Illumination

Mézeskalács illat lengi be a házat. Gyerekként imádtam a karácsonyokat, főleg a színek és a fények miatt. Japán amúgy is ismert az illumination nevű "programjáról", amikor is ezernyi fényfűzér világít. A szüleim gyerekként elvittek oda minden karácsonykor, hogy különböző fantáziaképeket készítsenek rólam.

Egy kicsi gyereknek persze ez hatalmas élmény, főleg ha minden évben máshogy készítik el ezeket a remekműveket, más-más városokban is ellátogatva is megcsodáltuk, miképpen is néz ki az ezerszínben pompázó karácsony. Ilyenkor mindig kaptam egy hatalmas bögre forrócsokoládét, anyám pedig a legviccesebb sapkát adta rám, amit csak talált a piacon, boltban.

Én pedig nem ellenkeztem. Még akkor sem, amikor betöltöttem a tizenötöt. Főként azért, mert már akkoriban is érződőtt, hogy apám mennyire erőszakossá kezd vállni a kor előrehaladtával. Néha még én is megrémültem tőle. Így, amikor eljött a karácsonyi időszak, és anyám elővette a fényképezőgépét, a bátyámmal és a húgommal együtt kötélnek álltunk. Nem számított mennyire borzalmasak voltak azok a pulóverek, mennyire idősek voltunk már a közös fényfűzér fotózáshoz. Mert azt a mosoly, amit anyám villantott mindenegyes alkalommal. Jó volt látni, hogy a szürke és durva hétköznapokból kiszakad.

A bátyám és a húgom mindig eljött, mindig felvettük a sipkáinkat, és nem panaszkodtunk. Még akkor sem, amikor hármunk közül én nőttem a legmagasabbra a százhetvenhárom centimmel. Mindig én álltam középen, bátyám a jobbomon, a húgom a balomon. Nem féltem belemosolyogni a kamerába, nem voltam egyáltalán zavarban. Még a Garrisonból is képes voltam hazautazni az ünnepekre a családomhoz, még akkor is, ha négy óra buszútra voltak tőlem, hogy utána együtt utazhassunk vissza Japánba a nagy- és dédszüleinkhez.

A karácsony mindig is a kedvencem volt. Főleg azért, mert anyám annyi mindent sütött főzött, hogy degeszre ehettük magunkat. Mézeskalács, szalancukor, puding, pulya - amit még hálaadáskor is megsütött -, szószokkal, köretekkel, mindennel. Persze a Japán hagyományok sem maradhattak el a csirke és az epres torta személyében. A karácsonyfánk gyönyörű volt minden évben, amit közösen feldíszítettünk 24-én. Régebben még kellett egy létra, hogy a nagy csúcsdíszt - amit anyám választott ki mindig, hogy mi legyen -, ám ahogy elértem a tizennyolc éves kort, már elég voltam én, hogy feltegyem a díszt a tetejére.

Később, mikor összejöttem Adammel, már nem volt olyan egyszerű persze, ám hosszas viták árán, de megértette, hogy az én családom annyira nem elfogadó ebből a szempontból. Nem hirdettem otthon, hogy biszexuális vagyok, még csak válaszolni sem válaszoltam, hogy arra a kérdésre, hogy mikor lesz barátnőm, mikor fogom már a karácsonyfa alatt megkérni életem szerelmének kezét. Elengedtem a fülem mellett.

De a kínos kérdéseken kívül, imádtam a karácsonyt, minden egyes pillanatát. A csillogódíszeket a fán, az étel finom illatát a lakásban, amiben annyian zsúfolódtunk össze, hogy csak araszolva, a falhoz lapulva tudtunk közlekedni egyik szobáról a másikra.

Ez azonban megváltozott, miután megtudta a család, hogy biszexuális vagyok. Férjhez mentem, és Curtissel az lett volna az első karácsonyunk együtt, mint házasemberek. De valahogy nem igazán akart megszállni az a karácsonyi hangulat, ami annak idején mindig elkapott. Láttam az ünnepet, élveztem a közös sütést, a barátaim átjövetelét, az ajándékozást és a fadíszítést, de valahogy nem jött át úgy a hangulat, mint annak idején volt.

Hiányoztak azok a pillanatok, amiket a családommal éltem meg. Hiányzott az a rengeteg étel, a hatalmas fa, az alatta tobbzódó ajándékok. De valahogy az illumination hiányzott nagyon. Beöltözni a leghülyébb karácsonyi ruhámba és fotózkodni a villódzó fények között, forralt bort vagy forró csokit inni, miközben látszódik a lehelletem és a pohárból felszálló gőz. Hiányzott anyám hangja, ahogy a nevemen szólit, hiányzott a bátyám hátbaveregetése, amikor bohóckodtam, hiányzott a húgom hangja, ahogy énekeli valamelyik karácsonyi dalt. Hiányzott a biológiai családom. De tudtam, nem kérnek belőlem, mert más vagyok.

A Voltron időszak alatt nem foglalkoztam ilyenekkel, mint a karácsony, szülinap, névnap vagy bármilyen más ünnep. Nem érdekelt. A Voltron érdekelt, hogy segítsünk mindenkin, akinek szüksége van rá, s valahogy nem éltük meg a normálisnak mondható dolgokat. A harcok után pedig nem jöttek vissza az érzések, amik annak idején voltak.

Később pedig megszületett a kislányom. S hirtelen minden értelmet nyert. Legalábbis az első közös karácsonyunkkor így gondoltam. Imádtam nézni, ahogy a lányom alig négy hónaposan csillogó szemmel nézi a fát a karomban, ahogy a csörgőjével, pokrócával játszik a szönyegen, miközben a karácsonyfa világít a háta mögött. Akkor érintett meg ismét egy picit az érzés. Viszont még mindig nem volt az igazi.

Az évek múlásával vált igazán olyanná, mint régen. Ahogy a lányom egyre nagyobb lett, ahogy énekelt díszítés közben, amikor együtt sütöttük a mézeskalácsot, amikor a "családdal" - az egész Voltron banda - összeültünk, finomabbnál finomabb ételekkel tömtük magunkat. Akkor vált igazán olyanná, mint gyerekkoromban.

Mégis azok a fotózások azért hiányoznak a mai napig. Mindenévben megnézem a cikket a Japán kivilágításról, elábrándozom, milyen is lenne újra ott lenni. Újra átélni azt a bohóckodást a családdal.

- Apa! - szólít meg a lányom. - Elkészültem, indulhatunk! - A lányom lerobog a lépcsőn, a bolygónk melegéhez képest meleg kötött pulcsit vett föl, harisnyát a szoknyája alá, lábszárára melegítőt.

- Csinos vagy - jegyzem meg, majd megindulok, hogy felvegyem a cipőmet.

- Várd ki, míg felveszem a magassarkú bakancsomat. - Felkuncogok, s már nem mondok semmit. Elindulunk a Föld fele, Pidge és a többiek már várnak ránk a karácsonyi vacsorán, hogy utána átruccanjunk egy kicsit a karácsonyi mulatságba. - Apa? - szólal meg már majdnem a Földre érve.

- Tessék, kicsim?

- Mi lenne, ha az idén átmennék Japánba megnézni az Ilumination-t? - A torkomon akad minden szó, amit mondtam volna. Megdermedek egy pillanatra, majd szólásra nyitom a számat. - Sokat meséltél már róla - folytatja, mielőtt reagálhatnék -, és kíváncsi vagyok rá.

- Rendben - felelem végül miközben egy nem létező tincset tűrök a fülem mögé. - Fényképezőgép van nálad? - teszem fel a kulcs kérdést.

- Mikor nincs? - mutatja fel a gépet, arcán pedig széles mosoly jelenik meg, ahogy leszállunk a Földre, és megkezdjük az utunkat Pidgekhez.