Húzott témakártya:
Erő
Kellemes meleg
áramlik szét a mellkasomban. A fájdalom egyre enyhül, s ez a kellemes meleg
szétterjed az egész testemben. Zakatoló szívem lassan megnyugszik, a légzés
pedig egyre könnyebb lesz. Eddig csukva tartott szemem résnyire nyílik,
látómezőmbe pedig egy finom női kéz vetül. Erős energia sugárzik ki belőle,
mely türkiz színben pompázva hatol be a mellkasomba, hogy segítsen rajtam.
Meg akarom
mozdítani a kezemet, hogy megfogjam eme kezet, s hálát rebegve mondhassak
köszönetet neki. Ámde képtelen vagyok még mozdulni. A tagjaim még zsibbadnak, a
fáradtság pedig erősnek kezd bizonyulni. Ám még mielőtt elaludhatnék ismét, még
sikerül felpillantanom. A lányom arcát látom. Erősen koncentrálva figyeli a
kezet, mely hozzátartozik. Te lennél hát
az én angyalom, teszem fel magamban a kérdést, még mielőtt elnyelhetne az
álom.
~~~
Hosszú órák, akár
napok is eltelhettek, míg aludtam. A gépek csipogására, kellemes őszi szélre és
napsütésre ébredek fel. Szememet résnyire nyitom, élvezem a kellemes meleget,
ami az ablakon át a bőrömet éri. Hallom, ahogy a nővérek mászkálnak a
folyosókon, amikor egy orvos hangosabban szólal meg odakint, mint ahogy azt a
kórház csendje engedné.
- Jó reggelt! – hallom meg a lányom hangját
magam mellől. Kissé fájó fejjel oda pillantok, s a szívembe egy másodperc alatt
boldogság költözik. – Hogy érzed magadat?
Hangja kellemes,
nyugtató, mégis amikor felidézem magamban, ahogy a keze a mellkasomon pihent, és
erőt juttatott belém, az agytekervényeim egy pillanatra megállnak, majd újra indulnak.
Felébredt az ereje. S nekem erről nem szólt semmit. Vajon miért? Mi kifogása
lehetett, hogy ne mondjon el egy ilyen fontos dolgot nekem, mikor minden mást
elmondott nekem eddig?
Robotikus kezembe
veszem az övét. Sajna, nem érzem a hőmérsékletét, de eltudom képzelni, hogy
milyen jó meleg lehet, a bőre puha, gyengéd. Az anyja körömformáját örökölte,
viszont az én kezem vékony és hosszú ujjait kapta.
-
Egy
fokkal jobban – suttogtam, amennyire képes voltam megszólalni. – Bár van egy
kép, ami a fejemben maradt nagyon.
-
Mi az?
– kérdezi meg a lányom kíváncsi tekintettel, közelebb hajolva hozzám.
-
A
kezedből áradó energia. – Az arcáról úgy olvad le a mosoly, mintha lefagyasztották
volna az arcát. Szürke szemébe ijedtség költözik, ám gyorsan a takarómra
szegezi azt. Látom a pírt az arcán, mintha valami rosszaságon kaptam volna. Hagyok
neki pár másodpercet, majd rákérdezek nyíltan. – Mikor jött elő?
Hosszú ideig
hallgat, elgondolkodva nézi a robotkezemet, amit időközben az ölébe tett. Látom
rajta, hogy erősen gondolkozik azon, mit is feleljen. Hogyan kellene igazat
adnia nekem anélkül, hogy szomorúságot okozna nekem.
- Kicsim – töröm meg a hosszúra nyúlt csendet
-, számoltam vele – suttogom neki, mire felnéz rám. Szeme sarkában látok pár
kósza könnycseppet, a bátortalanságot és a félelmet. – Tudom, ki az édesanyád.
Számoltam azzal, hogy talán te is öröklöd az erejét.
- Nem akartam újabb terhet a nyakadba –
suttogja megtörten, elkeseredetten maga elé. – Csak segíteni akartam.
- Tudom – szorítom meg a kezét. – Nem okozol
terhet, kicsim. Számítottam rá, hogy örökölheted. De reménykedtem benne, hogy
akkor elfogod mondani.
- Féltem – suttogja immár sírva. – Nem akartam
egy újabb terhet a nyakadba akasztani, újabb gondot, amivel foglalkoznod kell.
Arra nem is gondoltam, hogy talán számítasz rá.
- Gyere ide – vonom a mellkasomra egy re
jobban síró lányomat. A haját simogatva nyugtatgatom, s elmesélem neki, hogy
mennyire számítottam arra, hogy örökli az anyja erejét.
Töredelmesen
elmesélem neki, hogy már a születése pillanatában számítottam rá, szinte már
vártam a jeleket az arcán, amiket az alteaiak viselnek magukon. Figyeltem a
füleit, a szemét, mikor fog olyan lenni, mint az anyjáé. Ám ehelyett a saját
baba arcom nézett vissza rám. Sok évig olyan volt, mint én. A fekete haja, a
szürke szeme. S most sem különb, ahogy használni tudja az erejét.
A lányom marad,
ameddig csak élek.
- Szeretlek, még akkor is, ha erővel
rendelkezel.
- De…
- Semmi de – fojtom belé a szót. – Így szeretlek.
Számoltam mindennel, s nem foglak kárhoztatni, amiért ilyen vagy. Szeretem a
mosolyodat, a lelkesedésedet, a nevetésedet. Mindent, amit lányomként jelentesz
nekem. Egyedül neveltelek fel, s soha nem csalódtam benned. Nem most fogom
elkezdeni.
Szorosan hozzám bújik,
majd egy aprócska hálát rebeg az orra alatt. A nap hátralévő részében így
fekszünk, akárcsak régen, amikor babakorában félt valamitől. Addig óvtam,
ameddig el nem múlt a reszketése.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése