A nyíl rezegve áll bele a tábla közepébe, miután
elengedem. Elhúzom a számat, mert nem oda akartam, hogy menjen, hanem legalább
egy picit arrébb. Másoknak mindig az a baja, hogy nem a közepébe megy, hanem a
szélére, vagy alig hiányzik egy kevéske a közepétől, nekem meg az a bajom, hogy
amióta megtanultam a közepébe találni, azóta sosem megy arrébb. Hiába célzok,
mondjuk, a tábla szélére, az ösztöneim mindig a nagy vörös körre
összpontosítanak, mint a bika, mikor meglengetik előtte a veres lepedőt, és
csak az után képes menni.
Már hajnal óta itt gyakorlok ezen a nyugodt,
erdős területen. Azok után, amik a konyhában történtek, nem lettem volna képes
visszafeküdni az ágyba, hogy visszaaludjak, pedig szoktam ruhában aludni.
Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy eljátsszam a nyugodt tanárt, aki a
tanítványa mellett fekszik, még akkor is, ha belül majd’ szétrobban a
tudatlanság ördögétől. Ehelyett írtam egy rövidke levelet Narutónak, és
kijöttem ide gyakorolni, hogy levezessem a feszültséget, ami felgyülemlett
bennem. De ahelyett, hogy megnyugodnék, egyre csak idegesítem magamat.
Minden tökéletesen sikerül. Hiába kardozok, a
bábunak mindig azon pontjait találom el, amik létfontosságúak, pedig én csak a
megsebzését tervezem. A nyíl folyton a tábla közepébe áll, akárcsak a dobó tőrök
vagy a tüskelabdák. Annyira ideges és gondterhelt vagyok, hogy minden pont az
ellentétjeként alakul, ahogy terveztem. Próbáltam azt tenni, amit ilyen
helyzetben tenni szoktam, pont a tökéletességet célzom meg… de sajnos, mindig
úgy is végződik.
Kezdek kicsit belefáradni, így inkább nem
idegesítem magamat jobban, és leülök egy közeli fa tövébe. Felhúzom az egyik
lábamat, ráhelyezem az államat, és csak nézem a füves talajt. A fűben apró
hangyák mászkálnak, akárcsak a többi rovar, féreg és kukac. Ők tudják, mit
kezdjenek az életükkel, tudják, mi a dolguk, de én már azt sem tudom, mit
kellene csinálnom.
Az odáig oké, hogy kitanítom Narutót, ahogy azt
már a börtönben elterveztem, de akkor még minden a helyén volt. Yomodo az apám
volt, Brandon a bálványom, nem tudtam, hogy Bran csak a féltestvérem, nem
tudtam, hogy van egy nővérem, Alana, nem tudtam, hogy egy híd vagyok egy
emlékeket őrző, titokzatos világ között. Ha jobban belegondolok, nem tudtam
semmit sem, addig, míg nem találkoztam Narutóval. Ha nem szabadítom ki, akkor
most nem ülnék itt, azon tanakodva, hogy mihez kezdjek most a saját életemmel.
De ha nem szabadítom ki, akkor nem lenne izgalmas
az életem, hazugságban élnék, és csendben végignézném, ahogy a világ elpusztul
körülöttem, velem együtt, ahogy azt Brandon nagyon szeretné. De még most sem
értem teljesen a tervét. Tömegmészárlást rendez, csak mert annak idején egy
démon okozta a barátja halálát. De… de mi van, ha nem is a benne lévő démon
okozta? A Jinchuurikik is olyanok, mint más emberek, mi is lélegzünk, eszünk,
iszunk és érzünk, akárcsak egy hétköznapi shinobi.
Annyi a különlegességünk, hogy több a chakránk és
gyorsabban gyógyulunk, mint mások. Akkor Alex valamilyen betegségben szenvedhetett,
ami fiatalon végzett vele. Köhögés, gyengeség, sápadtság… ha tippelnem kellene,
rákos volt, vagy a tüdő egyik betegségét kapta meg. Ha megérkezünk Rejtett
Holdba, akkor feltétlenül utána kell néznem, hogy mégis mi volt Alex boncolási-
és zárójelentésében. Egy biztos, hogy nem közönséges elhalálozásról beszélünk.
Egy különös mannát érzek meg a városban. De ez
valahogy eltér a többitől. Ez a manna súlyos és nehéz, mint a vihar előtti
fülledtség és hőség, úgy lebeg a város felett ez a pallos. Még számomra is
nehezen elviselhető, nem is beszélve az elképesztő chakráról, ami mögötte
rejtőzködik. Akaratlanul is felállok, magamhoz veszem a fegyvereimet, és
tetőről tetőre ugrálva követem a mannát.
Ki lehet ennyire erős? Ahhoz, hogy valaki ilyen
hatalmas erőt birtokoljon, legalább egy kapitányi rangot el kell érnie, pluszba
még valami hatalommal is bírnia kell. Valami olyasmivel, ami megduplázza a hatalmát.
Egy talizmán, egy kard, vagy bármilyen tárgy vagy démoni hatalom. Akár egy
váratlan átalakulás, mondjuk, vérfarkassá vagy vámpírrá.
De az utóbbi kettő ritkaság. Nem mindig maradnak
meg a varázslói képességei annak, aki egyszer már csatlakozott a démonok egy
fajához. Ha mégis, akkor sem lehet magasabb egy főparancsnok erejénél. Itt
valami nem stimmel. Vagy nagyon öreg az illető, vagy valami csoda folytán megszerezte
az Igazság kardját a tanácsteremből.
A jelek egy nagyon is ismerős helyre visznek.
Bree északi bárjába, a Csábító fényekbe. Az épület nagyon elüt a környékbeli
előkelő kertes házaktól, de nem annyira, hogy ne vegye észre az ember, ide csak
a nagyon gazdag főurak járnak mulatni. A bár egy hatalmas, négyemeletes mélykék
hodály. Az ablakait kínai mintás rácsok borítják kívülről, de szerencsére ezek
csak dísznek vannak fent az ablakok külsején. Leguggolok a lapos tetős ház
szélén, hogy jobban lássam a bejáratot.
A nagy, kínai motívumokkal ékesített kapu előtt
három lovas vár, talpig felfegyverezve, rakománnyal a nyergükön. Feltételezem,
a mesterüket várja a három pimasz kamasz. Fogadok, hogy a mesterük Bree-hez
jött. Valami megcsillan a napfényben. Elővarázsolok egy távcsövet, és megnézem,
mi villog ezüstösen az egyik ficsúr mellkasán. Egy pecsétmedál, és ráadásul…
ráadásul a bátyám ezüst sasával domborítva.
Ez egyre gyanúsabb és büdösebb, és nem csak
amiatt, hogy az alattam lévő házban valaki kint hagyta az erkélyen a szemetét.
Brandon valami másban is sántikálhat, hiszen Piszok Fred, aki ezt a bárt
működteti Bree felügyelete alatt, még a bűnözők között is nagyhírű, persze, ezt
nem veri nagydobra a Medve városiak között. Nekik csak Whiskys Fred, a
nagymenő, aki mindig nagymellű prostikat és annál is jobb italokat tud
beszerezni, amitől az úriemberek szinte már a lábai előtt fekszenek.
Egy egyszerű fekete bársonyköpenyt varázsolok
magamra, de azért a biztonság kedvéért védővarázslatot húzok magam köré. Akik
rám néznek, azok csak egy vörös hajú, zöld szemű, bájos szépséget fognak látni,
aki vándorol a világban. Leugrálok a sikátorba, amennyire csendesen csak tudok,
de még így is egy macska dühösen nyávog egyet, amiért a farkára lépek.
Felhúzom a kapucnit a fejemre, és nagy lazán
elindulok a kapu felé. Csizmám alatt ropog a fehér kaviccsal borított út, a
rövid köpeny pedig súrolja a fenekemet, ahogy lépek. Ahogy a két kamasz
közelébe érek, mind a kettő lenéz rám, s az egyik feltűnően megáll a lova
mellett, karba tett kezekkel. Arcán huncut mosoly ül, s lassan felém battyog.
Nem gyorsíthatom fel az eddig laza lépteimet, mert azt menekülésnek venné és
utamat állná. De most, hogy tartom a tempómat, talán elenged egy beszólással.
-
Na, mi az, cicus?
Elvesztetted a gazdádat? – Úgy tűnik, ő nem az a fajta srác, aki elenged egy
perverz beszólással, neki több kell. Ráadásul még nyomulós pasiba kellett
belefutnom, aki tuti, hogy egy randi nélkül nem húz el az utamból. A flörtölése
meg nagyon is sablonos. Szinte a legtöbb férfi közvetlenül szólítja le a csajt.
-
Nem, kandúr – kezdem
a játékot pici kis agyával –, de ha már így megkérdezted. – Lehúzom a fejemről
a kapucnit, és meglobogtatom az ő szeme szerint vörös hajkoronámat, és felöltöm
magamra legcsábosabb arcomat. Halvány mosolyra húzom a számat, a szemeimet
pedig megcsillogtatom feléje. – Trisa vagyok – nyújtom feléje a kezemet.
-
Edmund. – Azzal
belecsap a kezembe, és belátok az álcája alá. A varázslat alatt a srác arcán
egy mély sebhely vonul végig, míg a haja nem csillogóan fekete, hanem szürke,
akárcsak Gandalf kabátja a Gyűrűk urában. Elnyúlt, macskaszerű pupillája pedig
ijesztőbbé teszi az egészet. Ajkain, ami még mindig oly bájosan mosolyog rám,
tűhegyes szemfogak villannak elő. A srác egy haszinbi, azaz olyan lény, amely
csak félig képes átváltozni farkassá, és ha egyszer megteszi, sosem tud újra
ember lenni. Igaz, mindenkinél más. Valakinek előny, hogy átváltozik, mert
fessebb és erősebb lesz tőle, de valakinek – mint Edmund – nem igazán.
-
Örülök, Edmund, de
nekem találkám van. – Hoppon hagyom, de nem is zavar különösebben. Végre nem
kell ránéznem.
De a kérdés felmerül, hogy mit keres itt egy
haszinbi, rajta Brandon sasával. A válasz viszont ebben az esetben nagyon is
egyszerű. Brandon cinkosai, vagy ha jobban tetszik, akkor mészárosai. Tudtam,
hogy a bátyám nem fogja egyes-egyedül legyilkolni azt a tömérdek embert, de nem
gondoltam volna, hogy ilyen lényeket gyűjt maga mellé, hogy kiirtson egy
számára külön fajnak minősülő embercsoportot.
Ismét a fejemre húzom a kapucnit, hogy a táncosok
és a prostik ne vegyenek észre egy számukra kósza ügyfelet. Felosonok a
harmadik emeletre, ahol Bree szobája van, de egyből két őrbe botlok. Az álcájuk
alatt mind a ketten haszinbik, sötétkék bőrrel, de négereknek álcázzák magukat.
Más utat kell találnom ahhoz, hogy bejussak Bree szobájába. Csak egy paravánnak
támasztom a hátamat, aminek a túloldalát eltakarja egy nagyon nagy fikusz. A
paraván teteje nem csatlakozik a plafonhoz, így a tetején rá tudok ugrani az
egyik csőre, majd a szélső párkányra. A két srác nem veszi észre, hogy beosonok
a szellőzőbe.
Végigkúszom a csatornán, egyenesen Bree
szobájáig, de ott senki sincsen. Magamban elkáromkodom magamat, hogy mennyi
mindent megcsináltam, de egyik sincsen itt. Már éppen azon gondolkozom, milyen
hülyén festek idebent, amikor váratlanul léptek zaját hallom meg a folyosóról.
Bree szobájának ajtaja pedig csakhamar kinyílik. Meglapulok a szellőzőben, és
kilesek a rácsokon.
A nagyon is buja hangulatú helységbe belép Bree,
ezüstös öltönyben és flitteres nadrágban, és az után pedig az a személy, akinek
a torkát már a kezemben érzem. Brandon. Fekete kapucnis köpeny terül bíbor
mellényére és fehér ingére. A selyemköpeny olyan hosszú és nehéz, hogy Brandon
fekete ninja nadrágba bújtatott nadrágját veregeti. Megfontoltan, Bree-ről le
sem véve a tekintetét, leül az egyik babzsák fotelbe. A helyében nem tettem
volna, de az ő baja lesz.
A sztriptíz táncfogadósból árad erős parfümjének
a szaga, meg persze az enyhe félelem is, amit a bátyám karizmatikus ereje
okozhat. Én nem félek tőle, bármilyen erős is legyen. Ő csak egy alattomos
szélhámos, aki piszkos kis trükkök segítségével sok védelmező- és harci medálra,
ereklyére tett szert, ami szerintem szánalmas. Igaz, sok mágus használ
ilyeneket, de nem ekkora mennyiségben. Csak azok csinálnak magukból
karácsonyfát, akik annyira félnek a vesztéstől vagy a haláltól, hogy bármit
magukra aggatnának, ha megmaradhat a kis életük.
-
Szóval az érdekelne,
hogy hová is tart Freya, hm? – kérdezi gyanakvóan Bree, míg előkotorászik egy
szál cigarettát az egyik fiókból és rágyújt. A füst tömény dohányszagot hoz
felém; akaratlanul is hátrébb húzódom a kőfalú szellőzőben.
-
Igen, az érdekelne,
hogy merre megy. Követni akarom. A híresztelések szerint egyedül ő tudja, hol
van az a bestia, és nekem ez az információ nagyon is kell, akárcsak a Kyuubi
Jinchuurikijének a pontos helye. – Lassan előrehajol, ujjait egymásba fonja, ahogy
rátámaszkodik a térdére. – Freya pedig okvetlenül kell nekem.
-
Ugyan minek? Hiszen
csak a húgod, inkább vadássz le egy gyönyörű lányt a tündérkéim közül. A séta
alatt láttam, hogy alig bírod leküzdeni a szex vágyadat. – Nagyot nyelek. Egy
vérből valók vagyunk, Brandon csak nem lehet annyira ostoba, hogy vérfertőzést
hajtson végre. Vagy már annyira elvehette az eszét a Kurumi utáni vadászat,
hogy már az sem érdekli, hogy a saját húgával feküdjön le. De az is lehetséges,
hogy nem erre kellek neki. Elvégre, sokkalta többet tudok a bijuukról, mit ő.
Talán a pusztítási tervéhez kellek.
-
Nem, Bree. Rosszul
tudsz dolgokat. – Feláll a zsákról, kihúzza magát. Lassan járkálgatni kezd a
szobában. – Kozumaki a vezetéknevem, igen. De nem Hizaku és Selena a szüleim. –
Ha tehetném, most azonnal sikítanék egy óriásit. Akkor ezek szerint…
-
Kozumaki Hizaku még
négyévesen fogadott örökbe, amikor a szüleim meghaltak egy küldetés során.
Trauma volt, szinte már élni sem akartam, aztán megszületett ez az ezüsthajú
szépség. Még csak ötéves volt, de már láttam rajta, hogy milyen gyönyörű nő fog
belőle válni. És nagyon is igazam lett. Tízévesen egy egész fiútábor üldözte,
és most, amikor megláttam róla egy képet, olyan álombeli angyal vált belőle,
hogy már attól áll a farkam, hogy rágondolok. – Beszívja az ajkát, ahogy nekitámaszkodik
az ablakkeretnek, nekem pedig égnek áll a tarkómon a szőr, ahogy megcsap a
kéjérzete. Egész teste megfeszül a visszafojtott vágytól, szaporábban lélegzik,
kék szemei pedig olyanok, mintha bármelyik percben rávetné magát az ablakra,
mert ott látta az alakomat.
-
Attól, hogy követed,
nem fogod elcsábítani. Ott van vele a fiú, ezt te is tudod – bök Bree Brandon
felé, aki már a combjába mélyeszti az ujjait, nehogy keze az ágyékára tévedjen.
-
És akkor mi van?! –
fordul indulatosan hátra. – Freya az enyém, mindig is az enyém volt. Az a kis
pöcs nem veheti el tőlem. Gyerekként – folytatja haragosan, ahogy átvonul a
szobán – folyton vele lógott, nem létezett más, csak Naruto, Naruto, velem
pedig alig foglalkozott, amikor Konohába mentünk. Nem hallottam mást, csakhogy
mit csináltak aznap. Gyűlöltem már akkor, amikor megláttam azt a mosolyt az
arcán. Ezért még nagyobb élvezet lesz kibelezni.
Brandon szája gonosz mosolyra görbül, mintha már
látná maga előtt a halott Narutót. Kezei ökölbe szorulnak, háta meggörbül. Én
pedig már szánalmasan gondolok arra a szoborra, amit a fejemben alkottam
kicsiként a bátyámnak hitt emberről. Magabiztosnak, hősiesnek és sármosnak
tartottam, ám ez most ripityára törik, és csak egy félig őrült, kéjsóvár férfit
látok magam előtt, akinek szánt szándékában áll kivégezni a legjobb barátomat
és szerelmemet, engem pedig a magáévá akar tenni az idők végeztéig.
Ahogy megkeseredett alakját látom, felmerül
bennem, hogy annak idején mit láthattam benne olyan nagynak. A lányok mind
elolvadtak a jóképűségétől, a csillogó hajától, a domborodó izmaitól, amiket
előszeretettel mutogatott. De én, akárhogy nézem, nem látom meg benne azt, amit
a barátnőim folyton hajtogattak róla. Nem tudom elképzelni magamat az oldalán,
amint a felesége vagyok, gyerekeket szülök neki, ahogy elcsábítom az ágyig,
ahol forrón szeretkezünk. Nem tudom elképzelni, hogy akár egy ujjal is hozzáérjen
egy intim területemhez.
-
Hm, ez mind szép és
jó, Brandon.
-
Talán kétségbe vonod,
hogy Freya belém szeret, és örökre az enyém lesz? – kérdezi fenyegetően.
-
Ó, nem – hangja
selymesen kéjes –, csak az van, hogy a te Freyád már szerelmes, méghozzá abba a
srácba. – Akaratom ellenére is elpirulok, ahogy Bree kiejti a szavakat. Honnan
vette észre, hogy ennyire tetszik? Ennyire látszana?
-
Együtt járnak? –
emeli magasra a hangját Brandon, és egyből a kardja markolatára téved a keze.
-
Nem, még nem.
A fiú az egészből semmit nem vesz észre, de Freyán nagyon is látszik, hogy
mennyire félti, mennyire szereti, amikor a fiú átöleli, ha a közelében van, ha
beszél hozzá. A közelében akar lenni, hallani a szíve dobbanását, érezni a fiú
tapintását, hallani férfiasan csengő hangját. Valahogy az a lány teljesen
másként érzi magát. Felszabadultabb, megfontoltabb, még a szokásosnál is
kedvesebb, mosolyog, nevet, és talán csak annak a fiúnak a csókjára vár.
Akárcsak Csipkerózsika a hős hercegre, hogy felébressze az álmából. Az igaz
szerelem csókjára.
Bree nagyvonalakban levázolta, hogy mégis hogyan
érzem magamat a közelében. De azt kihagyta, hogy ez az egész
megmagyarázhatatlan. Megmagyarázhatatlan, hogy miért pirulok el ennyire, ha
arra gondolok, hogy csókolna meg, hogyan… hogyan lennénk együtt úgy. A
szívem őrült tempót diktál, mikor alig pár centi választ el minket, akkor pedig
alig kapok levegőt, amikor éjszaka gyermeki ösztöntől vezérelve hozzám bújik.
Átöleli a hasamat, és vagy az oldalamba, vagy a
hátamba temeti a homlokát. Érzi, hogy ott vagyok, tudja, nem hagyom magára. Már
mardos is a bűntudat, amiért ébredés előtt otthagytam a lakásban. Szerintem jól
le is fog hurrogni, hogy elmentem. Még akkor is, ha hagytam neki üzenetet a szekrényen.
-
Szerelmes? Szerelmes!? Az a fickó
összeállt egy olyan lánnyal, akinek már jó régen jegyese van, és a csaj még
annyit sem tett meg neki, hogy megcsókolja! Naruto egy szánalmas piperkőc, aki
az anyja szoknyája mögé bújik, ha Sasuke egy Tűzgolyót csinál a tó felett. De
mindenesetre, ha Freya hozzám kerül, addig fogom csinálni vele, ameddig csak
lehet, ha kell, halálig baszom, miközben végignézi, ahogy az embereim
kivéreztetik a fiút.
Úgy gondolom, éppen eleget hallottam ahhoz, hogy
végleg elmenjen a kedvem Brandontól, vagy akár attól is, hogy szemtől szemben
találkozzam vele. A kihallgatást pedig önként végezte. Az ostobája nem tudta,
hogy végig fülelek, és közben kikotyogja az összes választ jó pár kérdésemre.
Már csak annyit mondana el, hogy miképpen akar végezni a Jinchuurikikkel. Ám
pont, amikor rátér a lényegre, az egyik szolgája lép be a szobába.
A pasas – Zac a neve – azt mondja, hogy nemsokára
indul a hajójuk fel a Karaszna folyón, az Északi-tenger felé. Ezek szerint a
hegyi bölcsek felé tartanak, hátha ők tudnak valamit, vagy talán a Néma
testvérekhez igyekeznek, akik a mágusok összes titkát őrzik az ősidők óta.
Mérgesen morog, és Bree lelkére köti, hogy a szükséges infókat juttassa el
hozzá, bármilyen módon.
Kiviharzik a szobából, és hangosan becsapja maga
mögött az ajtót. Léptei súlyosan hangzanak a folyosón, akárcsak a kutyáié, akik
követik őt. Hamarosan lódobogás hallatszódik kintről, én pedig megkönnyebbülten
fújom ki a levegőt, amit eddig kétszer vettem. Összeszorítom a szememet, és
próbálom nem kiengedni a Brandon iránti szánalmamat és szégyenletemet.
-
Most már lejöhetsz. –
Meglep, hogy Bree észrevette, hogy a szellőzőben bujkálok, és hegyezem a
fülemet, de legalább Brandon nem vett észre. Belököm a rácsot, és leugrom
hozzá. Visszavarázsolom az igencsak magasan lévő rácsot, és macskavágású
szemébe nézek.
-
Kösz, hogy nem
szóltál neki.
-
Érted mindent,
cicalány. Brandon úgy is egy köpönyegforgató alak a javából. Reggel ötkor
állított be hozzám, hogy fecsegjen. Állandóan Hizakuval meg veled jött, hogy
kelletek neki. Hizaku a tudományos munkája és az esze miatt, te meg ágyasnak.
Kell neki apád összes feljegyzése, az összes. Nem számít neki, hogy bijuukról
íródtak vagy sem. Brandonnak – nagyot szippant a cigarettájából – nem számít,
hogy hogyan végez velük, csak ez a két dolog legyen meg.
-
Értem – összefonom a
karomat a mellkasomon. – Akkor mielőbb elindulok Narutóval innen, még ma.
Amilyen messzire csak tudunk, de elmegyünk, hogy még véletlenül se találkozzunk
velük.
-
Helyes – mondja
mosolyogva. – Nem is árt, ha elhagyjátok Medve várost. Néhány nap múlva úgyis
megérkezik Yomodo hajója, és nem hiszem, hogy kedves lesz. Ó, és – felém nyújt
egy borítékot – anyád, Selena, ezt a levelet küldte neked.
