Húzott témakártya:
Manga
Szavak: léggömb,
ceruza, füzet, zöttyen, fék, part, víz, meztelen,
szirom, vágy
Egész úton ő jár a
fejemben. Mióta csak felszálltam a vonatra azon agyalok, hogy miképpen tudnám
magamba bolondítani. S minden egyes alkalommal megfeddem magamat, hogy nem
lehet. Tudom, hogy nem lenne szabad. Hiszen plátói szerelem volt. Soha nem jöttünk
össze, mégis… ő Nagy Kapu! Az ajkamba kell harapnom, nehogy a vágytól felnyögjek
a vonat kellős közepén.
Mélyet sóhajtva
dőlök hátra a puha székbe, a ceruzámat és a füzetem szorongatva. Annyira
szeretném megrajzolni őt, visszaadni azokat a vonalakat, hajlatokat, amikbe
beleszerettem. De valahányszor becsukom a szememet mindig egy fantomképet látok
magam előtt. Egy képet, mely nem ő. A szívem ezerrel dobog egy olyan férfi
után, akit még rendesen fel sem tudok idézni.
Egy ideig bámulom
a tájat, arra gondolva, hogy mégis hogyan mászom ki ebből a kalamajkából. Hiszen
valljuk be, ha jól tudom, akkor bukni fog, és tizedik osztályban velünk lesz. S
akkor nem tudom majd elkerülni őt. Főleg azért, ahogy ma rám nézett. Azokkal a
szemekkel, amiktől megremeg a lábam, elfelejtek levegőt venni, s még a mágiám
is szét akar robbanni bennem.
Egek! Solar! Már
megint belemásztál a kulimászba. Nem volt neked elég az a bánatos három év,
amikor még a ballagáson a léggömb eregetéskor is égett a szemed a sírástól
annyira szomorú voltál, hogy ez az utolsó alkalom, amikor igazán megnézheted? Amikor
a szíved ezernyi darabra tört az övével együtt, amikor Viki dobta? Vagy amikor
megláttad a meztelen felső testét az utolsó kiránduláson, s azt hitted, hogy
most készülsz ki?
Úgy látszik, hogy
nem. Szeretem magamat kínozni úgy tűnik.
A vonat egyszer csak zöttyen egyet, ahogy lefékezünk, s egy ideig állunk
egy helyben. Nézem a messzeségben a csillogó vizet, a zöld mezőket, s egyre csak
jár az agyam.
A csaknem kétórás
vonatút alatt egyszer átszállok, majd még további idő alatt végül leérek Balatonlellére,
ahol végre szabad lehetek. Legalábbis egy kicsit. Bőröndömet magam után húzva
sétálok az utcákon, a nap már javában fent jár, az emberek szorosan dolgoznak a
kertekben, hogy minél szebben tündököljön a nyár alatt.
Én magam is elég
hamar haza érek. A hatalmas kerttel megáldott faburkolatú ház csak úgy hívogat.
Bedugom a kulcsomat a kapuzárba, majd örömmel lépem át a házam küszöbét. Bent
mindent vintage stílusban készült el, pont ahogy szeretem. Belélegzem a finom levendula
illatot, azonnal le is veszem a cipőmet, hogy mezítláb mászkálhassak. Mágiával
felviszem a bőröndömet az emeleti szobába.
Végre itt. Végre a
part közelében, ahol a víz illata az orromba száll, ha kinyitom az ablakot.
Ahogy a szobámba érek ezt meg is teszem s rögvest észre is veszem a futórózsát,
ami az ablakom köré tekeredett. Megfogom az egyik nyíló bimbót, gyengéden a
kezembe veszem. Körbeforgatom, s észreveszem, hogy az egyik szirom kilóg a
helyéről. Kihúzom.
Illatos, szép és puha.
Forgatom az ujjaim
között, de végül egy aprócska szellő kitépi onnan. Nézem, ahogy elszáll, s az
jut eszembe, hogy vajon az én jövőm is így szállt el? Vajon az, amit eddig
tudtam, már valahol a semmiben pihen az idők végezetéig? Lehetséges. Nézek egy
ideig a szirom után, amit elvisz a szél messzire, utána visszafordulok a holmim
felé, s előveszem a füzetemet.
Rajzolni fogok. Mangát.
A jövőm mangáját.
Papírra vetem,
amit eddig megéltem, ami velem történt. Minden egyes jelentős képkockáját
megörökítem, hogy ha már soha többet nem élhetem meg őket, legalább tudjam,
hogy valaha létezett. Hogy volt valaha
egy lány, aki megkezdte az útját, s kapott egy új esélyt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése