Húzott témakártya:
Cselekedet
Megütötted.
Összetörte a szívemet, fájdalmat okozott nekem, pedig csak kijelentettem az
álláspontomat, te pedig magadból kikelve egyszerűen behúztál neki egy
orbitálisat. Ledermedtem, el sem akartam hinni, hogy ilyet tettél. Eddig mindig
olyan higgadt és kíméletes voltál, s most, amikor a múltam visszaköszönt,
hirtelen elvesztetted a fejed.
Sírva fakadtál. Ordibáltál
Adammal. Mindent a szemébe olvastál, amit életed során tettem érted. Adam pedig
arcára szorított kézzel hátrált a padlón. Pedig nem is közelítettél felé.
Inkább hozzám hátráltál, remegve, megtörten. Belekapaszkodtál a karomba, majd
utasítottad Adamat, hogy távozzon. Nem tette meg.
Inkább felállt,
majd ő is teli torokból üvölteni kezdett. Pocskondiázott, csúfolt, én pedig nem
álltam. Vettem egy mély levegőt, félretettem az érzéseimet. Eltemettem magamban
az érzéseket, olyan mélyre, amennyire csak tudtam. Majd a pozíciómba
kapaszkodva befogadtam vele a száját.
Minden egyes szó
fájt. Minden egyes szikrázó tekintet belevájt a régi sebeimbe, de nem adom a
lányomat. Ő fontosabb az életemben, mint Adam. Másom nincs már amúgy sem.
Erősen megmarkoltam az asztalt, majd kiutasítottam az irodámból. Hülledezve,
nagyokat pislogva nézett rám, mintha én ütöttem volna meg. Nagyobb csapást
mértem rá, mint a lányom. Ott sebeztem meg, amiről tapasztalatból tudom, hogy
nehezen gyógyul.
Miután Adam
kiment, még azzal a lendülettel, lementettem a saját test kamerámról a
felvételt, majd a jelentést is megírtam. Egyenesen ment a felsővezetésnek. A
hányinger kerülgetett, kissé szédültem is, de megtettem. Remegő kézzel nyomtam
le az entert, majd dőltem hátra.
Beletúrtam a
hajamba, nyeltem a nyálamat, pislogtam visszafelé a könnyeket, ahogy csak
lehetett. Mégis kipottyant egy-egy darab. Fájt a vádaskodása, fájt az
igazságtalansága. Meg sem hallgatott.
- Apa – tette a lányom a vállamra a kezét. –
Vegyél mély levegőt. Kérlek, muszáj lenyugodnod.
Igyekezett
csitítani, elérni, hogy ne kapjak azonnal rohamot. De nem ment. Gombóccá
gömbölyödtem a székemben, egyre csak ziháltam, kapkodtam a levegőt
össze-vissza. A képek egymás után jöttek a fejembe, amiket Adammel töltöttem.
Elárult, becsapott. Ordítani akartam, a legközelebbi sarokba kuporogni a saját
bánatommal, fájdalmammal. Azonban a világ összemosódott előttem, s nagy eséllyel
elvesztettem az eszméletemet.
A következő, ami
elém tárult, az a kórház hófehér plafonja. Arcomon a lélegeztető maszk, s még
csak nem is az a fajta, amiket az ember a filmeken lát, hanem az, aminek egy része
lemegy a torkomon, másik része pedig az orromba megy. Levegőt kaptam már, a gép
gondoskodott róla, hogy minden esetben kapjak. Azonban a pánikom kevésbé múlt
el.
A lányom persze
azonnal hozzám rohant, s ismét csitítgatni kezdett. Ezúttal sikerrel. Mellém
bújt, én pedig ösztönösen átkaroltam. Akárcsak kiskorában, amikor rémálma volt.
Szép lassan lenyugodtam, a remegésem ugyan nem múlt el, de legalább a rohamom
csitult.
- Nyugi. Nem jön be – suttogta a teremben,
ahol csak a szívmonitor és a lélegeztetőgép csipogása hallatszódik csak. – Megérdemelte
azt a pofont. Újra megtenném, ha kellene.
Válaszolni persze
nem tudtam, csak szorosabban hozzábújtam a lányomhoz. Az agyam kattogni kezdett,
ahogy elcsendesültem. Ha akkor, nem válaszolok Adamnek, nem fogadom el, hogy
bejöjjön az irodámba beszélni velem, akkor ez mind nem történik meg. Egyetlen rossz
cselekedet volt a részemről, s azt nem csak én iszom meg, hanem a gyerekem is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése