A sok könyv, amit sietve
kapkodok le a polcokról, most az ágy végében sorakozik egymás mellett, címmel
felfelé. Naruto egy pillanatra nagyot néz, de leül mellém az ágyra. Én a falat
támasztom, míg ő hanyatt dől a párnáimon, bőrdzsekijét ledobva a pipere
székemre. Látom a tekintetén, hogy nem forgatott túl gyakran a kezében könyvet,
inkább gyakorolt.
Végignézek a könyvek
címén, amik mind a mágia tudományával foglalkoznak. Egyik könyv hosszabb, mint
a másik, és az elolvasásuk egy Naruto-fajta kezdőnek egy kicsit nagy falat
lenne. Így nem tehetek mást, mint hogy az első pár dolgot én magam próbálom
neki megtanítani, amiben segítségemre lesz a „Hókuszpókusz” című könyv. Tudom,
idióta neve van, de én is csak röhögtem a bátyámon, míg a kezembe nem nyomta és
el nem kezdtem olvasni. Huh… az volt életem legrosszabb fél órája. Elolvastam
körülbelül öt oldalt, és nagyjából a fele maradt meg a fejemben. De furcsa
módon, a bátyám véletlenül – a szemétje, tuti, hogy szándékosan csinálta – elrohant
valahova, így teljes délután magamra maradtam a könyvvel. Meg is tanultam.
De Narutónál nem
csinálhatom ezt. Ő egy olyan ember, aki… hogy is mondjam… az erőbe fektet
nagyobb hangsúlyt, nem pedig az észbe. Taktikázik ugyan a harcok során, de nem
képes logikusan értelmezni a megfelelő tervet. Könnyen belesétálhat egy
csapdába, csupán azért, mert nem tudta rendesen mérlegelni a dolgok magaslatát.
Ennek megtanítása vár most rám. Meg kell tanítanom a mágia használatára,
logikájára, hogy utána építeni tudjunk a többi tudományra.
Komolyan megkérdem
Minatót, hogy azon a nyomorult konohai akadémián mit is tanítanak pontosan. Az
odáig oké, hogy megtanítják az embert, hogyan kell eldobni a shurikent, hogyan
kell bizonyos röppályákat kiszámolni, az eszközök helyes használatát is
megtanítják, de azon kívül, mi van a tudományokkal? Csak himihumiban tanítják
őket az alaptantárgyak mellett. Főleg – tapasztalat alapján – a kémia és a
társadalomtudomány van a legjobban elhanyagolva. A fizikát a pályák, fizikai
nyomatékok meg az anyám kínja tudja, miken kívül nemigen tanítják azt se.
Úgy mondják meg nekem,
hogy a fizikát ezen a kettőn kívül hol használom? Sehol. De így van ez minden
vacak iskolában is. Mindent tanítanak, kivéve azt, amit kellene. Mondjuk, a
gyerekek fele azt se tudja, hogyan viselkedjen egy étteremben, nem hogy még
ninja is legyen. Na de, eltértünk a dolgoktól. Mágia.
Kezembe veszem a lilás
borítású könyvet. Naruto egyből egy fintorral indít, miszerint „viszed innen”,
de peche van, olvasni is kell majd. Fellapozom a könyvet az elején, és az
ötödik oldalon kinyitva, mellé ülök. Olyan közel simulok hozzá, hogy a karunk
már-már egybefonódik. Kettőnk ölébe rakom a könyvet.
- Nos – csapom össze a kezemet –,
mágia. Mivel a könyv nem a legjobban van… szókincsezve, ezért én fogok neked
dumálni erről.
- Aha – bólogat egyre nagyobb fintorral
az arcán. Úgy tűnik, neki ez a könyvvastagság is sok. Pedig csak ötszáz
oldalas. Nos, úgy tűnik, nincs hozzászokva a tanításhoz.
- A mágia lényegében egy megfoghatatlan
fogalom. A mágia egyszerre alkothat és rombolhat. Megépíteni valamit mindig
több időbe kerül, mint lerombolni azt. Nagy mennyiségű akaraterő és energia
kell hozzá. Szokták alkímiának vagy kuruzslásnak is hívni, mert sokszor
hasonlít a varázslat egy kémiai kísérlethez, mint egy energiát használó
mesterségnek.
- Várj, várj. Honnan szerzem az
energiát? Én úgy tanultam, hogy az emberi testben chakrafonalak cikáznak
ezrével, amelyek erőt, energiát szállítanak, azaz chakrát, amit majd a
későbbiekben a felszínre hozva létrehozom a technikákat.
Okés, a kutatás
eredményes, nem kell ide Minato. Azok alapján, amit Naruto elmondott, arra
következtetek, hogy ők a chakra elméletet vették, csakis ezt az egyet. Úgy tűnik,
hogy Konoha csak a ninjaképzésre épít, ami nem is csoda, hiszen ha kitör egy
háború – lekopogom –, akkor a ninják a legfőbb katonák. Ezzel vannak a legnagyobb
hasznára az uralkodónak. De azt ne felejtse el senki sem, hogy csak a chakra
dolgokra alapozni nagy hiba. Ezt a képességet könnyű blokkolni. Elég, ha
egyszer elszakad valamelyik főszál a testében, és kampec az illetőnek.
A mágia azonban egy olyan
elemi tulajdonság, ami bennünk található. Semmilyen fonal, semmilyen rendszer,
egyszerűen mi vagyunk maga a mágia forrása. A mi erőnk, fizikai erőlétünk kell,
hogy a mágiát meg tudjuk csinálni. Fizikai éberségünk kell ahhoz, hogy egy sikeres
varázslatot véghezvigyünk.
Naruto gyorsan megérti
ezt, és haladunk tovább. Még egy jó tulajdonságot sorolhatok Naruto erényeihez,
mégpedig, hogy gyorsan felfogja a dolgokat. Hamar megérti, hogy a mágia létrejöhet
alkímia körrel, különböző löttyök kikavarásával, szavak segítségével és akár a
puszta akaraterejével. Nem kell semmilyen varázsszó, csak az, hogy a fejében
összeálljon a kép és beteljesítse a dolgokat. A szimbólumokat és a motívumokat
hamar megérti, és nagyjából már első-második hallásra visszamondja. Sőt a végén
már maga is olvassa a könyvet. Úgy tűnik, csak fel kell kelteni az érdeklődését
egy könyv sorai iránt, és rögvest magával ragadja a téma.
Sebtében zuhanyozik le és
öltözik pizsamába, akárcsak én. Szorgalmasan olvassa a könyvet, amit a kezébe
nyomtam. Ám valamikor hajnali egy környékén egyenletes szuszogásra leszek
figyelmes. Naruto a párnáimnál hasal a könyv felé. Alkaron támaszkodva olvas,
de úgy tűnik, hogy most győzött a tegnap esti kimerültség. Lerakom a könyvet,
amit olvasok, és közelebb csúszok hozzá. A lámpa fényénél, lecsukott szemmel és
lehajtott fejjel halkan szuszog. Nyugodt arcán halvány mosoly csillan meg,
kezében a könyv már a száztizennyolcadik oldalnál mutatja a dolgokat.
Úgy tűnik, hogy nyolc
fejezet átrágása egy fél éjszaka alatt, főleg az előző esti kimerültséget is
beleadva, nem lehetett semmi a szervezetének. Most jövök csak rá, hogy egész
nap olyan volt, mint akinek semmi baja sincs. Leplezni azt tudja, ha fáradt.
Lassan kiveszem a kezéből a könyvet, s könyvjelzővel együtt becsukom. Lerakom a
fölösleges könyveket és a két megjelölt könyvet a földre. Nem tudom, hogy
felkeltsem-e és aludjon a saját ágyában, vagy… inkább az utóbbi.
Szerintem annyira
bealudt, hogy fel nem keltem reggelig. Így, hogy ne zsibbadjon el a keze
reggelre, kihúzom az alkarját támaszból, és amennyire csak lehet,
végigcsúsztatom és párnát rakok rá. Óvatosan elfektetem a tollpárnán, amibe
azonnal belekarol. Kicsit olyan, mintha átölelné a párnát, mint valami macit.
Leoltom a lámpát, és betakargatom őt és magamat is. Mélyen alszik, meg sem
moccan, nem is nyöszörög álmában. Tisztára olyan, mint egy baba.
Én magam is fáradt
vagyok, ahhoz képest, hogy ilyenkor még javában a könyveimet szoktam bújni.
Hanyatt dőlök a fal mellett, és csak nézem a plafont. Sok minden történt e
napon, vagyis a tegnapin. Ott van például Minato terve és észrevételei az ügy
kapcsán. Ez az egész nagyon zavaros, még számomra is.
Mikor Minato felvázolta,
hogy egy olyan személy lehetett csak, aki Naruto vesztét akarja, akkor egyből
Naruto nővére ugrott be az eszembe. Ám ötletemet csak az agyam legmélyebb fiókában
bontogathattam ki, mivel ez még nem biztos. Más ember jelenleg nem jut az
eszembe. De ami Minato vallomását illeti… nem fogom még elmondani neki.
Jelenlegi érzelmi állapotában nem biztos, hogy úgy tudna válaszolni a dologra,
ahogyan azt egy gondolkodó, nyugodt ember tenné.
Ám akkor is, ha a helyébe
képzelem magamat, még engem is megdöbbent a dolog. A hangsúly, amivel apám
irodájában beszélt a Yondaimével, nem harag volt, hanem hatalmas mértékű
csalódás. De ez érthető. Évekig felnézett az apjára, gondolom, csodálta a
tetteit, és erre pofára kell, essen a valóság buktatójában, amit soha nem akart
megismerni. Hontalan lett, de én úgy döntöttem, hogy magamhoz veszem. Most így
belegondolva, mikor megkérdezte, hogy miért segítek rajta, nem válaszoltam
őszintén.
Nem tudtam volna akkor,
és most sem tudnék ésszerű magyarázatot adni neki, hogy miért. Egyszerűen
megláttam, és valami… valami megragadott benne. Fogalmam sincs, hogy micsoda,
de valami nagyon nagy, ami arra késztetett, hogy segítsek rajta, és lám,
kiderült, hogy mindkettőnknek a kis testvére a legfontosabb, és hogy… mind a
ketten elvesztettünk valamit, ami fontos a számunkra. Ez az egész olyan, mintha
egy emléket követnék a semmibe.
Ez olyan fura. Felülök az
ágyamban, meredten nézem az erkélyajtómon beáramló fényt. Az ezüstös, fakó
holdsugár mintha csak rámutatna az igazságra, és egyenesen megvilágítja Naruto
nyugodt arcát és az én mellkasomat. Most először az éjszaka során megmoccan, és
nyöszörögve fordul a hátára. Jobb és bal keze ernyedten pihennek feje mellett.
Így, hogy megvilágítja a fény, olyan, mintha egy áldás fénykörébe lépett volna
bele, és én lennék a kis védőangyala, aki figyeli, hogyan alszik.
Elmosolyodok rajta, és
egy lágy puszit lehelek a homlokára. Ám ahogyan húzódom el, a fényben
észreveszek egy heget, elveszve a hajában. Csak egy nagyon apró részlete
látszik ki, de még így is meg tudom mondani, hogy az eredeti seb nagyon is mély
volt. Úgy tűnik, valaki kisebbként bántalmazta, és nyoma maradt. Elhúzódom
tőle, és én is elfekszem ismét az ágyon. Hamar elnyom a fáradtság, de nem épp a
legkellemesebb álomban lesz részem.
Álmomban ismét Konoha
poros utcáin járok, rengeteg ismeretlen emberrel körülvéve. Szülők sorakoznak
az akadémia udvarán, ahol, ha jól látom, chunnin címeket osztogatnak. Ezek szerint
a chunnin vizsga diplomaosztója van. Narutót veszem észre az egyik sorba, amint
Sakurával és Sasukéval lógó orral állnak a sorban. Az arcukat elnézve nem
sikerült nekik a dolog.
A Yondaime lép a
színpadra, megszokott lángokkal díszített köpenyében és Hokage kalapjában.
Emelt hangon gratulál a vizsgát végigvivőknek, és együtt érez azokkal, akiknek
ez nem sikerült. Mellette Aikát vélem felfedezni, amint büszke és gőgös arccal,
magasra emelt állal vizslatja a sorokat. A lány körülbelül tizenöt lehetett
ekkor, s szúrós zöld szeme egyre csak csalódott arcú öccsét ostromolja. Naruto
felpillant, és nővére szemével találja szemben magát. Gyorsan visszahajtja a
fejét narancs melegítőjére, és látom rajta, könnyeit szeretné leplezni.
Összesen hét csapat vonul
fel a színpadra, míg a többi csak lógó orral bámulja a földet maga alatt. A
helyszín elhomályosul, és Naruto szobájában találom magam. Naruto most az
íróasztalánál ül, és serényen olvas egy képregényt, mikor nővére betoppan a
szobájába. A fiú szőke haja ijedten rezzen meg, mikor felpattan a székéről.
A lány vörös haja leereszkedik
a hátára, ám tekintete még a ceremónián látottnál is gonoszabb. Hangosan
becsapja az ajtót, és ordibálni kezd Narutóval, hogy mégis hogy merészelt ilyen
silány eredményt produkálni a chunnin vizsgán. Agyon szidja szerencsétlent, aki
csak mélyen hallgat, mintha csak az anyja vagy az apja szidná le, amiért egyest
hozott a suliból. Szemmel láthatóan fél a nővérétől.
-
Nem
elég, hogy Sansa gyalázatosan viselkedik az iskolában, neked is követned kell.
Ekkor szakad el valami
Narutóban. Eddig szorosan bezárt szemei tágra nyílnak, kezei ökölbe szorulnak.
Fogait csikorgatva húzza fel könyökét, és egy nagyot behúz nővére hasába. Aika
eltátott szájjal görnyed meg, s csak nyögdécselni tud, amikor Naruto
megforgatja öklét a sebben. Aika zöld szemét elönti a düh, és úgy markol bele
Naruto hajába, mintha csak egy fűcsomót akarna kihúznia földből. Naruto
határozott arca hirtelen rémültté válik, s amint látom, van is rá oka.
Aika a hajánál fogva a
falhoz vágja, és rögvest behúz egyet a fiú hasába. Durván megragadja Naruto
nercpólóját, és ismét erővel a falhoz vágja. Aikában egyre csak forr a düh és
szőke barátom pedig belenyög a rákövetkező gyomrosba. Aika teljes erejéből
gyomorszájon vágja, majd még egyszer. Összesen hatszor vágja hason, amitől
Naruto kétrét görnyed. Kezeit hasára szorítja, ami biztosan kék-zöld lesz
holnapra. Egyet rándul, és friss vért öklendez a világba. Egész testében remeg,
fáj mindene. Ám Aikának még ez sem elég.
Körmeit belemélyeszti Naruto vállába, s a térdét felemelve párszor tüdőn vágja.
Mikor már majdnem a földön hever szerencsétlen klán testvérem, Aika hatszor –
legalábbis ennyit számoltam össze – behúz neki egy-egy hatalmasat mindkét
oldalról. Naruto kiáltozik, amikor a padlón heverve a lány még belerúg párszor
az ágyékába és a mellkasába, amit már így is rongyosra vert.
Szívem szerint odamennék
hozzá, és addig püfölném én is, ameddig ő is hasonlóan nem kezd kinézni. A lány
a nyomatékosítás kedvéért a fiú fejét erősen belevágja az asztal sarkába, ami
egy hosszú csíkot ejt a fiú fején. Ekkor jut eszébe Aikának, hogy a szüleik nemsokára
itthon lesznek, ezért megfogja az eszméletlen Narutót, és legurítja lépcsőn. Minato
és Kushina pont akkor lépnek be, amikor Aika a kétségbeesett nővért kezdi el
játszani.
Narutót rögvest kórházba
szállítják, ahol ellátják a sérüléseit. Lélegző álarcot nyomnak az arcába,
begipszelik a törött jobb kezét és bal lábát, a sok lila véraláfutást pedig
igyekeznek eltüntetni, ahogyan a repedt bordáit is serényen gyógyítgatják.
Meggyötört arccal fekszik a fehér matracon, amikor belép a nővére. Gonosz
vigyor ül az arcán, amitől Naruto szemei ismét kitágulnak. Odaszaladok, hogy
útját álljam, de a lány átmegy rajtam. Itt senki sem lát, s hiába kiáltok, nem
hallják a hangomat. Tétlenül kell végignéznem, ahogyan Aika még nagyobb kárt
okoz Naruto testébe.
-
Freya!
Freya! – Naruto aggodalmas arcával találom szembe magamat, amint ébredésbe ráz
fel. Úgy látszik, nemcsak álmomban üvöltöztem, hanem a valóságban is felvertem
a jó szomszédságot. Ijedten beletúrok a hajamba és felülök. Halántékomat
masszírozva próbálom csökkenteni szívem heves kalapálását, de nagyon nehezen
megy. Mellettem Naruto még mindig aggodalmasan fürkész, cseppet sem látszik
rajta, hogy fáradt lenne. Egy kis idő elteltével egyenesedek csak ki, de még
mindig zakatol a szívem, akárcsak egy gőzmozdony.
-
Freya.
Minden rendben? – kérdi mellettem Naruto, s simogatni kezdi a hátamat.
-
Persze
csak… - Mély levegőt veszek, s idegesen a hajamba túrok. Most hogy mondjam meg
neki, hogy miről álmodtam? – Rosszat álmodtam. Nem volt egy kellemes.
-
Hát
azt hallottam. De… miért mondtad azt, hogy hagyjon békén engem? – Vörös riadó!
Az arcom tutira pipacs színű lett most. Annyira megdöbbenek, hogy hanyatt
dőlök, egyenesen a párnámra, ami különben is vizes az izzadságomtól. Szégyenlős
kifejezést ölt az arcom, még akkor is, amikor Naruto közel hajol hozzám.
Szemmel láthatóan érdekli, hogy mi is volt a vele kapcsolatos álmom.
-
Azért
– kezdek bele hosszú szünet után –, mert kicsiként láttalak. Fogalmam sincs,
hogy hogyan, de olyan, mintha látnám az életednek egy-egy részletét. Lehet,
hogy ez a pecsét miatt van, és ezért látom, de nem tudom biztosra. – Naruto elhátrál
tőlem; a sarkára ül. Arcán értetlen kifejezés ül. Jól kivehető, hogy nem tetszik
neki, hogy én éjszakánként az ő gyerekkorában járkálgatok, s mindezt a
megállapodásunk ellenére. Ezért tuti leszedi a fejemet. Egy pillanat. Miért
félek én attól, hogy ez a szőke Adonisz leszedi a fejemet. Azért, mert olyasmit
csináltam, amit nem saját akaratomból tettem és valószínűleg teszek. Bár ha az
ember belegondol, előtte láttam Naruto sebét a fején. De… amikor láttam
életének nagy szakaszait, akkor… akkor a Yondaimét és a feleségét, Kushinát
láttam. Ezért láttam én a múltját.
-
Várjunk
csak! – ül ki a morcos kifejezés az arcára. – Te álmodban a múltamban jársz,
mikor megkértelek, hogy ne?
-
Nem
szándékosan! – Felpattanok, és szúrósan a szemébe nézek. – Ez már második
alkalom.
-
Mi!?
– Szemei elkerekednek, és mérgesen veti magát a párnámba. Fejjel előre huppan a
meleg huzatra, és annak széleit szorosan megmarkolva némítja el magát.
-
Hagyd,
hogy megmagyarázzam! – Átnyúlok a másik oldalára, föléje magasodok. – Mikor
elnyomott az álom téged, megláttam a fejeden azt a heget, és utána elmentem
aludni én is. Akaratlanul láttam meg az életed egy-két részét. Megegyeztünk,
hogy nem kíváncsiskodunk egymás múltjában, és én nem akarom ezt megszegni. A
pecsét önként szolgálja a dolgokat. – Mikor nem válaszol, csalódottan ülök a
sarkamra, szemem az órára vándorol. Hajnali három óra négy perc van, még
mindenki alszik a börtön területén. – Lehet, hogy nem segít, de sajnálom. Nem
tehetek róla, láttam, és… nem is tudom, mit mondjak rá. Tudom, még csak
negyedik napja vagyunk… egy csapat, de… hülyeségeket beszélek, nem igaz? Úgy
tűnik, ez egy igen zűrös dolog. De azért egyet ígérhetek neked, amit biztos be
is tartok. – Hosszan beszívom a levegőt, majd kifújom. Közel hajolok a füléhez,
hogy jobban hallja, és belesuttogom a fülkagylójába. – Amíg velem vagy, senki
sem bánthat téged olyan dolgok miatt, amiről nem te tehetsz. Nem érdekel, hogy
kicsoda az illető, ha kell, megölöm. Próbálj meg visszaaludni, bocs, hogy
felkeltettelek. – És egy puszit nyomok a halántékára.
Nem tudom, figyelt-e rám,
de jelen pillanatban ez az egyetlen dolog, amit tehetek. Szomorúan
visszafekszem a helyemre, úgy, hogy a hideg falat bámuljam. Megfordítom a vizes
párnát, és megpróbálok én is visszaaludni, bár amennyire mérges és csalódott
vagyok, nem hiszem, hogy menni fog. Rettenetesen haragszom magamra, amiért
belenéztem, és csalódott is vagyok, amiért Naruto nem valószínű, hogy
meghallgatott. Képes vagyok elszúrni az egész tervet egy ostoba álom miatt.
Hihetetlenül buta vagyok, ahhoz képest, hogy én terveltem ki a szökésünket.
Amennyire csak tudok, magzatpózba
húzom magamat, és nem is szándékozom reggel nyolc előtt kibújni innen. Naruto
megmozdul mögöttem, valószínűleg felkönyököl a párnából. Én még jobban
összehúzom magamat. Szorosan lehunyom a szememet, mintha csak aludnék. Akár
dobosnak is elmehetnék ilyen szívvel. Életemben nem vert még ilyen sebesen, még
akkor sem, amikor Brandon megtanított, hogyan kell kardozni. Tényleg ennyire
tartanék attól, hogy valaki egyszerűen… egyszerűen… huh? A matracom alól egy
könyvet húzok elő. Díszes motívumokkal dekorált előlappal és egy belesimuló
lakattal az oldalán. Egy közepes méretű könyv és egy kis kulcs, ami szintén
nagyon díszesen van dekorálva. Semmivé foszlik a félelmem; felülök. A kis
könyvecske nagyon ismerős nekem, csak azt nem tudom, honnan. Az ágy végénél
kimászok és leülök az étkezőasztalhoz. A kiskulcs tökéletesen passzol a
kulcslyukba; engedelmesen felkattan a könyv. Kihajtom a lakatot, és elém tárul
a szöveg.
-
Ördög
fénye, világíts nekem! – Azzal egy mini Nap jelenik meg mellettem. A kis gömb
beteríti a környezetemet, akárcsak egy gyertya.
A könyvet kézzel írták,
és ha jól látom, ez a gyöngybetűs jól kiolvasható írás az enyém. Az oldalakat
egy farkasfejbe írt számok jelzik, az egész oldal pedig ezüstszürke. A
könyvnyitó borítójának belsejében pedig egy toll bujkál. Megbabonázva kiveszem
a tollat a helyéről, ami egy aranyszínű madzaggal oda van kötve a könyvhöz. Ám ha
az ember jobban megnézi, ez nem is egy könyv, hanem egy napló. Egy apró
szöveget veszek észre a belső borítón, amit szintén az én pici ujjaim írtak.
„Feledd a múltat, éld
a jelent, lásd a jövőt, de egy a lényeg, sose add fel! Mert jön még télre nyár,
jön még életre halál, de egyetlen dolgot tudj. Te is tudod, hogy a szíved az
érzelmeid palotája. Éppen ezért kell rá nagyon vigyáznod, még egy ilyen helyen
is. El kell zárnod egy biztos helyre a bensődben, s csak azoknak szabad
kinyitnod ezt a rejtett helyet, akik igazán megérdemlik, hogy megtudják, ki is
vagy legbelül.”
Ez az idézet… Brandon. De
ha ez a napló az enyém, akkor én miért nem emlékszem rá? Bensőmet elönti a
kíváncsiság és az aggodalom. Sebesen lapozgatni kezdek, az utolsó bejegyzéshez,
ami nem más, mint… a tizedik születésnapom. Július huszonkettedike, amikor
Brandon meghalt. De én miért nem emlékszem erre?! Miért?! Mondja meg nekem
valaki, hogy miért nem emlékszem arra, amikor is ezt a bejegyzést írtam. Talán
a sorok elmondják a választ, talán megtudom.
Július 22. Szülinapom!
Nos, a mai napon
töltöm be tizedik évemet. Bran pedig két hónap múlva tölti be a kettőt. Alig
várom az ő szülinapját, hiszen annyira aranyos, amikor mosolyog, de most nem ez
a lényeg. Brandon ma délelőtt magához hivatott, és igen furcsákat mondott.
Azt mondta, hogy nagyon büszke rám, amiért ennyire ügyes vagyok, és hogy képes vagyok már ennyi idősen is megállni a helyemet a nagyok között, de még mindig nem vagyok elég erős ahhoz, hogy rám bízza a könny medálját. Ez egy kicsit elszomorított, de amikor azt mondta, hogy délután menjek be hozzá, nagyon megörültem.
Mikor kijöttem tőle, a nappaliban rengeteg ember felköszöntött, de nem volt olyan a szülinapom, mint amilyenre számítottam. Nem örült senki sem, hogy végre tíz lettem, sőt mintha aggódtak volna értem ezen a napon. Pedig eskü, nem csináltam semmit sem. Mégis mi lehet a baj? Talán Brandon elhíresztelte mindenkinek, hogy milyen borzalmasan megy az íjászat az órán. Ne!
De már elég késő van. Ideje átmennem Brandon szobájába, hogy odaadja, amit akar. Bár egy kicsit már félek, hogy mit is akarhat, mert nemrégiben egy adag békát láttam a kezében. Fúj!
Azt mondta, hogy nagyon büszke rám, amiért ennyire ügyes vagyok, és hogy képes vagyok már ennyi idősen is megállni a helyemet a nagyok között, de még mindig nem vagyok elég erős ahhoz, hogy rám bízza a könny medálját. Ez egy kicsit elszomorított, de amikor azt mondta, hogy délután menjek be hozzá, nagyon megörültem.
Mikor kijöttem tőle, a nappaliban rengeteg ember felköszöntött, de nem volt olyan a szülinapom, mint amilyenre számítottam. Nem örült senki sem, hogy végre tíz lettem, sőt mintha aggódtak volna értem ezen a napon. Pedig eskü, nem csináltam semmit sem. Mégis mi lehet a baj? Talán Brandon elhíresztelte mindenkinek, hogy milyen borzalmasan megy az íjászat az órán. Ne!
De már elég késő van. Ideje átmennem Brandon szobájába, hogy odaadja, amit akar. Bár egy kicsit már félek, hogy mit is akarhat, mert nemrégiben egy adag békát láttam a kezében. Fúj!
Ajkaim remegni kezdenek, és
a napló szép lassan kicsúszik erőtlen ujjaim közül, s tompán puffan a padlón.
Egész testemben remegek, s szám elé kell kapnom a kezemet, ha nem akarok egy
hatalmasat sikítani. Sírni viszont nem tudok, annyira régen sírtam már, hogy
már el is felejtettem, hogyan is kell azt. Térdeimet a mellkasomhoz húzom,
átkulcsolom őket. Mélyen beléjük bújok, mintha nem is létezne a világ
körülöttem. Némán szenvedem a feltépett sebet, amit a napló recés kése tépett
fel.
A bátyám valószínűleg
memóriatörlő varázslatot injekciózott belém, amitől nem emlékszem arra a napra,
csak egy töredékére. A naplót pedig én magam rejtettem el, még kicsiként,
aztán… jól elfelejtettem. Brandon! De mi lehetett olyan, hogy nem szabad
emlékeznem rá? Szomorúan felemelem a fejemet, és csak nézem a térdemet. Az
erkély felől még mindig ömlik a holdfény; odasétálok, hogy érjen engem is egy
kevés holdsugár.
A korlátnak támaszkodom,
és szemem megakad a központi tornyon. A kis ablakon egy halvány ördögfényt
látok meg sután mozogni az ablak előtt. Észre sem veszem, amikor lábujjhegyre
állok, s mintha csak érte akarnék nyúlni, megemelem a kezemet. Visszahuppanok a
sarkamra, mikor az ördögfény elgurul az ablakból. Solemb nagyi. Ő tudhatja,
hogy mit is akart Brandon eltitkolni előlem. Felállok a korlátra, hátha még
egyszer meglátom a fényt, és bingó! A fény ott köröz a toronyban, mintha csak
hívna. Tétován hátranézek Narutóra. A ruhásszobám felé fordulva fekszik az
ágyon, szuszogva. Azt ugyan nem látom, hogy ébren van-e, mert a haja a szemébe
lóg.
-
A
központi toronyba megyek, ahol ég a fény. Ha netalán keresnél. – Azzal
topánkában járkálva, a központi torony felé veszem az irányt.
Talpam alatt halkan
csörögnek a cserepek, lábam fürgén jár, mintha csak levegő lenne, és a szél
repítene, nem pedig a saját erőm. Hajamat hátrasöpri a menetszél, s megcsillan
rajta a hold ezüstös fénye. Ezüst az ezüsttel találkozik, így adva egy folyékony
ezüst folyót, ami célratörően fut fel a torony oldalán. Bőrömet nem csípi a
hideg, pedig az Isten a megmondhatója, mínusz alatt van már a hőmérséklet.
Vérkeringésem megélénkül, mintha mindig is a hidegben éltem volna.
Felérek az ablakig;
benyitok. Solemb nagyi megszokott karosszékében ül, hátára puha takarót
terített, kezében pedig gyárkéményként pöfékel a pipa. Ezüst haját kontyba
fogta a feje tetején, s mintha már várt volna rám. Maga előtt két szék
várakozik arra, hogy valaki lehuppanjon rájuk, és meghallgassa a kérdésekre a
válaszokat. Bátran lépek be a szobába, és az egyik székhez megyek. A szék
félkör alakú háttámlájára teszem a kezemet, és sejtelmesen felpillantok
nagymamámra.
Angyali arcán, melyet nem
csúfított az idő ráncokkal, szarkalábakkal, most derűsen ragyog és mosolyog
rám. Ilyenkor tisztára olyan, mintha az anyámat látnám magam előtt, nem pedig neki
az anyját. Mintha csak egy szende kislány lennék, aki a nagymamája meséjét
szeretné hallani, lehuppanok a szék párnázott ülőkéjére és hátradőlök a
párnázott támlára. Kék szemeink találkoznak; igaz gyöngyökként csillannak meg
az ördögfényben.
-
Látom,
láttad a fényt az ablakban. – Kimérten bólintok. Kicsit fázom, ezért nagyi
egyik takaróját magamra tekerve dőlök vissza a székbe.
-
Mit
szerettél volna velem megbeszélni, Solemb nagyi? – teszem fel a kérdést, mire
eddig mosolygós arcát borús felhők kezdik szegélyezni. Pipáját komolyan a
szájába veszi, mélyet szippant belőle, s hosszasan kifújja a szürkés füstöt.
-
A
bátyádról akarok neked mesélni és a naplóról, amit már magad is megtalálhattál.
Meghökkent,
hogy Brandonról akar velem diskurálni, főleg hogy az egész értelmetlen. Brandon
hat éve halott, és már minden történet, amit hallottam róla, lerágott csont. Az
összes kalandját, hőstettét tudom, sőt még a nőügyeit is tudom kívülről (legyen
annyi elég, hogy a faluban gyorsan terjednek a dolgok). Szorosabbra húzom
magamon a takarót, lábaimat a mellkasomhoz húzom.
-
Brandon
maga is mágus. Méghozzá a három legjobb mágusok egyike. Már kicsiként forrt
benne a manna, és a vének felfigyeltek a tehetségére. Ám akkoriban a bátyád
csak önmagára gondolt, mindenkit maga mögé akart utasítani. Azután megszülettél
te, Freya. A te születésed megváltoztatta Brandont, és az az ember lett belőle,
akit te már megismerhettél. Te lettél a mindene, ahogyan utána Bran is.
Megtanulta, hogy vannak emberek, akikért érdemes élni, és nélkülük az élet mit
sem ér. A te tizedik születésnapodon is ez volt a helyzet. Az előtte való nap a
szelence kinyitásáról tárgyalt a Yondaime és Yomodo. – Rossz előérzetem támad a
történettel kapcsolatban, és már nagyjából sejtem, hogy mi lesz a végkifejlet.
– Brandon azon a napom a saját életét áldozta fel jelképesen, hogy téged
megmentsen.
-
MI!?
– Felpattanok ültemből. A takaró, ami eddig borított, most a széken hever,
engem pedig megcsap a hideg. Libabőrös leszek, de ez egy cseppet sem érdekel. A
tulajdon bátyám a saját életét adta, hogy én éljek… azért, azért, hogy hat
évvel később bűntudatba csaljon.
-
Nyugodj
le, kicsim. Figyeld a mondandómat. Végig jelen időben beszéltem a bátyádról. –
Ez való igaz. Sosem múlt időben beszélt róla, mintha csak egy régi emléket
idézett volna fel, ami már sosem élhető át. S most, hogy visszagondolok, apámat
is a keresztnevén szólította. Egy a kérdés: miért?
-
Mit
értesz azalatt, hogy jelképesen áldozta fel magát? – Feszült háttal és
idegekkel visszaülök a székbe, de már nem tudok visszaugrani abba a kisgyerek
szerepbe, ami percekkel ezelőtt voltam. Ez most komoly dolog, ami nagyon is
megváltoztathatja az életemet, sőt az egész ügyet, amit most végre készülök
hajtani. Én felelek Narutóért, így ha a biztonsága a fontos, legyen.
-
Hallottál
arról a varázslatról, hogy tökéletes másolat?
Hát
hogyne hallottam volna róla. Egy különleges mágiakönyvben olvastam róla, de
csak a töredékét sikerült kézbe kapnom. A varázslat lényege, hogy egy hasonló
energiájú személyt, aki hajlandó vállalni a szerepünket egy időre, átváltoztatunk
a saját képünkre. Az a személy pedig teljesen olyan lesz, mint mi. A haja, a
szeme, a hangja, sőt egy-két viselkedési normája is a miénket fogja tükrözni.
De ez egy nagyon bonyolult varázslat, amihez rengeteg alapanyag kell, és nagyon
kellemetlen, amikor átváltozik az a személy. Az ideje olyan három napig tart,
de a kívánt eredményt tökéletesen megüti.
-
Nos,
akkor már kapizsgálhatod a dolgokat. Brandon nagyon is él és lélegzik, hála
ennek a varázslatnak. És természetesen az apád is jó egészségnek örvendhet.
-
Azt
tudom – vágok fintort –, hiszen vele jöttem. – Ezt az előző mondatot úgy mondta
Solemb nagyi, mintha már egy éve nem láttam volna az agyon piperézett arcát.
-
Yomodo
biztos, de én a vérszerinti apádról beszélek.
Ekkor
akad el végleg a szavam. Erre a fordulatra életemben nem számítottam volna. Már
csak egy a bökkenő. Ha Kozumaki Yomodo nem a vérszerinti apám, akkor ő hol van?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése