A kutya előre rohan, ahogy sétálunk a parkban. A lányom persze élvezettel néződik a babakocsiban. Nagy szürke szemével kíváncsian figyeli a világot, mi van körülötte. Szája sarkában mindig egy mosoly bújkál, ha meglát valami szépet. Legyen az egy madár vagy épp egy neki tetsző virág.
Én magam is vigyorgok, mint a tejbetök, nem tudok betelni vele. Tavasz van, ő pedig a természettel együtt mintha felvirágzott volna. De lehetséges, hogy csak a kis virágos ruha tehet róla, amit ma reggel ráadtam. A farmon igazán murisan mutatott a virágyágyás mellett; mintha ezernyi aprócska virágot raktam volna bele hirtelen.
A telefonom viszont még eme nyugodt sétánál is velem van. Nem tudom, mikor fog megint hívni a parancsnok, hogy végezzek el egy munkát határidőre.Úgy látszik, a Garrison nagyon nem tud meglenni nélkülem. Már azt várják, mikor telik már le az a nyamvadt szabadság, amit kivettem a baba miatt, és mikor lehetek teljesen ott a munkámnak.
Legszívebben még egy darabig halogatnám. Imádom nézni, ahogy aprócska öklével hadonászik, ahogy egyre többet mozog. Ahogy felfedezi maga körül a világot. Vele akarok lenni, bármi is legyen. De tudom, hogy én sem lehetek végig szabadságon. Nem lehetek főállású apuka. Pedig néha úgy megtenném.
Csak ő és én. Főleg, ha ilyen csodálatos időnk van. Mint a mai. A nap hét ágra süt, kellemes meleg van, még pont megfelelő. Nem az a fülledt meleg, mint mondjuk a Cormérán uralkodik néha. A fákon ezernyi virág ontja illatát, kelleti magát, hátha valakinek kedve támad lepréselni őket. A húgom csinálta ezt.
Ha jól emlékszem, akkor tíz éves korában kezdett el ez nála kialakulni. Anyám, aki már hobbiszerűen űzte ezt örömmel tanította meg egyetlen lányának, hogyan préselheti jól a virágokat. Mire elérte a tizenhatot, addigra egy hatalamas albumnyi virága volt különböző helyekről. Vajon mi lehet vele?
Az esküvőm bejelentése óta nem beszéltem egyik családtagommal sem. Mármint úgy igazából. A kötelező sémák megmaradtak - szülinap, névnap, karácsony, újév -, de azonkívül semmit nem tudok róla, sem a szüleimről, sem a bátyámról. Vajon mi lehet az unokatestvéreimmel? A húgom gyerekeivel, a bátyám gyerekeivel? A házasságuk hogy szuperál?
- Ögh - szólal meg a lányom a kocsiban. Felébredek a bambulásból, s egyből rápillantok.
- Na, mi az? - kérdezem tőle játékosan, majd megsimogatom a homlokát. Arcán hatalmas vigyor terül el, menten rúgkapálni kezd, én pedig képtelen vagyok megállni. Kiveszem a kocsiból, és a magasba emelem. Erre persze hangosan felkacag, szinte zeng tőle a környék. - Egyetlen kincsem - húzom közelebb magamhoz, majd egy nagy puszit nyomok a homlokára. - Szeretlek.
Visszateszem a kocsiba, majd tovább sétálok vele.
Nem szabad ennyire elméláznom a családomon. Lemondtak rólam, mert más vagyok. Olyan, aki nem illeszthető be az ő világukba. Egyszer talán találkoznak majd a lányommal, megismerhetik majd a nőt, akit felneveltem. De az még messze lesz.
Addig is élvezzük a nyári napsütést, s ne foglalkozzunk mással.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése