A Kozumakik együtt születtek az Uzumakikkal, még
Rikudou sannin idejében. Kezdetben még csak két parányi klán voltunk. A legelső
vezéreink após és vej voltak. Az idő szála fokozatosan összefonódott a két
klánban, és őseink már csak azt vették észre, hogy közösek az ünnepeik, a
hagyományaik és népszokásaik, bár kinézetük és sajátságuk különbözik. A mágia,
a jutsuk világa és a társadalom magába olvasztotta mind a két törzset, s ez által
akaratlanul is részesei lettünk egy olyan folyamatnak, amit úgy hívnak: Shinobi
egyensúly. Az erős eltapossa a gyengét, ugyanakkor a gyenge felállhat a porból
és legyűrheti az erőset.
Solemb nagyi
hintaszékében előre-hátra ringva csigázza az idegeimet, s hagyja, hogy
agytekervényeimben a fogaskerekek ezerrel kattogjanak. Egyre csak jár az agyam,
hogy mit is érthetett a Kozumakik ősi titkán. Hirtelen felnézek a nagyira,
kinek szeméből a határozottság erős sugara lő át. Olyan, mintha a fejembe
látna, és teljesen megértené az aggodalmamat és kételyeimet. A kopott falikárpitok,
melyeket a börtön vörös tégláira borítottak, még mindig csak figyelnek engem. A
tigrisek, gésák és az őket körülvevő férfiak tekintete mind engem néz, mintha
csak valami megfigyelendő személy lennék a sok közül. A nagyi előhalássza
kötögetős kosarából a pipáját, megtömködi, majd rágyújt. Komótosan szívogatja,
majd fújja ki a füstöt.
Az ajtóra sandítok,
ám a kulcs, ami mindig a zárban szokott lenni, most egy szögre akasztva lóg
lefelé. Az egyetlen ablakban pedig Fürge ül. A nagyi ülőpárnája alatt
megcsillanni látok egy kunait. Úgy tűnik, nagyon is fontos tájékoztatás lehet,
ha ennyire felkészült a védelemmel. A tea az asztalon, mellette egy toll. Még a
toll is, amit már régről ismerek, egy kést rejteget magában.
-
Jól figyelj rám, Freya.
Amit most elmondok neked, szigorúan közöttünk és édesanyád között kell
maradnia. – Először nem értem a dolgot, ám hamar rá kell jönnöm, hogy egy olyan
dologról akar velem tárgyalni, ami kapcsolatban áll a Yondaiméval és apámmal.
Az a szőke hajú férfi… még megfizet a tetteiért.
-
Rendben, Solemb
nagyi.
-
Mint az te is tudod,
a Yondaime fia egy áldozat a Vérbörtön kinyitásához. De az a fiú nem közönséges
ember. – Megdöbbenek. Nem közönséges ember? Akkor micsoda? A chakráját
megvizsgálva lehet, hogy több van neki, mint bárki másnak, de ez még nem
magyarázat arra, hogy áldozattá tegyék. A szelencéhez legalább tízezer ember
chakrájára lenne szükség, és ezeket az embereket testestül nyelné el a
szelence. Naruto… ő… mi ez az egész?
-
Az a fiú, aki az
Uzumaki vezetéknevet viseli, egy Jinchuuriki. Éppen ezért a benne rejlő
démonban elég chakra van, hogy kinyissák a szelencét. Ha valóban meg akarod
menteni, azt ajánlom, eszelj ki egy olyan tervet, amivel megmentheted. Ráadásul
azzal, hogy a Hokage idejött, hozott magával testőrséget, akik nem feltétlenül
ülnek a seggükön. Ma reggel, amikor kinéztem az ablakomon, a határfalnál láttam
egy ANBU tagot. A maszkja alapján konohai volt. – Ez nem a legjobb. Ha konohai
ANBU-k vannak a börtön területén, minden mozdulatomra, minden szavamra
figyelnem kell, nehogy gyanúsnak gondoljanak. Ezért állította fel nagyi ezt a
védelmi kört. Valószínűleg az ajtón is hallgatózók elleni varázslat van. Úgy
tűnik, hogy a Hokage nem igazán bízik apámban. De akkor már csak az a kérdés,
hogy miért bízta a fiát egy olyan emberre, akiben köztudottan nem bízik meg?
Fürge balra kapja a fejét, a nagyi pedig semmitmondóan a holló felé néz. Solemb
nagyi szeméből kiolvasom, hogy ez egy ANBU-s lehetett, akinek szemet ütött,
hogy kettesben beszélgetek egy úgynevezett rabbal.
-
Solemb nagyi! –
szólítom meg, mire felém fordítja arcát. – Segítesz? – Hirtelen kitágulnak a
szemei, majd mikor rájön, mire célzok, sejtelmes mosolyra húzza a száját.
Öreges lassúsággal feláll, még ha a csontjai fiatalok és makkegészségesek is.
Mint azt a karcsú alkata mutatja.
Nagymamám mit sem törődve a hirtelen
megcsapó hideg levegővel, kifújja a füstöt a száján és feláll. Komótos
lassúsággal az ablakhoz megy, ahol Fürge mozgatja a csőrét, újabb hallgatózókra
figyelve. Solemb nagyi a borús, esős időt jelző felhők felé tekint. Az eső lába lefelé lóg, pontosan felénk. A börtön így csak még
sötétebbnek, komorabbnak tűnik. A vörös téglából épített hodály most egy
elhagyatott csatamezőnek néz ki, ahová nemsokára az anyák leküldik sirató
könnyeiket, hogy fiaikat megsirassák.
Solemb nagyi még mindig pöfékel itt
mellettem, s közben fél szemmel Fürge csőrét figyeli. A holló egyszer csak
károgni kezd. Kíváncsian a holló csőre felé nézek, s megugrok
meglepődöttségemben. Eddig a párkányon könyököltem, de most szinte
szétrepesztem a vörös téglát az ujjaim között. Egy apró, mégis, egy embernek
elég tágas lyukat pillantok meg a cellákat határoló falon. Ahogy sejtettem.
Solemb nagyi rám néz, én is rá. Cserépcsörgés üti meg hirtelen a fülemet.
Újból a kislyukra
nézek a falon, és még jobban szorítani kezdem a párkányt. Naruto ugrik ki a
lyukból és ér földet az egyik tetőn. Vesztére egy őr észreveszi, amint szökni
készül, és azonnal megfújja a riadót. Visszanézek Solemb nagyira, akinek arca
csak annyit üzen: Mentsd meg! Nem habozok sokat, és már a központi
toronnyal szemben lévő tetőkön futok.
Az eső dörögve,
villámokkal érkezik meg és borítja be az embereket a meleg vízzel. A levegő
perceken belül párássá válik, az ereszek hamar ontani kezdik magukból a vizet.
Az én ruhám is hamar átázik, s facsarni lehetne a hajamból is a pára- és az esővizet.
Apám már kiengedte a vadászkutyákat és az őrök hada egyre csak hajkurássza
Narutót. A lakosztályunkhoz közel egyszer csak meglátom a Yondaimét és
feleségét, valamint az apámat. Mind a hármukon esőköpeny van, és határozott
léptekkel tartanak a parancsnok felé. A bárgyú, katonamintás egyenruhát viselő
parancsnok jelent.
-
Halljam, ki kísérel
megszökni? – A katona pillanatok alatt haptákba vágja magát, szalutál.
-
Jelentem, uram,
azonosítottuk a célszemélyt. Uzumaki Naruto a C45 cellából. – A Yondaimén
látszik, hogy nem örül a fia szökésének. A felesége viszont mosolyog. Úgy tűnik,
ő mindig a fia mellett volt és van, még akkor is, ha férje árnyéka messzebbre
ér el, mint szeretné. De nem érek rá itt hallgatózni, míg apám kiadja a
parancsot Naruto ellen. A tetőkön tovább ugrálva keresem Narutót, és hamar meg
is lelem. A határfalnál találom meg. Erősen szorongatja a hasát, ami azt
jelenti, hogy apa aktiválta a pecsétjét.
Közel megyek hozzá.
Ám nemcsak én, hanem a vadászkutyák és az őrök is észrevették őt. Hátranéz,
egyenesen rám. Szemeiben látom, hogy komolyan gondolja a szökést, és nem áll
szándékában megbukni, még akkor sem, ha én itt vagyok. Amint egyazon tetőn
vagyok vele, felpattan guggoltjából. Egy hosszú percig farkasszemet nézünk, de
ő mégis ugrik. Átugrik a határfalon egyenesen a tajtékzó hullámokba. Az őrök
egyre csak kiabálnak, hogy „átugrott, átugrott”. Gyorsan jár az agyam, és nekifutásból
én is átugrom a falat. Belevetem magamat a vízbe. A víz alatt észreveszem, hogy
Naruto egyre csak süllyed lefelé, a tenger aljára. Elkapom, és a víz felszínére,
majd a partra cibálom.
Kicsit eszméletlen,
de ahhoz van annyi ereje, hogy felpattanjon a vizes homokról, és újból
farkasszemet nézzen velem. Még mielőtt egyetlen szót is kiejtene a száján,
arcon vágom. Jobbra csuklik a feje, vért köp a homokos földre. Hitetlenkedve
néz rám, mintha nem érdemelte volna meg a dolgot. A katonák futólépésben jönnek,
élükön Jackkel, apával és a Yondaime társasággal. Látom apán, hogy nagyon
dühös. Naruto elé állok, és szúrós szemmel tekintek apám haraggal telt
íriszeibe. Jack is – a maga undorító kinézetével – néz ránk.
A Yondaime méltóságteljesen
áll apám mellett. A Hokage felesége aggodalmas szemekkel méregeti a mögöttem
álló Narutót. Ugyan hátul nincs szemem, de tisztán érzem, hogy szőke barátom
nagyon is mérges, harag és düh tölti be, amit apja iránt érez. Valószínűleg az
apja ítélte erre a börtönsorsra, s minden joga megvan Narutónak arra, hogy
ilyesmit érezzen, sőt még támogatom is.
-
A katonaság vonuljon
vissza! – üvöltöm teli torokból. – Innentől átveszem. – Amint kimondom, erősen
megmarkolom Naruto karját, és magam után kezdem vonszolni. A katonaság egyetlen
tagja sem állja utunkat, hanem szabályos folyosót nyitnak nekünk. Mikor a
Yondaime és Jack mellett elhaladunk, tisztán érzem a kezem alatt, ahogy Naruto
karjában az izomkötegek megfeszülnek. Ilyenkor én is megszorítom a karját, mire
csak sziszeg egyet. Reményvesztettséget egyáltalán nem tapasztalok nála,
inkább… inkább azon töri a fejét, hogy hogyan szökhetne meg másként a cellájából.
Hiába töri fejét a
szökésen, mert a tervem – amit az utána való hajkurászás alatt eszeltem ki – része
az is, hogy egyhamar ki is szabadulhat innen. Beérünk a börtönbe, ahol a nagy
zűrzavar hamar elül. Egy törülközőt dobok Narutónak, és magam is megszárítkozom.
Apa irodájába érve mindannyiukat ott találjuk. Jack átöltözött egy fekete
farmerba és pulóverbe, a Hokage levette hímzéses köpenyét. Helyette egy
egyszerű, jounin egyenruhát öltött magára. A Hokage felesége pedig szerényen
egy fehér pólót, fölé pedig egy zöld ruhát húzott, mintha nem egy olyan szobába
lépett volna két perccel ezelőtt, ahol valószínűleg vér is fog folyni. Még ha
nem egy liternyi, azért egy-két csepp biztosan.
Naruto mellettem áll,
vállára terítette a földig érő, koszos, fehér törülközőt, akárcsak én.
Görcsösen szorongatja törülközője csücskét, mintha bármelyik percben eltűnne a
hátáról. Nem néz senkire sem, egyfolytában csak az iroda szigorúan sorba
állított hajópadlóját figyeli. Apám egyre csak fortyog az ablakon kibambulva,
mintha az esőfüggönyben megtalálná a választ a viselkedésemre. A Yondaime,
apámmal ellentétben, egyenesen rám szegezi a tekintetét, mintha csak a szeméből
kellene kiolvasnom a gondolatait.
-
Hogy volt merszed…
merszed ellenszegülni, Freya? – Apám hangja hideg acélként vágja ketté a
csendet, s jut el hozzám kérdése. Akárcsak mint ő maga, hidegen villantja rám
zöld szemeit, melyből látszik, hogy semmiképpen nem színtiszta Kozumaki.
-
Ezt én is
kérdezhetném tőled, apám. – Még jobban kihúzza magát, mintha csak menthetné
jelentéktelen büszkeségét kirívó és harcra kész hangom ellen. Állát magasra
szegi, s a Hokage felé néz, aki még mindig meredten néz. Komolyan, most mit néz
rajtam? Az okés, hogy a Jóisten szép mellekkel és karcsúsággal áldott meg, de a
felesége szeme láttára… nincsen hármas.
-
Megtiltom, hogy…
-
Mégis, mit? – csapok
a mahagóni asztalra. – Azt hogy barátkozzak, hm? Nem áll szándékomban, hogy
Narutót megint abba a lyukba száműzd. Eleget szenvedett már. – Hangomat még
jobban kiélezem, s bár nem ordítok, így is pengeként vágja át a kérdés a
köztünk lévő centiket. – Nincs igazam, Yondaime? – Ha tehetném, most a
szememmel verném laposra és véreztetném ki a szemétjét. A szőke hajú férfi
meredten néz vissza rám, s csak egyet tudok kiolvasni a szeméből: megvetést.
Nem érez mást, csak hogy mennyire szánalmasan védek egy rabot, akinek –
legalábbis szerinte – igenis megérdemelt a sorsa. Talán azt gondolja, hogy
bolond vagyok, amiért így védem azt a fiút, akit ő egykoron fiának hívott és
szeretett tiszta szívéből, mígnem elkövetett egy bűnt, s börtönbe nem zárták
vagy zártatta. Hát én sem érzek iránta többet, mint szánalmat, undort és
megvetést.
-
Nem számít, hogy te
mit akarsz, Freya ez a fiú… - kezdené apám az érvelő beszédét, amire jelen
pillanatban – nem mintha máskor igen – kíváncsi lennék.
-
Tudom, tudom. Fontos
a börtön számára. De egyet elmondok neked, apám. – Kiegyenesedek, és szemeimet
jégbe borítom, szívemet kővé dermesztem.
– Engem cseppet sem érdekel, hogy mennyire kell neked, magammal viszem.
Vedd le róla a vérpecsétet. – A négy embernek, akik az ablaknál állnak, a vér
is meghűl egy pillanatra az ereiben. Reménykednek benne, hogy csak vicceltem az
előbb, és átengedem nekik Narutót és a benne rejlő démont. Pechükre, nem
vicceltem az előbb. A tervem kezdetét vette, és ha szerencsém van, apa
teljesíti nekem ezt, és végre sikerül a helyes útra terelnem Naruto sorsát. A
szobában ismét megáll egy pillanatra az idő, s a bíróság, ami előtt jelenleg állok,
mély csendbe burkolódzik. Egyik felnőtt sem szól semmit sem, csak állnak, mint
a bamba majmok, amikor valami érdekeset látnak.
-
Ch. Szolgáddá akarod
tenni ezt a nyámnyilát? Bolond vagy, Fayt. – S úgy tűnik, a főmajom szólal meg
először a csapatból, ahogy az illik.
-
Ez őrültség, nem
tehetsz egy…
-
Maga hallgasson! –
fojtom a Yondaimébe a szót, még mielőtt kimondaná, nagyobb fájdalmat okozva
Narutónak.
-
Hagyd, Freya-chan. –
Megpördülök a tengelyem körül, s Naruto szemeivel találom szembe magamat. Azok
a szemek, amik egy életre beleégtek a fejembe. Aggodalom, de töménytelen
mennyiségben. S nem saját maga miatt, hanem miattam. Fél, hogy talán valami
meggondolatlanságot ejtek ki a számon. Én csak egy biztató mosolyt küldök
feléje, mintha csak azt mondanám: „Ne aggódj, tudom, mit csinálok.” Egy
pillanatra meglepődöttség fut végig az arcán, s pillanatok múlva már ő is rám
mosolyog. Esküszöm, ha velem lesz, el kell érnem, hogy többet mosolyogjon.
Lányok százait hódíthatná meg egyetlen mosolyával. – Rendben, tégy, ahogy
akarsz. – Hátrébb húzódik egy lépéssel, jelezve, hogy tényleg az én kezembe
helyezi az életét. Egy kicsit el is pirulok a kedves gesztuson.
-
Freya, nem
gondolhatod komolyan, hogy egy ilyen cellatölteléket akarsz a szolgálatodba
állítani?! – kérdi tőlem a Yondaime, mintha csak egy baráti csevejt ejtenénk
meg. Hátrasandítok. Bár nem látok hátra teljesen, azért azt ki tudom venni, hogy
lehajtott fejjel, méltóságteljesen remeg. A szívem szakad meg, hogy így kell,
lássam azt, aki a klán testvéreim közé tartozik. Ha tehetném, odamennék hozzá,
megértően átkarolnám, és el nem engedném addig, ameddig a fájdalma el nem
múlik, el nem felejti a bánatát, és végre békére lel egy olyan lány mellett,
aki szereti. Nem, nem magamra gondoltam. Bárki, aki képes boldoggá tenni őt, az
engem is boldoggá tesz.
-
Te jobb, ha hallgatsz
– suttogja Naruto a Yondaiménak. Ujjai remegve ökölbe szorulnak, fogait
szorosan összezárja. Hirtelen felkapja a fejét, szemein látszik, hogy bármelyik
pillanatban sírni fog. Ám mégis, ezekben a gyermeteg szemekben, amik már annyi
évet megéltek, s annyi kínt átéltek már, most az elhatározás vad tüze lángol.
Ez a tűz kiírtja a gyermeki vágyakat, melyek egykoron bennem is éltek. Eltűnnek
a régen dédelgetett álmok, a sok vágyakozás és a remény apró szikrái, hogy
minden olyan lesz, mint régen. Ilyet eddig még sosem láttam. – Te eldobtál magadtól,
Namikaze Minato. Az úgynevezett börtöndiri meg egy idióta vadbarom, aki még a
saját lányától is megijed, és a rabjait egyfajta bábunak használja, hogy
levezesse a feszültségét. A bájgúnár meg ott a sarokban nem tud mást, csak
hülyíteni a lányok agyát, hogy ő kénye-kedve szerint hancúrozhasson. De a
legrosszabb ezek közül a tiéd, Yondaime Hokage. A saját gyerekednek nem voltál
képes hinni, hogy nem ártott a Raikagének. Sőt az egész legnagyobb botránya,
hogy azt az estét veletek töltöttem. – Hangja egyre feszültebbé válik, nem tud
már parancsolni a benne uralkodó feszültségnek. Ám furcsa módon összepréseli
ajkait, és a következő mondatsorokat magába fojtja. Kihívó tekintete csak még
jobban nyomatékot ad érveléseinek. A Yondaime hitetlenkedve néz fiára, aki
hivatalosan is megtagadta az apját.
-
Akkor – nézek apámra
–, most már van indok, hogy levedd róla. Gyerünk! - Apám undorral a szemében elindul Naruto
felé. Durván felrántja nercpólóját, ami cafatokban lóg a cipzáras melegítő felső
alatt. A pecsétet egyetlen nyögéssel és fölösleges chakra eltávolításával
leszedi Narutóról, aminek nagyon is örülök.
-
Tessék. Most mégis,
mit akarsz vele tenni? – Apámról Narutóra vándorol a tekintetem, aki meredten
áll a szobában, szemei kitágulva méregetnek engem.
Elindulok felé. Nem
hátrál, csak meredten követ a szemével. Látszik rajta, hogy mindenre felkészült
testben és lélekben, pedig nem kellene semmitől félnie, főleg nem tőlem. A háta
mögé lépek, a vállát finoman megnyomom, mire engedelmesen letérdel. A füléhez
hajolok, és megkérem, tegye szabaddá a nyakát. Erőtlen hangom felé fordítja a
fejét, de eleget tesz a kérésemnek. Könyökhajlatáig lecsúszik a nercpólóról a cipzáras
melegítő felsője. Lehajtja a fejét, mire én kézpecséteket formálok. Hallom
szapora zihálását, kalitkában verdeső szívét. Befejezem a kézpecséteket. Jobb
mutatóujjamba összpontosítom a jutsut, és Naruto bal nyakszirtjére rajzolom a
klánom címerét. A pecsétem teljessé válik, amint a vörös izzás elmúlik a rókát
ábrázoló címerről.
A címer, amit a
nyakára rajzoltam nem nagyobb, mint a mutató- és a középsőujjam szélessége
együtt véve. Lassan, meggyötörten feláll, karjait magához szorítja, mintha
attól félne, hogy szétesik. Nyugtatásképpen ráteszem a vállára a kezemet. Rám
néz, én rámosolygok. Örömömre visszamosolyog, de ez a mosoly fáradt és zilált,
mintha csak egy frontvonalról hoztam volna ki. Nincs több mondanivalóm, így
elhagyjuk Narutóval az irodát.
Egész végig, míg
elérjük a szobámat, lehajtott fejjel és ajkába harapva megy mellettem. Léptei
nehézkesek, fáradtak, még ha tudom is, más is bujkál ebben a testtartásban.
Kinyitom a szobám ajtaját; beljebb vezetem. Míg ismét kulcsra zárom az ajtót,
némán áll mögöttem, meg se nyikkan. A kulcsot az éjjeliszekrényemre rakom.
Megállok előtte. A leomló, hosszúra hagyott tincsei árnyékot vetnek fátyolos
szemére. Az oldalát, amihez eddig csak a csuklóját szorította, most teljes
erejéből markolja. Mégis, könnyei nem erednek el, akármennyire is remeg. Át szeretném
ölelni, de elhúzódna ölelő karjaim elől. Így csak annyit tehetek, hogy jobb
kezét kiragadva az oldalából, bevezetem a szobámból nyíló cselédszobába.
A tiszta, rendes
szobát néhány hete újítattam fel. Az ágy új matracot és ágyneműhuzatokat
kapott, a padló szép, tölgyfa parkettát és egy mandarinsárga szőnyeget. A
sarokban egy sarokszekrény takar el egy nagyobb darabot a meleg, hangulatot adó
terrakotta falból. Az ágy mellett egy barna éjjeliszekrény és egy hatalmas ablak
áll. Az ablakon stabil rács zárja el a külvilágtól, de még így is jobb
helyzetben van, mintha abban a lyukban tengődne. A szobában egy másik ajtó is
található, ami a fürdőjébe vezet, akárcsak nekem. Bevezetem, és ismét csak megáll
az ajtóban. Megpróbálok a szemébe nézni, de valahányszor megpróbálok a fürtök
alá nézni, elfordítja a fejét. Egyre jobban remeg.
-
Naruto. Mi a baj? Hé!
– Megsimogatom felső karját, közelebb húzódóm hozzá, hátha magától kinyögi
bánatát. Ám továbbra is remeg. Teste meggörnyed, szája grimaszba húzódik.
Látszik rajta, hogy mindennél jobban vissza akarja tartani a könnyeit, de
nehezére esik. Eleget vártam. Mély levegőt veszek, és nyakánál fogva átölelem.
Furcsa módon nem húzódik el tőlem, még akkor sem, amikor a haját simogatva
ringatni kezdem. Nem telik bele egy perc se, de a karjait már az én hátamra
fonja, szorosabban magához húzva. – Jól van, jól van – suttogom a fülébe. – A
nagy nehezén túl vagy. – Ekkor érzem meg a vállamon a sok kis apró könnycseppet.
Ajkai közül szapora zihálás szabadul fel, majd egy erőteljes ordítás.
Szorosabban magamhoz húzom. Nem tudom, mennyi idő telik el így, összeölelkezve,
de mikor szétválunk, még akkor is patakokban folynak a könnyei. Öklével durván
törölgeti őket, szipog, szaggatottan veszi a levegőt. Az éjjeliszekrény
fiókjából egy papír zsebkendőt húzok elő.
-
Köszönöm – mondja,
majd egy hosszasat trombitál.
-
Mi a baj? – kérdezem
meg ismét, de a választ már nagyjából sejtem. Megrázza a fejét, s valami
olyasmit motyog az orra alatt, hogy „hagyjuk, ne beszéljünk róla”. Nem szállok
vitába vele, inkább kihalászok egy pizsamát a szekrényből. Olyan gyorsan eltelt
ez a nap, hogy észre sem vettem, hogy nem ebédeltem vagy vacsoráztam. Egész nap
rohangáltam, Narutóval beszélgettem és vitáztam az apámmal. Pluszba még ezt a
butust is megmentettem. Az óra az ajtó felett most hét órát mutat, odakint még
borúsabb és sötétebb lett az ég. Elmagyarázom neki, hogy a fürdőben minden van,
ami kellhet, és hogyha akar, üljön be a kádba. Hevesen bólogat, de még így is
látom rajta, hogy kicsit kellemetlenül érzi magát a történtek miatt. Erre csak
mosolygok, és ismét átölelem. Ezúttal a fejét az enyémnek dönti, mintha csak
anya ölelte volna át szeleburdi gyerekét.
Kopognak az ajtómon.
Úgy rebbenünk szét, mintha csak a világ legnagyobb bűnét követtük volna el.
Naruto felkapja a váltásruhát a fehér huzatról, és szemét lesütve indul a fürdő
felé, én pedig elindulok az ajtóm felé. Kinyitom a zárat, de a láncot az ajtóm
és a félfa között meghagyom. Meglepetésemre nem Jacket, a Yondaimét vagy apát
találom az ajtóban, hanem a Hokage feleségét. Vörös haja megbűvöl, s szinte úgy
érzem magamat, mintha csak egy váratlan találkozón lennénk. Mélykék szemei
aggodalmat és bizalmat sugároznak felém, ami arra enged következtetni, hogy nem
szemrehányást akar tenni.
-
Freya. Le… lehetne
egy kérésem? – Hangjában remény tündököl, és bízik benne, hogy teljesítem a
kérést.
-
Mondja csak… öhm…
hogy is hívják önt?
-
Kushina. Uzumaki
Kushina. A kérésem csak annyi lenne, hogy… hogy vigyázz rá. Vigyázz a fiamra. –
Kezeit a szívére szorítja. – S bár tudom, hogy mindkettőnkre haragszik, azért
annyit elmondanál neki… oh, ez már két kérés…
-
Ugyan, semmi baj. – Feloldom
a láncot és kitárom az ajtót. – Mondja csak. – Kedvesen rámosolygok, s mikor visszamosolyog
rám, elmondja.
-
Csak annyi, hogy…
hogy nagyon szeretem őt és sajnálom, hogy nem állhattam ki mellette. – A
sejtésem, mi szerint az anyja, Kushina mindig mellette állt és áll most is,
beigazolódik. Kezeskedem Kushinának, hogy átadom az üzenetet és vigyázok a
fiára, ameddig csak lehet. Azzal a hálás, könnyes arccal köszönetet mond, majd
sietve elmegy. A pecsét egy furcsa érzést küld nekem. Bezárom az ajtót, s
meglepődve tapasztalom, hogy egy olyan érzés fut Narutóban, amit úgy hívnak:
szeretet. Szeretet az anyja iránt, aki bár nem állhatott ki mellette, a
végsőkig szereti és védi őt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése