Novellás kihívás - 5. nap

Húzott témakártya: Szülők

Apa és anya

Japánban születtem, ez már sok mindent elmond. Legalábbis sokaknak elmond dolgokat a sztereotípiák miatt. Azonban nem egy átlagos japán családba születtem bele. Csak négyéves koromig éltem ott, mégis sok mindenre emlékszem. Jókra és rosszakra is. Például a cseresznyevirágzásra, a finom édességekre, de arra is, hogy milyen fáradt volt a bátyám, valahányszor hazaért a középiskolából. Késői gyerekként könnyebb dolgom volt, annyira már nem fogtak szorosan a szüleim, ahogy mások gondolták volna.

Az óvodát kivételesen szerettem, melyik kisgyerek nem szerette volna az aranyos játszószőnyeget – tele volt kiskocsival, aranyos cicákkal, kutyákkal -, azt a rengeteg játékot, finomságot, amit ott adtak. S minden hihetetlenül aranyos volt. Főleg azok a buszok, amikkel utaztunk. Volt Pokémonos, Narutós, de még szarvasos is.

Az általános iskolát viszont már az Államokban kezdtem meg. Akárcsak a bátyám az utolsó évét a középiskolában. Emlékszem, anyukám minden reggel vigyorogva kísért el a buszhoz, akár Japánban, akár az Államokban. Szerettem az iskolát, bár nem voltam a legokosabb gyerek. Néha lusta is voltam, viszont nagyon szerettem a történelmet, a csillagászatot és a világegyetemet.

Anya persze oda meg vissza volt, amikor felvettek a Garrisonban. Mindig is szerette, amikor vigyorogva vágok bele valamibe. Lelkesedéssel, élettel telve, legyen az akár egy edzés, akár egy maraton vagy egy új könyv. Mellettem állt, segített, ahol elakadtam.

Apa már kevésbé volt oda. Jobb szerette volna, ha jogásznak vagy orvosnak állok. Mondhatni ő testesítette meg az igazi japán mentalitást, ami a sztereotípiákban benne van. Szigorú és kemény kezű apa, aki nem éri be egy jó osztályzattal. Neki a legjobb kellett. A bátyám ezt szenvedte meg. Neki mondhatni megváltás volt az egyetem, mert végre megszabadult attól a szúrós tekintettől, ami mindennap kísérte.

Apa egy ideig velem is próbálkozott, de rájött, engem más fából faragtak. Türelmes, nyugodt és határozott voltam már akkor is. Kivéve egy dologban. Amikor a szexualitásomról esett szó. Mindig kitértem a „Van-e már barátnőd?” kérdés elől. Általában az volt a válasz, hogy még keresem az igazit, vagy most épp egy nagyobb projektben vagyok benne, és nem lenne elég időm egy barátnőre.

Az igazság viszont teljesen más volt. Akkoriban még melegnek vallottam magamat, és eléggé féltem bevallani, hogy a saját nememhez vonzódom. Utólag belegondolva nagyon balga voltam akkoriban. Egy rossz tapasztalat egy csajjal, és máris melegnek állítottam be magamat. Ha végül a biszexualitásomat vallottam volna be nekik akkoriban, annak sem örültek volna annyira.

Kivált apám.

Anya még csak-csak lenyelte volna ezt a hibát, de élete végéig hibáztatta volna és hibáztatja magát a mai napig. Ugyanis nem titkolhattam sokáig. A Garrisonban még elment valahogy, a bentlakásos mivolta miatt titokban ugyan, de járhattam Adammel. Megkérhettem a kezét, és minden rendben volt. Elképzelhettem egy jövőt magamnak, amiben csak ketten vagyunk, idővel hárman, négyen és boldogok leszünk. A szüleimet viszont nem mertem bele venni ebbe a színes buborékba.

A Kerberos és a Voltron után viszont kipukkadt ez a buborék. Anyáék persze örültek nekem, hogy élek, azonban a szívem valahogy nem hagyott nyugton. Úgy éreztem, hazudok nekik. A bátyám meg is jegyezte anno „Más vagy, Shiro! Mintha kicseréltek volna!”  Igen. De nem úgy, ahogy ő gondolta volna. Persze, hiányzott egy karom, a hajam hófehér lett, egy vágásnyom az arcomon, valamint több izom a testemen. Azonban azt nem mondtam el nekik, találtam valakit, akit szeretek. Ő volt a későbbi férjem. Akitől később elváltam.

Az esküvői meghívó után kaptam tőlük az utolsó, érzelmekkel teli levelemet, azaz emailemet. Csalódtak bennem, szégyelltek, nem akartak többet hallani rólam. S ezt teljesen megértettem. Nem is hibáztattam érte őket, tiszteletben tartottam a kérésüket. Elfogadtam, hogy a család része vagyok, de mégsem vagyok nyilvántartva. Viselem a nevet, de nem úgy, ahogy kellene. Mint egy szellem a házban.

Mikor azonban én is szülő lettem, sok minden megváltozott bennem. Egyszerre voltam dühös rájuk és értettem meg mindent velük kapcsolatban. Felszínesek voltak, és azok is a mai napig. Apaként, ahogy a lányomat figyelem, többre tartom a szülői szeretetet, mintsem megtagadjam, ha másmilyen lenne. Elképzeltem persze gyönyörű táncosként, énekesnőként, ám mégis, mikor letette a pilóta vizsgát, elkészítette a karomat, amikor bátran ráfestette az arcára biszexuálisok zászlóját a Pride Month napján... a szívem megtelt szeretettel és boldogsággal, ugyanakkor eszembe jutottak a saját szüleim.

Elképzelem, milyen lett volna, ha az én szüleim is ilyenek lettek volna. Elfogadtak volna, élhettem volna a családom körében. Nem lettem volna néha egyedül karácsonykor, húsvétkor, vagy a születésnapomon. Ahogy most is. A lányom és a csapatom felköszöntenek, az ismerősökkel együtt. Van torta, ajándékok, sok finomság, késő este pedig filmezés. Nem vagyok ugyan egyedül, de mégis hiányzik az az egy köszöntés, amit annak idején úgy szerettem hallani a szüleimtől. Nem teljes a kör.

Mégis a sok boldogságot anyám levele lombozza le.

„Kedves Takashi!

Sok boldogságot kívánunk 45. születésnapod alkalmával. Reméljük, jó egészségben ér levelünk, és vidáman telnek napjaid.

Vigyázz magadra!

Üdv

Családod”

Hideg, érzelemmentes levél egy olyan nőtől, akihez bátran fordulhattam, ha bajban voltam, ha gondjaim voltak. A nőtől, aki eldobott magától, mert nem olyan vagyok, amilyet elképzelt. Egy nőtől, akit valaha anyának hívtam.

-      Apa! – hallom meg a hátam mögül a lányomat. Közelebb jön hozzám, vállamra teszi a kezét, s beleolvas a röpke köszöntőbe. Tudom, elborzasztja, amit olvas, tudja, kitől jött a levél. – Azért én még szeretlek – Szorosan átkarolja a nyakamat, kis mosolyt csalva az arcomra.

-      Tudom… De azért mégis csak az anyám – mondom egy hatalmas sóhaj keretében, majd kibontakozom az öleléséből.

Kikapcsolom a gépemet, s inkább visszamegyek a konyhába, ahol a jókedv talán feledteti velem 20 év csalódását, bánatát és reménytelen vágyakozását.