Börtönsztori - 44. fejezet: Jégkirálynő

Órákig üvöltöznek odakint. Hallom a hangjukat, érzem a szagukat, mintha én is ott lennék a kisebb fajta táborukban. Félix is érzi nyugtalanságomat. Nagy, fekete szemeivel, haláli nyugodtsággal figyeli, ahogy vagy hatszor lebontom és újrakötöm a sort. Bosszúságom kezd elfajulni, így inkább lerakom a kötésemet, még mielőtt szegényke látja kárát.

Inkább előre hajolok, térdemre támaszkodom, arcomat pedig a tenyerembe rejtem, hátha sikerül valahogy lenyugtatnom zakatoló szívemet. De ez szinte egyenlő a lehetetlennel. Képtelen vagyok nem gondolkodni, képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni a kintieket, miközben tudom, hogy felesleges miattuk aggódnom. Mégis valahányszor rájuk gondolok, a gyomrom összeugrik, nem kapok levegőt, és a szívem eszeveszetten kezd el verni a mellkasomban, mintha kergetnének. Valami kezd bennem munkálkodni, de leginkább a hatodik érzékem kezd bizseregni bennem. Figyelmeztet, közeleg… bármi is legyen az.

Elveszem a kezemet az arcomtól, és kitekintek a függöny át az előkertbe, ahol látom, hogy Konohamaru veszettül magyaráz valamit a Hetediknek, aki egyre csak a fejét csóválja. Yakumo viszont egyszerűen felszívódott. Nem mintha nem örülnék neki, hogy már nem a portám környékén szaglászik, de valahogy nyugtalanít a tudat, hogy ennyire gyorsan elhúzta a csíkot. Hatodik érzékem pedig még jobban kezd bizseregni ennek gondolatára. Gyanakodva felállok a kanapéról, és az ablakhoz sétálok.

Résnyire húzom a függönyt, végig pásztázom a tömeget, ami egybe gyűlt, s énem egy része egyre azt kérdezi, hogy miért ennyire fontos számukra, hogy megtudják a kapu titkait tőlünk. A másik részem – a Helyettes és klán vezér énem – viszont pontosan tudja a válaszokat. Betűről betűre megválaszoltam az összes kérdésemet ez alatt a két év alatt. Végig tekintettem itt, ezen a világon, kérdéseket tettem fel, és válaszokat leltem rájuk, hogy másra is tudjak felelni.

Az életem, az emlékeim, a jövőm, a sorsom, a családom, Brandon… mind üres szavak már. Mind megválaszolt kérdések, amik már csak lebegnek a levegőben, hogy hozzájuk kapcsolódjon valami más, valami megmagyarázhatatlan, akármi. Ám csak az idő tudhatja, hogy mikor. Azonban nekem nincs szükségem arra, hogy tudjam, nekik hamarosan csatlakozni fog valami, ami kibillenti a világot a megszokott rendjéből, és ezt ők is érzik.

S mintha csak Konohamaru megérezte volna, felém pillant a Hetedikkel együtt. Mindkettejük tekintetében látom, hogy várnak. Éberen figyelik merev alakomat, hogy hova mozdulok. Az ajtó felé, vagy be a házba. Sajnálatukra, az utóbbi mellett döntök. Elengedem a függönyt, és felmegyek az emeletre. Lábaim könnyedén visznek a kárpitozott folyosón át a szobámhoz, aminek félig nyitott ajtaján belesek.

Tekintetem az ágyon fekvő alakra vetődik, aki még mindig az igazak álmát alussza. Naruto csendesen és nyugodtan alszik a párnák között, szinte elveszve a pihenésben. Vajon mikor aludhatta ki magát utoljára, vetődik fel bennem a kérdés. A kapu nagy munkával jár, a kutatás főleg, az egyetemen a negyedéves vizsgák közeledtek, mikor átléptem ide, a családfenntartó szerepe sem utolsó, nem is beszélve a klánról, ami a nyakába szakadt a távozásommal. Tömérdek munka nehezedhetett a vállára, amit általában ketten vállalunk magunkra, nem pedig egyedül.

Az ajtófélfának dőlve a szám elé kapom a kezem, hogy fékezzem a magam iránti felesleges haragomat, de még így is mardos a lelkiismeret, hogy magukra hagytam őket… ismét. Ajkamba harapok, de nem szólalok meg. Nem tudnék mit mondani, még saját magamnak sem. Helyette közelebb merészkedem hozzá, az ágyra térdelek, és csak nézem egy ideig az arcát, amit mindig is csodáltam. Hogy még a legnagyobb hajszában is képes volt olyan angyali arcot vágni alvás közben, hogy már a sárga irigység evett érte.

Most is olyan. Egyetlen ráncot sem látok rajta, bőre sima, hegtelen, bársonyos. Ujjaim végig simítanak a homlokán, arcán egészen le az álláig újra és újra végig cirógatva őt, akárcsak egy kisgyerekeket az anyja. Teljesen magával ragad, ahogy érzem az ujjaim alatt az ereit, ahogy a levegőt rám fújja. Még most is alig akarom elhinni, hogy itt van, hogy tényleg itt fekszik előttem az ágyon. Olyan, mintha még mindig álmodnék.

-        Ühm – ráncolja össze a homlokát egy pillanat alatt. Én magam viszont egy pillanatra teljesen ledöbbenek. Kezem megáll simogatás közben, majd hirtelen visszakapom a mellkasomhoz, amikor megmozdul, hogy kinyújtózhasson. Elásítja magát, miközben a csontjai ropognak, izmai pedig megfeszülnek. Ujjai az ágytámlát súrolják, háta ívben feszül meg, ahogy megmozgatja elgémberedett csigolyáit. – Te szentséges Isten! – mormogja, majd csukott szemmel felül az ágyban.

Lehajtott fejjel, felhúzott térdekkel próbál életet lehelni magába, jobban mondva felébreszteni magát annyira, hogy résnyire nyissa a szemét. Azonban ez nem megy annyira egyszerűen, mivel még perceken keresztül nyöszörög az orra alatt, de nem képes rászánni magát erre az egyszerű dologra. Poénos viselkedését látva elkuncogom magamat, főleg mivel már vagy hatodszorra ásítja el magát. Azonban meghallja a kuncogásomat, meglepődöttségében felém kapja a fejét.

Hirtelen nyitja ki a szemét, de rögvest vissza is csukja, amit éles fény éri a szemét. Kezét a szeme elé kapja, majd fokozatosan kinyitja. Tekintete persze egyenesen rám esik. Végignéz rajtam, arca viszont nem árul el számomra semmit sem, azon kívül, hogy rettenetesen kómás. Ismételten elkuncogom magamat, ám még mindig semmi reakciót nem látok rajta.

-        Már megint egy látomás – mondja beletörődően. – Egek! Visszaállhatnék már – mondja magának, majd hanyatt vágódik az ágyon, párnát húz a fejétre, és valami olyasmit morog alatta, hogy majdcsak elmúlik. Elmosolyodom bohókás viselkedésén, ám kijelentése arra enged következtetni, hogy máskor is voltak már ehhez hasonló látomásai. Aggodalmam azonban most nem számít annyira. Közelebb húzódom, és megfogom a párna szélét, hogy felhúzzam róla. – Bran! Hagyjál! – jön a goromba válasz a párna alól.

-        Nem! – felelem élesen és játékosan, ám még mindig nem reagál rá. Homokba dugta fejét, akár egy strucc.

-        De! Hagyjál békén! Már megint képzelgek, és el akarom hessegetni… nem szeretném magamat áltatni.

Áltatni? Lemondott… rólam… Elkámpicsorodom, és szomorkodva a sarkamra ülök. Lelkem hirtelen egy üres lyuk kezd tátongani, pont, mikor ideérkeztem. Csak most a csalódottság és a hitetlenkedés lesz úrrá rajtam. Az ajkamba harapok, szemembe könnyek gyűlnek a gondolatra, hogy lemondott rólam. Hogy nem küzd már azért, hogy hazajuthassunk, pedig… én munkálkodtam rajta. Vissza akartam menni hozzájuk, de így… már nem is tudom.

-        Ilyen könnyen lemondtál rólam? – teszem fel a kérdést hangosan is, hátha megválaszolja, és igazam is lesz. Dühösen a térdére hajítja a párnát, miközben felül, ám arcán csak a feszültséget látom, haragot nem. Nagy valószínűséggel már végig csinálta ezt már vagy tucatszor.

-        Nem mondtam le könnyen. A kaput lehetetlen bemérni. Több mint egy éve próbálom belőni a kaput arra a koordinátára, amit akkor adott meg az a nyavalyás masina, amikor eltűntél, és… ahogy… egyre csak jöttek a kudarcok, és egyre világosabb lett, hogy nem tudlak hazahozni… Nem bírtam tovább, és már vagy két hónapja nem voltam a kapu környékén sem. Ránézni sem bírok.

-        És, ha azt mondanám, hogy nem vagyok látomás? – teszem fel a kérdést kíváncsian és reménykedve, hátha sikerül meggyőznöm, arról, hogy nem volt hiába az erőfeszítése.

-        Akkor azt mondanám, hogy nem hiszek neked – feleli keményen és egyhangúan. – Egyszer már mondtad. Az egész egy nagy hazugság. Sosem jössz haza… és Brannek csalódást kell okoznom, hogy nem tudlak visszahozni.

Szemében könnyeket vélek felfedezni, ám az arca sokkalta az mondja, hogy már beletörődött, elfogadta, még akkor is, ha keserű és rossz is. Erős lett, mind lélekben, mind testileg is. Tudja jól, hogy neki kell a vezérnek lennie, a megingathatatlannak, akárcsak nekem. Elmosolyodom, ahogy végig nézek rajta, s arra gondolok, hogy talán nem is volt olyan nagy baj, hogy nem voltam mellette olyan sokáig.

-        Miért nem mész már el? – kérdezi tőlem fáradt hangon, rám se nézve. – Miért vagy még mindig itt? Miért kell mindig gyötörnöd?

-        Nem akarlak, csak…

-        Akkor menj már el! – jelenti ki már-már parancsolva. Meglep a kijelentése, de rögvest választ is kapok rá. – Nem kell folyton piszkálnod, tudom, hogy valahol élsz, hogy jól vagy. Nem abból a fából faragtak téged, hogy bajod essen, de kérlek, engem hagyj most már békében. Már vagy számtalanszor elmondtam neked, hogy szeretlek, hogy nagyon köszönöm, hogy odajuttattál, ahol most vagyok, és vagy sokadszorra ígérem meg neked, hogy vigyázok a családodra, a… családunkra – teszi hozzá némi habozás után.

-        Én mondtam valamit, miután ezt elmondtad nekem? – kérdezem tőle, hátha tudok neki valami újat mondani. Újat, amit még nem hallhatott tőlem, amivel talán meggyőzhetem, hogy más vagyok, mint a többi látomás.

-        Soha nem mondtál semmit – sóhajtja, majd takarosan a háta mögé teszi a párnát, hanyatt dől, és kényelmesen elhelyezkedik, mintha azt gondolná, hogy ez hosszú lesz. – Mindig csak hallgattál, nem nyugtattál meg, nem segítettél, nem… nem vigasztaltál meg, csak ritkán mondtál egy-két szót – mondja, én pedig észreveszem, ahogy a mellkasán összekulcsolt ujjai még jobban megszorulnak egymáson. – Soha nem tettél semmit sem, csak ültél vagy álltál mellettem, és hallgattad a panaszaimat, néha ugyan mondtál egy igent vagy egy nemet, de a legtöbbször csak bólogattál vagy ráztad a fejedet – az ajka remegni kezd, szeméből megindulnak a könnyek. – A legborzasztóbb viszont az volt mindig, hogy sosem mondtad ki azt, amit hallani szerettem volna. Rá tudtam jönni, hogy mit mondanál, de az nem volt az igazi. Ott voltál, de mégsem… de fölösleges ezt most elmondanom neked, úgy is tudod. Úgyis, mindent tu-

-        Büszke vagyok rád – szakítom félbe hirtelen, mire felém kapja fejét. Égkék szemében látom, hogy kezdi kapizsgálni, hogy valami nem stimmel. – Büszke vagyok rá, hogy ilyen sok mindent elértél, hogy ennyi mindent vállaltál helyettem, hogy vigyáztál a családunkra, hogy kitartottál mellettem, és nem adtad fel ideje korán.

Beszédem közben felemelkedik, tekintetéből csak süt, hogy nem érti a helyzetet, de már gyanakszik valamire. Belenézek a szemébe, elvigyorodom, s ekkor, mint derült égből villámcsapás, kioldódik a kontyom, és a hajtűm a közelébe esik. Érzékeli a szellőt, amit a hajam okoz, de sokkal jobban érdekli a benne rejlő illatom. Tudja, hogy a hajtűm a keze mellett van, de mégsem tud elszakadni a pillantásomtól.

-        Köszönöm, Itó, hogy az vagy, aki. Jobb barátot, Segédet és harcos társat nem is kívánhatnék. – Hosszú percekig nézünk egymás szemébe, hallgatjuk az óra kattogását a falon, egymás lélegzetét, és próbálok nem nevetni, miközben ezt a furcsa játékot játszom. Ám nem bírom tovább. Hátrahajtom a fejemet, becsukom a szememet, és teli szájjal elröhögöm magamat.

Naruto mellé zuhanok, miközben rendíthetetlenül nevetek, mint aki beszívott. De jól esik. Két éve, hogy nem nevettem ilyen felszabadultan, jóízűen és boldogan. Lábammal kalimpálok a levegőben, már a hasamat fogom, annyira kacagok és bocsánatot hebegek Narutónak, aki értetlenül mered rám. Hosszú ideig engedem ki boldogságom hangos termékét, mire sikerül megnyugodnom. Vörös arccal meredek a lambériázott részre, majd ki az ablakon, ahol a kertem húzódik. Önfeledt mosoly tanyázik az arcomon, majd Itóra nézek, aki még mindig letaglózva mered rám.

-        Meddig fogsz még úgy nézni rám, mintha még életedben nem láttál volna fehér nőt? – kérdezem kuncogva, boldogan, majd felnyúlok hozzá, két tenyerembe fogom az arcát, amin egyre sűrűbben gördülnek le a könnyek. – Itt vagyok. – S mintha csak erre a két szóra várt volna, elengedi magát, lecsúszik hozzám, hogy átkarolja a törzsemet, arcát a vállamba fúrhassa, és zokoghasson.

Meleg könnyei átáztatják a vállamnál ruhámat, karjai szorosan fognak, s szinte minden egyes porcikámban érzem, hogy örül nekem, hogy hiányoztam neki, és legfőképpen, hogy mennyire megkönnyebbült, hogy nem vagyok valami gonosz teremtmény, aki a szobájába költözött az éjszaka. Igaz, én se vagyok rest. Ujjaim a hajába túrnak, fejemet az övének döntöm, ajkamat pedig lágy dal hagyja el, hogy megnyugtassam Narutót.

Erre azonban csak fél óra múlva kerül sor. Halkan hüppög a vállamon pihentetve a fejét, ám nem siettetem. Hagyom, hagy élje ki azt, amit eddig elfojtott. Elfojtotta az irántam érzett érzelmeit, mint mondjuk a hiányérzetet, a bánatot és a kételyt, hogy valaha viszont láthat-e. Be kell, hogy valljam, én magam is azt gondoltam, hogy talán még hosszú évek fognak eltelni, mire képes leszek megtalálni az utat haza, de most, hogy Naruto is van, már képesek lehetünk együtt hamarabb visszatalálni a jogos helyünkre.  

-        Freya-san! – hallom meg Konohamaru hangját. Bosszúsan fújtatok egyet, majd kelletlenül lehámozom magamról Narutót.

-        Maradj a házban! – utasítom, majd lerohanok a földszintre. Lépteim gyorsak, megfontoltak, akárcsak a gondolataim, amik mintha visszaálltak volna helyükre azzal, hogy Narutóval beszélgettem. Lelkem egy része sokkal nyugodtabb lett, testem készen áll bármire, talán még a halálra is.

Kinyitom az ajtót, majd halk léptekkel a tornácra lépek. Előre megyek egy kicsit, és megállok a lépcső tetején. Mögöttem az ajtó lassan, nyikorogva becsukódik, végül teljes csend ereszkedik ránk. Mindenki engem néz, tekintetükkel végigpásztáznak, megjegyeznek minden egyes apró részletet rajtam, mintha valami próbababa lennék. Talán még jobban meg is figyelnek, mint mikor először kijöttem eléjük. Egy pillanat erejéig nem is értem, hogy mi az oka, aztán leesik, hogy még soha nem jelentem meg előttük kiengedett hajjal. Mindig felkötöttem a hajamat vagy lófarokba, vagy kontyba, vagy csak tűztem bele valamit, amitől könnyebben tudtam dolgozni.

Egy kis pír kúszik az arcomra, de büszkén kihúzom magamat, és lejövök azon a pár lépcsőfokon, ami előttem áll. Ugyanoda megyek, ahol talán egy másfél órája álltam, belenézek Konohamaru szemébe, aki szemmel láthatólag nagyobb zavarban van, mint azt bárki gondolná. Elmosolyodom, mire szinte minden férfi ninja saját magát meghazudtolva vörösre pirul, ami mondanom sem kell, még engem is meglep. Ennyire azért nem vagyok furcsa jelenség.

-        Halljam, ezúttal mi olyan fontos? – kérdem nyugodtan, diplomatikusan Konohamarutól, mire ő is és a Hetedik is megrázza a fejét, és felveszi a komoly vezér arcát, hogy elmondhassa, mit is akar tőlem jelen pillanatban.

-        Nos… mi csak…

-        Csak? – oldalra döntöm a fejemet, kérdő tekintettel meredek rájuk, mire meghallom a tömeg halk pusmogását. Bizonyára tetszett nekik.

-        Csak meg akartuk tudakolni, hogy… izé…

-        Hogy? – kérdem kíváncsian, hogy mégis mi lehetett ilyen fontos számukra, amiért kihívtak, de szemmel láthatólag nem képesek egy értelmes szót kinyögni, még akkor sem, ha már nem döntöm oldalra a fejemet, és nem nézek olyan gyerekesen, mint pár perce.

-        Hogy vagy átadja az adatokat, vagy a csaj meghal! – Yakumo hangja kényelmetlenül szeli ketté a pajkos játékot, amit megteremtettem, s rögvest átveszi a helyét az ösztön. Testem megfeszül, látásom és hallásom élesebbé válik, ahogy Yakumo egyre közelít hozzánk. Hallom a lépteit füvön, orromban érzem a laborának szagát, valamint a lány illatát, amit a szél hoz felém. – Adja át! – üvölti újra, mikor megjelenik a pajzs szélén.

A Hetedik és Konohamaru is értetlenül állnak a dolog előtt, moccanni sem mernek, mikor meglátják a pisztolyt, amit Yakumo a számomra ismerős vörös hajú és kék szemű lány halántékához szegezett. De ami még ennél is aggasztóbb az a férfi őrült tekintete, ami egyre csak azt sugallja, hogy kész meghúzni a ravaszt, csak azért, hogy hozzájusson a tudásomhoz. Szilárdan állom a pillantását, amivel rám néz, ám jól tudom, hogy most okosnak kell lennem. Igaz, azért készen állok arra is, ha mágiát kell bevetnem azért, hogy megmentsem a lány életét.

-        Yakumo erre sem… - kezdené a Hetedik, hogy sikerüljön eltántorítania Yakumót a tettétől, ám a férfi a szavába vág.

-        Nincsen más megoldás! – ordítja rekedten. – Ez a szuka itt előttünk tudja a kapu titkát, és ha tényleg akarjuk a tudást, akkor igenis szükség van erre! – Őrült tekintete egy percre sem enged el, inkább megpróbál belém látni, megpróbál meggyőzni, hogy tegyem azt, amit mond, és beszéljek.

Agyam sebesen kezd járni az információk között, amiket talán felhasználhatnék arra, hogy elengedje, de egyik sem bizonyul megfelelőnek arra, hogy bevethessem. Lázasan keresem a helyeset, amikor elszáguld mellettem egy nyílvessző. Hajam meglibben a gyenge szellőtől, és azonnal hátra fordulok, hogy még lássam, amint Itó egy újabb nyilat helyezzen a húrra. Kék szeméből árad a harag, egész testében megfeszült, arca mégis nyugodtnak és rendezettnek látszik. Lassú léptekkel jön le a lépcsőn, a nyilat lövésre készen, megfeszítve szegezi Yakumóra, aki dermedten, és szinte már megbűvölve nézi Narutót.

-        Azt ajánlom – szólal meg Naruto mélyen és ellentmondást nem tűrően -, hogy tegye le a húgomat, vagy készségesen megtanítom arra, hogy ne szórakozzon mások életével.

Yakumo arcára valami ördögien bizarr telepedik, ami minden körülötte lévőt megijeszt egy pillanatra, ahogy engem is. Azonban Itóval mind a ketten tudjuk, hogy ez nem csak egyszerűen az őrület egyik jele, hanem ez maga a nagy betűs őrület. A szemem sarkából látom, hogy Naruto nyel egy nagyot, ujjai még jobban megfeszülnek az íjon és a nyíl tolla körül, ám szilárd higgadtsággal szemléli, ahogy ez a mentálisan beteg férfi Sansa halántékához szorítja a pisztolyt.

Mindeközben a Hetedik és Konohamaru ide-oda járatják a szemüket, azt lesve, hogy mégis melyikünk fog előbb lépni. Yakumo, aki feltehetőleg vagy meghúzza a ravaszt, vagy még több mindent követel ki, csak azért, hogy elvegye onnan a pisztoly csövét, vagy talán Itó, aki elengedi a nyilat, hogy annak hegye pontosan célba érjen a homloklebenyben. De talán nem is Narutóra számítanak, hanem rám, mivel semlegessé váltam ebben a vitában.

-        Nem hinném, hogy bölcs döntés lenne – jegyzem meg nyílt kijelentésként, mivel fogalmam sincs, hogy kinek mondhatnám.

-        Nekem csak az infók kellenek – mondja Yakumo hátborzongató hangon, amitől minden pihe égnek kezd meredezni a testem. – Mondj el mindent, és akkor a hugica életben marad.

-        Hiába mond el bármit is – csattanok fel a kijelentésre. – Mi kristály és mágia alapú rendszerrel rendelkezünk. Hiába mondjuk el azt, amit mi tudunk, nem lehet átírni elektromos áram alapú rendszerre. Próbáltam, de eddig a rendszer mindig összeomlott. Nem képes elbírni.

-        Nem érdekel! – ordítja Yakumo őrülten és hisztériásan. – Az adatok kellenek…

Kiráz a hideg a hangjától és a viselkedésétől, de ez nem változtat a tényen, hogy valahogy ki kell szednünk a kezei közül Sansát. A kérdés már csak az, hogy hogyan. Nem lőhetünk rá, mert abban a pillanatban elsütheti a sajátját is egyenesen Sansa fejébe. Nem ugorhatunk rá, hogy leteperjük, mert akkor is a hirtelen reakciója lehet a válasz. Naruto elengedhetné a nyilat, de sajnos, nem biztos, hogy időben célba érne. Az egyedüli választásunk, ha sikerül valamelyik körülötte állónak leütnie. Vagy ha Sansa felkelne.

Szinte szuggerálni kezdem Sansát, aki ernyedten lóg a földre, miközben Yakumo a jobb karját szorongatja. Hevesen veszem a levegőt, szemem ide-oda járkál Naruto, Yakumo, a Hetedik, Konohamaru és Sansa között. Ám egyik sem mozdul meg. Az idő szinte megnyúlik, ahogy feszülten várakozunk a történésre, a percek ólomsúllyal járnak, a levegő mintha megmerevedett volna, s csak én figyelek fel arra az apró mozdulatra, amit Sansa tesz.

A szemhéja mozdul meg egy pillanatra, izmainak miniatűr mozgását is csak az én Jinchuuriki szemem képes észrevenni… na, jó ez most nagyon úgy hangzott, mintha én valami hiper-szuper hős lennék… bakker. De nem ez a lényeg! Ne parodizálj, Kozumaki Freya! Még akkor is, ha rohadtul nem tudod, mit csinálj. Gondolkozz! Sansa ébredezik, és ahogy látom, nagyon is tisztában van azzal, hogy fogva tartják.

-        Yakumo, nézd – kezdem el az időhúzást, hogy Sansának legyen ideje kitalálni valamit -, nem tudjuk úgy átadni az adatokat, hogy nem kompatibilis az energia rendszerrel. Mert, ha nem az, akkor gyakran a szerkezet rovására megy. Vagyis, ha most átadjuk az információkat, az előtt, hogy meglenne a rendszerhez szükséges energiaforrás, akkor az egész kárba menne, még a szammin sav is, amit a készítéshez felhasznált, vagyis…

-        Fogja már be a-

Yakumo szerencsére nem tudja befejezni az obszcén mondatát, mivel Sansa, amilyen erősen csak tudta gyomorszájon vágta, majd állon. A tudósnak titulált valami hátratántorodik, elengedi Sansa karját, aki azonnal neki lódul, és a nyakamba ugrik, mivel Naruto kezében még mindig készenlétben áll az íj. Sansa hálásan ölel engem, ám félszemével a bátyját lesi, aki lassan leereszti a védelmet. Igaz, szemével azért még pásztázza a sorokat esetleges ellenség után kutatva.

-        Fogják el! – adja ki az utasítást a Hetedik, mire három megtermett ninja azonnal rohan, hogy felnyalábolja a kicsikét kiütött pasast.

A többi utasítást Konohamaru adja ki, amitől bevallom, megkönnyebbülök, mivel róla tudom, hogy biztosan olyan helyre fogja záratni Yakumót, ahol nem árthat egy jó ideig senkinek sem. Konohamaru pedig, mintha megérezte volna, hogy ránézek és gondolok, felém pillanat, majd elismerően biccent. Válaszul fejet hajtok előtte egy pillanatra jelezve, hogy lekötelez a cselekedete. De ez a beszélgetésféleség is csak egy pár pillanatig tart, mivel Sansa megragadja a kezemet, és a ház felé kezd húzni, hogy menjünk be, mert még nem érzi jól magát. Meglepődve, de eleget teszek a kérésének, és visszabattyogunk a házba.

~~~

Persze azonnal kiderül, hogy miért szeretett volna annyira bejutni a házba, mivel abban a pillanatban, hogy leül a kanapéra, eldől, mint egy zsák krumpli. Narutóval egymásra is nézünk – mintha azt kérdeznénk a másiktól, hogy ez mégis mi az ördög -, de végül nem mondunk semmit, csak felkapom az egyik fotelból a pokrócot, ráterítem, és hagyom aludni. Persze nem maradok munka nélkül, hiszen abban a pillanatba megkordul Naruto gyomra. Itó pirulva rám néz, majd hetykén megvonja a vállát.

-        Gyere, csinálok neked valami ennivalót! – mondom, majd karon ragadom, és a konyhába vezetem.

Hamar előkerül a tojás a hűtőből, a zöldségek a tárolóból, a serpenyő az alsó szekrényből, és fél percen belül már csak a kés kopogását lehet hallani a vágódeszkán, majd az olaj sziszegését, ahogy a kolbászkák sülni kezdenek. Persze a nagy munka közben azért érzékelem, hogy Naruto végig engem pásztáz, valamint az elülső udvar, hogy nem-e várható bármilyen veszély. Elmosolyodom, de nem szólok semmit, csak folytatom tovább az omlettek gyártását.

-        Látom, gyakoroltad az íjászkodást – jegyzem meg két omlett készítése között. Itó nem azonnal válaszol rá. Pár percig a gondolataiba merül, majd megrázza a fejét, mintha csak el akarná űzni a nem kívánatos dolgokat a fejéből.

-        I-igen persze. Nagyon sok időt töltöttem az edző teremben és a gyakorló pályán, hogy jól menjen.

-        De gondolom azért pihentél is egy kicsikét a sok munka között. – Hangom lágyan cseng, ahogy beszélek, hogy érzékeltessem vele, nagyon is örülök neki, hogy ennyit munkálkodott. Azonban erre a kijelentésemre se reagál azonnal, csak keveri a tojást a tálban, majd sajtot reszel. – Min jár ennyire az eszed? – teszem fel végül a kérdést, ami talán javíthat a beszélgetés tempóján.

-        Csak… nem érdekes – kezdene bele, de valamilyen okból visszakozni kezd a magyarázkodásból. – Nem olyan nagy dolog, ne aggódj. Csak eszembe jutott valami.

-        De attól még foglalkoztat. Különben is – mondom, és felkapom a két omlettes tálat magam mellől -, remélem nem gondoltad, hogy csak úgy elsiklok majdnem két év fölött?

Erre persze azonnal vörösre pirul, mintha olyasmi jutott volna eszébe, amit talán végképp nem akart volna velem megosztani. Bár, ha tippelnem kellene… na, jó, inkább nem. Még a végén olyasmi sülne ki belőle, ami még az én szemérmemet is sértené. De végül is az ő dolga. Nagyfiú már, ha szabad így fogalmaznom. Mindenesetre, most inkább a kajánra terelem a figyelmet, ami nem megszokott így dél környékén.

Narutót viszont ez koránt sem zavarja, hanem azonnal hozzálát az omletteknek. Némán eszeget, akárcsak én is, igaz, fél szemmel még rajta tartom a szememet, és ezt ő pontosan tudja is. Gyakorta fel is néz, de akkor sem kezd el mesélni, amikor találkozik a tekintetünk. Inkább visszatér a tányérjához, és falatozik tovább, pedig látom rajta, hogy valami már nagyon piszkálja a csőrét.

-        Ez jól esett – mondom, miután leteszem az evőeszközeimet a tányérra, és a kezembe vettem a teás bögrémet. – Látom, te is jóllaktál.

-        Igen – mondja, miután belekortyolt a teájába. – Hm… ez milyen tea? Finom az íze…

-        Ne terelj – állítom le abban a pillanatban, hogy előveszi a sablon sztorit -, nem úszod meg. Én is mesélek neked, te is mesélsz nekem.

-        Ja – feleli kurtán, nem túl lelkesen, amitől feltámad bennem az anyai ösztön. Valami van a háttérben, amit nem akar nekem elmondani. Ezt csak még jobban megerősíti, hogy a bögréjének oldalát simogatja, miközben az udvarra néz kifelé.

-        Mi a baj? – kérdezem tőle, mire habozva rám pillant.

-        Csak eszembe jutottak a közös események. A karácsony, a szilveszter, a szülinapok, fesztiválok… amiken… nos…

-        Igen – mondom egyetértően -, ismerős. Én is hasonlóképpen voltam velük. Igaz, azért vettem magamnak ajándékokat, megleptem úgymond magamat, de… nem volt az igazi. Mindig hiányzott valami.

-        Főleg te. – Kijelentésére felkapom a fejemet a bögrémről, ám ő nem néz rám. Naruto még mindig a hátsó kertet bámulja, de a tekintetében már nem az a közömbösség tükröződik, hanem az emlékek nyomán fenn maradt érzések. – Mikor első nap nem jöttél haza, akkor azt hittem, hogy csak közbe jött valami, és majd hajnaltájban hazaérsz vagy előbb. De olyan nyolc körül kopogtattak az ajtón. Kaneki… először nem is értettem, hogy mit makog, de mikor a végén, meghallottam a nevedet, már mentem is… de már későn értem oda.

-        Mihez? – kérdezem, mikor látom rajta, hogy egyre jobban elakad a mesélésben.

-        A kapuhoz. Ugyanis a vezérlőpanel és több egység is zárlatos lett. Lekapcsolták az energiaforrásokról ugyan, de… mint kiderült a koordináta rendszer lett először zárlatos. A javítások során pedig csak maradványokat találtam. A tízjegyű számból összesen négy maradt épségben, egyet újra tudtam generálni, de a maradék öt… - Naruto arca eltorzul, ahogy felidézi azt a reményvesztett helyzetet. Ajka összeszorul, homloka ráncba szalad, s látom rajta, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy ismét elsírja magát. Úgy látszik, hogy hiába mutatja magát erősnek és megingathatatlannak, belül még mindig egy elveszett kisfiú.   

-        De te próbálkoztál még akkor is, ha túl sok lehetőség volt a kezeid között – mondom, és megérintem a bögrére fonódott kezeit. – Ez a legfőbb lényeg, hogy megpróbáltad, hogy küzdöttél azért, hogy visszahozz.

-        Igen, de… - kezdi elkeseredetten – így se tudtam megcsinálni úgy a kaput, hogy megtaláljalak.

-        De megtaláltál – világosítom fel, hiszen átjött hozzám, még ha akaratán kívül is. – Ez a lényeg, nem?

-        De… csak…

-        Nincs csak! – állítom meg még mielőtt önvádaskodásba menne át a dolog. – Megtetted, ami tőled telt, és ez a fontos. Én így is nagyon hálás vagyok azért, amit tettél, még akkor is, ha az eredménye nem az lett, amit szerettél volna. Igaz, én sem voltam rest, bár még ott sem tartok, ahol te.

Naruto egy ideig értetlenül mered rám, majd leesik neki, hogy kutathattam a dolog után, hogy hazajuthassak. Elvigyorodom, ahogy látom rajta a megvilágosodást, de nem vetem a szemére, hogy mást gondolt. Le se tagadhatná, jól hallottam. Nem gondolta volna, hogy képes leszek mechanikai könyvek közé bújni, hogy utána elkezdjem építeni a masinát haza.

-        Mi a helyzet a többiekkel? – kérdezem tőle, hogy eltereljem a figyelmét a kellemetlen témáról. Csillogó szemmel felnéz rám, s végre elvigyorodik.

-        Hát… Bővült a család egy kicsit.

-        Kicsit? – A szó valahogy felkelti a figyelmemet, mivel eddig úgy tudtam, hogy csak Alana várandós. Lehetséges, hogy időközben Itóra rátalált a szerelem?

-        Nos, Alana volt először. Neki egy kisfia született június nyolcadikán, és mielőtt a másodikba vágnék hagy jegyezzem meg, hogy anyámék december környékén elváltak és… nos…

-        Hozzánk költöztek – fejezem be helyette. – Ezek szerint lett egy kistesód vagy egy újabb kishúgod.

-        Kisöcsém lett – mondja boldogan és elpirultan. – A Kaito nevet kapta, az unokaöcséd meg az Akihiko nevet.

-        Akkor a család egy Uzumaki Kaitóval és egy Kozumaki Akihikóval bővült, plusz a húgod és az anyukád. Bár, ahogy az arcodat elnézem, neked is van mit titkolnod.

Naruto elvörösödik a kijelentésemre, de nem veszi rólam a tekintetét. Tudja jól, hogyha most elkapja fejét, akkor még jobban beismeri azt, amit már megsejtettem. Félmosolyra húzza a száját, ingatni kezdi a fejét, de nem válaszol azonnal. Talán most gondolja át, hogy mit is szabad elmesélnie nekem, és mi tartozik rá és a hölgyeményre. Megnyálazza egy kicsit a száját, majd kicsit szégyellősen belekezd.

-        Jól látod nagyjából – jegyzi meg, miközben lesüti a szemét. – A lányt Akahasi Leiának hívják, és a tavalyi május fesztiválon találkoztunk. Kedves és aranyos lány, rövid barna hajjal, zöld szemmel és nagyon szép alakkal.

-        Szép alakkal? – ismétlem meg az utolsó két szót, mivel van egy pajzán sejtésem, hogy nem véletlenül emelte ki a lány eme tulajdonságát.

-        Igen – nyögi ki, mire a füle hegye is elvörösödik. – Szép alakkal és még sorolhatnám. De… nem volt olyan, hű de nagy szerelem, mert úgy három hónap után szakítottunk.

-        Oh – veszek vissza a kíváncsiságomból egy kicsit -, sajnálom.

-        Nem kell – legyint egyet, majd feláll, és újra tölti a bögréjét. – Esemény közben találtam abban az ágyban, ahol előző este még én feküdtem vele – mondja, és belekortyol a bögréjébe, miközben látom a testtartásán, hogy még mindig bosszantja a dolog. – De ez még csak a kisebbik gond volt. Ugyanis, mikor elkezdtem vele vitázni, akkor a pacák még hozzá is tette, hogy „Ugyan bébi, minek vitázol vele? Hiszen már egy hónapja találkozgatunk a háta mögött!”

-        Ekkor pedig kiakadtál – jegyzem meg, ahogy az arckifejezését látom.

-        Hát, nem kicsit. Életemben először szakítottam, de nem volt jó érzés. Igaz, nem gondoltam igaz szerelemre meg ilyenekre, de azt se gondoltam volna, hogy csalás miatt fogok lezárni egy kapcsolatot.

Sokatmondóan ingatom a fejemet, de nem fűzök hozzá semmilyen nagyobb megjegyzést, mivel eléggé világos számára is és számomra is, hogy a csaj annyit sem érdemelt meg, hogy Naruto végig hallgassa. Hiszen az már eleve egy nagy baklövés volt a lány felöl, hogy találkozgatni kezdett egy másik fiúval, Naruto háta mögött, ahelyett, hogy szakított volna vele, és annyit lehetett volna a választottjával, amennyit akar.

-        De, amit látom, téged is ostromolt egy úriember. – Naruto kijelentését egy pillanatra nem értem, ám amikor leesik, hogy Konohamarura gondol, mentem elvörösödöm.

-        Próbált. Ez a legalkalmasabb kifejezés erre.

-        Mégis elpirultál?

-        Mert azt elfelejtetted, hogy telepátián kapcsolatban vagyunk, és a gondolataid, amik átjönnek hozzám, nem épp szűzlányként állítanak fel – jegyzem meg csípősen, mire elszégyelli magát. – Attól, mert te nem dicsekedhetsz az ártatlanságoddal, attól én még az maradhatok – mondom, majd összeszedem a tányérokat az asztalról, és nekilátok a mosogatásnak.

A víz csobogása kicsit segít rendezni kusza és felháborodott gondolataimat. Most komolyan azt gondolta, hogy lefeküdtem Konohamaruval? Jézusom. Hiszen Konohamaru kilenc évvel idősebb nálam, valamint nem terveztem itt maradni. Haza akarok jutni, nem pedig kapcsolatokat kialakítani. Tény és való, hogy Konohamaru helyes és igazán sármos, de nem lennék képes csak úgy lefeküdni vele. Igaz, majdnem két év telt el mióta utoljára találkoztam Narutóval. Bizonyára azt hitte, hogy én sem halogatom a magam idejét, és beleugrom az életbe, ahogy ő.

Csak az a különbség kettőnk között, hogy ő fiú én meg lány. Neki nincsen semmilyen bizonyítéka, úgy mond, hogy együtt volt valakivel, nekem viszont van. Ha én szeretkeznék valakivel, az egyértelműen meglátszódna az első alkalom után, a többi után meg nem. Naruto pedig annyi lánnyal szexelhet amennyivel csak akarhat, mivel őt nem tűzik nyársra a nászéjszakáján, ha nem szűz.

-        Hé – csörögve lerakja a bögrét az pultra, átkarolja a derekamat, és a vállamra helyezi az állát – tudod, hogy nem úgy gondoltam.

-        Mégis hogy gondolhattad volna? – mondom sértődötten és harapósan, de nem húzódik el tőlem, ahogy azt vártam volna.

-        A sajátomra gondoltam akkor. Az meg se fordult a fejemben, hogy te és ő tovább mentetek volna, sőt, a kiindulásodból ítélve még a kézfogásig se.

-        A beleegyezésemig sem, hogy pontosítsak. Konohamaru ostromolt, tény, de én meg elkerültem – a mosogató szélének támaszkodom, és csak figyelem a koszos vizet magam előtt. – Mindig keresett, én meg menekültem.

-        De neki nem esett le – jegyzi meg, és még szorosabban fogja a derekamat. – Majd akkor rájön most, hogy nem épp a legjobb ötlet téged piszkálni.

-        Mert? – kérdezem értetlenül, majd megfordulok, hogy ránézzek.

-        Úgy nézek ki, mint aki hagyja, hogy a legjobb barátját piszkálja valaki? – felel a kérdésemre kérdéssel. Elvigyorodom, majd megölelem. Arcomat a mellkasába fúrom, mélyen beszívom a még mindig édes levendula illatát, hogy még jobban átjárjon a boldogság, hogy itt van. Még akkor is, ha pajzán gondolatai is vannak.

-        De, ha már úgy is benne vagy ebben a pajzán dologban – mondom neki miután elhátráltam –, milyen érzés volt?

Naruto persze azonnal vörösre pirul nyaktól a füle hegyéig, ahogy számítottam rá. Lehunyja a szemét, nem néz rám, és inkább leül a konyhaszékre, mintsem állnia kelljen előttem, mint egy ovisnak, aki rossz fát tett a tűzre. Arcát látva kuncogni kezdek, mire szebbnél szebb tünde káromkodások érkeznek hozzám. Természetesen nem sértődöm meg, hiszen tudom, hogy csak bosszúságból mondja, és csak leülök mellé, lábaimat keresztbe teszem, államat a tenyeremmel támasztom meg, és várom, hogy elmúljon a zavara, és valami aprócska képet kapjak az első alkalmáról.

-        Úgy csinálsz, mintha… - kezdenék bele, de egy pillantással belém fojtja a szót. – Na, ne! Azt akarod mondani, hogy anyudnak sem mondtad el?

-        Nem mondtam el neki, mert… csak.

-        Naruto – méltatlankodom -, az Istenedet, te fiú vagy! Téged nem nyakaznak le, ha beállítasz és kijelented, hogy „Anya, együtt voltam valakivel!”

-        Tudom, csak… akkor nem ez járt a fejemben, később meg szerintem leesett neki, hogy volt valami köztem és Leia között. De most nem az… érdekelt, hogy mi is volt.

-        Csupa fül vagyok, hogy hogyan is viselkedtél egy meztelen nő előtt – jegyzem meg gunyorosan, mire a vádlimba csíp.

-        Nem volt teljesen meztelen, csak kicsit csipkésebb öltözetben volt, és… öhm… én meg rettenetesen zavarban voltam, ahogy ott álltam előtte, alsónadrágban. Szóltam ugyan neki, hogy abszolút semmit nem tudok, de látszólag őt ez nem zavarta, sőt, még meg is jegyezte, hogy egy orvoslást tanuló férfi, hogy nem próbálta ki. De ezen hamar túlléptünk. A részleteket nem mesélem, ha nem gond – mondja, miközben a tarkóját vakarja idegességében. – A lényeg az, hogy mikor ott álltunk, hogy na, most, akkor itt az ideje, akkor… öhm…

-        Te voltál alul? – kérdezem kíváncsian, mire megállapítom, hogy ha szemmel ölni lehetne, akkor én már hulla lennék.

-        Igen – jegyzi meg kelletlenül. – De könyörgöm, azt se tudtam mit csináljak. Az odáig oké volt, hogy dugd be, de Leia mondta meg, hogy mit hogyan, és…

-        Jól van, na, csak cukkollak – mondom, és felállok, hogy átkaroljam a nyakát. Ő sem habozik, és átkarolja a derekamat, hogy minél jobban ringatni tudjam. – Az a lényeg, hogy meg volt, hogy utána jól érezted magadat, és sok mindent tanultál.

-        Meg sok mindent magyarázott. Konkrétan, ledöbbenve és fáradtan Leai neki állt nekem magyarázni, hogy ha ezt akarom csinálni, akkor hogyan vessem fel a partneremnek, és hogyan csináljam jól.

-        Jesszus – mondom, de nem vagyok annyira meglepődve a dolgon. Szerintem Leiától teljesen természetes volt, hogy elmagyarázta ezeket neki, hogy a későbbiekben már nem legyen semmi gondja. Valamint neki is kellemesebb élmény legyen a szex.

Nem tudom, hogy mennyi ideig állok így, de valahogy nem is számít számomra. Élvezem, hogy végre itt van, hogy Félixen kívül más is van a környezetemben, valamint, hogy végre van kivel őszintén beszélnem, nem csak a kutyámmal és a „kollégákkal” elegyedek beszédbe, hanem végre egy olyan emberrel is, aki nagyon is ismer. Így most boldogan dugom az orromat a hajába, szívom be az illatát, és beletúrok a puha hajtincsei közé. Nagyot sóhajt a mellkasomon, tudom, hogy kezd fáradni, még nem elég erős ahhoz, hogy sokáig ébren maradjon. Én se tudtam sokáig ébren maradni, mikor idekerültem. Talán egy fél napig tudtam éberséget tartani, utána kellett a kávé jótékony hatása.

Igaz, én már hat óra tájékán elkezdtem kókadozni az irodában, de most az óra még csak délután fél kettőt mutat, nem többet. Persze, amennyi izgalom érte nem is csodálom, hogy álmos és szíve szerint bebújna az ágyba, és egészen holnap reggelig aludna, akárcsak Sansa. A kislány – már annyira nem is kicsi – összegömbölyödve, mélyen szuszogva alszik a kanapén. Haja vörös folyamként terül szét körülötte, arca nyugodtságot sugároz, akárcsak a bátyja arca, amikor alszik. Rengeteg mindent látok benne Kushinából, és jóval kevesebbet Minatóból. A két testvér annyira hasonlít egymáshoz, hogyha nem lenne közöttük ekkora korkülönbség, akkor bárki kétpetéjű ikreknek gondolná őket. 

Kopp. Kopp.

A kopogás megijeszt egy pillanatra, akárcsak az energia, ami párosul hozzá. Nagyot nyelek, majd a kókadozó Narutóra nézek, aki már majdnem elaludt. Idegesen lehámozom magamról az ujjait, mire bosszúsan fújtat egyet. Mit sem törődök vele, inkább idegesen az ajtóhoz igyekszem. Pechemre azonban Naruto megérezhetett valamit az idegességemből, mert kicsit kómásan ugyan, de kiáll a konyhaajtóba, ahonnan tökéletesen láthatja a jövevényt. Jómagam azonban idegesen tördelni kezdem az ujjaimat, mielőtt megfognám a kilincset, és kinyitnám az ajtót.

Megérzésem nem volt hibás; Konohamaru áll az ajtómban, mögötte a Hetedikkel. Mind a kettő arcán látom, hogy idegesek, nem tudják, hogyan fogom őket fogadni azok után, ahogy bántak velem. Igaz, bevallom az őszintét, nem is figyeltem, hogy mikor mentek el a ninják a házam körül, de még azt sem, hogy ők ketten mikor távoztak velük. Ahhoz túlságosan a családommal voltam elfoglalva, hogy ilyen pisztricsáré dolgokkal foglalkozzak. Azonban most nagyot nyelek kihúzom magamat, és minden szó nélkül beengedem őket a házba.

-        Helló! – köszön Itó, de egy percre sem hagyja el a helyét, ahová az imént beköltözött. Meredten nézi őket, az ajtófélfának dőlve, miközben én egyre jobban elbújnék. Nem is azért, mert nem régiben beszéltünk róluk, hanem azért is, mert a két Naruto szemtől szemben találkozik egymással. Mondanom sem kell, nagyon is frusztráló dolog.

-        Helló! – köszönnek vissza szinte egyszerre, de hála az égnek egyikőjükön sem látom a különösebb zavart. Igaz, azok után, amiket hallottam – Menma és a többiek – talán fölösleges volt az aggodalmam. De azért csak legyünk óvatosak. Amilyen Itó, képes valamelyik nyakának ugrani.

-        Elnézést a zavarásért… megint – kezd bele Konohamaru idegesen és zavartan. – Mi… csak…

-        Bocsánatot akarunk kérni – mondja végül a Hetedik olyan hangsúllyal, mintha tudná, hogy Konohamarunak egy évtizedbe telne elmondania ezt a három szót. Ami, valljuk be, lehetséges.

-        Oh, értem. Én…

-        Minő lehengerlő gesztus – jegyzi meg Itó valg nyelven, amit persze csak én értek. A Hetedik és Konohamaru értetlenül merednek Itóra, jogosan.

-        Itó – kezdem el nyugodt hangon, ám ő kiérzi belőle azt, amit kell -, vagy felmész az emeletre a könyvtárba és elfoglalod magadat, vagy megtartod magadnak a megjegyzéseidet. Ellenkező esetben a hátsód bánja.

-        Hujuj – mondja gunyorosan, majd az egyik fotelhez sétál és leül. Ezek után remélhetőleg nem szólal meg, vagy ha mégis… sajnálni fogom azt a kerek és formás fenekét.

-        Szóval – térek vissza a két vendégemhez -, ami a bocsánatkérést illeti, nem szükséges. Én magam is hibás vagyok, hiszen a kilétemet rejtegetnem kellett, pont e miatt, és…

-        Igen, de… bocsánat, hogy kíváncsiskodom, de akkor magam mégis honnan is való?

-        Tizenegy, hatvanhárom, negyvenöt, hetvenkettő, nulla, kettő számú világból való, akárcsak én. Vagyis a ti világotoknak az egymilliárd százhatvanhárom millió négyszázötvenhétezer kétszáz kettedik mellékvilágából.

-        Elég lett volna annyi is, hogy egy másik világból jött meg a város mondjuk, de… így is megfelel – mondja a Hetedik kicsit bizarr tekintettel méregetve elméletileg azonos genetikájú mását.

-        Szívesen – mondja, és az épp átforduló Sansára vetül a szeme, még mielőtt az én gyilkos pillantásommal találkozhatna. Ennyit a ne szólaljunk meg ígéretről. Na, mindegy, majd később tartok fejmosást. Most valahogy képtelen vagyok összefüggő mondatokat készíteni számára, még akkor is, ha nem régiben beszélgettünk.

-        Itó – szólalok meg méregtől túlcsordult hanggal. Naruto rám néz, de menten hátrahőköl, amikor meglátja a tekintetemet. – Kérlek.

Nem is mondok ennél többet, hiszen elég neki az, amit a telepátián átküldök neki. Mit is beszéltünk meg, bogaram? Nem azt, hogy csendben maradsz? De! Akkor csendet most már, mert a végén még olyat teszek, ami úri hölgyhöz nem való. Világos? Képzelhetem, hogy a fejében nagyon is kényelmetlenül hat az üvöltő hangom, amit talán még nem is hallott, mióta újra találkoztunk. Megértése jeléül finoman bólint, felnyalábolja Sansát, és felmegy az emeletre, ahol elméletileg biztonságban lesz a haragos pillantásomtól.

-        Magasságos – sóhajtom az orrom alatt. – Elnézést.

-        Ő szemmel láthatólag más – jegyzi meg a Hetedik, miközben furcsán néz rám. Elpirulok ennek hallatán, mivel még sosem hasonlítottam össze a hét Narutót, de most, hogy mondja, tényleg sok különbség van közöttük.

-        Igen, kicsit öhm… nos… hogy is fogalmazzak… tudósosabb.

-        Inkább tudálékosabb – jegyzi meg Konohamaru az orra alatt elég hallhatóan, amitől egy kicsit felkuncogok. Persze, azonnal megkapom a telepatikus leszúrást.

Vendégeim nem egy ötperces beszélgetést terveztek, mivel az aprócska közjáték után bevonulunk a konyhába, ahol kávét kortyolgatva eltársalgunk a lehetséges módokról, hogy hazajussak Narutóval és Sansával együtt, valamint, hogy a Yakumo okozta kellemetlenségeket hogyan oszlathatjuk el. Ez persze alig tart egy másfél óránál tovább, és hamar a személyesebb témákra terelődik a szó. Szinte könnyedén jár a szám, ám minden egyes kérdés után egy másodpercig elgondolkozom azon, hogy mit is mondhatnék el nekik anélkül, hogy túlságosan intim szférába mennék bele.

Hosszú beszélgetésünknek az este hatot jelző órakongás szakítja félbe. A Hetedik szinte azonnal észbe kap, és Konohamaruval együtt búcsút intenek nekem, valamint megígértetik velem, hogy a holnapi nap folyamán bemegyek az irodába, hogy a tervekhez megvalósításához szükséges alapanyagok listáját – amit ma írok meg – átbeszéljük. Mosolyogva bólogatok, annak ellenére, hogy rettenetesen fáradt vagyok már a mai naptól. Túl sok információhoz jutott a szervezetem ahhoz, hogy így este hatkor még képes legyek úgy gondolkodni, ahogyan szoktam.

Ezért szinte megváltásként értékelem, amikor becsukódik a bejárati ajtó, majd kattan a zár, és egyedül maradok a nappalim félhomályában. Homlokomat egy pillanatra a hideg ajtóüvegnek támasztom, majd sóhajtva lekapcsolom a földszinti lámpákat – csak a díszégő sor marad égve -, és felindulok a lépcsőn. Az emeleten síri csend honol, csak a szobámból szűrődik ki valamicske fény. Ezek szerint még ébren van. Azonban nem megyek be rögvest hozzá, hanem a fürdőbe megyek, hogy gyorsan lezuhanyozzak.

Kivételesen magamra zárom a fürdő ajtaját, mivel nem szeretnék a tegnapihoz hasonló incidensbe bonyolódni. A pizsamámat szerencsére itt tartom a fogason, így csak le kell vetkőznöm, hogy utána beállhassak a zuhany alá. A kabinban belépve viszont megcsap a kellemes férfiszag. Beleszimatolok a levegőbe, és megállapítom, hogy nem olyan rég fürödhetett le ő is. Félmosolyra rándul a szám, majd gyorsan nekilátok a zuhanynak, hogy minél előbb bebújhassak az ágyamba.

A gyors fürdés után persze nagyon jól esik a testápoló, az arcmaszk és a… várjunk csak! Miért is… Húzom az időt, nem igaz? De miért is? Talán mert nem akarok Narutóval egy légtérbe kerülni azok után, hogy lehordtam? Megeshet. Végül is, a leszúrás nem a legjobb módja annak, hogy boldogan újra kezdjétek, mint harcos társak. Be kell, hogy lássam, valahogy most nem vonz annyira az ágy, mint máskor. De végül is, ezen is túl kell esnünk.

Tehát kicsit félve, de kinyitom a fürdő ajtaját, és egy röpke gőzfelhő kíséretében a folyosóra libbenek. Lekapcsolom a villanyt, és gombóccal a torkomban elindulok a szobám felé. A talpam alatt a padlószőnyeg olyan lesz, mintha valami ragacsos anyaggal lenne bevonva, ami megakadályozza, hogy közelebb kerüljek a célomhoz. A szoba elé érve finoman benyomom a résnyire nyitott ajtót, ám a várt eredmény helyett – egy morcos Naruto, aki duzzogva gubbaszt az ágyamon -, csak egy ablak felé forduló testet látok, amint a hangulatvilágításomban terpeszkedik. Körbetekintek a szobában, nem-e nyúlt valamihez kíváncsiságból, de szemmel láthatólag minden a helyén maradt.

Belépek, mire Félix azonnal odajön hozzám, hogy a szokásos esti fülvakargatását és dögönyözését megkapja. A négylábú kis kedvencem farkát csóválva nyalogatja végig a kezemet, mire halkan felkuncogok attól tartva, hogy Narutót felébresztem, ha ennél hangosabban kacarászom. Lépteimet is óvatosra veszem, miközben az ágyhoz megyek.

-        Ébren vagyok – ijeszt meg egy pillanatra a csendes és lágy hang. Kezemet a mellkasomra teszem, ami alatt ezerrel száguld a szívem. Rosszallóan tekintek Naruto hátára, de nem tudok mit tenni, csak azt, hogy bebújok mellé az ágyba.

-        Sansát melyik vendégszobába raktad? – kérdezem, miközben elrendezem a lábamon a takarót, majd a hátam mögött a párnákat.

-        A szemköztibe – feleli fojtottan a párna csücskének, amibe kapaszkodik. -  Nem valószínű, hogy hamar felkel, de inkább közel tartom magamhoz.

-        Nos, ha azt vesszük, hogy neked is legalább egy nap kellett, hogy kiheverd, akkor lehet, hogy neki egy kicsit több kell majd – mondom, majd a kipárnázott beugróban lévő könyvemért nyúlnék, amikor Naruto a hátam mögé csúsztatja a kezét. Lepillantok rá, s mire észbe kapnék mit is csinál, már átkarolta a derekamat, és az ölembe fészkelte magát. – Naruto?

-        Látom, jól kijössz velük – jegyzi meg, ám olyan hangja, ami azonnal felgyújtja bennem a vészhelyzet lámpát. Tekintetem mégis ellágyul, jobb kezem beletúr a hajába, majd ritmikusan simogatni kezdem.

-        Igen, fogjuk rá. Bár szerintem egy életre nyomot hagytam a Hetedikben, hogy átlyukasztottam a falat, majd az alteregójával megléptem.

-        Csakis…

Szűkszavúsága felkelti a figyelmemet, de egy pillanatra azt se tudom, hogy mire véljem ezt a hirtelen viselkedést. Normál esetben nem szokott ilyen intimen érintkezni velem, valamint nem hallgat. Homlokomat ráncolom, de szemet hunyok a dolog felett, mondván talán még fáradt. Így hát kezembe kapom a könyvemet, és olvasni kezdek, de a jobb kezem még mindig simogatja az ölembe fekvő Narutót.

Az óra lágyan kattog a falon, ahogy a másodperceket, perceket és órákat veri folyamatosan. S, ha minden igaz, akkor Narutót is hamar álomba ringatja, főleg, hogy simogatom is a fejét. Azonban a könyvem lapjait figyelve is tudom, hogy éber. Valamin jár az esze, csak éppen azt nem tudom, hogy min. Rejtegeti előlem, nem akar nyíltan rágondolni, inkább csak tudat alattijában tárgyalja ki magából. Elhúzom a számat, és még arra sem tudok koncentrálni, hogy a két fő szereplőm, milyen helyzetet vesznek fel.

Bosszúsan felsóhajtok, mágiával összecsapom a könyvet a kezemben, majd magam mellé teszem. Lenézek Narutóra, aki mozdulatlanul fekszik az ölemben. Igaz, azért érzékeli, hogy abbahagytam az olvasást. Kicsit előre dőlök; nem kicsit van ébren, hanem nagyon is elevenében van. Homlokom kidagad egy ér mérgemben, dühösen csücsörítek a számmal, de nem szólalok meg. Hátradőlök a párnáimon, és inkább Félixet nézem, ahogyan édesen alszik az ágyában.

Nem tudom mennyi ideig tart ez a monoton állapot. Csak bámulni előre, mint egy élettelen bábu, de annyi szent, hogy sokkal többnek érzékeltem, mint valójában volt. Talán a valóságban alig volt egy negyed óra, amit én legalább egy másfél órának éltem meg. Mégis ez alatt az idő alatt átvettem magamban azt a pár mondatot, amit váltottunk.

-        Sokáig ültél a lépcső tetején? – kérdezem tőle semlegesen, mintha csak arról kérdeztem volna, hogy jól van-e. Nem válaszol elsőre, ahogy azt gondoltam. El kell rajta gondolkoznia egy kicsit, hogy mégis mit válaszoljon nekem vissza. Hiszen nem mindegy, hogy kerek perec kijelenti az időt, vagy rá vág valami semlegest.

Hosszasan gondolkozik, szinte már idegőrlő ideig. Olyan türelmesen várok, ahogy csak bírok, de be kell, hogy valljam, szívem szerint már rég leteremtettem volna, hogy azonnal mesélje csak el, hogy mit is hallott, ami ennyire felzaklatta. Azonban az itt eltöltött idő alatt, valamint a Borutóval való edzéseim során jöttem rá arra, hogy az embernek hagynia kell a másikat, hogy össze tudja szedni a gondolatait ahhoz, hogy talán egy értelmes magyarázatot adni tudjon a másiknak, mondjuk a viselkedése miatt. Ez a várakozás azonban néha egy kicsit sok időbe telik.

Mocorogni kezd az ölemben, majd felül az ágyban. Térdét felhúzza, alkarjait a térdkalácsán nyugtatja, tekintete pedig a semmibe mered. Várakozóan nézek rá, de ő még a füle botját se mozdítja felém, hogy válaszoljon. Enyhén szólva is kezdek dühös lenni, de meg kell őriznem azt a kevéske nyugalmamat is, ami még megmaradt.

-        Emlékszem, mikor még Tündelak felé igyekeztünk, akkor egyszer azt mondtad nekem, hogy szeretnél majd valamikor az életed során egy nyugodt életet.

-        És? – kérdezek vissza, mivel érzékelem, hogy nem fejezte még a mondandóját.

-        Van egy olyan érzésem, hogy itt talán…

-        Szóval itt van a kutya elásva – mondom, mire Félix felkapja fejét. – Ne haragudj, Félix – kérek bocsánatot futólag a kutyámtól.

-        Nincs semmi elásva csak, mikor beszélgettetek, és azt vettem észre, hogy nagyon könnyedén és fesztelenül beszélgetsz velük, hogy nem érzem felőled azt a fajta aggodalmat, amit néha Rejtett Holdban igen.

-        S az jutott az eszedbe, hogy lehet, hogy nekem jobb lenne itt? – Ekkor pillant felém először. Kék szemében látom, hogy rátrafáltam a lényegre. Azonban azt is felfedezem bennük, hogy nem csak ez az egy, ami megfordult a fejében. Arra viszont már nem tudok rájönni, hogy mi is volt azt, mivel rendkívül gyorsan haladt át rajta.

-        Igen – ismeri be -, megfordult. Mivel itt sokkal nyugodtabb, mint otthon. Kényelmesen élhetsz, mindenki ismer, de nem fordulnak minden másodpercben hozzád, minden olyan…

-        Egyetemes – fejezem be, ahogy én látom a dolgokat. – Tény, hogy tényleg nyugodtabb itt élni, viszont nem pont erre vágytam régebben. Mondjuk úgy, hogy egy másik megközelítését. A nyugodt alatt azt értettem, hogy a hétköznapibb életet szeretnék. A családom körében. – Az utolsó mondatot kihangsúlyozom, hogy egyértelművé tegyem, hogy valóban jó itt, de nem itt van az otthonom, nem itt van a családom, a barátaim és mindenki, aki a szívemnek kedves.  

-        Értem, de…

Mondandóját azonban már nem tudja befejezni, mivel egy hatalmas robaj rázza meg a környéket. A ház alapjaiban reng meg, több tárgy is eldől vagy leesik a helyéről. Ijedten nézünk körbe, majd egymásra, és azonnal tudjuk, hogy mit kell tennünk. Kipattanunk az ágyból, és őrültként rohanunk le a földszintre. Naruto még sebtiben készít egy klónt, hogy azért mégis csak maradjon valaki a házban, aki vigyáz az alvó Sansára.

Menet közben öltözünk fel, majd rohanunk a város felé, ami éles fénybe borulva, sikoltozásoktól hangosan ébren van, így este tizenegykor. Narutóval mind a ketten a szokásos harci ruhánkat vesszük föl, előrántjuk a karjainkat, és a következő szellővel már érezzük is, hogy nagyobb problémával állunk szemben, mint az gondoltunk volna. Egy hatalmas démon fekete alakját vesszük észre, ahogy közelebb érünk a belvároshoz.

A közel harminc emeletes, szurokfekete színű démon két lábakon jár, hosszú farkát ide-oda csapkodja, míg az egyik izmos karját előre-hátra lengeti, ahogy keresztül vág mindenen. Narutónak azonban egyből feltűnik, hogy tart valamit a jobb kezében, valamint, hogy valaki egyensúlyozik a vállán. Tekintetem a démon bal vállára siklik, ahol meglátok egy aprócska alakot, aki a szörny nyakába kapaszkodva próbál nem leesni. Homlokráncolva próbálom kivenni, hogy mégis ki lehet ott, ám csak annyit sikerül megállapítanom, hogy nagyjából olyan magas lehet, mint én.

Persze a futólagos megfigyelés közben szélsebesen száguldunk a fák között, hogy minél előbb a város központjába érjünk, lehetőleg még a démon előtt. Igaz, az mind a kettőnknek feltűnik, hogy nincsenek kísérő démonok. Mivel azt ugye tudni kell, hogy az ilyen nagy szörnyetegeket kísérni szokták a csatlósok, akik még nagyobb rendbontást csinálnak akár a városon belül, akár kívül. Azonban még csak a szagukat sem érzem, nehogy még egyet is lássak.

-        Ez nagyon gyanús – jegyzi meg Naruto hangosan, miközben az egyik ágon landol, majd lendületet vesz a következő ugráshoz. – Még egy S szintű démonnál is láttam legalább hat-hét darab C szintű gnómot, démont vagy bármilyen más mutálódott szörnyet, de itt… még csak egy aprócska szagminta sincs.

-        Lehet, hogy a kapu az oka. Az alacsonyabb rendű démonok nem biztos, hogy bírják a kapu magas kristály tartalmát. Ellenben egy S szintű démon képes kibírni, talán még lakmározni is tud a kristályok energiáiból.

-        Az meg lehet – helyesel, majd a következő ugrásánál felrepül a várost körbevevő falra. Azonban legnagyobb meglepetésemre egy sisakot is húz a fejére, amit a mágia térből varázsol elő. – Biztonság az első. Nem akarom, hogy valaki felismerjen. Még a végén ellenségnek néznek.

Ebben az egy dologban egyet kell értenem vele, hiszen míg nekem nincs alteregóm itt, addig neki van, és még így is veszélyes dologra szánja el magát mellettem. Hiszen a sisak ellenére is nézhetik ellenségnek, ami most nem lenne a legjobb. Elég volt egy helyről összekaparásznom, nem hiányzik még az is, hogy a város börtönéből kelljen kiszednem.

De most a városlakók az elsők, akik sikítozva, kiáltozva és utasításokat ordítva próbálnak menekülni, miközben mi a tetőkön szaladva próbálunk minél közelebb menni a démonhoz. Igaz, már innen is érezzük a kénes szagot, amit áraszt magából. Méretes lábai megremegtetik a földet csupán azzal, hogy előre lép, arról már nem is beszélve, hogy a farka lépten-nyomon minden egyes ház oldalába beleütközik. Ezzel pedig megnehezíti a dolgunkat, mivel a legtöbb házat a földig rombolja. Igaz, Narutót ez nem akadályoz meg abban, hogy a szörny másik oldalára menjen.

Fejbólintással jelzem neki, hogy tegye csak, hiszen akkor két oldalról tudjuk befogni a dögöt, ami talán egy kis előnyt is ad nekünk arra, hogy minél előbb elpáholjuk és visszatoloncoljuk a világába, vagy akárhova. Bár még mielőtt a püföléshez látunk, előbb meg kellene tudnunk, hogy ki van odafent, valamint, hogy mit tart a kezében. Ám hiába szaglászom a levegőt, nem tudom kiszűrni belőle mást csak a szörny bűzét, ami meglehetősen kellemetlen.

-        Sikerült elé kerülnöm, de nem látom, hogy mi van a markában. De bármi is legyen az, már nem él. Véres az egész kézfeje.

-        Milyen frissnek ítéled? – kérdezem tőle, bár már olyan mindegy lehet a halott számára, hogy mennyi ideje lehet az.

-        Nincs még egy órás sem, de a vér már alvadásnak indult.

-        Basszus – káromkodom el magamat diszkréten. Hiszen az, hogy még nem egészen egy órás, annyit tesz, hogy már egy jó ideje ezen a világon van. Mi pedig nem vettük észre egy közel harminc emelet magas monstrumot.

Ennyit a tapasztalatról. Úgy látszik, hogy az ember hajlamos elfeledkezni halandóságáról, még akkor is, ha tudja, hogy halhatatlan testet birtokol. Idegesen ciccegek, miközben egyre gyorsabban rohanok, hogy legalább a másik oldalon lévő embert le tudjam ellenőrizni, de képtelen vagyok rá, mivel egyre nehezebben tudok hozzá férni. Ugyanis a farkával egyre nagyobb ívet ír le, így egyre távolabbi házakat is lerombol. Főleg azokat, amiken én képes lennék őt megfigyelni. Lehetséges, hogy a vállán egyensúlyozó ember észrevette, hogy már egy ideje itt rohanok mellette.

-        Nem tudok közelebb menni hozzá – szólok Narutónak, aki szintén úgy járt, mint én.

-        A Hokage palota felé tart. Menjünk oda mi is, ott már meg tudjuk állítani.

-        Rendben.

Nem kell kétszer mondania senkinek sem, hogy fussak olyan gyorsan és akrobatikusan, ahogy csak tudok, hiszen tudom, hogy ha most nem lépünk akcióba, akkor a ninják egy tíz percen belül megjelennek, és megpróbálják felvenni a harcot a démonnal, amivel szemben képtelenek nyerni. Jobban mondva a nyerési esélyük egyenlő a nullával.

Lábaim olyan gyorsan visznek, ahogy csak tőlük telik, de még így is majdnem orra bukok, amikor közvetlen a palota előtt landolok a homokos talajon. Szerencsémre meg tudok támaszkodni, miközben guggolok, de még így is egy kicsit szédelgek. Valami nincs rendben úgy érzem. A gyomrom háborog, a fejem pedig eszméletlenül fáj, mintha valaki kitépte volna valamimet a helyéről ott bent. Itó persze azonnal feltűnik, hogy már túl sok ideje gubbasztok a porban.

-        Minden rendben? – kérdezi tőlem, majd megdörzsöli kiszáradt száját.

-        Nem tudom – felelem olyan őszintén, amennyire csak tudom. – Valami nem sitimmel itt – mondom, majd felnézek rá, ahogy felállok a porból.

-        Freya-san – hallom meg a Hetedik hangját, ahogy több ninjával a nyomában felénk siet. – Mi ez a szörnyeteg?

-        Egy falanx démon – válaszol helyettem Itó. – S szintű démon, így ha lehet, ne menjetek a közelébe. Megfelelő védő felszerelés nélkül feloldódtok, mint a savban.

-        És maguk? – kérdezi Konohamaru, akin már vagy húsz adrenalin löket keresztül futhatott, mióta a szörny betette a lábát a városba.

-        Rajtunk vannak védő rúnák. A bőrünk alá vannak égetve, de még így is remek védelmet nyújtanak – mondom kisebb rosszullét közepette Konohamarunak, aki észreveszi, hogy nincs minden rendben velem.

-        Minden rendben, Freya-san? – kérdezi meg ő is, de ugyan azt tudom válaszolni neki is, amit Itónak. Nem tudom.

Egyik pillanatról a másikra tört rám ez a dolog, és már azt sem tudom mondani, hogy a tapasztalt Narutóra bízom a szörny kiiktatását. Ráadásul ehhez ketten kellenek legalább. Főleg most, hogy egyre közelebb ér a szörny a központi egységekhez. Felpillantok a szörnyre, aki még drámaibban hat, ahogy a nyári vihar egyre nagyobb széllöketekkel közelít felénk. A monstrum viszont nem áll meg. Egyre csak közelít, dühöngő léptekkel, én pedig fogalmam sincs, hogy mivel tudnám megállítani.

Nem használhatok föld mágiát, mivel könnyen lerombolhatja a falat, ezzel még nagyobb kárt okozva a városban. Vizet sem, mivel szörnyről lemálló kén felperzselne mindent és mindenkit, a levegő és a tűz pedig szinte hatástalan lenne rá. Ezek szerint nem marad más, mint a jó öreg fegyveres és energia mágiás harc, amit már annyira megszoktam.

Úgy látszik, hogy a legtöbb démont csak ezzel lehet legyőzni. Ám mikor pont előhívnám a legjobb kardomat a mágia térből, a szörny hirtelen megáll. Nem jött olyan közel hozzánk, hogy kényelmetlenül kelljen a nyakunknak nyújtóztatni, de azért fenyegetően hasson a jelenléte. Pillantásom egy ideig elidőzik a szörny démonias pofáján, a sárga szemeken és a két gyűrűs szarván, valamint az agyarain, amik a szájából lógnak ki.

-        Vesztettek! – hallok meg a diadal ittas kiáltás valahonnan a magasból. Szemem és a többiek tekintete is arra az egy pontra irányul, ahol azt az embert vélni véltem a szörny vállán. Még mindig ott áll, szilárdan és rendíthetetlenül. – Megmondtam magának, Hetedik, hogy nem állíthat le. S most, íme! – mutat végig a szörnyön, amin egyensúlyoz – Ez a lehengerlő teremtmény a bizonyíték arra, hogy még a Kilencfarkú Rókadémonnál is vannak veszedelmesebb lényeg.

-        Yakumo – sziszegi a foga alatt a Hetedik, akin nagyon is látszik, hogy bosszús, hogy meglógott a csibész. Tudhattam volna, hogy nagy vétek a Hokage részéről, hogy egy egyszerű cellába csukatta, nem pedig egy szigorúan őrzött be. Persze a kutya se gondolta volna, hogy ekkora galibát tud okozni, főleg a megfelelő eszközök nélkül.

-        Sőt, ami azt illeti – vigyorog győzelem ittasan a védő csizmájában és kesztyűjében – már az első áldozatát is felszedte ez a gyönyörűség – mutat a véres marok, ami egyszer csak hátra lendül egy kicsit, hogy lendületet adjon a benne lévő véres kupacnak. Az alvadt vérrel borított test repül egy darabig a levegőben, majd a földön gurulva egy kicsit három méterrel előttünk áll meg. – Tessék! – mondja Yakumo. Fogamat vicsorítom rá, majd a holttestre nézek.

Azonban a vér azonnal meghűl bennem, és elpárologtatja bennem az imént felgyülemlett haragot. Végig fut rajtam a hideg, ahogy a csöppnyi kis testet meglátom, amint halott kék szemeivel felé néz. Könyörgően és kérlelve, hogy tegyek valamit. Az aprócska száj elnyílt, több helyen vér csíkozza a még hófehér bőrt, s nem csak a száján, hanem a fején, és a teste más részén is. A ruháját teljesen átáztatta a vér, haját szinte odatapasztotta a koponyájához.

Egész testemben remegni kezdek, ajkam remegni kezd, ahogy a gyerek halott szemeibe nézek. Karom lassan felemelkedik, szinte már nem is hallom, ahogy a körülöttem lévők egymással sutyorognak, és borzadoznak, hogy Yakumo, hogy volt képes elvenni más életét egy ilyen rémséggel, de egyikük sem néz a holttestre, még Itó sem.

-        I-itó – szólalok meg nyögve nyelősen, miközben remegő kézzel a gyerek felé mutatok. Naruto először rám néz, majd a követi az ujjamat, és a gyerekre pillant. A sisak sötét plekszi üvege miatt nem látom a tekintetét, de érzem felőle, hogy megrendül, és elönti őt is a kiborulás, akárcsak engem.

-        Bran… - ejti ki az öcsém nevét, mire teljesen megszűnök létezni.

Hallásom mintha nem is lett volna, látásom csak az öcsém halott szemeire korlátozódik, s a testem is megadja magát a gravitációnak. Térdre rogyok, s csak nézek az öcsém szemébe. Az utolsó könyörgését nézem, amit még az előtt suttoghatott el a szörny markában, még mielőtt az összeroppantotta volna pöttöm kis testét. Ereimben végig fut valami számomra ismeretlen erő, idegszálaim fájdalmasan vibrálnak bennem, ahogy lüktetni kezd bennem valami.

Remegő ajkaim elnyílnak, ahogy a bent rekedő sikítás ki akar törni belőlem, de képtelen rá. Mozdulni sem tudok, annyira lehúz a fájdalom és a gyász, ahogy az öcsém testét látom. Kérdések százai jönnek csőstül a fejembe, de szinte egyik sem képes egyhelyben maradni, hogy talán választ nyerhessek rá. Mind elröppen, hogy átadhassa a helyét a bennem fokozódó, számomra ismeretlen erőnek.

Vagyis… nem is annyira ismeretlen. Utoljára a Raikagével való harcom során éreztem ezt az erőt. Ám akkor csak felszínesen. Már akkor is kaparászta felszín, de akkor nem volt képes kitörni belőlem. Bent rekedt, s várt a megfelelő pillanatra, amikor alattomosan előjöhet a rejtekéből, hogy megkörnyékezhesse megtört lelkemet. Ismerős energia söpör végig a testemen, s szinte hálaként érem meg, amikor kirobban belőlem.

Az energia körbe ölel, megfagyaszt, s jégkirálynőt kovácsol belőlem. Mágiám engedelmeskedik az eddig elfojtott hatalmamnak, s szinte készséggel fogadja be az addig hiányzó darabot. Testem átalakul, ahogy az energiám kéken örvénylik körülöttem. A bőröm jégkeménységű lesz, hajam ismét világítani kezd, mint akkor, amikor előtört belőlem az a démoni alak.

Páncélzatom lecserélődik egy fehér acélfonallal átszőtt ruhára. Arcomat az orromig maszk takarja, fejemre csuklyát húztam, testemre pedig selyemként tapad a lehelet finom anyag. A szoknya végén ezüstösen csillognak a nehezékek, fűzős lábszárvédőm pedig egészen a térdem hajlatától egészen a bokámig körbevesz, hogy utána egy aprócska, mégis stabil topánkában végződjön.

Átalakulásom alig egy másodperc töredéke, ám az utána következő harca nem szinte alig emlékszem. Az marad meg a fejemben, hogy elugrom a helyemről, és a szörnyek vetem magamat, akárcsak egy feldühödött vad. Véremben dübörögni kezd az adrenalin, és a szörny megannyi mérgező köpetével szemben is szembe szállok, főleg, hogy az esetek többségében megfagyasztom a felém érkező labdacsot.

A kardom a kezemben terem, azonban most jegesen és fehéren, mivel átvette a természeti mágiám hatását. A kard játszi könnyedséggel metszi fel a szörnyet, nem kímélve egyetlen izomköteget sem a testében. Teljesen elvesztem a fejemet, s szinte már csak az eddig elnyomott erőm irányítja a mozdulataimat. De én készséggel engedem neki. Hagy tomboljon, hagy teljesedjen ki az, amit az öcsém halála kiváltott bennem. Fagyjon meg minden, legyen tél a nyárban, és Yakumo haljon kínkeserves halált. Kurumi pedig beleadja az erejét a harcba, sőt, ő maga is kiválik a testemből, és velem együtt kezd el harcolni a démon ellen.

Társam vérvörös szemmel mered a falanx démonra. Mind a nyolc farka idegesen mered az égnek, elegánsan manikűrözött körmei most karmokként merednek kifelé készen arra, hogy gyilkoljanak. Éles fogait kivillantja az ellenség felé, aki egy pillanatra meglepődik a hirtelen duplázódáson. Helyes. Féljen, lepődjön meg csak. Megemlegeti még ezt kétszer is, ameddig lélegzik.

Testem remeg, ahogy egyre jobban koncentrálok, és egymás után fagyasztok meg és zárok börtönbe minden egyes labdacsot, amit felém hajít a démon, hasztalanul. Kurumi dühösen karmolja a szörny oldalát, lábát, mindenét, ahol csak eléri, én magam pedig a védőpajzsot használó Yakumót veszem célba. Érzem a félelmét, ami csak még jobban felerősíti a harci kedvemet, mintha csak valami ragadozó lennék.

Kaján vigyorra húzódik a szám, ahogy rájövök, hogy mennyire jó érzés kiengedi az elfojtott indulataimat. Kardom sebesen forog az ujjaim között, mielőtt hirtelen megállítanám, és a földbe szúrnám, hogy egy hatalmas pecsét jelenjen meg a démon felett. Kivillantom a fogaimat, ahogy belegondolok, hogy milyen hatással lesz ez a mágia Yakumóra.

-        Kurumi! – szólítom meg barátnőmet, aki készségesen mögém húzódik, én pedig aktiválhatom a mágia pecsétet.

Testemen végig fut az izgalom és az adrenalin, ahogy a pecsét kékesen felizzik a démon felett, majd lesújt rá. Az elektromosság végig fut a kék sugarakon, meg-megcsapva a pecsét alatt állókat. A falanx démon felüvölt, a fejéhez kap, akárcsak Yakumo, aki össze-vissza rángatózik a hirtelen elektromos sokk hatására. Az egész pedig nem tart csak egy percig. A pecsét pedig hamar leáll, ahogy megérzi, hogy a tizenkettedik pecsétem vége felé járok. Kurumi is visszaváltozik eredeti, pentakötéses alakjába, hogy utána visszatérhessen belém. Azonban jómagam még egy utolsó döfést beviszek a dologba.

Kihúzom a kardomat a földből, szilárdan fogom a jobb kezemben, bár már alig állok a lábamon. Mondjuk úgy, hogy az átváltozásom és a harcom nem kevés energiát emésztett fel bennem, de még mindig hajt a vágy, hogy megfizessen ez a démon. Megszorul a kezem a markolaton, majd a falanx démon füstölgő teste felé vetem magamat. Három lépéssel lendületet veszek, és az ágyékától, egészen a feje búbjáig kettévágom a már amúgy is halálán lévő szörnyet. Kezem alatt csontok, inak, izomkötegek és szervek válnak ketté, mintha csak a kés menne át a vajon.

Az viszont már nem üvölt fel, nem nyikkan meg, csak megadja magát a halálnak és a gravitációnak, és a földre rogy, mintha soha nem is lett volna. Yakumo persze azonnal kétségbeesik, hogy legyőztem az ő „mindenható bestiáját”, de nem hezitál sokáig, hanem amilyen gyorsan csak lehet, leugrik a szörny válláról. Ez volt a legkisebb rossz, amit választhatott, azonban arra nem számolt, hogy attól, mert még zuhanok a föld felé, nem jelent egyet azzal, hogy nem fogom őt is elkapni.

Karom hátra lendül a kardommal együtt, hogy utána süvítve szelhesse ketté a levegőt, és keresztülmenjen Yakumo nyakán. Persze, a tudós nem hal meg azonnal, hanem még egy pár másodpercig még szenved, hörög és nyöszörög, majd kimúlik, mint egy undorító lény, aminek meg se kellett volna születnie. Puhán érek földet, kardom pedig hozzám repül, hogy utána egy pörgetéssel a mágia térbe száműzhessem.

Ekkor önt el hirtelen a csönd. A városban ijesztően susog a viharos szél, az ég pedig mérgesen dörög a fejem felett. Felpillantok az égre, majd a környezetemet veszem tüzetesebben szemügyre. Mindenki eltűnt, még az öcsém holtteste is. Biztos Itó vitte el, mikor dühöngő tombolásba kezdtem. Nem is baj, hogy megtette, legalább nem kellett végig néznie azt, amit most leműveltem.

Pontosabban… mit is tettem? Harcoltam… de mivel is? Valami elpattant bennem, amire még én magam sem számítottam. Valami megtört bennem, amit már nem lehet rendesen helyrehozni, maximum csak befoltozni. A lelkem egy darabja az öcsémmel együtt halt meg. De már úgy sem számít. Nem tudom visszahozni azt, akit elvesztettem, csak gyászolhatom őt, ahogy csak tudom.

Nagyot sóhajtok, majd egy elnyelő mágia körrel eltüntetem a falanx démon holttestét, majd egy égető mágikus körrel Yakumo testét tűntetem el a földszínéről. Egy aprócska helyreállító mágiát még szétküldök a városban, majd lassú léptekkel elindulok a kifelé a városból, mintha csak hazafelé tartanék a munkából.

~~~

Otthon persze senki sem vár, nem hemzsegnek a nappalimban a konohai ninják, hogy meghurcoljanak azért, amit tettem a városban. Igaz, be kell, hogy valljam, senkire sem számítottam. Sejtettem, hogy nem fognak itt várni rám. Békén fognak hagyni. Fáradtan megkönnyebbülök, és az emelet felé veszem az utat. Felmegyek a lépcsőn, befordulok a folyosóra, s még mielőtt elterülhetnék az ágyamban, lezuhanyozok.

Kellemesen érint a meleg víz, még akkor is, ha érzem, hogy a jégmágiám nem nagyon szereti. A két kezemet kezdem nézni, ahogy vörösen állják a zuhanyt, s arra gondolok, hogy mennyi ideje is fojtottam el magamban a természeti mágiámat. Mikor is ijedtem meg a saját erőmtől, és zártam el magamban olyan mélyre, hogy csak a felszínt súrolhatta? Talán még kis koromban, amikor még tanultam. Vagy talán később volt az? Már nem emlékszem, vagy még nem emlékszem.

De azt tudom nagyon is, hogy féltem tőle. Féltem, hogy ártok valakinek, hogy bántok valakit egy akaratlan mozdulattal, és inkább magamba zártam, hogy soha többet ne kelljen használnom. Igaz, csak azt felejtettem el, hogy a természeti mágia az abból adódik, hogy ez vagy te. Konkrétan saját magamat csuktam be, és fojtottam el, mert aggódtam mások miatt.

De valahogy most… talán minden más lehet. Hiszen most azért használtam, mert nem akartam, hogy mások is áldozatul essenek Yakumo őrültségének. Igaz, elvesztettem a fejemet, és romboltam, törtem és zúztam, de legalább a falanx démon meghalt, Yakumo halott, és már senkinek sem kell attól tartania, hogy ez a dühöngő bolond még több kísérletet hajtson végre, akár emberen, akár állaton.

Persze az is lényeges lesz, hogy mit fognak rólam gondolni a többiek. Mi lesz, ha félni fognak tőlem azért, mert teljesen más vagyok, mint aminek megismertek? Igaz, nem változtam meg, nem lett más a személyiségem, csak mert kibontakozott belőlem az, ami én vagyok. Attól én még Kozumaki Freya maradtam, Rejtett Hold Ezüst Hercegnője, a Főmágus Helyettese.

Elzárom a zuhanyt, majd kiüresedve kimászom a kabinból, felveszem a pizsamámat, majd a fürdőből kilépve megállok a folyosón. Testem elnehezül, ahogy egyre jobban elfogy az erőm. Mégis a szobám helyett a konyhába megyek. Talpam alatt jólesően hideg a parketta, ahogy lemegyek a lépcsőn, majd a konyhahelység felé igyekszem. Ám, amint betoppanok a kövezett részre, meglátom Narutót a virágos kertben mellette egy üveg whiskeyvel.

Kábán állok a konyhaajtóban, szinte meg se moccanok, ahogy Naruto hátát nézem. Kibámul a hátsó kertbe, ahol már mindent sötétség borít, bár, mikor rá nézek az órára, erősen kételkedni kezdek benne, hogy sokáig az marad. Hajnali egyet mutat ugyanis az óra. De nem sokat foglalkozok az idővel, hiszen úgy is végtelenül sok van számunkra. Inkább kiveszek az szekrényből egy poharat, meg még egy üveg brazil whiskeyt, és kimegyek Narutóhoz.

Imádott szőkém fel sem néz, amikor a kerek asztal másik oldalán leülök a magam kis „vigasztalójával”, csak biccent felém egyet a pohárral, majd belekortyol az italába. Nem késlekedek követni a példáját; én magam is kinyitom az üveget, töltök magamnak egy keveset, és jól meghúzom. A whiskey kellemesen és kicsit marva gurul le a torkomon, de jóleső meleget hagy maga után, amit most kifejezetten díjazok.

-        Jobban vagy? – kérdezi tőlem kicsit kásásan, de érthetően.

-        Nagyjából. Te? – jön a közömbös válasz és kérdés, amire csak egy vállrándítást kapok elsődleges válaszul. Naruto még egyszer jól meghúzza a poharat, még mielőtt bővebb választ adna.

-        Szarul… nagyon szarul…

-        Úgy testileg vagy alapjáraton, mint én? – kérdezem, és félig töltöm a poharamat, amit rendesen meghúzok. A szesz lecsúszik a torkomon, és egy kicsit fejembe száll, amit egyáltalán nem bánok.

-        Mindenhogy. Ugyan beinjekcióztam a szokásos egyhetes gyógyszeremet, de még így is fáj egy kicsit a tüdőm… de lehet, hogy csak a szívem szakad meg…

-        Hm…

Ezek után viszont nem szólalunk meg. Csak öntjük a piát a pohárba, s szép lassan megiszogatjuk a magunk üvegét. Persze, ez egy kicsit túlzás a részünkről, de valahogy a szesz segít egy kicsit a fájdalom elviselésében. Hiszen mind a kettőnknek fontos volt az öcsém, szinte már olyanok voltunk, mint a szülei, akikre felnézhetett, s most… semmi sem maradt. Igaz, a családunk még megmaradt, és csak egy személyt vesztettünk el, de akkor is. A veszteség az veszteség, aminek a helyét nem lehet befoltozni.

Az üvegek csörögnek, majd kiürülnek, és előkerülnek a brandyk, amik égetnek egyszer-kétszer, mikor lenyelem őket. Igaz, nem zavar. Egy idő után már elvesztem a mértéket, és egész poharakkal iszom, míg Naruto… passzolom. Nem figyelem már egy ideje. Ugyan hallom, hogy ő is iszik, de van egy olyan érzésem, hogy ő még a józanság egy bizonyos fokát még meg szeretné őrizni. Hát, én nem.

Talán olyan hajnali három lehet, amikor Naruto kellemes levendula illatát megérzem, ahogy felnyalábol, és felvisz a szobámba. Mélyen beszívom az illatát, kicsit el is veszek benne, ahogy egyre mélyebbre süllyedek a részegségben. Kellemesen érezném magamat, ha nem lennék annyira kimerült, talán még kacagnék is. De helyette csendben fogadom az ágyam puhaságát alattam. Szinte már eszméletlenül fekszem, amikor Naruto megnyomja az ágy másik oldalát, és ő is befekszik mellém. Betakargat, majd saját magát is.

Kábaságomban csak a hasamban lángoló tüzet érzékelem, ami kellemesen forrong bennem, s egy bizonyos ideig talán még a forrongásnál is jobban. Kellemes extázisba lépek, mintha a fellegek között járnék egy ideig. Megkönnyebbülök, végig fut rajtam egy számomra idegen érzés, de mégis jól esik, ahogy borzongat és őrületbe kerget, míg az alkohollal együtt lassan, de biztosan elmúlik. Bizsereg a bőröm, ujjaim a takarón játszanak, ahogy élvezem a testem őrjöngését, ami a tetőfokára hág, majd fokozatosan elpárolog, ahogy a szervezetem elkezdi feldolgozni az italt. A lelkem is lassan lenyugszik, s hamar elnyel az öntudatlanság állapota.