Börtönsztori - Epilógus

Olvasáshoz ajánlom: Hamilton - Helpless

Három hónap telt el. Azóta pedig sok minden változott. De kezdjük a legelején. Hazafelé jövet Narutóval elváltak útjaink. Kushinával együtt a magas hegységek felé vették az útjukat. Sárkány dolog, mondta Naruto nekem akkor. Én magam Yué hátán kényelmesen hazajutottam, bár a hátam és a vállam még egy hét után is nagyon fájt. A testem az energia kimerülés után nem igazán regenerálta magát, így egy hét alatt nem nagyon gyógyult. Mikor hazaértem a húgom feldagadt, vörös szemmel ugrott a nyakamba. Kaneki alig bírta rólam leszedni.

Ezek után pedig jött a hideg zuhany. Nem is kicsit. Ők is elkezdtek mesélni nekem. Elmondták, hogy pontosan tudták, hogy Naruto a szigeten van, mivel ők küldték oda, hogy felépüljön lelkileg, és engem pedig azért küldtek utána, hogy újratalálkozzak vele, legyen időnk megbeszélni mindent, és esetleg végre összemelegedjünk. Ám amikor megkapták Naruto levelét, miszerint kórházban vagyok, mert Brandon megtámadott minket, akkor nagyon megrémültek. Egyáltalán nem számítottak erre az eseményre. Alana kétségbeesetten kapkodott ide-oda, mire Kaneki megnyugtatta annyira, hogy leüljön, és igyon egy kis kamillateát.

-        Biztosan jól vagy, O-nee? – kérdezte tőlem aggódva, zsebkendőjét szorongatva Alana.

-        Teljesen biztos. A hátam fáj egyedül a mély vágás miatt, de azonkívül megvagyok. – Elmosolyodtam, hogy még jobban alátámasszam az állításomat, ami nagyon is igaz volt. Alanát persze nehéz volt meggyőzni. Még két héttel az után, hogy hazaérkeztem, még akkor is árgus szemekkel nézett, hogy nem esek-e össze a következő pillanatban. Hiába biztosítottam, hogy jól vagyok, menni fog a munka – mert időközben véget ért a szabadságom -, és nem, a babájának sem lesz semmi baja.

Szerencsére egy hónap után lecsillapodtak a kedélyek. Még a Főmágus is leállt a kevés munka küldésével, és inkább hagyta, hogy rendesen dolgozhassak. A hátamban lassan elapadt a fájdalom, csak egy vékony fehér heg maradt a vágás után. Ám egy dolog még néha most is előjön. Brandon arca és anyám utolsó percei. Néha még álmodom anyáról, elképzelem milyen lett volna, ha életben marad, és még találkozunk. Ha tényleg az anyám lesz. Reggelente még mindig sírva ébredek fel, de nem panaszkodom. Valahogy örülök már annak is, hogy életben maradtam az után, hogy kinyitottam tizenkét energia cellát. Azóta egy fokkal kellemesebbek a napok. Nem aggódom amiatt, hogy mi lesz a családommal, valaki elkap-e az éjszaka és elrabol, hogy megszerezze belőlem Kurumit, de a legfőképpen azért érzem magamat jobban, mivel mindenre megkaptam a választ.

Vagyis. Egy dologra még nem.

Naruto egy héttel a szétválásunk után írt nekem egy levelet. Legalábbis a dátumozás alapján. Még egy hétbe telt mire megérkezett. A sorait olvasva nagyon jól érezte és érzi magát abban a táborszerűségben, amit leírt. Itt különböző sárkány technikákat, kultúrát történelmet és miegyebet tanulnak. Mintha visszaültem volna az iskolapadba. Csak itt a levegőben gyakorolva, súlyokkal a lábamon tanulom meg őket. Jót nevetek minden egyes levelén, ami hetente érkezik. Azonban egyetlen levele sem említi, hogy jutott-e valamire kettőnkkel kapcsolatban. Mióta Brandon elárulta, hogy én szeretem Narutót, Naruto pedig nagy eséllyel engem, egy kicsit érdekesen alakulnak a levelezéseink. Visszafogottabbak vagyunk, nem írunk olyan nagy szavakat, mint akkor, amikor ő nászúton volt, én pedig Barmoroson.

Zavarban vagyunk. Olyan sokáig hittük a másikról, hogy csak barátként kezel minket, hogy most képtelenek vagyunk örülni a jó hírnek, hogy a másik odavan értünk. Még én magam is, akik mindig is arra vágytam, hogy Naruto felfigyeljen rám, szeressen, nem tudok mit kezdeni ezzel a hirtelen jött szerelemmel, vallomással. Igaz, jobban érezném magamat, ha az ő szájából hallanám ezeket a szavakat. De egyelőre várnom kell. Egyelőre az itthoni dolgokat kell rendeznem. Alana babavárását, a rengeteg papírmunkát, ami a ház átíratásával jár, a berendezést, az irodai dolgokat, minden egyszerre szakad a nyakamba, és csak röviden tudok Narutónak válaszolni. Egy idő után az ő levelei is rövidülnek, mivel egyre többet eddzenek szabad téren és nagyon kimerül. Ezért persze nem hibáztatom.

Most azonban végre haza jön egy kis időre, húsvétra. Már minden készen áll a bolyhos kis ünnepre. Rengeteg nyuszifüles dísz lóg az étkezőben és a nappaliban, a sonka puhára főtt a tojással, a torma már a hűtőben várja, hogy kivegyem, a hagyma, a retek, már az asztalon kuksol a sóval. A főtt krumpli és a többi köret pedig a konyhaasztalon figyel rám csábítóan, hogy mikor fogyasztjuk már el őket. A legtöbb vendég már megérkezett egyedül Naruto az, aki hiányzik. A gyomrom görcsben van, ha arra gondolok, hogy végre láthatom, és szinte kétségbeesem, hogy a mélykék ruhám jó lesz-e, vagy hogy biztos kócoskontyba kellett fognom a hajam az ünnep kedvéért. Ideges vagyok.

-        Freya-nee – szólít meg Alana. Elfordulok az asztaltól, aminek egyik elemét igazgattam eddig.

-        Igen? – kérdezem tőle, ám ő csak szélesen vigyorog, akár a vadalma. Egyik kezével egyre gömbölyödő hasát simogatja a másikkal pedig mutogat, hogy nézzek oda.

Követem az ujját a tekintetemmel, és összeakadok egy ismerős szempárral. A szívem a torkomba ugrik, kiegyenesedem, ő pedig besétál az étkezőbe. Az állam pedig teljesen leesik. Haját oldalt körbe rövidre vágatta, középen hagyott egy kis sávot. Néhány tincs a szemébe hullik, amiket egy gyors zavart mozdulattal oldalra is simít. Arcán egy-egy pír rózsa díszeleg, ami az én arcomon is kiütközik. Laza piros-fekete kockás inget visel, begombolatlanul, alatta egyszerű fekete pólót. Sötétkék farmert visel, fehér zoknival, s szemmel látszik rajta, hogy a laza öltözet ellenére ő is olyan ideges, mint én. Végül nagy nehezen elmosolyodom. Követi a példámat, én pedig már pocsolyába folyok.

-        Szia! – köszönök neki, miután közelebb megyek hozzá. Alana észrevétlenül kioson az étkezőből, hogy „kettesben” maradhassunk.

-        Szia! Ezt neked hoztam. – Azzal átad egy hatalmas csokor kék tulipánt. Meglepődök, ahogy az illatos virágokat átnyújtja nekem, én pedig szégyenlősen lesütöm a szememet, még jobban elpirulok.

-        Ezek gyönyörűek. Rögvest vázába is rakom őket – mondom, és az étkezőben található kristályvázába teszem a gyönyörű csokrot, miután jeget és hideg vizet raktam bele. A tulipánok gyönyörűek és kékek.

-        Örülök, hogy tetszik. – Naruto is zavartan nézegeti a cipője orrát, mintha egy kínos randin lennék. Végül nagy nehezen feloldom a feszültséget.

Odamegyek hozzá, elkapom a kezénél fogva és a társaságba rángatom. Érzem, hogy a keze meleg és tele van bőrkeményedésekkel, de valahogy jól esik érezni a finom levendula illatát. Rá mosolygok a vállam fölött, mire ő zavartan viszonozza. Leültetem az egyik kanapéra magam mellé, és beszélgetésbe elegyedünk a többiekkel. Mesélünk a hétköznapokról, a legújabb hírekről, előkerülnek a receptek, a család, a tervek. Naruto is seperc alatt beszáll a dologba, főleg, amikor Kaneki a zenéről kérdezi. Hosszasan elemzik a gitárokat, a dalokat és mindent, amit csak lehet. Végül a többi diskurzusba is bekapcsolódik. Hallatja a hangját, még ebéd közben is, amikor elfogyasztjuk a húsvéti finomságokat.

Mindenki jókedvű, boldog és mosolygós. Ebéd után tovább folytatódik a beszélgetés, de már csendesebben, kajakómásan. Én magam úgy határozok, hogy kimegyek a kertbe kávézni, hogy megcsodálhassam a pavilonból a nyíló virágaimat és a cseresznyefát, ami virágzik. Ám valaki már megelőzött. Naruto. Ki más. Elvigyorodom, majd közelebb megyek hozzá. Épp egy könyvet olvas, egymaga. Előtte egy bögre gőzölgő kávé, körülötte ezernyi virág. Akár le is festhetném. Művész látvány látni a rengeteg színes virág között, ami már kinyílt. Kár, hogy a rózsa még várat magára egy kicsit.

-        Zavarok? – kérdezem, mire felkapja a fejét. Kék szemei drágakőként csillognak, ahogy belenéz az enyémbe. Szélesen, fogát kivillantva elmosolyodik, majd egyszerűen helyet enged maga mellett. – Köszönöm – majd lehuppanok mellé a kényelmes pavilonba.

-        Kellett egy kis nyugalom, nemde? – kérdezi tőlem miután lerakja a könyvét az asztalra. Rondoni regék.

-        Izgalmas? – bökök a könyv felé, mire oda kapja a fejét.

-        Egész érdekes. Főleg, hogy sokat ismerünk belőle. Csak más névvel és kimenetellel. Bár, sok minden hiányzik belőle. Inkább tragédiák vannak benne.

-        Olvashatnál valami vidámabbat – jegyzem meg játékosan, mire egy picit közelebb ül hozzám, és csak annyit mond.

-        Arra ott vannak a leveleid. – Kishíján félrenyelem a kávémat, de még az utolsó pillanatban félre teszem, még mielőtt a ruhámon kötne ki. – Bocs. Rosszkor hoztam fel… inkább hagyjuk – visszakozik gyorsan ám nem hagyom, hogy most elugorjon.

-        Pont jókor hoztad fel – mondom komolyan. – Épp ma gondolkoztam el rajta, hogy mégis mi a helyzet velünk. Nem baj, ha…

-        Nyugodtan kezd csak, te egy kicsit jobban bánsz a szavakkal, mint én – idegesen megvakarja a tarkóját, lesüti a szemét, majd a pillái alól rám néz. Hálásan elmosolyodom, majd belekezdek.

-        Szóval az a helyzet, hogy ez alatt a három hónap alatt arra jutottam, hogy nincs mit titkolnom előled. Főleg azok után, amik velünk történtek. Így most egyenes szeretnék lenni. Mióta elhagytuk a börtönt azóta fülig beléd szerettem. Persze, itt jön a kérdés, hogy miért nem vallottam be? Nos, azért, mert azt akartam, hogy te válassz engem. Hogy ne egy vallomás legyek a levegőben. Amivel lehet, hogy nem tudsz mit kezdeni. Valamint féltem, ha bevallom, és te nem viszonzod, akkor megromlik a barátságunk, és elveszítelek. Fájt, amikor megnősültél, de elfogadtam, hogy máshoz húz a szíved. Nem akartam patáliát csapni, mert nekem többet jelentett az, hogy te boldog vagy, mint az, hogy kivel. E… ennyi lenne.

Olyan vörösre pirulok, valamint mélyre hajolok, hogy félek attól, hogy a végét már nem is hallotta. Óvatosan, félszegen rá pillantok, és legnagyobb megdöbbenésemre ő is a füle hegyéig elpirult, nagy szemekkel pislog rám, és egy kicsit megilletődött. Végül megenyhül az arca, halvány mosoly fut végig az arcán, majd leszegi a fejét. Zavartan megvakarja a tarkóját, majd csak felkuncog a fejét csóválva. Homlok ráncolva nézek rá, mivel nem értem mi ilyen mulatságos.

-        Mondtam, hogy te jobban bánsz a szavakkal – mondja szinte már suttogva. – Az én… vallomásom az egy kicsit szegényesebb lesz… szerintem. Szóval – fog bele, miközben az ujját birizgálja – én akkor szerettem beléd, amikor Tündelakban voltunk. Akkor volt azt, amikor táncoltunk, amikor tényleg figyeltél rám, és… őszintén szólva nem tudtam hova tenni az érzéseimet. Azt hittem, nem leszek szerelmes azokután, ami Hinatával történt. S csak nagyon sokára jöttem rá, hogy amit érzek irántad, az már több, mint egy barátság. Először akkor ütött a fejembe, amikor leöntöttem a lábamat teával a nászutamon. Szóval, jó sokáig tartott mire rájöttem, hogy az, amit érzek irántad az szerelem. Akkor mikor hazajöttem, akkor éreztem azt, hogy valami kiszakadt belőlem, és valami fontosat vettek el tőlem. Nekem alkalmam nem volt elmondani, hogy szeretlek. Szóval… izé… e… ennyi lettem volna. Öhm, Freya? Jól vagy? – kérdez tőlem aggódva, én viszont nem tudom mire vélni az aggodalmát, egészen addig, míg meg nem érinti az arcomat, és le nem törli.

Sírva fakasztott a vallomása. Olyan régóta vártam már, hogy halljam tőle ezeket a szavakat, hogy meghatódtam tőlük. Udvariasan átnyújt nekem egy zsepit, tormbitálva kifújom az orromat, majd kicsit megszeppenve felnézek rá. Morcos képet vágok, de a szám szélében ott lapul a vigyor, amit képtelen vagyok elfojtani. Nem találok szavakat a vallomására, és ezt meg is mondom neki, majd a bögrém után nyúlok, hogy megigyam a feketémet. Ő is hasonlóképpen tesz, s így ülünk csendben, emésztve a hallottakat egy pár percig.

-        Akkor hogyan tovább? – kérdezi tőlem, mire én magam is elgondolkozom rajta. Naruto még egy három hétre még visszamegy a hegységekbe, hogy tanuljon, utána végleg hazajön. Addig lehet megint egy kicsit ellaposodik a kapcsolatunk és nem tudunk mit kezdeni a másik érzéseivel.

-        Beszélgessünk. Nem muszáj magunkról, de mindenképpen beszélgessünk minél többet. Próbáljunk meg megint visszarázódni abba a ritmusba, ami annak idején benne voltunk.  Ha meg elutazunk hosszabb időre, akkor sűrűbben levelezni.

-        És ne féljek kimondani, amit érzek – nevet fel Naruto.

-        Pontosan – nevetek fel vele én is.

Egymás szemébe nézünk, elmosolyodunk, majd hozzábújok. Ő átkarol a karjával, majd beszélgetni kezdünk. Nem tudom, hogy hova fogunk kilyukadni, nem tudom, hogy mi lesz kettőnk jövője, de mindenképpen vele akarom tölteni az életemet. Akár együtt maradunk, akár nem. Így a cseresznyefa virágai alatt ígéretet teszek neki, hogy bárhová követem, ahová csak a szél fújja.

Egyetlen ok miatt.

Mert szeretem.

VÉGE