Újrakezdés - 4. fejezet

Húzott témakártya: Ahol a ruhán van a hangsúly!

Szavak: Lap, por, tetoválás, lakás, utazás, kert, méz, tű, szemét, nyelv

A nyári szünet szerencsére hamar eljön. Legalábbis számomra. Sikerül ugyanis rávennem anyát, hogy június első heteit, amikor iskola van, egy „táborban” tölthessem, ahol prospektus szerint angol nyelvvel kapcsolatos órákat adnak, játékosan. Nem is kell mondanom, hogy én csináltam a prospektust, és küldtem el anyának, így még korhatárt is szabtam, hogy az öcsémet véletlenül se akarja elküldeni ebbe a táborba. Így befizette az összeget – amit majd fokozatosan visszateszek a tárcájába -, én pedig már csomagoltam is május végén, hogy indulok. A bőröndöm már készen áll, már csak a holnapi napot kell megvárnom.

Elméletileg a tábor a Balatonnál van, és főként külföldiekkel leszünk együtt, ám az igazság az, hogy az egyik meglévő Magyarországi birtokomra megyek, ami be is van jegyezve nekem a tulajdoni lapomban. Ezt szeretem kivételesen az időutazásomban. Hiába mentem vissza időben 16 éves koromra, még mindig a 30 éves koromban szerzett ingatlanjaim, ingóságaim és pénzem van meg. Sőt, ha azt veszem nyereségesebbek a befektetéseim most, mint a jövőben. 

Izgatottan zuhanyozom le, és bújok ágyba, hogy minél előbb eljöjjön a holnap, és már a vonaton üljek a Balaton felé, megkezdjem az utazást oda, ahová már egy ideje húz a szívem. A szívem ezerrel ver, amikor a vékony takaró alatt a plafont mustrálom. A csillagokat rajta. A hűvös éjszakai szél besüvít az ablakon, élvezem ahogy cirógatja a bőrömet. Lehunyom a szememet, s lelki szemeim előtt már látom, ahogy beteszem a lábamat a telekre, bemegyek a szobámba, s végre egymagam lehet. A kert finom illatát már érzem az orromban, hallom, ahogy a madarak csicseregnek a fán, ahogy a lap serceg a kezemben, a csendben, a magányos csendben. Élhetek a mágiámnak, bűvölhetem és végre nem egy álca mögé bújok be.

Az álca. Sokszor eszembe jut valahányszor tükörbe nézek. Anyám frászt kapna, ha meglátná a hátamon és a csuklómon a tetoválásokat. Még ma is eszembe jut, amikor csináltattam őket. Pontosan tudtam, hogy milyet akarok, mit szeretnék a hátamra és a csuklómra, elhatároztam magamat, és nekiültem. Szúrt, csípett, néha rossz volt, de csak azért is megcsináltattam. Büszkén mászkáltam velük, miután behegedtek. Anya persze akkoriban sem tudta, hogy a hátamon van egy. Csak a csuklómat. Látta. Azt is azért, mert a poroláshoz, takarításhoz, főzéshez felgyűrtem a pulóveremet.

Emlékszem, akkorát ordított, hogy a ház is beleremegett. Hogy mit képzelek én magamról, miért vetemedtem erre? Csak röhögtem rajta. Legalábbis magamban. Inkább megfogtam a szemetet és kivittem, mielőtt folytatni tudta volna. Nem igazán érdekelt, hiszen az én testemről volt szó, nekem kellett eldöntenem, hogy most akarom-e vagy sem.

Épp ezért várom már nagyon az utazást. Minél előbb önmagam lehessek. S akkor talán valamit alkothatok is. Festhetek, rajzolhatok, tűt és cérnát ragadva elkészíthetem magamnak azt a ruhát, amit múltkor kiszemeltem, s annyira szeretném már. A szívem megdobban, ahogy eszembe jut, s csak még jobban várom a reggelt.

Ami hamar el is jön, ugyanis nem emlékszem arra, hogy mikor nyomott el az álom. Az órám megcsörren, s már pattanok is ki. Reggeli, öltözés és már a kezemben is van a bőrönd. Anya csodálkozva nézi, ahogy csillogó szemmel felveszem a szandálomat, megigazgatom magamon a kényelmes, vékonyka kardigánt, s már készen is állok arra, hogy induljak.

Rám mosolyog, nyom egy puszit az arcomra, én pedig visszapuszilom. Elköszönök tőle, s már robogok is a buszmegállóba. Szinte repülök a nyári szélben a megállóba, ahol rajtam kívül még négyen állnak. Meglepetésemre az egyik a helyi méztermelő, akit szökő évente, ha egyszer látunk a piacon. Pedig isteni mézet szokott kihozni, én pedig gyakorta könyörgők anyunak, hogy vegyünk egy csuporral.

Főleg télen imádom. A teába egy-két csavarintásnyit, és máris jobban érzem magamat egy hideg nap után. De inkább erre nem is gondolok. Az idén is olyan sokáig tartott a tél, hogy már untam az agyamat. Meg fáztam, de nagyon. A busz szerencsére hamar jön, felpattanok, s egy ideig nézem, ahogy elsuhan a táj mellettem.

Egy óráig tart, míg felérünk Pestre, ám onnan még bőven van mit utaznom. Felszállok a metróra, zötyögök egy darabig, majd megérkezem a Déli-pályaudvarra, ahol a Balaton felé indulnak a vonatok. A kijelzőre pillantva bosszankodok egy sort, mivel nagyjából fél órát késik a járat. Nincs mit tenni, meg kell várnom.

Leülök a bőröndömre. A távolban még látom a sulim sarkát, s megnézem az időt. Fél tizenegyre jár az idő, vagyis épp tart az óra. Ha jól emlékszem, akkor pont irodalom órán ülhetnek. De az is lehet, hogy nyelvórán. Ki melyiken. Eszembe jut az is, hogy néhány napot a városi lakásomban is tölthetnék majd, mielőtt hazamennék a nyári szünetre, hogy utána „munka” néven a mágia tanács gyűléseire, valamint ténylegesen mágusmunkákat végezhessek majd.

Tekintetemet végigfuttatom az embereken, s egyszer csak megakad a tekintetem egy kimonót viselő nőn. Eltátom a számat, hiszen nem mindennapi, hogy ilyet lát az ember. Többen meg is nézik, s én sem vagyok ezek közül kivétel. Csoda szépen néz ki benne, akár egy hercegnő. Minden lépésénél az anyag hullámzik, megvillantva minden egyes részletét és szépségét, amit mindig is csodáltam.

Japán.

El kellene egyszer oda is mennem. Már csak azért, mert ott vannak a legszebb birtokaim. Valamint rettenetesen hiányozik a kultúra is. A másság. Igaz, az jóval több időbe fog kerülni, mint amit most rátudok szánni. Majd az egyik munkám alkalmával kitalálok valamit, hogy elmehessek oda. Ám most…

Az órámra pillantok, majd ismét a táblára, de még mindig késés van kiírva. De már a vágány ott van. Nyolcas vágányról indul, ami még üres jelen pillanatban. Számíthattam volna rá, hogy a nyár kezdetével beáll majd a MÁV. Főleg ilyenkor. Mindenki megy, mint az állat, és…

BUMM!

Valaki nekem jön teljes erejéből, s leesek a bőröndömről. A fenekemre esem szerencsére, a bőröndöm is egyben marad. Félresöpröm a hajamat a szememből, felnézek az illetőre, hogy leteremtsem, ám ahogy belenézek az illető szemébe elakad a szavam, a saját anyanyelvemre nem emlékszem, s hirtelen úgy érzem magamat, mint az a nő kimonóban. Törékenynek, aprónak.

-      Bocsánat. Segíthetek?