Húzott téma
kártya: Eső
Egy cseppnyi béke
Odakint szakad az
eső. Hatalmas, sűrű cseppekben hull alá az égből. Valahogy az évek során, mióta
újra a Földön vagyok megszerettem az esőt. Nem csak az illatát, hanem azt is,
ahogy kopog az ablakon, a tetőn. Hosszú utat tettünk meg idáig, hogy béke
legyen. A párom most is kint császkál az univerzum egyik sarkában, s most csak
én élvezhetem eme földi paradicsomot.
Csak ne lenne
ilyen hűvös. Az ember azt gondolná, hogy márciushoz közeledve egyre melegebb
lesz az idő. Bár amilyen a hangulat itthon nem csodálkozom, hogy az időjárás is
egyre haragosabb, hidegebb, ahelyett, hogy melegedne. Folyton veszekszünk,
egyre gyakrabban, és ez nem tetszik nekem.
Béranyát fogadni
nem egy nagy kunszt. Persze, nem én szégyenültem meg. Meleg párként persze ez
azért eléggé cinkes. Hiszen ő még egyelőre várni akart ezzel. Féléve
házasodtunk össze, de már előtte is jól ismertük egymást. Tudta, hogy szeretnék
családot, szeretnék vele élni. Itt Amerikában ez az egyik módja, hogy babánk
legyen. Az örökbefogadás sem ellenzem persze, mégis… szerettem volna a saját
babánkat… babámat, mert végül is az enyém lesz, a karomban tartani.
De ő ezt másképp
látja. Ő szerinte megcsaltam. Hazudtam neki. Pedig nem. Csak egy görbe este
volt, és elvesztettem a kontrollt. Többet ittam, mint akartam. Hónapokkal
később pedig már úton volt a picur. Én pedig akartam. Fáj, hogy ő nem akarja.
- Már megint rágódsz, butus! – feddem meg
magamat, ahogy az ablaknál állok. A konyhában időközben felsípol a kanna.
Gyors léptekkel
átmegyek a lakáson, elzárom a kanna alatt az indukcióst, és kitöltöm a már
bekészített kannába a forró vizet. A tea először feketére színeződik, ahogy a
filter kiengedi magából az aromát. Végül a citromlé és az édesítő. Várok pár
percet, hogy finomabb legyen a tea, majd egy bögrébe töltök magamnak egy
keveset. Lassan kevergetve visszasétálok az ablakhoz, behuppanok a kedvenc
fotelembe, s csak élvezem az eső látványát, a gyümölcstea illatát az orromban.
Gondolataim mindig
a babára kanyarodnak. Hiába gondolok valamire, mindig ott lyukadok ki.
Nála.
Annál a
csöppségnél, aki még az anyja hasában kuksol, s vár a születésére. Augusztusra
lesz meg. Augusztusi, nyári baba lesz. Csak győzzem kivárni, csak tartson ki a
kapcsolatunk a párommal addig, míg megszületik. Talán, ha élőben látja majd, akkor
belátja, hogy nem olyan rossz szülőnek lenni. Különben is, ennek a lánynak az
életét mentem meg konkrétan azzal, hogy magamra vállalom a babát. Ugyan egyedül
él, a családja már régen meghalt, mégis veszélyes számára a gyerek. Rengeteg
veszély leselkedik rá, így felelőtlenség lenne számára, ha nála maradna a baba.
„Benned megbízom. Nálad jobb helye lesz. Még
ha a szívem szakad is meg, hogy nem nevelhetem fel.”
Az eső egyre csak
kopog, akárcsak a gondolataim. Nehezek és súlyosak, mégis a legédesebbek.
- Megjöttem! – felkapom a fejemet, hiszen
csak egy hét múlva vártam haza.
- Szia! – köszönök ki neki, s már hallom is,
hogy jön be. Arcomon széles mosoly szalad szét, örülök, hogy hamarabb hazajött
a misszióról. – Ez egy gyors misszió volt – jegyzem meg, ahogy belép a
nappaliba, leteszi a bőröndjét. Furcsa, hogy nem néz rám. Biztosan fáradt.
Beleiszom a teámba, nem zavartatom magamat.
Néha megesik, hogy
mufurc, kedvetlen. Így nem akadok fent azon, hogy egy aprócska puszit sem kapok
köszöntésül. Hagyom hagy tegye a dolgát, ilyenkor nem érdemes sürögnöm
körülötte.
- Jól telt azért az út? – kérdezem tőle,
ahogy elhalad mellettem, leül a másik fotelbe. Ismét beleiszom a bögrémbe, majd
ránézek. Barna bőre, haja kissé vizes az esőtől, nadrágja alja felszívott némi
vizet az úton. Nagyon siethetett, ha ennyi sárpettyet összeszedett.
- Igen – feleli komoran, kifelé nézve az
ablakon. Valami itt nem stimmel, szólal
meg a hatodik érzékem a bensőmben.
- Minden rendben van? – kérdezem aggódva,
mivel tőle ez egy kicsit szokatlan. A két fotel közötti asztal könyökölök, felé
nyújtom a kezemet, ám még mielőtt megérinthetném, megszólal.
- Sokat gondolkodtam. Odafent volt elég időm
rá – mondja félig sóhajtva.
- Áh – tátom el a számat vidáman. Remélem,
meggondolta magát a babával kapcsolatban. – Néha jól esik egy kicsit
kikapcsolni – felelem végül, hátradőlve a fotelemben. Belekortyolok a teámba.
- Igen. Csakhogy én nem kapcsoltam ki – felém
fordítja a fejét, szeme komolyan csillog felé. Hirtelen gombóc nő a torkomban.
Mit akar ezzel mondani? – Ne haragudj – mondja ezzel végképp összezavarva
engem.
Mire ne
haragudjak? Homlokráncolva nézem őt, kiegyenesedem, s várom, hogy
megmagyarázza. Ám ő hallgat. Hosszú másodpercek telnek el, mire már ott tartok,
hogy kérdezgetni kezdem, amikor kinyújtja a kezét, megfogja az enyémet, majd a
tenyerembe ejt valamit.
A gyűrűjét.
- Összepakolok – suttogja a szavakat, majd
magamra hagy a nappaliban. Hallom, ahogy befordul a sarkon, egyenesen a szobánk
felé indul.
Szóval ennyi.
Ennyit a békéről, ennyit a reményről, hogy megszereti. Egyedül hagy. S még csak
meg sem magyarázza a döntését. Nézem a gyűrűt a kezemben, amit még az
esküvőnkön húztam az ujjára. Úgy látszik, hogy ennyit ér a szerelem. Képtelen
vagyok haragudni rá viszont. Leteszem végül az asztalra a gyűrűt, nem megyek
utána.
Fáj. Nem tagadom.
Meg kellene
győznöm. Tudom, hogy ezt kellene tennem. Végül felpattanok. Beszélnem kell
vele. Legalább megtudni, hogy miért. Nagy léptekkel átszelem a lakást, megállok
a hálószobánk ajtajában. Már a második bőröndjét tölti meg holmijával. Félig
tele van.
- Legalább annyit mondj meg, hogy miért –
mondom neki kásás hangon. Nem fogok sírni. Nem tehetem ezt. Fáj, de ez csak rám
tartozik. – A kicsi miatt? Azért, mert hibáztam? Miért?
- Mert képtelen vagyok rá – mondja maga elé.
– Nem bírom, érted?
- Mit? Magyarázd el, hogy mit nem bírsz! –
fakadok ki végül. Beszéljen már! Mondja már el, hogy miért akar elválni tőlem!
- Azt nem bírom, hogy semmi közünk nem lesz
egymáshoz. Nem volt ellenemre a béranya gondolata, nem volt ellenemre a család
ötlete, mert veled terveztem. De te ezt a hátam mögött intézted el! Nem
beszélted meg velem, hogy most akarom-e! – Nem néz rám, csak monoton pakol. –
Elintézted ezt, úgy ahogy akartad. Ebben én viszont nem veszek részt!
- Mondtam már, hogy egy részeg este volt,
véletlen volt – mondom neki már vagy ezredszerre.
- Oh, igen? – hangjából csak úgy csöpög a
gúny, rám villanó tekintet pedig szikrákat szór felém. – S ezt mivel
bizonyítod? Még a lányt sem láttam, aki elvileg a babát hordja!
- Ő kérte, hogy…
- Persze, persze – szakít félbe, megsem
várva. Rácsapja a bőröndre a tetejét, behúzza a cipzárt rajta. – Ő kérte. De
azért kihordja a babát. Milyen érdekes? – utálatos hangja még jobban
megforgatja a szívembe szúrt tőrt.
Felkapja a
bőröndöt, elsuhan mellettem, rám se nézve. A nappaliban elhúzza a másik
bőröndjét, s hallom, ahogy leszedi a kulcscsomójáról a lakás kulcsot. Elpattan
bennem valami. Bánatomat a harag veszi át. Mert tényleg nem ezt érdemelném. Itt
nem csak róla és rólam van szó, hanem egy nőről is, aki a saját testével
fizetett egy balul elsült este miatt.
- Akkor menj! – mondom, mikor lassan
battyogva kiérek az előszobába. Nem áll meg miközben befűzi a cipőjét. Csak
csinálja tovább, mintha meg sem hallott volna. – Ha már nekem sem hiszel, akkor
nincs értelme itt tartsalak.
Ha válaszolni is
akart, nem várom meg. Inkább bemasírozok a konyhába, útközben felkapom a
bögrémet, és töltök magamnak a még langyos teából. Nekidőlök a pultnak, várom,
hogy az ajtó nyíljon, majd csukódjon. Azonban ő még egyszer bejön a nappaliba,
megáll az ajtajába.
Tudom, hogy engem
néz; még mondani akar valamit. De nem érdekel. Fáj a bizalmatlansága, fáj, hogy
nem hisz nekem. A lány kérte, hogy ne kürtöljem szét, mivel veszélyes.
Diplomataként az univerzum ügyeit kell intéznie, s ha kitudódna, hogy babát
vár, akkor újra célpont lenne, sebezhető lenne. Veszélybe kerülne a nehezen
megszerzett béke. Ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak.
- Nem le akartál lépni? – kérdezem fel sem
nézve.
- Shiro…
- Ne! – emelem fel a kezemet. – Nem kell
magyarázkodnod. Így döntöttél, én pedig elfogadom. Fáj, de elfogadom. –
Belenézek a szemébe, amely megdöbbenéstől csillog. Nem erre számított. – Menj
csak. Elboldogulok magam is.
Azzal a konyha
ablak felé fordulok, nézem az esőt, miközben belekortyolok a teámba. A még
meleg ital végig áramlik a nyelő csövemen, egy kis békét hozva feldúlt
lelkemre. Hallom, ahogy nyílik, majd csukódik az ajtó. Egyedül maradtam.
Az első könnycsepp
végigfolyik az arcomon, de nem is jön több. Nem most. Még nincs itt az ideje.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése