Börtönsztori - 48. fejezet: Az esküvő

A napok szinte röpülnek. Én pedig nyugodtan és hangtalanul szárnyalok velük. Elveszek a napok menetében, egyiket élem a másik után, s itt érzem meg igazán a halhatatlan lét mibenlétét. Nem törődsz a dolgokkal, csak élsz, hiszen úgy is tudod, hogy van még időd megvalósítani az álmaidat, főleg azokat, amiket külföldön terveztél. Mindenki fiatalabbnak gondol, mint amennyi valójában vagy, nem kell aggódnod a nyugdíj miatt, hiszen „idős” korodra biztosan össze tudsz szedni annyi pénzt, amiből kényelmesen meg tudsz élni pihenős napjaidra, a pár találásra is bőven van időd, hiszen akár hatvan éves korodban is szülhetsz gyereket. Igaz, nem biztos, hogy feltétlenül jó ötlet, de a lényeg az, hogy van időd mindenre.

Én magam is most tapasztaltam meg igazán, hogy ez mit is jelent. Nem izgattam magamat olyan dolgok miatt, mint a következő nap, vagy épp a gyorsaság, vagy éppenséggel az egyre közelgő esküvő, amin vélhetőleg millió darabra összetörök. Csak mentem előre, nem gondoltam bele, hogy lassan fogytán vagyok az időnek. De maga Naruto is elveszett az esküvőt megelőző egy hétben. Az volt az utolsó nap, mikor találkoztam vele, amikor megnyugtattam őt az irodában, s az óta csak futólag itt-ott a folyosókon, vagy az irodában futottunk össze.

Mind a ketten el voltunk havazva, s a menyegző közeledtével világossá vált mind a kettőnknek, hogy nincs időnk egymásra, még akkor sem, ha beleszakadunk. Így számomra a találkozások pillanatai felértek egy csodával. Egybeolvadtak a reggeli kávém illatával, a kertem virágzásának szépségével, amikor éreztem a kései levendula illatot, vagy épp egy csodás csokrot, amit a kezében cipelt. Minden másodpercet, amit vele töltöttem kincsként elraktároztam a fejemben, az illatok megrekedtek az orromban, s nem akarják elengedni. Még akkor sem, ha az agyam már rég elfogadta a valót.

Mélyet lélegzem a levegőből, majd beljebb lépek az irodám erkélyéről. A függönyök lágyan mozognak, ahogy a forró szél beléjük kap, a levegő pedig megtelik a virágok finom illatával. A vázák roskadoznak a szirmoktól, a bőröm csúszik az izzadságomtól, fehér bőröm egy kis színt öltött magára, ezzel is hangulatot adva sötétkék ruhámnak. Bár én magam, aki a ruhát viselem, nem vagyok képes ezzel a hangulattal együtt érezni, mégis valahogy megnyugtató, hogy legalább a ruhám képes valamennyi hangulatot adni, még ha a mosolyom hamis is marad.

Hallom, ahogy levelek zizzenek a fán, a madarak csiripelnek az ágakon, vagy, ahogy a gyerekek játszanak az udvaron. Minden nyugodt és csendes, s mégis, ki hinné, hogy ezen a napon elvesztem azt a személyt, akit a világon a legjobban szeretek. Furcsa. Minden megy tovább a maga medrében, senki nem zavartatja magát semmi miatt. Csak megy előre. Akár egy folyó, amibe nem léphetsz kétszer.

-        Helyettes Hölgyem – szólít meg Hobembach az iroda ajtóból. Felsóhajtok; nem sokára kezdünk. S én vagyok a vőlegény tanúja. A gombóc a torkomban percről percre nő, egyre szorosabbnak érzem a mellkasomon a hurkot, mégis felöltöm a legszebb mosolyomat, Hobembachra villantom, majd bólintok, hogy indulok.

A cipőm sarka fülsértően kopog a folyosókon, ahogy végig megyek rajtuk a bálteremig, ahol már minden arany-, ezüst és rózsaszínben pompázik. A csillárok ezernyi gyémántként fognak ragyogni ma este, amikor a násznép majd a fényesre súrolt padlón fog táncolni, vagy éppen a fehér abrosszal borított asztalnál fogja elfogyasztani a vacsoráját, pezsgőt, égetett szeszt és bort iszogatva. Az emelvényen és díszasztalnál ülve fog ülni az ara és a vőlegény, édes kettesben. Tőlük nem messze helyezkedik el az én asztalom, ahol a húgommal, Kushinával, Haruval és Borutóval, hogy minél közelebb lehessünk hozzá. Igaz, ha rajtam múlna, akkor a terem legtávolabbi pontján lennék, ahonnan könnyen ki lehet ugrani valamelyik erkélyen.

Szórakozottan végigsimítok az egyik asztal szélén, s álmodozóan nézem, ahogy az utolsó részleteket a helyükre rakják. Elképzelem egy másodperc erejéig, hogy én vagyok a menyasszony, és az én esküvőm lesz hamarosan, azonban, amikor arra gondolok, hogy még, ha az én menyegzőm is lenne, akkor sem az állna az oltárnál, akit én szeretnék. Az a vonat már elment, rosszat pedig nem akarok neki kívánni. Azt akarom, hogy Naruto boldog legyen, és ha ez nem az én oldalamon valósul meg, akkor az sem érdekel. Még akkor sem, ha belepusztulok a bánatba.

-        Freya! – Rémülten hátrafordulok, hogy mégis mi lehet. Eltört negyven tál, elrontották a komplett vacsorát, vagy mi a szösz? Kaneki, mint az őrült rohan az asztalok között hozzám, és menten elkapja a vállamat. Erősen megszorongatja, mélyen a szemembe néz, és már egy pillanat erejéig azt hiszem, hogy menten szájon csókol. – Segíts! – üvölt ismét.

-        Mi a szentség van? – kérdezem megrendülve és már előre bajt sejtve. Úgy kalapál a szívem.

-        A vőlegény! – ordítja a fülembe, mire szinte csengeni kezd még a saját hangom is.

-        Mi van Narutóval? – kérdezem egyre idegesebben, hogy Kaneki nem tud értelmes választ adni semmire sem.

-        Csak gyere – mondja, s azzal magával kezd rángatni végig a folyosókon, át mindenen, ahol csak lehet, míg el nem érünk a Fehér Palotának abba a részébe, ahol Naruto előkészülődik a ceremóniára.

A számtalan szolga szaladgál kezükben anyagokkal, virágokkal, szalagokkal és minden mással, amiért a komornák és komornyikok elküldték őket. Mások tálakkal rohangálnak, valaki meg a takarító felszereléssel, hogy minden rendben menjen, vagy épp hangszerekkel, hogy a megfelelő alaphangulat meglegyen. Kaneki keze azonban fájdalmasan kezd szorulni a csuklómra, de nem panaszkodom. Inkább egyre hevesebben ver a szívem.

Az előszobába beérve aztán végre megállunk. Kaneki mély levegőt vesz, megigazítja a szmokingját, majd felém fordul. Komoly tekintetétől egy kicsit meglepődök, majd olyan, mintha magyarázni akarna valamit, de végül legyint, és megfordul ismét, hogy megragadja a kilincset. Kinyitja a kétszárnyú ajtót, majd int, hogy menjek be. Kis kézi retikülömet megszorítva, mély levegőt véve belépek a szobába, felkészülve a legrosszabbra.

Elvágta az ujját, vagy leitta az ingét, vagy leette, vagy mi a nénikém? Esetleg kijött az allergiája, vagy a tüdeje? Jesszusom, mi történhetett, amiért ilyen hamar jönnöm kellett? A szívem még a kezdetieknél is jobban verdes a mellkasomban, és alig bírok lélegezni. A szobában kellemes hűvös uralkodik szerencsére, az összes ablakokat sarkig tárták, a függönyök szinte majd lejönnek a karnisról, annyira kavarognak. A bútorokon ruhák, akasztófák, táskák és pipereszerek sorakoznak, és ennek az egész káosznak a közepén áll Naruto, egy egész alakos tükör előtt, tenyerét a nyakára téve.

Mellkasán látom, hogy hevesen lélegzik, pedig még csak az inge van rajta és élre vasalt pantallója. De még ezek is úgy állnak rajta, mintha valaki felhajította volna rá. Az inge végig ki van gombolva, látni lehet a pecsétet a köldöke körül, az izmainak ideges hullámzását minden egyes levegővételnél, szerencsére a nadrágján már fel van húzva a slicc, de még így is látom a fekete boxerjét.

Tekintete idegesen jár saját képén, mintha látna valamit, amit én nem. Mezítelen lábán folyamatosan hajlítgatja az ujjakat, az öltönye, a csokornyakkendője, a dísz mandzsettája, annak a tűje, de még mini rózsája is valahol a kaotika mélyén hever, akárcsak a cipője. Azon se csodálkoznék, ha a csilláron lenne fellógatva.

Retikülömet lerakom az egyik székre; nem is érdekel különösebben, mikor Kaneki csak annyit suttog, hogy „magatokra hagylak titeket”, és becsukja az ajtót. Leveszem a magas sarkúmat, és a pöttyös harisnyámban, közelebb megyek hozzá. A háta mögött átkarolom, szorosan fogom a derekát, mire idegesen nyel egyet. Ujjaim alatt pattanásig feszülnek az izmai, még most is, hogy itt vagyok.

-        Mi a baj? – simogatom meg a bal felkarját nyugtatásként, több-kevesebb sikerrel. Feszült tekintete rám vetül, belekapaszkodik az enyémbe, s némán… mond valamit.

-        Ideges vagyok – nyöszörgi, majd elszakad a tükörtől. Hajába túrva trappol az ablakhoz, majd nagyot csapva a combjára, felém fordul. Tekintete űzött vadéhoz hasonló, főleg így szinte meztelenül úgy fest, mint egy mini Tarzan. Elmosolyodom, majd odamegyek elé, és elkezdem öltöztetni.

-        Itt vagyok – mondom, azzal begombolom a nadrágját, majd nekiállok az ingét összegombolni. – Érthető, hogy ideges vagy, Hinamori is az, hiszen nagy nap a mai. De ettől még nem kell Tarzanost játszanod – nevetek fel amennyire telik tőlem.

-        Te nem vagy az? – kérdezi, nekem pedig meg áll a kezem a nyakánál lévő utolsó négy gombnál. Lesütött szemmel pislogok egyet-kettőt, hogy a kikívánkozó sírást visszafojtsam, majd begombolom a maradék gombokat.

-        Én… - felsóhajtok – én máshogy érzek jelen pillanatban – megigazítom az ing nyakát, lesimítom a széleit, majd a csokornyakkendő után kezdek kutatni a szememmel, addig se kell a szemébe néznem.

Anyag suhog a hátam mögött, ahogy Naruto betűri a nadrágjába az ingét, majd felveszi az öltönyét. Végigpásztázom a kanapékat és a foteleket, hátha ráakadok Naruto csokornyakkendőjére, de sehol sem találom. Persze, miközben én kutatok, a hátamon érzem kérdő tekintetét, s valahogy én kezdem el rosszul érezni magamat, amiért nem azt mondtam, hogy igen vagy nem. Abból még jobban kijönnék, mint ebből.

-        Itt van – mondja, mire odafordulok. Tényleg a kezében tartja az említett tárgyat, aminek végére direkt rákötöttem a nevét még tegnap, amikor behoztuk ide a ruhákat. Felcsillan egy kis mosoly tőlem, majd átvágok két kanapé és egy fotel között, majd a kezembe veszem a csokornyakkendőt. Felhajtom az ing gallérját, és elkezdem megkötni a csokornyakkendőt. – Akkor hogy érzed magad? – teszi fel azt a kérdést, amit most nem igazán szerettem volna hallani. Összeszorítom a számat egy pillanatra, nem akarok felelni erre a kérdésre. – Freya! – szól rám határozottabban, miközben megragadja a vállamat.

Nagyot nyelek, nem nézek fel rá, csak lesimítom a masnit és az inggallért, s csak átérzem a tenyerem alatt száguldó vérét. Sebesen lüktet benne az élet, még egyszer utoljára beszippantom azt a jellegzetes Naruto illatot, amitől mindig is megrészegültem. Levendula, tusfürdő és most még leheletnyi parfüm is társul hozzá, amit még én tettem a szobájába a hét elején.

-        Nem tudom – vallom be az igazságot. – Ez a gond. Örülnöm kellene, veled együtt kellene idegesnek lennem, és mégis… Egyik sem dominál. Persze, mind a kettő jelen van, mert azért én is feszült vagyok, hogy minden rendben lesz-e, valamint boldog vagyok, hogy megtaláltad a boldogságodat, de… valahogy…

-        Valahogy? – Hallom a hangján, hogy aggódik, hogy biztos rendben leszek-e, hogy átvészelem-e következő időszakot, ameddig ő és Hinamori nászúton lesznek, amikor végleg elköltözik, és stb. Ezt azonban még én sem tudnám megválaszolni, most, de még azt sem, hogy mi lesz velem az elkövetkezendő pár órában.

-        Üresnek érzem magamat – vallom be az igazságot. – Mióta befejeződtek az előkészületek, úgy egy hete, azóta csak tengetem a napokat, és úgy érzem magamat, mint egy… nem is tudom, mihez hasonlítsam magamat. Boldog vagyok, hogy megnősülsz, hogy megtaláltad azt, amit kerestél, nem ez a probléma.

-        Hanem? – eltol magától, hogy a szemembe nézhessen, de továbbra is lesütött szemmel állok előtte. Képtelen vagyok belenézni a szemeibe. Félek, hogy az lenne az utolsó csapás az eddig is kavargó érzelmeimnek.

-        Képtelen vagyok megfogalmazni. Olyan… mintha megvágnád az ujjadat. Látod, hogy megvágtad, egy pillanatra érzed is, de utána már csak a lüktetést valahányszor odanyúlsz vagy beütöd. Vagy nem is tudom, ez nem a legjobb hasonlat. Én is folyamatosan érzem ezt az érzést, de szavakba önteni szinte képtelenség. Nem tudom elmagyarázni, hogy mi kavarog bennem, mikor nevén sem tudom nevezni.

-        De ez az érzés, akar valamit közölni veled, nem? – Közölni… talán. De van egy olyan sejtésem, hogy nem azt, amit Naruto hallani akar. Megemberelem a lelkemet; felnézek a szemébe, s egy pillanatra elakad a szavam, amit látok bennük.

Élettől telve csillognak, s olyan közel hozzám, hogy ha előre hajolnék, szájon csókolhatnám Narutót. Viszont azok a szemek nem azt sugallják felém, amit hittem: az aggódást és a félelmet, hogy nem fogadom el a párját, hanem a kérést. A néma kérést, amit nem tudok értelmezni, amiből nem tudok elszakadni. Képtelen vagyok kiolvasni, értelmezhetetlen, mit is akar. Csak azt tudom, hogy akar valamit, azt akarja, hogy kimondjam, de nem tudom kimondani, mert nem tudom kiolvasni. Tudatlanság a magaslaton. Mi lehet ez? Mi lehet az?

-        Bármi is legyen az – kezdem remegő ajkakkal -, nekem az lesz az első, hogy te boldog legyél.

Valami hirtelen megváltozik a szemében. Elengedi a karomat, s mintha szobában hűvösebb is lenne a levegő hirtelen. A szavak, amiket még ki akartam volna még mondani, a torkomra fagynak. Testemen végigfut a félelem, s egyre inkább arra a következtetésre jutok, hogy futnom kell, hogy nem szabad itt lennem. De képtelen vagyok engedelmeskedni. Nem bírok megmoccanni a helyemről, azonban a félelmen is egyre növekszik. Mintha Kurumi ösztökélne a bensőmben, hogy rohanjak. A kulcscsontomhoz kapok, mintha fojtogatna valaki. 

-        Ez egy igazán nemes gondolat – mondja, miközben a tükörképét nézve a mandzsettájával szórakozik. Olyan hidegek lettek hirtelen a szemei. Úgy látszik, hogy nem ezt a választ várta tőlem. De akkor, mégis mit? Mit kellett volna mondanom neki, hogy tényleg jól vegye? – Csak ne tudnám, hogy más is van e kijelentésed mögött.

-        Más? – kérdezem kissé rekedten, tőlem szokatlanul.

-        Arra gondolok, hogy nagyon is jól tudom, hogy neked nem csak az a fontos, hogy én boldog legyek. Valami más is van a fejedben, amit nem tudok kitalálni, amire csak te tudod megadni a választ – rám pillant, s szinte megfagy a szívem. Élettelen és távolságtartó pillantása letaglóz, még soha nem láttam ilyennek ez előtt. – Azonban úgy látszik, te ezt nem szeretnéd elmondani. – Elkapom a tekintetemet az övétől, szaporábban kezdek el lélegezni, s a mellkasom is szorítani kezd. Vajon meddig bírom én ezt?

-        Ha elmondanám – kezdem egyre kevesebb bátorsággal -, akkor sem változna semmi sem. Megnősülnél, én pedig ugyanúgy üresnek érezném magamat – rápillantok; még mindig semmi reakció. – Nincs a szavaim mögött semmi más. Ez az igazság. Nekem az a fontos, hogy boldog legyél, legyen az bárhogy, bárkivel.

-        De az se mindegy, hogy te hogy érzed magad. Legalábbis nekem nem mindegy, hogy miként érzel. Fontos vagy nekem, hiszen nélküled nem lennék ma itt, sőt… – közelebb jön hozzám; a mellkasunk majdnem összeér, s nekem úgy kell rá felnéznem, hogy lássam a szemeit. A szívem csak úgy kalapál a bordáim mögött. Ennyire közel még nem álltunk egymáshoz - talán a világon se lennék. Ezért szeretném, ha elmondanád, hogy miként érzel… még akkor is, ha azzal meg is bántasz.

Megremeg az ajkam szavai hallatán, maradék bátorságom és akaraterőm is elszáll. A lábaim szinte pudinggá váltak alattam, de arra még maradt erőm, hogy hátrébb lépjek tőle. Megrökönyödik, ezt jól tudom, de nem tehetek róla. Képtelen vagyok közel lenni hozzá tudva, hogy soha nem csókolhatom meg, soha nem aludhatok vele úgy, hogy csak az enyém. Ő soha nem lehet az enyém.

-        Ne haragudj – felkapom a retikülömet és a cipőmet -, de nem mondhatom el, hogy miként vélekedek a házasságodról. Nem azért, mert ellenzem, vagy, mert nem tetszik, hanem azért, mert még magamnak sem merem bevallani, hogy miként érzek. A szívem és az eszem is mást mond, így teljesen kizárt, hogy őszintén és elfogulatlanul képes vagyok neked válaszolni. Sajnálom. – Azzal sarkon fordulok, és kirohanok az ajtón.

~~~

Nem tudom, hogy milyen sokáig rohanok a folyosókon, vagy, hogy egyáltalán merre megyek, csak abban vagyok teljesen biztos, hogy menekülök a saját szívem és lelkem elől. Azt hittem, hogy könnyebb lesz, hogy nem lesz ennyire fájdalmas, de tévedtem. Ez annál sokkal rosszabb, mint gondoltam volna. Naruto teljesen megbízik bennem, tudja, hogy máshogy is érzek, mint azt mondom, de még magam sem tudom pontosan megállapítani, hogy mi is ez.

Félelem? Harag? Féltékenység? Vagy esetleg más? Nem tudom biztosra, csak azt, hogy menthetetlenül beleszerettem. Szerelmes vagyok belé. S a szívem pedig megszakad. A kertbe menekülve végül képes vagyok megállni egy fánál, mélyeket lélegezni, s visszafognom a könnyeimet, amik eddig kínozták a szememet. Képtelen vagyok megszólalni, nem vagyok képes akár egyetlen épkézláb szót is kipréselni magamból, ahogy elnézek messzire.

Látom a bimbózó kertet, a megannyi virágot és fát, ami egyre szebben és szebben ontja magából az életet. Számomra most ez a kert semmi, üres, akárcsak én. Nem vagyok képes őszintén mosolyogni. A szám hiába kunkorodik felfelé, a szemem elárul. Bánatos vagyok, s mindez azért, mert szeretek valakit, aki mindig is csak egy távoli napfény lesz az életemben.

Futólag az órámra téved a szemem; még félóra, és kezdődik az esküvő. Szipogok még egy keveset, lenyugtatom a zakatoló szívemet, és koszos lábamra felhúzom a magas sarkúmat, hogy elinduljak a ceremónia helyszínére. Mágiával kiigazítom az elkenődött sminkemet, és bemegyek a Fehér Palotába. A szolgák elfoglaltan rohangálnak a bálterem körül, mikor odaérek, s egyik sem hederít rám.

Szerencsémre senki sem keresztezi az utamat a ceremónia helyszíne felé, csak pont a terem előtt találkozok egy-két ismerőssel, akik mosolyogva és gratulálva köszönnek nekem. A gratuláció persze csak formalitás, hogy a mester is jól érezze magát, hogy a tanítványa ilyen hamar és remek párt fogott magának. Igaz, ha tudnák, hogy én valójában miként érzem magamat, akkor nem mondanák ezt.

A külsőség az mindig is ilyen volt. Az emberek látnak valamit, és nem is akarják tudni, hogy mi is rejtezik a maszk alatt. De nem is baj, hogy nem tudják. Néha az igazság jobban megrémíti az embert, mintha hazudnának neki. Ezt most nagyon is jól érzem, hogy tényleg rosszabb. Egészen idáig azt meséltem be magamnak, hogy bár szeretem Narutót, képes vagyok elengedni a kezét, ha megtalálja a párját, akit teljes szívéből szeret. Azonban most, hogy szembesültem a valódi érzéseimmel már képtelen vagyok elképzelni, hogy én valaha is ezt gondoltam.

Nem tudom őt elengedni, de színlelni tudom, még akkor is, ha ő látja, hogy ez koránt sem igaz. Így elfoglalom a helyemet az első sorban, Alana, Haru, Boruto és a többiek mellett, s várom, hogy elkezdődjön. Időközben Naruto is belép a terembe, nyomában Kanekivel, aki csak kérdő pillantást vet rám. Közömbösen nézek fel rá, de csak egy pillanatra, majd ismételten visszafordulok a húgomhoz, aki arról mesél, hogy milyen nehéz volt felöltöztetni a fiúkat, hogy időben ideérjenek.

Én csak hevesen bólogatok és mosolygok, mintha mindent értenék, de az eszem valahol máshol jár. Persze azért felfigyelek Borutóra, aki nagyon is figyel valakit a terem másik végében, de arra már nem marad egyszerűen ingerenciám, hogy utána is nézzek a dolognak. Biztos valami lány, aki megtetszett neki az egyetemen. Végül is még fiatal – mondom ez úgy, mintha én már borzasztóan öreg lennék -, hagy legyen meg a boldogsága neki is.

A ceremónia pedig csak hamar el is kezdődik. Mindenki elcsendesedik a teremben, egy szöget nem lehetne észrevétlenül ledobni a földre. Mindenki figyel, várja a csodát – már ha lesz itt ilyen -, s hamar meg is szólal a zenekar. Az ajtó kinyílik, s a koszorúslányok elkezdenek bevonulni. Élénk rózsaszín ruhájuk lágyan suhog, ahogy a bokájuk körül kering az anyag. A lányok ruháját lágy csipkeszegélyezi a vállaknál, és a kar egészében, hajukat laza kontyba fogták, amibe apró kristályokat tettek. A lányok nagyon is szépek, akárcsak a mellettük feszítő urak, a maguk csokornyakkendőjükben és bájos, sármos mosolyukkal.

Mondhatni majdnem tökéletes a kép, kivéve azt az apróságot, hogy sok lány az exét kérte fel, hogy kísérje őt a ceremónián. Azok meg gondolom repesve adták be a derekukat. Ebből a szempontból nem irigylem őket. Nem lennék a helyükben az is biztos. Utánuk jön a kis gyűrűhordozó fiú, aki nem más, mint Kaito, akiről lerí, hogy inkább ölné meg magát, mintsem ott legyen, ahol. Vörös haját Alana kegyetlenül hátra zselézte, nyakába nyakkendőt kötött és elegáns öltönybe öltöztette az „unokaöccsét”, aminek ő nem kifejezetten örül. Ehhez képest sikerült mosolyt varázsolnia a szájára, még akkor is, ha majd kiesik a száján.

Tekintete rám szegeződik, s mintha azt mondaná vele, hogy „segíts, Freya-nee, én ezt nem bírom”. Együtt érzően bólintok, de egyben vállat is vonok, mivel semmit sem tudok tenni az ellen, hogy az aranygyűrűket kivigye a bátyja mellé. Naruto persze idegesen pásztázza inkább az ajtót, ahelyett, hogy az öccsére figyeljen.

Az utána következő Sansára sem tud annyi koncentrálni, akinek aranyszínű ruhája egyszerűen gyönyörűen áll rajta. Hosszú, vörös haját loknikba fogta, magát finoman kisminkelte, de még így sem lehetne véka alá rejteni, hogy milyen gyönyörű nő vált belőle. Még csak tizenhárom éves – tizennégy bocsánat -, de már olyan mintha tizenhat vagy tizenhét éves lenne. A férfiak szeme rendre megáll rajta, pedig mögötte lépked apja karján függve Hinamori, aki tényleg mesésen fest görögös stílusú menyasszonyi ruhájában.

A menyasszony finom eleganciát és kecsességet sugároz. Haját loknikban tűzte fel, arcára finom arany és fehér sminket hintet, egyedül a szája ég vörösen, akár egy világító torony. Boldogan mosolyog jövendőbelijére, aki szintén finom mosolyt küld számára. Az oltárnál az apa átadja lánya kezét Narutónak, aki hálásan biccent egyet jövendő apósának. Azonban látom az apa arcán, hogy valami nem stimmel. Valami van a háttérben. Hinamori apja, Karami, cinkos mosolyt villant felém, amit nem viszonzok. Helyette előre fordulok, és hallgatom a papot, amint összeadja a szerelmeseket.

A pap monoton jártatja a száját, mondja Isten igéjét, miközben a gyülekezet és a szerelmesek hallgatják. Az eszem nem fogja fel, hogy mi is történik, de hallom, amikor elérnek az eskü részére. Naruto mosolygós hanggal mondja ki a szavakat, amikkel magához köti Hinamorit egy életen át. A szívem összeszorul a mellkasomban, hirtelen úgy érzem, mintha a világmindenség rám szegezné a tekintetét, hogy mit válaszolok erre, hogy mi lesz az ösztönös reakcióm.

A válaszom: semmi. A beletörődés és a látszat álarca mögé bújva, hallgatom végig a ceremónia további leforgását, majd a többiekkel állva tapsolok, mikor a pap kimondja: Ezennel férj és feleség vagytok. Szemeimben mindenki azt hiszi, hogy örömkönnyek csillognak, pedig valójában a reményvesztettség hullatja gyász könnyeit egy esküvő kellős közepén. Narutóék persze megindulnak kifelé, miközben mindenki rizst szór rájuk a gazdaság és a bőség jeleként. Én magam is követem őket a tekintetemmel, de nem megyek utánuk úgy, ahogy a többiek.

A templom lassan kiürül, mindenki – még a családom is – kiszállingózik a hordszékekhez, amik Narutót és Hinamorit a Fehér Palota báltermébe viszik. Ott lesz a díszvacsora és a lakodalom, ami őket fogja ünnepelni. Én magam viszont előtte még sétálok egyet az alkonyi kertben. Kiürítem az elmémet, elfeledem a bánatomat, és kitalálom, hogy mit fogok köszöntőnek mondani, majd csak ezek után bemegyek a Palotába.

~~~

Gyönyörű hófehérben, rózsaszínben és aranyban úszik a bálterem, mindenhol kristályok csillognak, a kinti hűvös levegő lehűti a bent forrongó tömeget, akik boldogan ünneplik a fiatal párt. Naruto és Hinamori boldogan mosolyognak a fő asztalnál, szemük csak úgy csillog, akár ezernyi csillag. Hinamori vidáman mosolyog Narutóra, aki szerelmesen néz fiatal felesége szemébe. Mindenki mormog, beszélget, poharak csilingelnek, én pedig csak állok az egyik hatalmas ablaknál, és hallgatom az éjszaka hangjait. Pezsgőm halkan pezseg a poharamban, miközben a muzsikusok lágy zenét játszanak a teremben, amire rengetegen táncolnak. Én mégsem vagyok képes megmozdulni, hogy élvezzem Naruto esküvőjét.

Mindenhol boldog arcokat látok, mindenki nevet, és azt mondja, hogy milyen szép párt alkotnak ezek ketten. Már több helyen is hallottam, hogy a jövőbeli gyerekeken törik a fejüket. Aranyhajú vagy aranybarna hajú lesz? Olyan gyönyörűek lesznek, mint a szüleik? Egyre több ilyen kérdés reppen fel a teremben, és mindenki találgat. Velük és velünk kapcsolatban is. Tudom, hogy mindenkinek azon jár az agya, hogy én magam hogyan fogom ezt viselni. Hiszen sokan azt gondolták, hogy mi ketten leszünk majd egypár.

Erre csak annyit vagyok képes mondani, hogy nem csak rajtam múlt. Nem irányíthatom Naruto szívét, nem mondhatom meg, hogy kivel és mikor találkozzon, azt meg pláne, hogy ki legyen a felesége. Ő Hinamorit választotta nem pedig engem. S ezt el kell fogadnom. Halvány mosollyal mégis örülök annak, hogy ő boldog. Elnézem, ahogy röhög a barátaival, ahogy vidáman issza a pezsgőjét friss házasként.

-        Nocsak – hallok meg egy ismerős hangot; Kaneki – egy árva virágszál van itt.

-        Ez az árva virágszál jól is érzi magát – mondom, majd belekóstolok a pezsgőmbe. Kellemesen üdítő íze egészen a gyomromig bizserget.

-        Jól is érzi magát – mondja különös hanghordozással – vagy csak úgy tesz? – Meglepődve nézek rá; tisztán látom barna íriszében, hogy nem hisz nekem. Szomorú mosolyt ragyogtatok rá, előtte nem is leplezem, hogy szomorú vagyok. Ismét meghúzom a pezsgős poharamat, ami ez által ki is ürül, de nem bánom. Lehet, hogy ezt az éjszakát csak spiccesen tudom túlélni.

-        Mi a különbség? – kérdések vissza megvetően. – Évek óta nem látom a különbséget, annyiszor kellett használnom. – Elveszek egy másik pohár pezsgőt az arra járó pincértől. – Különben is – felnézek rá -, abban teljesen őszinte voltam, hogy az ő boldogsága az elsődleges számomra. – Narutóra villan a tekintetem, elnézem, ahogy felkacag egy mondaton, amit az egyik barátja mondott neki. A szívem fájdalmasan összeszorul a mellkasomban, de már szinte alig érzem meg. Jobb lesz minél többet innom, hogy eltűnjön.

-        Ő többet várt volna – jegyzi meg Kaneki, majd a vállamra teszi a kezét. Ismét a ránézek. – Miután elrohantál, bementem hozzá. Teljesen le volt döbbenve, alig bírtam szólásra. Nagyon szeret téged, Freya. Hálás neked, de egyúttal szeret téged teljes szívéből, és nagyon jól tudja, hogy neked nagyon is fáj, hogy ő megnősült. Azt persze pontosan nem fejtette ki, hogy miből gondolja ezt, de tudtam, hogy nagyon komolyan gondolja az állítását. Valamint hiányzol neki. Amit pedig most fogsz hallani, azt nem tőlem tudod, oké? – Rábólintok. – Naruto nagyon sokat veszekszik alkalomadtán Hinamorival, és ilyenkor nagyon vágyik arra, hogy odabújhasson hozzád. Ami rendre úgy végződik, hogy megint vitáznak. Általában rajtad áll a bál, mivel Hinamori nem hajlandó elfogadni, hogy te jobban ismered a férjét, mint ő, és nagyon dühös akkor is, amikor Naruto mérgében téged hoz fel példának. Több vagy az életében, mint azt gondolnád. Csak vak, hogy észrevegye, hogy te is így érzed. Vagy nem akarja elhinni.

-        Akárhogy is van – mondom, majd ismét nagyot kortyolok a pezsgőmből -, mind a kettőnknek késő. Én pedig nem leszek házasság szétziláló. – Azzal otthagyom őt az ablakban.

Az asztalunkhoz lépkedek, magabiztosan és kecsesen, ahogy csak egy Helyetteshez illik. A férfiak szeme végig vándorol harisnyás lábamon, kivágottabb és jobban látszó dekoltázsomon. Igaz, a csipke még így is sokat sejtet abból, hogy mi is lehet a ruha alatt, de valahogy nem zavar. Mindig is ilyen hatással voltam a férfiakra, ha erről van szó, de nem érdekel. Elnézek felettük, és gyors léptekkel megközelítem az asztalunkat.

Vigyorogva ülök le Boruto mellé, aki sós sütit majszolgatva köszönt. A zakója tiszta morzsa – le is porolom róla -, de szemmel láthatólag valakit keres tekintetével. Felkuncogok ezen a kis malőrjén. Szórakozottan megigazgatom a pezsgős poharamat az asztalon, mosolyogva hallgatom a muzsikusok játékát. Pattogós és táncra hívó hangjuk megbabonáz, de nem képes ellenállhatatlan vágyat ébreszteni a lelkemben, hogy ropjam egy kicsit a parketten.

-        S most következzék a köszöntők kora! – kiált fal a színpadon a vőfély, bennem pedig megáll az ütő. Én kezdem a köszöntők sorát.

Mindenki sietve a helyére megy, kényelmesen helyet foglal – háromszáz vendégnél muszáj is kivárni a végét -, hogy minél kényelmesebben hallgathassa végig a jókívánságok hadát. Ismét zakatolni kezd odabent a szívem, nagyot nyelek, főleg mikor találkozik a tekintetem Narutóéval, akinek ismét úgy csillog a szeme, mint a zafír Elszorul a torkom, de valahogy majd kieszközölöm, hogy elhagyják a szavak a számat. A vőfély felszólít, én pedig pohárral a kezemben, egyenes háttal felállok a helyemről.

-        Köszönöm mindenkinek, hogy eljött erre az igen fontos napra. Hosszú út áll ezen nap mögött, de én mégis úgy gondolom, hogy az eredmény a lényeges: két boldogan mosolygó embert, akik életük összekötésével kívánják folytatni útjukat az életben. S persze, most mondhatnék olyanokat, amik arra emlékezteti a vőlegényt, hogy milyen volt az élete, mielőtt megtalálta a párját, ám ehelyett inkább fogadja jó kívánságaimat, hiszen a múltat mind a ketten tudjuk. Kívánom, hogy házasságuk alatt legyen részük rengeteg mosolygásban, vidámságban, nevetésben, éljék meg életük legszebb pillanatait, veszekedjenek minél kevesebbet, fogadják el a másikat úgy, ahogy van, de ami a legszebb, minél több csemetével ajándékozza meg őket a sors! Az ifjú párra! – kiáltom a végén, s poharamat emelem értük.

-        Az ifjú párra! – kiáltja velem a tömeg, majd mindenki finoman belekortyol az italába.

Én magam azonban csak biccentek, és leülök a helyemre. Bátorkodva Narutóra pillantok, aki elvörösödve, sokat sejtetően pillant rám. Van egy olyan érzésem, hogy később meg fogom még bánni, hogy a végére hagytam a legpajzánabb beszólásomat. Sok babát kívánok nekik, hogy minél nagyobb család lehessenek. Tudom, hogy Naruto szereti a gyerekeket, mivel nagyon családcentrikus. Abban is teljesen biztos vagyok, hogy három gyerek lesz a minimum, amit ő szeretne majd.

De persze nem én voltam az egyetlen, akik ugyanezt kívánták nekik, hiszen utánam vagy még húszan kívánták nekik ugyan ezt. Minél több gyereket, sok boldogságot, kevés veszekedést és minél több életet. Kushina volt a legmeghatóbb mindközül, aki kisebb patakot csinált az asztalunknál, annyira elérzékenyült, hogy a fia megnősült. Borutónak úgy kellett kivinnie teremből annyira kiborult. Igaz, akadtak olyanok is, akik szárazon elmondták, hogy sok boldogságot, aztán leültek a helyükre. Ezek egy kicsit kínosak is voltak.

Naruto persze simán vette az akadályokat, vidáman mosolygott mindenkire, aki csak felállt a köszöntőkor. A megjegyzések viszont már annyira nem voltak kellemesek számára. Főleg mikor én jöttem szóba, hogy miért nem engem vett el feleségül. Hát, akkor nem kevés hiányzott ahhoz, hogy az éppen akkor számba vett pezsgőt keresztül köpjem az asztalon. Ilyenkor érzem szerencsésnek magamat, hogy megtanítottak, hogy tartsam meg a tartásomat. Nem néztem az illetőre, inkább egyenes háttal hátradőltem, és hagytam az eseményeket megtörténni.

Naruto persze égett, mint egy lakástűz a negyediken, de ő is inkább lesütötte a szemét, mint, aki nem hallott semmit. Lehet, hogy jobban is tette, ugyanis a következő pillanatban még ennél is kínosabb beszólás következett, csak itt már a férfias teljesítményről.

-        Már értem, hogy miért mondják gyakran, hogy az ember vagy a boldogságtól vagy a röhögéstől sír egy esküvő – suttogja a fülembe Alana, miután a köszöntők lezajlottak, és már mindenki a táncparketten ropja a táncot.

-        Ahogy mondod – mondom kacagva, miközben felállok a helyemről, és azon kezdek el gondolkozni, hogy mit is csináljak az este további részében.

Mindenki hangos morajló beszélgetésbe kezd, sokan lassú keringőben forognak, közepében Narutóval és Hinamorival. Szerelmesen lassúznak, a tömeg pedig csodálattal figyeli őket, mint az igaz szerelem mintaképét. Igaz, ha az ember jobban ismeri őket, láthatja, hogy nem teljes ez a kép. Valami hiányzik Hinamoriból, amit mindenki csak odaképzel, hogy ott van. Így a legkönnyebb mindenkinek.

A nyitott ablakokon besüvít a szél, hűvös levegővel töltve fel a felforrósodott levegőt. A hegedű lágy dallammal fűszerezi az este hangulatát. Jómagam egy pezsgős pohárral – már nem is számolom, hogy hányadik – kimegyek az egyik erkélyre, ahonnan csodálhatom a csillagokat. A hideg levegő jólesően borzongat, feltölt, akár egy lemerült kristályt. A fejem pedig kitisztul bármennyi alkoholt is ittam már az este alatt.

A magány azonban még így is megkörnyékez. A bál hangjai ugyan meglebbentik a fülemet, de a lelkem érzéketlenül figyeli a fejem felett ragyogó csillagokat. Emlékszem, mikor még a központi világban éltem, akkor minden éjjel az eget bámultam arról ábrándozva, hogy Narutóval az oldalamon nézem őket. Persze, ez már nem fog megvalósulni.

Bran halála, ez a hirtelen házasság is elég sok volt nekem. A kőpárkányra támaszkodva, lehunyt szemmel élvezem a nyugalmat, attól függően, hogy nagyon hallom a mulatságot magam mögött.  Képtelen vagyok élvezni, vagy bármi mást is tenni. Az üresség még mindig burjánzik a lelkemben, de legfőképpen a szívemben. Mintha kitéptek volna egy darabot belőle.

-        Szia – összerezzenek ijedtemben, ahogy meghallom mögülem Naruto hangját. – Ennyire rossz a buli? – Azzal mellém jön, rátámaszkodik ő is a korlátra, s velem együtt nézi a csillagokat.

-        Nem. Csak egy kis nyugalomra vágytam az elmúlt napok kavarodása után.

-        Értem. – Itt pedig mind a ketten elhallgatunk. A csend és a mulatság néma moraja ölel minket körbe, miközben a baglyok és a galambok csendesen csicseregnek a fák ágain.

Végül számomra nem marad más, mint hallgatni a szívem dobbanását, elveszni a némaságban. Nincs mit mondanunk egymásnak, már nincs. A szavak bent rekedtek a torkomban, képtelen vagyok kimondani őket, főleg most, hogy már értelmüket vesztették. Kaneki elmondásai alapján valószínűleg ő is hasonlóan érezhet. Kimondatlan szavak, mondatok, amik örökké a csend dobozába lesznek zárva.

-        Mellettem maradsz? – szólal meg hirtelen. Szemem sarkából rápillantok; ugyanolyan zártságot és zavartságot mutat, mint én. A gyér fényben talán még egy kis pírt is látok az arcán. – Úgy értem, annak ellenére, hogy ma az esküvő előtt kicsit összekaptunk, még mellettem maradsz? Mint társ, mint barát… mint…

-        Persze – felelem minden hezitálás nélkül. – Az érzelmeim nem fognak abban befolyásolni, hogy miként döntök és cselekszem feléd. Az érzéseim rám tartoznak, nem befolyásolhatóak, még én sem tudok ellenük semmit sem tenni. – Belenézek a szemeibe, amik most úgy csillognak rám, mint a tenger, ami felett hét ágra süt a nap. – Te mindig is a társam, a legjobb barátom leszel, valamint a szívemnek a legszebb csücske. Abban viszont igazat mondtam, hogy nekem az a fontos, hogy te boldog legyél. Legyen az bármikor, bárkivel, bármiért. Te pedig ne aggódj – a kezeim közé fogom az arcát -, meg leszek, bármi is lesz.

-        Szívem! – Hallom meg Hinamori ideges hangját az erkély ajtóból. Tekintetem az ifjú feleségre vetül, mögötte senki nem figyel rá. Elengedem Naruto arcát, tenyerem bizseregni kezd a forró érintéstől. – Azt hittem eltűntél – méltatlankodik Hinamori, miközben látom a szemében, hogy egészen mást gondolt, mintsem az eltűnést. Megcsalni, suttogja a bensőmben Kurumi kuncogva. Csak ugyan ezt gondolhatta. Kaneki ezt a részt hagyta ki. Hinamori őrülten féltékeny, s van egy olyan érzésem, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy minél kevesebbet legyek majd Narutóval. Azonban azt az egyet elfelejtette, hogy Narutóról és rólam van szó. Egy helyen dolgozunk, és bármennyit sír a szája, nem adom őt a Helyettes Segéd pozícióból.

-        Csak Freyával beszélgettem, meg kellett már egy kis friss levegő. Elég meleg van már odabent- húzogatja meg a gallérját és lazán lógó csokornyakkendőjét.

-        Úgy látszik, hogy hiába van nyitva az összes ablak, az augusztusi levegő így is kíméletlen – jegyzem meg játékosan, hamis mosollyal az arcomon. – Remélhetőleg, Barmoroson már inkább kellemesebb az idő.

-        Barmoros? Hogy jön ide pont Barmoros? – kérdezi meg Naruto kicsit feszengve, mire én csak sokatmondóan rápillantok.

-        Holnap délután indulok Barmorosra. A Főmágus ma reggel hozta a hírt, hogy már mindent megszerveztek, és engem kérnek, mint nagykövetet. Esélyem se volt nemet mondani. Így holnap kénytelen vagyok elmenni, még mielőtt ti elindulnátok a nászutatokra.

-        Oh… öhm… értem – nyögi ki szomorúan Naruto, mire jobb tenyerembe helyezem az arcát.

-        Hamar itthon vagyok, így mire hazaértek már én is itthon leszek – elveszem a kezemet az arcáról, emlékeimbe vésve puha bőrét. Tekintetem az órámra téved, már majdnem éjfélre jár. – De jobb is, ha lassan szedelőzködöm, még haza kell érnem, bepakolnom és kijózanodnom. Persze, még mielőtt elmennék… Hinamori! – ijesztem meg az időközben elbambult lányt. – Most, hogy hivatalosan is Naruto felesége vagy, mint a férjed legjobb barátja, egy jó tanáccsal szolgálnék neked.

-        Éspedig? – gúnyos hangja irritálja a fülemet, Naruto megfeszül mellettem, de nem szól bele. Tudja, hogy el tudom intézni egyedül is az ő „drága és kedves” feleségét.

-        Nos – közelebb tipegek hozzá -, mivel nagyon jó barátja vagyok Narutónak, kicsi korom óta ismerem, mint azt tudod. Közel állok hozzá, már családtagomként tisztelem és vélekedek róla – megállok előtte három lépésre, poharamat felé szegezem, pontosabban a torka felé. - Így az lenne a jó tanácsom, hogy bánj vele tisztelettel, hallgasd meg, és legyél kevésbé irritáló. Mert ha egyszer is bántod, akkor ott helyben megöllek, kibelezlek, mint egy állatot, és élvezettel fogom hallgatni, ahogy egy hangszigetelt szobában sikongatsz távol mindenkitől. Világos?

Hinamori ijedt tekintetét és remegő ajkát látva megértette. Elmosolyodom, felkuncogok egy kicsit, mintha csak egy laza viccet ejtettem volna meg. Hanyagul belekortyolok a pezsgőmbe, meglötyögtetem a maradék italt a pohárban, s vérfagyasztó tekintettel, vigyorodom rá.

-        Rosszabb tudok lenni, mint az anyósok a filmekben. Úgyhogy ajánlom, hogy fogadd meg a tanácsomat, és legyél jó kislány. Nem vagyok szívbajos, ha arról van szó, hogy meg kell védenem valakit a szeretteim közül. Valamint nagyon jó kínzási módszereket tudok, ha mégis védelmeznem kell. Oh, és ezt nem csak azért mondom, mert spicces kezdek lenni. „Kicsit” nehéz leitatni. Szóval további szép estét, és előre is mesés nászutat a Norond-szigetekre.

Azzal ellépek Hinamori remegő, rettegő alakja mellett, magas sarkúmban komótosan kopogva szelem át a báltermet, ahol egyre másra táncolnak az emberek egyre részegebben, egyre önfeledtebben, miközben én magam alig ittasan az egyik pincérnek adom a kiürült poharamat, majd elhagyom a termet. A falak itt már hűvösebbek, a kristályok pedig hangulatos félhomályba burkolják a falakat.

A cipőm kopog csak itt, egészen az irodámig, ahol felkapom a terveket a holnapi indulásról s az utána következő teendőkről, majd felkarolva a köpenyemet és a retikülömet, elhagyom a Fehér Palotát. Fülem még az utcáról is hallja a bál – vagy lakodalom, vagy mi nénikémnek nevezzem – zajait, ám hála az égnek, ahogy egyre messzebb kerülök a központtól, elhalnak a hangok, s végre rám borulhat az éjszaka.

S újra hideg lehet.