Börtönsztori 4. fejezet: Amikor minden elkezdődik

Másnap reggel furcsa érzésre kelek fel. Zavar, és kíváncsiság vegyül ebbe az érzésbe, mintha csak a madarak énekelnék meg az új nap virradását. Igaz, jelenleg egyetlen madár sincsen itt, hacsak nem számítjuk Fürgét, azt a károgó vészmadarat Solemb nagyi tornyában. Mocorgok egy keveset, mire erőt veszek magamon, és kimászok lila ágyneműm fogságából. Kómásan nyújtózkodok egy keveset, s mikor már az összes csontomat megropogtatom, behúzom a reggelis kocsit. Szerencse, hogy tegnap este kutyafuttában leadtam a ma reggeli rendelést, és állandóvá tettem.

A hirtelen éhségérzet egy kicsit zavar, de nem panaszkodom, hiszen minden jónak van egy-két hátránya. Settenkedve Naruto ajtajához lopódzok, kinyitom. A szobában a fény szinte utat tör, és beragyogja az egész szobát. Az ablak nyitva van, s csak úgy ontja magából a kellemes – igaz, még mindig acéllal teli – friss levegőt. Ő az ablakban áll; kifelé néz. Arca ugyan még nyűgös és elkínzott az elmúlt hetek szörnyűsége után – Konohából ide az út legalább egy és fél hét. S mégis, azokban a kék szemekben megnyugvás és boldogság szikráit vélem felfedezni. Olyan más most, mint amikor először találkoztunk. Akkor dühös volt, és tele volt élettel, még ha madarat nem is, de békát biztos lehetett volna vele fogatni, most meg… mintha az a fény kihunyt volna, és nem maradt volna más, mint a férfi, akinek komolysága és határozottsága messze meghaladja az apám, sőt még az anyám képességét is.

Ám ha jobban megnézi az ember lánya az arcát, meglátja benne azt a haloványka gyereket és fiút, aki volt, mielőtt idekerült. Csak állok az ajtóban, és nézem, amint az ablakpárkányon könyökölve néz túl a falon. Nézi a nyugodt tengert, benne a tömérdek sziklával. A nap már felkelt, s aranyló fényével árasztja be az ő arcát is. Állkapcsának vonala élesebbnek, másrészt sejtelmesnek mutatkozik arca többi vonalához és formájához képest. Az a halvány mosoly, ami megcsillanni látszik a szája szegeltében, már-már emlékeztet a tegnapi mosolyra, ami szinte megbabonázza az ember tekintetét. Nincs szívem megzavarni, de érzem rajta – hála a pecsétnek –, hogy nagyon is éhes, csak nem tudja elszakítani a pillantását a reggeli napfelkeltétől és a hőn áhított szabadságot jelképező tengerről.

-   Naruto! – szólítom meg. Felém kapja a fejét, kiegyenesedik. Halvány pír jelenik meg arcán, melytől ismét egy szende kisfiúnak mutatkozik előttem. – Gyere, itt a reggeli.

-   De…

-   Áh- áh-áh. – Felemelt mutatóujjamat magam előtt lóbálva fojtom beléje a szót. – Ne füllents. Tudom, hogy éhes vagy.  – Bamba tekintetéből látszik, hogy nem érti, hogy a jó istenbe tudtam én meg, hogy ő éhes. Nem magyarázkodok, ráér az később is, inkább kitolom a szobából a reggeli asztalhoz.

A sarokba építtetett ülőgarnitúra szinte kiugrik a szoba orchidea falai közül a maga pápa lila színével. ( Az okosak már rájöhettek, miért.) Helyet foglalunk az asztalnál, és nekilátunk a reggelinek. Ugyanaz, mint tegnap, csak most több kávét és hozzá való kelléket, valamint több müzlit kértem. Naruto szépen eszik, s furcsamódon nem úgy, ahogy az a fiúktól megszokott. Jack is – Jézus! Ez a legrosszabb hasonlatom, de bocsássák meg –, akár vendégségben, akár egy neves étteremben ettünk, mindig habzsolt. Olyan volt, mint egy hörcsög, nem, nem is egy hörcsög, inkább, mint egy mókus, ami télire raktározza el a kaját.  Képzelhetitek, milyen pompásan festhettünk mellette.

Folyton lefelé néz, mintha félne rám nézni. Talán megijesztettem volna tegnap, amikor kiharcoltam a feltételes szabadságát? Nem, nem hiszem. Ha már azoktól az undorító képektől, amik a falra vannak akasztva az irodába vezetető úton, akkor én piskóta lehettem neki. Mégis… mi baja lehet?  Különös egy srác, de nincs mit tenni, ő már csak ilyen. Időközben előhalászok az egyik párna alól egy mappát. Ezt még a reggeli mellé kértem, igaz, Jacksontól, a főmérnöktől, aki biztos kézzel megszerez nekem bármilyen adatot, amit csak kérek. Jelenleg Naruto aktáját kértem, amit könnyedén elcsent apám fiókjából, és a reggelimhez csapta.

A piszok sárga boríték fülecskéjén Naruto neve díszeleg vöröskés színű tintával. Leteszem a kávémat, amit a reggeli befejezéseként szoktam meginni egy kevéske keksszel. Félrerakom a koszos tányért és bögrét. Kinyitom az aktát.

Teljes név: Uzumaki Naruto
Anyja leánykori neve: Uzumaki Kushina
Apja (gondviselője) neve: Namikaze Minato

Idáig minden oké, igaz, a gondviselő szót kihúznám az apa neve előtt. A szokványos adatok, mint a súly, a rabszám, cellaszám, végzettségek, rangok – kicsit azért meglep, hogy még csak genin, és már ilyen nagy ereje van –, tudásszint és a többi. Elérek a bűntett leírása részhez, és megdöbbenve olvasom, hogy a Raikage meggyilkolási kísérletét fogták rá, ráadásul több mint tizenöt ember megsebesítését és kettő meggyilkolását. Súlyos vádak, de a gyanúsított vallomása szerint még életében nem járt a Raikage falujában, nemhogy az irodájában. Másrészt a behívottak többsége látta aznap a főtéren és az utcákon sétálni egy bizonyos Hyuuga Hinata nevű lány társaságában, valamint az Ichiraku ramennél. A behívottak nevével legalább tíz oldalt gépeltek le és fénymásoltak le, több példányban.

Furcsa, hogy a vallomások szerint mind rendben találták a fiút. A szobája felkutatására engedélyt is adott a Hokage, de a kutatás során nem találtak semmi rendkívül veszélyeset, vagy csak utaló tényt, vagy bizonyítékot, hogy ő a gyilkolásokat és az utazást előre megtervezte volna. A behívottakról képet és jellemzőbb adatokat is leírtak, bár sok hasznukat nem veszem. Talán még a képük és a főbb jellemzőik (név, lakcím, életkor és képesség alapos leírása) válhatnak hasznomra, de például az, hogy hány küldetést teljesített, az számomra hasznavehetetlen.

A zárójelentésben furcsamódon ennél a Hyuuga lánynál odaírták, hogy „személyes és nagyon közeli kapcsolatban volt”. Oh, mik ki nem derülnek. Ezek szerint ez a lány Naruto barátnője volt. Szegénykém. Ráadásul ő is vallott ellene, méghozzá úgy, hogy a saját bőrét mentse. „Soha nem szerettem igazán, hiszen látszott rajta néha, hogy ördögi terveket forral magában.” Az ilyen ember nem érdemli meg az ember nevet. A saját pasija ellen vallott, csak azért, mert a befolyásos apja kényszerítette. Ch. Vicces egy kiscsaj lehet, ha hagyja, hogy döntsenek helyette.

Narutóra villantom a tekintetemet; még mindig lehajtott fejjel nézi a térdét, de már jóllakhatott. A kezei azonban ökölbe szorulva fehérednek a combján. Háta szinte elpattan, annyira megfeszülnek rajta az izmok, mintha csak egy csatára készítené fel magát. Sóhajtva becsukom a mappát; félrerakom. Mosolyogva nézem, amint idegeivel küszködve grimaszol a szájával.

-   Naruto…

-   Nem én voltam! – ordítja a vakvilágba. Egyre csak mondja és mondja, hogy ő sosem járt ott, nem is ismeri a Raikagét, sőt még azokat az embereket sem, akik elméletileg sérülten fekszenek a kórházban, sem azt a két embert, akiket állítólag meggyilkolt. Hagyom, hadd adja ki magából a feszültségét. A végen már olyan hevesen mondja, hogy még a sírástól eltorzult hangja sem akadályozza meg abban, hogy elmondja. Végül megtörten görnyed meg, mintha csak egy derékban eltört fa lenne. Könnyei, akár folyó folytak le az arcán, majd halk cseppenéssel földet értek pizsamanadrágján. Igaz, most nem üvölt, mint tegnap este, sőt most egyáltalán hangot sem ad ki, mintha csak megnémult volna.

-   Nem is gyanúsítani akartalak, te butus. – Felkapja a fejét, s már vörösödő szemével csodálkozik. – Azért olvastam el az aktádat, hogy többet megtudja a körülményekről, amik idesodortak. De egyetértek, nem lehettél te. A bizonyítékok és a nyomok alapján egyáltalán nem lehettél te. A vallomások pont az ellenkezőjét állítják, mint amit a bíróság megítélt. De ez ellen nem tudunk tenni. – Mélyet sóhajtok, kezeimet állam alatt összekulcsolva könyökölök az asztalra. Elmélyedek a bögre koszos kávéfoltjaiban, majd ismét a szemébe nézek. Kicsit megnyugszik, de még mindig sír. Egy papír zsebkendőt nyújtok feléje. Megint trombitálva kifújja az orrát; megnyugszik.

-   Bocs. – Lesüti a szemét, mintha csak egy rossz szót szólt volna.

-   Semmi baj. Természetes, hogy nem bízol meg bennem teljesen, hiszen még csak harmadik napja ismersz. De bizton állíthatom neked, semmiféle komolyabb hátsó szándékaim nincsenek. Mindazonáltal. – A hangsúlyomra látom, hogy felfigyel. Persze, hiszen a tervem lényege most bújik ki. – Mivel az úgynevezett jobb kezemmé, testőrömmé, legfőbb bizalmasommá avattalak a pecsétemmel, ezért nem árt, ha megtanulsz egy s mást. – Újból kinyitom az aktát, és fürkészni kezdem a „hálót”, amibe a ninják adott képességeinek mércéjét rajzolták.

Naruto hálójában nagyon magas a chakraképesség, ugyanakkor a taktika képzése, harceszközök használata és az érzékelő képességei hátrányba vannak sorolva. A remeteforma viszont dicséretre méltó képesség. Kevés ember büszkélkedhet azzal, hogy a nagy, bölcs ninjabékák egyáltalán megtanítják rá az embert. Csapatban is dolgozott egy bizonyos Hatake Kakashi felügyelete alatt. Hatake? Kakashi? Hm. Szóval a nagy másoló ninja kezei közt fejlesztette a tudását… aki a Yondaime tanítványa volt egy időben. Cseberből vödörbe szindrómát szimatolok a levegőben. Na, mindegy. Eső után köpönyeg, tovább meg nem folytatom. Hosszasan nézem a képességi jellemzéseket, Naruto meg közben mellém húzódik. No lám. Mégsem olyan nagy közöttünk a bizalmatlanság szakadék, mint az gondoltam volna.

-   Nos…

-   Nos, mi? – kérdez rá. Ránézek, kicsit el is hajolunk egymástól. Arcán már nyoma sincs az előbbi zavarnak, helyette a kíváncsiság aranyló szikrái vertek gyökeret, és remélem, ezt a kedves arcot még egy jó ideig csodálhatom.

-   Nos, lesz mit dolgoznunk, Naruto. Ma ismertetem veled a szabályaimat, és te is lefektetheted a magad egyéni a szabályait velem kapcsolatban. Aztán pedig kezdjük az igazi edzést. Sok mindent fogsz tanulni, főleg a védelemről és a fegyverművészetről. Ki tudja, talán még nálam is jobb harcos leszel. De… de egy dolgot azért most kérnék tőled.

-   Mégpedig?

-   Felejtsd el a múltat. – Meglepődik kérésemen, s ismét értetlenség jelenik meg rajta. – Ezt úgy értem, ne rágódj azon, mi volt, még mielőtt idekerültél. Élj a mának. Igaz, a múlttal mindig, mindig összefutsz, annak ellenére, hogy nem törődsz vele. Magyarul: legyél az, aki vagy, és küzdj meg azokkal a dolgokkal, amik az utadba kerülnek. De sose… sose ragadj a múltban.

Kicsit kacskaringósra sikeredik a mondandóm, de amikor meglátom arcán a megértést, fellélegzem, hogy megértette. Egyetértően bólint, majd feláll az asztaltól. A szobájából kiszűrődik szekrényének nyikordulása, felöltözik. Én sem tétlenkedem ezen a téren, és hamar magamra kapok egy piros pólót, egy fekete rövidnadrágot és egy balerina cipőt. Hajamat ezúttal lófarokba fogom. Mikor kilépek a fürdőből és meglátom Narutót, hirtelen azt hiszem, egy álomba csöppentem. Naruto egy ujjatlan fekete sporttrikóban, egy sötétkék térdnadrágban és tornacipőben járul elém. S meg kell, mondjam, a sporttrikó eléggé hozzátapad felsőtestéhez. Amit eddig az ormótlan melegítő felsők takartak, most mind előbukkant. Az alaposan kidolgozott kockás has, a dagadó bicepsz és tricepsz. Nem olyanok ugyan, mint egy izompacsirtáé, de még így is lenyomják Jack hanyag izmocskáit.

Szemlátomást ő is megnéz engem. Tény, nem vagyok egy deszka lány. Pirulásából arra következtetek, hogy egy cseppet sem gondolta, hogy ekkor mellem van, vagy ilyen lapos, kidolgozott a hasam. Vagy talán ilyen a fenekem, combom. Ő kapja el előbb a szemét, de még mindig vörös. Bár, ami azt illeti, én sem lehetek fehér fal arcú ezek ellenére. Azt sejtettem, hogy egy kicsit nehéz dolog lesz együtt dolgozni egy fiúval, de nem hittem volna, hogy ennyire jóképű az a személy, akivel terveim vannak. Krákog egyet.

-   Oh, igen, igaz is. A szabályok. Nagyon egyszerűek, de ezek a legfontosabbak, amiket elvárok. – Miközben hozzá beszélek, igyekszem nem a hasát vagy azt az angyali rókamosolyát nézni. Még a végén vörösebb lennék, mint egy cékla. – Első. Én foglak tanítani, ezért minden kérésemnek engedelmeskednek kell. Második. Annak ellenére, hogy én vagyok a főnök, kíváncsi vagyok a véleményedre, persze megfelelő hangsúllyal. Harmadik. Elvárom, hogy… - Itt már alig bírom ki mosolygás nélkül. Szívem szerint abbahagynám az egészet, és nevetni kezdenék, de tudom, hogy most nem ez a megfelelő alkalom a röhögésre. – Hogy az emberekkel becsületességre törekedj, még ha… még ha…

-   Még ha? – Na, most már csak kicsit hiányzik, hogy röhögjek.

-   Még ha azok olyan emberek is, mint Jack. – Arca fintorba vágódik, amitől ösztönösen széles mosoly terül el az arcomon. Hihetetlen, de ez a mosoly őszinte, ártatlan és valódi. Egy olyan mosoly, amit évek óta nem ejtettem. – A negyedik és egyben a legjelentősebb szabály. Nem leskelődsz utánam, semmikor sem. – Furcsa, de erre csak kuncog, tarkóját kezdi vakarni. Oké, véglegesen is elbűvölt ez a fiú. Akaratom ellenére is belopta magát a szívembe, és szerintem egy életre ott is fogom tartani.

-   Értem. Ezek igen… nos… súlyos szabályok.

-   Akkor most halljam a te feltételeidet. – Kicsit megugrik, el is pirul újra, de a végén elkezdi mondani a feltételeit.

 Nem lehet egy jó pár munkát elvégezni, ha a felek között nincs meg a kölcsönös tisztelet és a szabályok alapvető ismerete. Az emberek többsége nem tud rendesen elvégezni egy feladatot, ha nem képesek ezt a két dolgot betartani. Első feltétele, hogy nem kérdezősködöm állandóan a múltja és a családja felől, csak néha-néha, ha szükségem van valamilyen infóra róluk, vagy a természetükről, vagy netán valami eseményről, amiben ő is részt vett.

Az első feltétele amúgy is megfordult a fejemben. Sejtettem, hogy nem akar ezekről beszélni. Egyrészt, mert én kértem meg rá, hogy felejtse el a múltját, másrészt meg nem a legkellemesebb téma lenne kettőnk között. Hagyom, hogy magától bontakozzon ki, mint ahogyan azt én is tenni fogom az eltöltött idő során. A második feltétele, hogy nem titkolózom előtte, cserébe ő sem fog eltitkolni előlem semmit, főleg a fontos dolgokat nem. Ebben teljesen egyetértek. A harmadik, hogy néha szeretne egy kicsit egyedül lenni, legalábbis az elkövetkezendő hetekben. Ez megoldható. Úgy terveztem, hogy délután négyig edzünk, utána körbeviszem a várban, ami olyan ötre be is fejeződik. Azután meg azt csinál, amit akar. De legalább a vacsorát várja meg. A negyedik és egyben utolsó feltétele, hogy ne kezeljem rabként és gyerekként. Magasra szalad a szemöldököm. Hihetetlen, hogy ilyennek tart már az elején.

-   Nem szándékoztam sem gyerekként, sem pedig rabként tekinteni rád. – Elmosolyodik, mintha csak egy bókot mondtam volna neki. – Tudod, azáltal, hogy a pecsétemet viseled, egyenrangú lettél velem. Számomra egy egészséges, fiatal férfi vagy, aki képes a „parancsaim” és a tanításaim követésére.

Életemben nem láttam még úgy elpirulni egy férfit, mint most őt. Szemei gyémántként csillognak rám, majd szégyenlősen süti le a bók hallatán. Egy szó, mint száz, kifelé veszem az irányt, mire követ. Mint mindig, gondosan bezárom az ajtómat, és szaporán útnak indulok. Naruto lihegés nélkül követ, szorosan mellettem marad. Úgy tűnik, komolyan veszi a testőri címet, amivel felruháztam. Kiérünk a hátsó udvarba, ami pontosan a sziget legvégében van.

A kert szépen gondozott fákat és bokrokat, szép virágágyást, egy hintaágyat és egy kerti bútor szettet mutat. A füvet tegnap még a nagy zuhé előtt alaposan lenyírták. A kertből nyílik egy ajtó a várba. Ezt az ajtót nyitom ki elsőnek. A bezárt ajtó mögül áporodott szag áramlik, de a por se szerénykedett leülni. A pókok sem lustálkodtak, sok-sok pókhálót szőttek ez idő tájt. Ezt az ajtót utoljára a bátyám, Brandon volt az, aki kinyitotta. Ebben a hatalmas kamrában tároljuk az összes fegyvert és szerszámot, ami kellhet a tréningek során. Utoljára hat éve volt kinyitva ez az ajtó, senki nem törődött vele, hogy mi történik ezekkel a tárgyakkal az idők során.

Beljebb megyek a helységbe, ügyesen kikerülve a pókhálókat. Felkattintom a villanyt, s egyből rájövök, hogy itt több munka van elásva, mintsem azt gondoltam volna. Ó, de jó. Nem fogok unatkozni. Cinizmus a javából. De szerencsére nincs akkora kupleráj, mint amire számítottam, így hamar megtalálom azt a két fakardot, amit keresek. A helységből kilépve az egyik – szerencsére még épségben lévő – fakardot Narutónak dobom. A másikat a magam jobb kezében tartom. Naruto is jobb kezébe markolja a kardot, s érdeklődve figyeli az ezután következőket.

-   A legelső dolog, amit megtanítok neked, az a kardozás. Ahogy a karodat és a fakardot markolod, látszik, hogy csak kunai, dobócsillag és ezekhez hasonló harci eszközök voltak a kezedben. Egy kardot hasonlóképpen kell fogni, mint egy kunait, de egy kis különbség van közte. – Odamegyek hozzá. Kezembe veszem a kardot szorongató kezét. – A hüvelykujjad, mindig a mutatóujjad felé nézzen, ne a középső ujjad felé. Mivel a legtöbb kardnak rövid a markolata, ezért a kisujjad a markolat végén felé helyezkedjen el. Fogd úgy a markolatot, mintha egy kilincset akarnál lenyomni. Ha párbajra hívsz ki valakit, akkor, ha jobb kezedbe fogod a kardot, bal lábat hátra, bal kezet a test közelébe, kardot enyhén megbillentve tartsd feléje. Viszont ha vívótőrrel gyakorolsz, akkor az üres kezedet hátra kell raknod. Vívás közben fürgének és ravasznak kell lenned. De ami a legfontosabb, nem érsz rá totojázni. Minden mozdulatodat egy másodperc töredéke alatt kell végre hajtanod.

-   Értem. De amint látom, egy jó ideig ez a fakard lesz a gyakorló eszközöm. – Ekkor nézek bele a szemébe, ahol az akarat vad, fékezhetetlen tüze ég. Lassan elengedem a kezét, és visszatérek a saját kardomhoz.

Felállunk egymással szemben, és támadok. Naruto egy gyors felemeléssel blokkolja a támadást, ám nem adom egykönnyen magam. Hátraszökkenek, és oldalt támadok. Nem figyel oda, és oldalba találom. Felszisszen, hiszen sok horzsolása a bal oldalán van. Alig egy napja került ki ápoló kezeim közül, és még nem gyógyultak be teljesen. Jobb oldalát fogva hátraugrik, de még mindig éber. Ezúttal ő támad, s meglehetősen erősen. Fentről sújt le rám, de sikeresen kivédem a támadását. A fakardok megnyikordulnak, amikor összeérnek. Ezek szerint van benne erő jócskán. Szaltózik egyet, majd biztos lábbal földet ér. Nekifutásból nekitámadok. Ezúttal a nyakszirtjét veszem célba, ám ezt is egy gyors balra csapással kivédi.

Vele szemben visszahátrálok. Úgy tűnik, bármennyire is csak kunai volt a kezébe eddig egész ügyesen forgatja a kardot. Lássuk csak. Az aktájában a meghallgatott listában volt egy fiú. Hm. Áh, megvan. Uchiha Sasuke. Gyerekkori barátja és csapattársa tizenkét éves kora óta. A hetes csapat tagja és mestere a katana forgatásnak. Szóval egy Uchiha volt az egyik csapattársa, aki még a katana forgatáshoz is mesterien ért, hiszen családi jártalom. Jó pár technikát elleshetett tőle az évek során, ha ennyire gyakorlott kézzel képes hárítani. Úgy tűnik, félreismertem a képességeit illetően. Hosszú ideig megpróbálom eltalálni, legalább egy „en gardé”-t mondani az orra alatt, de nem sikerül. Eldobom a kardot, és megadást jelentek.

Értetlenül néz rám, de hamar egy önelégült mosoly terül szét az arcán. Ám az én arcomon nem a megadás szomorú mosolya árad szét, hanem a ravaszság. Észbe sem kap, mikor én már kisöpröm alóla a talajt. Tenyérére áll, és ismét talpra áll. Védekező pozícióba áll, készen áll a következő támadásomra. Ám ahelyett, hogy ismét nekitámadnék, röhögni kezdek. Meglepődik ugyan, de kis idő múlva ő is nevetni kezd.

-   Jól megleptél, butus! – Odamegyek elé. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól tudsz védekezni.

-   Hát… köszönöm. – Szégyenlősen lesüti a szemét, de azért mosolyog tovább. – De ez csak egy-két fogás, amit el tudtam lesni… nos…

-   A csapattársadtól – fejezem be helyette. Felkapja a fejét, a mosoly lefagy az arcáról. – Nyugi, nem kérek részletet, és azt sem, hogy felidézd. De azért örülök, hogy ennyire képzett már vagy. Így kevesebb ideig kell itt maradnunk.

Még jobban meglepődik, és ekkor jut eszembe, hogy ezt még nem is említettem meg neki. Pír jelenik meg az arcomon, és befelé indulok. Naruto követni kezd, de érzem, a pecsétnek hála, benne a zavart. Tudom, hogy nem ért semmit az egészből, de ezt még egy ideig így hagyom, hadd fúrja az oldalát a kíváncsiság. Ahogyan hátranézek, tényleg egy erős, fiatal férfit látok magam mögött. Zsebre dugott kézzel bandukol mögöttem, lehajtott fejjel. Aranyosan mosolyog, szívem szerint lefotóznám.

Este, mikor már a nap lebukott a látóhatár alá, a csillagok pedig ezernyi gyémántként kezdenek el ragyogni a hold körül, asztalhoz ülünk. Könnyed vacsoránkat hamar elfogyasztjuk, bár látom rajta, nemigen rajong a salátáért és a zöldséglevesért. A desszertet viszont szereti. Csokis süti és némi tej. A vacsorát néma csendben fogyasztjuk el. Egyetlen szó sem esik a mai edzésről, vagy bármiről.

-   Köszönöm szépen, Freya-chan. – Feláll, és a szobája felé veszi az irányt, amikor megálljt parancsolok neki. Elkapom a karját, és a nyakába ugrok. Tudom, hogy egy kicsit korai még ennyire közvetlennek lenni, de most nem akarok magamnak parancsolni.

-   Jó éjt, Naruto. – Azzal elengedem a nyakát, és szembenézek a piros arccal. Kicsit megilletődik az előbbi cselekedetemen, de hosszan elmosolyodik. – Amúgy csak Freya, nem kell a chan.

-   Jó éjt, Freya. – És bemegy a szobájába.

Gyorsan visszapakolok a kocsira, és kirakom az ajtóm elé. Ám amikor csuknám be az ajtót, valaki elkapja a kezemet. Nehéz, nagy kéz ragadja meg a csuklómat és ránt ki a folyosóra. Egy gyönyörű kék szempár néz bele az enyémbe. Durván falhoz nyom, de nem kezd el rajtam élvezkedni, mint Jack tegnap reggel. Ez a férfi a Yondaime. Szőke haját most is fejpántja szorítja hátra, jounin egyenruhájából szinte árad egy különleges parfüm, amit biztos a feleségétől kapott ajándékba még a születésnapja alkalmából. Olyan közel hajol az arcomhoz, hogy szinte érzem a leheletéből azt kevés szakét, amit megivott a vacsorája során.

-   Árulj el nekem valamit, Freya! Miért… miért kellett neked beleütnöd az orrodat a tervembe? – Szapora a lélegzésem, kezem minduntalan lecsúszik a falról, amikor megpróbálok megkapaszkodni valamiben. Résnyire nyitom a számat, de ahelyett, hogy felelnék a kérdésére, lefejelem és leköpöm. Morog egy sort, és még szorosabban megmarkolja a csuklómat. Felsikoltok.

Erősen megrángat, majd a falhoz vág; beverem a fejemet. Megpróbálok feltápászkodni, de kezem mintha elzsibbadt volna, visszaesik a padlóra, velem együtt. Foltokat látok csak. Minden olyan gyorsan történik, hogy alig bírom követni. Naruto – legalábbis azt hiszem – nekiront Minatónak, aki vérző fejjel esik össze a folyosó padlóján. Valaki a karjaiba kap, és bevisz a szobámba. Hallom, ahogyan a retesz, mint valami börtönzár, kattan. Aki a karjaiban tart, leül velem az ágyra, majd maga mellé fektet. Zöldes-sárgás foltok cikáznak a szemem előtt, szédül velem a világ. Kezemet a szememre tapasztom, próbálom az egyre lüktető fájdalmat a fejemben csökkenteni.

Az a valaki alkoholos vattát nyom a sebemre – ezek szerint van, mert rettentően fáj –, majd bekötözi a fejemet, kezemet. Az illető mellém fekszik, majd magához húz. Belemarkolok a pólójába, és megcsap, az az illat, amit olyan gyorsan megjegyeztem. Halvány levendulaillat, némi rózsával és szappannal vegyítve. Szóval tényleg Naruto mentett meg engem. Gyorsan álomba szenderülök, ám álmomban egy igen furcsa helyre kerülök.

Egy aszfaltozott utcán sétálok, körülöttem szépen burkolt házak a szivárvány ezernyi színében. Emberek sétálnak az utcán, de mintha senki sem látna engem. Egy halványbarna házból, amit egy nagyon gondosan gondozott kert vesz körül, egy kisfiú rohan ki. Szőke haja és kék szeme pontosan olyan, mintha… mintha… Naruto. Megpördülök a tengelyem körül, fehér hajam, akár a hurrikán lebeg körülöttem. Mögöttem a Hokage emlékmű áll a maga négy kőbevésett fejével. Ezek szerint Naruto emlékei között vagyok. Ismét a kisfiú felé fordulok, aki már felém rohan. Egyszerűen átmegy rajtam, mintha itt sem lennék.

Hátam mögött a Yondaime és Kushina állnak, jounin ruhában, valamint Hokage köpenyben. Naruto egy hosszas „anya, apa” kiáltással rohan feléjük. Minato szeretetteljesen felkapja a karjaiba, majd a feleségével együtt ölelik át. Utána pedig egy nála legalább három évvel idősebb lány követi, a maga vörös hajával és zöld szemével. Ezek szerint boldog családi körben nevelkedett fel. Az emlékkép gyorsan homályosulni kezd, és egy másik lép a helyébe. Következőnek egy akadémián kötök ki.

A magas padsorokban szép csendben irkálgatnak a gyerekek, többek között Naruto is a szőke buksijával. A táblánál egy magas, orrán egy vágást viselő férfi oktatja a diákokat, miközben a krétával felírja a táblára a tananyag jelentős részét. Egyszer csak megszólal a csengő, és a kislurkók úgy suhannak ki a teremből, mintha nem is lenne lábuk, csak szárnyuk. Naruto utolsóként hagyja el a termet. Lassú tempóban megy kifelé, orrát erősen lógatva. Követem őt az udvarra, s amit ott látok, teljesen ledöbbent. A lány, akit vele láttam az előző emlékben, egyszerűen átnéz rajta, a többi gyerek pedig feléje sem néz. Egyedül ül a hintán, orrát lógatva. Néhány gyerek azonban odamegy hozzá; lökdösni kezdik. Taszigáljál őt, sőt helyenként meg is verik. Visszaüt ugyan, de a kétszeresét kapja vissza. Mikor az a pár gyerek már eléggé elverte, azt kezdik kiabálni neki: Szörnyeteg! Takarodj innen! Nem ide való vagy.

Az emlék eltűnik, még mielőtt kiálthattam volna nekik. Egy másik emlék kellős közepébe ugrok bele. Itt Narutót hősként ünneplik, mintha az előbbi sérelmek és gaztettek nem is léteztek volna sosem. A főtéren hatalmas virágzápor és éljenzés közepette átadják neki a hősi medált. Ez még gyorsabban eltűnik, mint az előző kettő. A lányt látom meg és Narutót, amint a fiú szobájában állnak szemtől szembe. Naruto egy fehér trikóban és narancs nadrágban áll az ágya előtt.

A szoba narancs falai között egy gardróbszekrény, egy ágy, egy számtalan polc tele könyvekkel kelleti magát az igényesen berendezett szobában. A lány, aki feltehetőleg Naruto nővére, most szólásra nyitja a száját. Teli torokból üvölteni kezd az öccsével, hogy mégis hogy volt mersze így mindenki előtt felvágni és lealázni őt. Naruto ártatlanul védekezik a lány vádjai elől, ám az hajthatatlan. A hangok, melyek már bántják a fülemet, majd egy tárgyaló terem visszhangos sorai előtt állok. Naruto megbilincselve az elítéltek emelvényén áll, vele szemben pedig az apja teljes Hokage díszben magasodik föléje a bírói székben.

-   Bűnös! – zengi az esküdtszék dörmögő hangon. Naruto rémült tekintete elkeseredetten egy lány felé szánkázik. A lánynak hosszú padlizsán lila haja van és ibolyaszín szemei. Ám azok a szemek nem mutatnak mást, csak csalódást és megvetést. Naruto reményvesztetten fogadja el, ahogyan bebörtönzik abba a faketrecbe, amiben én is láttam megérkezni. Ezek szerint boldog családban nőtt fel, egészen addig, míg a nővére gőgössé nem vált, és amíg az apja el nem ítélte. Barátai voltak, hiszen egy későbbi emlékben, ami ugyancsak egy foszlány volt az emlékek örvényében, láttam azt az Uchihát és azt a rózsaszín hajú lányt, akik a csapattársai voltak. Az összes ember, aki ellen vallott, mind a barátja volt, de elárulták. Gondtalan és boldog jelleme volt, hatalmas energiával párosítva. Önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám, miközben szememből ömlenek a könnyek.

Hiszen egy ilyen embert, aki segít mindenkin és a végsőkig kitart, még akkor is, amikor a legtöbben elítélik, csak mert félnek tőle, tisztelni és becsülni kell. Az emberek többsége tanulhatna az ilyenektől, nem pedig a porba kellene, tiporja, csak mert egy kicsit más, mint ők.