Novellás kihívás - 7. nap

Húzott témakártya: Sütemény

Katasztrófális voltam a konyhában. Tegyük hozzá, anyukám nagyon nem tanított meg főzni. Mondván majd az igazi hercegnő megtalál és arany életem lesz mellette. Hát, hercegnő nem lett, inkább herceg lett egy ideig. A kollégiumban is javarészt Adam főzött, mivel nálam mindig csak instant kaja volt. Mondjuk finom volt.

Aztán ahogy bejött a Voltron, majd vissza a Garrisonba, eljátszadoztam a gondolattal, hogy ideje volna már megtanulnom legalább egy tojásrántottát összedobni. A házasság erre tökéletes is volt később. Az akkori férjem, megtanított sok mindenre. A főzés egész jól ment, néhány japán fogást is elsajátítottam magamtól, amikor már eléggé jól ment.

Ám mindig is sütni szerettem nagyon. Főleg az édes süteményeket. Csokis keksz, muffin, almáscsók és társai. Az exem persze oda meg vissza volt ilyenkor. Az egész lakást beterítette a finom illat, és már az utcáról érezhető volt, ha valami finomsággal vártam haza.

Amikor elváltunk… egy időre félretettem a fakanalat. Nem sütöttem semmit sem. Főzni főztem, de a süteményeket félretettem egy időre. Nem akartam semmit sem csinálni, elment a kedvem. Talán egy évet hagyhattam ki, amikor közelgett a lányom első születésnapja. Ekkor vettem újra kezembe az összetevőket és a fakanalat.

Egy egész aranyos kis málna tortát készítettem el neki, meglepően jó lett, ahhoz képest, hogy mennyit hagytam ki.

A legnagyobb meglepetést mégis kilenc évvel később kaptam, amikor a lányom lepett meg egy tortával. Alig volt tíz éves, s Hunktól stikában tanulva, elkészítette nekem az első szülinapi tortámat, amit már régóta nem kaptam. S minő meglepetés, málna torta volt. Istenire sikeredett, s elég hálás és boldog nem is lehettem. Azóta pedig már nem is tudom, melyikünk a kukta és melyikünk a séf. Együtt főzünk-sütünk a konyhában, mennyei illatokkal árasztva el a konyhát és a házat.

Hunk meg is jegyezte, hogy ennyi erővel akár éttermet is nyithatnánk.

-      Ugyan, Hunk – intettem le az egyik galaktikus találkozó alkalmával. – A farm és a Garrisonos munka mellett már nem férne bele egy étterem vezetése is.

-      Kár, pedig jó partnerek lehetünk volna – veregette meg a hátamat Hunk, a lányom pedig csak fejét csóválta.

Volt és van elég dolgunk a mai napig. Viszont a konyhában történő alkotásunk nem csak azért van, mert szeretünk főzni-sütni. Hanem ez is egy kifejezése annak, hogy „szeretlek”. Mikor beteg lettem, és hosszabb időre ágyba kényszerültem, a forró leves, az ágyba hozott reggeli, mind-mind azt mutatták, nem vagy rest időt szánni a másikra, törődsz vele.

-      Hogy érzed magad? – kérdezte meg tőlem a lányom, amikor nagy nehezen feltápászkodtam. Az infúzió szúrta a karomat, kissé szédültem és kimerültnek éreztem magamat, annak ellenére, hogy alig csináltam valamit.

-      Voltam már jobban is – suttogtam magam elé, s imádkoztam, hogy hányingert ne kapjak.

-      Hoztam ebédet – mondta, majd elém tette a tálcát, megsimogatta a fejemet, mintha csak ébresztgetne, majd a sajátjához is hozzálátott.

Sajnálatomra, nem sokat tudtam megenni, nagyon össze volt szűkülve a gyomrom, így csak a fele ment le. Nem mondott semmit a lánykám, csak elfogadta, hogy keveset ettem, vigyázott rám, ameddig ismét el nem aludtam. Soha nem mondott semmit, ha nem bírtam megenni az ételt. De mindennap főzött, törődött velem, s tényleg mindent megtett, hogy minél előbb talpra álljak.

Egy hét után már könnyebben ment a minden. Fel tudtam kelni, normálisabban ettem, s a lányom már sütit is készített nekem, mielőtt másnap dolgozni mentem volna. Levonhatnék tanulságot, mondhatnám, hogy van a konyhában való alkotásnak egy olyan jelentése, amit minden helyzetre használhatunk.

Inkább azt mondanám az élet sok mindent tud vele kezdeni. Jelentheti azt, szeretlek, vigyázok rád, törődöm veled, alkotni akarok. Ez az adott helyzettől függ, de néha csak annyit tesz: éhes vagyok.