Börtönsztori - Alana - Apró

Nagy hangzavar támad a Fehér Palotában, ahogy belépek. A cselédek összesuttognak egymás háta mögött, ahogy felmegyek az emeletre, de nem tudom kivenni, hogy mégis miről sutyorognak. Eltakarják a szájukat. Azonban, ahogy közeledek a nővérem irodájához, egy nagy jeges széllöket lebbenti hátra rövidre vágott hajamat, majd nem sokára egy ijedt tekintetű Legolnidas rohan el mellettem a pribékjeivel együtt.

Hogy ez a pali soha nem tanul. A nővérem vagy ezerszer elmondta neki, levélben, kristállyal, adásban mindenhogy, hogy nem akar hozzá menni, még akkor sem, ha ő lenne az utolsó férfi a földön, akivel benépesíthetnék a földet. Előbb halna meg vagy lenne leszbikus, mintsem széttárja a lábát ennek a hatökörnek. Egyet is értek vele. Emlékszem, amikor először találkoztam vele, akkor még egész szimpatikus volt. Finom vágású arc, kecses járás, illedelmes kézmozdulatok, ahogy egy igazi herceghez illik, azonban amint kinyitotta a száját és megszólalt, máris értettem, hogy a nővérem miért menekült el majdnem a fogadásról, amikor meglátogatott minket.

Borzadály volt. Tömény egó. Kész csoda, hogy elég nagy volt a fogadó terem, és befért az a hatalmas buborék, amiben él. Annyira látszott rajta, hogy képtelen elfogadni azt a választ, hogy nem. Próbálkozik, magas rangúnak és ellenállhatatlannak hiszi magát, mintha elfelejtette volna, hogy léteznek még nők, akik nem omolnak a karjaiba egyetlen mosolytól.

Na, ilyen a nővérem.

Őhozzá Legolnidas csak egy hangya. Még ha a nővérem kényszerből hozzá is menne, nem tudna ez a férfi – már ha nevezhetem annak – mit kezdeni vele. Freya határozott, erős és hihetetlen személyiség, akit csak az elmúlt hónapban láttam megtörtnek. Régóta tudtam, hogy szerelmes Naru-niibe, de most, hogy láttam mit tett vele az, hogy a karjai között állt meg a szíve… El sem tudtam volna képzelni a nővéremről, hogy lelkileg össze tud omolni. Olyan sziklaszilárdan állt mindig is a lábán, mindent olyan precízen és ügyesen hajtott végre, hogy el sem tudtam volna képzelni róla, hogy elveszti a fejét.

Igaz, mindig is gyengéd volt, végtelen szeretettel viszonyult hozzám, s valahogy még most is egy kicsit furcsa, amikor váltogatja az énjeit. Hol odaadó családanya, hol szerető nővér, hol Helyettes, hol klán főnök, hol csak Freya. Könnyedén vált, de tudja a kötelességét. Mindig csak előre, ne nézz vissza, s most is, ahogy megközelítem az ajtaját – amire ugyan az van kiírva, hogy csak akkor, ha nagyon muszáj – eszembe jut, hogy milyen volt azon az estén.

Vörösre sírt szemek, berekedt hang, taknya-nyála egybe folyt, s annak ellenére, hogy alig egy tizenöt perce ébredt fel a kómájából, eleven volt, mintha nem is zsibbadtak volna el a végtagjai a hosszú fekvéstől. Megtört volt, ugyanakkor fizikailag erős. S ez a kettős mégis olyan törékennyé tudta tenni aznap. Bátran benyitok az ajtón, mire megcsap a hideg.

Libabőr fut végig a hátamon, de csak becsukom magam után az ajtót. Freyát az erkélyen találom meg. Fehér haját a hideg novemberi szél fújja, látom a hátán, hogy még mindig feszült. Tudom, hogy észlelte, hogy bejöttem. Megkocogtatom a csukott erkély ajtó ablakát, mire felém fordul. Jégkék szeme egy másodpercre szikrákat szór, ám hamar ellágyul, amikor meglátja kedves mosolyomat. Tudom, hogy ideges, szomorú és csalódott. Főleg magában. Minden vágya az volt, hogy megmentse Narutót, még akkor is, ha ennek ára van.

Besétál az erkélyről; ujjai vörösek akár a rózsaszirma. Bőre akár a porcelán, ajkait mintha rózsaszín cukorból faragták volna tökéletesre. Még női szemmel is a nővérem egy gyönyörű teremtés, egy kész remekmű, amit a festők előszeretettel örökítenek meg a vásznon. Nem csoda, hogy a legtöbb férfi utána fordul az utcán. De a legigézőbb mégis azok a szemek. Emlékszem az egyik klán tag még régebben mesélte, hogy Freya mindig ilyen volt. A tekintete mindig megfogta az embereket. Főleg mikor úgy szikrázott akár egy drágakő. Akár a topáz.

-        Alana – szólít a nevemen, hangja viszont halk és gyenge, mintha megint rengeteget üvöltött volna valakivel. Mozgása kecses, szemei bánatosak. – Mi szél hozott ide? – kérdezi tőlem aranyosan, és pedig mentem felocsúdok. Nem azért jöttem, mert magasztalni akarnám a nővéremet – nem mintha nem csodálnám -, hanem mert egy nagyszerű hírt akarok neki mondani.

-        Nos, drága nővérem – kézen fogom, és leültetem az egyik fotelre -, az a helyzet, hogy egy nagyszerű hírem van számodra. – Freya szeme felcsillan, azonban látom az arcán, hogy azért fent tartásokkal fogadja. Az utóbbi időben egy kicsit bizonytalanná vált a hírekkel szemben.

-        Mi lenne az? – kérdezi tőlem, miközben végigfogja a kezemet. Nagyot nyelek, egy kicsit el is pirulok zavaromban.

-        Nos… - kezdem szégyellősen. – Babát várok Kanekitől.

Egy pár másodpercig nem csinál semmit. Majd egy másodperc alatt elképed, nagyra tátja a száját és sikítva a nyakamba ugrik. Szorosan magához szorít, én pedig örömmel bújok bele a nyakába. Már értem, hogy miért szerette Naru-nii megölelni Freya-nee-t. Megnyugtat és boldogsággal tölt el, hogy érzem az illatát, a szívdobogását, s egy pillanatra belegondolok, hogy mit is kezdenék nélküle. Az az egy és fél év, amíg távol volt maga volt a pokol, míg nem volt a közelemben. Persze, mindent meg lehetett oldani, de mégsem volt olyan, mintha ő csinálta volna.

Egyszerűen a jelenléte hiányzott az életemből. A személyes varázsa.

Mikor elenged őszinte mosoly húzódik az arcán, tekintete üveges, és örömmel veti bele magát a részletekbe.