Húzott témakártya:
Büszkeség
A színpadon
táncoltál, mikor kicsi voltál. Lelkesen jártál edzésekre, nem sajnáltad rá az
időt, hogy minél jobban táncolj. De ott hagytad, mikor beteg lettem. Nem mertél
mellőlem elmozdulni. Eljártál iskolába, de amint lehetett jöttél haza. Úgy
jöttél utánam egy ideig, mint a kiscsibe az anyja után, nem lesz-e valami
bajom. Láttam a kétségbeesést a szemedben, tenni akartál valamit.
Én viszont nem
tudtam, mit mondhatnék neked. Gyógymód a mai napig nincs a tüdőmre, akkoriban
pedig csak enyhíteni tudtam a tüneteket, hogy eltudjalak látni, dolgozni
tudjak. De te segíteni akartál. Ringattalak órákon át, beszélgettünk mindenről.
A csillagokról, a világról. A Voltronról. Minden szóba került, hátha eltudom
terelni a figyelmedet, de nem jött össze. Egy héti folyamatosan beszélgettem
veled így, de mindig visszatértél oda, ahonnan elindultál: hogy segíts rajtam.
- A doktor bácsik és nénik nem tudnak neked
sehogy se segíteni? – kérdezted angyali hangon, felnézve rám, ahogy a combomon
ültél.
- Ismeretlen betegség ez még, kicsim –
válaszoltam neked. – Még senki nem látott ilyet, és még keresik a gyógyszert.
Addig tüneti kezelés van.
- Tüneti?
- Enyhítik a fájdalmamat, könnyítenek a
légzésemen. Azért van a gép a szobám sarkában és a konyhában is. Ha összeesnék
és nem vennék rendesen levegőt, akkor azt kell rárakni az arcomra, bekapcsolni,
hogy lélegezzek.
- Szóval, meggyógyítani még nem tudtak, de
segítenek, hogy élj addig, míg meg nem találják – nyers szavaid egy kicsit
belém vágtak akkor, de jobban belegondolva, így volt igaz.
Az orvosok
akkoriban nem tudtak nagyon mit kezdeni velem. Szokatlan, egymáshoz alig illő
tüneteket produkáltam a rohamaim alatt, és csak annyit tudtak segíteni, hogy
antibiotikumot adtak, lélegeztető gépre kapcsoltak, és különböző gyógyszerekkel
tömtek, amik egyik vagy másik tünetet semlegesítették ideiglenesen. Két hét
kórház, ezernyi vizsgálat, majd egy hümmögéses „nem tudunk mit csinálni” után
hazajöhettem, és egy évig tünetmentes voltam. Néha kettőig.
Nem tudtam róla,
hogy időközben Pidge-el együtt orvosi könyveket kezdtetek bújni. Alig voltál 10
éves, és már az idegrendszert tanulmányoztad, a tüdőt, a szerveket. Orvosi
szakkönyvekbe bújtál a mesekönyveid mögött, hogy mire eléred a 14 éves kort már
megalkosd az első kart számomra. Majd később mintákat kérj tőlem, hogy
gyógyszer kísérleteket végezhess rajtuk. Köpni-nyelni nem tudtam. Csak álltam
ott, bámultam a kart magam előtt, s el sem akartam hinni, hogy ezt te
csináltad. Csillogó szemmel néztél rám, kezedben az orvosi eszközeiddel –
amiket Coran-től kértél kölcsön -, valamint a szerszámokkal, hogy feltedd a
kart rám.
Erősen
elgondolkoztam rajta. Az első munkád volt, több ezer órát fektettél bele, Pidge
is igazolta mögötted, a kar működik, kompatibilis az idegrendszerrel, főleg az
enyémmel Allura leletei alapján. Emlékszem, ideges voltál, hiszen mégis csak az
én testemről volt szó.
Féltem egy kicsit
akkor. Viszont rábólintottam. Láttad rajtam, hogy kissé bizonytalan vagyok, így
folyamatosan beszéltél, hogy nyugtass. Nem néztem oda, amikor csináltad, igaz,
fájdalmat sem éreztem. Akkor pillantottam egy kicsit rád, amikor elakadt egy
pillanatra a lélegzeted. A szemem sarkából láttam, hogy a csonkot nézed, de nem
sokáig. Megráztad a fejedet, majd a feladatra koncentráltál. Nem kérdeztem meg,
hogy mi volt az, ami miatt megálltál. Nem mertem.
Végül feltetted a
kart. Jobban hasonlított egy valós karra. A lemezek a bőröm színével voltak
egyhangban, az ujjak végén körmöket láttam, a tenyerében vonalakat. Nagyon szép
kivitelezés volt. Az illesztések pedig alig látszottak. Könnyebb volt mozgatni,
fogni, írni vele. Tényleg pontosan összehangoltad az idegrendszeremmel. Egy
dolgot nem tudtál megcsinálni igazán: a tapintást. Továbbra is csak a balkezemet
tudtam tapintásra használni. De már az is több volt, hogy nem akadt meg, nem
nézett ki gépként rajtam a protézisem.
Te pedig ugráltál
örömödben. Láttam a táskákat a szemed alatt, ugyanakkor tudtam, hogy azért a
csillogásért megérte neked az a sok munka. Utána jöttél a mintákkal. Onnantól
kezdve már nyíltan folytattad a kutatásodat, aminek részeredményei ma már
hatásosak. A vészhelyzeti injekcióm, a gyógyszerem és a hatásos kúra, amivel
pár nap alatt kijöhetek a kórházból. Felfedezted, nem kaphatok altatót legyen
az tabletta, vagy gáz. Helyi érzéstelenítést és epidurálist viszont igen. Diétára
fogtál, azaz fogtad magunkat, velem edzettél.
Én pedig minden
egyes nappal büszkébb voltam rád. A sikeres pilóta vizsga után, amit az orvosi
és műszerészeti tanfolyamok mellett tettél le. Keményen dolgoztál, néha te is
olyan fáradt voltál, mint én. De nem adtad fel.
- Segíteni akarok. Ha más nem tud, attól én
még próbálkozhatom, nem?
A kis táncos,
díjakat nyerő lánykámból, hirtelen egy felelősségteljes felnőtt lettél, aki
néha fáradtabb, mint én. Sokszor csóváltam is a fejemet, hiszen engem zavartál
el aludni, pedig te magad is alig álltál a lábadon. Néha felnyaláboltalak, s
hiába tiltakoztál, én akkor is lefektettelek aludni. Nem sokáig ellenkeztél,
hamar elaludtál. Én pedig még egy darabig ott ültem az ágyadnál, hajadat
simogatva néztem, ahogy alszol. El sem akartam hinni, s még most sem, hogy abba
a pici babából egy ekkora lány lettél. Mintha nem telt volna el 16 év.
Felnőttél.
Eredményeket értél
el, sőt már túl is szárnyaltál. Büszkébb vagyok rád, mint azt hinnéd. Dolgozol,
tanulsz, fejlődsz, én pedig nem győzöm nézni, ahogy egyre magasabbra mászol.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése