Húzott témakártya:
Zenéhez
Félek benyitni. Hallom
a nevetésed a másik oldalról. Jól érzed magadat. Eldiskurálsz a múltbéli
csapattal, köztük a régi énemmel is. Nevetsz a vicceiken, hallgatod őket, mikor
mesélnek. Ismerem őket, tudom, milyenek, s mégsem merek benyitni hozzád, kislányom.
Féléve nem láttalak, nem hallottam a hangodat, senki nem szólított „Nagy
Oroszlánnak”, s most, hogy bemehetnék, két karomba zárhatnálak, képtelen vagyok
udvariasan bekopogni, bemenni, s megtenni.
Pedig nagyon
akarom.
Keith is már unszol,
rágja a fülemet, hogy menjek be hozzád, de valahányszor megállok a kórházi
ajtód előtt elfog a pánik, s mindig fülem-farkam behúzva elsunnyogok. Mitől
félek? Attól, hogy törés van közöttünk, hogy ez a félév elszakított tőled
annyira, hogy nem találunk vissza hétköznapokba, amiket annyira szeretek.
A gyomrom görcsbe
rándul, ha arra gondolok, hogy mennyi mindent kellett volna megtennem. Kerestelek,
árkon-bokron át, minden nyomot megragadtam, amit csak tudtam, s mégis, úgy
érzem, mintha nem tettem volna semmit sem érted. Reszketek, ahogy elképzelem,
ahogy találkozik a tekintetünk, s mondanom kell valamit, tennem kell valamit.
De mit?
Leblokkol az
agyam, nem tudok egyetlen ép-kéz láb mondatot kitalálni, mit is tehetnék. Főleg
előttük. Úgy érzem, kezdek megbolondulni. Mióta csak megszülették vigyáztam
rád, óvtalak, ha valami bajod esett, segítettem felállni. Ahogy te is nekem.
Hány éjszakát sírtam át depressziótól szendvedve?
„Senkinek nem vagy jó!”
„Miért nem haltál meg!”
„Nem vagy elé értékes senkinek!”
Te mindig rám
szóltál:”Hagyd abba!” Nehéz volt, de megtettem. Mert ott voltál,
hogy bizonyítsd, érek valamit. S most, hogy bizonyítanom kellene nekem is, hogy
nélküled is érek valamit, képtelen vagyok a legegyszerűbb lépést megtenni.
Levezetek egy konferenciát, stratégiát találok ki, de képtelen vagyok a saját
lányomat a karjaimba kapni, miután félév után nem láttam.
Félév. Mintha ezer
éve lett volna, hogy elváltunk egymástól, mondván tavaszra itthon vagyok! S nem
így lett. A hajóm lerobbant, te utánam indultál, a kapu elragadott, én pedig hiába
kutattam, nem értem vele semmit. Egy részem beleroppant az aggodalomba, egy
részem pedig kapálózott a remény után, hogy sikerül, visszahozlak. De nem így
lett.
Félek, Kis
Oroszlán. Apád fél. Mert szükséged lett volna rá, s ő hiába úszta át az óceánt,
forgatta fel a földet, az univerzumot utánad, nem ért el vele semmit. Még neked
esett bajod, hogy hazajöjj. Nekem kellene ott feküdnöm, törött lábbal, repedt
karral, fejsérüléssel, nem neked.
Persze mondhatnák:
„Ő miért ne tehetné meg?” Mert nem ez a dolga a gyereknek. Nekem kellene
oltalmaznom őt, ameddig csak él. Nekem kellene a háta mögött állni, ha szüksége
van rám, nem fordítva.
De mégis… most,
ahogy gyáva nyúlként ismét elmenekülök az ajtód elől, arra gondolok, hogy
milyen jó lenne most, ha a nyakam köré fonnád a karom, köszöntenél, s
összeraknád darabkáira hullott lelkemet.
Mert tudod, már
egy jó ideje te vagy az oka, hogy még élek. A válás, a Voltron és az előtte
való időszak felőrölte a lelkem egy részét. Láttam dolgokat, átéltem dolgokat,
s sok volt. Férjhez mentem, azt hittem boldog lehetek, de végül egy hiba miatt,
az én hibám miatt az is tönkrement.
Utána jöttél te.
Folyton
mosolyogtál, utánam gögyögtél, a mellkasomon aludtál. Mikor kimondtad „apa”,
kicsi hiányzott hozzá, hogy bőgve omoljak össze a padlón, mintha maga az
Atyaúristen szállt volna le elém. Te vagy, aki egyben tart engem. Szégyen vagy sem…
Összetörtem. S te, édes kicsi lányom, te tartod bennem a lelket.
Ám jelen
pillanatban, túlságosan is ég a pofám ahhoz, hogy bemenjek hozzád. Szégyellem,
hogy ennyire használhatatlan vagyok, hogy még egy ilyen egyszerűséget sem tudok
megtenni, minthogy bemegyek hozzád, s üdvözöllek itthon.
- Shiro! – szól utánam Keith, de lerázom
magamról. Nem akarok vele beszélni, senkivel nem akarok.
A lakásig rohanok,
magamra zárom az ajtót, s berongyolok a fürdőbe. A torkomat folytja a bűntudat,
a szomorúság és a szégyen. Tudod, kincsem, néha úgy érzem jobbat érdemelnél.
Egy olyan apát, egy olyan világot, ahol te tündökölhetsz, ahol nem kell
vigyáznod rám. Ahogy járhatod a magad útját. Pedig tudom, hogy hülyeség. Te is
ezt mondanád. Tudom, mit mondanál, de nem akarom elhinni. Nem lehet lehetséges,
hogy így gondolkodj. Nem érdemellek meg. Örülök, hogy vagy nekem, de néha
kevésnek érzem magamat ennyit szeretethez. Valaki másnak kellene adnod, valaki
olyannak, aki méltó rá.
Oh, egek.
Miért te vagy az
ok? Az egyetlen ok, hogy még levegőt vegyek ma?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése