Egy halom kupac papír az egész irodám. S ezzel mindent el is
mondtam a három napja uralkodó helyzetről, amióta helyettesi állásba helyeztek
át. Egy segéd most is folyamatosan hordja az elintézendő papírmunkát az irodámba,
amit a Főmágus nem képes rendesen ellátni, vagy tradicionálisan mindig a
helyettes végzi ezeket a feladatköröket.
Ilyen például az oktatás, az egészségügy a rendezvények és a
külpolitikai ügyek, amiket ő már nem képes ellátni a rengeteg más ügy mellett.
Igen ám, de én már az asztalba verem a fejemet, annyi minden halmozódott fel
nálam. Főként, mert Narutónak ma van a tizenhatodik születésnapja, amit
mindenképpen meg akarok ünnepelni vele.
A torta és az ajándékok persze már be vannak készítve az ünneplésre,
csak hát… mint látni lehet, annyi időm sincsen, hogy levegőt vegyek, nemhogy
hazaérjek időben Naruto szülinapjára. Az asztalom két oldalán legalább
kettő-kettő van, előttem vagy hat… Istenem segíts!
Azt már kitapasztaltam így három napja, hogy mennyi időmbe
telik, hogy elolvassam, elbíráljam és, ha kell, aláírjam, vagy rápecsételjem az
„elutasítva” feliratot. Ez körülbelül öt perc, azonban mivel egy ilyen stóc
legalább száz vagy ötven papírból áll, aminek javarésze komplex és/vagy tűzött,
legalább három-négy óra, mire végzek egyel. S úgy számolom, hogy holnapra is
marad vagy három-négy kupac.
-
Helyettes hölgyem! – kopognak be hozzám, mire
felriadok az aktuális oktatási jogból. Úgy látszik, hogy Izamu sensei egy
reformot vezetne be, nehogy a tanév első fenyítéséhez hasonló alakuljon ki a
diákok körében, igaz, előbb ezt engedélyeztetni kell a felsőbb hatalmi
rendszernél.
-
Szabad! – kiáltom ki, és egyben nyitom is ki a
kétszárnyú ajtót.
Egy hadnagy lép be, aki a Hobembach Alphones nevet viseli, s
akinek rőt haja most is elüt ezüst-arany színű kar- és lábvértjétől, valamint
fekete egyenruhájától. Mélyen ülő, barna szemei tiszteletteljesen néznek rám,
talán egy kicsit túlságosan is.
Elnézem őt, amint meghajol előttem, majd kihúzza magát, hogy
izmai mindenhol kidomborodjanak a kis páncélzat ellenére. Én is méltóságosan
felállok, leporolom egy kicsit térdig érő sötétkék szoknyámat, fehér blúzomat,
amire rátűztem a helyettesi jelvényemet.
-
Elnézést kérek a hirtelen zavarásért, de egy
fontos levelet hoztam Önnek! – mondja, majd átnyújt nekem egy elefántcsontszínű
borítékot, amit a felsőbb hatóságnak címeztek. Gyönyörű gyöngybetűkkel írták rá
igényes kezek.
-
Köszönöm, Hobembach hadnagy. Amint lehet,
válaszolok rá. – Azzal el is bocsátanám és térnék vissza a munkámhoz, amikor
megszólal, kicsit megszeppenve.
-
A futár itt vár a Fehér Palota előtt, a címzett
azonnali választ vár.
-
Vagy úgy – mondom komor hangon, s magamban szidom
az illetőt, aki küldte ezt a levelet.
Leülök a helyemre – közben Hobembach hadnagynak is intek, hogy
üljön le -, és jobban megvizsgálom a levelet. A levegő szinte belém szorul,
amikor meglátom, hogy ki küldte a levelet. Namikaze
Minato, Konahagakure Negyedik Hokagéjától. Összepréselem az ajkamat, még
mielőtt a káromkodás elhagyhatná a számat, és felbontom a levelet.
„Tisztelet
Főmágus Helyettes!
Levelemet
azért címzem Önhöz, hogy gratuláljak Helyettesi címének megszerzéséért.
Mindazonáltal levelem sorai egy aprócska, de igen jelentős kijelentést és
beleegyezést tartalmaz.
Néhány hónapja a Főmágus egy szövetségi szerződést ajánlott nekem, amire akkor
gondolkodási határidőt kértem. Ezúton is szeretném jelezni Ön, valamint Mebuki
Kendo Főmágus felé, hogy örömest elfogadom az ajánlatot, miképpen előnyös
feltételeket biztosít mind a két ország, város számára.
