és egyből Rejtett Hold jut róla eszembe. Ez ugyan egy kicsit megmérgezi az előbbi idillt, amit Félix adott nekem, de ezt a kényelmetlen dolgot menten felváltja a bizakodás, hogy haza fogok jutni.  Tudom, hogy haza fogok jutni, hogy megtalálom a módját rá, hogy ismét láthassam a szülőföldemet, ahol felnőttem.

Már lassan hét hónapja vagyok itt. Ám ez a hét hónap alatt már annyit sikerült kiderítenem, hogy a kapu miért is küldött át. Vagy legalábbis valami támpontot sikerült összekaparásznom, ami indok lehet arra, hogy áthozott. Ez pedig nem más, mint Boruto ereje, valamint a mágiához való ismerete. A kis Uzumaki fiúcska rendkívül tehetséges és ügyes, amikor a varázslásról van szó, viszont nagyon bizonytalan még, amit még mindig nem tudott orvosolni. Ami már csak azért is meglepő, mivel a chakráját olyan játszi könnyedséggel képes kezelni, hogy az embernek tátva marad a szája valahányszor csak a ringbe lép.

Bár azt azért le kell szögezni, hogy az arcából vissza kell, hogy vegyen. Igaz, ha azt vesszük, hogy a Hetedik milyen nagyképű volt gyerekként… biztosan családi vonás, vonom le a következtetést, igaz, csak erre a világra. Ami az enyémet illeti, az már egy más tészta. Mivel az emlékeim kopottasak és hiányosak azokról az évekről, amiket Konohában töltöttem, nem tudok Itóról pontos képet alkotni, vagy összehasonlítani.

De nem is olyan nagy baj. Valahogy nem lenne erőm ahhoz, hogy hasonlítgassam a Hetediket és Itót. Bár, ha meg kellene tennem, azt mondanám, hogy Itót jobban szeretem, mint a Hetediket. Van egy pár okom, hogy miért. Például a Hetedik nagyon merev és kötött, míg Itó felszabadult, bolondos, még akkor is, amikor munkáról van szó. A Hetedik mindent komolyan vesz, ragaszkodik a programjához, és szinte folyton a munkában csücsül, hiába fejezi be a papírmunkát, már megy is a következő értekezletre, vagy egy találkára, ami a városon kívül várja.

Itó viszont… nos… lehet, hogy ez csak a szerelmes énem egy képzelgése, de véleményem szerint Itó mindig szánt időt arra, hogy foglalkozzon velem, a testvéreimmel és önmagával. Figyelmes, előzékeny és tervező. Az utóbbi ugyan igaz a Hetedikre is, de valahogy az övé nem olyan jó. Valahogy a Hetedik programjai olyan unalmasnak és terhesnek látszódnak, akárcsak egy hivatalnoké. Helyettesként is sűrű az ember teendőinek listája, de valahogy mindig meg lehet találni az egyensúlyt a munka és a magánélet között.

Bár a Hetedik számlájára írható, hogy ebben a fejlődő világban egyre több mindent kell ellátni anélkül, hogy hiba csúszna a gépezetbe. Ennek ellenére néhány héttel ez előtt a chuunin vizsga döntőjén történtek alapjaiban rázta meg a társadalmat. Főként a kutatási részleget. A kapu izgatja őket a leginkább, valamint a többi világ, ahová a Hetedik és Sasuke-sama eljutottak a Rinnengan segítségével. Mondanom se kell, hogy engem is felcsigázott a dolog, ám amikor elolvastam az első kutatási cikket, amit a Hokage nyomott az orrom alá, máris elment a kedvem.

Ugyanis a tudósok nem pont azt kutatták, amire nekem szükségem lett volna. Ők azokat a világokat keresik, amik ehhez a világhoz kapcsolódnak. Ami a történelmükhöz és a chakrájuk eredetéhez vezethető vissza. A tudósok inkább arra keresik a választ, hogy hogyan alakult ki a chakra, mi volt annak az ősfának az alapja. Honnan jött a ninja társadalom, és miért nem rendelkezik mindenki chakrával. Igaz, már feltaláltak egy pár olyan eszközt, amivel ezt orvosolni tudják, ám ők ezt csak kiegészítőknek tekintik, nem pedig megoldásnak.

-        Kérdésük reális, de nekem nem hasznos. Mivel én arra keresem a választ, hogy mi kapcsolja össze az én világomat ezzel. Ugyanis jól emlékszem, hogy mikor átjöttek hozzánk a kapun keresztül, akkor Itó mesélte – hosszas kutatás után -, hogy a kapu több világot köt össze. Nem csak azokat, amik közvetlenül csatlakoznak hozzá, hanem azokat az univerzumokat is, amik több fényévre vannak tőlünk. 

-        Tudod, Freya – jut eszembe hirtelen a beszélgetésünk – vannak világok, amik hozzánk csatlakoznak. Ők kiegészítik ezt a világot, és ugyanúgy formálják, ahogy az ember a természetet. Például vannak olyan természeti jelenségek, amikre ugyan itt találunk magyarázatot, de talán valamelyik mellék világban van a probléma forrása. Ez a kapu képes utat nyitni ezekhez a mellék világokhoz, de ugyanúgy meg tudja nyitni a központi világot, amiből mi mind kiindultunk.

-        Központi világ?  - kérdeztem akkor értetlenül és lenyűgözve, hogy milyen sokat tud már a kapu működéséről.

-        Igen – felelte. – A központi világ az a világ, ahonnan minden elindult. Az a világ, ahonnan a többi univerzum kialakult. Véleményem szerint mind a központi világ mellékje volt, ám leszakadtak, amikor az eredeti univerzum feleslegesnek ítélte meg maga mellett. Ez a kapu pedig segít összekötni ezeket a világokat. Utazni lehet egyikből a másikba, mivel minden világban meg van egy bizonyos kristály, ez pedig nem más, mint…

-        A kalamin – mondom ki hangosan a kristály tünde nevét. – A kalamin, aminek részecskéi nagy mennyiségű mágiát tartalmaznak, remekül vezetik az áramot, tölthetőek és újra termelődnek. Minden félévben több milliárd nő bányákban, akárcsak a virágok.

Ezt a kristályt kell megtalálnom, hogy neki kezdhessek a kapu előállításának. Azonban még mielőtt fejet ugranék a dologba, akárcsak Félix a hóba, rá kell jönnöm a programozásra, amit a kapunál alkalmaztak. Ugyan már számtalanszor láttam, amikor Itó a kapuba programozta az adatokat, koordinátákat, de az már csak a dolog teteje volt. Nekem a gyökerektől kell elkezdenem, ami nem lesz egy egyszerű dolog. Programoztam már ez előtt is hasonló kristály alapú gépezeteket, de most nem áll rendelkezésre semmilyen szükséges eszköz.

Mivel ez a világ az elektromos áram alapú programozásra és energia felhasználásra állt rá, így nehéz lesz bármit is az otthonihoz hasonlóan megcsinálnom. Igaz, ez már csak egy másodlagos probléma, mivel először magára a programra kell rájönnöm, ami szintén egy érdekes eset lesz. Hisz, ha jól tudom, akkor Itó tünde és balg nyelven kódolta a kapuhoz szükséges dolgokat. Mint például a koordinátákat, a kezelési felületet és még sok mást, ami még kellett az indítópult helyreállításához.

Egy szó, mint száz, sok munkámba fog telni, hogy hazamehessek a saját világomba, de megéri. Igaz, előtte még meg kell oldanom azt, amiért a kapu ide küldött. Talán haza sem enged, hiába építem meg a kaput. Mindenesetre ez nem lesz olyan nagy gond a többihez képest. Boruto könnyen tanul, okos és nagyon fogékony. Még a beképzeltsége ellenére is.

-        Freya-san! – Emlegetett szamár, jegyzem meg magamban, ráadásul nem is egyedül jött. Feléjük fordulok, meglepődött arccal, mintha nem számítottam volna rájuk a parkban, ahol már egy jó ideje sétálunk Félixszel.

-        Jó reggelt nektek is – jegyzem meg csípősen, de arcomon egyáltalán nem látszik a sértettség, sokkal inkább megszokottság, hiszen valahányszor összefutok velük mindig rám kiáltanak, hogy utána üdvözölhessenek.

-        Öhm… - pirul el Boruto zavarában, hogy már megint elfelejtette a köszönést. – J-jó reggelt… éppen magát kerestük.

-        Pontosan – erősíti meg Sarada, aki ma nagyon is beöltözött. Vastag téli kabátot, kesztyűt és sapkát vett fel, egy prémes szegélyű csizmával. Bár tény, hogy ma nagyon hideg van, annak ellenére, hogy lassan már a tavasz felé haladunk.

Boruto és Mizuki is eléggé beöltöztek, csak róluk hiányzik a kesztyű és a sapka. Mint három kis eszkimó állnak előttem és a türelmetlen Félix előtt, aki már menne tovább, hogy fákat szaglásszon és futkározzon. Ezt látva intek a gyerekeknek, hogy menjünk előbb a kutya futtatóhoz, hogy Félix kedvére játszhasson.

-        Boruto! – hallom meg Konohamaru hangját, amint felénk rohan. A sensei jóképű arca kipirult, ahogy a hidegben rohant, hosszú sálját felhőként húzza maga után, vastag kabátja pedig súlyosan nyomhatja és melegítheti főleg egy ilyen kiadós futás után. – Hányszor mondjam nektek, hogy várjatok meg! – mondja dühösen szikrázó szemmel, amikor hozzánk ér.

-        Önnek is jó reggelt, Konohamaru sensei – szólítom meg lágy hangon, mire ő azonnal felém kapja a fejét. Úgy látszik, annyira feldühítette a csapata, hogy csak most jött rá, hogy már egy ideje itt vagyok. Arca még pirosabb lesz, füle bíbor színben pompázik, ahogy végig méri alakomat.

A hideg ellenére én maradtam egy krémszínű vastagabb, prém kapucnis kabátnál, egy barna sálnál, farmernél és a kedvenc bakancsomnál, míg mindenki más úgy beöltözött, mintha a jégkorszakot élnénk meg, nem pedig egy szokásos telet. Ám mégis Konohamaru valamit láthatott rajta, amin megakadhatott a tekintete, mert olyan hosszan nézi az arcomat, hogy az már kezd kínosság válni számomra is. Elvigyorodom, minden ok nélkül, és biccentek a fejemmel, hogy jöjjenek utánam a kutyafuttatóba, ami a park másik oldalán van.

Könnyed léptekkel szelem át a parkot, hogy kis társaságom minden gond nélkül lépést tudjon velem tartani. Konohamaru mellettem sétál, és igyekszik tartani magát, és nem butaságot mondani nekem. Igaz, eddig még nem szólalt meg. Nem úgy, mint kis csapata, akik előttünk baktatnak hangosan csacsogva egymással. Elvigyorodom, ahogy eszembe jut egy történelmi regény, ahol pont így andalogtak a családok a délutáni körük során.

-        Hűvös van ma, nem igaz? – teszi fel a legegyszerűbb kérdést Konohamaru. Tekintetemet ráemelem, és látom rajta, hogy nem mer rám nézni, hanem helyette a földet bámulja pipacs vörös képpel.

-        Bizony, hűvös van ma, de amint látom, magának ez meg se kottyan, talán még melege is van, ahogy látom – cukkolom az amúgy is zavarban lévő férfit.

-        Öhm… nos… nem… annyira azért nincs melegem. Kicsit még fázom is. – Belső énem persze már röhög a kanapéján, hogy ennyire pipogya fiút még nem látott. Szemmel látszik rajta, hogy tetszem neki, és most nagyon is zavarban van, hogy ennyire látszik rajta ez.

-        Én már megszoktam. Valahogy sosem zavart. De azt el kell ismernem, hogy februárhoz képest nincs annyira hideg.

-        I-igen, tavaly sokkal hidegebb volt ilyenkor, még havazott is. – Úgy látszik, keresi a semleges témát. Auráján látszik, hogy a szégyenlősség és a csalódástól való félelme erősebb, mint a bátorsága, hogy udvarolni próbáljon.

-        Jól van, Félix, jól van – szólok a kutyámnak, aki már rohanna is a kifutóhoz. – Odaérünk, és máris futkározhatsz.

-        Nagyon szereti az állatokat, nemde? – kérdezi kedvesen Konohamaru Félixre nézve.

-        Igen, nagyon is szeretem az állatokat – ismerem be készségesen, mivel ez nagyon is igaz.

Emlékszem, kislányként folyamatosan kergettem az állatokat, menhelyeken dolgoztam, és szinte már hobbimmá vált, hogy kisállatokon segítsek. Ezért lett a másik szakmám az állatorvos, az emberorvos mellett. Mondjuk a kettő eléggé bizarrnak hatot, még a saját világomban is, ahol csak bámultak rám, amikor elvégeztem az orvosi egyetemet. Selena meg is jegyezte akkor, hogy bennem valami kevert személyiség lehet, hogy a kettőt együtt akarom művelni. Persze, akkor azt még nem tudtam, hogy a kettőt egyszerre nem engedélyezik.

Így mikor választanom kellett, akkor inkább az emberek gyógyítását választottam. Főleg azért, mert így az öcsém összes sebét elláthattam, és nem csak a yunók és a lovak bajait felügyelhettem, amik szinte ritkaságnak hatottak. Emberorvosként pedig sokkal többet láthattam és hallhattam, mint egy állatkórház falain belül. Persze itt, ebben a világban ez mind nem számít, hisz egy festőről nem hiszik el, hogy képes megoperálni egy térdszalagot.

-        Tudja – szólalok, mikor elengedem Félixet a futtatóban -, mikor magával találkozom, Konohamaru sensei mindig úgy érzem, hogy maga mondani akar nekem valamit.

-        H-hogy én?! – lepődik meg, de látom az arcán, hogy eltaláltam valamit. Magam mögött persze azonnal érzékelem a három diák gúnyolódását és piszkálást, amit Konohamarunak címeznek. Látom a férfi szemében, hogy idegesíti tanítványai viselkedése, de sokkal jobban leköti őt, hogy ránézek, és valami választ várok a kijelentésemre, egy meglepődött reakciónál. – N-nos… én… öhm… az a helyzet…

-        Hogy? – teszem fel a kérdést, mivel már egy jó ideje látom rajta, hogy valamit akar mondani.

Emlékszem még a napra, amikor találkoztam vele a Hokage Palotában. Éppen egy találkozót szerveztem meg a Shinobi Nemzetek Kagéinek, amikor bekopogott hozzám. Magabiztosan belépett hozzám, ám láttam a szemében, hogy meglepődik, hogy egy ilyen csinos és kedves nő ül a székben. Megdermedt az asztalom előtt, nagyokat pislogott rám, jounin mellényének alját pedig idegesen húzogatta, míg arra várt, hogy felálljak és köszöntsem őt.

Amikor ezt megtettem, a szemébe néztem, ő pedig elfelejtett beszélni egy másodperc alatt. Szerencsére megértettem, hogy a Hokage küldte, hogy ellenőrizze az előkészületeket. Ezt még háromszor eljátszotta, míg dolgok végére értünk. Tündéri egy jelenség volt, és szinte már azt vártam, hogy amikor elindul kifelé, akkor neki megy az ajtónak. De szerencsére ez nem történt meg. Viszont az óta folyamatosan zavarban van mellettem, semleges témákat ragad meg, és csak nagyon ritkán veszi a bátorságot arra, hogy mélyebben is kérdezni merjen.

-        Hogy… hogy maga egy nagyon csinos és… és okos nő, aki… nos… nagyon is tiszteletre méltó és… öhm…

-        Köszönöm, Konohamaru sensei – kuncogok fel, amikor látom rajta, hogy képtelen kimondani azt, ami egyértelmű. – Igazán örülök neki, hogy így látja. De tudja, én is így látom magáról. Igaz a csinos helyett inkább a jóképűt és az udvariast mondanám.

-        A… öhm… izé… én… nos… - Egyre vörösebb és vörösebb lesz, ahogy bókolok neki, így jobbnak látom, ha abbahagyom a dolgot, még mielőtt elájul nekem.

-        Félix! – szólok a kutyámnak. – Gyere! Ideje hazamennünk. – Félix fülét hegyezve néz fel rám, de nem ellenkezik, amikor leguggolok mellé, és becsatolom a pórázt a hámjába.

Felállás közben találkozik a tekintetem Borutóéval, s csak egy apró mosolyt villantok neki, bár szívem szerint lehordanám, amiért olyan kaján vigyor ül az ajkán, ami már-már bicskanyitogató. De nem szólok semmit, csak köszönök a kis csapatnak, majd Konohamarunak – aki annyira megdermedt, hogy még a „viszlát” szó is nehezére esik kimondania -, és elindulok hazafelé, hogy felmelegítsem elfagyott tagjaimat. Ám még a parkból kifelé menet is hallom, ahogy Konohamaru idegesen rászól a tanítványaira, hogy hagyják már békén.

~~~

Otthonom melegében pihenve valahogy másnak látom a világot. Kellemesnek, boldognak és egyensúlyban lévőnek, akárcsak a saját világomban. Nem érzem rajta azt a kellemetlen nyomást és megfelelési kényszert, amit a mai gyerekekre és felnőttekre rányomnak. Házam békéje kiterjed minden szobára és bútorra, ami ebben a házban található. Én mégis jobban szeretem a könyvtárszobát, amit kialakítottam az emeleten. Itt teljes magányomban lehetek, itt senki nem háborgat semmivel sem.

Itt végre azzal foglalkozhatok, ami érdekel, és nem kell eljátszanom az udvarias nőt. Ebben a szobában végre kibújhat belőlem az a tizenhat – lassan tizenhét – éves lány, aki mágusként nőtt fel, aki a Főmágus Helyettese, aki egy klán vezére és egy család feje. De a legmegnyugtatóbb az egész helyben, hogy nem kell idősebbnek kiadnom magamat, mint amennyi vagyok. Ugyanis szép és jó dolog, hogy Konohamaru udvarol nekem, de a férfi nálam legalább kilenc évvel idősebb. A viselkedésem pedig néha erősen arra hajaz, hogy talán olyan korabéli lehetek. Igaz, senki nem tudja a városban, hogy hány éves vagyok. Talán csak a Hokage, aki látta a kartonomon, hogy tizenhét leszek idén.

De nem kell egyetlen lánynak sem aggódni amiatt, hogy kikezdek majd vele. Valahogy nem érezném jogosnak, hogy egy bátyámhoz hasonló férfival járjak. Sőt, egyáltalán még járni sem szeretnék senkivel. Nem akarok kapcsolatokat létrehozni itt, mivel ha elmegyek, akkor ugyanazt fogom okozni, mint a saját világomban. Mindenki aggódni és keresni kezd, hogy hová tűntem, és ezt viszont nem szeretném. Épp elég az, hogy folyton azon jár az agyam, hogy mi van otthon.

Még most is, amikor egy mechanikai könyvet bújva elkezdtem összeállítani a kapu vázát, amiben majd meg kell csinálnom a kábelezést, és a megfelelő elektronikai eszközöket beszerelnem. Fárasztó munka, főleg azért is, mert a ház teljesen csendes. Az óra kattog egyedül a falon, valamint Félix egyenletes sóhaja vág a csendbe, amint alszik az ágyában. Az egyedüllét nyomasztó légköre.

S ez szinte majdnem mindig megszáll. Hónapok óta csak az motoszkál a fejemben, hogy hogyan is bírta ki ezt Haru olyan sokáig, míg utána nem küldték a társát. Talán malmozott, vagy rajzolt, akárcsak én. Kezébe vette a ceruzáját, elővette a rajzkönyvét, és órákon át rajzolt és rajzolt. Akár egy tájképet, akár egy csendéletet, vagy éppen egy szeretett személy arcát, alakját.

Én is gyakorta teszem ezt, sőt, szinte majdnem minden egyes estém így végződik. Előkapom a rajzkészletemet, és elkezdem felidézni magam előtt a szeretteim képét. Lerajzolom, ahogy sétálnak, ahogy mozognak, alszanak, ahogy épp nevetnek, játszanak, vagy csak egyszerűen egy karakterrajzot készítek rólunk, amint oldalról, hátulról és szemből állnak, ülnek, vagy épp sétálnak.

-        Hiányoznak neked, ne is tagadd – korholom saját magamat, amiért a belső énem felszólal, hogy már megint máson jár az eszem.

De bevallom, nem tehetek róla. Ez szinte egy természetes félelem. Félelem attól, hogy elfelejtem, hogyan is néztek ki, hogyan is mozogtak, milyen arcot vágtak bizonyos helyzetekben. De a legjobban attól félek, hogy nem fogom felismerni őket, mikor hazajutok. Hosszú idő lesz ugyanis, míg elkészítem a kaput. Talán évekbe is beletelhet, mire sikerül a kapu fémszerkezetét előállítanom, a programot megcsinálnom, amivel becélozhatom a világomat, de a legnehezebb a kristály megtalálása lesz.   

Alana addigra megszüli a gyerekét, Itó elvégzi az egyetemet és hivatalosan is mágus lesz, talán még Bran is elvégzi az egyetemet, mire én hazakerülök. A családom felnő, elérik a céljaikat, én pedig nem leszek ott, hogy láthassam, amint elfoglalják a jogos helyüket a társadalomban, nem leszek ott, hogy tanácsot adjak nekik, vagy épp segítsek nekik. Pedig talán szükségük lenne rám.

Szemem megtelik könnyekkel, kezemből kihull a ceruza, vállam beesik, fejemet lehajtom, s hajam függönyével körbevéve sírni kezdek. Csendesen és némán, bár úgy se hallaná senki sem, ha hangosan zokogva omlanék össze. Senki nincs a közelembe, kivéve a kutyámat. De ő egy állat, aki a gazdái érzelmeit érzékeli. Félix nem tud igazán megvigasztalni, nem tudja visszaadni azt, amire nekem szükségem van. Nem tud hazavinni a családomhoz.

Kopp. Kopp.

Megijedek, ahogy a hangos kopogás megszólal. Megugrom a székemben, szememből gyorsan kitörlöm a könnyeket, s körbetekintek a szobában, hogy honnan jöhetett a hang. A kopogás ismét jön, ám ezúttal rájövök, hogy a bejárati ajtótól. Felpattanok a székemből, és Félixszel a nyomomban lerohanok a földszintre, hogy ajtót nyissak a jövevénynek. Lefelé menet egy kicsit megtörölgetem még az arcomat, hogy ne látszódjon rajtam, hogy sírtam. Az ajtóhoz érve megigazítom sötétkék tunikámat, majd kireteszelem az ajtót. Résnyire nyitom az ajtót, hogy láthassam ki is jött el hozzám.

-        E-elnézést a zavarásért, Freya-san – mondja jövevényem, akiben Konohamarut tisztelhetek. Elképedek egy pillanatra, de hamar észbe kapok, és szélesre tárom az ajtót, hogy beinvitálhassam.

-        Jöjjön be – mondom neki, mire ő kicsit bátortalanul bejön hozzám. Becsukom utána az ajtót, és házigazdához méltóan a konyhába masírozok, hogy feltegyek egy kanna vizet. – Kér egy kis kávét vagy teát? – kérdezem a konyhából, miközben a kannával matatok.

-        Egy kis kávé jól esne, köszönöm – mondja a nappalimban ülve már zokniban. Felteszem a kannát, és csatlakozom hozzá, azonban tartom a távolságot.

-        Nos, Konohamaru sensei – kezdem a kényelmetlen beszélgetést – minek köszönhetem váratlan látogatását? – kérdésem udvarias és illemtudó, ám legbelül valójában feszengek, és legszívesebben letámadnám, amiért ilyen váratlanul betoppant hozzám.

-        Öhm… én csak… nos… az az igazság, hogy beszélni szerettem volna magával.

-        És miről? – kérdezem tetettet kíváncsisággal. Valójában egyáltalán nem érdekel. De, ha tippelnem kéne, az irántam táplált szerelmét szeretné kifejezni.

-        Arról, amit… amit maga iránt érzek. – Konohamaru arca pipacs vörösben kezd el játszani, amikor kimondja ezt az egyszerű mondatot, s látom rajta, hogy nagyon is viaskodik önmagával. Valamint fél, hogy vissza fogom utasítani. Ám az viszont szerencse, hogy képes vagyok megálljt parancsolni a szememnek. – Én… - folytatja megszeppenve – én… szeretem magát, Freya-san… már egy ideje.

-        Oh – játszom meg a meglepettet. – É-értem. – Bár már régóta tudtam, hogy mit érez irántam, most mégis kezdek zavarban lenni, mivel nagyon régen volt már az, hogy szerelmet vallottak nekem.

-        És… én… szóval, azt akartam kérdezni, hogy…

-        Hogy én is… így érzek-e? – kezdem magamat még kényelmetlenebbül érezni, főleg, hogy nem régiben mondtam azt, hogy nem kezdenék ki egy bátyámhoz hasonló férfival. Ám most mégis félni kezdek, hogy mit válaszoljak.

-        I-igen… hogy ön is úgy szeret-e engem, mint én önt.

-        Öhm…izé… -  összébb kucorodok a kanapé szélén, s szinte éget reménykedő tekintete. – Sensei… ugye azt sejti, hogy én mennyi idős vagyok? – kérdezem idegesen, miközben egyre azt figyelem, hogy mikor forr már fel a víz.

-        Nos, olyan húsz évesre tippelném, önt, Freya-san. Vagy talán idősebbnek. Már ha megbocsát nekem, hogy idősnek gondolom – mondja elakadva és óvatosan tapogatózva.

-        Akkor… nos… egek, de kellemetlen – ismerem be, s szinte hálát adok az égnek, amikor kanna végre felsípol a konyhában. Sietve felpattanok, hogy elzárjam a lángot a kanna alatt, és egy fogóval levegyem.

Konohamaru utánam jön, de van benne annyi tapintat, hogy a zavaromat látva, nem jön közelebb hozzám, hanem megáll az ajtóban, ahonnan értetlenül mered rám. Figyeli a mozdulataimat, amint előveszem a kávés kancsót, a tetejére helyezem a szűrőt, amibe beleteszem a kimért kávét, amit leforrázok. Mikor végzek a ténykedésemmel, megállok a pult előtt, és a gyűrűmmel kezdek babrálni, amit még tizenötödik születésnapomra kaptam Selenától.

-        Freya-san… minden rendben van? – Mintha már hallottam volna ezt a kérdés pár hónappal ez előtt. Csak akkor épp a húgom szájából hangzott el ez a mondat, nem pedig egy férfiéből, aki a szerelmem után epekedik.

-        Nem – ismerem be. – Az a helyzet, hogy egy kicsit félreismert, Konohamaru sensei.

-        Félreismertem? – kérdése bután hangzik az előbbi „beszélgetésünk” után, de jogosnak ítélem meg. Ő nem sejthet semmit, hiszen mindig is titokzatos maradtam az emberek előtt. S talán pont ez az, ami hozzám vonzotta ezt a férfit.

-        Lehet, hogy nagyon udvarias és illedelmes vagyok önnel, amikor beszélgetünk, de az a helyzet, hogy bár a viselkedésem érett felnőttre vall… öhm… valójában még tinédzser vagyok.

-        Tinédzser? – Konohamaru szemei tágra nyílnak, szája elnyílik, de képtelen megszólalni, csak dadogni. Tekintete többször végig fut rajtam, keresve a jeleket, amik tinédzser koromra utalhatnak.

-        Idén töltöm a tizenhetet, sensei. Ne haragudjon, hogy nem voltam egyértelmű önnel. Valamint bocsásson meg, hogy nem tudok önnek választ adni a kérdésére, mivel számomra is eléggé kellemetlen a helyzet.

-        De hisz – találja meg a hangját – maga olyan… olyan…

-        Más, tudom – vágok a szavába, és ismerem el azt, amit eddig mindenki más mondott. – Sokkal többnek látszom a koromnál, és sokkal érettebbnek is. Ezt talán annak köszönhetem, hogy korán fel kellett nőnöm, és megállnom a talpamon.

-        É-értem – mondja letaglózva. – Szóval – mondja miután az ajtófélfának támaszkodott – maga… maga csak tizenhét lesz… mikor is?

-        Július huszonkettedikén, sensei – felelem szégyellősen. Az arcát kezdem fürkészni, ám nem látok mást rajta, csak azt, hogy mérhetetlenül zavarban van, valamint kínosnak találja, hogy nem jött rá előbb, hogy fiatalabb vagyok, mint ő.

-        Oh – mondja, de látom rajta, hogy többet szeretne mondani nekem, csak nem tud. Felkuncogok egy pillanatra, majd halványan elpirulok, ahogy a tehetetlenséget látom rajta, valamint a zavart, amivel küzd. – Ez… nos…

-        Kínos – mondom ki helyette, mire ő helyeslően bólogatni kezd. Tapintatosan elfordulok, amíg összeszedi a gondolatait, ám közben én sem tétlenkedem.

A kávés kancsóból kiveszem a szűrőpapírt – a zacc a gyűjtőben, a papír a szelektívben landol -, és előhalászom a szekrényből a kekszeket, amiket sorrendbe rendezve egy tálba rakok, majd az egészet a nappaliba viszem. A dohányzó asztalra rakom a finomságokat, majd leülök a helyemre, ahol néhány perccel ez előtt ültem. Ám Konohamaru nem csatlakozik hozzám, pedig már kitöltöttem az ő csészéjébe is a kávét.

Ám nem panaszkodom, hogy ki fog hűlni a kávéja, helyette csendben kortyolgatom a feketémet, s azon kezdek gondolkozni, hogy vajon mi lesz ez után. Ezek után is úgy fog majd viselkedni velem, mint előtte, vagy talán… vagy nem is tudom. Patthelyzet alakult ki ugyanis. Nem sok választása maradt ugyanis. Most vagy epekedik utánam még egy ideig, amíg be nem töltöm a húszat, vagy elfelejt valahogy, vagy megpróbál velem kapcsolatot teremteni titokban. Igaz, az utóbbival elkésett egy kicsit, mert a vak is láthatja, hogy tetszem neki.

De azt is jóvá kell írni, hogy én sem akarok kapcsolatot kezdeni egy nálam sokkal idősebb férfival, mivel nem tartom helyesnek a majdnem tíz éves korkülönbséget. Mondom én, aki egy olyan világból származik, ahol a mágusok örökké élnek, és gyakran házasodnak még ennél is nagyobb korkülönbséggel. Ugye, milyen ellentmondásos?

-        Szóval akkor ezt vehetem úgy, hogy… a korom sokkal fontosabb magának, mint az, hogy mit érez irántam? – hirtelen megszólalása megijeszt, de nem rezzenek össze annyira, hogy látszódjon. Lassan felé fordítom a fejemet, belenézek kételkedő szemébe, amiben látom, hogy nem az fogta meg, hogy még csak tizenhét leszek, hanem az, hogy a szerelemért cserébe nem vagyok hajlandó elfelejteni a kort.

-        Nem csak a korról van szó – nézek vissza a csészém aljára. – Arról is van szó, hogy maga felnőtt férfi, én meg még nem vagyok felnőtt. Igaz, van jogom ahhoz, hogy döntsek az életemről, hiszen egyedül élek, van munkám, önellátó vagyok, de van egy olyan érzésem, hogy a Hokage nem nézné jó szemmel, ha járnék önnel, valamint… még… nos…

-        Igen? – várakozóan néz rám, hangja választ követel tőlem.

-        Nos, nem igazán tudom, hogy pontosan mit érzek maga iránt az a nagy igazság. – Hallom, ahogy élesen beszívja a levegőt a tüdejébe, de semmi más jelét nem adja annak, hogy tudomásul vette az információt. – Tudom, hogy érzek valamit – vallom be magamnak is azt, amit már tudtam, de nem akartam tudomásul venni -, de nem tudom, hogy helyes-e.

-        Hogy helyes-e? – elképedt hangja bántja a fülemet, de nem foglalkozom vele. – Én szeretem magát, Freya-san! – harsongja a konyhaajtóban. – Maga is érez irántam valamit! Ez nem lenne elég, hogy…

-        Nem érti, látom! – vágok durván a szavába. Leteszem a csészémet az asztalra, felállok, majd felé fordulok, ráemelve haragos, szikrákat szóró tekintetemet. – Érzek maga iránt valamit, ez tény, de nem tudom megmondani magának azt, hogy ez most szerelem-e. Csak azt tudom, hogy kedvelem magát, de az akár baráti is lehet, nem csak szerelmi. Sajnálom, ha megbántottam magát ezzel, de nem tudok magának egyértelmű választ adni arra kérdésre, hogy én is teljes szívemből szeretem-e magát. És, ha most megbocsát, be szeretném fejezni, azt, amibe belekezdtem. – Azzal sarkon fordulok, és felmasírozok az emeletre, be a könyvtárszobába, aminek ajtaját durván becsapom, és be is zárom, nehogy utánam eredjen.

Levágódom a székembe, arcomat a kezembe temetem, és átkozom magamat, amiért ilyen bolond vagyok, hogy nem akartam magamnak is beismerni, hogy érzek Konohamaru iránt valamit. Azonban akárhogy vizsgálom ezt az érzést, nem hasonlítható ahhoz, amit Itó iránt érzek szüntelenül. Hiszen, amit Itó iránt érzek az mély és őszinte, valami megmagyarázhatatlan még számomra is. De, ha igazat akarok mondani, azt kell, hogy mondjam, hogy fogalmam sincs mit szeretek Itóban. Nem tudnám megmondani, hogy most a mosolyát szeretem-e, vagy a haját, az arcát, a hangját, vagy a viselkedését. Csak azt tudom megmondani, hogy feltétel nélkül szeretem, még akkor is, ha viszonzatlan lesz mindig is.

Konohamaru iránt viszont valami olyasmit érzek, mint Kaneki iránt. Kaneki gyerekkorom óta ismer, minden hülyeséget együtt csináltunk. Sokszor össze is boronáltak minket, de mi csak nevettünk rajta. Soha nem lettem szerelmes belé, hiszen mindig is azt a bolond, elülső fogak nélküli hét évest láttam benne, aki selypítve beszélgetett velem órákon, amíg el nem kapták. Konohamaru is az a kedves, figyelmes barát, akivel jókat lehet beszélgetni, de úgy szeretni nem tudnám, mint a páromat, akivel életem végégig együtt maradok. Vagyis, ameddig ő él.

Kopogtatnak a könyvtárszoba ajtaján, ám nem figyelek fel rá. Tudom, hogy Konohamaru áll a másik oldalán, érzem a chakráját. Újabb kopogás szólal meg a csendben, ám ezzel sem foglalkozom, csak gondterhelten nézem az előttem nyitva álló könyvet, és hallgatom, ahogy a férfi szíve dobog a másik oldalon, ahogy lélegzik, s szép lassan feladja az utánam való koslatást, s belátja, hogy elérhetetlen célpont vagyok számára, ameddig csak él.

-        Freya-san… én… sajnálom – mondja bűnbánóan, ám még ez sem érdekel. Nem kell a bocsánata, nem kell semmit se mondania, csak hagyjon békén. – Én csak…

-        Hagyjon! – kiabálok ki a szobából. – Kérem, hagyjon, Konohamaru sensei.

Hangom könyörgéssé változik, s ezt ő is nagyon jól érzi. Tudom, hogy ellép az ajtótól, vágyakozva nézi egy darabig a fehérre mázolt fát egy darabig, majd lassú léptekkel elindul a bejárati ajtó felé, ahol egy fél-háromnegyed órája annak reményében lépett be, hogy a lány, akit szeret, viszonozni fogja az érzéseit, és párja lesz a közel jövőben. Ám tévedett, s most szomorú szívvel hagyja el a házamat, s próbálja túltenni magát a dolgon.

