Húzott témakártya:
Egy szomorú zene
Szavak:
naplemente, ég, festék, gyász, alkohol, vágy, érintés, gépelés,
álmok, csók
Esik az eső. Mintha
valaki megnyitotta volna a csapot égben, és képtelen lenne elzárni. Anya már hívott
ma reggel. Kérdezte, hogy milyen a tábor. A háttérbe lányok fecsegő hangját
varázsoltam, s elújságoltam neki, hogy nagyon jó, hogy mit tanulunk, és hogyan.
Jól elbeszélgettünk, elmondta, hogy otthon az öcsém már nagyon unatkozik, pedig
a suliból még mindig van hátra.
Jót kuncogok
rajta, ám hamarosan bontjuk a vonalat, s ott maradok az eső kopogó hangjával.
Lehunyom a szememet, elveszek a hangban. Várok, mintha valaki érkezése lenne a
közelben. Egy hatalmasat dörren az ég, villám cikázik át az égen, mire felpattannak
a szemeim. Előre nézek, bele a félhomályba.
Valahol a felhők mögött
a naplemente narancs-lila árnyalatba borítja a viharfelhők tetejét, s úgy
teszek, mintha látnám. Mintha nem ez a gyászos hangulat lenne rajtam úrrá
hamar, ahogy esik az eső. Átkarolom magamat, s várok. De nem tudom, hogy mire.
Nézek ki az ablakon, unalmamban felkutatom a konyhát valami alkohol után, mire találok
egy üveg whiskeyt az egyik szekrényben. Felbontom, adok hozzá egy kevés jeget,
és lassan kortyolgatni kezdem a borostyán színű italt.
Kellemesen bizsergeti
a torkomat, ahogy lefolyik a nyelőcsövemen. Megforgatom a kezemben a poharat,
megkevergetve a szeszt. A jégkocka csilingel a csendben, megtöltve a teret.
Akárcsak a gépelésnél, amikor az ihlet megszállja a lelkemet, s papírra vetem
életem pontjait, amikor a fantáziám a mágiámon is túl tesz.
Fényes alakokat festek
a levegőbe, s hagyom, hogy a fejemben szóló szívszorító szerelmes dalra
táncoljanak. Lassúznak, forognak körbe-körbe, én pedig nézem, ahogy színes
csíkokat húznak maguk után, akárcsak az ecset a festékkel. Aprócska lábaikon ide-oda
mennek, akár egy igazi szerelmespár. Akár egy keringőző pár.
Szerelem.
Mi az?
Egy érzés, mely
felforgatja az ember életét. Így tudnám leírni. Életem 30 éve során annyiszor
futottam bele ebbe az érzésbe, de mind csalfa volt. Mind csak fellángolt, de
nem rejtőzött mögötte igazi vágy. Egyetlen egyszer volt csak. De el is szállt. Mosolyom
fakult az évek során, s már csak egy gyengéd érintésre vágytam. Nem akartam
mást, csak hogy a másik úgy szeressen, ahogy vagyok, hogy mosolyogjon rám, hogy
szeressen úgy, ahogy vagyok.
Valósítsuk meg
egymás álmait, csókoljunk úgy, mintha holnap már csak emlékek maradnánk. Persze,
ez túlságosan nagy kérés lenne. Már attól is boldog lennék, ha valaki úgy
szeretne, ahogy vagyok. Ha nem kellene megjátszanom magamat.
Ismét behunyom a
szememet, s elképzelem, ahogy kitárom a karomat, a szerelmem hozzám bújik, s
máris minden jobb lesz, máris megnyugszom. Ám karom csak a hideg levegőt húzza hozzám.
Egyedül lenni néha nyomasztó, olykor viszont megváltó.
Elveszni a magam
dolgában, látni a világot a saját szememmel anélkül, hogy kötődnék. De néha
vágyom rá. Néha azonban jól esne, ha valaki reggel felébresztene, ha ott
feküdne mellettem, s azt mondaná, hogy szeretlek, jó reggelt. Néha vágyom rá, pedig
tudom, hogy halhatatlan létem miatt nagyon kevés esélyem van a boldogságra.
Mindig varázslatot
kellene használnom, hogy öregnek lásson a másik, hazudnom kellene neki mindig,
hogy mégis mi vagyok. A szívem pedig nem biztos, hogy sokáig bírná. Mégis…
vágyom rá. Bármennyire is esélytelen.
Volt, hogy Márkkal
is elképzeltem ezt az életet. Elképzeltem, hogy milyen személyisége lehet,
milyen ételeket szerethet, s már láttam is magam előtt. De hamar kipukkasztottam
ezt a lufit. Elengedtem. Így volt helyes.
Ahogy a felhő is
kiengedi a terhét a világra.
Az eső szakad
tovább, áztatja a talajt, felfrissítve a levegőt. Készítek magamnak egy bögre
teát, bekuckózok a kanapémra, s csak hallgatom, ahogy az eső kopogtatja az
ablakokat.
Csilingel, kopog,
ropog.
S én hagyom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése