Börtönsztori - 46. fejezet: Nagy lépés és egy döntés

Viszonylag korán ébredek fel reggel, enyhe fejfájással. A félhomályban a szemem szerencsére könnyen hozzászokik a fényhez, azonban a puha paplan és takaró nem kis gravitációval bír. Pedig tudom, hogy fel kellene kelnem, hogy reggelit csináljak, kávét főzzek, és nekiálljak a napi teendőimnek. Azonban, mint mondtam, nagyon húz az ágy, s ha jobban belegondolok nagyon régen volt már olyan, hogy lustálkodhattam az ágyamban. Összébb gömbölyödöm a helyemen, mélyebben belebújok a takaróm alá, mintha nem is létezne a nap. Mélyet sóhajtok, s elveszek egy pillanatig a kényelemben.

-        Ugye nem akarsz még felkelni? – Naruto álmoskásan hozzám bújik a takaró alatt, arcát a nyakamhoz nyomja, karjaival pedig átöleli a hasamat. Egész testével hozzám bújik, érzékeltetve, hogy eszembe se jusson kimászni az ágyból.

-        Nem, most nem akarok még kikelni – suttogom, majd megfordulok, hogy én is hozzábújhassak. Arcomat a nyakához nyomom, szorosan magamhoz húzom, ő pedig hálásan bújik bele a hajamba, ölel magához, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnék.

Ám nekem semmi kedvem nem volt eltűnni, sőt el sem akarok mellőle mozdulni, ha nem muszáj. Érezni akarom az illatát, a bőre melegét, szívének verését, úgy csak őt. Mélyen beszívom levendula illatát, lelkem megnyugszik, mintha semmi gond nem történne a világban. Légzésem lelassul, s csak hamar elbóbiskolok a karjai között. Ő is hasonlóan érezhet velem kapcsolatban, hiszen pillanatok múlva már hallom is, ahogy mélyen lélegzik és szuszog. Karjai enyhülnek a vállamon és a derekamon, feje lecsúszik a párnára, ahogy ténylegesen elalszik.

Kómásan kinyitom a szememet, hátrébb húzódom, s felnézek rá. Arca békés, mint mindig, ajkai résnyire szétnyíltak, néhány hajtincs a homlokába hullik. Lassan felnyúlok, kisimítom a homlokából a kósza tincseket, s elidőzök egy kicsit a három vágáson, ami az arcát díszíti. Puha bőrén nem érzem a redőket, hogy talán seb lett volna eredetileg, mégis olyan, mintha valaki végig karmolta volna orcáját. Jobban megfigyelve olyan mintha három-három hosszanti anyajegy lenne az arcán.

-        Nem jön le – morogja az orra alatt, én pedig annyira megijedek ettől a hirtelen megszólalástól, hogy fejbe vágom a párnámmal.

-        Hülye – mormogom, miközben kihámozom magamat takaróból, és kimászom az ágyból.

-        Azt mondtad, még nem kelsz fel – nyöszörgi párna leszedés közben. Megpróbál persze utánam nyúlni, nehogy kimásszak, ám én gyorsabb vagyok, és mire kinyúl értem, addigra én már magamra kapom a köpenyemet. Visszanevetek rá, miközben megkötöm a puha anyagot a derekamon.

-        Valakinek reggelit is kell csinálnia – válaszolom vidáman. Könnyed léptekkel odamegyek hozzá, egy puszit nyomok a homlokára, majd elindulok kifelé a szobámból. – Lustálkodj nyugodtan. Megérdemled.

Halk macska léptekkel lesétálok a földszintre, ahol még érződik a tegnap este maradéka. Érzem a feszültség apró morzsáit a levegőben, a bánatot és a megbánást. Ám a legfurcsább az egészben, hogy egy aprócska lelkesedést és kíváncsiságot vélek felfedezni az egyik szék környékén. Mély levegőt véve tisztán kivehető, hogy Boruto ült itt tegnap este. Mi mást is várhattam volna attól a gyerektől. Kíváncsi és lelkes, akárcsak az apja lehetett gyerekként.

Igaz, a Hetedik nem csak azért volt lelkes, mert annyira el akarta érni mindenáron, hogy a legkiválóbb legyen. Egyszerűen csak be akarta bizonyítani az embereknek, hogy nem szörnyeteg, hogy igenis értékes ember, akiben van annyi, mint bennük. Boruto csak az apjának akarja megmutatni, hogy mennyire rosszul cselekszik. S ebben teljesen egyetértek vele. A Hetediknek nem volt kicsiként apa képe, nem látta a saját apját cselekedni, viselkedni, normákat mutatni, egyszerűen csak tudta, hogy van neki egy, de hogy milyen volt azt nem tudja.

Boruto viszont látja az apját, mint Hokage, és nem tetszik neki, amit lát. Ezért mindent megtesz, hogy borsot törjön a Hetedik orra alá, amivel megpróbálja felhívni a figyelmét arra, amin változtatnia kellene. Azonban Boruto nem látja azt, amit én viszont igen. Boruto csak a Hokage címet utálja, nem az apját. Az apját nagyon is szereti, de képtelen kimutatni neki úgy, hogy ne a Hokagét lássa először benne. Ugyanis az apja egyre inkább képtelen kapcsolatot tartani Borutóval, s talán már nem is tudna ezen változtatni.

Boruto eltávolodott tőle, messzire, s már egy teljesen más utat jár, mint amit a Hetedik hisz, hogy követ. Véleményem szerint Boruto már egy olyan ösvényen jár, amit még én magam sem értek. A végeredmény mégis ugyanaz: egy nagy ember útja vette kezdetét. Hiszen az már biztos, hogy ahogy a Hetedik felkavarta az álló vizet annak idején, úgy a fia még nagyobb vihart fog okozni.  

S ha már viharról beszélünk, ott van még Brandon is. A lappangó veszedelem, ami a történésünk alatt mozog. Éljük az életünket, megküzdünk a problémákkal, de a felszín alatt ott kacarászik gonoszul Brandon, aki csak arra vár, hogy megreformálja a világot, valamilyen algoritmus alapján, amire nem tudok rájönni. A Jinchuurikik voltak az elsődleges célpontja, ám azóta nem mozdult. Évek óta csendben meghúzza magát, nem kavarja fel a port a sajtóban. Vegetál a sötétben s várja az alkalmas időpontot, de ami a legbiztosabb, hogy Naruto gyerekét várja.

Azt a gyereket, aki fenyegetést jelenthet számára. A jóslat, amit nem voltam képes értelmezni a realitás talaján. Az odáig világos a klánomnak köze lesz hozzá. Akár szülés, akár párkapcsolati közvetítőként. Érthető lenne úgy, hogy a gyermek Jinchuurikiként születik két másiktól. Akkor én lehetnék az egyik esélyes, de mivel én csak barát vagyok Naruto számára ez kilőve. Így már csak a közvetítő marad, az viszont annál esélyesebb.

-        Freya? Minden oké? – Ijedtemben felugrom a konyhapultnál, s kis híján beverem a fejemet a kredencbe. Hátrafordulok, s Narutot látom meg a konyhaajtóban. Zavartan elmosolyodom, majd sietve visszafordulok a teendőmhöz, a kávéfőzőhöz.

-        Persze – felelem rá sem nézve -, csak egy kicsit máshol járt a fejem. – Gyorsan jár a kezem, ahogy megtöltöm a kávéfőző gépet, majd gyorsan bekapcsolom.

-        Hol jártak a gondolataid? – kérdezi tőlem, miközben kinyitja a hűtőt, hogy segítsen nekem, ám kihallom a hangjából, hogy nem csak egy könnyed csevejnek tette fel a kérdést.

Túl sok minden volt közöttünk, amit nem mondtunk el egymásnak. Én nem meséltem el a pecsétemet a hátamon, az eltűnésemet, az itt létemet, a Sophieval történt incidenst sem magyaráztam meg neki. Sőt, a Brandonról tett felfedezésemet sem osztottam meg vele, ez pedig egy kis konfliktust idéz elő kettőnk között. Ez pedig hosszú távon nem egészséges. Főleg társak és barátok között. El kellene neki mindent mondanom. A nyelvemnek meg kellene erednie, de ha arra gondolok, hogy mennyi minden változhatna meg közöttünk, ha ez megtörténne… beleborzongok.

Így igyekszem gondolkodás közben dolgozni, nehogy észrevegye, hogy valami nincs rendben velem. Ám a kérdése attól még a levegőben lebeg, és csak fokozza közöttünk a feszültséget. Mély levegőt veszek, két tojás feltörése között, majd valahonnan összekaparok annyi bátorságot, hogy összeszedjem a gondolataimat. Valamint magamban szorítok, hogy ne hagyjon cserbe ma a szerencsém.

-        Brandonon. – A levegő azonnal megdermed, ahogy kimondom a nevét a konyhában. Naruto szinte kővé válik a kezében egy tállal, de nem szólal meg. Én magam persze szenvtelenül dolgozom tovább a reggeli elkészítésen, ám legbelül a lelkiismeretem azt követeli, hogy most azonnal forduljak meg, és nézzek rá. Szerencsére a tál végül koppan a pulton; megmozdult.

-        Miért? – kérdése meglep, de valahogy nem vethetem a szemére.

-        Mert túl csendes. Solemb nagyi egy, talán egy és fél évet adott, hogy fel fog bukkanni. Ehhez képest eltelt két és fél év mióta újra találkoztunk, s mégis még nem adott magáról semmi jelet. Bár, nem voltam otthon egy és fél éve, így… csak te tudhatod.

Hatalmas csend támad. A levegő megtelik a feszültség bizsergető érzésével, s végre hátra fordulok Narutóhoz. Ő azonban még mindig háttal áll nekem, a hátán fájdalmasan megfeszülnek az izmok, kész csoda, hogy nem pattannak el. Talán tud valamit? Vagy történt valami? Közelebb lépek hozzá, s már érinteném meg a vállát, amikor mozgásba lendül, és elkezd ismét a tojásokkal foglalkozni. Felveri őket, sózza, borsozza, majd nekilát az omlett elkészítésének. 

Értetlenkedve nézek rá, de ő rám se hederít, csak dolgozik. Vajon ezzel a morállal és hozzáállással végezte a mindennapokat, míg engem keresett? Megeshet, hogy igen, hiszen nagy gyakorlattal kerüli a tekintetemet, jár a keze, mint a motolla, s tényleg magába fordul. Érzem felőle az eltávolodást a kerülést, mintha beteg lennék, akitől távolságot kell tartani. Beletörődően fújok egyet, majd folytatom a reggeli készítést ott, ahol abbahagytam. Vágom a zöldségeket, facsarom a narancsot, futólag még a rádiót is bekapcsolom, hogy egy kicsit oldjam a hangulatot.

A rádió legalább kellemes dallamokat játszik korán reggel, a beszélgetős műsorral együtt. A hírek gyorsan lemennek így fél nyolckor, a műsorvezető konferálja fel a jobbnál jobb dalokat, csak épp mi maradunk komorak, még akkor, amikor Sansa felébred. Szerencsére, a kicsi lány ebből semmit nem vesz észre, annyira kómás még. Azonban én magam egyre éberebb vagyok. Soha nem gondoltam volna azért, hogy egyszer majd a saját tanítványom ellen kell majd megfigyelést alkalmaznom, mert visszavonul saját magába.

Gondterhelten ülök le velük reggelizni, figyelem, ahogy kanalazzák a saját reggelijüket, kortyolgatják a narancslevüket, mintha egy átlagos szombat reggel lenne, nem pedig egy kicsit mérgesen induló nap. Én magam is próbálom így felfogni, míg a főző kiadja magából az utolsó csepp feketét, de valahogy nagyon érzékenyen érint most. Látóként mindig is különlegesen érintett az emberek érzelmei, gondolatai, sőt még az emlékei is. De az utóbbi időben egyre gyakrabban, jönnek át hozzám az emlékek úgy, mint az információk. Folyamatosan áramolnak be hozzám, mintha olvasnám őket csupán azzal, hogy az emberekre ránézek. Ez idáig csak akkor volt ilyen, ha nagyon erős volt az érzelem. Legyen az akár örömteli vagy bánatos.

Erősen megszorítom a köpenyem szélét, és egy nagy bögre fekete kávéba fojtom a rosszullétemet. Sajnálatosan nem bizonyul hatásosnak, mivel a fejem így is lüktet, akár az iszonyat, az ingerküszöböm pedig egyre alacsonyabb lesz. Vissza kell fognom magamat. Monoton mozdulatokkal, leszedem az asztalt a reggeli után, majd pizsamában neki állok mosogatni, ahogy mindig is szoktam. Azonban nem tudok elsiklani afelett, hogy Naruto figyel a konyhaajtóból. Szinte érzem a hátamban, hogy a tekintete beleég a hátamba.

-        Igen? – kérdezem hátra sem nézve. Hallom, ahogy ellöki magát a félfától, közelebb jön hozzám, majd átkarolja a derekamat. Arcát a nyakamba temeti, nekem pedig eláll a lélegzetem egy pillanatra.

A szívem meglódul a mellkasomban, ahogy a vastag köpenyemen át is érzem minden egyes izmát, a testében folyó, lüktető vért, az energiáit. Mintha egy pillanatra eggyé olvadtunk volna. Megdermedek a közelségétől, nem merek megmozdulni, így csak lebeg a kezem a mosogató tiszta vize felett, s képtelen vagyok bármit is csinálni. Csak hallgatom, ahogy lélegzik, ahogy kering a vére a testében, és egyszerűen nem értem, hogy miért csinálja ezt.

Mélyeket lélegzem, próbálom visszanyerni a testem felett az irányítást, de olyan, mintha pont arra játszana rá, hogy képtelen legyek bármit is tenni. Végül megmozdulok, mintha kioldódna bennem egy zár, ami eddig megakadályozott a mozgásban. Leteszem a kezemet, a mosogató szélére, felé fordítom a fejemet.

-        Mi a baj? – kérdezem meg tőle várakozás teljesen, de erre csak elenged, és felmasírozik az emeletre. Furcsállva nézek utána, nem értem, hogy ez most mi volt. Olyan volt egy pillanatra, mintha a lelkemben olvasna, próbálna megfejteni, akár egy rejtvényt, de képtelen lenne rá, mert olyan sok gát akadályozza az előre jutásban.

Befejezem a konyhában a teendőket, majd én magam is felmegyek az emeletre, hogy felöltözzek. Lendületesen megyek a szobám felé, ám megtorpanok, amikor az ajtóba érek. Naruto ugyanis az ágy szélén ül, gondolataiba mélyedve néz maga elé. Hosszú ujjú pólójának szélét gyűrögeti, amikor elé lépek, s lenézek rá. Feltekint rám, szemében látom az aggodalom szikráit, én mégis nyugodtan nézek rá, mintha semmi baj nem történhetne.

A legrosszabb mégis az, hogy így állva előtte szívem szerint hátralökném a matracra, és rávetném magamat. Nem tudom mégis miért, egyszerűen az ösztöneim azt súgják, hogy most, itt az ideje, hogy megtegyem, pedig tudom jól, hogy nem helyes. Ő a barátom, hiába táplálok iránta többet, mint barátság. Mélyeket lélegzem, s várom, hogy megszólaljon, de percekig csak néz rám. Nem egyenesedik ki, nem húzza ki magát, csak ül, görnyedten, én pedig arra várok, hogy mikor néz előre a hasamra, s csókolja meg forrón és szenvedélyesen.

Végül ő szakítja meg a szemezésünket azzal, hogy félre pillant. Jól látom rajta, hogy őt is felzaklatta ez a kis próbálgatás közöttünk. Én magam is inkább a szem köztes ablakra szegezem a tekintetemet, nehogy valami meggondolatlanságot csináljak véletlenül, sőt, inkább sarkon fordulok, és a szekrényemhez megyek, hogy kivegyek valami ruhát, és felöltözzek. Azonban ahogy nézem a ruháimat, egyre csak azon jár a fejem, hogy miben tetszenék neki. Mi hatna annyira csábítónak, hogy a falnak lökjön, és félholtra csókoljon, vagy még több. Mi a fene van velem? Miért érzem azt, hogy nekem szükségem van erre, hiszen még életemben nem szexeltem.

-        Boruto tegnap kért tőlem egy szívességet – mondja rekedtesen, feldúlt hangon. Egy pillanatra megijedek, s talán egy kicsit túl gyorsan is fordulok hátra. Naruto hátrahőköl, kitágult szemmel mered rám, mintha a világ legnagyobb pimaszságát mondta volna az imént, nem pedig egy egyszerű kijelentést.

-        Mi volt az a kérés? – szólalok meg nyugodtan, pedig szívem szerint hozzá rohannék. A vérem valamiért felpezsdült, szinte már forr a testemben, s könyörög, hogy vezessem le. Kalapáló szívem a bordáimat ütögeti, ahogy belenézek azokban a kék szemekbe, amikből képtelen vagyok olvasni.

-        Az volt a kérése – kezdi olyan nyugodtan, ahogy csak tudja -, hogy mikor készen leszek a kapuval, akkor hagy jöhessen velünk. Elmondta, hogy segítettél neki felfedezni az erejét, és oktattad is amennyire tudtad, és szeretné ezt tovább fejleszteni. Azt mondtam neki, hogy még megbeszélem veled ezt, és utána szólok neki, hogy miként döntöttünk.  

Elakad a szavam, s még annyit sem vagyok képes kinyögni, mint ez előtt, ebben a szexuálisan kicsit túlfűtött pillanatban. Igaz, most a döbbenet az erősebb, nem pedig a vágy, ami valamiért úgy átjár, mint az energiáim. Mély levegőt veszek, kitisztítom a fejemet ezektől a nem ideillő gondolatoktól, s mérlegelni kezdek. Boruto mindig is érdeklődött a mágia iránt, s nagyon erős is az az energia, ami a testében kering. Mégis az, hogy magunkkal vigyük? Szinte lehetetlen. A Hetedik nem egyezne bele, hogy elvigyem a fiát főleg, hogy milyen viszonyban van jelenleg egyre kamaszodó fiával.

Nem is az igazából a probléma, ami mindig elő szokott jönni, hogy akkor hogyan tartom el, mi lesz vele, mi lesz itthon, stb. hanem az, hogy mi lesz a szüleivel, a régi életével. Hiszen még mindig nem tartunk ott, hogy csak úgy utazni tudjunk a világok között. Nem tudom hazajuttatni, ha mégsem jön be neki, vagy ha… nem is tudom, rosszabb történik vele, ami a Hetediket és Hinatát is érinti.

Gondolkodás közben jobb kezemmel a homlokomat fogom, míg a másikkal csípőmet szorongatom, hogy ki tudjak találni egy épkézláb választ, amit Boruto kérésére adhatunk. De jelenleg nem jut eszembe semmi. A beleegyezés vagy sem. Vagy a feltételek, amikkel velünk jöhet. Vagy az okokat, hogy miért nem jöhet velünk. Gondterhelten felhördülök, visszafordulok a ruhás szekrényemhez, s csak bámulom a ruháimat. A szövetek gúnyosan merednek rám a fogasokról és a polcokról, míg végül mérgesen becsapom a kétszárnyú ajtót. A nehéz fának támaszkodva nézem a padlót.

-        Beszélnem kell vele először – szólalok meg valahogy. – Meg szeretném hallgatni az ötletével kapcsolatban. S majd utána döntök. De gondolom – Naruto felé fordulok –, neked sem lenne ellenedre, ha mondjuk, velünk jönne.

-        Nem, erős energiái vannak, okos is, csak még van mit csiszolni rajta. Valamint egész jól kijövök vele, talán még jobban is, mint az apja. – Naruto arcán felvillan a szokásos mosolya, csillogó szemében látom, hogy egyre gondolunk. Nincs ellenünkre, hogy velünk jöjjön, hiszen kivételes tehetség. Itt csak két gond gátol bennünket: az apja és az anyja.

~~~

Miután sikeresen felöltöztem, megbeszéltem Narutóval, hogy küldök egy levelet Borutónak, amivel nem hívjuk fel magunkra a figyelmet, és így könnyebb lesz négyszemközt beszélni a fiúval. A galamb hamar el is szállt, de csak délutánra várjuk a kis vendéget, amikor már véget értek a gyakorlással töltött órái, és észrevétlenül el tud hozzánk jönni. Mi persze addig sem tétlenkedünk itthon. Van mit csinálnunk nekünk is. Elsősorban nekem át kell nyálaznom azt a nagy adag papírt, amit Naruto vágott az asztalomra, mondván az elmúlt egy és fél év eseményei nemcsak a hivatalban, hanem otthon is zajlottak.

Elég tömény és nehéz olvasmány, főleg a Főmágus részéről. Rengeteg esemény és történés, a Smaragd-szigeteken, a Hóháton, a Távoli-kontinensen s majdnem az összes társországunkban, ahol már jártam. Az egyik helyen politikai gondok vannak, máshol az irodalom szárnyal, valahol elégedetlenek és így tovább, amíg le nem fejelem az asztalomat annyira kiakadok. Miért mindennek akkor kell történnie, amikor én nem vagyok ott? Ezek nagyjából nyolcvan százalékát meg tudtam volna úgy oldani, hogy minél tovább elálljanak a megoldások, és ne egy-két éven belül virágozzanak fel újra.

Listát is elkezdtem írni, hogy milyen rendeleteket és milyen intézkedéseket kell elintéznem ahhoz, hogy helyesen megcsináljam azt, amit a Főmágus csak félvállról tudott. Szerencse, hogy Naruto meg tudta állítani az időt a világunkban – most se tudom, hogy csinálta az én félkész művemmel, de le a kalappal előtte -, mert, ha nem tette volna, szerintem az apokalipszisre értünk volna haza. A Főmágus konkrétan alig tud figyelni bármire is a saját fő munkái mellett. Nem véletlenül vagyok én és Naruto a képben, hogy meg tudjunk mindent csinálni időre.

A klánról is elég sok mindent leírt nekem, de itt nem kellett megjegyzéseket írnia, hogy ő mit csinált volna a helyükben, mivel ő maga vette át a vezetést arra az időre, míg én vissza nem érek. Szerencsére egész jól fogadták a dolgot, és ténylegesen meg tudtak állapodni, hogy csakis addig lesz ő a vezér, ameddig én elő nem kerülök. Ezt viszont jó hallani, mármint azt, hogy a klánom ennyire ragaszkodik hozzám. Persze, én se tennék másképpen, hiszen mégiscsak a családomról van szó.

-        Freya – megijedek, ahogy Naruto a nevemen szólít; nem is hallottam, hogy kopogott.

-        Igen? – kiegyenesedem a fotelben, s csak most érzem, hogy mennyire elgémberedett a gerincem a sok hajolástól. Gerincoszlopom hangosan roppan egyet, ahogy hozzáér a hideg bőrhöz.

-        Elkészültem a kapuval. – Örömöm fellángol a mellkasomban, és szinte kedvem lenne táncolni, de nem feledkezem el, hogy ma reggel mennyire túlfűtött volt a levegő. Így csak felpattanok a helyemről, és felkiáltok. Boldog mosoly terül el az arcomon, s szemmel láthatólag ennek Naruto is örül. – Látom, ennél jobb hírt nem is hozhattam volna. Szépen haladsz – néz le a papírjaimra.

-        Haladok – jegyzem meg elégedetten, de közben a mellkasomban ott motoszkál egy aprócska pillangó, ami bármelyik pillanatban átveheti tőlem az irányítást. – Bár megjegyezném, hogy nem kevés munkám lesz, ha hazaérek. Rengeteg rendelet, parancs, változtatás és diplomáciai tárgyalás vár rám. Meg rengeteg utazás.

-        És az annyira rossz? – kérdezi tőlem, miközben közelebb jön hozzá, megkerüli az asztalt, és rátámaszkodik. – Egy kis munka senkinek sem árt – jegyzi meg röhögve, én meg játékosan vállon öklözöm tettetett mérgemben.

-        Az úgy van, hogy egy kis mozgás senkinek sem árt. Különben is, ha utaznom kell, akkor nem tudok otthon lenni veletek. Így gyakorlatilag már megint távol leszek tőletek.

-        Lehet – azzal előre lép, és megfogja a derekamat – de legalább tudni fogom, hogy hazajössz.

Az arcom lángba borul, kétség sem fér hozzá, hogy vörösre pirultam, legalábbis én magam így érzem. Naruto viszont egyáltalán nem érzékel ebből semmit, vagy, ha igen, akkor rohadtul jól viseli, mivel még mindig rám mosolyog, fogja a derekamat, s a szemében valami olyasmi érzés csilloghat, amit még soha nem láttam nála. Teljesen zavarba jövök, s csak annyit tudok hirtelen csinálni, hogy mereven állok a helyemen, s nem mozdulok.

A szívem hevesen dobog a mellkasomban, a nyelvem összeakad a számban, s szerintem, ha itt helyben szájon csókolna, azt se tudnám, hogy fiú vagyok-e vagy lány, de biztos visszacsókolnám. Olyan érzések szabadulnak fel bennem, amik egészen eddig a fejem leghátsó szegletében voltak elzárva, direkt azért, mert tudtam, hogy csak a bajt hozzák rám. Ez most is így van. Félek, hogy valami őrültséget fogok csinálni, amiből nem tudom kimagyarázni magamat. Erővel kényszerítem magamat, hogy levegőt vegyek, de arra már képtelen vagyok, hogy levegyem a kezét a derekamról, vagy, hogy ne nézzen rám úgy, mint… nem is tudom…

Ding-dong.

Egyként ugrunk szét, mintha valaki megzavarta volna a titkos találkánkat. Úgy pillantunk egymásra, mintha azon nyomban egymásnak akarnánk esni. S nem tudom, miért. Az érzéseim megbolondultak a testemben, s ez nem jó. Fenn kell tartanom az álcámat, miszerint barátként tekintek rá. Semmiképpen nem gondolhatja azt, hogy többet érzek iránta, mint barátság. Az a munkák rovása menne, mivel egészen biztos, hogy nem érzi ugyanezt.

Nagyot nyelve bírom mozgásra lábaimat. Lerobogok a földszintre, s közben érzékelem a vendégem energiáit az ajtó másik feléről. Megérkezett Boruto. Szuper. Futólag az órára pillantok; négy órával hamarabb érkezett, mint számítottam. Még az ebéden sem estünk túl, de úgy látszik, hogy Konohamaru a tegnapi után jobbnak látta gyorsan lerendezni az gyerekeket, hogy visszavonulhasson a saját világába. Vagy csak szimplán gyorsak voltak. Amilyen izgatott lehet Boruto meg is értem.

Kicsit feszülten, de mosollyal az arcomon nyitom ki az ajtót. S egy pillanatra elakad a szavam. Nem az a fiú áll előttem, mint akit két nappal ezelőtt az asztal alatt játszott. Eltátom a számat, ahogy végig mustrálom Borutót, aki szemmel láthatólag egy kicsit zavarban van. Nagyot nyel, idegesen megszorítja a válltáskájának a pántját, lesüti a szemét.

-        Helló. Bejöhetek? – kérdezi félszegen, én pedig arrébb állok az ajtóból, hogy be tudjon jönni a házba.

Gyorsan ledobja a cipőjét, majd beljebb megy a házban, én pedig még mindig megdöbbenve követem őt a konyhába. Idegesen, feszengve leül az egyik székre, akárcsak én is. Vele szemben helyezkedem el, de még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy mégis mi történt. S egyszer csak beugrik. Eltüntető bűbáj. Döbbenetem hamar átvált felismerésbe, és máris elmúlik a szemráhányó érzésem. Főleg mikor eszembe jut Hinata és a folytonos aggódása, hogy hogyan fogja Boruto kezelni az igazi kamaszkori változásokat. Úgy látszik, hogy jól.

-        Szép álca volt. – Hirtelen felnéz, fürkészi egy kis ideig az arcomat, majd finoman mosolyogva bólint egyet.

-        Anya miatt kellett. Annyira félt a kamaszkortól, hogy csak fokozatosan kezdtem el neki bemutatni. Először csak a pattanások itt-ott, majd a magasság, a hang és így tovább.

-        Értem. Kérsz valamit inni? – kérdezem már sokkal fesztelenebbül, mire ő is egy kicsit feloldódik.

-        I-igen – mondja kicsit bizonytalanul.

-        Tea?

-        Az jó lesz. Köszönöm, Freya-nee. – Elpirulok a megszólítására, egyszerre jól is esik. Elvigyorodom, akárcsak ő, és varázslattal felteszek egy kanna vizet forrni.

-        Szóval, amíg a teavíz felforr, beszéljünk egy kicsit erről a kérésedről. Szeretném, ha kifejtenéd nekem ezt a dolgot. – Boruto állja a tekintetemet, s szinte biztos vagyok benne, hogy félelem nélkül össze fogja foglalni nekem a dolgokat.

-        Nos, szóval… a kérésem az volt, hogy hagy mehessek veletek, mikor elkészül a kapu. Ezt azért szeretném, mert úgy érzem, hogy… nem is ez a legmegfelelőbb szó erre. Nos… Úgy gondolom, hogy… Tanulni szeretnék! – nyögi ki végre a helyes formát, ami kifejezi őt. – Tudom, követelőző ez a kijelentés, de szeretnék tanulni. Mágiát. Annyi mindent tanultam tőled már, és úgy érzem, hogy folytatnom kell, hogy ezen az úton kell járnom. Azon felül…

-        Azon felül? – kérdezem a mondat folytatását, mikor hirtelen elhallgat.

-        Szeretnék szabad lenni. A mágia által pedig sokkal szabadabbnak érzem magamat. Úgy érzem, ha mágus leszek, akkor tényleg az lehetek, ami mindig is. Alkothatok, létrehozhatok bármit, amit csak szeretnék. Majdnem bármit. De mégis több szabadságom lenne, mint itt. Itt a szüleim annyira féltenek és lesnek árgus szemekkel, hogy szinte képtelenség érvényesülnöm. Apám még Sasuke bácsival sem engedett el világ körüli utazásra, mondván, hogy még éretlen vagyok, és inkább a térségben gondolkodjak. Ne is álmodjak egyelőre a messzi világról. Én viszont látni akarom. Persze, tudom, hogy ezért tennem kell. Dolgoznom. Ha veletek mehetnék, akkor természetesen tanulnék és dolgoznék egyszerre. Megdolgoznék az ellátásomért, a taníttatásomért, akár a tandíjamért is. Vagy, dolgoznék először és utána…

-        Boruto – vágok közbe -, értelek, ne aggódj. – Kezemet a kezére rakom a kezemet, megnyugtatóan megszorítom. – Nekem nem is ezzel lenne a bajom.

-        Hanem? – értetlen és megdöbbent hangján jól érződik, hogy ő csakis erre a problémára gondolt: az anyagiak és a hála. Pedig nekem nem ezzel lenne a gondom.

-        A szüleiddel és a családoddal mi lesz. Nekem nem az problémám, hogy hogyan lássalak el, ha velünk jössz. Munkát tudok adni, az egyetem tárt karokkal várja a diákokat, ráadásul ingyen, szobánk van, kajánk is, mindenünk, amit csak kíván az ember. Én attól félek, hogy mi lesz, ha a szüleid egyszer átjönnek a világunkba, és számon kérnek. Mi lesz velük? Hogy terveztél eljönni?

-        Vállalom értük a felelősséget – jelenti ki határozottan. – Elszökni terveztem. Tudom, nem engednék, hogy veletek menjek, de én menni akarok. Vállalom azt, hogy ha valaha is átjönnek, akkor beszélek velük. Ez az én keresztem, nekem kell elintéznem, ha egyszer eljön az ideje.

-        Jó, csak ezt akartam tudni. Velünk jöhetsz.

-        Komolyan? – kérdezi csillogó szemmel tőlem. Felnevetek, ahogy látom ezt a reménykedő tekintetet, s rábólintok, hogy igen, komolyan gondoltam a dolgot. Örömében könnyek szöknek a szemébe, s még engem is meglepve áthajol az asztalon, és a nyakamba borul.

Meglepődök egy pillanatra a kirohanásától, de egy kis fáziskéséssel viszonzom a meghitt ölelést. Felnézek, Naruto pedig ott áll a konyhaajtóban. Arcán széles mosoly terül el, karját összefonta a mellkasán, mintha egész végig ott állt volna, míg Boruto elmondta, hogyan is érez, s miért akar velünk jönni. E felől kétségem sincs. Elmosolyodom, rákacsintok, mire ő rábólint, hogy helyesen cselekedtem. Időközben a teavíz is sípolni kezd a főzőn.

~~~

Nem tudom, hogy mitől, de valamiért elégedett vagyok magammal. Mintha elértem volna valamit, amit mindig is akartam, csak most még annál is többet kaptam volna. De lehet, hogy csak a szeretett férfi látványa részegít meg, amint palacsintát süt. Persze, nem Borutóra gondolok – ő már elment, hogy a transzport kristályba bepakoljon -, hanem Narutóra, akinek izmos háta tökéletes halmokat hagy a pólóján. Az illatok pedig valami fenségesek.

A vanília, a csokoládé és a fahéj szinte megrészegít, ahogy a levegőben száll, de még ízletesebbnek hat, mikor meglátom a tányéron. Hagyományos amerikai palacsintának indult, ám valahogy a tésztába a került egy kevés kakaó, s annyira jó lett, hogy Naruto a következő adagokat is hasonlóan készítette el. Mondanom sem kell, hogy nem hagyta, hogy segítsek. Pedig két serpenyővel gyorsabban készen lettünk volna. De nem panaszkodhatom. Remek szakács lett belőle.

-        Egy biztos, ha le akarsz nyűgözni egy lányt, akkor csak elég, ha palacsintát sütsz neki – mondom neki nevetve.

-        Nem is tudom – mondja vigyorogva, majd palacsinta forgatóval a kezében felém fordul. Vörös kötényem szorosan rásimul, csábító mosolyától pocsolyává válok a székem alatt, testtartását pedig szándékosan femininre vette. – Talán sütök egyszer-kétszer…

-        Csak egyszer-kétszer? – kérdezem tőle huncutul, mintha mindig is így beszélnék egymással. – Pedig a sütik finomak.

-        Az attól függ milyen sütiről van szó – dorombolja, majd visszafordul a serpenyőkhöz. Pocsolya. Határozottan pocsolya vagyok. Elolvadtam, mint a fagyi a napon. – Hinamorinak biztos tetszene az ötlet a sütésről.

Hinamori? Ennyit az olvadásról. Megdöbbenek a női név hallatán, homlokomat ráncolom, és könnyes szemmel nyugtázom a meghitt pillanatot, amit eddig sikerült felépíteni. Keresztbe teszem a kezemet a mellkasomon, hátradőlök a széken, s várom, hogy magától megszólaljon. Azonban mélyen hallgat, még akkor is, ha rájött, hogy kicsúszott a száján az, amit még nem akart elmondani nekem. Legalábbis remélem, hogy idővel elmondta volna.

-        Ki az a Hinamori? – teszem fel a kulcsfontosságú kérdést, mire rádöbben, hogy elszólta magát.

-        Hinamori? – kérdez vissza idegesen, de nem mer hátrafordulni. – Hinamorit mondtam? Sansát akartam… öhm… biztos már megint félrebeszélek… heh… atyám… úgy látszik, hogy meleg levegő nem tesz jót nyáron…

-        Naruto – Megdermed a hangom hallatán, látom rajta, hogy ideges, és még nem akarta elmondani nekem, ami most következik. – Hinamori a barátnőd? Mert, ha az, akkor sincs semmi baj. Nem harapom le a fejedet. Sőt, még örülök is, hogy…

-        Nem csak a barátnőm… Nem azzal van a baj, hogy a barátnőm, hanem… a…

-        A hovatartozása, a kinézete, vagy a… - kezdeném a találgatásokat, de félbeszakít.

-        A jegyesem! – böki ki szinte már üvöltve.

Itt pedig elakad a szavam. Eltátom a számat, miközben Naruto lerakja a forgatót, és a pultra támaszkodik. Moccanni sem merek, ahogy az egyre jobban kiboruló Narutót vizslatom. A jegyese? Vagyis a menyasszonya. Meg fog nősülni. Az egyetlen barátom, a mindenem, létemnek egyetlen értelme. Gyomrom bukfencet vet bennem, s menten hányingerem lesz az amúgy nagyon is finomnak látszó palacsintától. Nagyot nyelek, hogy lent tartsam a maradék reggelit, ami a gyomromban maradt. Meglepődöttségemben egy hang sem képes elhagyni a számat, pedig szeretnék valamit mondani.

Már csak az a kérdés, hogy mit. Gratuláljak? Akadjak ki, amiért nem mondta el? Szidjam le, amiért tizennyolc évesen megnősül? Nem tudom. Képtelen vagyok ezt ép ésszel felfogni most. Pedig régebben, mikor erről vitáztam Kurumival, akkor pont leszögeztem neki, hogy nem fogok összetörni, és hagyni fogom, hogy boldog legyen. Most azonban az érzések annyira kavarognak benne, hogy azt sem tudom, hogy most mit csináljak. Ordibáljak, gratuláljak, lelkesedjek, vagy mi a tököm!

Lesokkolt, de úgy, hogy gondolkodni is alig vagyok képes. De még sírni sem tudok. A szemem ugyan szúr, érzem a kikívánkozó könnyeket, de mintha valami láthatatlan erő visszatartaná őket attól, hogy kiadjam őket. Csak meredten bámulom azt a helyet, ahol Naruto két perce volt, a szám nyitva, mintha épp egy mondatot akartam volna kiejteni rajta, csak megakadt volna a torkomban. S ezzel nem is állunk messze az igazságtól. Tényleg mondani akartam valamit, de már nem emlékszem rá, hogy mit.

-        Basszus! – kiált fel Naruto, én pedig úgy riadok fel hirtelen a kábulatból, mintha megcsíptek volna. Látásom homályos – nem pisloghattam ezek szerint -, s csak a fekete füstöt látom, ami az egyik serpenyőből száll felfelé. Naruto pedig gyorsan a csap alátartja az odaégett palacsintát.

Hosszan kifújom a levegőt – egyáltalán nem emlékszem, mikor tartottam vissza -, majd beletúrok szabadon hagyott hajamba. Az asztalra könyökölök, hajam előre hullik, mintha el akarna függönyözni mindenki elől. S talán jól is teszi. Tekintetemben aggodalom és fájdalom csillan, a lelkem pedig toporzékolni kezd odabent, akár egy hisztis ötéves, aki akar valamit, de nem kaphatja meg. S ez pontosan igaz. Nem akarom őt elengedni, pedig azt mondtam, hogy nem lesz gond, ha megnősül, ha talál valakit, akit teljes szívéből szeret. Most mégis ellentmondok magamnak, mivel ez számomra váratlan volt. Túlságosan hirtelen. Mintha valaki belevágott volna a hátamba egy kést, rajta a ténnyel.

-        Freya? – hallom meg a nevemet, de képtelen vagyok reagálni rá. Elsiklik mellettem, akár egy idegen az utcán, nem is ismerem fel a szót. – Freya! – hallom meg ismét, de még mindig nem vagyok magamnál. Hallom, hogy Naruto szólít, mert felismerem a hangját, de a tudatomig nem jut el.

Mélyeket lélegzem, próbálom lenyugtatni zakatoló szívemet, a könnyeim pedig még mindig nem akarnak előjönni a helyükről, csak csípik a szememet, valahányszor pislogok. Ujjaim remegni kezdenek a hajamban, kezdek még jobban összeomlani. Nagyot nyelek, mélyen beszippantom az immár tiszta levegőt, és kiegyenesedem. Az asztal lapját nézve egy kicsit lenyugszik háborodott lelkem, de még mindig kavarognak bennem az érzések. Egymást váltják. Először a harag, majd a fájdalom, a döbbenet, a csalódás, szomorúság, végül pedig a kínkeserves bánat, ami mélyen megül bennem.

-        Freya – immáron felismerem a nevemet, és el is jut a tudatomig. Nem nézek fel rá, képtelen vagyok belenézni azokba a szemekbe, amik pár perccel ez előtt még felém csillogtak, csintalanul és gyönyörűen. Lehunyom a szememet, majd megrázom a fejemet. „Ne most!”  kérem hangtalanul tőle. Ez most túl sok, nagyon sok.

Eddig szinte repesve vártam, hogy végre hazajuthassak, most azonban valahányszor az otthonomra gondolok, az jut az eszembe, hogy hamarosan esküvői harangok fognak szólni, egy menyasszony fog végigvonulni a sorok között, és Naruto fogja várni a másik végén. S az a menyasszony nem én leszek. Hanem Hinamori. Akit még életemben nem láttam.

Többször hallom, ahogy a kötény suhogni kezd, s pontosan tudom, hogy minden egyes mozdulatomat figyeli Naruto. Én viszont nem mozdulok. Csak nézem az asztalt, hajam baloldalt előre hullik, a szívem pedig bánatosan dobban a mellkasomban. Úgy érzem magamat, mintha egy jéghegy lennék, amiből szép lassan elkezdett egy darab leválni, s semmi esély nincs arra, hogy ott maradjon. Érzéketlen leszek a környezetem ingereire, s csak azt veszem észre, hogy a lábaim működésbe lépnek, felállítanak az asztaltól. Kimegyek az üvegházba, s megállok az egyik nyitott ablak előtt.

Egy ideig nézem a kertemet, amint virágzik. A színek sokaságát, a virágok ezernyi formáját, ahogy kelletik magukat. Mélyen beszívom a forró levegőt, amit az arcomba fúj a szél. Kék-fehér pántos ruhámat fodrozza a levegő, hajam a nyakamat csiklandozza, én mégsem vagyok képes örülni ennek. Mezítelen lábamnak jólesik a hűs csempe, azonban hiába keresem a szépséget és a boldogságot a kertem virágzó és gondtalan képében, nem találom. Képtelen vagyok nyugalmat találni, vagy akár csak egy kis vigaszt.

Megerednek a könnyeim. Lassan folynak le az arcomon, miközben én egy szót sem szólok. Végiggördülnek az orcámon, egészen az államig, onnan pedig a padlóra cseppennek, hangtalanul, mintha nem is lett volna ott soha. Ajkaim remegnek, ahogy visszafojtom a hangomat; nem akarom, hogy tudja, miatta bőgök most. Épp elég neki, hogy így jelentette be a házasságát, nem hiányzik neki most még az is, hogy bűntudata legyen a könnyeim miatt. Bánatosan, reszketegen felsóhajtok, majd az ajtóhoz masírozok, s kimegyek a kertbe.

Odakint sétálok egy kicsit, majd leülök a fűbe. Szoknyám kiterül körülöttem, a virágok pedig felém hajlanak, ahogy felém kezd fújni a szél. Ezt most már élvezem. Így egy kicsit már könnyebb levegőt vennem, nem szorít annyira a mellkasom. Félix érdeklődve jön oda hozzám, rövid farkát kíváncsian csóválja fűben. Bánatosan rámosolyodom, majd megvakargatom a füle tövét. Élvezve nyomja oda a fejét a kezemhez, többet kérve a kellemes törődésből. Menten hanyatt is vágja magát, a hasát mutatva felém, hogy vakargassam azt is. Kérésének pedig eleget teszek. Nem csak azért, mert imádom ezt a kutyát, hanem azért is, mert segít elterelni a gondolataimat a közelgő esküvőről.

Persze, annyira azért nem tud segíteni, hogy ne érezzem, hogy Naruto rám szegezi a tekintetét az üvegház ajtajából. Figyel, s aggódik, hogy most mi lesz. Tisztán érzem a pecsétjéből, hogy fél, mi lesz a válaszom erre a hirtelen kijelentésére. Jelen pillanatban semmi. Nem tudom, mit mondhatnék egy ilyen kijelentésre. Talán azt, hogy szerencsés. Megtalálta a párját, akit teljes szívéből szeret, akivel össze akarja kötni az életét, s családot alapítani. Én pedig szenvedve fogom végignézni, ahogy ő boldogan mosolyog, ahogy élvezi az életét. Mert nekem mindig is ő lesz a szívem egyetlen vágya.

-        Freya. – Megtartotta az öt lépés távolságot tőlem, mondván, ennyi egy kicsit több mint három lépés, de még mindig nem hideg magatartás. Abbahagyom Félix hasának vakargatását, s végre felnézek rá.

Szemében halálos aggodalom csillog, ádámcsutkája percenkét vagy hatszor jár fel-le, homloka pedig ráncba szalad, ahogy engem kémlel. Várja, hogy beszélni kezdjek, de még mindig olyan, mintha valaki a torkomba forrasztotta volna szót. Kicsit gyenge lábakkal felállok, Félix nagy bánatára, de továbbra is Naruto szemébe nézek. Figyelek a légzésemre, az arcomra, valamint arra nehogy elkezdjek remegni.

-        Sajnálom – szólal meg ő elsőként, s azonnal elkapja tekintetét az enyémtől. – Én… el akartam mondani, de nem tudtam, hogyan reagálnál arra, hogy megnősülök. Hinamori… egy éve és két hónapja vagyunk együtt, lassan három, és úgy érzem, hogy ő… megért, és boldog vagyok mellette. Jól elvagyunk együtt, ismerjük a másikat, és úgy gondoltam, hogy többet is szeretnék tőle, mint egy szimpla barát-barátnő kapcsolat. – Hirtelen némul el, mintha nem tudná hogyan is folytassa a magyarázatát felém.

-        Azért mutasd majd be nekem – mondom végül, ami szinte felér egy csodával. Felém kapja a fejét, arcán meglepődöttség tükröződik, az enyémen pedig a megértés és a szomorúság, hogy el fogom veszíteni őt.

-        Természetesen – nyugtázza szinte suttogva, majd kicsit könnyes szemmel megölel. Szorosan magához húz, arcát a nyakamba fúrja, ahogy szokta, én pedig reményvesztetten bújok hozzá, mivel nem tudhatom, hogy ez lesz-e az utolsó ölelésem tőle.

~~~

A hold kiflije már magasan jár fent az égen, lassan éjfélre jár. Én mégis reménnyel telve állok a kiürített szobámban. Mindent a kristályba suvasztottam – még az ágyat is –, s már csak a lambéria és a krémszínű falak maradtak a szobában. Félix értetlenül rám emeli a tekintetét, fekete szemei bárgyún vizslatnak, én pedig leguggolok hozzá. Megsimogatom a fejét, majd felkapom, mivel nem sokára indulunk haza. Lebattyogok a földszintre, nem nézek be a nyitva hagyott ajtókon, így kevésbé érint kellemetlenül, hogy elhagyom ezt a világot. Odalent is a teljes kongás uralkodik, Naruto pedig az utolsókat végzi a kapun a pincében.

Boruto alig egy félórája érkezett meg egy táskával, amiben csak azokat a holmikat rakta, amiket inkább szorosan magánál akar tudni. Helyeslően bólintottam erre a kijelentésére. Mind a hárman – Sansa, Boruto és én – lemegyünk a pincébe, ahol már érzékelni lehet a kapu energiáit. Félix kíváncsian figyel a kezemben, de nem fél egy cseppet sem.

Odalent pedig a szemem elé tárul az, amit már egy és fél éve látni akartam. A kapu fehéren és kéken villódzó fényei, a plazmás kivetüléssel az ovális keretben. A kristályok fényesen világítanak, miközben tartják a plazmát, a berendezések pedig serényen mozognak a háttérben. Naruto pedig büszkén feszít a gép mellett, s elismerem, hogy minden joga megvan hozzá, hiszen végtére is ez a szakmája. Finoman rámosolyodom, elismerően feléje bólintok, majd hátrapillantok a két fiatalra, aki már izgatottan várja, hogy átérjük a másik oldalra. Bólintok, majd visszafordulok Narutóhoz.  

-        A kapu már indulásra kész. Hazavisz minket. Abba a világba, ahol eddig is éltünk – mondja nekem, ám érzem a hangjában, hogy azt szeretné, hogy úgy gondoljam, nem változik semmi sem. De nagyon is fog. Több is, mint amire készen állnék jelenleg.

-        Rendben – mondom nagy nehezen, majd előre lépek, s átmegyek a kapun.