Börtönsztori - 3. fejezet: Solemb nagyi "meséje"

A Kozumakik együtt születtek az Uzumakikkal, még Rikudou sannin idejében. Kezdetben még csak két parányi klán voltunk. A legelső vezéreink após és vej voltak. Az idő szála fokozatosan összefonódott a két klánban, és őseink már csak azt vették észre, hogy közösek az ünnepeik, a hagyományaik és népszokásaik, bár kinézetük és sajátságuk különbözik. A mágia, a jutsuk világa és a társadalom magába olvasztotta mind a két törzset, s ez által akaratlanul is részesei lettünk egy olyan folyamatnak, amit úgy hívnak: Shinobi egyensúly. Az erős eltapossa a gyengét, ugyanakkor a gyenge felállhat a porból és legyűrheti az erőset.

Solemb nagyi hintaszékében előre-hátra ringva csigázza az idegeimet, s hagyja, hogy agytekervényeimben a fogaskerekek ezerrel kattogjanak. Egyre csak jár az agyam, hogy mit is érthetett a Kozumakik ősi titkán. Hirtelen felnézek a nagyira, kinek szeméből a határozottság erős sugara lő át. Olyan, mintha a fejembe látna, és teljesen megértené az aggodalmamat és kételyeimet. A kopott falikárpitok, melyeket a börtön vörös tégláira borítottak, még mindig csak figyelnek engem. A tigrisek, gésák és az őket körülvevő férfiak tekintete mind engem néz, mintha csak valami megfigyelendő személy lennék a sok közül. A nagyi előhalássza kötögetős kosarából a pipáját, megtömködi, majd rágyújt. Komótosan szívogatja, majd fújja ki a füstöt.

Az ajtóra sandítok, ám a kulcs, ami mindig a zárban szokott lenni, most egy szögre akasztva lóg lefelé. Az egyetlen ablakban pedig Fürge ül. A nagyi ülőpárnája alatt megcsillanni látok egy kunait. Úgy tűnik, nagyon is fontos tájékoztatás lehet, ha ennyire felkészült a védelemmel. A tea az asztalon, mellette egy toll. Még a toll is, amit már régről ismerek, egy kést rejteget magában.

-        Jól figyelj rám, Freya. Amit most elmondok neked, szigorúan közöttünk és édesanyád között kell maradnia. – Először nem értem a dolgot, ám hamar rá kell jönnöm, hogy egy olyan dologról akar velem tárgyalni, ami kapcsolatban áll a Yondaiméval és apámmal. Az a szőke hajú férfi… még megfizet a tetteiért.

-        Rendben, Solemb nagyi.

-        Mint az te is tudod, a Yondaime fia egy áldozat a Vérbörtön kinyitásához. De az a fiú nem közönséges ember. – Megdöbbenek. Nem közönséges ember? Akkor micsoda? A chakráját megvizsgálva lehet, hogy több van neki, mint bárki másnak, de ez még nem magyarázat arra, hogy áldozattá tegyék. A szelencéhez legalább tízezer ember chakrájára lenne szükség, és ezeket az embereket testestül nyelné el a szelence. Naruto… ő… mi ez az egész?

-        Az a fiú, aki az Uzumaki vezetéknevet viseli, egy Jinchuuriki. Éppen ezért a benne rejlő démonban elég chakra van, hogy kinyissák a szelencét. Ha valóban meg akarod menteni, azt ajánlom, eszelj ki egy olyan tervet, amivel megmentheted. Ráadásul azzal, hogy a Hokage idejött, hozott magával testőrséget, akik nem feltétlenül ülnek a seggükön. Ma reggel, amikor kinéztem az ablakomon, a határfalnál láttam egy ANBU tagot. A maszkja alapján konohai volt. – Ez nem a legjobb. Ha konohai ANBU-k vannak a börtön területén, minden mozdulatomra, minden szavamra figyelnem kell, nehogy gyanúsnak gondoljanak. Ezért állította fel nagyi ezt a védelmi kört. Valószínűleg az ajtón is hallgatózók elleni varázslat van. Úgy tűnik, hogy a Hokage nem igazán bízik apámban. De akkor már csak az a kérdés, hogy miért bízta a fiát egy olyan emberre, akiben köztudottan nem bízik meg? Fürge balra kapja a fejét, a nagyi pedig semmitmondóan a holló felé néz. Solemb nagyi szeméből kiolvasom, hogy ez egy ANBU-s lehetett, akinek szemet ütött, hogy kettesben beszélgetek egy úgynevezett rabbal.

-        Solemb nagyi! – szólítom meg, mire felém fordítja arcát. – Segítesz? – Hirtelen kitágulnak a szemei, majd mikor rájön, mire célzok, sejtelmes mosolyra húzza a száját. Öreges lassúsággal feláll, még ha a csontjai fiatalok és makkegészségesek is. Mint azt a karcsú alkata mutatja.

Nagymamám mit sem törődve a hirtelen megcsapó hideg levegővel, kifújja a füstöt a száján és feláll. Komótos lassúsággal az ablakhoz megy, ahol Fürge mozgatja a csőrét, újabb hallgatózókra figyelve. Solemb nagyi a borús, esős időt jelző felhők felé tekint. Az eső lába lefelé lóg, pontosan felénk. A börtön így csak még sötétebbnek, komorabbnak tűnik. A vörös téglából épített hodály most egy elhagyatott csatamezőnek néz ki, ahová nemsokára az anyák leküldik sirató könnyeiket, hogy fiaikat megsirassák.

Solemb nagyi még mindig pöfékel itt mellettem, s közben fél szemmel Fürge csőrét figyeli. A holló egyszer csak károgni kezd. Kíváncsian a holló csőre felé nézek, s megugrok meglepődöttségemben. Eddig a párkányon könyököltem, de most szinte szétrepesztem a vörös téglát az ujjaim között. Egy apró, mégis, egy embernek elég tágas lyukat pillantok meg a cellákat határoló falon. Ahogy sejtettem. Solemb nagyi rám néz, én is rá. Cserépcsörgés üti meg hirtelen a fülemet.

Újból a kislyukra nézek a falon, és még jobban szorítani kezdem a párkányt. Naruto ugrik ki a lyukból és ér földet az egyik tetőn. Vesztére egy őr észreveszi, amint szökni készül, és azonnal megfújja a riadót. Visszanézek Solemb nagyira, akinek arca csak annyit üzen: Mentsd meg! Nem habozok sokat, és már a központi toronnyal szemben lévő tetőkön futok.

Az eső dörögve, villámokkal érkezik meg és borítja be az embereket a meleg vízzel. A levegő perceken belül párássá válik, az ereszek hamar ontani kezdik magukból a vizet. Az én ruhám is hamar átázik, s facsarni lehetne a hajamból is a pára- és az esővizet. Apám már kiengedte a vadászkutyákat és az őrök hada egyre csak hajkurássza Narutót. A lakosztályunkhoz közel egyszer csak meglátom a Yondaimét és feleségét, valamint az apámat. Mind a hármukon esőköpeny van, és határozott léptekkel tartanak a parancsnok felé. A bárgyú, katonamintás egyenruhát viselő parancsnok jelent.

-        Halljam, ki kísérel megszökni? – A katona pillanatok alatt haptákba vágja magát, szalutál.

-        Jelentem, uram, azonosítottuk a célszemélyt. Uzumaki Naruto a C45 cellából. – A Yondaimén látszik, hogy nem örül a fia szökésének. A felesége viszont mosolyog. Úgy tűnik, ő mindig a fia mellett volt és van, még akkor is, ha férje árnyéka messzebbre ér el, mint szeretné. De nem érek rá itt hallgatózni, míg apám kiadja a parancsot Naruto ellen. A tetőkön tovább ugrálva keresem Narutót, és hamar meg is lelem. A határfalnál találom meg. Erősen szorongatja a hasát, ami azt jelenti, hogy apa aktiválta a pecsétjét.

Közel megyek hozzá. Ám nemcsak én, hanem a vadászkutyák és az őrök is észrevették őt. Hátranéz, egyenesen rám. Szemeiben látom, hogy komolyan gondolja a szökést, és nem áll szándékában megbukni, még akkor sem, ha én itt vagyok. Amint egyazon tetőn vagyok vele, felpattan guggoltjából. Egy hosszú percig farkasszemet nézünk, de ő mégis ugrik. Átugrik a határfalon egyenesen a tajtékzó hullámokba. Az őrök egyre csak kiabálnak, hogy „átugrott, átugrott”. Gyorsan jár az agyam, és nekifutásból én is átugrom a falat. Belevetem magamat a vízbe. A víz alatt észreveszem, hogy Naruto egyre csak süllyed lefelé, a tenger aljára. Elkapom, és a víz felszínére, majd a partra cibálom.

Kicsit eszméletlen, de ahhoz van annyi ereje, hogy felpattanjon a vizes homokról, és újból farkasszemet nézzen velem. Még mielőtt egyetlen szót is kiejtene a száján, arcon vágom. Jobbra csuklik a feje, vért köp a homokos földre. Hitetlenkedve néz rám, mintha nem érdemelte volna meg a dolgot. A katonák futólépésben jönnek, élükön Jackkel, apával és a Yondaime társasággal. Látom apán, hogy nagyon dühös. Naruto elé állok, és szúrós szemmel tekintek apám haraggal telt íriszeibe. Jack is – a maga undorító kinézetével – néz ránk.

A Yondaime méltóságteljesen áll apám mellett. A Hokage felesége aggodalmas szemekkel méregeti a mögöttem álló Narutót. Ugyan hátul nincs szemem, de tisztán érzem, hogy szőke barátom nagyon is mérges, harag és düh tölti be, amit apja iránt érez. Valószínűleg az apja ítélte erre a börtönsorsra, s minden joga megvan Narutónak arra, hogy ilyesmit érezzen, sőt még támogatom is.

-        A katonaság vonuljon vissza! – üvöltöm teli torokból. – Innentől átveszem. – Amint kimondom, erősen megmarkolom Naruto karját, és magam után kezdem vonszolni. A katonaság egyetlen tagja sem állja utunkat, hanem szabályos folyosót nyitnak nekünk. Mikor a Yondaime és Jack mellett elhaladunk, tisztán érzem a kezem alatt, ahogy Naruto karjában az izomkötegek megfeszülnek. Ilyenkor én is megszorítom a karját, mire csak sziszeg egyet. Reményvesztettséget egyáltalán nem tapasztalok nála, inkább… inkább azon töri a fejét, hogy hogyan szökhetne meg másként a cellájából.

Hiába töri fejét a szökésen, mert a tervem – amit az utána való hajkurászás alatt eszeltem ki – része az is, hogy egyhamar ki is szabadulhat innen. Beérünk a börtönbe, ahol a nagy zűrzavar hamar elül. Egy törülközőt dobok Narutónak, és magam is megszárítkozom. Apa irodájába érve mindannyiukat ott találjuk. Jack átöltözött egy fekete farmerba és pulóverbe, a Hokage levette hímzéses köpenyét. Helyette egy egyszerű, jounin egyenruhát öltött magára. A Hokage felesége pedig szerényen egy fehér pólót, fölé pedig egy zöld ruhát húzott, mintha nem egy olyan szobába lépett volna két perccel ezelőtt, ahol valószínűleg vér is fog folyni. Még ha nem egy liternyi, azért egy-két csepp biztosan.

Naruto mellettem áll, vállára terítette a földig érő, koszos, fehér törülközőt, akárcsak én. Görcsösen szorongatja törülközője csücskét, mintha bármelyik percben eltűnne a hátáról. Nem néz senkire sem, egyfolytában csak az iroda szigorúan sorba állított hajópadlóját figyeli. Apám egyre csak fortyog az ablakon kibambulva, mintha az esőfüggönyben megtalálná a választ a viselkedésemre. A Yondaime, apámmal ellentétben, egyenesen rám szegezi a tekintetét, mintha csak a szeméből kellene kiolvasnom a gondolatait.

-        Hogy volt merszed… merszed ellenszegülni, Freya? – Apám hangja hideg acélként vágja ketté a csendet, s jut el hozzám kérdése. Akárcsak mint ő maga, hidegen villantja rám zöld szemeit, melyből látszik, hogy semmiképpen nem színtiszta Kozumaki.

-        Ezt én is kérdezhetném tőled, apám. – Még jobban kihúzza magát, mintha csak menthetné jelentéktelen büszkeségét kirívó és harcra kész hangom ellen. Állát magasra szegi, s a Hokage felé néz, aki még mindig meredten néz. Komolyan, most mit néz rajtam? Az okés, hogy a Jóisten szép mellekkel és karcsúsággal áldott meg, de a felesége szeme láttára… nincsen hármas.

-        Megtiltom, hogy…

-        Mégis, mit? – csapok a mahagóni asztalra. – Azt hogy barátkozzak, hm? Nem áll szándékomban, hogy Narutót megint abba a lyukba száműzd. Eleget szenvedett már. – Hangomat még jobban kiélezem, s bár nem ordítok, így is pengeként vágja át a kérdés a köztünk lévő centiket. – Nincs igazam, Yondaime? – Ha tehetném, most a szememmel verném laposra és véreztetném ki a szemétjét. A szőke hajú férfi meredten néz vissza rám, s csak egyet tudok kiolvasni a szeméből: megvetést. Nem érez mást, csak hogy mennyire szánalmasan védek egy rabot, akinek – legalábbis szerinte – igenis megérdemelt a sorsa. Talán azt gondolja, hogy bolond vagyok, amiért így védem azt a fiút, akit ő egykoron fiának hívott és szeretett tiszta szívéből, mígnem elkövetett egy bűnt, s börtönbe nem zárták vagy zártatta. Hát én sem érzek iránta többet, mint szánalmat, undort és megvetést.

-        Nem számít, hogy te mit akarsz, Freya ez a fiú… - kezdené apám az érvelő beszédét, amire jelen pillanatban – nem mintha máskor igen – kíváncsi lennék.

-        Tudom, tudom. Fontos a börtön számára. De egyet elmondok neked, apám. – Kiegyenesedek, és szemeimet jégbe borítom, szívemet kővé dermesztem.  – Engem cseppet sem érdekel, hogy mennyire kell neked, magammal viszem. Vedd le róla a vérpecsétet. – A négy embernek, akik az ablaknál állnak, a vér is meghűl egy pillanatra az ereiben. Reménykednek benne, hogy csak vicceltem az előbb, és átengedem nekik Narutót és a benne rejlő démont. Pechükre, nem vicceltem az előbb. A tervem kezdetét vette, és ha szerencsém van, apa teljesíti nekem ezt, és végre sikerül a helyes útra terelnem Naruto sorsát. A szobában ismét megáll egy pillanatra az idő, s a bíróság, ami előtt jelenleg állok, mély csendbe burkolódzik. Egyik felnőtt sem szól semmit sem, csak állnak, mint a bamba majmok, amikor valami érdekeset látnak.

-        Ch. Szolgáddá akarod tenni ezt a nyámnyilát? Bolond vagy, Fayt. – S úgy tűnik, a főmajom szólal meg először a csapatból, ahogy az illik.

-        Ez őrültség, nem tehetsz egy…

-        Maga hallgasson! – fojtom a Yondaimébe a szót, még mielőtt kimondaná, nagyobb fájdalmat okozva Narutónak.

-        Hagyd, Freya-chan. – Megpördülök a tengelyem körül, s Naruto szemeivel találom szembe magamat. Azok a szemek, amik egy életre beleégtek a fejembe. Aggodalom, de töménytelen mennyiségben. S nem saját maga miatt, hanem miattam. Fél, hogy talán valami meggondolatlanságot ejtek ki a számon. Én csak egy biztató mosolyt küldök feléje, mintha csak azt mondanám: „Ne aggódj, tudom, mit csinálok.” Egy pillanatra meglepődöttség fut végig az arcán, s pillanatok múlva már ő is rám mosolyog. Esküszöm, ha velem lesz, el kell érnem, hogy többet mosolyogjon. Lányok százait hódíthatná meg egyetlen mosolyával. – Rendben, tégy, ahogy akarsz. – Hátrébb húzódik egy lépéssel, jelezve, hogy tényleg az én kezembe helyezi az életét. Egy kicsit el is pirulok a kedves gesztuson.

-        Freya, nem gondolhatod komolyan, hogy egy ilyen cellatölteléket akarsz a szolgálatodba állítani?! – kérdi tőlem a Yondaime, mintha csak egy baráti csevejt ejtenénk meg. Hátrasandítok. Bár nem látok hátra teljesen, azért azt ki tudom venni, hogy lehajtott fejjel, méltóságteljesen remeg. A szívem szakad meg, hogy így kell, lássam azt, aki a klán testvéreim közé tartozik. Ha tehetném, odamennék hozzá, megértően átkarolnám, és el nem engedném addig, ameddig a fájdalma el nem múlik, el nem felejti a bánatát, és végre békére lel egy olyan lány mellett, aki szereti. Nem, nem magamra gondoltam. Bárki, aki képes boldoggá tenni őt, az engem is boldoggá tesz.

-        Te jobb, ha hallgatsz – suttogja Naruto a Yondaiménak. Ujjai remegve ökölbe szorulnak, fogait szorosan összezárja. Hirtelen felkapja a fejét, szemein látszik, hogy bármelyik pillanatban sírni fog. Ám mégis, ezekben a gyermeteg szemekben, amik már annyi évet megéltek, s annyi kínt átéltek már, most az elhatározás vad tüze lángol. Ez a tűz kiírtja a gyermeki vágyakat, melyek egykoron bennem is éltek. Eltűnnek a régen dédelgetett álmok, a sok vágyakozás és a remény apró szikrái, hogy minden olyan lesz, mint régen. Ilyet eddig még sosem láttam. – Te eldobtál magadtól, Namikaze Minato. Az úgynevezett börtöndiri meg egy idióta vadbarom, aki még a saját lányától is megijed, és a rabjait egyfajta bábunak használja, hogy levezesse a feszültségét. A bájgúnár meg ott a sarokban nem tud mást, csak hülyíteni a lányok agyát, hogy ő kénye-kedve szerint hancúrozhasson. De a legrosszabb ezek közül a tiéd, Yondaime Hokage. A saját gyerekednek nem voltál képes hinni, hogy nem ártott a Raikagének. Sőt az egész legnagyobb botránya, hogy azt az estét veletek töltöttem. – Hangja egyre feszültebbé válik, nem tud már parancsolni a benne uralkodó feszültségnek. Ám furcsa módon összepréseli ajkait, és a következő mondatsorokat magába fojtja. Kihívó tekintete csak még jobban nyomatékot ad érveléseinek. A Yondaime hitetlenkedve néz fiára, aki hivatalosan is megtagadta az apját.

-        Akkor – nézek apámra –, most már van indok, hogy levedd róla. Gyerünk!  - Apám undorral a szemében elindul Naruto felé. Durván felrántja nercpólóját, ami cafatokban lóg a cipzáras melegítő felső alatt. A pecsétet egyetlen nyögéssel és fölösleges chakra eltávolításával leszedi Narutóról, aminek nagyon is örülök.

-        Tessék. Most mégis, mit akarsz vele tenni? – Apámról Narutóra vándorol a tekintetem, aki meredten áll a szobában, szemei kitágulva méregetnek engem.

Elindulok felé. Nem hátrál, csak meredten követ a szemével. Látszik rajta, hogy mindenre felkészült testben és lélekben, pedig nem kellene semmitől félnie, főleg nem tőlem. A háta mögé lépek, a vállát finoman megnyomom, mire engedelmesen letérdel. A füléhez hajolok, és megkérem, tegye szabaddá a nyakát. Erőtlen hangom felé fordítja a fejét, de eleget tesz a kérésemnek. Könyökhajlatáig lecsúszik a nercpólóról a cipzáras melegítő felsője. Lehajtja a fejét, mire én kézpecséteket formálok. Hallom szapora zihálását, kalitkában verdeső szívét. Befejezem a kézpecséteket. Jobb mutatóujjamba összpontosítom a jutsut, és Naruto bal nyakszirtjére rajzolom a klánom címerét. A pecsétem teljessé válik, amint a vörös izzás elmúlik a rókát ábrázoló címerről.

A címer, amit a nyakára rajzoltam nem nagyobb, mint a mutató- és a középsőujjam szélessége együtt véve. Lassan, meggyötörten feláll, karjait magához szorítja, mintha attól félne, hogy szétesik. Nyugtatásképpen ráteszem a vállára a kezemet. Rám néz, én rámosolygok. Örömömre visszamosolyog, de ez a mosoly fáradt és zilált, mintha csak egy frontvonalról hoztam volna ki. Nincs több mondanivalóm, így elhagyjuk Narutóval az irodát.

Egész végig, míg elérjük a szobámat, lehajtott fejjel és ajkába harapva megy mellettem. Léptei nehézkesek, fáradtak, még ha tudom is, más is bujkál ebben a testtartásban. Kinyitom a szobám ajtaját; beljebb vezetem. Míg ismét kulcsra zárom az ajtót, némán áll mögöttem, meg se nyikkan. A kulcsot az éjjeliszekrényemre rakom. Megállok előtte. A leomló, hosszúra hagyott tincsei árnyékot vetnek fátyolos szemére. Az oldalát, amihez eddig csak a csuklóját szorította, most teljes erejéből markolja. Mégis, könnyei nem erednek el, akármennyire is remeg. Át szeretném ölelni, de elhúzódna ölelő karjaim elől. Így csak annyit tehetek, hogy jobb kezét kiragadva az oldalából, bevezetem a szobámból nyíló cselédszobába.

A tiszta, rendes szobát néhány hete újítattam fel. Az ágy új matracot és ágyneműhuzatokat kapott, a padló szép, tölgyfa parkettát és egy mandarinsárga szőnyeget. A sarokban egy sarokszekrény takar el egy nagyobb darabot a meleg, hangulatot adó terrakotta falból. Az ágy mellett egy barna éjjeliszekrény és egy hatalmas ablak áll. Az ablakon stabil rács zárja el a külvilágtól, de még így is jobb helyzetben van, mintha abban a lyukban tengődne. A szobában egy másik ajtó is található, ami a fürdőjébe vezet, akárcsak nekem. Bevezetem, és ismét csak megáll az ajtóban. Megpróbálok a szemébe nézni, de valahányszor megpróbálok a fürtök alá nézni, elfordítja a fejét. Egyre jobban remeg.

-        Naruto. Mi a baj? Hé! – Megsimogatom felső karját, közelebb húzódóm hozzá, hátha magától kinyögi bánatát. Ám továbbra is remeg. Teste meggörnyed, szája grimaszba húzódik. Látszik rajta, hogy mindennél jobban vissza akarja tartani a könnyeit, de nehezére esik. Eleget vártam. Mély levegőt veszek, és nyakánál fogva átölelem. Furcsa módon nem húzódik el tőlem, még akkor sem, amikor a haját simogatva ringatni kezdem. Nem telik bele egy perc se, de a karjait már az én hátamra fonja, szorosabban magához húzva. – Jól van, jól van – suttogom a fülébe. – A nagy nehezén túl vagy. – Ekkor érzem meg a vállamon a sok kis apró könnycseppet. Ajkai közül szapora zihálás szabadul fel, majd egy erőteljes ordítás. Szorosabban magamhoz húzom. Nem tudom, mennyi idő telik el így, összeölelkezve, de mikor szétválunk, még akkor is patakokban folynak a könnyei. Öklével durván törölgeti őket, szipog, szaggatottan veszi a levegőt. Az éjjeliszekrény fiókjából egy papír zsebkendőt húzok elő.

-        Köszönöm – mondja, majd egy hosszasat trombitál.

-        Mi a baj? – kérdezem meg ismét, de a választ már nagyjából sejtem. Megrázza a fejét, s valami olyasmit motyog az orra alatt, hogy „hagyjuk, ne beszéljünk róla”. Nem szállok vitába vele, inkább kihalászok egy pizsamát a szekrényből. Olyan gyorsan eltelt ez a nap, hogy észre sem vettem, hogy nem ebédeltem vagy vacsoráztam. Egész nap rohangáltam, Narutóval beszélgettem és vitáztam az apámmal. Pluszba még ezt a butust is megmentettem. Az óra az ajtó felett most hét órát mutat, odakint még borúsabb és sötétebb lett az ég. Elmagyarázom neki, hogy a fürdőben minden van, ami kellhet, és hogyha akar, üljön be a kádba. Hevesen bólogat, de még így is látom rajta, hogy kicsit kellemetlenül érzi magát a történtek miatt. Erre csak mosolygok, és ismét átölelem. Ezúttal a fejét az enyémnek dönti, mintha csak anya ölelte volna át szeleburdi gyerekét.

Kopognak az ajtómon. Úgy rebbenünk szét, mintha csak a világ legnagyobb bűnét követtük volna el. Naruto felkapja a váltásruhát a fehér huzatról, és szemét lesütve indul a fürdő felé, én pedig elindulok az ajtóm felé. Kinyitom a zárat, de a láncot az ajtóm és a félfa között meghagyom. Meglepetésemre nem Jacket, a Yondaimét vagy apát találom az ajtóban, hanem a Hokage feleségét. Vörös haja megbűvöl, s szinte úgy érzem magamat, mintha csak egy váratlan találkozón lennénk. Mélykék szemei aggodalmat és bizalmat sugároznak felém, ami arra enged következtetni, hogy nem szemrehányást akar tenni.

-        Freya. Le… lehetne egy kérésem? – Hangjában remény tündököl, és bízik benne, hogy teljesítem a kérést.

-        Mondja csak… öhm… hogy is hívják önt?

-        Kushina. Uzumaki Kushina. A kérésem csak annyi lenne, hogy… hogy vigyázz rá. Vigyázz a fiamra. – Kezeit a szívére szorítja. – S bár tudom, hogy mindkettőnkre haragszik, azért annyit elmondanál neki… oh, ez már két kérés…

-        Ugyan, semmi baj. – Feloldom a láncot és kitárom az ajtót. – Mondja csak. – Kedvesen rámosolygok, s mikor visszamosolyog rám, elmondja.

-        Csak annyi, hogy… hogy nagyon szeretem őt és sajnálom, hogy nem állhattam ki mellette. – A sejtésem, mi szerint az anyja, Kushina mindig mellette állt és áll most is, beigazolódik. Kezeskedem Kushinának, hogy átadom az üzenetet és vigyázok a fiára, ameddig csak lehet. Azzal a hálás, könnyes arccal köszönetet mond, majd sietve elmegy. A pecsét egy furcsa érzést küld nekem. Bezárom az ajtót, s meglepődve tapasztalom, hogy egy olyan érzés fut Narutóban, amit úgy hívnak: szeretet. Szeretet az anyja iránt, aki bár nem állhatott ki mellette, a végsőkig szereti és védi őt.