Gyengéd kezek

Elgondolkodva simogatja a hajamat. Még a csukott szemmel, orromban-számban ezzel a lélegeztetőgéppel is tudom, hogy ő az. Hallom lágy hangját, ahogy egy dalt dúdol az orra alatt. Persze, most nem ez köti le legfőképpen a gondolataimat, hanem a fájdalom a mellkasomban. Tompa ugyan már, de érzem.

Aprócska tűk mászkálnak a tüdőmön, kihatva minden egyes csontomra, izmomra. Kicsit olyan, mint a régebbi betegségem, mégis más. Kínzóbb a fájdalom, mint amit akkor éltem át. A légzés nehéz, a lábamon is alig állok meg, ha egyszer rám jön a roham. Még nem tudtuk megnevezni, a lányom még nevet sem adott neki. Nem is nagyon akar szerintem neki. Csak a ROHAMNAK hívja, én pedig tökéletesen elégedett vagyok ezzel a névvel.

Egész testemben remegek, ahogy a láz magasabbra szökik. Fázósan lejebb csúszom a takaró alatt; ha megtehetném összegömbölyödnék, mint a kóbor macskák annak idején nagypapámék farmján. Fent gubbasztottak a kerítés tetején télvíz idején, s egyáltalán nem érdekelte őket, hogy milyen hideg van odakint. Olyankor irigyeltem őket, mert nekem mindig lefagytak a praclijaim. 

Most is azt kívánom. Bárcsak lehetnék én az a macska a kerítés oszlopon, ha nem reszketnék ettől a nyamvadt láztól. Nem érezném, hogy forog velem a világ, ha nem lennék annyira bizonytalan. Próbálom kinyitni a szememet, még a kellemetlen fény ellenére is. Látni akarom a lányomat, akinek keze hirtelen eltűnik, ahogy az egyik gép egyre gyorsabban kezd csipogni mellette. Ekkor pedig én is megérzem. A fájdalomcsillapító hatása kezd kimenni a testemből. Erősen megmarkolom az ágytakarót, szorosan összezáróm a szememet, s próbálok minimális mennyiségű hangot kiadni magamból. Fogaimat ugyan nem tudom összeszorítani, de azért remélem nem hallgató annyira, miképpen nyöszörgöm. 

A gép őrülten csipogni kezd, a szívem pedig zakatolni a mellkasomban. A lélegzetető az egyedüli, ami kegyetlenül diktálja légzési ütemet. Nagyon sok erőmbe telik, hogy csendben maradjak, hogy ne fakadjak sírva a fájdalomtól. Beleharapok a csőbe a számban, próbálok a légzésre koncentrálni. Ez viszont egyre nehezebb. A csípő fájdalom egyre erősödik és terjed a testemben. Szétfeszít belülről, s egyre kevésbé bírom. A gép egyre kegyetlenebb számomra, mivel nem érzem, hogy a levegő a tüdőmbe maradna. 

A lányom ezt észrevéve, lefog valaki segítségével, és amennyire gyengéden csak lehet kihúzza a számból a csövet. Azonnal epét hányok a padlóra, amint mozdulni tudok a fájdalom pedig csak fokozódik. Erősen szorítom az ágy kapaszkodóját, homlokomat hozzányomom a hideg felülethez. Zilálva, hörögve, fogamat összeszorítva próbálom átvészelni a hullámot. A lányom hangjára fókuszálok, még mielőtt ismételten epét adnék fel magamból. 

Homorítok a hátammal, egyre jobban összehúzom magamat, pedig jól tudom, hogy attól még nem lesz jobb, ha magzatpózba görnyedve próbálom ezt átvészelni. Korlátozza a légzésem, felforgatja a gyomromat, ha a térdem a mellkasomhoz nyomódik.

Vadállatként hörgök, ahogy a fájdalom a poklot járatja meg velem újra és újra. Szorosan összezárom végül a számat, mert érzem az üvöltés közeledtét. Elengedem a kapaszkodót, a matracba fúrom az arcomat. Próbálok mozdulatlan maradni, nem ringatni magamat, de így is a zihálás miatt fel-le jár a hátam. 

- Tarts ki, mindjárt elmúlik. - Tudom, kicsim, tudom, de addig apád a kínok kínját éli meg, míg a gyógyszer, amit a nyakamba nyomsz elmúlasztja. 

Szorosan fogsz, átkarolod a vállamat. Érzem a karodban az erőt, ahogy nem engedsz vergődni, jogosan. Veszélyes lehet, ha egy hirtelen mozdulattól vezérelve átfordulnék a másik oldalamra. Akár fel is dönthetem valamelyik gépet a másik oldalon, akár én is leeshetek. 

Egy éles nyilalást érzek a hátam közepén, s ekkor kitőr belőlem az üvöltés. A múltban, amikor még a régi betegségemmel szenvedtem, soha nem üvöltöttem. Nyöszörgtem, vergődtem, de soha nem hagyta el egyetlen erőteljes ordítás sem a számat. Mióta viszont ezzel szenvedek, a hangom ezerszeresre nőtt kiabálás terén. 

Megremegsz felettem. Tudom, hogy nem szereted hallani, kicsim. Sajnálom. Legalábbis ezt mondanám, ha képes lennék ennyire összeszedni magamat. Fel akarok kelni, a hátamra akarok feküdni, de nem megy. Erősen fogsz, pontosan azért mert így tudsz a legjobban megóvni a folyamatos vergődéstől. Mégis a fájdalomtól egyre kevésbé tudatosan megpróbálom újra és újra, de te tartasz. 

Rúgok a lábammal, mintha ott lenne a láthatatlan ellenség, csapkodok a kezemmel, markolom a lepedőt, próbálok szabadulni, hasztalanul. Próbálom elterelni a figyelmet, mást keresni magamnak, hátha egy kicsit enyhíthetek a saját fájdalmamon. 

- Mély levegő! Próbálj meg lélegezni! - jön a lányom kiabálása valahonnan messziről. Nagy eséllyel kezdem elveszíteni a józan cselekvőképességet a testem felett, és csak az agyam gondolkodik tisztán. - Hagyd abba! - könnyű ezt mondani. A testem teljesen kiment az irányításom alól a roham pedig egyre erősebb, lassan a csúcsához ér. 

Ismételten ordítok, még mindig a lepedőbe, legalábbis azt hiszem, valami textilt erősen markolok magam előtt. A környzetemre próbálok figyelni, ám ez sem javít rajtam. Főleg, mikor meghallom a lányomat felettem nyöszörögni.

- Hagyd abba, apa! Nem lesz baj, mindjárt hat! - Hallom a hangján, hogy közel áll a síráshoz, ami ritka nála. Eddig egyik rohamomnál sem fakadt sírva, most viszont... Oh, kincsem. Beleharapok a lepedőbe, kezeimet magam alá húzom, homlokommal pedig megtámasztom magamat az ágyon.

Remegek, talán pár percre el is vesztem az eszméletemet. Fázom. Összegömbölyödök, vacogoka takaró alatt. A lányom kicsit szipogva, de már kevésbé görcsösen simogatja a hátamat.

- Jól van! - leheli, majd gyengéden a hátamra fektet. - Nagy eséllyel most a repedt bordák és az az egy csigolya is rátesz egy lapáttal. - Egy vastag takarót borít rám, valamint egy hideg borogatást a homlokomra. Összerezzenek a hideg hatására, de nem panaszkodom. Legalább nem fáj már annyira a tüdőm és a hátam.

Résnyire próbálom nyitni a szemem, de csak üres morgás lesz belőle, próbálok átlátni a könnyeimen. Félmosolyt sikerül kicsikarnom magamból, mire egy hatalmas puszit kapok az arcomra. Ilyenkor nagyon örülök, hogy a lányom, valamilyen szinten a legjobb barátjának is tekint, nem csak a szülőjének. Valamit a nyakamba nyom;  a szer pedig végig fut a testemen. Szinte érzem a gerincemen.

A háttámlát lejebb engedi, csak egy kicsi emelést hagy benne, nehogy teljesen vízszintesbe legyek. Rám adja a szájmaszkot, s valami speciális levegőről makog a mögötte lévőknek. Nem sokat hallok már belőle, tényleg kezd hatni a gyógyszer és a lázcsillapíó. Egyedül még azt a gyengéd érintést érzem meg, ahogy végighúzza a kezét az arcomon.

Mélyet lélegzem a speciális levegőből, s hagyom, hogy az álom elragadjon.