Ezt a legegyszerűbben egy személyes, szemtől szembeni tárgyalással érhetnék el,
amiben egyszerre lerendezhetnék az összes politikai, gazdasági valamint hadügyi
nézeteinket.
Persze, Önben felmerülhet a kérdés, hogy miért Önnek címzem eme levelet. Nos,
mivel nem tudom, hogy kicsoda Ön, de tudom, hogy esélyes az, hogy Önnel fogok
tárgyalni, legalább levélben ismerjem meg az Ön hozzáállását a témához.
Válaszát reménykedve és kíváncsian várom.
Konohagakure
Negyedik Hokagéja
Namikaze Minato
Elgondolkodtató, valamint eléggé frusztráló hír, hogy a
Főmágus ilyen ajánlatot tett Minatónak. Azonban nem tartom rossz ötletnek.
Igaz, hogy Konoha és Rejtett Hold között egy tenger áll, majd egy hétnyi
utazással, remek a kereskedelme, bővelkedik ásványi kincsekben, kultúrában és
hagyományokban sem utolsó, valamint remek hadereje van.
S valljuk be őszintén, nem lenne rossz, ha még egy esélyes
szövetséges besöpörnénk a Homok falu után. Másrészt ez a két ország – Konoha és
Homok falu – szövetésben állnak egymással, így nem is rossz ötlet. A
triumvirátus, három erős ország között, akiket igaz, hogy sok ország választ el
egymástól, de együttesen igen erősek.
Helyeslően bólogatok, majd tollat és papírt ragadok, hogy
azonnal válaszoljak Minato levelére. Szinte felkacagok, amikor papírra vetem a
sorokat, amiket Minato elhűlt képpel fog elolvasni.
„Tisztelet
Negyedik Hokage!
Ezúton is
köszönöm levelét, ami megvallom, hogy igen váratlanul ért, ilyen nagy munka
kavalkádban, amit kinevezésem napján rám zúdítottak. Köszönöm, hogy gratulál
nekem, hogy Helyettesi posztba helyeztek, ám az nem igaz, hogy nem ismer engem.
Nagyon is ismeri éles nyelvemet, ugyanakkor kedves és megértő jellememet, hiszen már találkoztunk. Gondolom, már tudja, hogy ki vagyok, és mosolyog magában, hogy milyen furcsa a sors fintora.
Nagyon is ismeri éles nyelvemet, ugyanakkor kedves és megértő jellememet, hiszen már találkoztunk. Gondolom, már tudja, hogy ki vagyok, és mosolyog magában, hogy milyen furcsa a sors fintora.
Ami a személyes találkát illeti, nekem bármikor jó, amikor Ön és kísérte –
esetleg családja – képes elszakadni a munkától, valamint a hétköznapi élettől,
küldetésekből. Kérem, előre jelezze, hogy mikor várható érkezésük, hogy
megfelelő fogadtatásban részesítsem.
Várom mihamarabbi válaszát.
A Főmágus
Helyettes
Szánt szándékkal nem írom alá, hagy törjön borsot az orra alá
a dolog. Elegáns borítékba csomagolom a levelet, megcímzem, majd átnyújtom
Alphones hadnagynak, hogy elvigye a futárnak, aki a Fehér Palota előtt áll
valószínűleg.
Alphones hadnagy tiszteletteljesen távozik, majd ismételten
belevetem magamat a munkámba. Szorgosan nézem át a papírokat, pecsételek vagy
írok, olvasok, és elemzek, de közben az eszem a levélen jár, amit nemrég
küldtem el.
Minato elfogadja annak az országnak az ajánlatát, akivel
összetűzésbe került nemrég. Elmosolyodom a dolgon, hiszen a sors kezes iróniája
egész érdekes. Azonban Naruto miatt aggódom egy kicsikét.
Minato mindenképpen november elejére vagy október végére ígéri
be a jövetelét. Még mindig friss az emlék Narutóban, ahogy bennem is. A sebek
még félig nyíltak, és nagyon furcsa lesz az, hogy tárgyalnom kell majd azzal az
emberrel, aki nyomorba akarta taszítani azt a férfit, akiért dobog a szívem.
Mélyet sóhajtok, kicsit hátradőlök a bőrszékemben. A mára
tervezett munkám felével már készen vagyok, azonban az óra már délután hármat
mutat, ami egyet jelent azzal, hogy nem leszek kész a másik felével csakis
akkor, ha tovább bent maradok.
Kelletlenül, de írok egy röpke üzenetet anyámnak, miszerint
rejtsék el a meglepetést egy kicsit, amíg haza nem érek, maximum vacsora után
ünneplünk, nem akkor, amikor hazaér az ünnepeltünk. A levelet felgörgetem, és
egy henger alakú palackba teszem, aminek két végén egy-egy fém kupak van.
Ez egy speciális belső levelezési rendszer, amivel könnyebben
lehet üzenni. Varázslattal működik persze, de valahogy megbízhatóbb, mintha
futárt küldenék, ugyanis ez a henger, amibe beleteszem a levelet, nem engedi
illetékteleneknek, hogy felbontsák.
Egy csőbe helyezem bele a lezárt hengert, majd egy egyszerű
szabvány varázslatot elmormolva kirepítem a rendszerbe. A hengerem most kirepül
a levelezési térbe, ahol a varázslatom majd bizton eljuttatja az otthon
felállított „postarekeszbe”.
Fáradtan, de tettre készen huppanok vissza a helyemre, mire a
fenekem máris jelzi, hogy elég legyen már, mert már kényelmetlen egyáltalán itt
ülni. De én mégis hozzáfogok a munkámhoz, s megint elkezdem a monoton munkát.
Közben folyamatosan jön Hobembach az újabb és újabb
levelekkel, amiket hol futártól, vagy a Főmágustól vagy ki az Istentől hoz. Egy
idő után már a hányinger kerget, ha csak meglátok egy levelet, de azzal
nyugtatom magamat, hogy nemsokára vége van a dolognak.
Kendo ugyanis elmagyarázta, hogy a Helyettesnek mindig akkor a
legrosszabb, ameddig nincsen segédje valamint, amikor behelyezik a posztba.
Akkor záporoznak rá a munkák, és ki se látszik belőlük legalább egy hétig.
Hát, mondanom se kell, hogy mikor ezt bejelentette, akkor
szívem szerint átkoztam volna a jó eget, amiért így megy ez az egész. De nincs
mit tenni, le kell nyelnem a békát, meg persze el kell végeznem ezt a rengeteg
munkát, amit a nyakamba sózott a Főmágus.
Transzomból, amit a munka váltott ki a hat órás harangozás
ébreszt fel, ami a Fehér Palota belső kertjében áll. Csak egy papír maradt
mára, s azt is aláírva boldogan veszem tudomásul, hogy végeztem mára.
-
Máris megy? – szólal meg mögöttem Hobembach, mikor
a kabátomat veszem fel a gardróbban tartottam a mai nap folyamán (idővel
kiderült, hogy egyes könyves szekrények mögött szobák, illetve átjárók vannak).
-
Igen, így is elcsúsztam azzal, amit munka után
terveztem.
-
Oh, értem – mondja kevés lelkesedéssel. Ugyanakkor
látom rajta, hogy örül is meg nem is neki, hogy van programom. Örül, mert
vannak, akik törődnek velem, viszont ő is tervezett valamit, talán egy
vacsorát, randevút.
-
További szép estét, Hobembach hadnagy! – kiáltom
vissza neki, mikor elsietek mellette a csizmámban és harisnyával borított
lábbal.
-
Várjon! – kiált utánam, mire én megpördülök
feléje, hogy a hajam loknijai az arcomat verdesi. – A Főmágus arra kéri, hogy
nézze meg a portál kaput.
A tenyereimmel csapok egy nagyot a combomon, majd ismét intek
Hobembachnak, aki tiszteletteljesen meghajol előttem. A padló persze már
kevésbé örül annak, hogy erőteljesen trappolok rajta, végig a végeláthatatlan
folyosókon.
Rengeteg lépcsőn lefelé, át rengeteg átjárón, amik elvezetnek
egészen a Fehér Palota legtávolabbi pontjára, ahol alig látsz már embereket,
csak rengeteg raktárt tele mindenféle eszközökkel, amik különféle irodáknak,
vagy mit tudom én, miknek kellenek majd idővel.
A legtöbb helyen egy kis kártya jelzi, hogy kinek vannak ott a
holmijai, vagy éppen mihez kellenek. Ügyvédi iroda, belügy iroda, beszámoló
raktár, irattá és a többi, és a többi. A citrom sárga falak ellenére elégé
sivár, ugyanakkor csendes egy környezet. Már értem, hogy annak idején, miért
választották ezt a helyet a portál kapu elhelyezésére.
Egyrészt, hogy ha felrobban, akkor minél kevesebb olyan eszköz
legyen a közelében, amit nem lehet pótolni. Például a beszámolók benn vannak
egy-egy kristálytárolóban is, a Fehér Palota kristály könyvtárában.
Azonban ezt a békés idillt, amit a csend áraszt magából, és
engem is megnyugtat egy kicsikét az egész napos munka után, egy hatalmas robbanás
zavarja meg, s pillanatok alatt már látom is felszállni a mennyezeten a
koromfekete füstöt.
Azonnal futásnak eredek, s a következő sarkon befordulva meg
is látom a portál kapus szobába vezető ajtót, amint a keret és az ajtó között
füst gomolyog kifelé. A sálamat a szám és az orrom elé tartva, feltépem az
ajtót, mire a füst az arcomba vágódik.
A kezemmel folyamatosan legyezem a koromfeketeséget, valamint
lassan araszolok befelé, ahol hamar megpillantom a két karbantartót. Mind a
ketten hétköznapi viseletben vannak, mintha nem is „szerelnék” nap-nap után a
kaput.
Igaz, ez a szerelés nem áll másból, mint figyelni a
kristályokat, amik a két méter magas boltív belseje felé mutatnak, és ha egy is
rosszul működik, akkor kicserélni. Valamint folyamatosan küldeni azokat a
hivatalos csomagokat, amiknek a szállítása igen veszélyes lenne a közutakon.
Ám, ahogy a látszat mutatja, hatszáz év után úgy döntött, hogy
most beadja a kulcsot, és nem hajlandó semmit sem csinálni. A két munkás
eszeveszetten rohangál, és folyamatosan húzogatják le a főkapcsoló karokat,
amik ellátják a kaput energiával.
-
Mi történt itt? – kérdezem az egyik munkástól, aki
végre megpillant, és azonnal előttem terem. Mélyen meghajol előttem, de közben
szorosan markolja kendőt, amit a szájához tart.
-
Helyettes hölgyem, mi sem tudjuk.
-
Az ablakokat – mondom, és egyetlen mozdulattal
kinyitom az összes ablakot, ami a helyiségben van.
A füst szinte hatalmas felhőként száll ki a szabadba, miközben
segítek a munkásoknak lekapcsolni a fő egységeket, amikből vagy harminc van. A
füst lassan elszáll, és a kapu is abbahagyja a folyamatos szikrázást, amit a
széttört kristályok árasztottak szét a keményfa padlón.
A levegőt kénes illat tölti be, valamint megperzselt acél
illata, a padlón helyenként ezüstszínű törmelék, por és kristály darabok
vannak, amik a szivárvány minden színében pompáznak. Lassan körbe tudok nézni,
ahogy kitisztul minden, és nem burkolózik a por felhőjébe a szoba.
Jobban mondva terem. A gépezet sokkal nagyobb, mint azt valaha
is képzeltem volna. A terem legalább egy fél kosárpályát, talán egy egészet is
kitesz. Ugyanis a kaput szinte körbe ölelik a különféle szerkezetek, gépek,
amik a szoba négy-öt méteres magasságáig felérnek.
Több helyen látok csapó ajtókat is, amiken egy ninja könnyedén
beugorhat. Lehet, hogy még a gép belsejében is egy kész útvesztő van, hogy a
gépek belső szerkezetét is meglehessen javítani. Ám a legtöbbjének már rozsdás
a fogantyúja.
Látszik, hogy már nagyon régen használta valaki is ezeket a
bejáratokat, mióta az öreg Membra meghalt hatszáz éve. Ha jól tudom az öreg már
a négyszázat töltötte, amikor utolérte a halál. Azóta senki nem látogatta
azokat a járatokat, amik talán a gépben vannak, csak a gépdobozok gombjait
nyomogatták, karjait húzogatták, valamint a hatalmas vezérlő egység előtt
ültek.
Most is az egyik fekete hajú munkás, akin barna póló, barna
kezeslábas és fekete gumicsizma van, próbálja kisilabizálni, hogy mi a baja a
gépnek, és reménykedik, hogy nem kell szerelni ténylegesen, mert akkor
orbitális bajban vagyunk.
Nem azért, hogy ne lenne utasítási könyv hozzá, csak egy a
probléma vele: senki nem érti a nyelvezetét. Még én is, aki annyi nyelven
megtanult, sem tudja elolvasni azt az írást, amit Membra hagyott ránk,
utódaira.
Az öreg Membra mindig is féltve őrizte a portál titkát, aminek
az a nagy különlegessége, hogy képes úgy megnyílni máshol, hogy elég, ha egy
szilárd teste van. Másrészt képes embert is szállítani. Nagyanyám szerint
Membra sokszor viccelődött azzal, hogy egy nap majd azért fog tönkre menni a
gépe, mert a megengedettnél nagyobb számú ember csoportot fog a kapu
áttranszportálni.
Ugyani előfordult néha napján, hogy olyan embereket is
áthozott a gép, akik nem a mi dimenziónkban, világunkban éltek, élnek, de
nagyon hasonlatosak a körülmények. Ilyenkor persze csapatokat küldtek annak
érdekében, hogy a szegény szerencsétlent visszajuttassák a világába, de akadt
olyan is, hogy az illető nálunk kívánt maradni, mivel sokkal jobb
körülményekhez jutott, mint a saját világában.
Ők maradhattak egyedül, a világában pedig úgy hitték, hogy
vagy eltűnt, vagy meghalt, vagy esetleg szándékosan megszökött, és keresik
életre-halálra. Ezek az emberek sosem tudták meg, hogy a szeretett családtag,
rokon, szerelem, vagy épp a barátjuk él és virul egy szebb, talán jobb
világban.
Ám voltak olyanok is, akiket okvetlenül vissza kellett jutatni
abba a világba, ahol addig is éltek. Ugyanis a legtöbb dimenzióban élnek olyan
emberek, akik itt is. Vegyük például engem. Én ebben a világban élek, azonban
lehet, hogy egy másikban is van egy hozzám hasonlatos személy, ugyanezzel a
névvel és kinézettel, de talán más a viselkedése vagy a hozzáállása a világhoz.
Ha ő átkerülne ide, akkor elég nagy kaotikát okozna itt, mivel
eléggé szokatlan látványt nyújtana, ha ugyanaz a személy más viselkedéssel,
talán életkorral stb. mászkálna mellettem. Őket a legnehezebb elkapni, mert ők általában
véletlenül keverednek ide, így sokkal nehezebb bemérni őket.
Azonban az, hogy elromlott a kapu csak is azt jelezheti, hogy
nagyobb számú ember csoport transzponálódott a mi világunkban. Ez pedig azt
jelenti, hogy hamar csapatokat kell küldenünk a meg találásukra. Viszont ez azt
jelenti, hogy el kell zárnunk őket addig, amíg a kapura ki nem találunk
valamilyen javítási módszert. Hacsak meg nem fejtjük a könyveket, amiket Membra
hagyott ránk.
Ez viszont annyit tesz, hogy szerencsétlen egyedek itt
ragadnak a világunkban addig, amíg meg nem fejtjük a könyveket, ami szinte
egyenlő a nullával. Hihetetlen, hogy ezt kell, mondjam, de még én sem, sőt
talán még a Főmágus sem tudna semmilyen megoldást találni erre az eshetőségre.
Mindenesetre azon mód küldök egy belső levelet a Főmágusnak az
ajtó mellett található légcsőpostával. Értesítem benne, hogy a kapu
megrongálódott, a javítása pedig kétséges. Visszafordulok a karbantartókhoz,
akik igyekeznek megpróbálni mindeneshetőséget, ám mindig az lesz a vége, hogy a
gép szikrákat kezd szórni, valamint füstölögni.
-
Sajna, itt nincs mit tenni – mondja az egyik
karbantartók, akinek haja koromfeketén csillog a fényben, barna szeme
elkeseredetten merednek a gépre. – Itt már a mi tudásunk nem elég. Egek.
-
Ne keseredjen el – vigasztalom amennyire
lehetséges. – Hiszen nem a maguk hibája, hogy tönkrement. Lehetséges, hogy
akkor is beadta volna az unalmast, ha van egy professzionális szerelő, aki
folyamatosan bemegy a gép belsejébe.
-
Az a helyzet Helyettes hölgyem – szólal meg a
másik, akinek vörös haja van, mélykék szemei, amik haragosan és bosszankodva
figyelik a gépezetet, ami még most is helyenként serceg. -, hogy nem azzal volt
baj, hogy bemenjünk, vagy, hogy nem értünk hozzá annyira. Hanem azzal, hogy van
odabent valami. Membrának voltak liblingjei, és az egyik állítólag ott van
bent. A családja szerint egy szerelő társa, aki az óta van bent, mióta Membra
meghalt. A családtagok nem engedték, hogy bemenjünk.
Úgy, egy szerelő társ? De akkor felvetül a kérdés, hogy miért
nem segédkezett a javításokkor. Talán az eszköz hiány miatt, vagy talán más?
Csupa-csupa kérdés már megint. Vagy inkább, mint mindig.
Felpillantok az egyik csapó ajtóra, aminek rozsdás fogantyúja
kiáll a sima acéllapból. Az ajtó négyszögletű, valamint elég nagy, hogy egy
ember kényelmesen beférhessen. Azonban az ajtó szélein látszik, hogy nem
manapság volt kinyitva. Nagy a valószínűsége annak, hogy beragadt, vagy nem
lehet kinyitni.
A többit is megnézem, s mindegyiknél hasonlókat tapasztalok.
Rozsdás, beragadt, néhol törött fogantyú, vagy félig eltorlaszolt. Mélyet
sóhajtok; itt nincs megoldás. Azok a szerencsétlenek pedig akkora bajban
vannak, hogy a világban még nem volt olyan.
-
Maradjanak itt, takarítsanak össze. S addig ne
nyúljanak a géphez, ameddig a Főmágus nem határoz.
-
Értettük – mondják, miközben haptákba vágják
magukat, majd kisietek az ajtón.
-
Itt
valami nem stimmel – szólal meg Kurumi, akinek hirtelen jelenléte arcon
vág. Azóta nem beszéltem vele egy szót sem, hogy a katonák rajtunk ütöttek
Tündelakban. – Hatszáz év alatt nem volt
semmi komoly probléma vele. Most mégis bedöglött. Kicsit sem gyanús ez neked?
-
De! Valami
van a háttérben, csak azt nem tudom, hogy mi az. Nem lehetett emberi hiba,
hiszen a karbantartók hetente cserélődnek. A szerkezet pedig megtanulhatatlan
mechanikával rendelkezik, amit Membra fejlesztett ki. Ugyanakkor nagyon furcsa,
hogy egyik pillanatról a másikra rongálódott meg.
-
Azonban
azt ne felejtsd el, hogy mit mondott Membra mit mondott a halála előtt. Van egy
szerelőnk, de jól elrejtette. Vagy, hogy is mondjam, megjövendölte.
-
Hagyjál a
jövendölésekkel! – felelem ingerülten, s menten eszembe jut a sajátunk. – Egy
életre elegem lett belőlük.
-
Ne
feledd, te vállaltad a szenvedést nem én.
Egy ideig hallgatok. Való igaz, hogy én vállaltam, de azt nem
mondtam egy szóval sem, hogy folyamatosan szajkózni akarom. Olyan jó volt egy
ideig elfeledni, hogy Brandon fenyeget minket, hogy Narutónak sorsa van, amiben
kicsi az esélye, hogy én is benne vagyok. De sajna, mindig vissza kell térni
oda, ami a gyökere a dolognak.
Ám ez a Membra féle jövendölés kicsit másabb, mint az, amibe
Naruto meg én csöppentünk. Membra azt mondta még a halálos ágyán, hogy lesz
utána egy szerelő, de nem a családjában, hanem a kapu kiválasztja a maga
javítóját.
A vénember mindig azt mondta, hogy a gépének lelke van, hogy
saját akarattal rendelkezik, ezért nyit meg folyton kapukat hozzánk, ezért
olyan, amilyen. Kezdetben badarságnak tartottam én is, ám valahogy van egy
olyan érzésem, hogy van benne valami.
Sosem állította be senki sem a kaput másra, mint amit mi
beprogramoztunk, ő mégis képes volt olyan adatokat magába táplálni, amiket mi
az égvilágon nem láttunk. Olyan helyeket mutatott, amiket eddig még nem láttam.
Lehet, hogy most jött el az ideje annak, hogy a szerelő színre
lépjen, akár egy Shakespear drámában a főhős. Már csak az a gond, hogy merre
találjuk meg azt a személyt, aki erre a szerepre alkalmas Membra szerint.
Hajaj! Már megint csak a baj. Mindig csak ez a nyomoronc baj.
Sosincs egy nyugodt perce az embernek, amikor nem az életével
kell foglalkoznia, vagy azokkal a dolgokkal, amik talán az életét
veszélyeztetik. De jelen esetben csak azt tudom tenni, hogy kiadatom a
parancsot, hogy kezdjék el keresni a szerelőt, akin Membra jele van.
A jövendölés szerint ugyanis az a szerelő, akin megjelenik
Membra sokat mondó szimbóluma. A szimbólum két fekvő rombuszból áll, amiknek a
két vége összeérintkezik, valamint a csúcsokból kiinduló átlók találkozásánál
egy vörös pont található.
Minden bizonnyal a csuklón helyezkedik el, hogy nehezebben
lehessen megtalálni, vagy talán felkaron, bokán, vagy a combbon. De én
mindenképpen a csuklón keresném. Végül is a szerelő a kezével dolgozok
elsőként, így logikailag a csuklón a helye.
Cipőm hangosan kopog a kihalt folyosókon; ilyenkor már alig
vannak az irodákban, mégis zavar a tudat, hogy ilyen hangosan vonulok végig a
Fehér Palotában. Mióta kineveztek az óta egymást érik a kellemetlenségek.
Egyszerűen nem értem, hogy miért lett hirtelen ilyen szükséges meghajolni
előttem, amikor még mindig ugyanaz a személy vagyok, aki voltam.
Ilyen például Owen, az én régi akadémiai osztálytársam, aki
Narutóval jár egy osztályba az egyetem. Amint belépett az irodámba és
meglátott, csak nem orra bukott, annyira meghajolt előttem.
Egy ideig csodálkoztam rajta, de utána, mikor megláttam,
barna, rövidre nyírt haját,
zöldes-szürke szemét, ami még a mélyen ülés
ellenére is karikás volt, rögvest megértettem, hogy nem volt neki egyszerű
élete, míg én a világot jártam.
Ezüstszínű láb- és karvértje, valamint fekete egyenruhája
elárulta nekem, hogy hadnagyi pozícióba jutott, és nagyon is büszke rá, ám
valahogy a büszkesége mögött éreztem a szándékot is. A pontos okot én sem
tudom, de egészen biztos, hogy számára jelentős.
Őt követték a régi társaim, akikkel az akadémián ismerkedtem
össze. Memoru Kaneki, Sesomu Mitsuki és Adarlan Mason, akik mind velem jártak
egy osztályba, kiálltak mellettem, s azt is elfogadták, amikor kiváltam az
ötösből, és a saját utamat kezdtem el járni.
Most mind a négyen meghajoltak előttem, annak ellenére, hogy
nem akartam. Erre csak azt felelték, hogy nem érdekli őket, ez a kötelességük,
még akkor is, ha én a legjobb barátjuk vagyok.
Kicsit nehezemre esik ezt elfogadni, hiszen, én nem változtam,
egy kicsit sem. Mint annak idején a pecsétemnél. Nem én változtam, hanem a
körülmények. Nem én lettem más, vagy a testem, hanem az, akinek emlegetnek. Az
embereket, mindig az alapján határozzák meg, hogy milyen rangban vannak, hogy
kicsoda, hogy hogyan áll az emberekhez, alattvalóikhoz.
Az utcákon az emberek mégis kellemesen mosolyognak rám, ha
elhaladok mellettük, némelyik férfi bókol, talán túlságosan is átlátszóan.
ijesztő, hogy ez embereket mennyire megváltoztatják a hatalmi harcok.
-
Hahó,
Föld hívja, Freyát! – ébreszt fel Kurumi kába gondolkodásomból. – Minden rendben van? – kérdezi aggódó hangom
tőlem.
-
I-igen,
csak… aggódom. Valahogy nem tetszik nekem, hogy most a zűrzavarok kellős
közepében jelennek meg ezek a gondok. De talán így kell ennek lennie.
-
Talán. – Ez az
utolsó mondat, amit hallok Kurumitól, talán egy jó időre menőleg.
Sosem volt egy szószátyár démon, kivéve akkor, ha kérdeztem.
Most mégis túlságosan visszahúzódó. Megfordult már az is a fejemben, hogy a
döntésem piszkálja nagyon a csőrét. Végül is Kurama egy fajtársa, akivel talán
még elérheti, hogy fenn maradjon a farkas démonok faja.
Ám a döntésem keresztezi az ő terveit. Naruto nem szerelmes
belém, sőt egy ideig senkibe sem lesz az. Hinata sebe még mindig ég, ahogy
minden más sebe is. Látszik, hogy még nem sikerült úgy feldolgoznia a
történeteket, hogy felszabadultan tudjon élni itt, annak ellenére, hogy mindent
megteszek, hogy jobb legyen számára.
De ez nem csak rajtam múlik. Másokon is. Ám most inkább a
szülinapja a fontos, amire, ha nagyon sietek, még pont elcsípem. Felveszem hát
a nyúlcipőt, hogy minél előbb hazaérjek.
Végig futok a város utcáin, ahol sorra kapcsolódnak fel a
lámpák, az emberek többsége bevonul a házába, hogy annak melegében tölthesse a
békés estéjét. Ám, ahogy a város kivilágított óra tornyára pillantok
csalódottan látom, hogy kevesebb időm van, mint hittem.
Viszont tudok egy rövidítő utat a házunk mögötti erdőszélen,
ahol gyorsabban elérhetem a célomat. Így felugrom a legközelebbi tetőre, és
onnan elrugaszkodva átmászom a városon, egészen az erdőszélig. Ott átpattanva
az egyik fára, elkezdek szélsebesen futni.
Úgy futok, mintha az életem múlna rajta. Tüdőmet szaggatja a
hideg levegő, orrom kipirosodik, ahogy szaporán veszem a levegőt. Lábaim
sikítoznak, ahogy a sokórányi ülés után most bemelegítés nélkül rohanok
hazafelé.
De mégis jól esik. Már muszáj volt egy kicsit kinyújtóznom a
rengeteg ülés után. Mégis valami nem hagy nyugodni. Az állatias ösztöneim azt
súgják felém, hogy nézzek hátra, akárcsak egy pillanatra is.
Ezt az egyik kanyarban meg is teszem. Futólag a vállam mögé
lesek, a lélegzetem pedig azonnal elakad. Heten követnek egyenesen hazáig. Négy
idősebb felnőtt, köztük kettő nő, valamint három gyerek, köztük egy kisebb
kislány.
Chakrájuk alapján három felnőtt – a két férfi és az egyik nő –
magasan képzett, hatalmas energiájú jounin, vagy ANBU. Ők alkotják a haderő
jelentős részét, ám a másik felnőtt nő sincs hiányában a chakrának.
A gyerekek még csak egy genin szintjét ütik meg, de még így is
elég képzettek a nyomkövetéshez. Fogamat csikorgatva gyorsítok a tempón, amit a
testem erősen ellenez. Fizikailag ugyan nem fáradtam el annyira a mai nap
folyamán, de szellemileg igen csak nyúzott vagyok már.
Az agyam nem tudja olyan gyorsan küldeni a parancsokat a
testemnek, hogy az képes legyen a felém száguldó kunai-k összességét kikerülni.
Sok felsebzi a karomat, lábamat, annak ellenére, hogy minden manőver
módszeremet kipróbálom.
-
Naruto! – érintem meg az elméjét, aminek élénk
pislogása most is boldogságot gyújt a szívemben.
-
Freya? Mi a baj? Hol vagy? – kérdezi tőlem aggódó hangon, nekem pedig azonnal
felsejlik pillantása, óvatos testtartása.
-
Heten követnek. Nem tudom őket lerázni – mondom, miközben folyamatosan hátra pillantgatok, hogy
még mindig itt vannak-e mögöttem. Pechemre szorosan követnek, s
rendíthetetlenül a nyomomban maradnak.
-
Azonnal ott vagyok –
heves hangja megnyugtat, s szinte biztos vagyok benne, hogy a mannám alapján
azonnal rám hangolódik.
A lábaim alig bírják már a futást, de
még egy kicsit ki kell tartanom, míg Naruto meg nem érkezik. Felgyorsítom
lépteimet, s ágról ágra kapaszkodva lendülök át minél kacskaringósabb
mozdulatokkal. De még így is a két férfinek sikerül mellém kerülnie.
Csuklyájuk takarja az arcukat, így nem
látom a tekintetüket, ami mindent elárulna róluk. Oldalra pillantgatva azt
lesem, mikor ugranak nekem. Ám egyik sem teszi, helyette versenyeznek velem.
Maguk mögé akarnak gyűrni, hogy utána
közre zárjanak a társaikkal. Összeszorítom a számat, és a maradék erőmet
összeszedve megpróbálom őket lehagyni, több-kevesebb sikerrel.
A lábaim sikoltoznak, könyörögnek, amikor
megérzem Naruto felém irányuló mannáját. Elönt a hála, hogy végre itt van, és
segít, mégis egy parányi féltés azonnal felcsillan bennem.
-
Vigyázz! – hallom meg a
hangját, mire azonnal alábukom a lombnak. Pont időben, még mielőtt egy hatalmas
széllöket elsodorná a követőimet. A hét test egyként csapódik a földre, és én
is vészesen közelítek felé. Már majdnem leérkezem, amikor egy levendula tenger
sodor magával. – Meg vagy! – kiáltja diadalmasan, amikor átkarolom a nyakát, ő
pedig pihe könnyen letesz a földre.
-
Köszönöm – mondom
két lihegés között. Ekkor kiáltás hangzik fel; a követőim ismételten nekünk
rohannak, ám ezúttal a férfi és a nő ugrik nekünk.
Naruto persze azonnal kapcsol, és a
dobbant egyet a földre, amivel egy hatalmas ketrecet készít a követők köré. S
csodálkozásomra még apró, robbanó gömbökkel vonja körbe őket, nehogy szökni
próbáljanak. Ám azok fényében olyasmit látunk mind a ketten, ami még engem is
ledöbbent.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése