Börtönsztori - 52. fejezet - Pereg az óra

Hatalmasat lélegzek, amikor ismét a testemben találom magamat. Hirtelen mozdulattal felülök az ágyamban, s egyből az órára téved a tekintetem. Este van. Nem! Még nincs késő! Nem lehet még. Körbepillantok a kórteremben, s Kanekit találom meg az egyik széken aludni. Kitépem a kanült és a katétert magamból, s rögvest kiugrom az ágyamból. A térdem megbicsaklik ugyan, de megtartom magamat, és megragadom Kaneki vállát. Erősen rázni kezdem.

-        Kaneki! Hé! – eszeveszetten rázom a barátomat, aki kómásan felébred. – Kaneki! Gyerünk már! – rázom tovább, mintha megőrültem volna.

-        Mi a… Freya? Te…

-        Nincs idő beszélgetni! – vágok a szavába élesen. – Gyere! Naruto veszélyben van! – kiáltom bamba arcába, majd elengedem, s kórházi pizsamában kirontok a kórteremből.

Még hallom, ahogy Kaneki utánam kiált, hogy álljak meg, de nem tudok. A véremben száguld az adrenalin, képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy hol van most Naruto. Hallom Kaneki lépteit magam mögött; utánam fut. A nővérek előlem ugrálnak a folyosón, csodálkozva pillantgatnak felém, de nem törődök velük. Csak az érdekel, hogy minél előbb elérjek Annához. Lábaim fájnak, ég minden porcikám a folyamatos fekvéstől, de most sokkalta erősebb a késztetés, hogy megmentsem az egyetlen embert, aki még összetartja széthullott és meggyötört lelkemet. Megmaradt varázserőmmel cipőt és meleg ruhát varázsolok magamra, majd lerobogva az emeletekről, kirontok az ajtón.

Az októberi hideg az arcomba vág, de nem érdekel. Kaneki mögöttem lohol, kezében a kabátjával, s egyáltalán nem ért semmit sem. Az óra kilencet üt a fejem felett. Az utcákon loholva csodálkozó és meglepődött emberek mellett rohanok el, akik egyszerűen nem értik, hogy mégis hogy kerülök ide. Álom vagyok, vagy csak egy októberi tréfa? Ki tudja. De nem is izgat. Csak az ő arca lebeg előttem. Futok, ahogy csak bírok, miközben Kaneki lélekszakadva végre beér.

-        Mi az ördög ez?! – kiabál rám, de nem próbál meg megállítani. A tüdőm ég, a szívem mindent belead, hogy bírja a futást, s csak fohászkodhatok, hogy ne a halálára érjek oda.

-        Naruto! Anna megzsarolta, és most meg fogja ölni! – ordítom Kanekinek, aki megdöbben, de hisz nekem.

Megszaporázza a lépteit, majd engem felkapva, tetőről tetőre ugrál velem. Kalimpálok a lábammal, mondván én is tudok futni a saját lábaimon, de nem tesz le, egészen addig az utcáig, amiben Anna lakik. Konkrétan majdnem ledob a válláról, ahogy beérünk, én pedig kereshetem az egyensúlyomat. Ismét rohanni kezdek az utcán. Arcom kipirosodik, az orrom lefagy az összes végtagommal együtt, a torkom ég, ahogy végre elérem a barna házat. Kívülről igényes és ápolt; az ember azt hinné, hogy egy rendes asszony lakik a falai között, egy kutyával, de én jól tudom, hogy egy igazi vipera él itt.

Felmordulok, szó szerint kitépem a vaskaput a helyéről. Félre hajítom a vasat, és egyenesen a bejárati ajtóhoz rohanok. Meg sem próbálom kinyitni, egyszerűen lendületből betöröm. Fa szilánkok állnak bele a karomba és a lábamba, a hajamba gabalyodnak, de hagyom. Kaneki döbbenten, de határozottan követ, én pedig nem habozok. Elrohanok Naruto táskája, cipője és kabátja mellett, mire a szívem még több erőt küld belém. Itt vagyok! Megragadom a könyvespolcot, ami mögött a titkos pince rejtőzik, s ezt is szinte kiszakítom a helyéről.

Megcsap a borzalmas szag, majdnem öklendezni kezdek, mivel ez még borzalmasabb, mint gondoltam. Lerobogok a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. Kaneki a szája elé tartva a kezét követ, de látom rajta, hogy egyre zöldül. A sötét lépcsőn lerobogva, vörös fényben úszik lent a helység, a csövek csendesen berregnek a falakban, bizarrá téve a helyet.

-        Anna! – rikoltom, de csak falak verik vissza a hangomat. Meglépett. Az egyik asztalon egy összetört búra hever, ott láthatta, hogy kitörtem.

Tekintetem azonban az egyik láncról lógó Narutóra téved. Meghűl bennem a vér, de valahogy a félelem ellenére a lábaim felé mozognak. Naruto lábai nem érnek le a földre, teljes egészében a plafonról lóg le. A teste vértől nedves, fejét lehorgasztotta, de még látom a mellkasán, hogy lélegzik. Hangos öklendezést hallok a hátam mögül; Kaneki eddig bírta. A padlóra hány, kiadva magából mindenét, amit a nap folyamán evett. Én magam is közel állok a teljes rosszulléthez, de tartom magamat, érte muszáj.

Naruto elé megyek, elkapom a csípőjét, és egy határozott mozdulattal levágom a láncairól. Összecsuklik, én pedig elkapom. Csúszik a teste a sok vértől, amit vesztett, azonban nem hagyhatom, hogy a padlóra kerüljön. Ki tudja, hogy Anna milyen gyakran takarított itt. Felnyög, ahogy a vállamra hanyatlik. Gyors mozdulatokkal a karomba helyezem, akárcsak egy gyereket, és felviszem az emeletre. A fürdőbe viszem, ahol tudom, hogy van kötszer.

A kádba teszem, majd villámgyorsan letisztítom róla mágiával a mocskot, kezeim sebesen járnak a sebei között, hogy tiszták legyenek, elkerülve a fertőzést. Mozdulatlanul, előre-hátrabillenő fejjel tűri, hogy ellássam a sebeit. Nem szólal meg, rekedten lélegzik a kezeim között, majd egyszer csak egy ingertől vezérelve előre bukik a kádban. Szája elé tartja a kezét, hasát fogja, én pedig kikapom a kádból, és a vécé elé térdeltetem. Nincs teljesen magánál, tétován kapaszkodik a kagylóba, hörög, morog, majd hány. Keservesen kiadja magából a gyomorsavat és az epét, nyála és taknya összekeveredik a nyöszörgésével és fájdalmaival. A derekánál fogva tartom, mellkasommal támasztom a hátát, bal kezem a kezét fogja, amely úgy reszket, akár egy gyenge öregemberé.

Kaneki hangját hallom a nappaliból. Telefonál. Segítséget szerez neki. Csak érjenek ide időben. Naruto gyengén elengedi a kagylót, reszelősen felsóhajt, felnyúl, mintha le akarná húzni maga után a toalettet, de a keze erőtlenül nyúlik előre, majd hanyatlik le. Balra kezd el dőlni. A karomba dől, nyála a padlóra csöpög. A szívem majd megszakad, hogy így kell látnom, de nem adom fel. Nem adom őt.

A hátára fordítom, feje oldalra bicsaklik, még mindig fogja a kezemet. Karomba kapom őt, akár egy kisbabát, jobb kezemmel pedig a mellkasát kezdem egy gyógyítani. Tudom, hogy a méreg is dolgozik a szervezetében. Az az átkozott méreg, amit az ételébe csempésztek, amit adtak neki, hogy még gyengébb legyen, mint volt. Arca kissé beesett, sokkal könnyebb, mint emlékeztem, bőre sápadt, színtelen, mintha kiszipolyozták volna belőle az életet.

-     Itt vagyok – suttogom neki félve, remegő alakjának, ami küzd az ébren maradásért. Gyenge, nagyon gyenge, s mind ez miattam van. Könnyeim ismét a szemembe gyűlnek, de nem hagyom őket kifolyni, még nem lehet.

Nagyokat nyelve visszapislogom őket, s teljes egészében a gyógyítására próbálok fókuszálni. Mágiával bekötözöm a sebeit, kezem reszket, ahogy tartom őt. Kaneki megjelenik az ajtóban, letérdel mellénk, de nem szólal meg. Ő maga is megdöbbenve figyeli, ahogy Naruto az életéért küzd, hörög a karjaim között. Megremeg az ajkam az elfojtott sírástól. Nem adom őt! Nem adom őt! Nem adom őt! Mantrázom magamban, s hangosan is elmormoghatom, mivel Kaneki rám pillant, majd vissza Narutóra. 

Naruto nyöszörögve megpróbálja felemelni a fejét, ám sikertelenül visszahanyatlik a könyökömre. Remegő szemhéja résnyire felnyílik, látom a fakó, zafír szemét. Látása egy kicsit homályos lehet a vérveszteségtől, de küzd. Óvatosan megrázom, mire felfigyel rám. Lassan, ahogy csak bírja, felém fordítja a fejét. Ajkai finoman elnyílnak, még csillog rajtuk a nyál és a hányás keveréke, ő mégis rám mosolyog. Megszorítom a kezét, közelebb hajolok hozzá, ujjaim együtt mozognak a mellkasával. 

-        Szia… – köszönök már-már sírva neki. Érzem a leheletében a hányás szagát, de nem érdekel. Sípolva veszi a levegőt, már amennyire az alvadó vér engedi az orrában, elsírja magát, visszafogja a hangját, de látom rajta, hogy boldog. Szabadon maradt kezével felnyúl, remegő, erőtlen kézbe veszi az arcomat.

Rá mosolyodom, ahogy csak az arcom engedi, arcomat a tenyerébe helyezem, ami nyárfalevélként remeg. A könnyeim az arcára cseppennek, de nem érdekel. Lát engem, tudja, hogy itt vagyok. Felsóhajtok; reszketegen, megtörten, de hálát adok az égnek, hogy időben érkeztem. Ujjaim alatt szaggatottan, de emelkedik a mellkasa, szemei engem néznek, én pedig próbálok szavakat kipréselni a számon. Mondani akarok neki valamit, akármit, amivel kifejezhetem a hálámat.

-        Köszönöm – hörgi nekem alig hallhatóan.

Elvigyorodik, könnyek folynak le az állán. Hátracsuklik a feje. A keze lehullik az arcomról. Abba marad az emelkedés. Elakad a szavam, nem jutok levegőhöz, összetörik bennem valami. Egy kósza másodpercig fel sem akarom fogni, hogy mi is történt. Észre sem veszem, hogy rekedten felordítok, magamhoz szorítva őt. Arcát a mellkasomhoz húzom, átadom neki a megmaradt energiámat, de hiába. Nem hallom a szívdobogását, nem lélegzik. NE! NEM! Azonnal újraélesztést alkalmazok rajta, még akkor is, ha a sebei akadályozhatnak ebben.

Szirénát hallok a távolból. Jönnek!

Eltompul a hallásom, nem látok mást, csak Naruto élettelen testét, amit újra és újra nyomkodok, fújom a levegőt a szájába, élesztem őt. Nem adom őt! Nem fogom elveszteni őt! NE most! Könyörgök, ne most! A mentősök berobognak a fürdőbe, kitépik őt a kezem közül. Linda is közöttük van. Megrökönyödve veszi kezelésbe Narutót, mire én már pattannék is fel, hogy utánuk menjek. Kaneki azonban lefog. 

Megragadja a karomat, magához húz, s hiába csapkodok, nem enged el. Torkom szakadtából üvöltök, talán Naruto nevét, hogy engedjen el, vagy nem is tudom.

Összemosódik minden. A szirénák hangja, a vér és a vegyszer szaga, a fájdalom, ami a mellkasomban támadt hirtelen, és menten el akar nyelni. Könnyeim patakzanak az arcomról, rekedtre üvöltöm magamat, amíg el nem megy a hangom, és képtelen vagyok megszólalni, csak nyöszörögni Kaneki mellkasába. Valaki közelebb jön hozzánk, én már nem mozdulok. Nincs már értelme. Elvesztettem az egyetlen, drága kincsemet, ami csak volt nekem.

Zokogva támasztom a homlokomat a barátom mellkasának, ökleim úgy maradtak, ahogy ütlegeléskor, takarva vörös arcomat a jövevény előtt. Szerencsére nem ér hozzám, hagyja, hogy nyöszörögjek, bőgjek, mint ahogy már régen nem tettem. Még Philipnél sem. Térdem megremeg, összecsuklok, s Kanekit is rántom magammal. Megmarkolom az ingét, a saját ölemet nézem, miközben próbálom magamat összekaparni annyira, hogy ismét talpra tudjak állni, szembe tudjak nézni az előttem álló dolgokkal, de képtelen vagyok abbahagyni a sírást. Kaneki továbbra is tart, ezzel próbálva enyhíteni a fájdalmaimat, de semmi haszna.

-        O-nee? – hallok meg egy ismerős hangot, viszont most képtelen vagyok felfogni, hogy ki az. Képtelen vagyok felnézni, egyre jobban hagy el az erőm, üresnek és haszontalannak érzem magamat. A karjaim között halt meg… a szemem láttára. Még rám mosolyogott…

Minden erőm elhagy, elengedem barátom ingét, és oldalra dőlve összegömbölyödöm. Arcomat a térdemnek nyomom, úgy sírok tovább csendes magányomban, addig, míg az erőm teljesen el nem hagy, és elvesztem az eszméletemet.

~~~

Puha. Ez az első gondolatom, amikor felébredek. Végtagjaimba visszatért az élet, érzem a meleget a testemben. Ismerős illat szökik az orromba, de nem tudom, hova tegyem. Lassan kinyitom a szememet, és megpillantom a szobám plafonját. A csillagjaim még most is olyan fényesen ragyognak, mintha el se mentem volna. Az ágyamban fekszem, otthon. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy álmodtam az egészet, de rájövök, hogy akkor nem lennék ennyire üres. Oldalra fordítom a fejemet; üres a mellettem lévő hely. Ujjaim a takaró alatt a fekhelyre csúsznak, abban reménykedve, hogy tényleg csak egy rossz álom volt, és itt van.

De nem. Hideg, jéghideg, és az energiáját sem érezni itt. Csak nagyon halványan, amikor utoljára itt feküdt mellettem. Összeszorul a torkom, az oldalamra fordulok, s próbálom megfékezni a könnyeimet, amik kikívánkoznak. Pizsamában vagyok, vagyis valaki levette rólam a véres ruháimat… mikor is? Az éjjeli szekrényemen lévő órára téved a szemem, ami október tizedikét mutat. A születésnapja. Három napot aludtam át, és már ennek a napnak is vége. Nem sokára éjfélt üt az óra, és tizenegyedike lesz.

Összegömbölyödöm a helyemen, haszontalan kezeimet bámulom a félhomályban, amik nem voltak képesek megmenteni az életét. Pedig olyan közel voltam már. A sebei kitisztítva, ellátva, bekötözve, a méreg pedig hatástalanítva. Lehet, hogy túl sok vért vesztett. Lehet, hogy akkor is meghalt volna, ha nem teszek semmit sem érte. Mégis… szeretném, ha élne. Ha most itt feküdne mellettem, láthatnám az arcát, megérinthetném, és ő tudná, hogy rosszat álmodtam, közelebb húzna magához, és aludnánk tovább. De már nem lesz ilyen… soha.

Élettelen bábuként nézem a helyét, ahol lennie kellene, s minden erőm elhagy. Élni nincs kedvem, nemhogy még folytassam is. Kisgombóccá válok a paplan alatt, a gyász elönt, s ha nem sikoltoztam volna már el a hangomat, most megtenném. Átkarolom a párnámat, ahogy ő mindig tette, s próbálom őt a helyébe képzelni, több-kevesebb sikerrel. Hallom az óra kattanását; tizenegyedike van. Elhúzom a számat, és csak hallgatom a másodpercmutató hangját a csendben. Tikk-takk, tikk-takk. Álmosító a hangja, én mégsem vagyok képes elaludni, visszamenni az álomtalan alvásba. Valahányszor lehunyom a szememet, látom magam előtt az utolsó perceit. Félek lehunyni a szememet, nem tudom, hogyan lesz tovább.

Egyszer ezt már végig csináltam, de akkor nem volt ekkora az érzelmi sokk bennem. Láttam Philipet halottan, azonban itt Naruto a kezeim között halt meg. Philip… darabokra tépve találtam rá a kerítésünkre akasztva. Anna élvezte, amikor meglátta, hogy mennyire lesokkolódtam akkor, s két hónapig nem is voltam hajlandó rendesen élni. Alig ettem és ittam valamit, ha hazaértem, nem csináltam semmit, csak bámultam ki a fejemből, s próbáltam magamban helyre állítani a világot.

Most nem tudom, hogy mit fogok csinálni. Olyan, mintha kivettek volna a szívemből egy darabot. Vagy akár a tüdőmből, s most küzdenék azért, hogy rendesen lélegezhessek a víz alatt. Ki kell tartanom. Hiszen azt kérte tőlem, hogy éljek… a levél… tényleg! Hirtelen felülök az ágyban, felkapcsolom a lámpát, s annak ellenére, hogy gyengék a térdeim, kiugrom a paplan alól a levelet keresve. Az íróasztalomhoz rohanok, feltúrom a papír halmokat, hogy nem rakta-e oda, de nem látom sehol. Az ablakbeugró párnái között se, és az éjjeli szekrényemen se. Hol lehet?

Talán a szobájában. Halkan az ajtómhoz settenkedek, óvatosan kinyitom az ajtómat, körbekémlelek. Senki nincs a folyosón szerencsémre, így átlopakodhatok a szobájába. Hideg a szőnyeg a talpam alatt, az ablak nyitva van az ajtóval szemben. Végigfut rajtam a libabőr, de gyorsan becsukom magam mögött az ajtót, majd bezárom az ablakot, s egyből meglátom a levelét az asztalán. Megbűvölve figyelem a darab papírt az asztalon, remegő kézzel veszem fel. Elgondolkodva megsimogatom a szélét, mintha ezzel választ kapnék mindenre.

Lehuppanok az ágyára, a borítékot nézem, mintha még nem láttam volna életemben soha levelet. Izgatottá válok, és egyben félek kinyitni a papírt. Nagyot sóhajtok, leheletem látszik a sötétben. Egyetlen mozdulattal ördögfényt gyújtok, körbetekerem magamat Naruto egyik plédjével, s csak várok. Igaz, azt nem tudom, hogy mire, de azért nyugton maradok. Belélegzem Naruto illatát, lecsillapítom egy kicsit zakatoló szívemet, majd felbontom.

Egy pillanatig minden a rendes kerékvágásban megy, ám amikor belenyúlnék, hirtelen hatalmas zizegéssel ezernyi papír robban ki a boríték lapjai közül, majd sorban kupacba szállnak előttem az ágyon. Gyermeki kíváncsisággal figyelem az oszlopokat előttem, s ahogy rápillantok a tetejükre, rájövök, hogy mik is ezek. 

Rajzok, skiccek, festmények, kristály tokok és fotóalbumok. Mi lehet ez a sok holmi? Gyanakvóan arrébb rakom Naruto levelét, majd kezembe veszem az egyik albumot. Találomra felnyitom, és eltátom a számat. Gyerekkori képek rólunk, róla és rólam. Megnevezve, dátumozva és jegyzetek írva hozzá. Kicifrázta a lapokat a képek mögött, attól függően, hogy hol készültek, milyen évszakban.

Megérintem az egyik képet, ahol négy évesek lehettünk. Bújócska kettesben, írta alá Naruto gyöngybetűkkel. A képen látszik, hogy tényleg jól szórakoztunk, mivel fülig érő mosollyal nézünk a kamerába, arcunk és ruhánk tiszta kosz és fűfoltos, a hajunkba pedig ágak és levelek gabalyodtak a szaladgálástól, kúszástól és mászástól. Elvigyorodom ezen a képen, mivel tisztán emlékszem rá. Felváltva hunytunk, és ötvenig számoltunk el mindig, és ha kikiáltotta valamelyikünk, hogy feladja, akkor plusz tízzel növekedett a számolási idő. Vicces volt, mivel egy idő után, ő százig számolt, mivel én jól elbújtam, őt viszont én mindig hamar megtaláltam. Mindig tudtam hova bújt valamiért. Nem tudott úgy eltűnni a szemem elől, hogy ne hallottam vagy érzékeltem volna, hogy merre van. Már akkor úgy figyeltem rá, mintha bármelyik pillanatban elvehetnék tőlem. Már akkor is a kincsem volt.

Egy könny szökik a szemembe, de gyorsan letörlöm, mielőtt a papírra csöppenhetne. Szipogok egy kicsit a meghatódottságtól, majd lapozok egyet. Narutót látom a képen, halász nadrágban, szalmakalapban és egy narancssárga rövid ujjúban. A csónakból mutogat kifelé, miközben a háttérben az apja mosolyog lelkesen, kezében egy könyvvel. Ez már minden bizonnyal egy személyes emlék lehet, mivel én magam nem emlékszem arra, hogy elmentünk volna séta csónakázni a konohai tóra. Apával töltött első és utolsó séta csónakázás. Szomorú cím, főleg mivel tudom, hogy annak ellenére, hogy Minato milyen ember, Naruto szerette őt. Igaz, sok dolgot nem tud hozzá kötni, de attól függetlenül az apja volt.

Ő vajon, hogy fog viszonyulni a fia halálhírére? Eljön majd a… arra. Nem tudom kimondani, még fejben sem. Olyan… kimondhatatlan. Főleg most, hogy az emlékeit nézem. Miért csinálhatta ezt nekem? Egyáltalán, miért pont ehhez a levélhez csatolta? Talán, ha elolvasnám az irományát, akkor kiderülne, de… Folyton csak ez a de. Túlságosan is félek attól, ami már bekövetkezett, és nem akarom elfelejteni a dolgokat. Felsóhajtok, kezembe veszem a levelet ismételten, és befészkelem magamat Naruto párnái közé. Felhúzott térdemre fektetem a papírokat, és olvasni kezdek.

Drága mindenségem, Freya!

Sokszor kellett neki futnom, mire ezt a levelet megírtam neked, s össze tudtam annyira szedni a gondolataimat, hogy elfogadható legyen a mondanivalóm. Igaz, még így is félek attól, hogy kihagyok valamit, hiába írtam listát arról, amit el szeretnék neked mondani. Hiszen, mire ezt elolvasod, én már nem leszek ott veled. Lehet, hogy most is sírva, megtörten olvasod ezeket a sorokat, így szeretnék egy kis vigaszt nyújtani neked, már amennyire egy halott meg tudja ezt tenni.

Ám még mielőtt arra térhetnék rá, hogy bíztató és erősítő szavakkal felhúzlak egy kicsit a padlóról, el szeretném neked mondani, hogy miként kezdődött ez az egész. Nagyjából december környékén, amikor is Anna felkeresett az irodánkban. Aznap sokáig dolgoztam, még bőségesen volt munkám, amikor bejött, mintha nem a Fehér Palotában, hanem egy okmányirodába libegett volna be. Gyanakvóan méregettem, megkérdeztem, mi járatban, majd mézes-mázosan elmagyarázta – ha ismered Annát, akkor sejted, hogyan történt -, hogy még, ha meg is talállak, rövidesen meg fogsz halni.

Először nem értettem, és nem is akartam neki hinni. Szkeptikusan intettem neki, hogy távozhat, mivel nagyon sok dolgom van. Ő persze erre csak röhögött, és még hozzá tette, hogy én segíthetek ezen, ha azt teszem, amit mond. Nem méltattam figyelemre, csak rászóltam, hogy vagy önként megy, vagy szólok az őrségnek. Nem kellett kétszer mondanom, mert hamar elment, és nem láttam sokáig. A babánk elvesztésekor láttam legközelebb, de nem jött oda hozzánk. Hinamorival egy kávézóban ültünk, vigasztalódtunk, és próbáltunk megoldást találni a gyászunkra, s akkor fedeztem fel, hogy az egyik sarokban gubbaszt. Észrevette, hogy nézem, és gonoszul rám mosolygott. Csak kicsi hiányzott ahhoz, hogy odamenjek, és a falhoz szorítsam, de Hinamori lelkiállapota miatt nem akartam jelenetet rendezni. Lehet, azt kellett volna. Megölni ott helyben, és máris könnyebb az életem.

Az után csak elvétve láttam őt, soha nem jött oda hozzám, nem fenyegetett veled, semmi ilyesmi, csak érzékeltette, hogy úgy lesz, ahogy állította. Egyszer volt olyan, hogy én magam akartam odamenni hozzá, de csak felvillantotta a mosolyát, és máris köddé vált. Nem értettem, hogy mégis honnan vette a halálodat, miért akarja annyira, hogy engedelmeskedjek. Mindenesetre, néha-néha feltámadt bennem a kérdés, de nem foglalkoztam vele annyira, hogy tövig rágjam a körmömet miatta.

Persze, aztán előkerültél, de én még akkor sem foglalkoztam a dologgal. Azonban Anna ismételten bejött az irodába. Te éppen tárgyaláson voltál, én pedig egyedül végeztem a papírmunkát, amikor belibegett. Megint minden utasítás és előzetes megbeszélés nélkül állított be, és elismételte azt, amit előtte való decemberben mondott nekem. Ekkor már begurultam, és kerekperec kijelentettem neki, hogy hagyjon békén. Nem fogsz meghalni, nem vagy beteg, és menjen el orvoshoz az elmebajával. Ezen csak röhögött, majd ismételten köddé vált a szemem előtt.

Rettenetesen bosszantott ez a nő, és nem értettem. Neked persze nem beszélhettem róla, hiszen mégis csak egy babonás és elmeháborodott nőről beszélünk, mint azt jól tudjuk. Persze, a belső hangom felcsilingelt, hogy azért jobb lesz figyelni rá, még mielőtt valami ostobaságot csinál. Végeztem tovább a munkámat, készülődtem az esküvőmre, és élveztem a veled töltött időt, már ami megadatott veled, de erről majd később.

Egy szó, mint száz, mikor hazajöttem a nászutamról, és kórházban találtalak, rettenetesen megijedtem. De nem estem még kétségbe. Linda ugyanis tudatta velem, hogy csak rehabilitáló – öngyógyító, ahogy ő fogalmazott - állapotba varázsoltad magadat, így valószínű, hogy hamarosan felébredsz. Persze, azért aggódtam, mint mindig. Azonban, amikor végleges kómába estél, s egyik pillanatról a másikra elvesztettem veled a kapcsolatot… összedőlt bennem egy világ. 

Rábólintottam Anna fenyegetésére, s elviseltem azt, amit. Nem akarom részletezni neked, hogy miken mentem eddig keresztül, s nem is szeretném, ha a későbbi boncolási jegyzőkönyvet elolvasnád. Tudom, hogy mivel orvos vagy, így jól tudod, hogy mi mit is jelent, el tudod képzelni, s ezt végképp nem szeretném.

Elég, ha én vagyok apróra törve. Téged viszont óvni akarlak, hogy tovább tudd élni az életedet nélkülem is. Persze, ennek ára van. Az én életem. Fáj, mondanom se kell, főleg, hogy a nap minden percében érzékelem a halál bárdját a fejem felett, a testem minden mozdulatommal emlékeztet rá. De nem bánom, hogy az életemet áldozom érted. Te is olyan sok mindent tettél értem az elmúlt évek alatt, amikre időm nem lenne, hogy megköszönjem, megháláljam azt a végtelen gondoskodást és szeretetet, amit adtál.

Igaz, azért nem szeretném azt se, hogy üres kézzel hagyjalak. Ezért a hosszú hónapok alatt, míg küszködtem, rengeteg rajzot, képet, kristályt és fotót gyűjtöttem össze neked, amik rám emlékeztetnek. Csekély ajándék tudom, de remélem, azért örülsz nekik. Rengeteget a saját emlékezetemből szedtem – fotókat és kristályfelvételeket főleg -, de sokat anyámtól kértem, hogy szerezze meg őket. Erre is majd külön kitérek neked.

A rajzok többségét persze nem sikerült befejeznem, mert vagy olyan állapotban voltam, hogy képtelen voltam rajzolni, vagy egyszerűen úgy éreztem, hogy többet mond azzal a kép, ha nem fejezem be, csak a skiccét hagyom meg. A fotókat időrendi sorrendbe állítottam. Vannak ott babafotóktól kezdve a gyerekkorunkon, illetve az enyémen keresztül egészen az börtöntől kezdődő kalandjainkon át a jelenig. A sok kirándulásról, bohóckodásról és olyan pillanatokról, amik csak nekem voltak olyanok, hogy a világért nem mondtam volna le róluk, vagy szimplán különlegesnek ítéltem meg. Aztán lehet, hogy számodra nem lesznek annyira izgalmasak, de nekem a világot jelentették. Veled.

Ne, még ne bőgj, még várj egy kicsit, jó? Én magam is mindjárt bőgök itt a székemben, ahogy írok, de visszatartom a könnyeimet, amennyire lehet, mert még sok minden van, amit el szeretnék neked még most mondani. Sok a napirendi pont a listámon, amit a tudtodra akarok hozni, még mielőtt végleg lezárok mindent.

Szóval, hol is tartottam? Ja, igen. A fotók és a kupacaim, amik ott hevernek előtted. Hosszú munkámba telt, mire mindent összeszedtem, de megérte. Én magam is mindent végignéztem, s végigsírtam őket, mert tudtam azt, hogy nem fogom még egyszer átélni veled ezeket a pillanatokat. Olyan szomorú és kegyetlen volt, hogy szerintem életem utolsó perceiben is az fog a fejemben járni, hogy miért nem mehetek vissza az időben egy kicsit, hogy újra ott ülhessek melletted, és élvezhessem veled a napot. Olyan végleges most minden.

Inkább térjünk rá a következő pontra, mit szólsz? Nem akarok nagyon letargikus levelet hagyni számodra. Inkább egy emléket, amit annyiszor végig olvashatsz, ahányszor akarsz, ameddig a papír azt nem mondja, hogy kampec. Szóval, mi is legyen a következő? Áh, legyen az első, amit már említettem. A beszélgetésünk és az esküvőm előtti vitánk.

A telepátiás diskurálásunkkal kezdem persze, amit akkor folytattunk, amikor te épp gyógyítottad magad. Be kell, hogy valljam, nagyon féltem és egy kicsit örömet is okozott az egész. Persze, most megfordul a fejedben, hogy mégis mi a jó fészkes fene miatt féltem annyira, mint egy galamb a dróton, mikor csak beszélgettünk. Nos, attól, hogy meghallod azokat a gondolataimat, amiket nem akartam volna az orrodra kötni. Főleg az intimebbeket, amiket minden férfi gondol általában. Gondolom sejted, hogy milyen dolgokra utalok itt. Másrészt a boldogságom határtalan volt, mert így akkor is velem lehettél, ha a feleségem az őrületbe kergetett. Jó érzés volt, hogy magadhoz öleltél, babusgattál, és nem hagytál cserben, még akkor sem, ha te magad beteg vagy. Még közelebb nőttél a szívemhez, s ezért is fájt annyira, amikor kómába estél.

Az az éjszaka teljesen kiszipolyozott, és szerintem, ha valaki arra kért volna, hogy valami eszméletlen marhaságot csináljak meg pucéran, vagy ugorjak a kútba, akkor szemrebbenés nélkül megteszem neki. Olyan volt, mintha a lelkem egy darabját tépték volna ki belőlem. Fájt, szó szerint. Éreztem a fizikai és a lelki fájdalmat. A pecsét, ami még mindig a nyakamon van, erősen pulzált, csípett, jelezte, hogy baj van. Rossz volt, kétségbeejtő. Nem is találtam magamat utána vagy két napig. Anna után pedig olyan voltam, mint egy beprogramozott robot, aki megy, mosolyog, teszi a dolgát, és álcázza azt, hogy mennyire omlik össze.

Nem mutattam meg a sebeimet senkinek sem, még Hinamorinak sem. Pedig néha annyira fájtak, hogy szerintem rekedtre üvöltöttem volna magamat. A rosszullétek pedig… nem maradt meg bennem még a legfinomabb étel sem. Szerintem infarktust kaptál volna, ha láttad volna mérleget, amire nemrég ráálltam… Gigászi fejre koppintást kaptam volna tőled, ha látod a számokat. Az alvás zavaraimról nem is beszélve. Most is egy egész kancsó altatófőzet van mellettem, hátha segít, de nem. Túlságosan is jár az eszem. Ismét felidézem az összes nekem mondott szavadat, még a vitánkat is. S igazad volt. Nem kérhettem volna tőled, hogy fejtsd ki, mit is érzel a frigyemmel kapcsolatban, hiszen én magam sem tudom, hogy mit gondoljak róla.

Hinamori olyan volt velem, amilyen, s bánom. Úgy szeretném azt mondani, hogy hallgatnom kellett volna rád, de te rám bíztad a döntést. Tudtad, hogy képes vagyok felelősséggel viseltetni a saját életem iránt, de be kell látnom, hogy ez most egy orbitális rossz döntés volt. S te ezt talán sejtetted is, de nem vetetted a szememre. Itt viszont nem tudom, hogy hálás legyek-e vagy sem, mivel valahányszor eszembe jut, megfordul a fejemben, hogy mi lett volna, ha akkor ott helyben lebeszélsz róla. Talán segíthettem volna rajtad, nem kellett volna hazudnod, minden más lett volna. Ott lettem volna…

Ami pedig anyámat illeti… nos… itt egy vallomással tartozom neked, ha már így benne vagyok az őszinteségben. Persze, ha hallod az utolsó szavaimat, amiket majd később rebegek el neked, akkor tudod, hogy ugyan megfogadtam azt, hogy semmilyen sorsfordító dolgot nem mondok neked, hogy békében élhess, de úgy érzem, hogy ezt az egyet muszáj neked elmondanom. Szeretném, ha egy tiszta és rendes képet tudnál alkotni rólam, nem pedig egy hamisat. Mivel hazudtam. Egy orbitálisat.

Ugyanis… én… inkább az elején kezdem. Vagy nem… nem is tudom, hogy miként mondjam el ezt neked. Talán egyszerűen leírom ide, és majd te eldöntöd a magyarázatom után, hogy most balek vagyok vagy csak szimplán egy idióta. Sárkány vagyok. Tudom, most azt gondolod, hogy elmeháborodott lettem én is a sok kínzásnak köszönhetően, de nem. Teljesen tiszta vagyok, és anyám az alátámaszthatója ennek. Sokat olvasgattam a könyvtáradban, amit kaptál még a vezetői címmel, és anyám nem sokkal a kómába esésed után árulta el nekem, hogy a furcsa jelek, amiket tapasztalok magamon, azok az átalakulásom jelei.

Persze, nem látszik belőle semmi sem, mivel ahogy anyámat is láthatod, teljesen emberi. Épp csak annyi, hogy erősebbé válok, és képes vagyok átalakulni sárkánnyá. Jó, ne azt a hatalmas vadállatot képzeld magad elé, mint a mesékben, elég, ha csak a bőrét, a karmait, a szemét és a farkát képzeled rám. Elárulom ónix színű, lilás egy kicsit. A kezemet már félig át tudom változtatni, de még nem vagyok hozzá elég erős és képzett, hogy teljes egészében sárkány legyek. A rajzaim között találsz majd egyet, amin lerajzoltam, miként is nézett ki a kezem.

Jól lesokkoltalak, mi? Mit szólnál egy kevésbé kényelmetlen témához, hm? Én benne vagyok. Nos, lássuk csak. Melyiket is válasszam. Meg van. Te leszel a következő pont. Ugye már említettem neked, hogy szeretném neked leírni, hogy mennyire hálás vagyok neked az együtt töltött időért. Őszintén szólva, szerintem a veled töltött perceim, óráim napjaim, éveim voltak életem legszebbjei. Az a rengeteg nevetés, mosolygás és öröm, amivel bearanyoztad a mindennapjaimat… még ma is úgy érzem, mintha tegnap lettek volna azok a napok. Elönt a melegség belülről, végig árad bennem, és máris jobban érzem magamat tőlük.

Néha kinyújtom a kezemet a plafon felé, mintha te a következőben mellé raknád a sajátodat. Emlékszel, egyszer megcsináltuk, s elcsodálkoztunk, hogy milyen pici a kezed az enyémhez képest. Ha már a fejlődésemet nézem, te segítettél sok mindenben. Hála neked, levetkőztem a bátortalanságomat saját magammal kapcsolatban, elpárolgott minden falam, amiket magam köré húztam. Veled átélhettem azt, hogy milyen igazán szeretve lenni, milyen az, amikor valakiért úgy aggódnak, hogy majd ripityára törik.

Jól esett. Láthattam magamat, amint fesztelenül visszavágok, úgy forog a nyelvem, ahogy a tied, magabiztosnak éreztem magamat, menőnek, nem csak mutattam azt. Végre úgy éreztem, hogy az évekig hajszolt versengésem Sasukéval már csak gyermekded játék, ami butaság volt. Elvesztettem az álmaimat, elveszetté váltam és szinte kisemmiztek, te mégis… új lehetőséget adtál, hogy mindent elölről kezdjek. Reményt adtál nekem, fény voltál az életemben, egy ragyogó csillag, akitől már abban a pillanatban lehidaltam, mikor megláttam a börtönben.

Nem féltél karon ragadni, és megmutatni, hogy van jobb lehetőség számomra. Lehetek bármi, elérhetek bármit, amit akarok… vagyis nem mindent, de azért majdnem. De ebbe ne menjünk bele, ez már az én titkom marad most már, és remélem, hogy soha nem tudod meg. S tényleg elértem olyan célokat, amiket igaz, nem mindig én tűztem ki magam elé, de sikerültek. Nehézségek árán, de megkaptam mindent, amire vágytam… a kivételeket itt is hagyjuk. Most a legfontosabbra fókuszálok, nem pedig a részletekre.

Persze, te azt mondanád, hogy ez nem így van, mivel lehet, hogy pont a részletekben van elásva a lényeg. De sajna, nekem nincs annyi időm, hogy minden egyes pontomat külön-külön leírjam neked ide. A végtelenségig olvashatnál tőlem, s vannak olyan témáink, amiket nem biztos, hogy a szavaim ki tudnának hitelesen fejezni neked. Mert azt akarom, hogy érezd, lásd, halld, tapintsd, így kap igazi értelmet a mondandóm. Önző dolog tőlem ez persze, hiszen megérdemled, hogy elmondjak mindent, amit csak tudok, de őszintén, képtelen vagyok rá.

Olyan sok dolog nyomaszt belülről, hogy majd szétfeszítenek, de hallgatnom kell. Az érdekedben, a jövődért. Azt szeretném, hogy képes legyél nélkülem is tovább menni az utadon, ne ragadj le nálam, ne legyen bűntudatod, amiatt, hogy nem tudtál megmenteni – mert tudom, hogy megpróbálsz, ha érzed a gyengülésemet -, nem a te hibád volt. Én mentem bele, mert életben akarlak tudni.

Mosolyogj az emberekre, változtasd meg az életüket, akárcsak az enyémet, legyél ott velük. Egészen biztos vagyok benne, hogy mély nyomot fogsz hagyni az emberekben, sőt, talán még a történelemkönyvekbe is bekerülsz idővel. Brandon pedig… nos, ha azt nézzük, a halálommal megszakad a prófécia, így nem kell fájni a fejednek, amiatt, hogy mi lesz most. Győzd le őt! Egészen biztos vagyok benne, hogy sikerül, s diadalmaskodni fogsz felette. Stabilan állsz a lábadon, határozott és erős vagy. Még nélkülem is, ezt ne feledd. Nem én vagyok az, aki a jellemedet adja, hanem te magad. Neked kell megtenned az első lépéseket a halálom után.

Én már innen csak annyit segíthetek, hogy megadom a kezdő löketet. A hátad mögül egy kicsikét megbillentelek előre, s én, aki megállok az idő ezen síkjában, figyelni fogom, ahogy eléred a céljaidat. Látni fogom a másik világból, ahogy kiállsz az emberek mellett, ahogy végig mész a folyosókon, rettenthetetlenül. Boldog leszek, amikor azt látom majd, hogy találsz magadnak egy párt, aki szeret, törődik veled, igazi kincsként kezel, s tényleg megtalálod benne azt, amit keresel, s lehet, hogy felelőtlen dolog tőlem, hogy ilyet ígérek, hiszen azt sem tudom, hogy egyáltalán milyen lesz a halál után, de megpróbálok vigyázni rád onnan is.

Bevallom, rettegek az elmúlástól, a haláltól, azonban valahányszor arra gondolok, hogy ezzel téged mentelek meg, megkíméllek a fájdalmaktól, örömmel állok elébe. Tudom, hogy fájni fog, hogy keserű lesz és ijesztő, viszont legalább elmondhatom, hogy életemben először tettem érted valamit, ami hasznos és végleges. De tudod, úgy szeretném még egyszer látni a mosolyodat, a szemeidet, amik úgy csillognak, akár a tiszta ég, érezni az illatodat, hogy megjegyezhessem magamnak, de legjobban a hangodat akarom hallani utoljára.

Hogy mondj nekem bármit, akármit. Hogy békével a szívemben mehessek el, hogy még egyszer átfuthasson az agyamon az összes emlék, amit veled éltem meg, s hogy bocsánatot kérhessek tőled azért, amit tettem. Mert tudod, én teljes szívemből szeretlek téged. Ahogy a leveleimben is elmondtam. A szívem csücske vagy, a lelkem összetartója. Ezért, hogy a tiéd se hulljon darabokra, készítettem neked egy nyakláncot, benne az energiámmal. Nem túl sok, de igyekeztem annyit beleszuszakolni, amennyit csak tudtam, hogy ha egyszer szükséged lesz rá, akkor csak érte tudj nyúlni. Persze tudom, hogy annyi energiád van, amennyi az egész világnak elegendő lenne, de… úgy gondoltam, hogy legalább ennyi vigaszt adni szeretnék neked. Egy pici én, ahogy mindig is szeretted volna. Igaz, ott gyerekek szerepeltek, de ez már mindegy is.

Hinamorival amúgy sem lettünk volna sokáig együtt. Túl sokat veszekedtünk, egyre hidegebbé vált tőlem, s így, ahogy a végére közeledek, már azon se lepődnék meg, ha holnap reggel, még az előtt, hogy este elérném Anna házát, beadná a válókeresetet. Majdnem kéthónapnyi házasság után. Hihetetlen, nem? Egész életemben azt hittem, hogy én nem leszek annyira naív, hogy beugorjak az első szép szempárnak, erre tessék. Elvettem egy nőt, aki ilyen.

Mondanom sem kell, hogy peches vagyok a nőkkel kapcsolatban. Ezt te magad is tudhatod. Jut eszembe! Kérlek, a konohaiakat ne tájékoztasd erről. Nem akarom, hogy ideutazzanak a temetésemre, vagy akárcsak azon menjen a vita, hogy hol nyugodjak. Itt akarok pihenni Rejtett Holdban, ahol te is élsz. Az én szívem már idetartozik. Nem számít, hogy hol születtem, hol jártam, mert idetartozom. Mellétek.

Kérlek, mond meg a nevemben Alanának, hogy fantasztikus anyuka, csodálatos húg és nagyon örülök, hogy megismerhettem. Kaitónak és Akihitónak – ha nagyobbak lesznek - hogy ne bőgjön annyit, tovább kell lépnie, rangidős fiú lettek. Ők vigyáznak ezentúl rátok, ők a nagyfiúk, és viselkedjenek ehhez méltóan. Bocsánatot kérek tőlük, amiért nem láthatom őket felnőni, ahogy Sansától is. Drága kicsi húgom… annyi mindenen mentünk keresztül, hogy már nincs annyi ujjam se, hogy megszámoljam őket. Többet tett értem, mint azt hittem volna. Mellettem állt, segített. Ezért pedig hálás vagyok. Boruto… hihetetlen ez a kölyök, én komolyan mondom. Vele még lesznek gondok, de ezt nem itt akarom kifejteni neked. Hamarosan úgy is megtudod vagy tőle, vagy a papírokból, amik a dolgozó asztalomban hevernek. Valamint Kaneki és a fiúk… Egek! Lehet, tényleg írnom kellett volna külön-külön mindenkinek egy levelet, hogy kifejezhessem velük az érzéseimet, amik most gyötörnek. De már késő. Hajnalodik.

Hamarosan indulnom kell dolgozni. Az utolsó munkanapomra. Elintézni mindent, lezárni ezt a borítékot, itt hagyni neked, hogy elolvashasd az utolsó szavaimat hozzád.

De még egy dolog lenne.

Öld meg Annát helyettem is! Nem úszhatja meg, semmiképpen! Ez az egyetlen olyan dolog, amit szeretném, ha te tennél meg. Hamuja se maradjon!

Vigyázz magadra, mosolyogj sokat, élj tovább nélkülem is, s kérlek, ne felejts el. Hiányozni fogsz, talán még jobban, mint most. Köszönök mindent, Freya. Köszönöm szépen.

Ezernyi szeretettel

Naruto

Nem tudom, hogy mit mondjak erre a levélre. A könnyeim végigperegnek az arcomon, bámulom a papírt, s mintha elvitték volna a nyelvemet, a hangomat, mindent, amivel ki tudom fejezni az érzéseimet. A szívem azonban érzi. Magamhoz szorítom a hétoldalas levelet, mintha ezzel a szívembe véshetném a szavakat. Összegömbölyödöm a párnáin, beszívom az illatát, ami körülöttem lebeg. Elfogadta a sorsát, büszkén halt meg értem, s egy percig sem bánta, hogy szenvednie kell. Idióta, kiáltanám az arcába legszívesebben. Ő volt a mindenem, a csillagom, a kincsem. Azt mondod nekem, hogy boldog leszel, ha találok egy fiút, aki majd kincsként kezel, végtelenül szeret, de azt elfelejtetted, hogy te is pont ilyen voltál.

Megdobogtattad a szívemet, életet leheltél a csontjaimba, s olyan mélyen fellobbantottad bennem a szerelem lángját, ahogy még Philip sem volt képes soha, mély nyomot hagytál bennem, és ezt soha nem fogom elfelejteni. Magasra tetted a lécet a fiúknál, de nem bánom. Megmutattad, hogy ne akarjam alább adni az igényeimet egy olyan férfinál, akinek fontos vagyok. Én kicsi csillagom. Már értem, hogy Sophie miért hívott téged mindig így.

Milyen felelősségteljes, bátor férfi lett belőled, szinte már el sem akarom hinni. Tudom, hogy féltél, sokat sírtál, míg eljutottál oda, amikor ezt a levelet megírtad. Szembenéztél Annával, az arcába röhögtél, amikor újra és újra elmentél hozzá, kiálltad a próbát, és utána mosolyogva élted tovább az életedet. Örülök, hogy a fájdalmas pillanataidban veled lehettem, s láthattam, ahogy veszed az akadályokat nélkülem is. Életed végére te is határozott, erős és hihetetlenül csodás férfi lettél, s igazad van, tényleg egy jobb feleséget érdemeltél volna, aki olyan, amilyet te szerettél volna.

Szeretlek. Te idióta. Szeretlek. Még akkor is, ha most ilyen piszkosul meg is ríkatsz.

~~~

Órákkal később, miután kisírtam a szememet ismételten, előhalászom a nyakláncot, amit nekem szánt. Egy gyönyörű hold nyaklánc, ami egy félholdból és egy medálból áll, így alkotva egy teli holdat. A medálban látom örvényleni a festéket, ami mintát ad az üvegnek, de tudom, hogy itt van benne az ereje, itt kavarog minden, ami csak őt jelenti. Egy ideje bámulom már, mikor lépteket hallok a folyosón. Kinyitja valaki a szobám ajtaját, majd rögvest feltépi Narutóét.

Kaneki és Alana az. Felnézek rájuk, kicsit kimerülten és megfáradtan, de azért mosolygok. Eleget fogok tenni Naruto kérésének, és élni fogom az életemet, ahogy csak tudom, még akkor is, ha az első pár hónapban majd belepusztulok. Ismét a medálra téved a tekintetem, majd a nyakamba akasztom. A fém tőle szokatlanul meleg a bőrömön, mintha csak simogatna.

Még mindig aggódva figyelnek, ahogy egy hatalmas kupac papír, album, tok és miegyéb között ülök Naruto ágyán, így ismét rájuk pillantok, biccentek, majd kikelek a plédből. Kezembe veszem a levelet, majd összehajtogatva visszateszem a borítékba, majd a mágiaterembe teszem, ahogy a többi emléket is. Teljes magányomban szeretném őket átvizsgálni, nem pedig mindenki szeme láttára. Így csak felkelek az ágyból, kicsit rogyadozó térddel, de elég biztosan ahhoz, hogy elkapjam a húgomat.

-        O-nee… - nyöszörgi Alana, én pedig szorosan magamhoz húzom őt. Megsimogatom a hátát, most már tényleg minden rendben lesz. Annát pedig elintézem. Lezárom magamban ezt a korszakot, és tovább lépek. Ez lesz az első mozzanatom.

-        Minden rendben. Élek – suttogom a húgom fülébe, aki ettől csak jobban zokog. Elhátrál tőlem, két keze közé fogja az arcomat, majd a homlokát az enyémnek támasztja. Utánzom a mozdulatát, letörlöm a könnyeit, s szépen lassan lenyugszik.

Nem kis sokk érhette, amikor Kaneki elmondta neki, hogy miként törtem ki a kórházi szobámból. Arról nem is beszélve, hogy mi volt abban a pincében. Alana bőgése lassan hüppögésbe megy át, én pedig nem félek eltolni magamtól. Térre van még szükségem, s ezt szerencsére ő is érzékeli. Most egy ideig kényelmetlen lesz számomra mindenféle testi kontaktus, legyen az akár ölelés, egy egyszerű kézfogás, vagy csak egy apró puszi az arcra. A munkám miatt persze el fogom viselni ezt, de amikor csak lehet, inkább elzárkózom, elbújok.

Vajon Naruto is ezt érezte, amikor én eltűntem, és esetleges volt az, hogy meghaltam? Elbújt ő is, akárcsak én, hogy ne kelljen minden egyes mozdulatban engem látnia? Lehet. Legyen akárhogy is, szembe nézek vele, mert ezt kell tennem. Az már máskérdés, hogy én magam mit akarok. Hm… talán egy nagy vödör fagyit, egy sírós filmet, és egy hét szabit, hogy kiheverjem Naruto elvesztést, de ugyanakkor azt is jól tudom, hogy szükség van rám a hivatalban. Itt nem az érzelmek játszanak.

-        Jól vagy? – kérdezi tőlem Kaneki, felébresztve ezzel a kábulatból. Rápillantok; látom a tekintetében, hogy még mindig alig akarja elhinni a kirohanásomat, a viselkedésemet. Bevallom, én magam is megdöbbenek, ha visszaemlékszem arra a pillanatra, bár nekem csak kevés maradt meg belőle.

-        Igen – szólalok meg hosszú idő óta először. Hangom tiszta és élénk, leplezve benne minden bánatos érzelmem. Egy kis mosolyocskát is megejtek, hogy biztosítsam erről, majd biccentek a már eléggé megnyugodott húgomnak, aki viszonozza.

Emelt fővel elmegyek Kaneki mellett az orrom alatt azt motyogva, hogy felöltözöm. A szobámba érve azonban csendesen felsóhajtok, megkönnyebbülök, hogy szabad vagyok egy kicsit, majd a gardróbomhoz lépek. A ruháim szépen felakasztva lógnak, a pólóim, nadrágjaim a polcokon pihennek összehajtogatva, a cipőm pedig katonás sorrendben várnak arra, hogy beléjük bújjak. Egytől egyik gyönyörűek, nekem még sincs egyikhez sem túl nagy kedvem. Megszokásból felvehetnék egy finom, elegáns ruhát, de ahhoz olyan hangulatomnak is kellene lennie.

Elidőzök egy krémszínű felsőn és egy fekete farmeren, ami kellően szolid és kényelmes lenne ahhoz, hogy bemenjek az irodába, viszont a ruháknak jelentésük van. Mindenki máshogy értelmezi őket. Számomra viszont ez az összeállítás a beletörődést mutatná, ott viszont teljesen még nem tartok. Különben is más dolgoknak is utána kell járnom.

Így, hogy kifejezzem, gyászolok, viszont teljesen élénk vagyok, egy fekete farmert és trikót veszek fel, egy narancssárga kardigánnal. A medál a melleimet súrolja, ahogy elkészülök az öltözködéssel. Hajamat lófarokba kötöm, mintha csak edzeni mennék, nem pedig az irodába. Lazán kisétálok a gardróbból, majd észreveszek egy sárga borítékot az asztalomon, rajta egy cetlivel.

„Tudjuk, hogy hajthatatlan vagy, főleg most. Nem bánom, hogy ha dolgozol, ha egy ideig zárkózott vagy, de kérlek, vigyázz magadra, és ne hajszold túl magadat. Itt a nyomozás eddigi eredménye. Anna szerint szellemként ott voltál néha, s a rendőrség szeretne bevonni a munkálatokba. Légy óvatos!

Alana”

Aggódó tyúkanyó. Igazad van, Naruto, hihetetlen anyuka lett a húgomból, már velem is úgy beszél, mint egy gyerekkel. Felkuncogok ezen, tekintetem azonban a borítékra vetül. Elkomorulok, majd minden teketóriázás nélkül felbontom. Egy halom papírt húzok ki belőle, de csak fejlécet olvasom el. Munkába kell mennem, majd ott elolvasom a papírokat. Beteszem a táskámba, majd kimegyek az ajtóhoz.

Épp a csizmámat húzom fel, amikor valaki megkopogtatja a vállamat. Hátrafordulok, és egy tündéri ezüsthajú és zöld szemű kisfiú néz rám, kezében a reggelimmel, ebédemmel s talán még a vacsorámat is tartalmazó zacskóval. Rámosolyodom, szembefordulok vele.

-        Köszönöm, Akihito – mondom, miközben átveszem tőle a zacskót. Megsimogatom a fejét, mire ő egy még szélesebb mosollyal ajándékoz meg. Naruto is hogy szerette őt. Olyan volt számára, mintha egy kisöcs lenne.

-        Vigyáz magadra, Freya! – köti a lelkemre angyali hangon. Még csak három éves múlt. – Hozd haza Naru-nii-t is!

Elakad a szavam egy pillanatra, s nagy erő kell ahhoz, hogy ne üljön ki az arcomra a döbbenet. Ezek szerint nem mondták meg neki, hogy Naruto meghalt. Nem baj. Nem is kell még neki tudnia. Még nagyon kicsi hozzá, hogy felfogja, mit is jelent a halál. Így csak megsimogatom a fejét, elvigyorodom, majd felveszem a kabátomat is. Hátamra dobom a táskámat, intek Akihitónak, majd megyek.

Az ajtón majd a kapun kilépve érzem, hogy milyen sok minden változott. Az érzés végig követ az utcákon, ahol emberek intenek utánam, de látom a szemükben, hogy szomorúak, tudják, hogy min mentem keresztül, vagy csak Anna gaztetteit tudják részletesen. Kivételesen veszek egy kora reggeli újságot az egyik árusnál, aki végre tényleg mosolygósan adja oda a lapot. Viszonzom, s ez egy kicsit örömre ad nekem okot. Legalább egy valaki van ebben a városban, aki szívből képes adni valamit a másiknak.

Rémálom A ROBBEN UTCÁBAN!

Mi történt valójában?

Olvasom a szalagcímet az újság elején. A cikk maga sem egy szívet derítő, mivel már benne vannak a rendőrségi adatok is, valamint a kirohanásom is a kórházból. Az újságíró információi szerint a Segéd egy késői levelet küldött a rendőrségnek, amiben elmondja Anna tervét, és arra ad parancsot, hogy menjenek a házhoz, s ezt én, mint a Főmágus Helyettese, valamilyen oknál fogva előbb érzékeltem, s még sikerült odaérnem Anna házához. Az nincs benne, hogy Naruto meghalt, vagy gyászolnák. A rendőrség egyelőre csak arról adott tájékoztatást, hogy Anna és a naplója, valamint a telke vizsgálat alá van véve, s amint felébredek a sokkos állapotomból, felkeresnek. További információkkal csak később szolgálhatnak.

Szóval ők se tudnak többet, vagy ha igen, akkor egyelőre nem kötik a sajtó orrára. Szerencse, hogy nem sorakoztak a riporterek a házunk előtt, hogy elkapjanak egy gyors interjúra. Igaz, lehet, hogy Alana és Kaneki elhessegették az összeset, amikor kíváncsiskodni akartak. Vagy kerekperec közölték velük, hogy még ők se tudják, hogy mikor ébredek fel, így ne is várjanak rám. Majd nyilatkozom, ha akarok.

S ezt úgy látszik, hogy a Fehér Palotában is mindenki betartja, mivel ahogy belépek, s kedvesen köszönök mindenkinek, ugyan viszonozzák, de nem kérdeznek, csak mennek tovább a dolgukra. Az lépcsökön és a folyosókon végigmenve minden olyan csendes, mintha nem is történt volna semmi, csak egy átlagos munkanap lenne a héten, és folyna minden a rendes kerékvágásban. Csak én érzem magamat nyomorultul, ahogy belépek az irodába.

Rendben van minden, a papírok a helyükön, Naruto asztala pedig a szokásos rendezetlenséget mutatja, mintha a gazdája bármelyik pillanatban beléphetne az ajtón, ragyogó mosollyal köszöntene, s a kezembe nyomna egy pohár kávét, amit útközben vett nekem. Hátra is pillantok a vállam felett, mintha csak azt várnám, hogy kinyílik. De nem. Nem is fog többet rajta belépni az, akire én annyira várok. Egy magányos könnycsepp csordul le az arcomon, de gyorsan le is törlöm. Nincs helye ezeknek itt. Ellépek az asztalától, leteszem a sajátom mellé a táskámat, felakasztom a kabátomat a fogasra, majd a helyemre lehuppanva, jelzek a Főmágusnak, hogy megérkeztem, s neki kezdek az első papíromnak.

Csendesen dolgozom már egy ideje, jár a kezem, mint a motolla, nem hiányzik a zaj, a zsibongás, még a kristályrádiót sem kapcsolom be, hogy meghallgassam a reggeli beszélgetős műsort, ahogy mindig, inkább csak a munkámra fókuszálok. Vajon Naruto is ennyire belemerült a saját dolgába, amikor én nem voltam itt? Lehet. Sőt, biztos. Kitörölt magából mindent ilyenkor, lekötötte a kezét és az agyát, hogy kevésbé fájjon neki a dolog. Így én is így teszek. Elolvasom egyik lapot, iratot, köteget a másik után, majd egyszer csak kopogásra leszek figyelmes.

Felkapom a fejemet, rápillantok az órára s meglepődöm, amikor rájövök, hogy már négy órája dolgozom egyhuzamban, s még arra sem vettem a fáradtságot, hogy igyak egy pohár vizet, vagy kimenjek pisilni, a kávémról már nem is beszélve. Talán egy ideig nem is akarok kávét inni itt. Túl sok emlék köt hozzá. Újból kopognak, s végre megszólalok.

-        Szabad! – kiáltom ki, s egy ismerős arc dugja be a fejét az ajtón. Haru. A bátyám. Az igazi bátyám. Ezüstfehér haja most piszkos, akárcsak az arca, tekintete fáradt és elkínzott, mégis egy apró ponton vidámság csillog benne, ahogy meglát engem.

Fekete egyenruháját viseli, köpenyét a karján hozza magával. Becsukja maga után az ajtót, ledobja az egyik fotelre a köpenyét, majd hozzám jön. Illendően felállok a helyemről, kijövök az asztalom szélére, hogy üdvözölhessem a testvéremet, azonban ahelyett, hogy megállna előttem, a nyakba ugrik. Szorosan magához húz, érzem szapora légzését a nyakamon. Megilletődöm a hirtelen gesztustól, viszont pillanatnyi habozás után, viszonzom az ölelését. Mégis olyan fura, hogy ilyen közvetlen. Legutoljára, amikor beszéltem vele, akkor egy jelentést adott át nekem Jack és Ethan megöléséről, majd hamar távozott is, mivel újabb küldetése volt egy távoli országban. Most mégis úgy szorít magához, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnék.

Hosszú percekig állunk így, némaságba borulva, míg végül ő hátrál el tőlem. Továbbra sem enged ugyan el, de már lehetőséget ad a légzésre. Nem néz rám, a vállaimat fogja, miközben vesz egy nagy levegőt, nyel egy nagyot. Sírt volna talán? Végül azért rám néz, s tényleg látom, hogy egy-két könnyet elmorzsolt, miközben engem ölelt.

-        Ne haragudj, hogy így rád törtem – mondja elszoruló torokkal, elengedve engem -, de meg akartam győződni arról, amit Alana üzent nekem pár napja. Ez az egész…

Magam is egy kicsit megilletődötten nézek a bátyámra, ahogy végigfuttatja rajtam a szemét, sebek, hegek vagy bármilyen jel után, ami arra adna okot, hogy maradandó sérülést szenvedtem. Szerencsémre nincs ilyenem, így csak félszegen, kicsit már magamhoz térve intek a kanapé felé, hogy üljünk le, és mesélje el nekem, hogy mi is történt az elmúlt napokban. S be kell, hogy valljam a bátyám részletesen és lényegre törően elmesél nekem mindent. Attól a ponttól fogva, hogy kitörtem a kórházban, egészen addig, amíg a húgom levelet nem írt neki, hogy jöjjön haza, mert ugyan kint vagyok, de megint alszom.

Mondandójában azt is hangsúlyozza, hogy nagyon sokan aggódtak értem, hogy mégis mi lesz velem. Persze, Narutót is furcsállták, mivel nagyon keveset járt be hozzám, de ezt betudták annak, ahogy megviselik a történtek, és inkább kímélni akarja magát. Valamint Haru szóbahoz nekem egy olyan esetet, amiről eddig egyikük sem mesélt nekem. A Boruto-ügy. Homlokráncolva figyelem minden szavát Harunak, de ő se tud többet, mint én. Gyanakodva Naruto asztala felé pillantok, torkomban gombóc nő, s elfog a félelem is, hogy mégis mi történt. Mi lehet olyan nagy, hogy egy tizenöt éves fiú szerepeljen az újságokban, s arról zengjenek a lapok hetekig, hogy valami nagy port kavart.

Itt is úgyszintén senki sem tud semmit, csak az érintettek. S nem is akarják még egy ideig nyilvánosságra hozni. Hallgatnak, de sok helyen ugyanaz a mondat is olvasható, hogy később adnak információt erről. Hónapok múlva, így elkerülve a nagy botrányokat, amiket ez az ügy okozna. Nagyot sóhajtok, ahogy egy újabb kalamajkába tenyerelek bele, de csak odamegyek az asztalához, és kinyitom azt a fiókot, amit csak mi ketten tudunk. S bingó, megtaláltam.

Kiveszem a papírokat, lezárom a szobát, hogy még véletlenül se tudja egyetlen paparazzo sem lefotózni az ablakból a dokumentumokat. Leülök a karosszékbe, de rögvest elfog a kényelmetlenség, mintha betolakodtam volna a területére, ugyanakkor… levendula illata van. Butaság tudom, de valahogy már ez az illat is megnyugvást ad egy kicsit. Fellélegezve, kevesebb súllyal a vállamon dőlök hátra a bőrre, s olvasni kezdem.

Az első rögvest egy levél – jó sokat írunk egymásnak, úgy látszik, de most már nem is változtatnék rajta, még ha élne, akkor sem -, de ez nem olyan hangvételű, mint a búcsú levele, amit az otthoni íróasztalán hagyott. Hivatalosabb, kötöttebb, s nem is tartalmaz olyan nagy dolgokat, kivéve egy részt.

A héten konzultáltam Utaka Rubironnal, és kész belemenni a feltételekbe, amennyiben mi is az övébe. A feltételeket elolvasva azonban nem találtam túlságosan emberségesnek őket, de Boruto elfogadta. Azt mondta, hogy ez is jobb, mint az, amit eredetileg végre akartak hajtani Amira Rubironnal. A kölyök bátran és rendíthetetlenül állta a főnök csapásait, és aláírta a papírt.

A részletekről Borutót kell kérdezned, mivel nekem nincs jogom arra, hogy elmondjam ennek a történetét. Annyi szent, hogy még életemben nem láttam ennyire céltudatos és bátor fiút, mint ő. Egy nap még nagyra fogja vinni, még ezek ellenére is. A háttérben lévők és az érintett nagybecsben tartott személyek tudnak az esetről, de egyiküket sem riasztja el az eset.

Az eset kivitelezéséhez sok sikert, és elnézést kérek, amiért nem én vihetem véghez.

Tisztelettel

Naruto  

Rubiron? A nagy Rubiron-család, akik a nemesség krémjét kanalazva lettek híresek a posztókereskedelmükről. Nem egy nagyon befolyásos család, még annak ellenére sem, hogy a nagyon gazdag és híres családok fiait cserkészi be minden egyes alkalommal. De hogy jön ide… oh, te jó egek! A kérdésemre rögvest választ is kapok, ahogy a kezembe kerül a szerződési papír a feltételekkel. Már nem is kell Borutónak magyarázkodnia arról, hogy mi is történt itt. Vagyis egy részt kell megmagyaráznia, de azt alaposan. A tényen persze nem változtat, de akkor is, legalább a miértjét tudni akarom.

Amira babát vár, méghozzá Borutótól, aki a vádak szerint jogtalanul vette a Rubiron lány ártatlanságát, mivel a lány már el van jegyezve egy igen befolyásos férfivel. A szám elé kapom a kezemet, s mentem értem, hogy mire célzott Naruto azzal kapcsolatban, hogy embertelenek a feltételek, amiket Utaka felajánlott. Boruto csak heti egyszer látogathatja Amirát, akkor is, csak egy órára, ez idő alatt nem hagyhatják el a birtok határát, és szigorúan testőrökkel mehetnek ki az udvarra.

A kilencedik hónap végén pedig, mikor a baba megszületik, Boruto veszi kezelésbe a gyereket, Amira pedig hozzámegy a férfihez, ahogy a tervekben szerepelt. Boruto soha többet nem mehet Amira közelébe, nem szólíthatja meg, kivéve a hivatalos fogadásokon, találkozókon, akkor is, ha fontos a kommunikáció. De a legrosszabb az egészben, hogy a gyerek úgy fog felnőni, hogy nem ismerheti meg az anyját. Soha.

Boruto pedig egyedülálló apuka lesz, tizenhat évesen. Elkomorodom, ahogy ez körvonalazódik bennem, de nem csüggedek el, és nem is haragszom a fiúra. Előbb meg fogom hallgatni a történetét, és csak utána kezdek el ítélkezni felette. Azon felül, mivel elvállalta, hogy felneveli a gyereket, máris szerzett egy jó pontot nálam. Haru is hasonló véleményen van, ahogy elolvassa ő is a papírokat, s megígéri, hogy tartja a száját.

Egészen a kilencedik hónap végéig. A papírok szeptemberi dátummal vannak jegyezve, s akárhogy számolom, áprilisra fog megszületni a pici. A fiú nem teketóriázott, ha az első alkalomról van szó, de ezen nincs mit szégyellni. Még akkor sem, ha baba lesz a vége. Egy újabb súllyal a vállamon teszem vissza a papírokat a fiókba, visszazárom, majd az órára pillantok. Fél kettő van. Naruto jegyzet füzete szerint Boruto egy óra múlva végez az egyetemen, és jön a kaput karbantartani, és elvégezni az Árnyékok gyakorlatát este hatig. Utána megy csak haza és tanul a holnapi óráira. Húzós egy napirend, főleg, hogy még edz is mellé. Alig van szabad ideje, még akkor is, ha klónokkal dolgozik is. Úgy látszik, tényleg megdolgozik az ellátásáért, ha azt is figyelembe vesszük, hogy fizetést is kap a munkájáért.

-        Vérbeli Uzumaki – jegyzi meg Haru foghegyről, mire rábólintok. Kitartó és energikus, de legfőképpen fáradhatatlan. Vagyis így mutatja a világnak. Aztán a valóságban elalszik az asztalán fekve, vagy amint bedől az ágyába, már hortyog is.

-        Ők már csak ilyenek – mondom, majd utoljára megölelem, mielőtt elmenne. Bátran viszonozza a szorításomat, s mintha boldoggá is tenné, hogy ilyen vagyok vele.

Ezek után ismét egyedül maradok a csendes irodában. Ám még vár rám egy adag rendőrségi papír, amiket át kell nyálaznom. Szerencse, hogy még nem ettem, fordul meg a fejemben hirtelen, hiszen kitudja, hogy miket találok ebben a papírkötegben.

S igazam is lesz.

A rendőrség ez alatt a három nap alatt feltárta Anna házát, felcímkézték az összes eszközét, mintákat és nyomokat keresve a házban, de csak keveset találtak más személyektől. Nyomósabb bizonyíték a rengeteg dokumentum és feljegyzés, amit Anna rendszeresen vezetett az áldozatairól. Mindegyiknek külön füzetet szánt, feljegyezte az érkezés és a távozás időpontját, dátumozta és leírta az eseményeket, a végén pedig a halálnemeket, amikkel végzett az áldozatokkal. Ezen címke mellé egyelőre még a felmérés folyamatban szöveget biggyesztették eddig összesen százötven darab kötetet találtak meg, és még nem tudják azt, hogy hány rejtőzhet a padláson, vagy akár egy titkos helyszínen, ahol más módszereket is alkalmazott.

Mindenesetre a bűnösből nem lehet kihúzni semmit sem, hallgat, ahogy a Segéd felesége is, akit beidéztek két nappal ez előtt. Kihallgatása azóta is tart, s rám várnak, hogy jelentést tegyek, felvegyék a hallottakat, akár még emléket is vehetnek tőlem, hogy megbizonyosodjanak a tényekről, és dokumentálják az esetet. Ismételten egy nagy fába vágtam a fejszémet, de nincs mit tenni. Meg kell várnom, míg a rendőrség értesít arról, hogy mikor akarnak kihallgatni. Felsóhajtok, hátradőlök a hideg bőrre.

Odakint megdördül az ég, s hamar elered az eső. Hamar ömleni kezd odakint a víz az égből, néha egy-egy villám cikázik végig az égen, be-bevillantva az irodába. A kristályok pislákolni kezdenek a helyükön, s hamar elmegy a világítás. Ez gyakran megesik ilyenkor. A kristályokat néha bezavarja az elektromosság, s a központi kristály kialszik egy kis időre. Félhomályban ülök egy darabig, majd ördögfényt gyújtok. A sejtelmes fény épp csak annyi világosságot ad, hogy láthassam a papírjaimat magam előtt. S ha már papírokat nézem… már csak egy akta van az én felemen. Ami azt jelenti… hogy most Naruto munkái jönnek képbe. Nagyot nyelek, majd Naruto asztala felé nézek.

Elbámulom egy ideig az asztalt, mintha bármelyik pillanatban életre kelhetne, s azt mondaná, hogy ez csak egy tréfa, s holnap már jön az érintett. De tudom, hogy nem fog. Ez a legrosszabb az egészben. Hogy nehéz felfogni a tényt. Az ürességet elfogadni, ami a mellkasomban tátong, hozzászokni, s továbblépni. Hiszen még látom magam előtt, ahogy az asztala fölé görnyed, lázasan ír, az ajkát harapdálja, elgondolkodik, majd rám pillant, s felvillantja azt a kisfiús ábrázatát, amitől pocsolyává válok a székem alatt. Felnevet, s a nevemen szólít, s én pedig pirulva tűröm a hajamat a fülem mögé.

Freya.

Ez volt a tudatába írva egész végig, míg beszéltünk, s még utána is láttam, hogy ott lebeg a nevem a gömbben. Végig gondolt rám, ott voltam, tartottam őt, még akkor is, ha nem érinthettem meg, nem beszélhettem vele. El akartam még neki mondani, hogy mennyire hálás vagyok neki, hogy volt… van… nekem, hogy annyi mosolyt hoz az életemben, színesíti, élvezhetőbbé teszi számomra. Már-már meg szerettem élni az életemet, de… most… olyan mintha lecsupaszítottak volna, s ott állnék meztelenül mindenki előtt. Látnák a sebeimet, amiket elrejtek, a lelkemet, ami sérült és törött, s mindenki csak bámulna rám.

Azt kérdeznék, hogy hol van a folt. Miért ilyen? Hiszen én magam olyan erős vagyok, magabiztosan haladok végig a folyosókon, tárgyalásról tárgyalásra járok, s mindig sikerrel járok, akkor mégis miért nézek ki így?

Mert áldozatokat hoztam. Mert mindig a mások érdeke volt az első számomra. A népem jóléte, a barátaim támogatása, segítsége, a családom mosolya és kedvessége… Soha nem gondoltam arra, hogy én magam is képbe kerülhetnék. Szétüthetek akár ezer bábut, ahogy Tündelakban, harcolhatok, csatározhatok, ahogy csak akarok, de attól még mindig törött leszek. S talán most még jobban az vagyok. Naruto nélkül… Bele sem merek még gondolni ebbe. Talán majd egyszer

.

~~~

Aznap este, ahogy hazaérek, valahogy nem érzem olyan jól magamat. Itt persze nem fizikailag kell érteni, hanem érzelmileg. A sok papír, ami Naruto feladata lett volna, most bűntudatként roskad rám. Úgy érzem, mintha belekontárkodtam volna dolgába, pedig nem kellett volna. Szemernyit émelygek is, így inkább csak szólok Alanának, hogy ma kivételesen csak egy kevés salátát kérek vacsorára. Nem bírnék most megenni egy nagy adag kaját, hiába néz ki olyan íncsiklandóan minden fogás. A húgom persze egy kicsit csalódott, amiért kikerülöm a családi vacsorát, mivel most Haru is itt van, és jó lett volna együtt enni.

-        Alana – lép mögé Haru, és a vállára teszi a kezét -, kérlek.

A húgom erre csak rám pillant újra, majd kissé vonakodva, de kettesben hagy Haruval. Leül az asztalhoz, s elkezdik a vacsorát. Mi ketten Haruval lehuppanunk a kanapéra, kényelmesen elhelyezkedünk.

-        Hugi – szólít meg a bátyám, kezét a térdemre rakja –, tudom, hogy most nehéz időszakon mész keresztül, de hidd el, lesz jobb is. Minden rendbe fog jönni, Freya. Az ügy elsimul, és minden visszaáll a rendes kerékvágásba.

-        Pont ez az – suttogom neki, hogy csak ő hallja. – Minden visszatér a normálisba, de… ez csak a valóéletre igaz. Az emberek még nyammognak egy ideig az Anna-ügyön, de azok, akik elvesztették a szerettüket miatta, azok az idők végeztéig fogják emlegetni. Ahogy én is. Anna két fontos embert vett el az életemből. S most jelenleg úgy érzem, hogy nem fogok egyhamar talpra állni. Vegetálok, tudom, s egyszer majd helyre állok annyira, hogy ne lássam Naruto minden egyes mozdulatát a házban, ne jusson mindenről ő az eszembe. De még, ha ez meg is történik, akkor is egy részem vele együtt oda lett.

Erre már nem mond semmit, csak megsimogatja a vállamat, s valami olyasmit motyog, hogy kitartást. Több kell ide, mint szimpla kitartást, ide egy nagy adag ideg kell, amikkel kibírom egy ideig. Felsóhajtok, ahogy a bátyám alakja eltűnik az étkezőben, s valami olyasmit hallok odabentről, hogy biztos jó ötlet volt rám hagyni. De erre már nem reagálok, inkább bemegyek a szobámba, magamra csukom az ajtót, megeszem azt a keveset, amit lebírok tüszmékelni a torkomon, majd veszek egy nagy fürdőt.

A víz zubog a kádba, felhabosítva a habfürdőmet, s eszembe jut az a pillanat, amikor először láttam meg a fürdőben. A sebei a hátán, a végig hasított combja, a heges keze és mellkasa, a sok-sok nyílt sebe. Ismét sírhatnékom támad, amit nem akarok. Dühösen visszapislogom őket, nem engedem magamnak, hogy bőgjek. Eleget sírtam már miatta az utóbbi időben, sőt, az egész kínzásai alatt. Lehetnék már annyira erős, hogy kibírjam ezt. De valahogy, ahogy felsejlik a szemem előtt, összeszorul a gyomrom, s meggondolom vagy kétszer is, hogy jó ötlet volt-e enni egyáltalán.

Elzárom a vizet. A gőz hatalmas felhőként száll fel a vízből, forróra sikeredett. Leveszem magamról a ruhámat, hanyagul ledobom a padlóra, s egyszerűen elengedem magamat. Bőrömön felsejlenek a régi sebeim, amiket a nyilvánosság miatt nem mutathatok meg soha. Kardok, tőrök s pengék éles nyomai karmolások egyenetlen, cakkos vonalai, robbanások hagyta égési sebek. Fájtak, mind, de általuk tanultam is. Nagyot nyelek, ahogy ebbe belegondolok, majd belelépek a kádba.

Fel sem szisszenek, ahogy a forróság a bőrömet éri, mágiám pattog, ahogy alámerülök a habokban, de jól esik. Végre érzem a hőmérsékletet, magam is megfürödhetek úgy, ahogy akarok, addig lustálkodhatok a vízben, ameddig szét nem aszok, s senki nem zavar majd meg. Nyakig belemerülök a vízbe, a hajam körbelebeg, s megfordul a fejemben, hogy a víz alámerülök, hogy még jobban élvezhessem a víz érintését. Ám egy másik gondolat veszi át a fejemet egy pillanatra. Vajon Naruto tudott arról, érezte valójában, hogy ott vagyok? Hiszen azt is érezte, amikor megérintettem a tudatát, akkor, amikor fürdött miért nem csinált semmi? Vagy talán tényleg nem érzett semmit sem?

Buta! Korholom magamat, ahogy megfordul a fejemben. Ha tudta volna, hogy ott vagyok, akkor azt jelezte volna, nem hagyta volna, hogy csak úgy lebegjek a levegőben, s sanyargassam magamat, nem? Vagy már ő sem hitt benne? Felhúzom a térdeimet a kádban, hátamat a porcelánnak támasztom, s hagyom, hogy a gőz kimossa belőlem a keserűséget. Az agyam kiüresedik, tekintetem a folyton változó vízbe néz, de már nem is tudom, hogy mit nézek. Már nem fókuszálok, csak nézek.

Valami végig fut a kilógatott kezemen, hanyagul odapillantok, de nem látok semmit sem. Képzelődés? Ez lett volna Narutónál is? Annyira akarta, hogy ott legyek vele lélekben, hogy tudomást sem vett az érintésemről, vagy inkább minél messzebb akart magától lökni, hogy inkább nem vett tudomást az ott létemről? Rejtély. Annyi megválaszolatlan kérdés maradt utána, amit már soha nem fogok megtudni tőle, s ez elszomorító.

-        Ha itt vagy – suttogom magam elé -, akkor menj. Megérdemled a pihenést. Elboldogulok, csak idő kell. Menj!

Kimondtam. Tényleg kimondtam azokat a szavakat, amiket már akkor el kellett volna mondanom, hogy elolvastam a levelét. A szívem egy mázsával kevesebb lett, de valahogy a lelkem nem nyugodott meg. Látom magam előtt az arcát, ahogy hányástól, nyáltól csöpög, a szemei azonban zafírként csillognak rám, elmosolyodik, majd megköszöni, hogy még utoljára láthatott engem. A mellkasomhoz húzom a térdemet, átkarolom őket, s az arcomat a térdkalácsomhoz szorítom.

Pimasz könnyeim utat törnek a felszínre, hiába mondom nekik, hogy nem szabad, nem lehet, még nem. De azért is kijönnek, végig folynak az arcomon, egyenesen a lábamra, majd bele a vízbe. Végigkarmolom a vádlimat, az ajkamba harapok, nehogy felkiáltsak, ahogy a fejembe tódulnak a kínzási emlékek. A láncok, az ostorok, a kiáltásai, a falra fröccsenő vér… ujjaim a hajamat markolják, közel állok a totális kiboruláshoz, de tartom magamat.

-        Jól leszek – vinnyogom erőtlenül, magamnak -, tényleg. Csak… - egyre kevésbé tudom visszafogni a hangomat -, csak olyan, mintha kivettek volna belőlem egy darabot. De talpra állok, s Annából hamu sem marad. Nem fog… nem… au! – nyöszörgöm keservesen.

S itt adom meg magamat a totális kiborulásnak.

~~~

Órákig sírok a kádban, senki sem zavarja meg a gyászomat, pedig nem egyszer hallom, hogy valaki benyit a szobámba s fülel. Hidegen hagy, nem érdekel, a víz is kihűl a kádban. Bedugul az orrom, taknyom-nyálam összefolyik, mire végre kimászok a vízből. Megtörülközöm, s már nyúlnék a pizsamámért, amikor eszembe jut, hogy nem hoztam be. Felmordulok mérgemben; ennél rosszabb már nem is lehetne. Magamra kapom a köntösömet, s kiviharzok a fürdőből egyenesen a gardróbomba.

Nézem a variációkat, de egyszerűen egyikhez sincs kedvem. Mind olyan… vidám… én viszont koránt sem vagyok az. Persze, nem kellene lényegesnek lennie, hogy az a pizsama most vidámszínekben pompázik vagy sem, hiszen aludni akarok benne, nem pedig tetszeni valakinek, aki a másik oldalamon fekszik. A rohadt életben. Már megint azok a nyamvadt könnyek! Nem akarok sokat sírni, nem szabad. Ha tényleg figyel odafentről, azt kellene látnia, hogy talpra állok, és boldogságot találok, de most…

Tényleg olyan, mintha valaki kiszedett volna egy lényeges dolgot a testemből. Elvágták a levegőt tőlem, nem bírok enni, járni. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ki tudok borulni, el tudom veszíteni magam felett a kontrollt, és megadni magamat a bánatnak. Nyugalom, Freya, nyugalom. Nem szabad kiborulnod megint. Mély levegő, be és ki. A tenyerembe temetem az arcomat, egy ideig hallgatom a szívem dobogását, s mérgemben azt kívánom bárcsak Narutóé szólna az enyém helyett. Bár, akkor lehet, ha ő marad életbe, akkor ő is szidna engem, hogy miért az övé dobog az enyém helyett. Furcsa ez a helyzet.

Az se jó, ha én élek nélküle és fordítva sem. Reszketegen beszívom a levegőt, majd kifújom, de nem lesz jobb. Továbbra is úgy reszketek, mint a nyárfalevél. A kezemre nézve olyan értelmetlennek és haszontalannak érzem magamat, mint még soha. Reménytelenség, csalódottság és bánat kering bennem, egyáltalán azon csodálkozom, hogy még képes vagyok menni tovább, mikor azt se tudom, hogy megérdemlem-e az életet.

-        Freya-nee – hallok egy halk hangot az ajtóm mögül. Felocsúdok az önsajnálatból – ezt be kell fejeznem, amilyen gyorsan csak tudom -, s köntösben kimegyek a szobámba.

-        Szabad – szólok ki az ajtóm előtt állónak. Hamar be is lép a vendégem, aki nem más, mint Boruto.

Boruto szemei alatt karikák húzódnak, látszik rajta, hogy alig alszik mostanában, kezén helyenként olajfoltok virítanak feketén, ami a kapu után keletkezhettek, ugyanakkor tudom, hogy nagyon is ügyesek azok a kezek. Mérnökként látszik a grafit ceruza nyoma a kezén, a rengeteg rajzolás és tervezgetés közben. Az edzésektől erősebb és magabiztosabb lett – még a pattanások is eltűntek az arcáról -, s nem is csodálom, hogy Amira szemet vetett erre a fiúra. Lassanként kész férfi. Anyai ösztöneim azonban azonnal felébrednek bennem, ahogy kis híján átesik a küszöbön, hogy elterüljön a padlómon. Szerencsére, még időben elkapom.

-        Boruto – szólítom a nevén, ahogy sikerül talpra állítanom. A fejét fogja, próbálja kidörzsölni az álmosságot a szeméből, több-kevesebb sikerrel. Megdörzsölöm a vállát, támogatom, ahogy csak tudom.

-        Ne haragudj, Freya-nee… Kicsit kimerültem, de mindenképpen beszélnem kell veled.

-        Akkor ülj legalább le – mutatok az íróasztalomnál a székre. – Különben is, ráért volna reggel.

-        Korán elmegyek. Edzek reggelente, hogy a napot a tanulásnak és a munkának tudjam szentelni. Este már nem túl sok erőm van a gyakorláshoz. Reggel még frissítő. – Kinyitja a szemét, rám pillant, s még a gyér fény ellenére is látom, hogy vörösre pirult. Ekkor kapok észbe, hogy csak egy szál köntös van rajtam. Én magam is elpirulok egy kicsit, hiszen mégis csak egy tinédzser korú fiúval állok szembe, aki mégis csak ismeri a női testet. Szorosabbra húzom magamon a köntöst, majd intek neki, hogy üljön le, mindjárt jövök.

A gardróbban persze még mindig ott a probléma, hogy mit vegyek fel az alváshoz, már épp kapnám le a legegyszerűbb, leghétköznapibb pizsamámat, amikor észreveszek egy csomagot a cipőim tetején. Légmentesen zárt tasakban egy pólót tettek, rajta pedig egy sárga cetlivel.

Tudom, hogy imádod a pólóimat. Hordjad őket egészséggel, de ez a kedvenc pólóm. Nagyon szeretem hordani, s tudom, hogy az illat is néha sokat segít a gyászolóknak, hogy átvészeljék a kezdeti, fájdalmas időszakot. Bevallom, én magam is sokat aludtam a te ágyadban, hogy egy kicsit megnyugodjak, és erőt gyűjtsek, így remélem, ez a póló is erőt tud neked adni ahhoz, hogy megkezd a felépülésedet.

Nagyon szeretlek. Aludj jól!

Naruto

Elolvadok, ahogy a sorokat elolvasom, s szinte már bűnözőnek érzem magamat, amikor kinyitom, és felveszem a pólót. A combom tövéig ér, alig takar valamit, így magamra kapok még egy rövidnadrágot is, és cseppet sem zavar, hogy tél van már lassanként. Titkon nagyon boldog vagyok, s végre egyszer jó érzés kerít hatalmába. Megszagolom a pólót, és tényleg olyan illata van, mint neki. Levendula tusfürdővel keverve. Megbolondulok az illatától, majdnem fel is sikítok örömömben, de eszembe jut, hogy vendégem van.

Kisétálok Borutóhoz, aki már félig elszundított a székemben. Megszokásból megsimogatom a fejét, mire felriad. Hebeg valami bocsánatféleséget az orra alatt, majd kihúzza magát, s megvárja, hogy leüljek az ágyamra. Mosolyra húzódik a szája, de semmit nem mond Naruto narancssárga sárkányos pólójáról – a fekete sárkány alá azt írták „Ne bosszants, mert üvöltök!” -, csak vigyorog, mint a tejbe tök. Én magam is elmosolyodom egy kicsit, a szemem azonban nem osztozik ebben.

-        Szóval, miről lenne szó? – kérdezek vissza, mire ő azonnal elkomorul. Ebben a tekintetben nagyon is hasonlít Narutóra. A gondterhelt tekintet, a ráncolt homlok, a fintorba ránduló száj. Vonakodva, de mégis belekezd, mintha nem lenne biztos benne, hogy jó ötlet beszélnie. Hangszigetelem a szobát, elhúzom a függönyöket.

-        Nem tudom, hogy mennyit hallottál a mai nap folyamán rólam, de elég nagy dologba tenyereltem bele. Nagyon naív voltam. Bolond. De elmondom inkább az egészet. Mikor első nap bementem az egyetemre, találkoztam egy lánnyal. Nagyon kedves volt, intelligens és gyönyörű. Nem szégyellem bevallani, de beleszerettem. Az esküvőn is őt lestem, hátha megpillantom és felkérhetem táncolni. Akkor már jártunk ugyan, viszonylag hamar összejöttünk, azonban a kapcsolatunkat titokban tartottuk, mivel azt mondta, hogy az apja nem nézné jó szemmel, hogy velem járna. Ezt el is fogadtam, hisz nem lett volna új keletű, ha egy apa mást szánna a lányának. Azonban akkor még nem sejtettem, hogy nem csak emiatt nem akarta, hogy találkozzak az apjával.

-        Újabb regénybeli húzás? – sütöm el a poént, mire ismét felvillan a vigyor az arcán. Megrázza a fejét, felkuncog, majd ismét rám néz.

-        Mondhatjuk úgy is. Szóval… mint minden kíváncsi és szerelmes fiú és lány kipróbáltuk a… nos, azt – elvörösödik a füle hegye -, és ugye már mentem volna, hogy vegyek védekezési „eszközt”, nevezzük nevén a dolgot, óvszert, de azt mondta, hogy nem kell, mivel fogamzásgátlót használ bizonyos okok miatt, már nem emlékszem tisztán, hogy miért. Én pedig hittem neki. Jó volt, nem volt azzal semmi gond, többször is együtt voltunk a hónap folyamán, még szeptemberben is, ám a hónap végé felé jelentkeztek nála a tünetek. S ekkor derültek ki dolgok. Az apja tajtékzott, üvöltött, kis híján megölte őt… és Naru-nii segített nekem abban, hogy elrendeződjenek a dolgok. A gyerek pedig…

-        Hozzád kerül, tudom – felkapja a fejét, rémülten néz rám. – Naruto elrejtette a dokumentumokat, és a búcsúlevelében említést tett nekem arra, hogy lesznek még veled elintézni való ügyek. Így ma felnyitottam a fiókját, amit csak ő és én tudunk kinyitni, más nem. Elolvastam mindent, de azért azt még hozzá tette Naruto, hogy még mielőtt véleményt alkotok, hallgassalak meg téged, neki nincs ehhez joga, hogy beszéljen erről.

-        Értem – félrenéz, szeme üvegesen fénylik. – Szóval, akkor…

-        Nézd, Boruto. Hibáztál, ezt belátom, naivan elhitted a lánynak, hogy biztonságos óvszer nélkül szeretkezned vele. Viszont adott esetben mindenki úgy lenne vele, hogy ha már egy módszer, ami védelmet nyújt, bízik a másikban, akkor fel sem merül benne az ellenkezője. Mind a ketten elkövettetek egy hibát. Azonban becsületedre legyen mondva, vállalod a felelősséget, ezt pedig értékelem. Felesleges büntetnem, felesleges tajtékzanom, hiszen tudom jól, hogy a szerelem sok mindent művel az emberrel. Én mögötted állok, bármi is legyen, és szerintem a többiek is.

-        Köszönöm – suttogja maga elé.

-        Így lenne egy kérésem feléd. – Figyelmesen néz felém, mérlegel, hogy vajon mit akarhatok, de bátran szembenéz velem, de az is lehet, hogy már túlfáradt ahhoz, hogy ellenkezzen velem. – Pihenj. Túlhajszolod magadat, s ha megszületik a baba, akkor még több dolgod lesz, még akkor is, ha mi itt vagyunk, hogy segítsünk. A kapu most nem olyan fontos, nincsenek látogatóink – gyorsan le is kopogom -, így ráérsz akkor, amikor szabadidőd engedi. Hamarabb végzel az Árnyékokkal kapcsolatos feladataiddal, így van időd délután edzeni és tanulni. Reggel pedig aludj addig, amíg nem szükséges felkelned, este pedig időben feküdj le.

-        Én…

-        Tudom, szeretnéd finanszírozni a saját dolgaidat, ahogy csak tudod, meg a baba dolgait is. De gondolj ránk úgy, mint egy családra. Lehet, hogy nem vagyok az anyád, Naruto nem volt az apád, és a többiek sem a testvéreid, de attól még családtag vagy. Segítünk. Ráérsz akkor a pénz miatt aggódni, amikor már elvégezted az egyetemet. Gondolom, Alana sem fogadta el a pénzt, amit adni akartál neki – megrázza a fejét, helyesel. – Fordítsd magadra és a babára a pénzt, amit keresel. Felhozzuk a raktárból a régi babaholmikat, a kiságyat, és berendezünk egy szobát a tiédhez közel. Nem vagy egyedül.

Ekkorra már elsírja magát, válla remeg, ahogy a szája elé kapja a kezét. Nem akar zokogni. Felállok az ágyról, odamegyek hozzá, és átölelem. Viszonozza a gesztust, talán még könnyítek is a lelkén ezzel. Tudom, hogy most szüksége van támaszra, s csak én adhatom ezt most meg neki. Itt már tényleg nincs helye annak, hogy sajnáltassam magamat. Meg kell oldanom Boruto gondját a gyerekkel, el kell látnom tanácsokkal, mögötte kell, hogy álljak minden tekintetben.  Olyannak kell lennem, mint ha az anyja lennék. Felsóhajtok, megsimogatom a hátát, s hagyom, hogy pityeregjen.

-      Naru-nii illatod van – mondja a vállamba. Elhátrálok tőle, s csak egy cinkos mosolyt vetek rá.

-      Reméljük, hogy segít elaludnom. Eléggé fáradt vagyok, és tényleg szükségem lenne egy kevés alvásra így – ránézek az órára – hajnali egykor. Holnap neked nincs iskola? – fordulok vissza hozzá.

-      Nincsenek holnap óráim, csak hétfőn, szerdán és pénteken. Sok tantárgyat hamarabb leadhattam, mivel már volt olyan órám, vagy elővizsgáztam. Így ha vannak is óráim, akkor négy vagy három van egy nap, és tudok mellette dolgozni.   

Így már minden világossá válik számomra. De akkor sem tartom jó ötletnek, hogy iskola mellett dolgozik. Így is olyan fáradt, hogy szerintem, ha csak csettintenék egyet, akkor menten elaludna a székben. Gyorsan eltessékelem a szobájába, s kerekperec megtiltom neki, hogy nyolc óránál előbb felkeljen, mert visszaparancsolom az ágyába, és odakötözöm. Egyből hallgat rám, és már spurizik is a szobájába.  

Egy kellemes, meleg érzés járja át a testemet, ám hamar visszatér a kezdeti gyász. Igaz, már kevésbé szorítja a mellkasomat, mint előtte. Bebújok a takaróm alá, elhelyezkedem kényelmesen az oldalamon, majd meglepetésemre Félix ugrik fel az ágyra. Fehér pofáját az enyémhez nyomja, farkát csóválja, majd kényelmesen elhelyezkedik mellettem a takarón. Vinnyog egy keveset, megvakarom a füle tövét, majd összegömbölyödöm a takaró alatt, s furcsa módon hamar elalszom.

~~~

Másnap fontos gyűléseken és konzultációkon veszek részt, amikor érkezik a telefon, hogy a rendőrség idejét látja annak, hogy kihallgasson. Így most itt ülök az egyik felügyelő előtt, aki a dokumentumokat tanulmányozza életre-halálra, mintha bármelyik pillanatban megszólalhatna az egyik szó, hogy itt a megoldás. Sötét barna haját szoros kontyba fogta a nyakánál, keményített fehér blúza majdnem a nyakát vágja, csokoládé barna szeme pedig szigorúan pillant a mondatokra. Körülötte a társai nagy ívben elkerülik, mintha már az halállal járna, hogy rápillantanak.

Én magam egyenesen ránézek, nem érzek egy cseppnyi félelmet sem, még akkor sem, amikor felnéz a papírokból, rám szegezi a szemét, amivel csak annyit üzen: Ne bámuljon! Én azonban képtelen vagyok levenni a szememet róla. Nem pont azért, mert olyan földöntúli szépség vagy, mert megbénít a félelem, hanem mert egyszerűen érzem az energiáin, hogy nincs mitől rettegnem. Szívem szerint elvigyorodnék, de nem lenne helyes egy tömeges gyilkossági ügy kellős közepébe belemosolyogni.

-        Nos – csapja be nagy lendülettel a mappát; meg se rezzenek -, azt állítja, hogy szellemként jelen volt U. Naruto ügyénél? – Kétkedve teszi fel a kérdést, mintha csak egy krimi sorozatból jött volna. Kurumi felemeli az egyik szemöldökét a ketrecében, s csak halkan megkérdezi tőlem, hogy mit ivott a tisztelt rendőr kisasszony. Arra én magam is kíváncsi lennék, igaz, nem azért, hogy kipróbáljam, hanem hogy vizsgáljam.

-        Valóban így volt, Zlebenszky őrnagy – olvasom le a névjegyéről. – Jelen voltam, és végig kísértem egészen a tett előtti estéig.

-        Vagyis az utolsó napon már nem követte az áldozatot. – Összeszorul a gyomrom az utolsó szó hallatán, de inkább csak belevágom a körmeimet tenyerembe.

-        Igen, mivel Naruto szavaival tőlem búcsúzott. Volt egy közös pecsétünk, amivel érzékelhettem az érzelmeit, és idővel telepátiára is képesek voltunk. A hivatalos kómába esésem előtt is telepátián keresztül beszélgettünk egymással, majd a rohamom után nem tudtam vele kapcsolatba lépni. Anna…

-        A gyanúsított! – mordul fel Zlebenszky.

-        A gyanúsított átkot bocsátott rám, amiért képtelen voltam elérni Narutót. Ő viszont végig hitt abban, hogy még hallom őt, s így is volt. Hallottam őt, de nem tudtam válaszolni, így a tett előtti estén még elbúcsúzott tőlem, elmondta, hogy hamarosan meg fog halni, én pedig sikeresen el tudtam szakítani a láncokat, igaz, nagyon nagy erő vesztességgel járt számomra.

-        Szóval ezért tudott kitörni a kórházból is? – kérdezi, mire bólintok.

-        Biztos voltam abban, hogy Naruto élete veszélyben van, így a még megmaradt tartalékaimmal, amit még elbírt a testem, úgy rohantam a gyanúsított házához, ahogy csak tudtam. Szellemként való kóricálásom során pedig alkalmam nyílt megvizsgálni annyira a házat, hogy tudjam, hogyan lehet lejutni a titkos pincébe, s hol találom a kötszereket, amikkel elláttam a sebeit.

-        Értem, esetleg…

-        Ha emléknézést szeretnének, akkor nem ellenkezem. Tudom, hogy nehéz nekem hinni, hiszen augusztus vége óta kómában voltam, azonban azt sem vonhatja kétségbe, hogy az asztrál testben való mászkálás nem lenne ismeretlen fogalom számunkra. Főleg akkor, ha az illetőt átok sújtja.

-        Felveti azonban a kérdést, hogyha asztrálként ki tudott jönni, akkor miért nem törte meg egyből az átkot? – Kérdése jogos, viszont én meg jól felkészült. Elég időm volt töprengeni azon, hogy miért nem tudom elsőre megtörni az átkot, s már arra i számítottam, hogy ha valaha is kérdezi valaki, hogy a nagy Freya, aki Rejtett Hold Ezüst Hercegnője, miért nem tört ki, mint Zrínyi.

-        Azért, mivel An… akarom mondani a gyanúsított jól ismert, tudta, hogy az átok gyökerét fogom először megkeresni, így felállított még három védelmi varázslatot minden egyes láncnál, ami fogva tartott. Egyenként harmat gyenge varázslatok lettek volna, azonban együttesen, legyengült szervezettel nehezebben mentek, valamint együttesen egy nagyobb varázslatot adtak, mégpedig a Romando varázslatot, amiről gondolom már hallott, őrnagy. Ez a varázslat legyengíti a szervezetet, sokkal sérülékenyebb és érzékenyebb lesz, ezáltal egy kötő varázslatba foglalt átok, jelen esetben az irdatlan fájdalmak könnyen meg is ölhetik az illetőt. – Zlebenszky a fogát csikorgatja, amiért ésszerűen és összetetten tudok válaszolni a kérdésére. Pikkelhet rám ez a nő. De nem is zavartatom magamat túlságosan. Nem kihallgató szobában vagyunk, hanem egy elbeszélgetésen, amit rögzít az egyik asszisztense.  

A kis vörösesszőke hajú lányka lázasan ír minden szót, szürke szemét végig az írógépén tartja, feszülten fülel, várja a következő kérdést, beszéd foszlányt. Ugyanakkor látom rajta, hogy megmukkanni sem merne, ha valaki kérdezné. Így igyekszem lassan és nyugodtan beszélni, hátha egy kicsit lenyugtatom. Zlebenszky morcosan kopog az asztalán, mire a kislány, még jobban összehúzza magát. Elég ideje lehet már itt ahhoz, hogy tudja, ha az őrnagya kopog az asztalon, akkor jobb elbújni.

-        Így már világos – mondja kimérten, de látom a szemében, hogy a szívatáson gondolkozik. – Le tudná nekem írni a sebeit? – a szájába veszi a tollát, látom rajta, hogy élvezi a dolgot. Felhúzom a szemöldökömet, magamban már elkönyveltem ezt a nőt egy idegesítő tenyérbe mászó gilisztának, akit hamar felül kell vizsgáltatnom.

-        A kérdése nem reális, mivel én magam is olvastam rendőrségi jelentést, ahol részletesen leírják a sebeit, valamint orvos lévén hozzájutottam a kórlaphoz.  – A toll megáll a kezében, halk roppanás hangzik a szája felöl, ahogy eltöri a műanyagot. – Mondja meg, Zlebenszky őrnagy, miért akar mindenáron ellentmondásokba vinni engem? – Összeszorítja a száját, rátapintottam a lényegre. – Tudtommal ez egy egyszerű meghallgatás, ahol felveszik a vallomásomat azzal kapcsolatban, amit láttam, és beillesztik a nyomozásba, amiben remélhetőleg, segítek.

-        Az nem tetszik… Ezt ne írd Cseszka! – rivall rá a lányra, aki menten abbahagyja gépelést. – Hogy bele akar szállni a nyomozásomba. Anna után már évek óta nyomozok, bűzlött, mint egy évezredes zokni, és most mégis magát emelik ki, mint hőst!

-        Áh, itt van a kutyus elásva – világosodom meg egy pillanat alatt. – Felesleges. Nem vagyok hős, én csak… - elkomorulok; felsejlik előttem az utolsó mosolya, az a csillogó tekintet, amivel rám nézett még a halála előtt – csak meg akartam menteni egy számomra fontos személyt… semmi mást.

Lehajtom a fejemet, a hajam védőn rejti el az arcomat az arra járók előtt, ökölbe szorul a kezem a szoknyámon, Anna nyakát képzelem bele. Meg fogom ölni, lassan és elnyújtottan, hogy minden egyes áldozat elégedetten tapsoljon odafentről. Fájdalmasan összeszorítom a fogamat, de nem szólalok meg. Felemelem a fejemet, belenézek Zlebenszky még mindig haragos tekintetébe, majd folytatjuk ott, ahol abbahagytuk. Kérdez-felelek.

Ez megy nagyjából délután kettőig, amikor is megkér, hogy beszéljek az egyik gyanúsítottal, hátha nekem több szerencsém lesz, mint a többieknek. Balszerencsémre nem Annához visznek be, hanem Hinamorihoz. Hinamori két nappal a leleplezés után került be a kapitányságra, mint gyanúsított és vádlott. Az egész lakást átkutatták, és megtalálták nála azt a mérget, amit én kiürítettem Naruto testéből, amikor csak tudtam. A bizonyítékot ugyan sikerült megszerezni, valamint Anna bevallotta, hogy Hinamori szerepet játszott a történetben, de maga az érintett egy szót nem hajlandó kiejteni a száján.

-        Kalan kisasszony – szólítja meg Zlebenszky Hinamorit a lánykori vezeték nevén. Furcsállom a dolgot, de nem szólok egy szót sem, majd később kérdezek inkább. – Látogató! – dörren rá, ám Hinamori meg sem mukkan.

Barna haja csapzott, élettelen, vörös tekintetét az asztalra szegezi, mintha a felület választ adhatna a reménytelenségére. Szorosan és fegyelmezetten ül, mintha egy katonai táborban lenne. Ha nem tudnám, hogy alig három napja van bent, azt hinném, hogy lefogyott. Bár kitudja, hogy nem-e adott le egy pár kilót, míg Naruto élt. Zlebenszky morog egy sort az orra alatt, de nem értem, hogy mit, csak rámutat a másik székre, ami a szobában van, majd magunkra hagy minket.

Tétován körbenézek, azonban semmi más nincs ebben a szobában, csak egy-egy kristályfigyelő a négy sarokban. Fokozott ellenőrzés alatt tarthatják, pedig ahogy elnézem az idegi állapotát, szerintem akkor sem menne sehova, ha a sivatag közepére raknák ki. Végezetül leülök vele szemben a székre, hagyok egy kis időt neki, hogy megszokja, ott vagyok.

-        Hinamori – szólítom nevén, mire hirtelen összerezzen. Szemei tágra nyílnak, még jobban összehúzza magát, majd lassan felnéz. Remegni kezd, ahogy felismer, eltátja a száját, de hang nem jön ki belőle. – Beszélgetni jöttem – szögezem le, még mielőtt hisztériázni kezdene.

-        B-beszélgetni? – kérdez vissza ijedten, én pedig bólintok. Egy kicsit megnyugszik, de továbbra is úgy néz rám, mintha maga lennék a halál. Igaz, jogosan fél, hiszen még az esküvője napján megígértem neki, hogy ha bántani meri Narutót, akkor halálfia lesz. Azonban jelen esetben nincs elég erő bennem a gyász miatt, hogy megöljem Hinamorit a mérgezésért. Annát annál inkább.

-        Hallani szeretném tőled az igazat.

-        Az igazat? Miről? – hangja reszketeg és bizonytalan.

-        Miért mérgezted meg? – szögezem neki a kérdést minden kertelés nélkül, mire megdermed, összeszorítja a száját, szemében pedig könnyek csillognak.

-        Én… Freya… Nézd, ez nagyon…

-        Van időnk bőven – vágok a szavába, mire aggodalmasan néz rám, majd egy kicsit elengedi magát; hátradől a széken. Az öreg fa megnyikordul, ahogy szorosan odapréseli magát a támlához.

-        Az egész… tavaly kezdődött. Narutóval májusban találkoztam először egy bárban, azonban akkor nem igazán ő rá figyeltem. Hanem a fiúmra, Hayate Ishiguróra. Ő… vele jártam akkoriban. Ekkor talált meg Anna, mind a kettőnket. Megkínzott minket, majd Hayate testébe ültetett egy átkot, amit kedvére aktiválhatott. Azt mondta, ha jó kislány leszek, akkor nem öli meg. Így kerültem közelebb Narutóhoz. Kedves volt és figyelmes, mindig udvariasan és szerényen viselkedett velem szemben. Aztán összejöttünk. Persze, tartottam a kapcsolatot Hayatével, aki mindig biztosított arról, hogy jól van. Szerettem Hayatét és Narutót is, de Hayate volt a szerelmem, akit meg akartam óvni. Találkozgattunk, szeretkeztünk és boldogok voltunk, még a történtek ellenére is. Aztán egy nap, Hayate beteg lett. Ágynak esett. November vége felé jártunk már akkor. Anna azt mondta akkor, hogy nem csinálom elég jól, így megbüntet. Hayate kórházba került, én pedig várandós voltam. Anna szerint még rosszabbul csináltam, így elvette tőlem Hayatét. Kínok között halt meg decemberben. A stressztől és a gyásztól később elvesztettem a babát, és… én… csak őt akartam visszakapni. – Hinamori kisgyerek módjára kezd el bőgni, majd az asztalra borul. – A kicsikémet… - hasára szorítja a kezét – Kicsim… édes kincsem...    

Hinamori teljesen kiborul, képtelen válaszolni a kérdéseimre, amiket megpróbálok kiszedni belőle, de nem mond semmit már, csak zokog az elvesztett kisbabája után, majdnem a székről is leesik, annyira kiakad; szerencsére még időben elkapom, mielőtt lefejeli az asztal szélét. Minden haragom és kegyetlenségem elpárolog belőlem, ami még megmaradt bennem, amiért bántotta Narutót, s hirtelen ráeszmélek, hogy ő is csak egy áldozat volt a sok közül. Őt idegileg és lelkileg készítette ki Anna.

Magamhoz ölelem, nem reagál a gesztusomra, csak sír és sír tovább, s egyre a gyermekét hívja, aki soha nem születhetett meg. Ringatom a karomban, csitítgatom, nyugtatom, de egyszerűen, mintha süket lenne, nem válaszolt semmit a szavaimra. Zlebenszky jött be végül egy orvossal, akinek átadtam Hinamorit. Zlebenszky végül maga is belátta, hogy hiába hívta a kezelő orvost, Hinamorit teljesen elvesztettük erre a napra.

-        Anna bevallotta, hogy szándékosan csinálta. Őket nem akarta bevenni a dologba, de „mókásnak” találta, hogy egy ilyen ártatlan és tiszta lány és a szerelme bekerüljön a „játszmába”. A válás pedig alapjáraton megtörtént a kényszerség miatt. Olyan mintha ő és a Segéd nem is lettek volna házasok. Soha.

Soha. Mégis beleégett a fejembe az a nap, amikor az esküvőjük volt. Hogy mosolyogtak egymásra, boldogok voltak, igaz, sokat veszekedtek, de valahogy mégis együtt voltak, tudták, hogy a másik milyen, megbocsátottak egymásnak, házasok voltak, igazán. Vajon valaha én is találok magamnak egy ilyen férfit? Aki megbocsát, segít és számíthatok rá? Elfogom-e valaha felejteni a Naruto iránt érzett szerelmemet, vagy örökkön-örökké őt fogom keresni? Kérdések egymás hátán, s senki sem tud rá választ adni, csak az idő.

Biccentek Zlebenszkynek, hogy elhiszem, amit mond, majd elköszönök tőle. Az őrnagy csak felmordul, int, de nem látom különösebben mérgesnek, inkább gondolkodónak. Már most forognak a fogaskerekek a fejében, hogy miként helyezhetné be a vallomásomat a nyomozásba. Én magam azonban egy sokkal fontosabb ügyet kell, elintézzek. Anna halálát.

~~~

Kendo mindig is makacs ember volt, ez alól pedig a mostani sem kivétel. Talán most még jobban is az, mint valaha. Már vagy egy órája vitázunk, s mégsem haladtunk előrébb. Amúgy is bozontos haja még csapottabb, ki tudja hányszor túrt bele a nap folyamán az idegességtől, szemei villámokat szórnak felém, s nem úgy tűnik, hogy egyik pillanatról a másikra lenyugodna.

-        Nem rég kerültél ki a kórházból, s most megint oda akarod magadat juttatni, egy ígéret miatt! – üvölti torka szakadtából, amibe az asztal is beleremeg. Kezdjük akkor elölről. Naruto még a levelében megígértetett arra, hogy én ölöm meg Annát a saját kezemmel, csakhogy ahhoz, hogy én lehessek a hóhéra, nem pedig egy másik személy, akit erre képeznek ki, engedélyt kell kérnem a Főmágustól. Aki jelen pillanatban meg tudna fojtani egy kanál vízben.

-        Kendo – mordulok fel torokhangon -, értsd meg, hogy ez nem egy szimpla ígéret volt, hanem egy kívánság. Tudom, hogy nem rajongasz azért, hogy én öljem meg, de nem lennék képes ölbe tett kézzel nézni, ahogy más végez vele. Nem a kórházba akarok visszakerülni, csak elégtételt akarok venni rajta Narutóért, Philipért és az összes áldozatért, akiket megölt. Akárhogy is a lényegen nem változtat, hogy nem maradhat életben.

-        Igazad van, hogy nem maradhat életben, viszont abban egyáltalán nincs, hogy ez egy kívánság lenne Narutótól. Ez egy kérés tőle, amit jogomban áll megtagadni. Nem engedélyezem, hogy te hajtsd végre a kivégzést, még akkor sem, ha folyton ostromolsz. A válaszom: nem. – Kurumi morgolódni kezd bennem, és szerintem, ha szabadon engedném, akkor miszlikbe aprítaná Kendót ezért, de inkább bent tartom. Jobban jár az emberiség. Ettől viszont nekem nem lesz jobb kedvem. Dühösen fújtatok egyet, lehunyom egy pillanatra a szememet, hátha sikerül lenyelnem a túláradó dühömet, de csak annyira elég, hogy ne akarjam kitekerni a nyakát.

-        Mi az oka? – kérdezem, mire még vörösebb lesz az arca.

-        Az okot már…

-        Az okot akarom hallani, nem az ürügyet! – lököm fel magam mögött a széket. Felmordulok, ahogy a szemébe nézek. Nagyon jól tudja, hogy még legyengülve is veszélyes vagyok, ha felbosszantanak. – Nem azt akarom hallani magától, amit muszáj mondania nekem, hanem az igazságot – az asztalra tenyerelek -, még akkor is, ha az fáj. – Kendo nyel egy nagyot, de nem kapja el tekintetét az enyémből. Hosszan kifújja a levegőt, majd előre hajol, s szinte suttogva kezd el beszélni.

-        Azért, mert tudom, hogy Philipet is ő ölte meg. Nem bírnál uralkodni magadon, s végítélet helyett kínzást alkalmaznál rajta.

-        Miért lenne az baj? – kérdezem nyugodtan tőle. – A stadion népe, akik a lelátókon fognak ülni, mind hátra maradt családtagok, barátok, szeretők lesznek, akiktől elvette Anna mindenüket. Azok az emberek ugyanúgy megérdemelték az életet és a szabadságot, ahogy mi. A családjuk igazságot akar, s ha csak játszadozom vele egy óráig, ahogy szoktuk, majd a végén elvágom a torkát, akkor az inkább lesz kegyelem, mint igazságosztás. Annának meg kell kapnia azt a büntetést, amit okozott. Még ha ez azt is jelenti, hogy fel kell idéznem azt, amit Narutóval tett, s alkalmaznom kell rajta, lassan és alaposan.

Kendo tekintete megkeményedik, mélyen lélegzik, tekintete fogva tartja az enyémet, de látom benne, hogy mérlegel és értékel. Tudja jól, hogy igazam van, hiszen ő maga is ezt akarja tenni. Ugyanakkor dolgozik benne az embersége is, hiszen Anna mégiscsak egy ember, aki lélegzik, él. Hosszú percekig, csak kattog az óra a falon, az ember már azt hinné, hogy szoborrá vált előttem, de végül megadóan lehunyja a szemét; győzött felette a népakarat. Sóhajtva hátradől a bőrszékébe, bámulja egy pillanatig az asztalt, majd bólint egyet magának. Egy mappát kotorászik elő az egyik fiókjából, kivesz belőle egy papírt, majd körmölni kezd rá. Csak hamar elkészíti az iratot, majd borítékba csomagolja, s levélcsőbe helyezi.

-        Egy feltétellel ölheted meg Annát – mondja, mikor felém fordul a levélcsőtől – ha nem rombolod le az arénát. Lassan kell megölnöd, de hagynod kell, hogy harcoljon, hogy igazságos legyen a törvényekkel szemben. Egy órát kapsz, nem többet.

Kimérten bólintok, nekem annyi bőven elég lesz a kínzásra. Kendo feszülten rogy le a székére, szemét komor felhők árnyékolják. Türelmetlenül int, hogy hagyjam magára, én pedig meghajolok, és sarkon fordulva az ajtó felé veszem az irányt. Ám még mielőtt kiléphetnék az ajtón, utánam szól.

-        Freya – felé fordulok; még mindig mogorva -, vigyázz magadra – mondja olyan szelíden, ahogy még soha nem hallottam előtte. Halványan rámosolyodom, majd biccentek egyet, s elhagyom az irodáját.

~~~

Október tizennyolcadikát írnak a naptárak, de én ezt valahogy nem érzem, hogy az lenne. Én magam megrekedtem egy mókus kerékben. Az állandó rohanás, az edzés, a nyomozás és a gyász visznek végig a napon, s észre sem veszem, hogy eltelt egy hét Naruto halála óta. A pólójának sincsen már olyan illata, mint neki, inkább olyan kezd lenni, mint nekem. Ezt persze azért sajnálom, hiszen valahogy jobban aludtam, amikor éreztem. Igaz, az, amit én alvásnak nevezek, az csak halvány árnyéka annak, ami volt valaha. Rémálmok gyötörnek, gyakran újra átélem azokat a perceket, amiket ő elszenvedett, hallom a hangját, ahogy engem hív, ahogy felkiált, ahogy eltűri a fájdalmat értem.

S meg annyiszor eszembe jut a prófécia, ami még Mito hagyott ránk. Nem hagy nyugodni, pedig elméletileg azzal, hogy a szerelmem meghalt, nem lesz már belőle semmi sem. Azonban Brandon él, és tervez, s attól, mert Naruto nincs többé, még nem jelenti azt, hogy nem fogja végrehajtani a tervét. Sőt, inkább azt jelenti, hogy újabb utat fog találni arra, hogy hatalmasabb legyen, hogy legyőzzön minket, s beteljesítse az akaratát. Már csak azt kellene kitalálni, hogy mi lesz az.

A jelentések pedig csak érkeznek tűzesetekről, rombolásokról és pusztításokról az országokban, s nagy a valószínűsége, hogy Brandon munkálkodik. Kutat és keres, csak senki nem tudja, hogy mit. Semmi közös nincs az esetekben, még egy apró dolog sem. Jinchuurikikről pedig egy szó sem esik az érintett helyeken. Egyre csak olvasom ezeket a riportokat, de nem látom az összefüggést, a választ a végsőre. Ahogy senki más sem. Haru is, mint tapasztalt stratéga, értetlenül áll a helyzetek előtt, s minden egyes lehetőségen végigfutva sem találjuk a célt.

Annyi biztos, hogy újítani akar, létre akar hozni valami nagyobbat, valami elképesztőt, amivel megújítja a világot attól, amit ő romlottnak hisz. De mi lehet az? Ez már régen nem Alex „megöléséről” szól, hanem már valami másról. Valami olyasmiről, amit mélyen eltemettek, s csak Brandon tud erről.

-        Előbb-utóbb rájövünk, csak kutatnunk kell – mondja Haru a térképet bámulva, amin rajzszögekkel jelölték be az egyes országokban történt eseményeket. Én magam is mellé lépek, keresem az összefüggést, végigfut az agyamon megannyi információ, amit az adott helyről tudok, de semmi…

-        Mélyen van a kutya elásva. Valami más áll a háttérben, amit mi itt nem látunk.

-        Igen, nem látjuk, de az adatok özönlenek. Nem ciklikusak az esetek, változó időpontban állnak be. A dátumok között pedig nincs összefüggés. Sem születési, se történelmi se más neves eseményhez köthető dátum. Legyen az családi vagy állami.

-        Saját rendszer szerint működik, akár egy időzítő. Úgy alakítja ki a csapásokat, ahogy az ő fejében megszületnek az elképzelések. Némelyik között hat nap, de van, hogy két hónap is eltelik, mire ismételten felbukkan. A hely nevessége is fontos. Minél híresebb, annál tovább beszélnek róla, de idáig, csak közepes hírnévre szert tett városkákkal, falvakkal próbálkozott. Így lehetséges, hogy hamarosan egy nagyobb várost céloz meg, amivel felhívhatja magára a figyelmet.

-        De az is lehet, hogy majd csak a végkifejlett előtt támadja meg azt a várost, hogy már teljes erővel támadhasson, ne pedig csak egy fenyegetésként, hogy az ellenségei felkészülhessenek.

-        Jogos – sóhajtom elkeseredetten. – Ez egyre kesze-kuszább.

-        Igen, de pont ez a célja. Találgatásokba és kétségekbe sodor minket, hogy utána könnyűszerrel leigázhasson minket.

-        Van benne valami – mondom, majd fáradtan leülök a székembe. Kezdek lemerülni. S ezt Haru is látja rajtam. Néhány nap múlva lesz Anna kivégzése, és én valahogy még mindig felkészületlenül érzem magamat a feladatra. Még akkor is, ha ez volt Naruto egyik kívánsága.

-        Freya – szólít meg Haru, miután letelepszik az egyik kényelmes fotelembe. – Tudom, hogy nem szeretnél annyira beszélni róla, de…

-        De mi? – kérdezek vissza kíváncsian.

-        Mi vezérel tulajdonképpen ezzel a kivégzés dologgal? – Haru kérdése meglep, de hamar belátom, hogy számíthattam volna rá. Öt napja attól zsong a város, hogy én fogom megölni Annát, s minden újság és ember azt találgatja, hogy miért pont én. Költői kérdés ugyan az egész, viszont egyben egy olyan helyzet is, ami megbolygatja az emberek nyugodt életét. Végtére is nem mindennapi esemény, amikor a Helyettes harcba száll egy fogollyal, aki több száz férfi, nő és gyermek haláláért felel.

-        Nem tudom… Elsősorban az, hogy elégtételt vegyek Annán Narutóért és Philipért, de… ezek kívül… nem tudom, hogy miért pont én. Talán, sokkal nyugodtabbnak érzem magamat az után, hogy tényleg eltörlöm a föld színéről ezt a nőt. De lehet, hogy nem így lesz.

-        Értem. Akkor megnyugodtam.

-        Ezt hogy érted? – kérdezem tőle kétkedve, mivel soha egyetlen hanggal sem jelezte volna, hogy nem tetszik neki az ötletem. Haru persze szokásához híven, sandán és hosszan rám pillant, felnyomva ezzel a vérnyomásomat, majd a végén kiböki.

-        Attól féltem, hogy utána akarsz menni.

Ez meg sem fordult a fejemben. Eszemben sem jutott, hogy Naruto után haljak, még akkor sem, ha a kínkeserves zokogásaim közepette szívesen megtettem volna néha. De nem tettem meg. A családomnak szüksége van rám, s nekem ezt át kell vészelnem. Valamit megígértem, hogy Annából hamu sem marad a csata végére. Ha meghalnék, mielőtt belőle semmi sem maradna, akkor nem tudnám teljesíteni a kérését, s még több ártatlan ember halna meg, vagy esetleg Brandon kiszabadítaná a börtönéből, ha elítélnék.

Szomorúan elmosolyodom, megrázom a fejemet, hogy erről szó sincs. Nem tervezek még meghalni, még nem. Vannak dolgok, amiket el kell intéznem itt, ha másért nem is, a saját békémért. Végigfut a hátamon a hideg, mintha valaki kinyitotta volna az ablakot mögöttem. Hátrapillantok, azonban az üveg határozottan zárva van. Lehet csak ösztön. Megesik. Haru felsóhajt a fotelból, látszik rajta, hogy nagyon agyal, próbál egy lehetséges stratégiát felállítani Brandon ellen, ami valljuk be, jelen esetben nem igazán lehetséges, hiszen nem tudunk róla semmit sem.

-        Úrnőm! – dugja be a fejét Hobembach az ajtón. – Rubiron-sama van itt. Beszélni óhajt önnel, négyszemközt.

Pillantásom Harura villan; némán egyetért, azonban óvatosságra is int, hogy vigyázzak ezzel az emberrel. Felrándul a szám széle, mire a bátyám huncutul elmosolyodik, mintha csak azt mondaná, Isten mentse meg a flótását. Ebben pedig egyet értek. Rubiron meg fogja még bánni, hogy Borutóval szórakozott, a lányát pedig kényszerházasságba sodorta. Jelzek Hobembachnak, hogy kísérje be Rubiron, míg a bátyám távozik a szobából.

Kényelmesen elhelyezkedem a széken, várom, hogy besétáljon az illető, s csak hamar meg is érkezik. Magas, vézna férfi áll meg előttem, fehér ingben, élére vasalt pantallóban és lakkcipőben. Kezében vajszínű ballonkabátot és keménykalapot tart, mintha visszamentünk volna a régi időkbe. Mogyoróbarna hajában ősz szálak csillognak, szintén barna szeme azonban a kellemes arc ellenére hideg számítás és kegyetlenség lakozik benne. Már most nem tetszik. Egyértelműen lerí róla, hogy nem azért jött ide, hogy gratuláljon a felépülésemhez.

-        Helyettes – hajol meg kötelességből. Testtartásáról látom, hogy ha tehetné, akkor meg se hajolna. Arrogancia és felsőbbrendűség sugárzik belőle, amitől nekem felfordul a gyomrom. Talpnyaló, aki hozzá van szokva, hogy a felsőbb körökben omladoznak utána az emberek az összeköttetései miatt. A gyerekeit pedig szerintem kézről kézre adják majd. Amirát elveszi az a pasas, akit minél hamarabb kinyírnak, hogy a lányt máshoz adják. Undorító.

-        Rubiron – mondom kimérten, majd a legközelebbi fotelre mutatok az asztalom előtt. Hálásnak mutatva magát leül a kárpitozott fotelbe, majd kényelem helyezve magát beszélni kezd.

-        Elnézését kérem, Helyettes, hogy csak így betoppanok, de fontos dolgot szeretnék önnel megvitatni.

-        Mi lenne az? – hajolok előre a székemben, megtámaszkodom az asztalomon, úgy figyelek rá.

-        Mind azt tudja az elmúlt hónapokban egy elég kellemetlen dolog érte a családomat. Bizonyára a Segéd tájékoztatta önt a halála előtt, így tudhat az ügyről.

-        Igen, tudok. Boruto is mesélt a helyzetről, valamint láttam az aláírt szerződést. – Rubiron tekintete megkeményedik, ujjai megszorulnak a karfán.

-        Igen, a szerződés. Erről lenne szó. Szeretném módosítani.

-        Attól tartok ez nem lehetséges – jelentem ki határozottan. Homlokát ráncolva tekint rám, szája szólásra nyílik, én azonban nem hagyom neki, hogy megszólaljon. – Uzumaki Naruto, a Segédem a nevemben cselekedett, döntései és nyilatkozatai egyenértékűek az enyémekkel, így úgy kel rájuk tekinteni, mintha én írtam volna őket. Valamint mind a két fél aláírta a szerződést, így ahhoz, hogy módosítani lehessen rajta a másik fél beleegyezése is szükséges, mind azt a szerződések megkötéséről szóló törvény előírja.

-        Értem – nyel egyet -, ezek szerint nem lehetséges.

-        Hacsak nem úgy akar rajta módosítani, hogy az a másik félnek kedvezzen. Bár, ahogy eljött ma hozzám, kevés remény fűznék ahhoz, hogy Boruto javára szeretne módosítani. Vagy tévedek? – Szemöldöke megrándul, tekintete szikrákat szór felém, s szinte már itt helyben megfojtott.

-        Igazából a szerződést szerettem volna semmissé tenni, és eltörölni – vallja be őszintén.

-        Milyen okból?

-        Azon okból kifolyólag, hogy a lányom már el volt jegyezve, amikor az Uzumaki fiú elvette az ártatlanságát. Szerencse, hogy a férfi még ezek ellenére sem bontja fel az eljegyzést, hanem kész elvenni a lányomat a gyermek megszületése után is. Ezt szeretném felbontani, hogy a lányomnak ne kelljen ezen szerződés szerint élnie.

-        Nem egészen látom ennek a kijelentésének az értelmét, Rubiron. A szerződés sorait elolvasva az jön le az embernek, hogy pontosan a lánya és az ön érdekeit szolgálja ez a papír. Amira megszüli a gyermeket, és utána hozzámehet a férfihoz, aki eljegyezte. Minden előre meg van írva. Hol szül, ki vezeti le a szülést, valamint, hogy Boruto neveli fel a gyermeket, nem mehet a lánya közelébe, csak hivatalos esetben. Mindent pontról pontra levezettek, a tervezés pedig hibátlan. Nem értem, hogy miért szeretné felbontani eme nagyszerű tervet?

-        Mivel az Uzumaki fiú pimasz és kötekedő. A lányom jobbat érdemel annál, hogy ennek a kölyöknek a fattyát hordja ki. Az én lányom nemes, tiszta lelkű és ártatlan, még ha testileg már nem is. Az a fiú megkörnyékezte, elvette tőle a kincsét, s most elvárja, hogy kihordja a gyermekét. – Felháborodott hangjától felfordul a gyomrom, elönt a düh, ahogy Borutóról beszél. Arról a fiúról, aki a saját határait feszegetve dolgozik, hogy mindene meg legyen a gyermekének, ha megszületik. Aki a saját boldogságát feláldozza azért, hogy a hibájukból fogant babát megvédje.

-        Én úgy gondolom, hogy mindenhez két ember kell, Rubiron. A lánya lehet, hogy ártatlan, de gondolom az magának sem fordult meg a fejében, hogy a lányának érzései is vannak.

-        Már megbocsásson – ugrik fel a fotelből -, de az én lányom nem egy ilyen… - Hirtelen elhallgat, ahogy meglátja élénken világító szemeimet.

-        Azt ajánlom, jól válogassa meg a szavait, Rubiron, ha az unokaöcsémről beszél. Függetlenül a vértől. Boruto a családom tagja, így ha sértegeti, akkor az olyan, mintha engem sértene meg. Elismerem, hogy Boruto elkövetett egy hibát, de ebben a lánya keze is benne van. Csak más kérdés, hogy miként és honnan lájuk.  Az én szemszögemből Boruto megbánta, hogy hitt a lányának a fogamzásgátlóval kapcsolatban, s nem gondoskodott felvilágosított fejjel óvszerről, s most kész vállalni a felelősséget egy gyerekért, miközben még ő maga is alig több egy gyereknél. Az unokaöcsém helyt áll, bátran, amennyire csak tud. A lánya pedig a szememben egy menekülő bárány, aki kiutat keresett Boruto személyében, ám nem jött be a terve. De még ha nem is menekülő bárányka, akkor egy lázadó, kalandvágyó gyermek, aki egész életét a négy fal között élte le. Hibázott, mind a kettő, de helyre akarják hozni. Nem el akarják venni a gyermek életét, hanem a sajátjukat helyre hozni azzal, hogy megóvják, elválnak útjaik, de tovább mennek, ahogy bírnak.

-        Bocsásson meg, Helyettes – hajol meg előttem, immáron tiszteletteljesebben. – Belátom, hogy igaza van, de véleményem attól még nem változik. A lányomnak jobbat szántam, nem ezt a fiút.

-        A lányának joga van dönteni – jelentem ki nyugodtan, természetes hangnemben. – Élő, lélegző ember, aki mellélépett, de helyrehozza. Tudja a kötelességét. A lányából anyuka lesz, még akkor is, ha nem láthatja a gyermekét.

-        Értettem – mondja komoran, s szemmel látszólag nem elégítettem ki a vágyát arra vonatkozólag, hogy ne kelljen a szerződés szerint tevékenykednie. Összeszorítja a száját, szeme jéghideg, én mégis állom a tekintetét. Keményebb dióval is találkoztam már életem során, így nem okoz nagy gondot leráznom magamról ezt.

-        Még valami esetleg, Rubiron? – kérdezem szelíden, mire megrázza a fejét. – Értem. Hobembach! – kiáltok ki neki.

-        Igen, úrnőm? – lép be az ajtón, mintha egésznap ott állna és várná, hogy kiszóljak neki.

-        Kérlek, kísérd ki, Rubiront. Egy félórán belül tárgyalásom les, és még szeretném elintézni az előtte lévő papírokat.

-        Ahogy óhajtja, úrnőm. Rubiron-sama kérem, jöjjön utánam.

Rubiron még utoljára meghajol előttem, majd vissza sem pillantva kisétál az irodából. A csend hálásan telepszik rám, s szinte megkönnyebbülök, amikor Rubiron végre elmegy. Sejtettem, hogy mire megy ki a játék, s még szerencse, hogy jól fogalmaztam. Rubiron mindenképpen el akarja tüntetni Borutót a lánya közeléből, mivel nagyszájú és jól forgatja a szavakat. Ráadásul nem cselekedhet önhatalmúlag, hiszen köti őt a szerződés, amit Naruto kötött vele. Nem volt véletlen. Szerelmem sejtette, hogy ha nem tesz így, nem foglalja írásba a szabályt, akkor Rubiron az első alkalommal megszegi, és eltünteti a gyereket az útból. Mondhatni Rubiron tart tőlem. Tudja, ha bármi baja esik a gyereknek, nem egészségesen jön a világra, Amira elvetél, vagy hirtelen meghal a gyermek a szülés közben, akkor mentem elővehetem, és akár börtönbe is küldhetem.

Amira jövő májusban egy egészséges gyermeknek fog életet adni, és ha máshogy lesz, akkor jogi szankciók lépnek életbe. Ez pedig nem tenne jót a kapcsolatainak sem. Tudja ő jól, hogy mi forog kockán, s hogy mibe futott bele a lánya miatt. Erre viszont csak azt tudom mondani, hogy így járt. Elhamarkodottan döntött, amikor a lányát eljegyeztette egy idegennel, s ha már döntésekről esik szó…

Legolnidas levele még mindig ott díszeleg az asztalomon. Korán reggel hozta nekem Hobembach, de nem bontottam ki, s nem is fogom. Tudom, hogy ostromol, hogy egyezzek bele a házasságba, amit még Selena ígért oda neki. Én azonban nem vagyok hajlandó hozzá menni, még a vizsgálataim ellenére sem. Lehet, hogy jó partinak mondják, de engem az érzelmek vezérelnek. Nem fogok csak azért feleségül menni valakihez, mert a politika ezt diktálja. Ingerülten a fiókba söpröm a levelet, mintha nem is létezne, s folytatom tovább a munkámat.