Anyám és a levélírás. Mintha álomba csöppentem
volna. Anya sosem volt híres arról, hogy levelet írjon nekem, ha olyan helyre
megyek, ahol szerinte rendben leszek. Ezek szerint értesült a helyzetről, és
most figyelmeztetni vagy leszidni akar. Vonakodva elveszem a pecsételt
borítékot, kinyitom. Anyám gyöngybetűs kézírása biztosít, hogy tényleg ő szól
hozzám.
„Drága Freyám!
Yomodo értesített arról, hogy megszöktetek
Narutóval a Vér várból. Két dolgot mondok neked csak. Az első az, hogy nagyon
bátor tett volt tőled, hogy ezt tetted, és véglegesítetted, hogy Yomodo nem
nyithatja ki a szelencét. A második az, hogy sajnálom. Sajnálom, hogy nem
mondtam el neked sosem az igazat. És azt is, hogy hagytam Brandont varázsolni.
Úgy gondoltam, hogy jobb neked, ha nem emlékszel dolgokra. Köztük az apádra,
akit te nagyon is szerettél.
Nem gátollak meg benne, hogy megkeresd, de előre szólok, hogy nem lesz egy egyszerű eset vele beszélned, mivel ezért ment el tőlünk. Fél.
Ami pedig titeket illet. Látogassatok haza Rejtett Holdba. Már mindent előkészítettem számotokra, ha ideértek. Meg már nagyon szeretném látni Kushina barátnőm kisfiát, hogy milyen nagyra nőtt. Siessetek ide. Már várunk rátok.
Nem gátollak meg benne, hogy megkeresd, de előre szólok, hogy nem lesz egy egyszerű eset vele beszélned, mivel ezért ment el tőlünk. Fél.
Ami pedig titeket illet. Látogassatok haza Rejtett Holdba. Már mindent előkészítettem számotokra, ha ideértek. Meg már nagyon szeretném látni Kushina barátnőm kisfiát, hogy milyen nagyra nőtt. Siessetek ide. Már várunk rátok.
Millió puszi: Anyád.”
Jellemző anyámra, hogy mindent kimond, ahogy az
eszébe jut. Most sem kímélt attól, hogy a háta közepére nem kívánta Yomodót, de
azért elhitette velem, hogy az apám. Gratulálok, anyám, gratulálok. De az
viszont valamelyest megnyugtat, hogy szeretne már látni minket, és minden
készen áll az érkezésünkre. Nem őrzöm meg a levelet, inkább szénné égetem a
kezemben.
Intek Bree-nek, és távozom. Útközben pedig egyre
csak kattog az agyam. Brandon azért tűntette el az emlékeimet, hogy ne
vágyódjam Naruto után, de Aika alibije, miszerint féltékeny az öccsére,
alaptalannak bizonyul. Hogy miért? Egyszerű a dolog. Azért, mert ha féltékeny lett
volna, akkor nem elzárta volna a dolgokat, hanem megszabadult volna tőlük egy
varázslattal.
Egy mágus képes elvenni a társa képességét, sőt
akár birtokolhatja is azokat. De nem, Aika helyette elzárta. Most vagy nagyon
ostoba volt, vagy sejtette, hogy Brandon egy elmeháborodott zseni. Van egy
olyan érzésem, hogy Aika valódi célja mélyen a felszín alatt van, de ezt csak
akkor tudom kideríteni, ha eljutok Konohába, és személyesen, négyszemközt
kérdezem ki.
Konoha innen túl messze van. Legalább három hét,
mire elérjük a Tűz erdejét, benne Konohával. Rejtett Hold viszont még messzebb
van, ami nagyon is nagy baj. Mindenképpen szükségem lenne pár könyvre, amiket a
Néma testvérek írtak a mágus történelemről. A legközelebb csak egy hely van,
ahol biztos, hogy szívesen látnak minket a múltbéli történtek ellenére is,
innen Északnyugatnak.
A Rejtőző Tündék városában.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése