Húzott témakártya:
Egy számodra kedves ország (nem Japán)
Gyerekként
költöztem el a családommal Japánból. Amerikában telepedtünk le, de mindig is
érdekeltek az országok. Gyerekként folyton a térképeket bújtam, az interneten
minden oldalt felkutattam, ami az adott országról szólt. Először jött Spanyolország.
Odavoltam a
bikákért, a vörös posztóért, a kajáért, a nevezetességekért. Néha már ott tartottam,
hogy halooweenkor spanyolnak öltöztem be. A nyelv persze csak ímmel-ámmal ment.
Tudtam mondani egy-két mondatot, megértettem, mit akarnak, de valahogy soha nem
jutottam el odáig, hogy nyelvvizsga szintűen űzzem.
Ezek után jött Anglia.
A történelme fogott meg igazán, hogyan is jöttek át az óceánon, lett végül Amerika
egy jó időre angol gyarmat, valamint még az előtte és utána lévő történelem is
igazán érdekelt. A szokások, a főzőtudományuk is egészen elbűvölt, ahogy az akcentusuk
is. Az iskolában persze sokszor tanultunk róla, de úgy igazán nem vették komolyan.
Az a rengeteg esszé… jaj!
Utána jött Korea
és a többi Ázsiai ország. A saját országom kultúráját, valamint azok
történelmét tanulmányoztam át. Rengeteget olvastam az iskola mellett, de még a
Garrisonban is. A könyvtár ugyan annyira nem bővelkedett benne, de szerencsére
az elektronikus könyvtárban már megtalálhattam a számomra érdekes könyveket.
A lányommal pedig eljutottam
végre Angliába, azon belül is Londonba. A kicsi kincsemet persze egyből
elragadta a látvány. A hagyományos, fekete taxik, később a Buchingham palota, a
híd, a Harry Potter helyszínek, a könyvesboltok. A délután tejjel felöntött tea
viszont annyira nem tetszett már neki. De azért hősiesen megitta. Az apró
sütemények, szendvicsek már annál inkább elnyerték a tetszését.
Több mint három
hetet töltöttünk Angliában. Bejártuk a legnagyobb nevezetességeket, Wales,
Skócia, a rengeteg vár és a vidéki élet egy-egy jellemzője, amit autókázás közben
láttunk. Nem sokban különbözött persze a Cormérán lévő farmunktól, de attól még
érdekes volt látni, ahogy a kőkerítéssel körbevett telkek mögül egyszerű
emberek mosolyognak ránk.
A szűk kis utcák,
a magasba ívelő házak elámítottak minket, mindenhol betört a természet, s
már-már egy 19. századi Angliában kezdtem érezni magamat, ahol nem a legjobb
ruhámban mentem ki az utcára. Már csak a megvető tekintetű lordok és ladyk hiányoznak.
A lányom persze
totálisan elcsábult. Azt se tudta hova kapja a fejét. Még az eső sem zavarta.
Folyamatosan fotózott, akár csak én, helyi embereket kérdezett meg a főztjükről,
a hagyományaikról, s lelkesen jegyzetelt mindent, ami csak a kezeügyébe akadt.
Imádtam nézni, ahogy vigyorogva néz körbe, csillog a tekintete, valahányszor egy
érdekes műemlék megfogja.
- Ez gyönyörű – suttogja, ahogy a szeme elé emeli
a kamerát, majd lefotózza Londont az alkonyati fényben. – London tényleg csodás,
apa! Ha nem szeretném azért a Cormérát, amiért, akkor ez lenne az első hely,
ahová költöznék.
- Még az eső ellenére is? – kérdezem az égre
mutatva, ahonnan tegnap este még dézsaként ömlött a városra az eső.
- Még annak ellenére is – toppant egy aprót
előttem. Felkuncogok, átkarolom a vállát, majd egy cuppanós puszit nyomok a
homlokára.
- Kis kalandvágyó lánykám! – nevetgélem,
ahogy megcsap minket a hűvösödő levegő.
A három hetes szünetünk
alatt hatalmas mennyiségű képet és videót készítettünk, egy teljes bőröndnyi
szuvenírt vettünk, készítettünk – könyvek, bögrék, naptárak, festékek, ecsetek,
stb. -, s olyan kipihentek lettünk a végére a rengeteg fürdő és túra után, hogy
mikor elindultunk hazafelé, már szomorkodtunk. Jól éreztük magunkat, s
visszavágytunk már akkor is.
- Ide még egyszer eljövünk! – fogadkozik a
lányom az anyósülésen mellettem.
- Áh-áh. Előbb nézzük meg a többit, amit a
térképen bejelöltünk – emelgetem meg a szemöldökömet, mire felnevet.
- Úgy lesz, Oroszlán! – neveti tovább.
Utolsóként
még lenéztünk a fényárban úszó Londonra, majd elindultunk hazafelé, a
Cormérára.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése