Egyre melegebb
lesz, ahogy haladunk az augusztus közelébe. S egyre közeledik az esküvő
időpontja. Mindenki szaladgál össze-vissza, mint a mérgezett egér, nekem pedig
már szinte fáj, hogy folyamatosan mosolyogjak, valahányszor kérdeznek tőlem
valamit, és a véleményemet várják. Őszintén szólva az elején még tényleg tudtam
lelkesedni azért a gondolatért, hogy segítsek szervezni az esküvőt, de mostanra
rájöttem, hogy nem egy kellemes meló.
De nagyon előre
szaladtam. Bár amennyire elfáradtam annyira előre is megyek, valamint
visszasírom azt a két napot, amit a hazaérkezésünk után töltöttünk. De azért
elmesélem, hogy mégis mi volt, hogy volt. Először is, zökkenő mentes utunk
volt, hamar átértünk a saját világunkba, nem vesztettünk el senki sem, és
nagyon is puhán landoltunk. Pontosabban a nappalinkban. Jó magam a kanapéra
huppantam, Naruto az egyik fotelbe – rá szegény Chi-Chire – Sansa pedig a
padlóra érkező Borutóra.
Mondanom sem kell
nem csak mi néztünk nagyot, hanem Kaneki, Alana és a két gyerek, Akihito és
Kaito, akik éppen rajzfilmet néztek a tévében. Félix persze azonnal leugrott a
kezemből hiába voltam teljesen tropa attól a tudattól, hogy ismét itthon
vagyok, valamint olyan kínosan érkeztem meg, hogy még élek emlegetni fogom.
Elsőnek Alana
eszmélt fel a konyhában, hogy hazaértünk, s mentem hozzám rohant. A nyakamba
ugrott, zokogva mondta el, hogy mennyire hiányoztam neki, és hogy boldog, hogy
végre megismerhetem a lassan két éves kisfiát, Akihitót. Persze a kisgyerek,
mivel még alig múlt két éves azt se tudta, hogy mi a fene történt, csak azt,
hogy lepottyantam a plafonból Narutóval együtt. Szerencsére nem jöttem zavarba,
ahogy Borutó sem, amikor bemutattam a többieknek.
Ezek után pedig
hosszas mesélés következett, amiben elmeséltem nekik az elmúlt egy és fél évet,
amit távol töltöttem tőlük. Nagyon kíváncsiak voltak – sőt még most is azok -,
és töviről hegyire kikérdeztek, hogy miként voltak a dolgok abban a világban.
Kicsit feszengve meséltem, de a végére egészen belejöttem, akárcsak ők, akik
szintén elmesélték a fél életüket. Borutót is alaposan kifaggatták, szegénykét
nem győztem kimenteni, amikor már majdnem hajnalra járt – egy kicsit eltolódik
az idő a két világ között; mi olyan este hét körül érkeztünk meg ugyan azon a
napon, július huszonötödikén -, és hamar el is aludtunk.
Én maga pedig
annyira örültem, hogy végre a saját ágyamban aludhatok egy és fél év után, hogy
abban a pillanatban, hogy hanyatt dőltem az ágyamon zuhanyzás után menten el is
aludtam. Félix persze a saját kis kuckójába fészkelődött be az ágyam lábánál,
de mikor másnap reggel nyolc körül felkeltem már nem találtam ott. Helyette a
nappaliba költözött a kanapé és a fotel találkozásához, ahol kiterülve feküdt. Jót nevettem ezen, hát még akkor, mikor Alana
kijött, és úgy érezte magát, mintha csak álmodna.
Szerencsére ez a
következő napra eltűnt, ám rám még várt egy kihívás, amit legszívesebben
visszavontam volna. A bemutatás. Ugyanis Naruto az érkezésünk másnapján
felrázta Hinamorit, hogy hazahozott, tessék bemutatkozni. Ennek szerintem ő
maga sem örült, nem hogy én, főleg mikor ezt vacsoránál közölte velem, valamint
az után, hogy túlestem az első munkanapomon. Aznap tök jól éreztem magamat,
főleg azért, mert a kollégáim úgy a keblükre öleltek, hogy nem győztem fogadni
az összes kérdést és ölelést. Persze, Kendo örült a legjobban, hogy visszatértem,
mert már nem bírt a Hóháton élő miniszterekkel, akik folyton a fülét rágták.
Hamar elintéztem
az összes diplomáciai ügyet Narutóval együtt, akinek úgy kellett rám szólnia,
hogy üljek azért néha le a fenekemre, mert a végén ájultan kell hazavinnie. Nem
tehettem róla természetesen, mivel annyira boldog voltam, hogy visszacseppentem
abba a közegbe, ahol jól érzem magamat, és nem néznek hülyének, ha lebegtetni
kezdtem egy könyvet a levegőben.
De lényeg a
lényeg, Naruto aznap este kihozott a sodromból, és ismét nem tudtam
megszólalni, csak nézni rá, mint valami őrültre. De szerintem a menyasszonya is
hasonlóan nézett rá, mikor bejelentette, hogy másnap vacsorára hivatalos
hozzánk, hogy megismerjem. Mondanom sem kell, hogy kicsi hiányzott ahhoz, hogy
kitekerjem Narutónak a nyakát. Még akkor is, ha a bemutatás minden gond nélkül
lezajlott.
Hinamori nagyjából
olyan magas, mint én – százhatvankettő centi -, vagyis legalább húsz centi van
közte és Naruto között. Hosszú, barna haja a fenekéig ér, zöld szeme pedig
smaragdként csillog porcelán fehér bőréből. Karcsú és elegáns, és a ruhák
iránti ízlésünk is hasonló. Legalábbis aznap estére egy szolid púder rózsaszín
térdig érő, csónak kivágású ruhát vett fel, vékony ezüstláncot viselt a
nyakában, a fülében pedig pici pont fülbevalót tett. Smink szinte alig volt
rajta, parfüm is csak annyi, hogy az ember kellemesen érezze magát a közelében,
s ne akarjon megfulladni.
Én magam persze
még ennél is szolidabbra vettem a figurát. Kivételesen hosszabb ideig
nézelődtem a gardróbomban, mint szoktam, amíg rá nem akadtam egy rövid ujjú,
térdi érő sötétkék ruhára, aminek szintén csónak kivágása van, de enyhébb, és
csak a kulcscsontomat engedi bővebben látatni. A dekoltázsomat pedig éppen csak
kihangsúlyozza. Felvettem kivételesen a szív medálomat, és egy kis pont
fülbevalót tettem a fülembe, majd egy picit smink és parfüm. Egyetlen kivétel,
hogy én hátul összefogtam egy masnis csattal az elülső két hajtincsemet, hogy
ne zavarjon.
Azonban a leírtak
alapján nagyon is hasonlítunk, talán egy kicsit kísértetiesen. De az is lehet,
hogy Naruto annyit mesélt rólam, hogy már kívülről fújja, hogy milyen ruhával
tud a legjobb benyomást kelteni felém. Hát eltalálta, nem is kicsit. De én is.
Mivel tényleg sokat mesélt rólam Naruto Hinamorinak. Ez viszont engem
némiképpen feszélyezett, hiszen egy véletlen elszólásból tudtam meg azt is,
hogy ők ketten egyáltalán összeházasodnak.
De szerencsére sok
mindent megtudtam Hinamoriról. Szeret úszni, olvasni, kivételesen intelligens,
talán egy kicsit túlságosan is, van humora, valamint a családja jómódú. Sok
mindent megtudtam a családjáról – az anyja háztartásbeli, az apja a hivatalban
dolgozik, úgy négy osztállyal alattam -, valamint arról, hogy hogyan
találkoztak. Egy kellemes kis találkozás volt az egyetem, a banketten, nem
sokkal a vizsgák után. Együtt iszogattak, beszélgettek, és – bár ezt az a részt
kihagyták, hogy mi volt úgy hajnaltájban, de magamtól is ki tudtam találni:
szex -, néhány találkozás után összejöttek, és július elején kérte meg Naruto Hinamori
kezét.
Ez persze így mind
szépen és jón hangzik, de olyan hatalmas erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne
törjem el a poharat, vagy a kanalat a kezemben, mérgemben és szomorúságomban,
hogy szerintem karácsonyra egy új idegrendszert kell kérnem, főleg az után,
mikor bejelentették, hogy mikor lesz az esküvő. Augusztus tizenkettedike,
vagyis alig két és fél hetünk volt arra, hogy mindent megcsináljunk, ami még
hátra volt.
Mint például a
meghívók kiválasztása és elküldése, a dekoráció elkészítése, a lakodalom a
Fehér Palota báltermében, vagy éppenséggel Naruto frakkja, amiben el kívánja
venni Hinamorit. A menyasszony ugyanis már beszerezte a ruháját, amit fel fog
venni, csak az én imádott szőkém felejtette el, hogy ez még hátra van. Már
akkor úgy érzetem, hogy szar van a palacsintában, de most, hogy itt ülök az
irodában, és meghívókat nézek a forró augusztusi időjárásban, megfogadom, hogy
ha valaha én férjhez megyek, akkor nem akarom nagydobra verni. A minimalista
esküvők nem járnak remélhetőleg azzal, hogy azon kell a stylisttal vitázni,
hogy ez most tojás fehér vagy krém fehér.
Mivel Hinamori
jelen pillanatban ezt csinálja. Ugyanis kiválasztott egy meghívót, amit
szeretne, de a stylist szerint nem menne a dekorációhoz, amit a bálteremben és
a házasságkötő teremben fel fognak állítani. Szerinte a meghívónak tükröznie
kell az esküvő várható kinézetét és hangulatát, hogy a vendég már
átszellemülten érkezzen meg a menyegzőre. Narutóval persze semmit sem szólunk,
csak ültünk az asztalunknál, és igyekszünk elkerülni a kényes kérdést: „Szerinted?”.
Unott fejjel
felnézek az órára, s szerencsémre gyorsan leléphetek. Villámgyorsan elnézést
kérek tőlük, majd, mint akit puskából lőttek ki, megyek a tárgyaló terembe,
mivel még van egy-két elintézendő ügyem, amit még a központi világban
határoztam el. Naruto persze csak morog az orra alatt, hogy itt hagyom a
menyasszonyával és egy dühöngő őrülttel – Ptolemi a neve egyébként, ami csak
azért furcsa, mivel nem egy meg szokott dolog egyiptomi nevet adni egy fehér
bőrű gyereknek, aki egész életét Holdföldén élte le –, de fejben megnyugtatom,
hogy hamar visszaérek, alig lesz fél óra.
-
Ja, persze – morogja, immáron a fejemben. – Aztán megint elmész a következőre. Hülye
meghívók. Egyet csakis azért fogok félrerakni, hogy utána elégethessem.
-
Oké, de akkor egyet nekem is ments meg. Már
most utálom őket, pedig még mindig azon veszekednek, hogy tojás fehér vagy krém
fehér.
-
Azon már túlléptek. Elefántcsontszínű lesz.
Én nem látom a különbséget, de legyen. Most már azon vitáznak, hogy hol
legyenek a kristályok a bálteremben.
-
Még mit akar megszervezni? A nászéjszakát?!
– nevetek fel magamban,
ahogy átlépem a tárgyaló terem küszöbét.
-
Ha ahhoz is lenne forgatókönyv, meg se
lepődnék.
Itt pedig
megszakad a beszélgetésünk, mivel el kell intéznem a Smaragd-szigetek adóssági
ügyét, amit velünk szemben generáltak. Szerencsére ezt tényleg egy fél, majdnem
háromnegyed óra alatt le tudom rendezni, mivel már eleve egy kidolgozott
tervvel érkeztek, nekem pedig csak javaslatokat kellett tennem, hogy mivel is
lehetne egyszerűbb a törlesztés. Visszafelé menet persze azért tényleg megállok
egy kicsit, hogy pihenjek, valamint elgondolkozzak az elmúlt hetek eseményein.
Július harmincegyedike van, és már alig van két hetünk az esküvőig.
Vagyis alig maradt
két hetem, hogy kiélvezzem azt, hogy Naruto még szabad ember, és még úgy
viszonyulhatok hozzá, mint a barátomhoz. Az érzéseim pedig az óta is
kavarognak. Nem tudom, hogy mit érezzek ezzel a friggyel kapcsolatban, hogy
álljak hozzá, néha az is nehezemre esik, hogy mit mondjak nekik, mikor rám
kérdeznek. Ugyanis mindenben kikérdeznek. Hinamori még a ruháját is megmutatta,
amiben esküdni fog, hogy nekem tetszik-e.
Akkor tudatosult
bennem igazán, mikor megmutatta a hófehér ruhát. Egyszerű, minimalista stílusú
A vonalú ruha egy kis görögös beütéssel. A vállai szabadon maradnak, két vékony
pánt tartja a ruha törzs részét a helyén, valamint vékony átlátszó fátyol lóg
le a pántokról egészen a ruha közepéig. Hinamori a haját loknis fürtökbe
szeretné fogni, hátul egy kis feltűzéssel, ahová a rövid fátylát fogják betűzni
neki.
Ahogy elképzeltem
magam előtt le voltam nyűgözve és voltam féltékeny egyszerre. Láttam magam
előtt a ruhában, és tudtam, hogy gyönyörű lesz. Én pedig még jobban fogok
szenvedni. Már akkor fájt a szám, mivel előtte meg Narutónak segítettem frakkot
választani, s majd megszakadt a szívem. Ahogy most is. A szívem csak sajog és
sajog, készíti magát a totális megsemmisülésre, a tósztra, amit majd a
lakodalmon kell mondanom az ifjú párnak. Nem tudom, hogy fogom túlélni, de azt
sem, hogy miként fogok mosolyogni, amikor majd fel kell szólalnom.
-
Mi ez
a szomorú kép a vőlegény tanújától? – Ijedtemben a hang irányába kapok, amitől
Kaneki csak még jobban röhögni kezd. Kaneki szokásához híven barna bőréhez
szorosan ráfeszülő rövid ujjút vett fel, halásznadrággal és a kedvenc
zorijával. Barna haja már megint szanaszét áll, amit mindig összekócol, hogy a
lányok vadabbnak lássák, barna tekintete pedig melegen néz rám, mintha
belelátna a fejembe.
-
A
vőlegény tanúja próbálja feldolgozni, hogy a vőlegény megnősül.
-
Áh,
szóval dilemmában vagy – mondja, majd neki dől a mellettem lévő oszlopnak, míg
én az ablak párkányát fogom, nehogy összerogyjon a lábam. – Megértem, főleg
miután elmesélted, hogyan adta a tudtodra. Nem lettem volna a helyedben.
-
Ne is.
Nem könnyű egy lány bőrében mászkálni – jegyzem meg gúnyosan, ám mégis
vigyorgok hozzá, akár egy tök.
-
Meghiszem
azt – mondja pajkosan, majd mélyen a szemembe néz -, de egy megszakadó szív,
még annál is rosszabb.
-
Igen…
nincs is annál rosszabb – jegyzem meg kelletlenül, s nagyon is igaza van. –
Tudod, nem azzal van a bajom, hogy megnősül, hanem az a bajom, hogy ilyen
hirtelen kell elengednem. Azt hittem, hogy augusztus vége felé kezdenek majd
elkészülődni, szervezni, és olyan szeptember végén, október közepén lesz majd
az esküvő. Addig el tudtam volna úgy fogadni, hogy ne okozzon folyton sírás
közeli élményt.
-
Na,
ja. Nem teketóriáznak. De gondolom fiatal szerelem, már csak ilyen – nevet fel
Kaneki, miközben nekem azon jár a fejem, hogy miért érzem minden egyes
alkalommal azt, hogy itt valami nem stimmel, hogy ez nem jó ötlet. De
készségesen elhessegetem ezeket a gondolatokat, és inkább a jelenre
koncentrálok.
-
Lehet
– mondom immár mosolyogva. – Nekem viszont mennem kell. Még el kell simítani
egy vitát a dekorációval kapcsolatban – mondom nevetve, majd intek Kanekinek, aki
visszaint, ám mosolyában felfedezem azt, ami mindig is jellemezte őt.
Az érzékelést.
Látom rajta, hogy átlát rajtam, tudja, hogy sokkal mélyebben érint a dolog,
mint azt bemerném vallani bárkinek is, de nem forszírozza, hanem vár. Tudja,
hogy előbb vagy utóbb kiöntöm neki a lelkemet, és akkor majd elmondhatja a
véleményét a dologgal kapcsolatban. Természetesen én magam tudom, hogy mit fog
mondani. Hülyének fog nevezni, amiért hagytam, hogy az egyetlen szerelmem
kicsússzon a kezem közül. De nem tehetek róla, még mindig nem vagyok képes
túllépni dolgokon, amik a múltban történtek velem, s most jól akarom csinálni.
Még akkor is, ha majd beleroppan a szívem.
A folyosón
végigmenve egy kicsit megemberelem magamat, mélyeket lélegzem, megigazgatom
hófehér, bokáig érő ruhámat, majd befordulok a sarkon, ahonnan már hallom
Hinamori heves hangját. Azonban ezúttal más, mint mikor a meghívókról volt szó.
Le is lassítom a lépteimet, mivel Kurumi a bensőmben figyelmeztet, hogy jobb
lesz, ha várok egy kicsit. S nagyon is igaza lesz.
-
Mindig
kikéred a véleményét, mindig csak Freya így, csak Freya úgy. A hócipőm tele van
már, hogy mindig ezt hajtogatod! Tudtommal, én vagyok a menyasszonyod, és nem
ő! Próbálok kedves lenni vele, mindenbe bele vonni, hogy tényleg jó legyen az esküvő,
hogy neki is megfeleljen, de már torkig vagyok, hogy mindig csak ő és nem én!
-
Hinamori,
ezt már megbeszéltük egyszer – Naruto hangja ingerült és fáradt, valamint érzem
benne a megbántottság érzését. – Freya a legjobb barátom, nagy hatással volt
rám. Szeretném, ha életem egyik legnagyobb pillanatára is hatással lenne, és
tényleg felejthetetlen lenne mind számunkra, mind számára. Szeretnék egy jó
esküvőt, amire mindenki úgy emlékszik vissza, hogy milyen csodálatos volt. Én
pedig szeretném, ha Freya mosolyogna, és nem szomorkodna, amiért ilyen hirtelen
megnősülök. Enyhíteni szeretném a fájdalmát ezzel kapcsolatban.
-
Fájdalmát?
Huh! – mondja megvetően Hinamori. – S az egyáltalán nem is esik le, hogy nekem
mondjuk, ha ő a legjobb barátod, akkor nem is kellene fájnia neki! Az Isten
szerelmére, Naruto! Ő a barátod, akkor mi a jó pikula fájhat neki?
Sok minden, nagyon
sok minden. Összetörik a szívem, a lelkemből kitépnek egy darabot, ráadásul
végig kell mind ezt néznem. Nekem ez elég nagy fájdalom, de Hinamori ezt nem
értheti meg, mivel nem fogja átérezni. Ő csak a boldogságot fogja érezni,
amikor oltárhoz áll, és hozzámegy ahhoz a férfihoz, aki létemnek értelmet ad.
De hagyjuk is. Nekem úgysem fájhat semmi.
Mély levegőt
veszek, és elég hangosan kopogva a cipőmmel elindulok, hogy bemehessek az
irodámban. A veszekedés persze azonnal alábbhagy, amikor meghallják a cipőm
kopogását. Sejthettem volna, hogy Hinamori egy álarc mögé bújik, hogy minél
kedvesebb és aranyosabb lehessen a szememben, ám valahogy a hatodik érzékem és
Kurumi is erősen szólt, hogy ez közel s távol nincs így. Hinamori is egy erős
jellem, aki tökéletesen tudja álcázni magát a tökéletes siker érdekében.
Azonban én is ki tudom mutatni a fogam fehérjét.
-
Sziasztok
– köszönök mosolyogva, mappával a kezemben, mikor belépek az irodám ajtaján. –
Oh, úgy látom dűlőre jutottak a meghívót és a dekorációt illetően – mondom
mézesmázosan, ami menten fel is tűnik Narutónak, de nem szól egy szót sem. Ne
is, mert a végén még ő is kap belőle.
-
Igen –
lelkesedik Hinamori – sőt már a menüt is eldöntöttük, így már csak a nagy napra
kell figyelnünk – mosolyától felfordul a gyomrom, s csak nagy erőfeszítés árán
sikerül megőriznem a hidegvéremet, hogy ne ugorjak a nyakának. Pedig milyen
csinosan is tudna roppanni.
-
Valóban
– jegyzem meg a legmelegebb hangomon -, és nem fog senkinek sem fájni. Ugyan
miért is fájna? Bár, az én véleményem mit sem számít, nem igaz? – teszem fel
ironikusan a kérdésemet, miközben leülök az asztalomhoz.
Erre a
kijelentésemre persze azonnal lehervad mind a kettőnek a mosolya, én viszont
továbbra is derűsen nézek rájuk. Naruto szabályosan bepánikol, amikor rájön,
hogy hallottam őket veszekedni. Szemei tágra nyílnak, fogait fájdalmasan
összeszorítja, de nem produkál mást Hinamori sem. Én persze úgy teszek, mintha
mit sem hallottam volna, csak szórakozottan felveszem az étlapot, és megnézem,
hogy mit választottak a közel százhúsz főt vagy talán többet is számláló bálra.
Szerencsére, a ceremónián nem lesznek csak húszan a közeli családtagok és
rokonok köréből – beleértve ide engem és a családomat is -, így kényelmesen el
fogunk férni abban a házasságkötő teremben.
-
Nem is
rossz – nyugtázom a menüt -, bár a kacsáért nem vagyok annyira oda, de még
mindig jobb, mintha franciát választottatok volna – fecsegek tovább, mintha mi
sem történt volna.
-
P-persze
– szólal meg Hinamori nagy nehezen, s újra felveszi a mosolyt az arcára. Vajon
neki is úgy fáj már az a csinos kis pofikája, mint az enyém? Meg lehet. Azok
után, amit hallottam, nem lennék meglepve. De addig örüljön, míg a mosolytól
fáj az arca. – A francia amúgy is nagyon csicsás, itt viszont van legalább egy
csomó gyümölccsel készült fogás, desszert és hidegtál is. Tökéletes egy
bálhoz.
-
Ahogy
mondod – helyeselek kellemesen, majd lerakom a papírt, és kisvártatva rájuk
nézek. – Akkor már csak a nagy napra kell várnunk. Még két hét, anyám. Szinte
mindjárt itt van.
-
Igen,
alig várom – mondja olyan kislányos lelkesedéssel, hogy a fejemben ismételten
megszólalnak a vészharangok. Valami itt nagyon nem stimmel. – Jut eszembe
valamit meg akartam veled beszélni, de olyan gyorsan jutott eszembe, hogy el is
felejtettem. Heh, az eszem, mint a tenger. – Igyekszik zavart fejet vágni, de
bizonytalannak látszó mosolya mögött nagyon is látszik, hogy tisztán emlékszik
arra, hogy mit akar tőlem.
-
Most,
hogy mondod, nekem is eszembe jutott valami, amit a tudtodra akartam hozni.
-
Oh,
tényleg – mondja sokat sejtetően. Itt van, a kutya elásva úgy látszik, de nem
szólok egy szót sem. Valamit akar, de hogy mit, azt nem tudom, de nekem nem fog
előnyöm származni belőle az biztos.
-
Igen –
mondom kedvesen, ahogy csak tudom, de kihalhatta a hangomból, hogy nem éppen
kellemes dolgot fogok mondani, s milyen jól gondolta. – Tudod, Naruto és én,
még úgy két éve, talán egy kicsivel több, mint két éve, jártunk Tündelakban, a
tündéknél, és Ezüst apó, az északi régió vezetője ellátott egy tanáccsal, még
mielőtt ideértünk volna. A tanács pedig így hangzott: „Védd meg a szívét, Freya! Vigyázz rá, szeresd, ahogy csak tőled telik,
és soha ne hagyd egyedül. Hidd el nekem, egy nap még meg fogod köszönni nekem,
hogy ezt tanácsoltam neked.” S hálát
is adok neki, hogy így döntöttem. Mindazonáltal Naruto is védi az enyémet, így
természetes, hogy aggódik, hogy miként dolgozom fel, hogy ilyen hamar megnősül.
Örülök, hogy ennyire számít neki az, hogy mit gondolok, és ez mindig így is
lesz. Hiszen én is adok az ő véleményére. Szóval ezen túl, ha valami bajod van,
ne rá zúdítsd, hanem tapintatosan jelezd, hogy ez nem az, amit te szeretnél.
Nem szeretem a hisztit, de a hátam mögötti ármánykodást és tevékenykedést még
annál is jobban utálom. S remélem, nem kell még egyszer rajta kapnom titeket,
hogy olyan dologról vitáztok, amiket megbeszélhetnék. Érthető?
Mind a ketten
halálra váltan néznek rám, mintha olyasmit mondtam volna, ami miatt
komolyabban aggódniuk kellene. S talán kellene is. Rosszabb tudok lenni, mint
egy anyós a viccekben vagy a filmekben, főleg, ha a családomról van szó. De még
egy dolgon el kell gondolkoznom. Figyelmeztessem Hinamorit arra, hogy ha
bántani meri Narutót, akkor kibelezem, vagy hagyjam abban a hitben, hogy kedves
és ártatlan, ugyanakkor határozott vagyok? Talán az utóbbi a legjobb erre. Így
kiderül, hogy mennyire gondolja komolyan, és ráér akkor könyörögni, amikor már
a pengém a nyakán van.
~~~
Szerencsére ezek
után a délelőtt csendesen eltelik, és megnyugszom, hogy az esküvőig még bőven van
idő arra, hogy Narutóval beszélgessek. Utána úgyis elmennek egy hétre nászútra.
Már akkor hiányozni fog. Sőt, már most is, még akkor is, ha még nem esküdtek
meg. Minden idejét a közös lakásukon tölti, amit még Hinamori vett az egyetemi
éveinek elején. Otthonosan berendezkedtek, kényelmes és tágas lakás tőlünk
kétórányira, a város másik részén. Persze, ez nem azt jelenti számomra, hogy
Naruto szobáját kiürítsem, hiszen itt mindig lesz hely a számára.
S ahogy elnézem a
veszekedéseiket és Hinamori temperamentumát nem is árt, ha itt van egy szoba,
ahol megpihenhet tőle. Én magam csak bánatosan felsóhajtok, ahogy sietek
hazafelé. Egyedül. A hőség persze elviselhetetlen, még az én mágiámmal is. A
táskám lazán lóg az oldalamon, a ruhám suhog, ahogy egyre szaporábban veszem az
iramot hazafelé. A nap már narancssága színbe burkolja a tájat, de szinte úgy
érzem, hogy már régen lement, s vak sötét uralkodik a tájon.
-
Lám,
lám, a kis Freya. – A hang tulajdonosa nem képes megijeszteni, de nagyon is jól
ismerem őt. Mély levegőt veszek, majd közömbösen hátrafordulok.
Mögöttem egy
ismerős arc dereng fel, amit legszívesebben eltörölnék a földszínéről, de
nyomós ok nélkül és a Főmágus parancsa nélkül szimpla gyilkosság lenne, amit
nem tudok bizonyítani, hogy jogos. Így csak összeszorított foggal, szúrós
tekintettel tudok meredni a vérvörös hosszú hajkoronára, az átható majdnem
fekete szemekre, a karcsú barna alakot, ami pimaszul kelleti magát az emberek
szemében. Anna. Izabure Anna.
-
Mit
akarsz? – kérdezem ellenségesen és dühösen, mégis olyan normális hangon, mintha
csak egy kedves beszélgetést kezdeményeznék. – Három éve leszámoltunk
egymással, megkaptad, amit akartál.
-
Oh –
játssza a meglepődött egyént, de látom a szemében, hogy valamit forgat a
fejében. – Úgy gondolod, hogy megkaptam, amit akartam? – sejtelmes hangjától
feláll a nem létező szőr a hátamon, a fejemben pedig megszólal egy harang, hogy
valami rossz közeleg. De az is lehet, hogy csak Anna közelében van ez így. –
Akkor várd ki a végét – mondja, azzal pedig elsétál.
Nem tetszik ez
nekem. Nagyon nem. Összeszorítom a számat, majd ismét gondokkal terhelve, az
otthonom felé veszem az utat. Észre sem veszem, hogy eltelik az a negyed óra,
ami még hátra van a bejárati ajtómig. S azt sem, hogy mennyire kimerültnek
érzem magamat, ahogy átlépem a küszöböt. Egy másodpercre nekidőlök az ajtónak,
fellélegzek, hogy otthon vagyok, majd kezdődik ismét a munkakerék.
Alana és a
gyerekek már otthon vannak. Kaito és Akihito hangosan kacarászva játszik a
nappaliban, a húgom pedig serényen dolgozik valamilyen süteményen, amint nem
régiben fedezhetett fel az egyik recept könyvében. Boldogan elmosolyodom, majd
én magam is felkötöm a kötényemet, és nekilátok a vacsorának. Serényen jár a
kezem alapanyagról alapanyagra, s szinte ismételten elveszek a munkában.
Ilyenkor nem érzem a fáradtságot, mintha nem is létezne a világ körülöttem.
Persze ilyenkor is
beszélgetek a családommal, kommunikálok vele, de valahogy nem az igazi. Naruto
nélkül minden olyan, mintha a ház vesztett volna a hangulatából. Ugyanúgy meg
van az a családias légkör, de valahogy nem az igazi. Olyan, mintha valaki
lefestette volna a falat, és nagyon hamar megfakult volna. Még mindig látszik
az eredeti szín, de már nem ugyanaz.
Itt is érezni még
a jelenlétét, de nem pont ugyan az. Boruto néha elszórakoztat minket, poénokat
mesél, nevettet, játszik a gyerekkel, de még ez sem pont olyan. Egyszóval
hiányzik innen. Nem akarok panaszkodni – nem mintha az elmúlt percekben nem ezt
tettem volna -, pokolian utálom, hogy Naruto elköltözött. S ezért néha egy
picit haragszom is Hinamorira, amiért nála van és nem itt. Persze tudom, hogy
nincs jogom ehhez, hiszen ők hamarosan férj és feleség lesznek, s minden joguk
meg van ahhoz, hogy saját kis fészket alakítsanak ki maguknak. Ugyanakkor a
kisördög a fejemben nem hagy nyugodni valahányszor arra gondolok, hogy én is
lehetnék az, akivel a közös életét megkezdi.
Igazából, ha
őszinte akarok lenni magamhoz, akkor azt mondanám, féltékeny vagyok Hinamorira,
mivel neki sikerült az, ami nekem nem, vagy amit én nem mertem megtenni. Saját
gyávaságomra emlékeztet, mivel én nem voltam elég bátor ahhoz, hogy Naruto elé
álljak, és bevalljam, szeretem. De talán jobban is tettem, hogy nem mondtam,
vagy nem tudom. Ezen vitázom magammal vagy három napja, hogy jól tettem-e vagy
sem.
-
O-nee?
– szólít meg Alana mikor látja, hogy erősen bámulom a konyhát a fotelből. A
vacsorával már régen végeztünk, a sütemény pedig nagyon is finom lett, amit a
húgom készített, s most az esti kellemes teázásunkat költjük el. Ám én magam
annyira belemerültem a gondolataimban, hogy el is feledkeztem a környezetemről.
-
Bocsánat,
Alana, csak egy kicsit elkalandoztam – vallom be az igazat, s nagyot kortyolok
a teámból.
-
Narutón
jár az eszed, nem igaz? – Egy szerencsém van, hogy a húgom akkor kérdezte ezt
meg, mikor már lenyeltem a teát és hátradőltem a fotelban, mert ha nem így tett
volna, garantáltan visszaköpöm az innivalómat, egyenesen a gyerekekre.
-
Ezt…
miből gondolod? – kérdezem meg tőle, mire sejtelmesen megtámasztja a hátát, és
rám mosolyodik.
-
Tudom,
hogy többet érzel iránta, mint barátság. – A torkomon akadnak a szavak, és
szerintem nem is fognak onnan egyhamar kijönni. – Valahányszor beszéltél róla,
együtt voltatok, vagy ha csak ránéztél láttam a szemedben azt a csillogást, ami
azt mutatta, hogy teljesen oda vagy érte. Naru-nii vak, hogy nem vette ezt
észre, vagy ha észre is vette, akkor ő is ugyanazt gondolhatja, amit te, hogy
nem illetek egymáshoz.
-
Nem
erről van szó, Alana – találom meg csodák csodájára a hangomat. – Itt
igazándiból arról van szó, hogy babakorunk óta ismerjük egymást, barátok
vagyunk, és, ha az én szemszögemet nézem, akkor mindig arra jutok, hogy félek
bevallani bármit is, mivel nem tudom, hogy ő is ugyanígy érez-e, mint én.
Megpróbáltam kipuhatolni, jeleket találni arra, hogy érezhet irántam valamit,
de…
-
Oh, te
jó szagú Hold! – Meglepődök a kijelentésén, mivel fogalmam sincs mi váltotta ki
belőle ezt a reakciót. Visszaidézem, hogy mit is mondtam, de nem találok benne
semmi olyasmit, amin ennyire fel lehetne háborodni, vagy lehet, hogy csak az én
szemszögemből nem találom annak. – Nee-san! Együtt aludtatok, és úgy bújt
hozzád, mintha az élete múlna rajta, hogy érzi-e a szíved dobbanását vagy sem.
Szeret téged, szüksége van rád! Nézd, most is kikéri a véleményedet az
esküvőjéről, pedig Hinamorinak nincs igazán ínyére a dolog, hogy te ennyire
fontos vagy neki. Ez is azt mutatja, hogy fontosabb vagy te neki, mint a saját
menyasszonya. Ráadásul ez alatt az egy és fél év alatt, míg távol voltál szinte
olyan volt, mint egy szellem. Folyton kutatott, elemzett, mérlegelt, javított,
mindent csinált, csak azért, hogy megtaláljon. Néha vagy harminc klónnal együtt
bújta a házi könyvtáradat, vagy a közkönyvtárat, hogy megoldást találjon a haza
hazahozatalodra. Érted?
-
Ezt én
értem, és nagyon is jól esik, hogy ennyire fontos vagyok neki, de ez még nem
változtat a tényen, hogy félek. Narutóval babakorunk óta barátok vagyunk, és ha
egyikünk lépne, viszont a másik nem viszonozná, akkor lerombolnánk egy több
éves barátságot, amit egyikünk sem akar. Néha nehezebb megtenni az első
lépéseket, mint azt gondolná az ember. Valamint, ha képes volt beleszeretni
valakibe, aki nem én vagyok, akkor egyértelmű, hogy barátként gondol rám, nem
pedig párként – mondom, azzal felállok a helyemről, a mosogatóba rakom a bögrémet,
s csak egy mély levegőnek köszönhetem, hogy nem bőgöm el magamat. – Megyek,
lezuhanyozom. Hosszú napom volt, és eléggé elfáradtam. - Már éppen befordulnék, a sarkon, amikor
Alana megszólal:
-
A
szemed. – Megtorpanok a folyosó elején, majd visszafordulok a húgomhoz. Alana
még mindig ugyanúgy ül, ahogy két perccel előbb, de mégis látom az arcán, hogy
a gondolatai sebesen cikáznak a fejében. – A szemed árulta el, hogy szerelmes vagy, nee-san. Valahányszor ránézel, úgy csillognak, olyan odaadás és boldogság
árad belőlük, hogy azt ember fel sem foghatná. Tudom, hogy ha kellene,
mindenedről lemondanál érte. A poklok legmélyebb kínját fogod átélni, mikor
Hinamori az oltár elé fog állni, és hozzámegy feleségül. Naru-nii vak, hogy nem
vesz téged észre.
Kezem megremeg, a
szememet csípik az elfojtott könnyek, amik egy szebb siratnak keservesen.
Lehunyom egy pillanatra a szememet, majd mikor ismét a húgomra nézek, már
elzártam a szívemet egy olyan dobozba, ahol senki nem háborgathatja. Kihúzom
magamat, büszkén állok elébe az elkövetkezendő időnek, amikor majd eljön az
esküvő napja, s örökre elválnak útjaink Narutóval.
-
Talán
jobb is, ha vak marad – mondom, azzal a szobám felé veszem az irányt.
~~~
Megkönnyebbülésként
ér, amikor becsukódik mögöttem az ajtó, s kivételesen be is zárom, hogy egy kis
magányra leljek. Fellélegzem, amikor a hátam a hideg ajtóhoz ér, a vállamról
hatalmas teher zúdul le, hogy nem kell már játszanom a boldog és kedves lányt,
hanem végre szabadjára engedhetem azt, ami egész nap nyomott, amit Kaneki
élesen látott tapasztalt szemével. Kábán az ágyamhoz sétálok, felmászom a puha
ágytakaróra, majd összegömbölyödve eldőlök.
Hosszan kifújom a
levegőt a tüdőmből, ellazítom az eddig megfeszített izmaimat, s örülök annak,
hogy most nem lát senki sem ilyen gyengének. Igaz, most még a szokásosnál is
elfuseráltabban érzem magamat, mivel véget ért az esküvővel kapcsolatos összes
teendő, így gyakorlatilag véglegesnek tekinthetem a dolgot.
Az én drága,
egyetlen Narutóm meg fog nősülni, alig egy héten belül, én pedig végérvényesen
darabokra hullok. El fogunk távolodni egymástól, nem lesz már semmi sem olyan,
mint előtte. A könnyeim ismét utat találnak kifelé, s én készséggel hagyom,
hogy végig folyjanak az arcomon, le az ágytakaróra. Feljebb húzom a térdemet,
kezemet a szívemre szorítom, s igyekszem minél halkabban sírni, nehogy
meghallja bárki is, hogy itatom az egereket.
Egyedül Kurumi
dörgölőzik hozzám a ketrecében, vigasztalva, már amennyire lehet. Hiszen ő maga
is boldogtalanul tengeti napjait Kurama nélkül. Szomorúságunk összeadódik, és
szinte képtelenek vagyunk kilábalni belőle. Ez még egy hosszú folyamat lesz.
Még el kell telnie legalább egy évnek, mire képes leszek elfogadni, és
hozzászokni ahhoz, hogy Narutót teljes egészében elvesztettem.
Aztán lehet, hogy
mire ezt elfogadom, már jön is a közös gyerekük. Ezzel pedig teljesen értelmét
veszti a jóslat, amit Mito megjósolt. Így talán már Brandontól is kevésbé kell
majd tartanunk. Persze, így is le kell majd győznünk, de remélhetőleg nem
keverünk bele egyetlen gyermeket sem ebbe az egész világ elfoglalósdiba. Mint
az óvodában. Igaz, a magam részéről, már azt is őrültségnek tartom, hogy
tisztítást akar végezni. Hiszen nem tudhatjuk, hogy hány gyermeke születhetett
egy Jinchuurikinek – főleg ha férfi – házasságon kívül, vagy egy szimpla egy
éjszakás kalandból gyereke.
Azon kívül…
Kopp. Kopp. Kopp.
Ijedten riadok fel
az ágyamon, s azt sem tudom hirtelen, hogy mi történt. A kopogást hallottam, de
nem tudom, hogy mégis ki kopogtathat. A gerincem tompán sajog, ahogy mozgásra
bírom a testemet, megdörzsölöm a szememet, hogy a könnyeimet eltűntessem már,
amennyire lehet, majd kiülök az ágyszélére. Tekintetem futólag az órára
vándorol, s teljesen ledöbbenek. Hajnali fél kettő. Mikor aludhattam el?
Kopp. Kopp. Kopp.
Kitartó,
mondhatom. Kicsit kábán, de viszonylag frissen az ajtómhoz megyek, kinyitom. A
félhomályban, csak azt tudom kivenni, hogy az illető magas, erős izomzatú, és
barátságos. Az illető megmozdul, s az orromat megcsapja a levendula jellegzetes
illata.
-
Felkeltettelek?
– kérdezi Naruto megszeppenve. Szokatlan tőle ez a hangnem, de valahogy az sem
tudja elkerülni, hogy ilyen későn soha nem szokott átjönni hozzám, de még ha
igen, akkor is be tud jönni. Persze tegyük azt is hozzá, hogy nem gyakran zárom
be a szobám ajtaját.
-
Igen,
de nem is ártott. Zuhanyzás nélkül aludtam el – mondom hamis mosollyal a
számon. – Gyere csak be – mondom, és utat engedek neki a szobámba. Kicsit
tétován, de bejön hozzám, én becsukom utána az ajtót, majd az éjjeli szekrényemhez
lépve felkapcsolom a kis villanyt. A fény bántóan hat rám, de hamar megszokom.
– Hogyhogy ilyen későn jöttél át? – kérdezem tőle nyugodtan, majd ránézek. A
lélegzetem is eláll egy pillanatra, ahogy mennyire kivörösödtek a szemei a sok
sírástól. – Naruto?
-
I-itt
aludhatnék ma? – kérdése bután hangzik, ahogy elhagyja a száját, de nem szólok
semmit, csak bólintok, hogy nyugodtan aludhat. – K-köszönöm.
Nem kérdezek
semmit, úgyis felesleges lenne. Sejtem, hogy veszekedtek, nem is kicsit. Kérdés
helyett elmegyek zuhanyozni, hogy egy kicsit kitisztítsam a fejemet, kevés
sikerrel. A legnagyobb meglepetésemre azonban Naruto már mélyen alszik az ágyam
azon felén, ahol mindig is. Összegömbölyödött, ahogy én is, s már igazak álmát
alussza. Nagyon kimerült lehet. Óvatosan bemászok a saját helyemre, de nem
vagyok képes azonnal elaludni.
Egy ideig elnézem,
ahogy alszik, hiszen mindig is szerettem figyelni, hogy milyen nyugodtan pihen
még a legnagyobb baj kellős közepén. Igaz, ez most valahogy más. Érzem a mellkasomban,
hogy nem ugyanaz az érzés jár át, mint régebben, amikor azt láttam, hogy
alszik. Akkor megnyugvás és boldogság melegítette fel a lelkemet, most viszont
az utolsó kapaszkodót látom benne, mintha ma-holnap nem lenne alkalmam arra,
hogy mellettem aludjon, hogy elnézhessem az arcát, s talán így is lesz.
~~~
Másnap persze hűlt
helyét találom; egyedül ébredek fel az ágyamban egy apró cetlivel: Köszönöm szépen. Bevallom, egy kicsit
elkeserít, hogy csak ennyit kapok köszönetként, de lehet, hogy meg volt rá az
oka, hogy nem maradt reggeliig. Elszomorodom, s máris érzem, hogy nem kellene
kikelnem az ágyamból. Azonban ma sok megbeszélésem van a Fehér Palotában, tömérdek
papírmunka hever az asztalomon, valamint nem igazán tudnám, mit is csináljak a
mai nap. Igaz, ha itthon maradnék, akkor is egy idő után neki állnék
takarítani, főzni, mosni, olvasni és miegymást csinálni azért, hogy elfoglaljam
a gondolataimat, és ne Naruto körül járjanak.
Persze, így is
majdnem minden percem körülötte és a közelgő esküvő körül forog. Még a
pirítósom majszolása közben is arra gondolok, hogy biztos jó lesz a menü, amit
választottak, ki fogom-e bírni azt, mikor az oltár előtt állnak, mit fogok
érezni majd akkor, vagy egyáltalán mi lesz utána. Folyamatosan vívódom,
tengetem a napjaimat, és inkább a teendőimbe fojtom a gondolataimat.
Máskülönben az edző teremben rombolom a környezetemet.
Úgy látszik, hogy
anno, mikor Naruto megkapta a levelet Hinatától, és teljesen munkamániás lett,
akkor tényleg felesleges volt letorkolnom őt ezért. A gondolatait próbálta csak
elterelni, hogy ne azon járjon folyton a feje, hogy mi lesz, ha. A munka
jótékony hatásának ezt be lehet tudni, de egyben ártalmának is, mivel egyre
többet és többet vállal belőle az ember, mivel a gondolatok rakoncátlan dolgok,
és egy idő után úgy is elő jönnek. Még akkor is, ha a szívem szakad meg
miattuk. Így a megszokott mennyiségű teendőmmel a nyakamban bebattyogok az
irodába, ahol már mindenki sürög és forog a nap javarészében.
Én magam is
felsétálok a kellemes irodámba, ahol még tűrhető az időjárás, ám arra még én
magam sem számítok, hogy Narutót már bent találom. Az íróasztalánál ülve
görnyed egy irat fölé, homlokán ráncok szaladnak keresztül, ahogy koncentrál, s
kisvártatva meg is hozza az irat elolvasása után a döntését. Még jó, hogy neki
is hoztam kávét. Elmosolyodom – legalább ez a kis gesztus boldogságot ad a
szomorú reggel után -, majd lerakom az asztalára a hatalmas adag feketét.
Sebtiben felnéz, még pont elkapja a tekintetével a kezem mozgását, de tovább
nem tekint.
-
Jó
reggelt – köszönök kisebb fajta örömmel, majd leteszem magam mellé a táskát,
leülök a helyemre, és én is neki látok a munkának.
-
Jobb
reggelt – mondja egy kis szünet után, majd a homlokát dörzsölgetve dől hátra a
székében. Arcáról lerí, hogy nincs valami rendben vele. Vagy éppen velük.
Érzem, hogyan lüktet benne az idegesség és a düh, majd szétfeszíti, annyira
koncentrál arra, hogy visszafogja magát, és ne rajtam töltse ki. Én viszont
nagyon is kíváncsi kezdek most már lenni arra, hogy mi áll a háttérben. Azonban
félek rákérdezni. Már megint ez az átkozott félelem. – Köszönöm a kávét. Holnap
én hozom neked, oké? – kérdezi felém se nézve, majd bele kortyol a saját
feketéjébe.
-
Oké –
válaszolok szinte már suttogva, majd beleiszok a saját feketémbe, aminek
hirtelen eltűnik az íze. De lehetséges, hogy csak az én számban hat ízetlennek.
Vagy egyszerűen kezdem értelmetlennek találni az életemet.
Félrerakom a papírpoharat,
majd nekifogok az első kupac papírmunkámnak, azonban szinte képtelen vagyok
figyelni a betűkre, így vagy hatszor neki kezdek az első sornak. Valahogy nagy
nehezen elszakítom a gondolataimat Narutótól, és beleveszek a folyamatos
monotonitásba. Egyik lap csúszik át a másik után a kezem alatt, és délre – azaz
négy óra alatt – végzek háromszáz irattal, és két aktával. Pont időben, mivel
egy fél óra múlva kezdődik az első tárgyalásom, majd fél háromkor a következő.
De addig, míg el
nem indulok a tárgyalásra pihenek tíz percet, amolyan szünetként. Hátradőlök a
székemben, fellélegzem egy kicsit, s elmélázom a bútorok vonalain. Nézem a
kacskaringós vonalakat, a kárpitok mintáját, ám valahányszor végigfuttatom
rajtuk a szememet a gondolataim visszaterelődnek a szomszédos asztalnál lévő
Narutóhoz. Oldalra pillantok rá, s ismételten megáll bennem az ütő.
Karikás szeme
előjön a mágia alól, kivörösödött szeme arra enged következtetni, hogy szinte
folyamatosan sír, mióta csak fent van. Szívem őrülten verdesni kezd a
mellkasomban, de nyugodtan állok fel a helyemről, mintha csak a tárgyalásra
igyekeznék. Azonban ahelyett, hogy felvenném a mappámat halkan Naruto mögé
lépek, s egy gyors mozdulattal elkapom mind a két csuklóját. Meglepődök a
tettemen, de nem csinál semmit. Nem lenne értelme. Tisztán érzem a remegését,
fáradt idegrendszerének állandó pulzálását, lázas vérének forrongását az
ereiben. Mintha kicserélték volna tegnap este óta.
-
Vegyél
egy mély levegőt – reszketegen beszívja a levegőt. – Oké, most fújd ki – lassan
kiereszti. – Rendben van. Dőlj hátra – na, itt már ellenkezik.
-
Nem jó
ötlet – mondja egyre sírósabb hangon, egyre jobban remegve.
-
Miért?
– kérdezem meg a legegyértelműbb kérdést.
-
Mert
akkor a padlóra kerülök, és onnan nem tudsz egyhamar felkaparni – mondja,
miközben nagyon is jól hallom könnyeinek cseppenését.
-
Nem
fogsz a padlóra kerülni. Azért vagyok itt, hogy fogjalak. Itt vagyok. Dőlj
hátra, kérlek.
-
Nem…
nem merek. Hinamori így is… - Elengedem a csuklóját, és egyik kezemmel a
száját, míg a másikkal a szemét takarom el.
-
Hinamori
nincs itt. Csak te és én. Itt nem kell azon agyalnod, hogy a menyasszonyod mit
mondana, itt az a fontos, hogy te mit szeretnél. Pihenj egy kicsit. Nem akarom,
hogy bajod essen, oké? – Azzal elengedem a szemét és a száját. Megkönnyebbülten
felsóhajt, s szinte egyként engednek el az izmai.
Persze, nem hátra
dől a támlára, hanem fellélegezve hajol az asztalára. Napok óta most látom elég
nyugodtnak ahhoz, hogy ki merjem jelenteni, tényleg az is. Kicsit elégedetten
az asztala elé megyek, s látom rajta, hogy valóban így van. Kikészíti ez az egész esküvő dolog,
jegyzem meg magamban, pedig már minden
készen áll.
-
Lehet, de Hinamori attól még izgulhat - szól közbe hirtelen Kurumi. S ebben igazat
is adok neki. Lehet, hogy Hinamori pont most kezd el a legjobban izgulni, a
legjobban remegni, hogy már csak egy hét van a menyegzőig, és mi van, ha
elromlik valami, nem jön össze stb.
Tétován előre
nyújtom a kezem, kezembe fogom az arcát. Naruto nem néz fel rám, de nem is
szükséges, így is tudom, hogy minden érintésem áldást jelent számára ebben a
helyzetben. Szemhéja remeg, szempillái apró fekete pihékként rezegnek, nekem
pedig kedvem támad megcsókolni őket. Ellenállhatatlan késztetést érzek arra,
hogy közelebb hajoljak hozzá, és szájon csókoljam, hogy először és utoljára
érezhessem, hogy tényleg olyan puhák-e az ajkai, ahogy azt látom. De nem
tehetem. Így csak felkapom a mappáimat, végigsimítok az arcán, és sarkon
fordulok.
-
Ötkor
találkozunk – mondom, miközben kifelé veszem az irányt. A tekintetét azonban
végig fehér ruhába bújtatott hátamon érzem.
De még a folyosón
haladva is érzem, mintha felhőként ölelne körbe az érzéseivel, kéréseivel,
amiket nem teljesíthetek. Olyan akar egy szilánk, ami mélyen a bőröm alá
ékelődött, s sehogy sem tudom eltávolítani. De talán nem is akarom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése