Újrakezdve - 1. fejezet

Utálom ezt. Ezt az egészet. Főleg azért, mert mindent elölről kell csinálnom. Pontosan tudom, mi fog történni. Felérek az emeletre, és ott találom majd Dorkát. Meg kellene lepődnöm, de ehelyett inkább csak mosolygok, mellé sétálok.

-      Jó reggelt! – köszönök neki, miközben leveszem a hátamról a táskámat, majd a kabátomat, s a földre terítem, hogy leülhessek mellé. – Mi a helyzet?

Hangom közömbös, igyekszem fáradtnak tűnni, mivel elméletileg négykor keltem fel, hogy beérjek időben a suliban. A valóságban azonban pár perce keltem fel, mágiával felöltöztem, és ide jöttem. Csak úgy. Ezt persze nem köthetem Dorka orrára, mégis valahogy jól esne. Közben ő belekezd a mondandójába.

-      Alig várom, hogy kitavaszodjon. Már nagyon elegem van a télből. – Igen, abból nekem is elegem van.

-      Tessék – nyújtom át neki a szokásos ingyenes újságot, hogy utána együtt fejtsük meg a keresztrejtvény, majd olvassuk el a Kázmér és Huba új kockáit.

Ez már egy szokásos reggel. S mindig az lesz az elkövetkezendő négy évben. Korán reggel beérek, utánam Dorka, újság, rejtvény, képregény, majd jönnek a többiek. Ki mikor. Az évek alatt mindenki máskor jött, volt olyan is, hogy aki késni szokott az is beért hétre, amikor mi még a kávénkat szürcsölgettük a kockák után.

Emlékszem, Dorkával ilyenkor tudtunk a legtöbbet beszélgetni. Furcsa, hogy most megint átélem. Ennyi előnye azért van, ha az embert egyszer csak visszarepítik az időben. Minden feljön a felszínre, amit eddig az agyam mélyére rejtettem. A barátok, a tanárok, a tárgyak, a sérelmek, az órák. Minden.

Persze, mondhatni ugyanabban a testben jöttem vissza, ami a jövőben kellene csak legyen. Ez főként a testemen ütközik ki. Emlékszem, amikor középiskolás voltam, akkor pufi voltam, mindig összefogtam a hajamat, rengeteg hajszínem is volt. Elrejtettem magamat a ruháimba, és meghúztam magamat. Most viszont a szöges ellentétem vagyok. Furcsa így tükörbe nézni, viszont kellemes, hogy könnyebben tudok a többiekkel beszélgetni.

Ami mondjuk meg az őszintét bizarr is. Főleg azért, mert azt az elméletemet is alátámasztja, ha szép vagy, akkor tök mindegy mekkora gyökér vagy, érdekből bárkit bevesznek a csapatba. Erre persze már nem is mondtam semmit. Csak kedvesen mosolyogtam, amikor Viki odahívott maguk közé, hogy beszélgessünk. Azonban a szavain olyan könnyen átlehetett látni, mint az üvegen.

Az egész napom így telt. Kényszeredetten mosolyogtam rájuk, mintha nem is tudnám, hogy mekkora viperák a bőrük alatt. Mintha csak egy ártatlan lány lennék, akinek a szépen ápolt körmei nem lennének képesek karmokká válni, ha szükséges. Aranyos lánykának látszik mind. Nevetgélnek, mosolyognak, úgy csinálnak, mintha érdekelné őket, hogy vagy, közben a tekintetükből könnyedén ki lehet olvasni, hogy nagy ívben nem érdekli őket, hogy mit akarsz, ki vagy. Csak adj információt magadról. Fecsegd ki a legféltettebb titkaidat, hogy utána, ha megsérted őket, legyen mivel támadnia. Legalábbis Vikiből ezt nézem ki.

A többiekkel még óvatosan bánok. Inkább hallgatok többet, mintsem beszélek. Beleszólok a témákba, úgy teszek, mintha érdekelne, hogy melyik cipő a legjobb, vagy hogy melyik srác hagyott egy kiadós guanót a férfi vécében a válaszfalon. Minden akarat erőmre szükségem van, hogy eljátsszam azt, aki voltam valaha. Vagyis nem egészen. Mikor középiskolába jártam, akkor még nem voltam teljes birtokában a mágiámnak, nem voltam szép, nem voltam népszerű.

Meghúztam magamat a sarokban Szandi mellett, s vagy könyvet olvastam, beszélgettem a padtársammal vagy írogattam a füzetembe. Ritkább esetben játszottam a telefonomon. Nem igazán voltam kirívó. Még akkor sem, ha három évig mindig osztály első voltam. Büszke is voltam rá. Hiszen nem esett nehezemre a tanulás. Most is, ahogy itt ülünk egyre csak kérdezgetnek, várják a csodát, hogy mitől tudok ilyen gyorsan tanulni.

-      Én magam sem tudom – mosolygok idétlenül. – Egyszerűen csak átolvasom, és hamar megjegyzem. Nincs trükköm.

-      Ugyan már, Solar. Biztos, hogy van valami titkod! – köti az ebet a karóhoz Szabika, akinek már megint cigaretta szaga van, szaggatott ruháiból pedig képes lenne kibújni. Pedig a boltban vette így. – Tuti, hogy kábszizol mellette.

Felvonom a szemöldökömet, őszintén meglepődöm a szavain. Kábítószerrel vádol? Vajon annak idején is ezzel jöttek? Hogy valamit szedek, hogy ennyire okos vagyok? Vagy egyszerűen keresték bennem a hibát, hogy fogódzkodót találjanak? Nagyot nyelve visszafogom a nyelvemet, hogy kimondjam ezeket a kérdéseket. Úgy sem tudnák, hogy miről hablatyolok. Az a jövő és múlt úgy is megszűnt. Már akkor, amikor erőm teljében tértem ide vissza a jelenlegi testemben már tudtam, hogy mindent elölről kell kezdenem. Felépítenem mindent, amit elértem. Újra kell érettségiznem, felvételiznem. Újra meg kell ismerkednem az osztálytársaimmal, akiktől örültem, hogy megszabadultam, amikor elballagtunk.

-      Hova gondolsz? – kérdezem ártatlanul, pedig úgy beverném a képét, hogy az orra végig menne a fején, és a tarkóján kötne ki. – Nem dohányzom, nem kábszerezem. Inni talán néha.

-      Akkor te valami kiborg lehetsz – röhögcsél Patrik velem szemben, én pedig kényszeredetten nevetgélek velük, pedig egyáltalán nem tartom viccesnek a dolgot.

Szerencsémre bejön az irodalom tanárnő, és azonnal a helyünkre röppenünk. A nap is eltelik, s egyik sem akar velem plusz programot csinálni. Tudják, hogy sietek haza. Az igazság viszont az, hogy rohadtul nem. Iskola után ugyanis nem egyből haza megyek. Mivel ismerem a mágikus részét is az életemnek, így belevetem magamat a bűbájos részébe a városnak.

Senki nem gondolná, hogy Budapestnek milyen mágikus hatalma van. Gyorsan megtalálom az egyik ilyen helyet, ahol csak úgy csilingel a mágia. Mindenhol érzem a bizsergést, jó érzés, hogy ismerős közegben legyek. Rég elmúltak már azok az idők, amikor féltem belépni egy ilyen helyre.

Megcsap a sör, a régi fabútorok szaga, ahogy átlépem a küszöböt. Sok tekintet rám szegeződik, hiszen totálisan elütök a képtől. Gyér fényben uralkodik a bár, asztalok, mintha egy western sorozatból hozták volna ki, s akik körülöttük ülnek szintén olyanok, mintha valamilyen filmből jöttek volna. Én magam pedig lennék a show sztárja, aki farmerben és kabátba, belibeg a képbe.

Mindenhol álcába bújt szörnyeket látok. A szivárvány minden színével megáldott bőrű boszorkányokat, akik szúrós szemmel méregetnek, ezerféle szarvú férfiakat, akik fitos orrul alatt mocskos dolgokat mormolnak rólam. Vagy épp az állat formában létező démonokat, orkokat. Ezerféle hang vegyül a finom zongora hangok közé, s a sör szagát pedig egyre jobban elnyomja a különféle lények bűze, ahogy beljebb megyek. Az alvilág minden szörnye itt leledzik, s érzi a mágiámat, ami katlankét fortyog bennem. Verekedésre persze egyáltalán nem vágyom. Csak arra, hogy ne kelljen úgy tennem, mintha nem érezném mindennap azt a mély erőt, ami bennem szunnyad.

Lehuppanok az egyik boxba, kényelmesen elhelyezkedem, mire egy kedves lány jön oda hozzám, hogy felvegye a rendelésemet. A lánynak csupán egy szeme van, hosszú barna haját befonta, fején egyszerű fehér kendő díszeleg. Fekete ruhájának zsebéből előhúz egy tömböt és egy tollat, s borotva éles fogaival rám mosolyog.

-      Üdvözöljük a Kék Üstben! Mit hozhatok a mélyen tisztelt mágus hölgynek? – kérdezi tőlem csilingelő hangon. Visszamosolygok rá, igyekszem kedves maradni.

-      Egy albártai koktélt kérek, valamint egy kevés mogyorót.

-      Azonnal hozom. – Pipaszár lábain eltipeg a pult felé, ahol leadja a rendelésemet. Mindaddig előkotorászom a tünde nyelven íródott könyvemet, és olvasgatni kezdem. Kivárok.

Nem nekem kell a kezdeményező félnek lennem. Amikor először jártam itt a jövőben, akkor is pontosan ezt csinálta a mesterem. Leült velem az egyik boxba, rendelt valamit nekünk, majd teljesen mással kezdett el foglalkozni. S hamar oda is ült hozzánk egy férfi, aki megtanított a harcművészetekre.

Hegyezem a fülemet, várom, hogy ki mozdul először. Az aprócska tündérlány, aki már egy ideje mustrál hatalmas fekete szemeivel, vagy valamelyik mágus a bárpultnál, vagy esetleg az egyik kutya, aki közönséges kedvencként ábrázolja magát, miközben kémkedik? Érdekes játszma. ki lesz az, aki először fogja megtenni az első lépést.

Megrándul a szám széle, ahogy a helyzet abszurdságára gondolok. Szinte nevetni támadnak kedvem. Ám inkább megtartom magamnak ezt a vidámságot. Várjuk ki a végét, hogy ki lesz az, aki először lép. A pincérlány persze közbe kihozza nekem a koktélt és a mogyorót. Kurtán biccentve megköszönöm neki, majd tovább megy.

Óvatosan a kezembe veszem a finoman ívelt koktélos poharat, mágiámmal körbe futtatom az italon, mielőtt belekortyolnék. Semmi méreg. Helyes. Elégedetten húzom fel a szám szélét, majd megízlelem a fanyar ízzel megáldott koktélomat. Kellemesen végig marja a torkomat, akár a vodka vagy a pálinka, mégis úgy bizsergeti a szájpadlásomat és a nyelvemet, mintha csak pezsgőt innék. Ezerszínben játszik előttem a bár fényeinél, érdekes fénybe hozva az asztalra rakott könyvemet.

Bekapok egy-két szem mogyorót, majd visszatérek a könyvemhez. Még mindig várok. Szerencse, hogy lassítani tudom az időt otthon. Ki tudja, hogy meddig fog ez tartani. Kényelmesen befészkelem magamat, s már épp lapoznék, amikor valaki leteszi a kezét az asztalra.

Barna bőrét sebek tarkítják, elegáns zakója alól kilátszik fehér ingnek hajtókája. Ismerős. Felpillantok az előttem álló úrra, s belenézek a mesterem szemeibe. Mélyen ülő borostyánszínű szemei hidegen csillognak rám, ahogy leül az asztalomhoz. Fekete haját rövidre vágatta, így kiemelve szögletes arcát, ívelt orra felsőbbrendűség jelét kölcsönzi neki.

-      Jó újra látni, Solar – szólít a nevemen, ami felettébb furcsa, hiszen, ha minden resetelt, akkor nem kellene tudnia. Felszökik a homlokomra az egyik szemöldököm, s lassan becsukom a könyvemet. – Átkerültem én is, mielőtt nekiállnál tettetni. – Felkuncogok, hiszen tényleg ezt csináltam volna. Visszateszem a könyvet a táskámba, s kíváncsian előre hajolok a tanárom felé.

-      Akkor halljuk te mire jutottál, mester? – mondom neki szokásos pimasz mosolyommal. Ráncolja a homlokát, de hamar rájön, hogy csak szórakozom. Ő is elvigyorodik, majd előrehajol.

-      Kiváló választás – biccent a félig megivott koktélom felé. – Látszik, hogy sok mindent ellestél tőlem.

-      Csak ugyan – helyeslek. – Törlődött nálad is minden? – kérdezem nem kerülgetve tovább a forró kását. Arca elkomorul, biccent.

-      Visszamentünk jó pár évet, minden ok nélkül. Nem találtam semmiféle olyasmit, ami ne lenne hétköznapi egy ilyen mágiában. Sőt, még arra sem, hogy ki lehetett az.

-      Én sem - vallom be kelletlenül. – Gondolod, hogy a Nagy Kapu volt az? – teszem fel a kérdést, bár tudom, hogy szkeptikus választ fogok kapni. Nem lehetséges, állította mindig a mesterem valahányszor szóbahoztam a Nagy Kaput, az Idő Urát.

-      Bármilyen hihetetlen, jobb magyarázatot én sem tudok erre adni. – Meglepődöm, ma már másodjára. Kicserélték az embereket vagy mi van itt? – Mi a gond?

-      Úgy látszik ez az idő visszapörgetés megzavarta az embereket. Mióta visszajöttem egyre érnek a meglepetések, felismerések, s lassanként mindent megkérdőjelezek, még azt is, amit eddig tudtam.

Tessék, kimondtam az igazat. Valahogy furcsának találom az egészet. Tudom, mi lesz, miképpen fog alakulni, az emberek maguk viszont új meglepetéssel szolgálnak, s ez aggaszt. Gyanakodva méregetek mindenkit a környezetemben, mivel az sem biztos, hogy mind úgy fog viselkedni, ahogy én azt annak idején megszoktam tőlük. Még maga a mester is elismer olyat, amit régebben tagadott.

-      Ez nem biztos, hogy a Kapu műve, Solar. – Rosszallva felsóhajtok. – Lehetséges, hogy azért kerültünk ide, hogy teszteljünk.

-      Teszteljünk?

-      Hatalmas tudás birtokában vagyunk, Solar. A Kapu visszaküldött minket azért, hogy újraírjuk azt, amit elrontottunk. Legalábbis reméljük, hogy így van. Sosem ismerted behatóbban a társaidat, akikkel együtt jártál osztályba. Most alkalmad van arra, hogy mélyebben lásd az emberi természetet. – Halvány mosoly jelenik meg az arcán. – Te is úgy elvesztél már a mágusok világában, mint én.

-      Mert ott érzem jól magamat – felelem nyugodtan. – Ott az lehetek, aki vagyok. Nem kell tettetnem magamat. Mint most a suliban is. Tudom milyenek, látom az álcájuk mögött a valódi természetüket.

-      Pont ezért kell tovább játszanod, hogy felszínre hozd őket. Légy önmagad, facsard ki őket. Légy Solar, a mágus.