Börtönsztori - 45. fejezet: Mágia

Fájó fejjel kelek fel az ágyból. Lábaim ólom nehezek, ahogy leteszem őket a padlóra, fejem zsong a tegnapi vedeléstől, de valahogy nem bántam meg. Mélyeket lélegzek a számon át, hogy enyhítsem háborgó gyomromat, ami szeretné visszaadni tartalmát. Lehunyt szemmel koncentrálok arra, hogy egy helyben tartsam magamat, és ne forogjon annyira a világ velem.

Hányingerem hamar enyhül, lassan felegyenesedem, kihúzom magamat, hogy fejemet hátrahajtva egy kicsit kinyújtózhassak. Csontjaim ropognak, ahogy felfelé és lefelé meresztem a tagjaimat, izmaim kilazulnak a görcsökből, és hálásan sóhajtok fel, amikor már egy kilóval könnyebbnek érzem magamat. Kicsit kótyagosan felállok az ágyszéléről, de szerencsémre magabiztosan lépkedek a fürdő felé.

Amilyen gyorsan csak tudok, lezuhanyozom – még mindig sistergek és ropogok valahányszor forró vízhez érek -, majd becélzom a ruhás szekrényemet. Hezitálok egy keveset, szemezgetek a polcokkal, de végül egy egyszerű fekete hosszú ujjú pólót és egy farmert veszek fel, a hajamat pedig laza copfba fogom. Megmozgatom elgémberedett nyakamat és vállamat, s csak ekkor esik le, hogy milyen csend van a házban.

Félix érdeklődve figyel rám, vidáman csóválja a farkát, miközben fülelek, de ennél többet nem hallok. A ház mozog egyedül. Ropognak a parketták, néha pattan valami a földszinten, nyöszörög a tető, ahogy fújja a szél. Emberi hangokat egyáltalán nem hallok, pedig az óra szerint nyolc óra múlt, vagyis már javában reggelizni szoktak ilyenkor.

Beleszimatolok a levegőbe, ám csak a tegnap esti szagokat érzem, meg valami plusz szagot, aminek eredetét képtelen vagyok beazonosítani. Az ágyra téved a tekintetem, pontosabban oda, ahol Naruto feküdt tegnap este. Megérintem a helyét, ám az jéghideg, és a szaga is már halovány. Ezek szerint már jó ideje felkelhetett.

Kíváncsian lemegyek a földszintre, azonban egyik szobában sem találok senkit sem. A konyhában sem találok semmilyen nyomot arra, hogy valaki evett volna, vagy neki kezdett volna a reggelinek. Egyedül a kávé illatát érzem a levegőben, mintha csak arra lett volna idejük, hogy megigyanak egy csészényivel, és már mentek is volna. De mégis hová?

Tekintetem a hűtőre téved, ahol mentem meg is találom a cetlit, amit kerestem. Naruto rossz szokása, hogy nem mellém teszi le az üzenetet, hanem a hűtőre tűzi ki. Persze ezt egyszer már megmagyarázta azzal, hogy nem szeretné, ha kapkodnék. Előbb egyek egy kicsit, és majd utána foglalkozzak azzal, hogy ő hova lett.

„A Hokage Palotába mentünk Sansával. Reggelizz és gyere utánunk. Megvárunk addig.

Csók
Naruto

U.i.: Ha fáj a fejed, akkor a fürdőben találsz fejfájás csillapítót. Vettem reggel, nekem szükségem volt rá.”

Elvigyorodom ezen a kis levélkén, és elteszem emlékbe a mágiaterembe, ahol az összes ehhez hasonló dolgot tárolom. Ezek után a szekrényhez megyek, hogy kivegyem a kedvenc bögrémet, aminek az oldalára az van írva: coffee, because adulting is hard vagyis kávé, mert felnőttnek lenni nehéz. Ez pedig nagyon is igaz. Főleg, ha egy olyan egyén a segítő társad, aki a hűtőn hagyja az üzeneteit. Elkortyolgatok egy kevés feketét egy kiflivel, majd egy gyors mosogatás után felkapom az egyik kényelmes cipőmet, valamint a kistáskámat – azt, amivel átjöttem -, és elindulok a Hokage Palota felé.

Kellemesen süt a nap, bár időnkét egy-egy meleg fuvallat lebbenti meg a hajamat. Az erdő nyugodt és kellemes, bár ez az utcában lakó gyerekek kedvenc helye a játékra, mégsem látok vagy hallok egyet sem. Az utcába érve is alig látok egy-egy embert a kertekben, hogy élvezzék a nap adta lehetőségeket.

Homlokomat ráncolva, báljós érzettel a mellkasomban kezdek el futni a központ felé, ahol már sokkal több embert látok. A központ szépen újjá épült hála a regeneráló varázslatomnak, azonban a levegőben még mindig érzem a tegnapi események nyomát. Az emberek csendesebbek, kevésbé hallatszódik a dudák szava, mindenki halkabban beszélget a másikkal. Egyedül a reklámfelületek ontják magukból a színes tartalmakat és hangokat.

Furcsán is érint először, mivel annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy akkora a hangzavar és a nyüzsgés ebben a városban, hogy már én érzem magamat idegennek, ahogy végig rohanok az utcákon és a tömegen. Senki nem néz utánam, ha véletlenül egy kicsit meglököm, egyetlen panaszt sem hallok senkitől, ha véletlenül a vállához érek futás közben. Összeszorul a gyomrom, ahogy egyre közeledek a Hokage Palotához.

Ahogy egyre jobban tisztul a fejem, úgy kezd összeállni a kép a dologról. Még nyolc előtt mentek el, vagyis valami sürgős lehetett, ami miatt ilyen korán távoztak otthonról. Vajon mi történhetett? Remélem nem valami nagy dolog. Vagy ha igen, akkor remélem, Narutónak és Sansának nem esett komoly baja. Fellángol bennem az aggodalom és egy villám sebességével szedem a lábaimat.

Cikázni kezdek az emberek között, s csak egy szempillantásnyi időt engedek magamból látni. A talpam viszont nem kultiválja, hogy ilyen hosszú idő után újra villámsebességre váltottam. Ezért a Hokage Palota előtt megtorpanok egy kicsit, hogy a bizsergés alább hagyjon egy kicsit. Mélyeket lélegzem, majd ismételten futásnak eredek. Felszaladok a lépcsőkön, már érzem az energiájukat. Egyenletes és rendezett, vagyis semmi nem zavarta meg a nyugalmukat. Azonban Naruto egy kicsit idegesnek tűnik.

Kicsi lelassítok az épületbe érve, de továbbra is gyorsan szedem a lábaimat. Lábam puhán topog a szőnyegen, a falakon az elődök és a falu története néz vissza rám, ám valahogy most hidegen hagy. Volt elég időm elolvasni egy és fél év alatt. Most inkább az izgat, hogy miért paprikázta fel magát Naruto annyira. Rutinosan veszem a kanyarokat, futólag köszönök a velem szembejövőknek, de nem pazarolok sok időt rájuk.

A Hokage irodája előtt azonban egy percre megállok. Kezem a kilincs felett lebeg, szívem ezerrel ver a mellkasomban. Hallásomat és szaglásomat élesítem ki erre az időre. A levegőben nem érzek vért vagy bármi mást – puskapor, robbanópor és társait -, azonban a tesztoszteron még engem is hanyatt vág majdnem. Úgy látszik, hogy férfi többség van.

-        Már mondtam, hogy nem vagyok biztos benne, hogy van rá mód. – Naruto hangja ingerült és zavart. Régóta vitázhat a Hetedikkel, ha már ennyire e türelme szélére ért. Jinchuuriki hallással fülelni kezdek, s kihallok még egy hangot.

-        Kell lennie megoldásnak. Ti hoztátok ránk a bajt, akkor oldjátok is meg! – Konohamaru. Már csak ez hiányzott. Egy pukkancs, aki minden egyes szavamba bele fog kötni, főleg, hogy képletesen kikosaraztam. Kelletlenül elhúzom a számat, de leszögezem magamban, hogy vagy bemegyek és sikerül valamit tennem értük, vagy vér fog folyni és a Sarutobi család átkozni fog egy életen át.

-        Nincs mit tenni, be kell menni. De azért vedd figyelembe azt, hogy már nem kell szolidnak és titokzatosnak lenned. Végül is a legnagyobb titkod kiderült.

-        Igazad van, Kurumi – adok az állításának hitelt. – Bár őszintén szólva, nem attól tartok igazán, hogy ki kell mutatnom a fogam fehérjét. Az a gond, hogy Boruto is a szobában van, vagyis a szavaimmal elindíthatok benne egy olyan folyamatot, aminek a vége az is lehet, hogy fellázad az apja ellen, és Jirayához hasonlóan elvonul, az országokat fogja járni.

-        És? – kérdezi közömbösen Kurumi, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy tizenhárom majdnem tizennégy éves fiú bejárja az országot vállán egy hátizsákkal.

-        A korát vedd figyelembe – fedem meg, mire szinte hallom, ahogy a fejében kattogni kezdenek a fogaskerekek. – Ha tizenhat-tizenhét éves lenne, akkor még azt mondanám, hogy oké utazza be a Shinobi Nemzeteket, de még ennyi sincs.

-        De akkor most mi az Istent fogsz csinálni? Nem hallgathatsz, mint egy kuka. Megoldást kell találnod valamire, és ehhez fel kell használnod az ismereteidet… De közben arra is figyelned kell, hogy ne kelts Borutóban reményeket, hogy van egy sokkalta jobb világ.

-        Majd megoldom valahogy.

A gyors taktikai megbeszélés után, megragadom a kilincset, lenyomom és benyitok a szobába. Minden szem rám szegeződik, ahogy belépek, majd becsukom magam mögött az ajtót. Mindvégig a társaságot nézem, és pillanatra sem tekintek hátra. Valahogy az az érzésem van, hogy jobb, ha szemmel tartom őket. A levegő tesztoszterontól terhes, a feszültség érezhető, s szinte már kényelmetlenül érzem magamat, ahogy közelebb megyek a Hetedik asztalához. Naruto és Konohamaru között állok meg, de közben egy futó pillantást vetek Sansára.

Szegény kislány falfehéren áll a bátyja mögött, és gyanakodva méregeti hol a Hetediket, hol Konohamarut. Kezeit feszülten tartja a kulcscsontján, de még így is látom, ahogy finoman remeg talán félelmében, talán attól, hogy tudja, milyen a bátyja.

-        Legközelebb ne a hűtőn hagyd az üzenetedet, ha lehet – jegyzem meg Narutónak, aki a mellkasán karba tett kézzel áll a jobb oldalamon, azonban a három lépés távolságot jobbnak látom megtartani tőle.

Akárcsak Konohamarutól. Kezeit ökölbe szorította az oldala mellett, szemei szikrákat szórnak, vagyis rajta fizikai jelek is mutatják, hogy ingerült. Szerencse, hogy Narutón még ezt nem látom. Akkor nehezebb lenyugtatni, ha már látom a szikrákat, és szinte már remeg a dühtől. Leegyszerűsítve könnyebb diplomatikus módon lenyugtatni egy idiótát, mint egy haragos Uzumakit fékezni.

A két férfi tekintet rám irányul, én pedig hirtelen aprónak érzem magamat. Ezt persze igyekszem nem kimutatni, nehogy bármelyikben is védelmező ösztön, és elkezdődjön itt nekem valami hatalmi játszma. Bár, ha azt nézem, hogy Naruto milyen tekintettel méreget, már előre félek, hogy mi lesz ez alatt a vita alatt. Egy picit megharapom a szám belsejét, kihúzom magamat, egy picit fel is szegem az államat, hogy magabiztosabbnak tűnjek, valamint kevésbé akarjanak vitába szállni. Úgy látszik megint vezetőnek kell lennem. Vagy inkább bébiszitternek.

-        Szóval mi lenne az a dolog, ami miatt így egybegyűltünk? – teszem fel a kérdést a Hetediknek, miután Naruto nem hajlandó válaszolni az előbbi kérésemre. Nehezen nyelek egyet, és igyekszem visszafogni magamat, nehogy a nyakamhoz nyúljak, ami már fájdalmasan kezd feszülni.

-        A ma reggeli órákban – kezd bele a Hetedik – több felderítő és őr jelentette, hogy ismeretlen lények jelentek meg a város határában. A társa szerint – Naruto felé pillant futólag – démonok és különböző szerzetek voltak azokat, amiket az embereim láttak. Ezért mentük olyan korán a házához, Freya-san. Megoldás kellene erre a problémára. A társát tudakoltuk eddig, de egyelőre nem kaptunk egyértelmű választ. Önnek esetleg lenne valami ötlete a dologra?

Türelmesen és várakozóan ül bőrszékében, de látom a szemében, hogy minden reményét belém vetette, hogy találjak megoldást az emberek védelmére. Mellette Boruto is teljes hittel néz felém, hiszen nagyon jól tudja, hogy mire vagyok képes azok alapján, amit tanítottam neki. A fenébe, hogy ennyire kedves és segítőkész vagyok, valamint nagyon is jól tudom, hogy az én tegnapi harcom adta meg az alapot a démoni erőknek, hogy átkeljenek. Azt hiszik, hogy vannak itt olyanok is, akikből érdemes lakmározni.

-        Minden rendben, Freya-san? – kérdezi tőlem aggódva a Hetedik, mikor meglátja, hogy feszülten megmozdítom a nyakamat. Nem véletlenül. Naruto elég erős érzelmeket küld felém, és egy kicsit kezd tőle fájni a fejem. Ami persze akadályoz a tiszta gondolkodásban.

-        Egy kicsit abbahagynád, Itó? – kérdem tőle, mire felém kapja a fejét. – Értem én a helyzetedet, de ha lehet egy picit…

Elnyílik a szája; bizonyára nem volt vele tisztában, hogy a negatív érzések egy kicsit erősebben jönnek át, mint a pozitívak. Valamint, ha nagyon erősek, akkor nagyon is tudnak fájni, akárcsak most. Tétován bólint, de egyből félre is néz, mintha valami titkolni valója lenne. A földet bámulja, de érzem, hogy még mindig szemmel tart. Finoman elmosolyodom eme finom gesztus láttán, de hamar vissza is térek az eredeti feladatomhoz.

-        Nos, ahhoz, hogy tisztábban lássak, mit vettek eddig számba? – kérdésem ésszerű, de még erre az aprócska kérdésre is úgy reagál Konohamaru, mintha a világ legnagyobb butaságát mondtam volna.

-        Egy órája csak azt hallgatjuk, hogy „nem biztos, hogy”, „akkor mégis mi kezeli”, „kell egy stabil alap”, és társai. Semmi kézzel fogható. – Panasza nem ér váratlanul, mégis haragosan meredek rá. Naruto elég tapasztalt már varázslat terén, így bátran rá merném bízni akár az életemet. Azonban az, aki még életében nem varázsolt azt hiszi, hogy egyből lehet teremteni valamit a semmiből.

-        Nem egy hókuszpókuszt fogunk elmondani, Sarutobi sensei. Egy varázslat megalkotása ugyanúgy zajlik, mint egy új jutsué. Szükség van tudásra, egy energiaforrásra és arra, hogy az alkalmazója képes-e a végre hajtásra. A tudás meg van Naruto és az én személyemben, a következő pedig az energia forrása, ami takarja az alapot.

-        Alapot? – kérdez vissza Boruto, aki szemlátomást nem érti mondandóm eme részét. Feltámad egy pillanatra bennem a saját figyelmeztetésem, de valahogy ezt az egy információt nem vagyok képes becsavarni valami felnőttek által érthető mondatba.

-        Az alap alatt azt értjük, Boruto, hogy milyen energiát használunk. A te esetedben a chakra az energiaforrás. A harcban és az élet többi területén a chakrát használod. Abban a világban, ahol én és Naruto élünk ott a chakra, a mágikus erő, a manna, a démoni erő és még sok más erő is megtalálható, így bármelyiket használhatom. 

-        Akkor jelen esetben a chakrát kell használnunk – jelenti ki Konohamaru következetesen, mintha mindent értene. – És ezt miért nem lehetett kinyögni előbb? – kérdezi csípősen, mire rámordulok egy másodperc alatt. Értetlenkedve felém pillant, de nem mer visszaválaszolni. Már szólásra nyitom a számat, hogy megmagyarázzam, amikor Naruto megszólal.

-        Mert a chakra egy olyan energia, amihez kell egy forrás, ami ezt kibocsátja. Méghozzá folyamatosan. A chakra alapjáraton egy alkotó energia, ami többféle képpen tud megnyilvánulni. Legyen az akár fonal, akár egy gömb, akár egy tájképet pusztító csapás. A mágia meg… hát… hogy fogalmazzak?

-        Naruto csak az akarja mondani – Naruto vállára teszem a kezemet, hogy ezt hagyja most rám -, hogy a mágia képes olyan alakot is felvenni, amit a chakra természetétől kezdve képtelen. A démonok, amik a várost és talán az országot fenyegetik, immunisak a chakrára, sőt, vannak olyan példányok, amik egyenesen szeretik a chakrát. A mágia egy olyan energia, ami képes ártani nekik, mivel több energiából áll össze. Ez persze bennünk kering, akárcsak a chakra, de mégis többre vagyunk képesek általa.

-        Mint például?

Dühösen Konohamarura nézek, ám hiába próbálkozom megfélemlítéssel, ő annál kajánabbul vigyorog rám. Az agyam dolgozni kezd, s ennek hatására az én szám is görbülni kezd. Tetszik a helyzet. Egy taknyos „kis kölyök”, akik azt hiszi, hogy packázhat velem, csak mert az ő világában vagyok, és úgymond „ki vagyok szolgáltatva” neki. Megvillantom a fogamat, ahogy félmosolyra húzódik a szám.

-        Majd meglátja, Sarutobi sensei. Ami pedig az alapot illeti, találnunk kell egy használhatót. Persze az is fontos, hogy tartós legyen, és ne menjen gyorsan tönkre.

-        A fegyver pedig nem a legjobb megoldás – jegyzi meg hangosan Naruto, mintha csak a gondolataim között olvasott volna.

A számhoz emelem a kezemet, miközben agytekervényeim ezerrel járnak, hogy megoldást találjanak. Vegyük csak számba. A chakra, mint láthattuk nem ér semmit, használhatatlan magyarán. A manna nem önálló energia, valamint inkább gyógyításhoz használják, nem pedig védelmi rendszerek kiépítésénél. A démoni energia pedig csak felerősítené a problémát, mintsem megoldaná. A mágia pedig… nos, azt láthattuk, hogy működik, méghozzá hatásosan. Vagyis meg vannak a feltételek arra, hogy egy varázslat életben maradjon tartósan is.

Viszont már csak az a kérdés, hogy milyen varázslat képes erre. Az ezer nagy mágia könyv között kell keresnem erre a választ. Szerencse, hogy mindent olvastam, sőt még másolatom is van belőlük. Azonban mind az ezret nem tudom átnézni, még naplemente előtt, amikor is a démonok életre kelnek. A klónok sem lennének képesek átnyálazni ennyit, sőt, ha még mellék varázslatokat is el kell hozzájuk végezni, akkor még kész sem leszek.

Egy védőpajzs kell, ami beborít mindent és mindenkit ezzel védelmet adva nekik. Azonban az ezer könyv mindegyikében vannak pajzsok, különböző méretben, hatásban és teljesítményben. Tehát egy újat kell alkotnom. Egy olyan alappajzsot kell keresnem, amit növelhetek és kombinálhatok egy másikkal. Már csak emlékeznem kellene, hogy melyik könyvben lehet ez a bizonyos pajzs.

-        Drumirdia könyvére lenne szükségünk – riaszt fel gondolkodásomból Naruto. Tekintetem rá villan, egyből leesik, hogy mire gondol. Megvilágosodás gyúlik az arcomon, s máris tudom, hogy melyikre gondol.

-        Likarda pajzsa – suttogom magam elé.

-        Az a gond, Freya, hogy nincs nálunk a könyv. Emlékszem én is arra a pajzsra, de szükségünk lenne a könyvre, hogy fel tudjuk rajzolni a kört, ami segít nekünk a pajzs elkészítésében.

-        Azonnal szólok a könyvtárosnak, hogy… - A Hetedik már állna fel a helyéről, amikor egy intéssel elhallgattatom.

Belenézek a Hetedik ismerős kék szemébe, megigézem egy másodpercre, s szinte észre sem veszi, ahogy csettintek egyet az ujjaimmal. Az egész szoba folyékony anyagként kezd átalakulni. A falak lefolynak a padlóig, a plafon hirtelen a magasba nyúlik, és barnából sötétzöldbe vált. A falak, miután lefolynak, hátrálni kezdenek kiszélesítve ezzel a teret. A falakon barna polcok jelennek meg, rajtuk ezer színben pompázó könyvek.

A sötétzöld mennyezetből csillogva és csilingelve kiválnak a csillár felfelé álló karjai, a falból kiválnak az aranyszínű gyertyatartók, bennük a lakrima kristályokkal, amik fényesen világítani kezdenek a csillárral együtt. Az egyszerű kis szobából hosszú és széles oszlopokkal és folyosókkal tűzdelt ablaktalan épület lesz. A levegő megtelik a könyvek illatával, kellemes meleg árasztja el a bőrömet, s a lelkem hirtelen megnyugszik, ahogy ismerős környezetbe kerülök.

Hosszú másodpercek telnek el, mire mindenki felfogja, hogy mégis mi történt. Sarutobi senseinek a torkán akadnak a szavak, ahogy körbetekint, képtelen felfogni, hogy hogyan kerülhetett hirtelen a Hokage irodájából egy könyvtár meleg folyosóira. A Hetedik elbűvölve és egy kicsit meglepődve futtatja végig a tekintetét a polcokon, akárcsak a fia. Boruto azonban nem csak körbetekint, hanem oda is megy a polcokhoz, hogy megtudja mégis milyen könyvek ezek.

Pechére egyiket sem tudja elolvasni, mivel a világ számtalan nyelvén íródtak. A vaskos kötetek mind-mind a világ olyan pontjairól származnak, ahol megfordultam már. Vannak itt valg, tünde, krimini, kartikai, smaragd-szigeteki, jegesföldi, homokföldi, és még sok más ország könyvei. Telve van mind tudással és értelemmel, de nekem most csak az egyik kell.

Végigtekintek a főfolyosón, végigpörgetem fejben a sorok számát és betűjét, s rájövök, hogy melyikbe tettem Drumirdia könyvét. Az eredeti példány. Ugyanis ez a könyv eredetileg a Kozumaki klánhoz tartozott, nem pedig Rejtett Hold könyvtárához. Ott csak egy másolata van meg, amit Naruto elolvashatott kénye-kedve szerint. Azonban az eredetinek vagy egy olyan oldala, amit senki nem tud lemásolni.

Elsőre sajnos nem ugrik be, így kénytelen vagyok klón gyártásba fogni, hogy képes legyek megtalálni azt a nyavalyás könyvet. Nagyot sóhajtok, majd húsz pukkanás után útnak is indulok. Naruto és többiek pedig elképedve néznek utánam, mintha valami bolond lennék, hogy ilyen sok klónnal vágok neki egy kutatásnak.

-        Hű – csodálkozik el Boruto, ahogy megtalálja a hangját. – Itt aztán rengeteg könyv van. Vajon mennyi lehet itt pontosan?

-        Nagyjából kilencvenszer darab kötet. Nagyjából a konohai könyvtár triplája vagy talán többszöröse – kiáltom le neki a harmadik emeletről. – De ez csak tipp! A klánom könyvei is itt vannak, és én csak a szárnyat örököltem meg a címmel együtt, és bevallom az igazat, hogy nem volt még nagyon időm átnézni a készletet.

A polcok között sétálva fürkészem a könyvek gerincét, keresve azt a borostyán színű könyvet, amiben megtalálhatom a Likarda pajzsához tartozó mágiakört. De valahogy sehol sem találom, pedig emlékszem, hogy a harmadik emeleten tárolom a rajzolós mágiákat. Rosszallóan morgok egyet az orrom alatt, mivel nem számítottam arra, hogy ilyen fajta problémába ütközök. Tovább megyek a polcok között, de valahogy gyanússá válik a dolog.

Utoljára… mikor is használtam? Hujuj. Ez jó kérdés! Drumirdia könyve pajzsokat, különböző mágikus szereket tartalmaz ráadásul nem is egy könyvből áll, hanem többől, csak egységesnek szoktuk őket hívni. Ez a könyv, amiben benne van a pajzs a tizenharmadik könyv a „sorozatból”. A tizenhármasat pedig sokkal ritkábban forgatjuk, mint mondjuk a nyolcasat, amit szinte majdnem napi szinte használok a különböző kenőcsök, főzetek és mindenféle gyógyhatású készítmény megalkotásához.

Hasznos kis könyv, csak épp nekem most egy pajzs mágia körére van szükségem, nem pedig egy seb beforrasztó fürdőbomba alapanyagainak listájára. Bosszúsan fújtatok egyet, és gondolkozni kezdek, hogy mégis mikor fogtam utoljára a kezemben. A ház pajzsának megalkotása kor talán? Vagy még Rejtett Holdban, amikor a Raikage ellen erősítettem meg a ház pajzsát? Anyám borogass!

-        Naruto! – kiáltok le az emeletről, áthajolva a korláton. Ám hiába kiáltom le a nevét, senki nem válaszol. Sem ő, sem a vendégeim. Eltűntek a könyvtárban. Nagyot sóhajtok; ez egy zsákutca.

Háttal neki dőlök a korlátnak, a fejemet hátradöntöm, és egy ideig a plafont bámulva kezdek el gondolkozni, hogy hol lehet még. Sajgó fejjel azonban nem igazán megy a dolog. A másnaposságom átka, hogy nagyon is tud fájni a fejem, ha nagyon koncentrálok egy dologra. Jinchuurikinek lenni sem egy egyszerű dolog. Még berúgni sem lehet egyszerűen. Amúgy ez nem is rossz ötlet. Mármint nem az, hogy nem tudok rendesen berúgni, hanem az, hogy megkérdezhetném Kurumit róla, de van egy olyan érzésem, hogy ő is még a másnaposság határán van.

-        Kurumi – Barátném morog egy sort, ahogy megszólítom, de felemeli a fejét a párnáiról. – Nagyon másnapos vagy? – kérdezem suttogva tőle, mivel tudom, hogy ilyenkor a nagyon érzékeny a hangokra.

-        Annyira nem, hiszen nem rég beszéltünk – mondja kómásan, kicsit feltápászkodik a fekhelyéről, de van egy olyan érzésem, hogy még vissza fog aludni, miután békén hagyom. – Mi kellene?

-        Drumirdia könyvét mikor használtuk utoljára? – Kurumi elkezdett gondolkodni, beletúr a élénkvörös hajába, sőt még be is csukja a szemét, hogy jobban tudjon gondolkodni. Hosszú percekig várok arra, hogy megszólaljon, míg végül meg is teszi.

-        Azt hiszem akkor használtuk utoljára, amikor a házat védtük körbe, de nem vagyok benne biztos. Az már egy és fél éve volt Freya. De minden esély meg van rá, hogy akkor használtuk.

-        Akkor lehetséges, hogy valahova elkavartam, mivel nincs a megszokott helyén. Lehet, hogy a házban hagytam.

-        Esetleg Naruto…

-        Vadászhatom le akkor. Elkóborolt a könyvtáramban. Remélem, hogy nem a klán részleg felé ment. Azt még nem nyitottam ki pont azért, mivel magam sem tudom mi van ott.

-        Értem – egy hatalmasat ásít, kinyújtózik, akár egy macska -, de szerintem én még visszafekszem. Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan szükséged lesz az erőmre.

-        Ezt honnan veszed? – Kijelentése meglep, de valahogy olyan természetesen hangzik a szájából, mintha már régen kértem volna a segítségét, pedig tegnap is szükségem volt rá. Ezen elgondolkozom egy pillanatig, mire hirtelen válaszol.

-        A pajzs, amit Drumirdia könyve tartalmaz, csak a várost tudja befedni. Ahhoz, hogy képes legyen egy egész megyét, vagy akár egy egész országot beborítani, nagy mennyiségű energia kell, valamint át kell alakítanod a pajzs szerkezetét, hogy olyan erős maradjon, mintha csak egy házat borítottál volna be vele.

Elborzadok a gondolattól, és szinte már bánom is, hogy egyáltalán eszembe jutott a könyv. Lehajtom egy pillanatra fejem, veszek egy mély levegőt, majd Narutóék után indulok. Lépteim puhán hangzanak a szőnyegen, ahogy lemegyek a lépcsőn, majd végig futom az összes emelet egy részét.

A könyvek bódító illata az orromba tódul, fülem már sípol a kínos csendtől, mégis jól esik, ahogy körbeölel. S ez csak azért furcsa, mert két nappal ez előtt még mit meg nem adtam volna, ha valaki elkezd sikongatni otthon. Most viszont, hiányzik a hangja. Naruto hangja. Olyan mintha megint elment volna, mintha megint elvesztettem volna.

-        Vajon mi lehet mögötte? – Boruto hangja ér el hozzám nem is olyan messziről. Lerobogok az első emeletről, és a folyosó vége felé veszem az irányt.

Tudhattam volna, hogy a Kozumaki klán könyvtára felé veszik az irányt, amit pont emiatt lezártam, valamint azért is, nehogy én magam is összekeverjem a sajátommal, valamint azzal a kevés klán könyvvel, amit még anyámtól, vagyis Selenától kaptam. Elmosolyodom, ahogy a világos folyosó végén meglátom, ahogy a kis csapat áll a legalább nyolc méter magas hófehér arannyal díszített ajtó előtt, és azon gondolkoznak, hogy hogyan lehetne kinyitni és bemenni.

-        Sejthettem volna – jegyzem meg már feléjük sétálva. Egyként fordulnak hátra, tekintetükben érdeklődés villan, ám azonnal lelohad, ahogy észreveszik, nincs nálam a könyv, ami kellene. – Nem véletlenül zártam be. Még nem volt időm átnézni rendesen a tárat, amit a klántól kaptam a címmel együtt.

-        Címmel? – Konohamaru értetlenül mered rám, én pedig egy kicsit elvörösödöm, hiszen erről még nem esett szó.

-        A klán vezetői tisztség. A Kozumaki klán vezére vagyok, nem csak Főmágus Helyettes.

-        Itá! – szólít meg Naruto angyali hangon és már tudom, hogy mit akar kérdezni.

-        Több mint nyolcvanezer könyv van bent, nem is számolva a tekercseket, lexikonokat, mágia köveket, emlékköveket, és még sok más információtároló eszközt, vagyis a válaszom, nem. Nem nyitjuk ki az ajtót, hogy megnézzük, nem-e találunk ott valami hasznosat.

Nem szólal meg, de elég csak ránéznem és leolvasnom az arcáról, hogy most egy nagyon gonosz személynek gondol, aki megfosztja a reménytől, hogy betekinthet a gyűjteménybe. Vigasztalóan elmosolyodom, majd az ajtóra meredek egy ideig. Elnézem a borítást, s belegondolok, hogy hány vezért szolgálhatott már eddig.

-        Na, jó, azt azért megengedem, hogy ha eljön az ideje, akkor az Uzumaki
részleget majd te nézheted majd át.

-        Uzumaki rész? – kérdez vissza a Hetedik, mire rátekintek. Értetlenül pislog, egyszer-kétszer majd mire megfogalmazom a válaszomat, már ismét az ajtóra mered.

-        Az Uzumakik és a Kozumakik a mi világunkban klán testvérek, de sok-sok évszázaddal ez előtt szétváltak. Még az első nagy shinobi háború előtt.

-        Elmeséled, Freya-san! – tekintetem a két gyerekre vetül, akik csillogó szemmel merednek rám. Elvigyorodom, és biztatóan bólintok.

-        Még én sem hallottam ezt a sztorit – jegyzi meg Naruto, miközben mellém jön.

-        Hosszú történet, nagyon is az, de időnk, mint a tenger, nemde?

-        Nem igazán – mordul fel Konohamaru. – A pajzsra kellene koncentrálnunk, nem holmi mesékre.

-        Oh – szólalok meg érzékien – emiatt igazán ne aggódjon, Sarutobi sensei. Itt az idő szinte mozdulatlan. Még ha egy hetet vagyunk itt, akkor is csak hét perc telik el a világban vagy talán még annyi se. Végtelen időnk van itt lenni. Így egy mese is nyugodtan belefér. Gyertek, menjünk, és üljünk le.

Sansa és Boruto persze erre úgy lő ki, mint a puskagolyó a csőből. Kézen ragadnak, és elkezdenek húzni az egyik babzsák fotel csoporthoz a sarokban. Felnevetek, akárcsak Naruto, ahogy ezt a gesztust látja tőlük. Leheveredünk a kényelmes fotelekbe, kényelembe helyezem magamat, és felidézem magamban az egész történetet, amit még kicsiként megtanultam, s még ma is élvezettel olvasom el.

-        A történetünk egy nagyon régi időben játszódik, amikor még csak egy klán uralkodott az egész világon. Egyes hiedelmek szerint az Ootsutsukik voltak azok, akik ezt takarták, de sok hiedelem úgy tartja, hogy egy Uzumaki, egy ős Uzumaki volt az, aki elindította a klánokat az útjukon. Ezen hiedelem szerint ez az Uzumaki volt az édesapja a későbbi Rikudou senninek is. Mind azt tudjuk, Rikudou-nak két fia volt. Indra és Asura. Azonban a fáma nem szól arról a gyermekről, aki az alapító ősatya ükunokája volt. Őt Seikatsunak hívták, vagyis életnek. Rengeteg monda keletkezett róla, hogy milyen bátor, erős és harcias férfi volt, akinek később több gyermeke is született. Ám mindközül a legérdekesebb az egyik após-vej páros volt, Himure és veje, Akaru. Ők ketten voltak a későbbi Uzumaki és Kozumaki klán vezetői.

Ők ketten egymás oldalán harcoltak, kitartottak egymás mellett és rendíthetetlenül követték elveiket, amiket később a klánjukban is bevezettek. Az évszázadok során a két klán folyamatosan kapcsolatban volt egymással. Házasságok kötődtek, gyermekek születtek, szövetségek alakultak ki. Hosszú évszázadokig éltek úgy, hogy egymás között, elvegyülve. Ám egy nap, valamilyen oknál fogva a Kozumakik haja kifehéredett. Ezüstfehér lett, akár a legritkább drágakő, szemük pedig szokatlanul jég kék lett. Senki sem tudta pontosan, hogy mégis mi volt az oka, de rendkívüli volt és sejtelmes. Valamint azt is elfelejtettük már, hogy milyen volt eredetileg az arcunk.

Ezekkel a változásokkal együtt jelent meg világunkban a mágia is. Az egész világot hullámokban árasztotta el ez az energia, és megjelent mindenben, ami élt és létezett. A Kozumakik pedig ennek kezdtek el élni, míg az Uzumakik a chakra útján látták a világukat. A Kozumakik folyamatosan fedezték fel a tudományokat, elméletileg már jóval koruk előtt jártak, míg az Uzumakik rendíthetetlenül harcoltak és erősek voltak. Így hamar tudatosult a két klánban, hogy a Kozumakik az eszmei értéket, míg az Uzumakik a harci erőt fogják képviselni.

Persze a történet még itt nem ért véget. A klán valamilyen okokból kettévált. Nem tudni, hogy mégis mi volt az oka annak, hogy külön költöztek, de rengeteg legenda szól arról, hogy az Uzumakik valamilyen különleges erőre tettek szert, ami már egy ideje a vérükben folyt, így a vezetők úgy döntöttek, hogy jobb, ha a két törzs a maga útját kezdi el járni a számára alkalmas területen. Az Uzumakik, mivel harcban és chakrában voltak erősek, ezért a Tűz országához húzódtak, ahol megalapították a saját országukat, míg a Kozumakik, akikben a mágia forrt, a sokkal messzebb található Holdföldéhez csatlakoztak.

Háromszáz évnyi nyugalom után viszont kitört az első nagy shinobi háború, s az Uzumakik hirtelen eltűntek. Úgy hírlett, hogy beolvadtak a Tűz országába, elmenekültek, amikor megtámadták őket, de ezt még a mai napig rejtély övezi, hiszen nem találtak a klánból egyetlen holttestet sem, csak az ellenségtől. Minden fel volt dúlva, nagy pusztítást okoztak a városokban, falvakban, de csakis az ellenség halottait látták a romokon feküdve.

A Kozumakik a mai napig emlékeznek erre a kötelékre, főleg azért, mivel kötelességünk volt és van. Míg az Uzumakik feladata a Kilencfarkú Rókadémon őrzése volt, addig a Kozumakiknak annak testvérét, a Nyolcfarkú Rókadémont kellett őrizniük. Hol hogyan. Volt, hogy urnában, volt, hogy ketrecben s volt – a hasamra téved a kezem -, hogy Jinchuuriki személyében kellett őrizniük. Persze hosszú, húsz éves korunk utáni halhatatlan életünk során nem igazán váltottunk őrzőt. Míg, ha jól tudom, az Uzumakiknál Mito volt az első, aki a testébe fogadta a Kilencfarkút.

-        Úgy van – helyesel Naruto ezzel véget is vetve a mesének. – Az üknagyi volt az, aki először Kuramát befogadta.

-        S most te vagy a második – jegyzem meg, mire a Hetedik értetlenül mered rám és Narutóra. – Valami baj van?

-        Kushina volt a második, s csak utána jöttem én, harmadikként.

-        Más világ, más rend. Én vagyok a második azt biztosan tudom, mivel nálam anya nem bírta el, vagyis… pontosan nem tudom, mi volt a kifogás, de azt hiszem a teste gyengesége volt az elsődleges gond. Így én kaptam meg baba koromban.

-        Odabent van? – kérdezi Sansa, miközben megböki Naruto hasát, mintha csak egy fal lenne, ami elválasztja a bestiától. Felnevetek, akárcsak Naruto, majd nemes egyszerűséggel, felhúzom a pólómat, és láthatóvá teszem a pecsétemet.

A társaság elképed, ahogy meglátják a hasamon kacskaringózni a pecsétét, majd összehasonlítják Narutóéval. Megnézve csak két pecsét lát a külső szemlélő, de én észreveszem azokat a különbségeket, amit más nem. Narutoé chakra és mágia alapú, míg az enyémet a saját akaratomnak és mágiámnak szentelték. Valamint azzal, hogy pentakötelékben vagyok Kurumival sokkal másabbá teszi az egészet. De, ahogy elnézem Naruto pecsétjét…

-        Ti pentára léptetek? – kérdezem meg tőle csodálkozva, mire rám néz. Kicsit elpirul, mivel kicsit még szégyellős a közelemben, ha a testi dolgokról van szó, de azonkívül elmosolyodik, és kedvesen válaszol a kérdésemre.

-        Csak félig. Kurama egy kicsit makacs. Még mindig gondolkozik az utolsó részen. Vagyis az erőmegosztáson – lehúzza a pólóját -, de azon kívül alakul a dolog, minden rendben van. 

-        Ezt örömmel hallom bár – lehúzom a pólómat én is, elrejtve ezzel a hasamat Konohamaru elől -, őszintén szólva, jobban örültem volna, ha megvársz vele. Az utolsó periódusok, vagyis amin nem estél még át, nem könnyűek.

-        Nem… könnyűek? – kétkedve teszi fel nekem a kérdést, s látom az arcán, hogy a világ legszörnyűbb dolgai jutnak most eszébe. Felkuncogok egy kicsit, majd megnyugtatóan megpaskolom a vállát.

-        Nyugi. Ne olyan borzalmas dologra gondolj, mint az emlékeid helyre tétele. Csak egy nagyobb rosszullétre, amikor a lelkedet is kiadod a vécé felett.

-        Ugh! – mondja Naruto elborzadt képpel. Már előre is utálja saját magát, az életet és úgy mindent, ami létezik.

A többiek persze csak néznek ránk, s nagyon is süt róluk, hogy nem értik, miről beszélünk. Rájuk mosolygok, és csak legyintek, hogy hagyják, mágus badarságok. Persze azért látom rajtuk, hogy érdekli őket, hogy miről fecsegtünk, de úgy döntök, hogy későbbre hagyom ezt a diskurzust. Mostanában sok mindent későbbre hagyok. A választ Narutónak, hogy miért vannak pecsétek a tetoválásom alatt, vagy egyáltalán úgy magamról nem beszéltem még neki.

Tudom, hogy tele van megválaszolatlan kérdésekkel, de azt is tudom, hogy ha feltenné őket, akkor nem tudnék neki őszintén válaszolni. Mert az embert nem a kérdés rendíti meg, hanem az, hogy tudja a választ, de még ő maga is fél tőle. S én némelyiktől nagyon félek. Persze nem magától a választól, hogy mit jelent, hogy mégis miben befolyásolja az életemet. Nem, azt már elfogadtam, megbarátkoztam a gondolatokkal. Attól félek, hogyan nézne rám akkor. Mit gondolna rólam, ha megtudná az igazságot rólam. A valódi énemről.

Arról a jeges, hideg emberről, aki a lelkem mélyén rejtőzik. Az erő még csak a kezdete. Van itt még a mélyben sok minden. Nem ismer még annyira, amennyire szeretné. Naruto szemében én még mindig az az öt éves kislány vagyok, aki megvédte és mellette volt bármi történt is. De már nem öt éves vagyok, hanem tizennyolc. Az idő pedig múlik. S gyakran ebben az idősávban olyan dolgok is vannak, amikre nem szívesen emlékszik vissza az ember. Köztük én se.

De most nem ez a fontos. De el kell tennem magamban, hogy beszélnem kell vele ezekről. Behatóbban és részletesebben. Nem hagyhatom figyelmen kívül a problémákat, főleg a saját erőmmel kapcsolatban. Nem akarok senkinek sem ártani, így jobb lesz, ha komolyan hozzálátok az után, hogy lerendeztem ezt a pajzs dolgot. Hosszú a lista, s mindegyik pitiáner, de annál nagyobb a súlyuk.

-        Na, jó! – felállok a saját helyemről. – Ideje tovább keresni azt a könyvet. Nagy ez a hely, és több millió kötet között kell megtalálni.

-        Mint ha tűt keresnék a szénakazalban – jegyzi meg Boruto elborzadó képpel, mire helyeslően bólintok. – Komolyan! Miért kellett ennyi könyvet felhalmoznod, Freya-san, ha nem is olvastad el mindent.

-        Ki mondta, hogy nem olvastam el mindent? – teszem fel a kihívó kérdést.

-        Az lehetetlen – nevet fel Konohamaru. – Fizikai képtelenség, hogy ennyit elolvas. Hiszen még fiatal vagy. Ha mondjuk ezer éves lennél, akkor elhinném, de mivel nem vagy az, így…

-        Itt végtelen az idő. A világban alig pár perc telik el, ha itt egy évet töltök olvasgatással. - Szemmel láthatólag megfogtam, de úgy, ahogy a többieket is. Naruto egyből értetlenül mered rám, de csak mosolygok, és felugrom az első emeletre. – Válasszatok magatoknak egy emeletet, és kezdjétek el keresni. Egy borostyán színű könyv, fekete betűkkel az elején. A klónjaim még kint vannak, így ne csodálkozzatok, ha összeakadtok velem. Ja, és ne aggódjatok, hogy eltévedtek. Mindenhol van térkép.

Azzal neki kezdek a szinten a keresésnek. Nem is baj, hogy egyedül maradtam. Szükségem van egy kis gondolkodási időre. Túlságosan bonyolódnak a dolgok. Ez pedig nem tetszik. A kapu, Naruto és Sansa hirtelen felbukkanása, az erőm feléledése, Bran halála… Ez túl sok egyszerre. Nagyon sok információ, amiből rengeteg konklúzió születhet. Elsősorban az, hogy valami oka van. Csak nem tudom, hogy mi.

A kapu maga nem lehet a történtek forrása, mivel szükség van arra, hogy valaki irányítsa. Azonban azt is tudom, hogy a kapu képes magától is átvinni máshová. Tapasztalat. Ez megmagyarázná azt, hogy Naruto és Sansa hogy került ide, de azt nem, hogy Bran hogyan került a démon karmai közé. Yakumónak nem volt annyi ereje, hogy megidézze, vagyis csakis a kapuval jöhetett.

De a kérdés még mindig az, hogy hogyan került a kezébe Bran? Mert még ha az a lény át is jött a kapun, akkor is tombolt, pusztított, vagyis Yakumo nem élte volna túl a találkozást. Ebből pedig az következik, hogy valaki neki küldte Brannel a kezében.

Brandon…

Nem. Ennyire azért nem lehet gonosz. A saját családját meg akarta kímélni. Több emlékben és jegyzetében is ez állt. Minket akar megszabadítani az általa vélt gonosztól. Anyám borogass! Ez egyre rosszabb. Valami itt már nem stimmel. Ezzel az egésszel. Brandon a Jinchuurikiktől, úgy alapjáraton a farkas démonoktól akarja a világot megszabadítani, de ez már nem az. Ez egy konkrét irtás. De az eddigi ismereteim alapján Brandon nem arra törekszik, hogy kiirtson egy vagy akár több klánt, hanem arra, hogy felszabadítsa a világot.

Valami nem stimmel. Valami van, ami felett elsiklottam, és ez nem tetszik. Össze kell írnom a nyomokat és a tényeket, hogy tisztán lássam a helyzetet. De ugyanezt kell tennem an többivel is. Túl sok minden van egyszerre, amit le kell rendeznem. Terhek, mindenhol ott vannak. De a legnagyobb mégis Naruto körül forog.

Túlságosan aggódom érte. Nagyon sokszor jár a fejemben. Néha úgy viselkedik, mint aki mindjárt megőrül. Túl nagy a nyomás rajta, s ő ezt nem képes sokáig elviselni. Annyi minden szakadt a nyakába, s valahogy megértem azt, hogy az őrület szélén áll. De én sem tudom minden terhét levenni róla. Hiszen saját magától nem foszthatom meg. Az ember mindig magától fél és tart elsősorban nem attól, hogy mások mit gondolnak. Ez így nem lesz jó. Nagyon nem lesz jó. Egyre több minden van a nyakunkban. Brandon, a démonok, most ez a világ és a hazajutás… Te jó ég! Esküszöm, ez nem normális. Vagy de? Mindegy. 

-        Megtaláltam! – hangzik egy diadalmas kiáltás a könyvtár egy másik szegletében.

-        Szuper! – kiáltok fel, és azonnal a korláthoz rohanok, ahonnan levetem magamat a földszintre.

Két lábra érkezek, de még így is én vagyon az első, aki megérkezem a nagyasztalhoz. Következőnek Konohamaru, Sansa, a Hetedik és Naruto érkezik vissza. Utolsónak Boruto fut be a kezében a könyvvel. Mindannyiunknak felcsillan a szeme, ahogy meglátjuk a könyvet, amit hamar az asztalra is csap. Kicsit kifulladva, de boldogan rogy le az egyik székre. Nem is hibáztatom érte, hogy ennyire kifáradt, hiszen nem egy kicsit könyv, legalább akkora, mint egy nagyobb lexikon, vastag és nehéz oldalakkal megtömve.

-        Szép munka, Boruto – dicsérem meg és borzolom össze az amúgy is már kócos haját.

-        Hihi, köszönöm – mondja hatalmas vigyor keretében, én pedig viszonzom a gesztusát.

-        Nos, lássuk csak. – Azzal belelapozok a könyvbe.

Az oldalak villámsebesen pörögnek a kezem alatt, s közben figyelem a címeket. Valahol a háromszázadik oldal környékén találom meg az ábrát, amely Likardia pajzsát ábrázolja. A Smaragd-szigetek istennőjének pajzsa, ami kellőképpen erős ahhoz, hogy védelmet adjon mindenkinek anélkül, hogy korlátozna bárkit is a mozgásában. Persze, ha támadás ér, akkor erősen tart és nem enged be senkit sem a védett területre.

Azonban a használatát elolvasva igazat kell adnom Kuruminak. A pajzs kis területre van megtervezve, nem pedig egy egész országra, vagy akár egy egész bolygóra. Persze, van elég erőm ahhoz, hogy képes legyek megcsinálni, de a stabilság miatt át kell alakítanom ahhoz, képes legyen a folyamatos védelemre.

De azt már tudom, hogy hol kell elvégeznem a varázslatot. A Hokage Palota tetején, vagyis a város közepén. A megfelelő könyvek helyét is tudom, amikre szükségem van a pajzs erősítéséhez és átírásához.

-        Valami baj van? – kérdezi meg tőlem a Hetedik, mire megcsóválom a fejemet.

-        Nem, nincs semmi baj. Csak alakítanom kell a pajzson ahhoz, hogy nagyobb távon is használható legyen.

Meg sem várom, hogy valaki reagáljon a kijelentésemre helyette varázslattal megemelem a könyvet, mintha csak egy tollpihe lenne, majd egy kicsit távolabb megyek a többiektől. Mély levegőt veszek, és felébresztem magamban a mannámat. Felemelem a két kezemet, mintha csak papként imádkoznék a híveimmel. A két tenyerem körül egy-egy rózsaszín gömb jelenik meg. Egész testemet átjárja a manna, én pedig hagyom, hagy keringjen, akár a vérem.

Lehunyom a szememet, s már csak azt érzem, ahogy az energia elszabadul. Egész lényem fényleni kezd tőle, hajam felemelkedik, ahogy a manna kör elkezd kialakulni a lábamnál. Tudatom kilép a testemből, s a környéken kezd el cikázni akár egy szellem. Körbetekint, s megkeresi azokat a könyveket, amikre szükségem van. A könyvek szellemekként lebegnek körém, rózsaszín fénnyel körbevéve.

A könyvek kinyílnak az oldalak pedig ontani kezdik a betűket, amik körbevesznek. A szellő körbeleng, ahogy körbe-körbe forognak a betűk körülöttem. Likardia pajzsának köre kilép a lapból, s a betűk elkezdenek „belemenni”. Ajkamat varázsszavak hagyják el, a kör pedig folyamatosan változni kezd. Egyre díszesebb és kacifántosabb lesz, ahogy az igényeknek megfelelően átalakul.

Nagyjából három percig mormogok az orrom alatt megbűvölve a könyveket és a szavakat, mintha csak saját magamat alakítanám át. S talán így is van. A mágia én vagyok. Én vagyok az ereje, a forrása, ami alakítja és formázza, hogy valami olyat alkosson, ami még nem volt ezen a világon. S ennek én örülök. Mindig is ezt szerettem a mágiában. Újat alkotni, újra kreálni a dolgokat a saját képemre, mosolyt csalni az arcokra, rengeteg csodát végre hajtani.

Az új… új… hát persze! Ezt akarja Brandon! Újra alkotni mindent. Az egészet. A legvégsőkig meg akar tisztítani mindent, ameddig azok nem maradnak meg, akik tiszták. De vajon kiket tekint tisztának? Azok, akiknek a felmenői között nincsenek Jinchuurikik vagy valami más szempontot vesz alapul? Lehet. De mi lehet az a szempont? Nem tudni. Ez még megfejtésre vár.

Most inkább fejezzünk be, amit elkezdtünk. Egyetlen határozott mozdulattal lezárom az igét, s a csend úgy áll be a könyvtárban, mint a kés az áldozatba. A befejezés szele keresztülvág a termen, majd egy halk papír hang követi, ahogy a könyvben egy újabb lap keletkezik rajta az alkotásommal. A manna lassan visszatér a testem azon részében, ahol eddig is.

Felfordul a gyomrom, ahogy a testem ismét visszaáll a normálisba. Egy kicsit megtántorodom, de sikerül talpon maradnom. Egy kicsit lehunyom a szememet, kezemet a háborgó hasamra teszem, s szép lassan enyhülni kezd a hányingerem. Egy-két mély levegő vétel után képes vagyok szédülés nélkül rájuk nézni, s leolvasni a döbbenetet az arcukról.

Kényszeredetten elmosolyodom, megpróbálok egy lépést előre tenni, de csak dülöngélés lesz belőle. A fájdalom egy pillanatra belehasít a fejembe és a lábamba, de valahogy talpon maradok. Úgy látszik, hogy az erőm még mindig nem tért vissza rendesen a tegnapi harc után. Jobban mondva a mannám még nem mozog teljesen az alapszinten. Olyan, mintha a kelleténél több vért adtam volna.

-        Freya – szólít a nevemen Naruto, és finoman megragadja a vállamat, és a legközelebbi székhez terel. Mély levegőket veszek, lehajtom a fejemet, és görcsösen markolom a szék szegecses szélét. – Mi…?

-        Még nem tért vissza rendesen a mannám. Ezért egy kis rosszullét van a végén. Ugh! Ez rosszabb, mintha másnapos az ember – nyögök fel, miközben a szédüléssel küzdök.

Átkarolom magamat, fejemet a térdemre hajtom, és próbálok megnyugodni. Legalábbis a gyomromat megnyugtatni, nehogy a végén a gyönyörű díszítéssel rendelkező szőnyegre adjam ki azt a keveset, amit ettem. Szerencsére viszonylag gyorsan lenyugszik a gyomrom, ahogy a mannám újra elindul a megszokott medrében. Lassan felegyenesedem, hátradőlök a széken, de még mindig csukva tartom a szememet.

-        Egy új oldal – mondja elbűvölve Sansa, ahogy észreveszi a könyv változását. – De… mégis… - Tudom, hogy rám tekint, hogy adjak magyarázatot, amilyen gyorsan csak lehet, én pedig beleegyezem, hiszen a fejemben van a gond, nem a számban.

-        Újraalkotási mágia. Mannával és mágiával kell keverni a varázslatot, hogy újra lehessen alkotni, valamint szükség van arra az anyagra, amivel képesek vagyunk használhatóvá tenni. Valahányszor újra alkotsz egy mágiát, egy új lap jelenik meg a könyvben, és az alkotó adja neki az új nevet. Általában az alkotó nevét adják az új mágiának, de van, hogy a körülményekről nevezik el.

-        Akkor ennek most Freya kör a neve vagy mi a szösz? – kérdezi türelmetlenül Konohamaru, nekem pedig behúzni támad kedvem. Kezd egyre jobban idegesíteni, de lehet, hogy csak azért viselkedik így, mert kosarat adtam neki, valamint inkább vonzódom Narutóhoz, mint hozzá.

-        A neve Mentőöv – mondom határozottan, majd kinyitom a szememet, és rátekintek.

Szemeim szikrákat szórnak, s hirtelen rájön, hogy nem a legjobb dolog velem kekeckedni, főleg, mivel szemrebbenés nélkül szétrúgom a seggét, és nem is kell nagyon megmozdítanom a kisujjamat hozzá. Kicsit visszakozik, de még mindig látom a szemébe azt az elszánt tüzet, amivel már a kezdetek óta ostromol. Azonban most ő valami mással találja szembe magát: a vezetővel.

Elég volt a pitiáner játékokból. Úgy látszik, hogy ideje egy kicsit átvennem az irányítást. Kezd elegem lenni abból, hogy nem kezel úgy, ahogy kellene. Folyamatosan pásztáz, figyel, mintha azt lesné, hogy mikor lehet engem megmenteni, hogy hősként tekintsek rá. De őszintén szólva, nem igazán tudnám még akkor sem hősömnek tekinteni, ha megmentene. Valamint nem igazán tudna attól a veszélytől megmenti, ami engem megszokott támadni.

Persze, most első az, hogy megalkossam a pajzsot a bolygó körül, hogy minél előbb visszakerüljünk az eredeti tervünkhöz, vagyis a kapu megalkotásához, és a hazatérésre. Utána pedig nekiláthatok a nyomozásnak Brandon után. Azt még eldöntöm, hogy Narutót is bevonjam-e a dologba. De nem látok rá sok esélyt. Ez most nem olyan kis nyomozás, mintha a könyvtárban kutatnánk.

Itt sajna bele kell ásnom magamat a mélyebb kapcsolataimba. Nem csak Bree, de a többiekre is szükségem lesz. Úgy látszik, ismét az alvilágba kell mennem. Anyám! Pedig azt hittem, hogy soha nem lesz rá komolyabban szükségem. De úgy látszik, hogy a mondás tényleg igaz: a szükség nagyúr! Bár ne lenne igaz. Főleg, mert megint be kell piszkolnom a kezemet.

-        Indulás vissza – mondom, és becsapom a könyvet az asztalon, majd a hónom alá kapom. – Van még dolgunk. Fel kell rajzolnom a kört a város közepén, ami jelen esetben a Hokage Palota. A tető pedig pont megfelel.

Idejük sem marad reagálni a mondandómra, mivel eljátszom ugyanazt a játékot, amit az elején, kivéve, hogy most nem kábítok el senkit, hanem egyből csettintek, és visszafolyatom a világot az irodába. A talpam alatt ismét a kopottas vörös szőnyeg jelenik meg, az orromból eltűnik a könyvek kellemes illata, s helyét a konohai levegő váltja fel. A szél befúj az ablakon, egy kicsit jól esik a hideg levegő.

Mély levegőt veszek, majd feléjük fordulok. Értetlenkedve pislognak rám, kivéve Narutót, aki határozottan belenéz a szemembe. Tudja, hogy nem veszélytelen ennek a körnek a felrajzolása és alkalmazása. Főleg azok után, amit látott az előbb.

Tény, hogy az energiáim még nem stabilak annyira, mint szeretném, de muszáj most végrehajtanom a varázslatot különben rosszabb is jöhet annál, mintsem egy aprócska kis démon elkezd tányérokat hajigálni a lakásokban. Azonban nem hagyhatok figyelmen kívül egy ilyen gyönyörű szép tengerkék pillantást is, amely aggódóan méreget centiről centire. Magam elé kapom a könyvet, átkarolom, mintha csak valakit átölelnék.

-        Vigyázz, mert ráncos lesz a homlokod – szólok hozzá viccesen, mire felém kapja a tekintetét. Belenézek abba a morcos szempárba, de képtelen vagyok komolyan venni. Túlságosan is ismerem már ahhoz, hogy tudjam, mire gondol. Sejti, hogy nem veszélytelen a varázslat főleg azok után, amit a könyvtárban látott.

Tény, hogy még mindig nem állt helyre rendesen a mágiám a tegnapi után, de nincs más választásom, mint végrehajtani a dolgot. Mivel, ha belegondolok abba, hogy milyen lények jöhetnek még, ha nem cselekszem, máris elfog a bűntudat. Nincs mit tennem. Valamint minél előbb letudom, annál hamarabb foghatok bele a nemrégiben felfedezett kutatásomba Brandon után. Számba kell vennem mindent, amit csak lehet, és semmit sem hagyhatok ki a listámról.

-        Nézd – szólítom meg ismét Narutót, ezúttal tünde nyelven -, tudom, hogy aggódsz, de nem lesz bajom. Ki fogom bírni a varázslatot, azonfelül nem most csinálom először.

-        Jó, jó persze – mondja, nem túl meggyőzően. Melléje lépek, s finom megfogom a vállát. Szokatlan, hogy nem fordul felém, sőt, mintha kerülni akarná a tekintetemet most.

-        Mi a baj? – kérdezem tőle még mindig tündéül. Van egy olyan érzésem, hogy jobb lesz, ha ezentúl a bizalmasabb dolgokat ezen a nyelven ejtjük meg, mert ahogy Konohamarut ismerem addig kíváncsiskodna és húzná az agyamat, ameddig ki nem fejtem neki részletesen. Komolyan mondom, hogy egy nap, még a bugyim méretét fogja tőlem kiimádkozni, annyira szereti beleütni az orrát mások dolgába.

-        Túl sok veszélynek teszed ki magadat – mondja még mindig a padlónak. – Lehet, hogy nagy hatalmad van, lehet, hogy nagy mágus vagy, de akkor is – ekkor néz bele először a szemembe -, féltelek. Annyi mindent csinálsz, átvállalsz, és… én… - megakadnak a tünde szavak a torkán, s ismét félre néz.

-        Újabb ok, hogy eddzél – folytatom a beszélgetés tündéül. – Nézd azt az oldalát, hogy minél előbb leszel hatalmas mágus, annál előbb vehetsz ki a kezemből ilyen dolgokat.

-        Freya, a te szintedet még egy hajszállal sem fogom soha megérinteni – mondja csalódottan, de azért elég határozottan.

Szóval itt van a kutya elásva. Önbizalom hiány, valamint kishitűség. Igenis lehet olyan ereje, mint nekem. Ő is Jinchuuriki, akárcsak én. Valamint a természeti ereje nem fedte fel magát, így még az is lehet, hogy még rajtam is túltesz. Persze, ha azt veszem számításba, hogy nem tudom, mennyi energia van elzárva bennem az energiatúltengésem miatt… De akkor is nagy ember válhat belőle, függetlenül attól, hogy mennyi ereje van. S idővel tényleg át fog venni tőlem dolgokat. Még ha nem is az egészet.

Azonban ezt az önbizalom hiányt orvosolni. A szavak látszólag nem hatnak rá, ahogy az sem, ha erőtlennek tettetem magamat. De egy dolog biztos. Kicsit durva leszek, de legalább megérti, hogy nem akarom ezt hallani tőle, és hogy hiszek benne. Lassan felemelem a kezemet, és…

-        Naruto – ejtem ki a nevét tündéül, majd lendül a kezem, és csatt. Egy jókora, de mégis finomabb maflást keverek le neki, amitől balra lendül a feje. Gyorsan reagál a pofonra, és értetlenül mered rám. Elakad a szava, megdöbben, akárcsak a többiek. – Még egy ilyen benyögés, és olyat kapsz, hogy még Kushina is emlegetni fogja. Az isteni! Hidd már azt, amit én is hiszek. Képes vagy rá! Csak várd ki a végét, eddz keményen, tanulj és fejlesztd magad! Én sem úgy születtem, hogy mekkora egy zseni vagyok, hanem én is keményen dolgoztam azon, hogy az legyek, aki.

-        De…

-        Nincs de! – förmedek rá, amikor tiltakozni akad. – Meg ne halljam még egyszer az a mondatot, hogy nem fogok megérinteni a szintemet, vili? Igenis leszel olyan jó, mint én, talán még jobb is! Nem vagyok hajlandó ezt a zagyvaságot tőled hallani. Főleg azért, mert én szentül hiszek benned. Szóval te is higgy magadban!

A kis beszédem végén, amit tündéül hadartam el neki, lesokkolva, tátott szájjal, sokat pislogva áll előttem, s csak nyögdécselni tud. Látom a tekintetében, hogy nagyon is megleptem, sőt, talán csak egy álomnak fogja fel, hogy most bíztatom, és kimondom azt, amit hallani akar. Talán még többet is. De nem elégszem meg azzal, hogy megérti, amit mondtam.

-        Megígéred? – kérdezem tőle hirtelen ismét nem a közös nyelven. Hirtelen feleszmél, kicsit megrázza a fejét, mire értelmesen rám mered. – Megígéred, hogy edzeni fogsz, és leszel olyan jó, mint én? – kérdezem tőle, majd kinyújtom a bal kezem kisujját felé.

Ez még gyerekkorunkból ragadt ránk, ez a kisujj dolog. Először csak akkor alkalmaztuk, ha támaszra volt szükségünk, majd láttuk a többiektől, hogy ez az ígéretet jelentette. Hogy bármi is lesz, a barátságunk lesz a kötelék arra, hogy megteszem, amit megígértem. Persze, mint mindig mi nem maradtunk a hagyományos eskütevésnél. Nálunk ezek komoly dolgok voltak, sosem szegtük meg őket. Kivéve egyszer, de akkor Brandon és apám volt az, aki szétválasztott minket, ezzel megszegve az eskünket.

-        Ígéred? – kérdezem meg tőle újra. Naruto arcán boldog és meghatódott mosoly terül szét, én pedig hirtelen a siker ízét érzem meg a számban.

-        Ígérem – mondja, és elkezdi a bal kezének kisujját az enyémhez közelíteni, majd finoman beleakasztja. Majd mind a ketten elfordítjuk a kézfejünket jobbra, ezzel összeöklözve, még mindig összeakasztott kisujjakkal.

-        Oké, akkor – azzal megrázom egy kicsit összeérő kezünket, majd hirtelen elengedem az ujját, és megragadom a kezét – ideje indulni a tetőre.

Egy váratlanul jövő lendülettől vezérelve magammal rántom Narutót, és elkezdek futni a tető felé. Egy ideig húzom magammal, majd hirtelen ötlettől vezérelve, eresztem, és versenyt hirdetek ellen. Hátra sem pillantok a hátam felett, miközben elnevetem magamat. Egyre gyorsabban kezdek szaladni a tető felé. A szívem a torkomban dobog, fülemben Naruto léptei hangzanak és a saját nevetésem, ahogy előnyt szerzek magamnak.

Hamar elérem a tetőre vezető lépcsősort. Hármasával szedve a fokokat egyhuzamban felrohanok, és pillanatokon belül a tetőn vagyok. A nap hétágra süt, kellemesen fúj a szellő, ami a nyár nagyon is jóleső illatát hozza magával. Az egyik kedvenc illatom a virágok után. Bátran felkiáltok, hogy én lettem az első.

-        Nyertem – szólal meg Naruto hirtelen, mire kinyitom az eddig csukva tartott szememet. Magasba tartott kezeimmel eléggé bénán hathatok, nem is számítva a meglepett tekintetemet. Azonban nem az lep meg, hogy Naruto valahogy csalt, és előbb ért a tetőre, hanem az, hogy alig arasznyi van kettőnk arca között.

Vérvörösre pirulok, gombóc nő a torkomban, azonban gyanúsnak hat az egész szituáció. Veszem egy mély levegőt, s abban a pillanatban nyilvánvalóvá válik, hogy mégis mi folyik itt. A vörösségem hamar elmúlik, mérges tekintettel meredek az arcba, ami Narutóét vette fel. Leengedem a kezemet, hátralépek egy pár lépést, és a mellkasomon keresztbe fonom a kezemet.

-        Te nem Naruto vagy – jelentem ki határozottan, mire elképed. Felegyenesedik, és csípőre tett kézzel mered rám, mint valami hülyére.

-        Miért ne lennék saját magam? – kérdez vissza Naruto hangján, azonban nagyon is tudom, hogy nem ő az.

-        Lehet, hogy úgy nézel ki, lehet, hogy olyan a hangod, mint Narutóé, de az illatod már nem. Pechedre nagyon is kifinomult szaglásom van. S bizton állítom, hogy neked föld és fű illatod van, míg az igazi Narutónak nagyon is kellemes levendula illata van.

Szemmel láthatólag megdöbbentettem az illetőt, aki Naruto bőrébe akart belebújni, s most látványosan forgatja az agytekervényeit, hogy mégis mit mondjon, mivel győzhetne meg, hogy ő tényleg az igazi Naruto. Azonban feleslegesen kezd el gondolkozni. Ugyanis, miközben ő elkezd habogni, addig én keresni kezdem Naruto energiáit. Egy szinttel alattam van. S ha az energiáit jobban megfigyelem, kapott egy púpot a fejére.

Sejtem ki lehet az, aki leüthette Narutót. Ezzel viszont túl messzire ment. Mérgemben ökölbe szorul a kezem, arcom megkeményedik, és már nagyon közel járok ahhoz, hogy behúzzak neki, de előbb, azt akarom, hogy könyörögjön, hogy érezze a súlyát a szavaimnak. Mély levegőt veszek, leengedem a kezemet magam mellé, és olyan nyugodt kifejezést veszek fel, amennyire csak tudok.

-        Nos – szakítom félbe sületlen magyarázkodását, amit már a kezdetektől fogva nem hallgattam -, mint az láthattuk, hazugságban már profi vagy, de nekem van egy olyan érzésem, hogy te ezt nem gondoltad át jobban. Azt gondoltad, hogy ha magadra öltöd egy szerettem alakját akkor szó nélkül bedőlök neki.

-        Én nem… - kezdené el, de intéssel belé fagyasztom a szót.

-        Tudom, hogy hazudsz. Naruto egy szinttel lejjebb van, egy púppal a fején. Nem egy szimpla ninjával állsz szemben, hanem egy mágussal. Több vagyok annál, mintsem át tudj verni egy ilyen olcsó trükkel – hangom éles és haragos lesz. - Azt hiszed nem látok át rajtad? Nem sejtem, ki lehetsz? Tégy meg egy szívességet, és ne nézz bolondnak, hanem vállald a felelősségedet. Hidd el, nem akarod megtudni milyen vagyok, ha bántják a családomat. Vagy igen?

Idegesen és mérgesen áll előttem, szemmel láthatólag keresztülhúztam a számításait azzal, hogy felfedtem a kilétét. Határozottan állok előtte, s készen állok bármire, amire készül. Még arra is, hogy megtámad. Azonban, mivel Naruto soha nem hord magánál semmilyen fegyvert, hanem a mágiateréből húzza elő a szükséges eszközöket, így nem tud a nélkül támadni, hogy ne erősítené meg azt, amit mondtam. Szóval most vagy bevallja önként és dalolva, hogy nem ő az igazi Naruto, és talán megússza a büntetést – ha jól magyaráz, elgondolkodom rajta -, vagy felfedi magát azzal, hogy megtámad, de akkor már nem leszek kegyes. Akkor törni fognak a csontok.

-        Utoljára mondom: fedd fel magadat, vagy nem leszek kegyes! – parancsolom, ám ő nem mozdul, csak mered rám, és hezitál, hogy mit csináljon. Egyre jobban kezdem elveszteni a türelmemet, és a végén még én fogom őt megtámadni, mivel kezd nagyon elegem lenni belőle.

-        L-legyen – egyezik beledadogva, mire elégedetten elmosolyodom. De azért még fogom a mágiatérben a kardom markolatát, ha esetleg nekem akarna esni.

Kihúzza magát, belenéz a szemembe, majd egy pukkanás keretében alakot vált. Méghozzá Konohamaruvá, pont, ahogy sejtettem. Egyértelmű volt, hiszen más férfi nem közeledett felém, nem haragudhatott senki sem Narutóra, hogy ezért fejbe verje. Idióta! Az már biztos, hogy nem komplett, ha a szerelemről van szó.

-        Ennél idiótább már nem is lehetsz – mondom neki megvetően és hidegen. – Azt gondoltad, hogy majd a nyakadba borulok, ha Naruto képében jelensz meg? Vagy mégis, egyáltalán, hogy juthatott ez eszedbe?

-        Máshogy nézel rá – válaszolja Konohamaru ingerülten. – Más vagy vele, és ez… dühít. Olyan… szelíd, kedves és odaadó vagy, mintha…

-        Babakorunk óta ismerjük egymást – szólal meg hirtelen Naruto a lépcső tetejéről.

Felé kapom a fejemet, s egy kicsit megnyugszom, hogy már kapott jeget a púpjára. Kicsit ingatagon, de azért elég biztos léptekkel közeledik felém. Konohamaru eközben meg se mozdul, nem is szólal meg, csak néz rám, mintha nem is létezne más rajtam kívül.

-        Persze, hogy másképpen viselkedik velem, máshogy beszél velem, mint veled. Freya a legjobb barátom, többet tud rólam, mint az anyám. Ráadásul már gyerekkorunkban is ilyen volt. Folyton figyelt, óvott, nyaggatott és vigyázott rám, ahogy én is ő rá. Ez szinte már természetes nekünk. Ezért viszont felesleges volt fejbe verned.

Konohamaru erre mit sem felel, csak mered rá, mintha megbabonáztam volna. Állom a tekintetét, amiben vad tűz ég, ami képes lenne letarolni minden, csak hogy eljusson hozzám. Azonban én erre nem vágyom. Az egy dolog lenne, hogy féltékeny, de az már nem állapot, hogy ezért képes legyen bántani valakit. Főleg nem egy olyasvalakit, aki közel áll hozzám.

-        Ne is álmodj róla – szólal meg Naruto ismét, majd hátulról magához szorít. A jege leesik a földre, de nem túlzottan érdekelheti, hiszen egyenesen Konohamarura mereszti a szemét. – Ő hazajön velem, miután itt végeztünk, sőt, ha kész van a kapu, akkor is hazajön velem. Nem adom! – mondja akár egy kisgyerek, akinek a legféltettebb játékát nézegeti a másik gyerek.

-        Vak vagy! – mondja Konohamaru. – Nagyon, de nagyon vak vagy! – Ennél többet nem mond, hanem sarkon fordul, és minden köszönés nélkül lelép.

Eszelős tekintete megragad bennem egy pillanatra, s el kell gondolkoznom azon, hogy most mégis melyikünknek mondja ezt. Én vagyok vak, mert nem veszem észre a lehetőséget Konohamaruban, vagy Naruto a vak, amiért nem vesz észre engem. Ráncolom is a szemöldökömet egy ideig, majd kihámozom magamat Naruto óvó és féltő öleléséből. Hálásan rátekintek, és inkább felveszem a földről a jeges zacskóját, majd újra a púpjára teszem.

-        Au! – jajdul fel, amikor ráteszem, de azért finoman biccent, amikor rámosolyodom.

-        Ideje varázsolni – mondom, majd krétát veszek a kezembe.

Fellapozom a könyvet, aminek végén ott van a pajzs, amit alkottam. Alaposan áttanulmányozom a kört és a köré írt jeleket, majd elkezdem megrajzolni. Kívülről kezdem, hogy a végén középre jussak. Logikusan belülről kellene kezdenem a rajzolást, azonban ez egy zárt varázskör, vagyis, benne kell lennem, mire felrajzolom az egészet. Nem léphetek be csak úgy rajta, ahogy az nekem tetszik.

Így nagyjából felmérem a kör nagyságát, és elkezdem az egyik oldalán megrajzolni. Naruto furcsállva néz rám, de nem vitatkozik azzal, hogy nem a közepén kezdem el. De van egy olyan érzésem, hogy nem is nagyon akar velem vitázni. Lehet, kezdi megtanulni, hogy felesleges. Ha vitáról van szó, akkor nagyon is kemény ellenfélre találnak bennem az emberek.

Mégis, ahogy egy pillanatra belenézek azokba a szemekbe, komoly aggódást látok bennük. Fél, hogy valami rossz fog velem történni. Egy megnyugtató mosolyt küldök felé, de nem reagál, csak nézi tovább, ahogy rajzolom a kört. Valami itt nincs rendjén. Túlságosan gondolkodik, valami nem hagyja nyugodni.

Lehet, hogy az állapotom aggasztja, vagy talán az, hogy Konohamaru ennyire rámenős és agresszív. Vagy mind a kettő egyszerre. De akkor is a testi állapotom az, ami főként aggasztja. Az az ájuláshoz közeli élmény és a rosszullét számomra is egy furcsa dolog, de azon a véleményen vagyok, hogy mivel még mindig nem fedeztem fel az összes pecsét alatt rejtőző erőmet, így ezekre is számítanom kell.

Persze azt nem gondoltam volna, hogy ennyire vészes lesz a dolog. De akkor is fokozatosan fel kell nyitnom ezeket a zárakat, mivel szükség lesz rá.  Ha nem is most, de a jövőben nagy hasznukat láthatom, ha képes vagyok felhasználni őket.

A kör lassan elkészül, a kréta egyre csorbul, ahogy haladok a rajzolással, és röpke harminc perc alatt kirajzolódik a mágikus kör a földön. Naruto és a többiek a körök kívül árgus szemekkel merednek rám, várják, hogy csináljak valamit. Bátorítóan ismét elmosolyodom, s Sansa vissza is mosolyodik rám, akárcsak a Hetedik. Egy kicsit megnyugszom tőle, de attól még kényelmetlennek hat Naruto árgus szeme.

Nyelek egyet, majd felkészülök a varázslásra. Háttal fordulok nekik, hogy egy kicsit könnyebb legyen számomra a varázslat lebonyolítása. Mély levegőt veszek, egy kicsit megpróbálok ellazulni, több-kevesebb sikerrel. Életem során ugyan csináltam már pajzsokat, egész nagyokat is, de ez még számomra is eléggé nagy. Egy egész bolygónyi pajzs, hogy a másik világ gonosz teremtményei ne árthassanak annak, aki nem rendelkezik mágiával.

-        Ne félj! – bátorít Kurumi bentről, de nem sokat segít. – Az én erőmmel képesek leszünk megcsinálni. Neked pedig van elég erőd ehhez. Menni fog.

-        Nem is az bátortalanít el – ismerem be szomorkásan.

-        Hanem? – teszi fel a kérdést Kurumi, miközben behajlítom a könyökömet, vállmagasságba emelem a karomat, a tenyeremet pedig a körrel szembe fordítom. Szememet lehunyom, fejem egy kicsit előre bukik.

-        Most el fog szabadulni a hatalmam egy része. Félek, hogy megijesztem őket. – Kurumi hallgat egy másodpercig; elgondolkozik a hallottakon, de csak ennyit mond:

-        Nem ember.

-        Nem ember.

Ujjaim izzani kezdenek, ahogy koncentrálni kezdek a varázslatra. Szél támad, ahogy egyre fokozódik az energia áramlása. A kör szép lassan fényleni kezd a talpam alatt, ahogy feltöltődik a szükséges erővel ahhoz, hogy megalkossa a pajzsot. Lágy fényörvény kezd el körbe ölelni, miközben a kövek és a por felkavarodik. Ezzel párhuzamosan az én vérnyomásom is megemelkedik, a mágia szintemmel együtt. Érzem magamban, ahogy a manna ismét kilép a medréből, akárcsak a mágikus erőm és a chakrám. A három egybeolvad, majd Kurumi ereje kezdi el növelni.

Szívem hevesen ver a mellkasomban, testem minden ponton elkezd fájni, ahogy egyre jobban pulzál a mágia bennem. Sikítani lenne kedvem, annyira fáj, mégis tudom, hogy nincs más hátra. Több százszor csináltam már ezt, mégis olyan, mintha ismét kezdő lennék. Kurumi egybe olvad a testemmel; ismételten résnyire szűkülnek a pupilláim, fogaim elváltoznak a szememmel együtt.

Az izmaim megfeszülnek, a csontjaim ropognak a húsomban. A vérem felpezsdül, az ajkaim megremegnek, ahogy egy mély levegőt veszek, de már nincs sok hátra, hogy teljesen feltöltődjön a pajzs alapköre. A torkom kiszárad, ahogy behajlított karjaim remegve kinyílnak vállmagasságban. Kifeszítve állok a kör közepén, lehunyt szemmel, remegve, akár egy nyárfalevél. Ropogva áramlik végig a testemen a pecsétem ereje, megmutatkozva a testemen, mint valami fekete tetoválás.

A fontos energiapontokon gócok jelennek meg, amik világítani kezdenek, akár a csillagok az égen, egy felhőtlen éjszakán. Torkomban gombóc nő, alig bírom rávenni magamat, hogy elkezdjem mormogni a varázsigét, amivel elkezd alakulni a pajzs alapja, vagyis a sok-sok kis gömb az apró kötőpontokon.

Kurumi ketrecének padlóját kaparászva igyekszik fent tartani a szükséges energia mennyiséget, ám számára is épp olyan nehéz, akár nekem. Pedig a neheze még csak most jön. Fel kell emelnem a kört, és abból egy hatalmas energia gömböt kell formálnom, ami képes lesz az egész bolygót a védelme alá venni. Egy pajzs, egy búra, ami mindent kibír, akárcsak az alkotója.

Remegő térdekkel hirtelen leguggolok, keresztbe suhintok a kezemmel, majd a magasba emelem az egész kört. A kör forog, csillog és villog, ahogy feltöltődik az eddig felvett energiával, narancssárga óriásként tündökölve a tenyerem felett. Fejemet felé fordítom, ajkamat szavak hagyják el, de egy kívülállónak csak a mormogás hangzik. Azonban számomra ez felér egy csontkováccsal. Minden porcikám sajog, valahányszor egy szó elhagyja a számat.

Egész testemben remegek, de tartom a gömböt – vagy mondjam inkább, hogy a Földet -, még akkor is, ha úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek. Kurumi sikít a bensőmben, ahogy egyre nagyobb és több erőt pumpálunk a gömbbe. Az orrom vérezni kezd, az ajkam pedig még jobban remegni kezd, s alig bírom már mondani a szavakat.

El-elakad a hangom, de folytatom tovább, ameddig csak bírom. Ki kell tartanom, miközben a gömb magasabbra emelkedik, ezzel növelve a benne keringő energiák tömörségét. Az orromból egyre jobban kezd ömleni a vér, s hallom, ahogy a földre cseppen egy-egy. A remegés csak nő és nő, s még magam is elgondolkozom azon, hogy kibírom-e egyáltalán ezt. Már alig bírom a levegőben a tartani a karomat, annyira össze akarok esni, de már nincs sok hátra.

-        Védd meg ezt a világot! Menj!

A láncok elszakadnak, amik eddig a gömbhöz kötöttek, majd az elkezd egyre magasabbra és magasabbra szállni. Nagyjából tíz méterrel a föld felett áll meg, hogy ott újra sok apró gömbre bomolva az ég felé vegye az irányt. Én magam persze az összeomlás szélén állok, ahogy még mindig tartom a mágiát, hiszen még mindig tőlem függ, hogy az egész bolygót befedje a pajzs. Ugyanis ez a gömbök alá hullnak hozzám.

Körülöttem kezdenek el keringeni, gyorsan és szabályosan, akár egy karika. Remegő kezeimet feléjük helyezem, már alig bírom a tempót. De már nincs sok hátra belőle. Halkan ismétlem a varázsigét újra és újra, szüntelen, mintha csak ez tartana életben, s talán tényleg ez is történik. A testemen kívül, transzba esek, ahogy egyre erősebb és erősebb lesz ez a körülöttem örvénylő karika. Fényesen és csillogóan válik szét több karikára. Több helyen megsebez, ahogy közelebb jön hozzám, szinte táplálkozva az energiánkból.

A karikák gyorsabban és gyorsabban kezdenek el pörögni körülöttem, mire újra felemelkednek a levegőbe, ám ezúttal apró részecskéire esik szét, hogy fénybe borítva az eget megalkossa a pajzsot a világ körül. A testem megszabadul a béklyótól, s csak egy apró pulzálás biztosít arról, hogy a pajzs életbe lépett, s nagyon is erős lett, talán még erősebb, mint vártam.

Remegve leengedem a kezemet, arcomat még mindig az ég felé emelem, lihegve. Az agyam kiüresedik, teljesen lemerülök, akár egy elem, ami az újra töltésre vár. Az orromból még mindig folyik egy kicsit a vér, de már elenyészően. A szívem hevesen dobog a mellkasomban, de már képes vagyok hozzá megfelelően lélegezni.

-        Freya? – Az agyam egy távoli szegletében hallom, ahogy Naruto a nevemen szólít, de a saját nevemen kívül nem jut el más a tudatomig. Ugyan hallom, hogy beszél, hogy kérdez, de nem fogom fel.

Kimerültem, pedig még dél sincs. Milyen bosszantó. Szerettem volna még egy finom ebédet főzni nekik, olvasni, kötni és segédkezni a kapunál. Viszont úgy látszik, hogy ismét aludnom kell. Muszáj pihennem. Térdem megadja a szolgálatot, s nem tartja meg tovább a súlyomat. Fájdalmasan zuhanok a földre, de szinte ezt sem érzem meg. Fejem hátra csuklik, s vele együtt a testem is elkezd hátra hanyatlani. Ám ahelyett, hogy a kemény földön találnám magamat, Naruto karjaiba esek.

Fejem a szegcsontjának ütközik, a törzsemen érzem szorosan fogó ujjait. Látom a lábaimat, a karomat, amiket apró sebek borítanak be. A saját véremet a földön apró kis pettyekben, izzadságommal összekeveredve. A gyomrom felfordul, a szemhéjam elnehezedik már csak a nézésétől is.

-        El…fá…rad…tam – nyögöm ki nagy nehezen, majd az izmaim elengednek. A lábaim szétcsúsznak, a testemet már annyira se tartom meg, amennyire eddig. A fejem előre bicsaklik, s már azt se tudom, hogy mit nézek magam előtt.

Nehezen lélegzem, testemet megszállja a fáradtság, még a kisujjamat sem lennék képes megmozdítani, még akkor sem, ha akarnám. Az érzékelésem marad meg annyira, hogy felfogom, Naruto amennyire csak tud, felnyalábol, a fejemet a vállán pihentetem. Hallom, hogy a Hetedik mond valamit Narutónak, akárcsak Boruto, de nem vagyok képes felfogni azt, amit mondanak.

~~~

Nem tudom, hogy mi történik ezek után. Csak arra emlékszem még haloványan, hogy Naruto hazavisz, letörli az orromra és az arcomra száradt vért, ellátja a sebeimet, majd betakargat. Hamar elvesztem a tudatomat, és mély álomba merülök. Kimerült testem hálásan nyöszörög, hogy végre ellazulok, az izmaim elernyednek, én pedig szétcsúszok, mint egy puding a melegben. Egy fáradt sóhaj hagyja el a számat, s kellemes pihenés veszi át a helyét.

Azaz venné, ha az a nyomorult mágiám nem szólna már megint bele abba a rohadt alvásba. Komolyan mondom ez a mágia olyan, mint egy gyerek. Lefekteted aludni, de két percen belül már olyan, mint a sajtkukac. S erre még az se mondhatom, hogy leszidom és visszamegy aludni. Nem! Itt kénytelen vagy elviselni, mivel hozzád van kötve, és makrancos, nem is kicsit.

Morgok egyet-kettőt, de csendben hagyom, hogy kisegítsen a testemből – persze, a testem tovább alszik, így legalább nem leszek olyan, mint a mosott rongy később, de legalább tovább fogok aludni -, és szellemként kitesz a szobám padlóján. A nyári meleg tombol odakint, de idebent kellemes hűvös uralkodik. Halk beszéd hallatszódik lentről, s kíváncsiságom elkezd lefelé vinni. Átlépek az ajtón, ahogy a szellemek szoktak a tárgyakon. Kilépek a folyosóra, és szinte még áttetszően is érzem a talpam alatt a pihe-puha szőnyeget.

A morajlás egyre sűrűbb lesz, én pedig megszaporázom a lépteimet, mert nagyon is kíváncsivá válok. Fehér hálóingem kavarog a bokámnál, miközben lemegyek a lépcsőn, teljesen hangtalanul. Ez az egy előnye viszont nagyon is tetszik. Ki lehet hallgatni az embereket, anélkül, hogy észrevennének. Még a kutyák sem látnak vagy érzékelnek minket. Azt ugyan nem tudom miért, mivel mi is energiából vagyunk, akárcsak a szellemek egy része. Na, mindegy.

Lesurranok a földszintre, de azért lopakodva közelítem meg konyhát, ahonnan hallom a hangokat. Talpam alatt érzem a padló hidegét, orromba a kávé illata férkőzik, ám még a kellemes hűvös mellett is érzékelem a feszültséget. Nem nehéz kitalálnom, hogy ki az, aki ideges. Lehet, hogy egy kiadós masszírozásban kellene részesítenem. Nem kevés csomó lehet a nyakában és a derekában, ha ennyit idegeskedik.

Leguggolva a konyha bejárata előtt, majd óvatosan belesek. A helységben kilencen vannak, abból is csak öt ül az étkező asztalnál a fenekén, az hatodik – természetesen Naruto – a konyhapultnak támaszkodva szürcsölgeti a kávéját a Hetedikkel és Hinatával együtt. Boruto, Sarada és Himawari pedig Félixszel játszik az asztal alatt. Tipikus gyerekek.

-        Pontosan mennyi ideig fog ez a pajzs kitartani? – kérdezi Shikamaru, aki karba tett kézzel áll az asztal sarkánál Hinata és a Hetedik között. Fekete szeme érdeklődően, de számítóan nézi Narutót. Itó felnéz rá a bögréjéből, de csak fáradtan felsóhajt, majd lerakja bögréjét, és egy kicsit megvakarja a tarkóját.

-        Ameddig valami idióta bele nem kontárkodik, addig nem lesz gond. Persze, mivel itt nem olyan ismeretes a mágia, így nem kell aggódnotok emiatt.

-        Szóval elkönyvelhetjük, hogy biztonságban vagyunk – jelenti ki Hinata, majd beleiszik a kávéjába. Persze, azért azt tudom, hogy fél szemét a két gyerekén tartja.

Igen, az elmúlt egy és fél év alatt volt alkalmam megismerni Hinatát. Egyszerre szigorú és kedves anyuka, aki bármit megtenne a gyerekeiért, de ha kell, vasmarokkal irányítja őket. Néha megfordult a fejemben, hogy talán neki kellett volna lennie a Hokagénak. Az biztos, hogy olyan pedáns rend lenne Konohában, hogy… nem is tudok hasonlatot mondani rá. Jézus!

-        Valamin nagyon jár az agyad – jegyzi meg Shikamaru, miközben kiszolgálja magát kávéval. Naruto csak vidáman fújtat egyet és elmosolyodott.

-        Ja – mondja nem túl meggyőzően. – Freyán jár az agyam. Bár, ha belegondolok… inkább csak az őrültségein jár a fejem.

-        Őrültségein? – szólal meg a Hetedik, aki nem érti, hogy most mit tart őröltségnek. Naruto ráncolja a homlokát egy kicsit, majd ismét felveszi a bögréjét, amibe jóízűen belekortyol.

-        Mindig ezt csinálja. A fejébe vesz valamit, megcsinálja és kiüti magát, mondván neki ez a kötelessége. Legalábbis úgy érzi, hogy tennie kell valamit. Legutoljára, amikor így kiütötte magát, akkor a Raikagével küzdött meg. Anyámnak égnek is állta a haja utána.

-        Anyádnak? – teszi fel Sasuke a kérdést, majd egy pillanatra összenéz a Hetedikkel, én pedig érzem, hogy ebből egy kellemetlen beszélgetés fog kerekedni.

Ez is lesz, mivel Itó meglepődötten néz végig a társaságon – az asztal alatt játszó gyerekeken -, majd kényelmetlenül fészkelődik egy kicsit, összeszorítja a száját. Látszik rajta, hogy jár az agya, hogy mégis mit mondjon nekik, de van egy olyan érzésem, hogy a színtiszta igazat fogja nekik elmondani. Végül is úgy sem fog nekik ártani, mivel az életükben nem állandó jelenség a kapu.

-        Igen, az anyámnak. Tudjátok, ahány világ, annyi esemény. Például találkoztam már olyan „Narutóval”, akinek csak az apja vagy az anyja élt, de volt olyan, akinek az ellensége volt, vagy ő maga homoszexuális vonásokkal rendelkezett.

Ezt még nem is hallottam tőle. Egy kicsit közelebb araszolok kíváncsiságom jeleként, és hallgatni kezdem a történeteit, amit Kushináról, az apjáról és a világokról mesél, ahol engem keresve fordult meg. Elmosolyodom, ahogy elregéli, hogy milyen furcsának találta a homoszexuális Sasukét, akivel a homo-Naruto járt. De a legjobban azok a mesék tetszenek, amikor arról kezd el mesélni, amit az anyukájával és a húgával élt meg az elmúlt időszakban, amikor nem voltam ott.

A hétvégi süti sütéseket, a vidám tévénézéseket, a folyamatos elalvásokat a kanapén, a délutáni találkozásokat, és a nyári késő estig való fenn maradásokat, amikor a takaró alatt zseblámpával olvasott mesét. Csupa móka és kacagás. Pedig tudom, hogy legbelül azért nem volt teljesen ilyen. Megszenvedte, hogy eltűntem, de azt is, amikor a szülei elváltak. A húga és az öccse persze ebből semmit sem érzékelt, csak azt, hogy néha egy kicsit szomorkásabbak. S ez most is látszik rajta. Ahogy mesél, az arcán átsuhannak azok az érzelmek is, amiket nem mutat másnak, nem köti őket senki orrára sem, még az enyémre sem, mert nem az én dolgom. Ezt neki kellett lerendeznie, nem pedig nekem.

-        Ugye, milyen okos lett? – szólal meg mögülem egy hang, én pedig akkorát sikítok, hogy szerencse, hogy csak egy szellem kép vagyok, különben az ablakok ripityára törtek volna. A sikollyal egybekötve arrébb ugrom egyenesen az egyik fotel tetejére. Rémülten bámulom az illetőt, aki megijesztett, de hamar megnyugszom, amikor ismerős tekintet néz rám.

-        Ennyire megijesztettelek, kicsi lányom? – kacag Sophie, miközben én morcosan lekászálódom a fotel tetejéről.

-        Máskor inkább köszönj, ne pedig a frászt hozd rám! – szólok rá mosolyogva. – De azért örülök, hogy látlak… Sophie?

-        Nyugodtan szólíthatsz anyának.

Anya rám mosolyog, majd derült égből villámcsapásként a karjaiba zár. Egy pillanatra kipréselődik belőlem az összes szusz, de hamar enyhítek a saját zavaromon, és visszaölelem. Persze ettől még nem változik meg bennem az érzés, hogy egy idegen ölelt meg. Igaz, hogy az anyám, de valahogy olyan idegen még számomra is. Egy kicsit elpirulok, mire anyám el is enged. Hátrál egy kicsit, és végigmér, mintha ezer éve nem látott volna.

-        Jól vagy? – kérdezem meg tőle, mikor észreveszem, hogy a szokásos fehér ruhája mennyire lóg rajta. Lenéz magára egy pillanatra, majd ismét a szemembe néz, s mintha nem is kérdeztem volna semmit, beszélni kezd.

-        Tudod, nagyon sokat emlékezett rád, miután eltűntél. Elkezdett írni. Egy vastag, kemény kötetes könyvbe elkezdett írni, s csak azt látta az ember, hogy jár a keze, mint a motolla. Tollak tucatjait használta el, és még mindig nem vetett papírra mindent. Nagyjából négy éves korotoknál jár, és még megannyi minden van a fejében. De annyira okos lett – ábrándozik tovább anya. – A városban felnéznek rá, tisztelik, főleg a gyerekek bálványozzák, aminek Sansa annyira nem örül.

-        Nem válaszoltál a kérdésemre – szólalok meg halkan, mire elhallgat. Narutóról rám pillant; tekintete gondolkodó és sejtelmes. Valamit rejteget előlem. Végigmérem ismét, s meg kell állapítsam, hogy nagyon is sovány lett.

Feszes bőre a felkarjánál egy kicsit megereszkedett, egy kicsit beesett az arca, a haja veszített fényéből, valamint látom a lábán, hogy alig bír állni, még szellem alakjában is. Gyanakvóan nézek a szemébe, de ő semmi jelét nem adja annak, hogy igazam lenni vele kapcsolatban. Csak áll, és mered rám, mint borjú az új kapura. Fejemben kattogni kezdenek a fogaskerekek, s már szólalnék is meg, amikor:

-        Au! – kiált fel halkan Naruto. – Már megint ez a fejfájás! – Az ösztöneim azt mondják, hogy nézzek oda és segítsek neki, ám az eszem azt mondja, hogy egy fejfájást már ő maga is megold, és jobb lesz Sophie-ra figyelni.

-        Anya…

-        Vérzik az orrod! – kiált fel Sakura.

Vérző orr, hirtelen és gyakori fejfájás… Hamar kapcsol az agyam, és a saját testem felé kezdek el rohanni. Kettesével szedve a lépcsőfokokat felmászok az emeletre, átrontok az ajtómon, és felugrom az ágyra, hogy lássam az arcomat. Nekem is vérzik az orrom, az ereimben ezerrel száguld a vér, hörögve veszem a levegőt. Dühösen hátrafordulok; anyám már az ajtóban mered rám, szomorúan.

-        Érted teszem, Freya – mondja teljes meggyőződéssel a hangjában. Elborzadok, de még mielőtt megszólalhatnék, éles fájdalom hasít a fejembe.

Rekedten felsikoltok, visszakerülök a testembe. Vergődni kezdek, ahogy anyám elkezd babrálni a fejemmel. Az emlékeimet akarja visszahívni, ám a fájdalmasabb verzióval. A fájdalom egyre mélyebbre hasít az agyamban. Kínoz, kapar, mintha egy szörny belülről szét akarná vágni az agyamat apró fecnikre, amiket kirakósként összerakhat.

Hangosan sikítozni kezdek, szorítani kezdem a fejemet, de hiába próbálom enyhíteni, nem sikerül. Sophie átvette a hatalmat a fejem felett. A lábammal rugdosni kezdek, mintha ezzel elűzhetném anyámat, és rávehetném, hogy hagyjon békén.

A fülemben dobol a vér, ám még a szívem őrült dobogásán át is hallom, ahogy Naruto őrültként ront be a szobánkba. Az ágyhoz rohan, és megpróbál beszélni velem, le próbál fogni, de túlságosan vergődöm. Magzatpózba görnyedek, miközben Sakura felmászik hozzánk, és megpróbál nyugtatót belém fecskendezni, de képtelen rá, még chakrával sem tudja elérni, hogy a szer belém menjen.

-        Hagyd abba! – nyögöm ki a számon nagy nehezen. Összegömbölyödöm, ahogy csak tudok, de még ez sem segít rajtam. Anyám pedig egyre csak nyomatja.

-        Érted teszem! – kiáltja nekem. – Emlékezned kell! Muszáj! – kétségbeesett hangja bánja a fülemet.

-        Hagyd abba! – sikoltom, és mindent jéggé változtatok magam körül. Naruto és Sakura ijedten ugranak le az ágyról, de én csak fagyasztom magam körül a tárgyakat. A takaró kőkeményre fagy, akárcsak a lepedő és a párna fejem alatt.

Anyám kezdi érezni, hogy el fogja veszíteni a kontrollt az agyam felett, de már csak ez a kicsi is elég nekem ahhoz, hogy egy másodperc töredéke alatt letörjek egy hegyesebb jégdarabot és a bal tenyerembe váljam. Élesen felsikoltok, de még mindig eltörpülök anyám sikítása mellett. Az agyamon lassan engedni kezd a nyomás, ismét rendesen kapok levegőt, a szívem pedig nem ver már úgy, mint egy kalitkába zárt madár.

Anyám még egy utolsót sikolt, amikor mélyebbre nyomom a kezemben a dárdát, majd dühösen rám néz, s elpárolog, mint a köd. Zilálva nézem a helyét, képtelen vagyok elengedni az izmaimat. Még mindig feszülten figyelek, hátha megint meg akarna támadni. Mögöttem a társaság is figyel, próbálnak rájönni, hogy mégis mi volt ez. Nincsenek egyedül, mondhatom. Fogalmam sincs mi jött rá anyámra, hogy most hirtelen azt akarja, hogy emlékezzek.

Mindenesetre ennél pocsékabb napom még soha nem volt. S nem is hagyom majd, hogy legközelebb ilyen legyen, mert garantáltan megnyúzom anyámat, ha valaha is találkozom vele. Elernyesztem egy kicsit az imaimat, de még mindig képtelen vagyok rendesen megnyugodni.

-        Bazd meg, Sophie! – töröm meg a csendet, miközben lassan felülök a jéggé dermedt ágyban. Veszek egy mély, hörgő lélegzetet, próbálok nem elájulni, de a hányinger még így sem enyhül. A haragomon pedig inkább felfelé ível, mintsem lefelé.

-        Freya? – szólít meg Naruto, mire lassan ránézek. Kómás, fáradt és nyűgös fejem szerintem mindent elárul, de azért pontosítok.

-        Már jól vagyok… nagyjából… De, esküszöm neked, ha Sophie még egyszer baszakszik velem, szőnyeget csinálok belőle, és nem, nem érdekel, hogy az anyám – mondom, és végleg feladom, hogy megtartsam a testemet, és eldőlök az ágyamon.

-        Öhm… oké? – bizonytalan hangja azt sejteti felém, hogy nem érti, miről beszélek, de majd később megkérdezi, hogy mit is akartam.

Nem is magyaráznék neki most semmit. Ahhoz túlfáradt vagyok, hogy megpróbáljak logikus feltevéseket kiejteni a számon. Most csak annyira van egy kis erőm, hogy kihúzzam a jégdarabot a kezemből, és begyógyítsam a sebet a tenyeremen. Hanyatt vágom magamat az ágyon, épségben maradt jobb kezemmel eltüntetem a jeget az ágyról – mintha ott sem lett volna -, és elégedetten felsóhajtok. Persze a „közönségem” ezt teljes egészében végig nézi. Feléjük fordítom a fejemet, fáradtan elmosolyodom, és csak annyit mondok:   

-        Ha felébredek, elmagyarázok mindent. Oké?

-        Oké, de én szerintem el nem mozdulok mellőled, mert a végén még lefagyasztod a házat! – jelenti ki Naruto, és megkéri a vendégeket, hogy menjenek haza most.

A többiek rábólintanak a dologra, majd a földszint felé veszik az irányt. Naruto udvariasságból ugyan lekíséri őket a bejárati ajtóhoz, de tisztán érzem felőle, hogy majd szétveti a félelem és az aggodalom. A vendégek távoznak, Sansa pedig bevonul a szobájába olvasni, míg Naruto gyorsan lezuhanyozik, pizsamába bújik, és visszajön hozzám.

Bebújik mellém, de azért megtart egy tisztes távolságot tőlem, nehogy megint „fagyasztani” kezdjek. Igaz, azért az most jó érzés lett volna, ha átölel, és vigyáz rám éjszaka, de van egy olyan érzésem, hogy most nem akar kockáztatni. Sőt, van egy olyan érzésem, hogy semmiben nem akar most. Olyan furcsa mostanában. Annyit aggódik, annyira félt, hogy már megfulladok, ugyanakkor nagyon jól esik, hogy ennyire számítok neki. Mégis… mi lelhette?