Börtönsztori - Naruto - Esküvői előkészületek

-        A frászt hozta rám! – mondja Hinamori, amikor átlépjük a lakás küszöbét.

Hinamori szokás szerint túloz. Freya nem fenyegetni akart minket, hanem csak elmondta, hogy mindig is fontos szerepet fog játszani az életemben, és foggal-körömmel harcolni fog azért, hogy ne legyen semmi bajom. Akárcsak én ő érte. Végtére is neki köszönhetek mindent, ami vagyok, hogy megismerhettem Hinamorit, hogy mágus lehetett belőlem, s szerintem ez így természetes. A diák védi a mesterét és fordítva.

-        Komolyan nem értem, miért húzta fel magát úgy! Csak vitáztunk, nem veszekedtünk – mondja Hinamori, miközben lehuppan a kanapéra és élvezi a hűvös levegőt, ami a lakásban uralkodik.

-        Freya mindig is ilyen volt – mondom, majd kinyitom a hűtőt a konyhában, és kiveszem a hideg narancslevet. – Gyerekkorunkban is árgus szemekkel figyelt, mindig ügyelt rá, hogy ha meg is sérültem, legyen nála elegendő sebtapasz… igaz, sosem volt nála annyi, amennyi hozzám kellett – jegyzem meg nevetve két korty között. Hinamori is felkuncog a kanapén, ahogy engem figyel. A bárpultnak támaszkodom, ami elválasztja a nappalit a konyhától, és szerelemmel tekintek a menyasszonyomra. – Különben is, ha fenyegetni akart volna, akkor megmutatja az erejét.

-        Te erősebb vagy, mint ő? – kérdezi tőlem hosszas hallgatás, miközben felteszi a lábát a kanapéra, és hátradől a párnákon. A kérdésével meglep, de nem sértődöm meg, hogy aggályai vannak Freyával kapcsolatban. S nem is csodálom, hogy vannak. Freya néha még számomra is rejtély.

-        Nem, még a közelében sem vagyok – mondom őszintén, és belenézek a poharamba. A tükörképemet látom benne, de valahogy, mintha megváltozott volna.

Talán az aggodalom teszi. De nem a Freya utáni. Hanem az, hogy mióta ismét rátaláltam Freyára valahogy felkavarodtak az érzéseim. Valami motoszkál a mellkasomban, és nem hagy nyugodni. De képtelen vagyok megfejteni, hogy mégis mi. Egyre csak az a bizonyos nap jár a fejemben, még mielőtt hazaértünk volna. Mikor reggel bejött hozzám a szobába, és én képtelen voltam megbirkózni, a már akkor feltörni akaró érzéseimmel. Akkor ott, olyan érzésem volt, hogy most fog nekem esni, hogy ott és abban a pillanatban valami olyasmit fogunk tenni, ami nem helyes. S ő is érezte. Szerencse is volt, hogy elkaptam a fejemet, különben ki tudja, hogy meddig mentünk volna el.

Feldúlt volt aznap, főleg, mivel három nap alatt rengeteg minden lezajlott közöttünk és abban a világban is. Boruto persze ebből mit sem érzékelt, vagy ha igen, akkor is csak keveset. De az is egyszer biztos, hogy nem fogom magamnak soha megbocsátani, hogy ilyen helyzetbe hoztam Freyát. Már a megérkezésemkor el kellett volna neki mondanom, hogy menyasszonyom van. Viszont akkor nem biztos, hogy magához engedett volna. Aznap reggel nem bújhattam volna oda hozzá, nem lélegezhettem volna be az illatát, amire annyira vágytam.

Azonban megváltozott valami közöttünk az alatt a három nap alatt... nem, ez alatt az egy és fél év alatt. Freya más lett, mint volt. Mintha a várakozás és a hazajutás ígérete megerősített volna benne valamit, mintha fejlődött volna, átalakult volna, én pedig vele együtt változtam és alakultam. Méghozzá ő hozzá. De lehet, hogy csak képzelem. Freya mindig is erősebb volt, mint én, és ez így is lesz mindig.

Ismételten felnézek Hinamorira, aki időközben elaludt a kanapén. Barna szemeire lecsukódott a szemhéja, fejét kényelmesen az egyik párnán nyugtatja. Biztosan elfáradt ebben a sok ügyintézésben és teendőben, ami az esküvő körül zajlik. Én magam is kimerültem, de inkább érzelmileg, mintsem fizikailag. Freya az őrületbe kergetett, főleg mikor bohóckodott, amikor komolynak kellett volna lennem. De élveztem. Örülök, hogy ebben a kavalkádban vidám maradt, bár látom a tekintetében, hogy szomorú és bánatos miattam. Érzem felőle a gyengülést és a távolságtartást. Egyre jobban veszítem el, ahogy közeledünk a menyegzőhöz.

Én viszont nem akarom elveszíteni őt. Még nem. Még mindig ő az én legjobb barátom, aki szinte minden egyes részemet ismeri. Talán én magam is ilyen leszek, mikor ő férjhez megy. Mikor oltár elé áll, és megesküszik egy férfinek, aki teljes szívéből szereti. Már csak azt nem értem, hogy engem ez miért feszélyez. Miért van az, hogy valahányszor erre gondolok, elfog a harag és a méreg, amiért valaki hozzá mer érni? Megszorul a kezem a poháron, szám vékony csíkká válik, ahogy belegondolok, és felforr a vérem.

A testemet tettre késznek érzem. De azt nem, tudom mire. A harcra? A védelemre? Vagy valami másra? Nem tudom. De az is biztos, hogy ezt minél hamarabb le kell magamban rendeznem, még mielőtt eljön az esküvőm napja. Mert mikor elkezdődik a bál, és elmondja a tósztot, akkor már képtelen leszek uralkodni magamon. Ki fog belőlem törni, s talán olyasmit is fogok mondani, vagy tenni, amit később megbánok.

Ilyen gondolatokkal sétálok az ablakhoz, hosszan belekortyolok a narancslevembe, s tovább járatom az agyamat, miközben Rejtett Holdra ráborul az éjszaka.