~~~

Másnap reggel céltudatosan az irodámba megyek. Nem foglalkozom a férfi kollégák pajzán vicceivel – bár már egy jó pár hónapja nem figyelek rájuk, de most még annyira sem  -, hanem boldogan csukom magamra az iroda ajtót, ám amikor elindulnék az asztalom felé, azonnal megdermedek. Ugyanis egy váza áll az asztalomon, benne egy hatalmas csokor virággal. Elképedek, ahogy közelebb megyek a csokorhoz, és megpillantom benne a rengeteg színű rózsát, valamint egy fehér borítékot, amire a nevemet írták kacskaringós betűkkel.

Elszorul a torkom, ahogy kiveszem a levelet az illatózó rózsák közül. Félve hátrapillantok, nem-e jött valaki be időközben az irodámba, de szerencsémre egyedül vagyok. Tekintetem visszavándorol a borítékra, majd óvatosan, finomkodva kinyitom, majd kiveszem belőle a levelet. Leteszem az üres borítékot az asztalomra, majd széthajtogatom a levelet.

Drága Freya-san!

Miután eljöttem magától, volt alkalmam gondolkozni a szavain. S el kell, hogy ismerjem, hogy igaza van. Már elég ideje ismerem magát ahhoz, hogy tudjam, hogy a biztosra megy, valamint, hogy jó lelkű és kedves nő maga, ám mégsem várhatom öntől, hogy négyhónapnyi ismeretség után a párom legyen úgy, hogy nem ismer engem eléggé. Hiszen, ha belegondolok, alig-alig találkoztunk idáig, és csak a felszínes dolgokat tudom önről, akárcsak ön rólam. Ez volt az egyik oka annak is, hogy jóval idősebbnek hittem magát, mint valójában. Talán, ha vallomásom előtt jobban megismertem volna magát, valamint ön engem, akkor nem így végződött volna a tegnapi nap.

Ezért ezzel a rózsacsokorral kívánok elnézést kérni öntől, amiért faragatlan és meggondolatlan voltam, valamint megfeledkeztem arról, hogy nem megy minden karikacsapásra. Másrészről, bocsánatot akarok kérni azért is, mert kifakadtam, megvádoltam önt azzal, hogy nem képes dönteni, határozatlan és nem bízik meg bennem eléggé, pedig valójában még nem érdemeltem ki öntől a teljes bizalmat. Tudom, hogy még van mit tennem azért, hogy maga elfogadjon annak, aki vagyok, s talán egy nap még méltó párja is lehetek, még annak ellenére is, hogy nyolc év van közöttünk.

Remélem, elfogadja bocsánatkérésemet, és ezen túl is jóban maradunk.

Köszönettel

Sarutobi Konohamaru

A szám tátva marad, ahogy végig olvasom a levelet újra és újra, s szinte ledöbbenek azon, hogy mennyire kitartó annak ellenére, hogy jól tudom, nem lesz belőle semmi sem. De még ha lesz is… a szívét menthetetlenül össze fogom törni, amikor rájön, hogy nem öregszem. Ám valamennyire jól esik, hogy ebben az idegen városkában és világban van még egy olyan ember, aki keresni fogja a társaságomat, és nem közösít ki, mint a többi konohai. Azonban… közömbösnek kell maradnom, bármeddig is tartson ez az egész fellángolás. Nem ringathatom álomképek közé, úgy, hogy semmi biztosat nem adhatok neki. A szívem szakad meg, hogy soha nem adhatom meg neki azt, amire vágyik, még akkor sem, ha érzek valami bizonytalant iránta.